Sren Tilesh: Látlak, testvér

G. Lacinak

„a szó az elején a szó volt a világ”

/Stephen King

– Nyisd ki a szemed! Hallod? Nyisd ki a szemed, kérlek!

Ismerős hang, mély és határozott, bár furcsán hisztérikus a fulladás sötét örvényében. Elájultam? Hogy kerülsz ide, öcsi? Megint ez a szar roham, a tüdőm vonaglik, a légcsövemen egy tű se férne át, megfulladok, vigyél innen, könyörgök, vigyél innen, meg fogok halni!

– Fiatalember, utoljára kérem, húzódjon hátrébb, így nem tudjuk ellátni a hölgyet... Kutassátok át a táskáját, zsebeket, kell, hogy legyen nála respirátor! Szaporán!

– Nem értenek maguk semmit! Csak ide kell néznie, ha kinyitja a szemét, minden rendben lesz!

– Elég ebből! Vigyétek innen a srácot!

– Muszáj rám néznie, nem értik?! Ha nem néz ide, meghal!

Fuldoklom. Már a pánik is feladta, már nem érdekel, mi lesz, sodródom a homályban, távolodik minden, hagyjuk a francba, emberek, én kiszállok – milyen furcsa ez a belenyugvás, hát ez lenne a rettegett vég?

De még hallom – állítólag a hallás hal meg utoljára – öcsém hangját, és azt a hangot zokogás torzítja. Sose zokogott. Anyánk temetésén is némán könnyezett. Most üvölt:

– Nyisd már ki a szemed! A büdös kurva életben se kérek tőled semmit, de most nyisd ki a szemed, baszd meg!

Valahol lent, a hangja mellett vagyok. Fekszem. Azt hiszem. Oda kéne találni. És kinyitni a szemem, ha másért nem, azért, hogy még utoljára láthassam. De baromi nehéz felhúzni a redőnyt.

Vákuum – fulladás, nekem reszeltek – és homályos kép fogad, de látom az öcsémet. Látom. Szűk résű, komisz metszésű kék szeme most vörösre sírva, tekintete merev, szőkés sörtehajából izzadság csurog, arca könnyektől és takonytól maszatos. Rángatódzik. Eltelik pár húzós, értetlen-légtelen másodperc, mire rájövök: azért, mert vállánál, karjánál fogva rángatják, el akarják vinni mellőlem.

Aztán alulról bejön a képbe valami más. Lassan felfogom. Egy könyvet tart elém. Jó vicc, tesa, mindjárt meghalok, de te a frissen kiadott könyveddel jössz?!

Amíg kibetűzöm a címet, erőszakos mozdulattal kirántja magát a vállát satuzó kézből, aztán felüti a könyvet, és újra az arcomba tolja.

Betűsor kerül a szemem elé. Cím. Alatta dudorok a papíron, de ez nem érdekel, a betűkkel foglalkozom.

És levegőt veszek. Tűhegynyire szűkült légcsövemen át fordított sikoly süvít le. Fáj, szúr – de lélegzem, lélegzem!

Az orvos olyan tipizálhatóan, olyan sztereotip jelenségként ül az íróasztala mögött, mintha csak egy könyvből vágták volna ki. Pontosan ilyennek képzelsz egy drága magánorvost, és pontosan ilyen környezetben. Kellemes homokszínre festett falak, félhomály, melyet terrakottává szűr a függöny, sötét bútorok és könyvespolcok tele szakirodalommal, műanyag nyírfahasáb a kandallóban, bekeretezett diploma a falon.

Míg a sportos eleganciával öltözött, deresedő halántékú, vékonykeretes szemüveget viselő úriember – ez a jólfésült, élő közhely – kérdezget, azzal szórakozom, hogy a diplomáját betűzgetem. A bal szememmel sikerül. A jobb egy kicsit defektes.

– Baleset volt, egészen kicsi koromban – felelem a kérdésére. Betanultan jönnek a szavak, oda sem figyelve mondom fel a leckét, hisz annyian kérdezték már! Igen, egészen apró skacok voltunk, és öcsém ökörködött a nyílpuskájával. Csakhogy tapadókorongos nyíl helyett akkor épp egy hegyes tollbetétet lőtt ki. Dehogy volt komoly, dehogy haragudott, és véletlenül sem veszekedtünk! Csak játszottunk, az istenért! Én voltam a képzeletbeli totemoszlophoz kötözött áldozat, ő meg a Fantasztikus Céllövő Ingyán, vagy a Villámkezű Késdobáló, vagy ilyesmi. Eltalál Jack eltalált.

– A balesetet követően kezdődtek a pánikrohamai?

– Nem tudom. Régen volt…

– Mégis szeretném megtudni, körülbelül mikor alakult ki ez a jelenség… Súlyos asztmás rohamait valami különös feltételes reflex illetve pszichés átkapcsolás… esetleg tükörneuronok munkája során épp a bibliomán vonásai csillapítják… alkalmasint megszüntetik. Hölgyem, az Ön számára az olvasás a szó szoros értelmében életmentő jellegű. Fontos lenne tudnunk, mikor kezdődött és kizárólagos-e...

– Megértem, de nem adhatok határozott választ, doktor úr. Gyerekek voltunk, és én egyszerűen nem emlékszem, voltak-e előzőleg rohamaim. Szüleink meghaltak, és olyan élő rokonunk sincs, aki erre emlékezhetne. Később pedig olvastunk, akár kellett, akár nem, hogy úgy mondjam. Az általános iskola, a mindennapi leckék, később a komolyabb tananyagok…

– Tehát ezért nem fordult soha szakemberhez.

– Nem volt okom rá. Állandóan olvastam. A rohamok csak néhány éve váltak igazán veszélyessé, az egyetem utáni munkakeresés, ilyen-olyan alkalmi munkák időszakában. Hosszú műszakok gyorsbüfékben, kevés betű… Azután óriási szerencsémre kifogtam egy lektori állást végre…

Az orvos hümmög. Mindig hümmögnek, mint a könyvekben. Az élet miért lenne más?

Aztán folytatja a kérdezősködést és megint hümmög. És megint.

Lefelé suhanunk, szomjasan olvasom a liftben a kezelési útmutatót, mert itt más betű nincs. Öcsém keze a vállamon. Összenézünk, rám ragyog a farmerkék szempár, azzal a jellegzetes, tompa, halpikkelyre hajazó villanással, merev, összpontosító tekintettel. Marad minden a régiben. Hörgőtágítók, esetleg enyhe, természetes nyugtatók. Vagy pedig próbáljak visszaemlékezni. Imponáló szakrizsa, szakbarbár hókuszpókusz. És okvetlenül jöjjek vissza, ekkor és ekkor. Vicc. Parasztvakítás. Teljesen normális vagyok.

Receptek a kezemben, amíg egy néni beszáll a tizediken, ezt is lehet olvasni. Eltart egy darabig, a néni járókerettel óvatoskodik. Türelmesek vagyunk. Öcsém kezével tartja a lift ajtaját, hogy rá ne csukódjon a nénire. Scat. orig. No.: (unam). D. S. 2x1 tbl.

Öcsém átölel. Teljesen normális vagyok, nyüszítem a meleg, nap- és tengerszagú gallérjába, de amikor felnézek rá, látom, neki is megvan a maga baja. Fájdalom csillan a szemében – fürge hal ezüst háta zavaros vízfelszín alatt.

Dehogynem volt komoly. Dehogynem veszekedtünk! Igenis, ki akarta tolni a szememet, valami ősi, brutális dühvel, amilyet csak a gyerekek éreznek.

Vékonyka gyerekhangok kísértetei libegnek körülöttünk.

Beköptél anyának, te szemét!

Persze, mert már minden könyved kilyuggattad! A képeslapjaimat is! Nem vagy normális!

Majd én megmutatom, ribanc!

A rabok faszát, lófaszt se tudsz megmutatni, hurkagyuri! A hülye szemüveged is leesne, ha nem volna a szárán kanyar! Béna kis pöcs vagy, aki csak lyukasztgatni bír! A pöcsöddel lyuggass már ki valamit, hülyegyerek!

Majd meglátod, ki a béna pöcs! Kinyírlak, te picsa! Ezt figyeld!

Hülye kis buziknak való gyerekjáték, mi a faszt akarsz vele, ne röhögtess már! Tedd le azt a szart!

Téged is kilukasztlak, hülyekurva!

…Ne! Ez fáj, te baromállat, annyira FÁJ!

Erővel nyomom el a kísértetek sikolyait, a fájdalom és a vér emlékét. Kölykök voltunk. Nem számít. Van szemem, maradt egy. Látlak, testvér.

Aztán egész életében vigyázott rám, és cserébe maga sem tudhatta, bűntudat vagy szeretet vezérli-e.

Hazamegyünk, a kopott, nyugis, örökölt kis kecóba. Tűzlépcső hátul, papírvékony falak, dübörgő tucc-tucc zene, mulatós gajdolás vagy részeg ordítozás a szomszédból. Majd ha meggazdagszom a lektorkodásból, vagy öcsém az írásból, veszünk egy nagyobb lakást.

Ez itt olyan, amilyen. Öcsém újságpapírral, magazinokkal, kövér feliratos táblákkal, ósdi, kidobott ponyvák oldalaival tapétázta ki a falakat, aztán lelakkozta, hogy le ne kopjon. Na és? Ilyen biztos nincs senki másnak!

Feliratos a lábtörlő, a virágtartó az előszobában – „Isten hozott”, és a hátsó teraszon a párja, saját ötlet alapján: „Ördög vigyen!” –, feliratos a kulcstartó, a memóriatábla, a konyhában a bevásárlási emlékeztető, a naptár. Feliratos a hálómban, a franciaágyon az ágynemű; egyik huzatról a másikra áttérve szélesen a „Her”, keskenykén a „His” címzés dominál.

Feliratosak a pólóim, blúzaim a szekrényben, a képek a falon – Orchid forever, Paris, I love you –, feliratos az asztalterítő… Az égre, még az esernyőm meg a táskám is „újságpapír”-dizájn! Betűk, betűk mindenhol. I’ve been thinking about you. Fuck this life. Vésett szavak öcsém különc sétapálcáján, love, peace, harmony.

Meg könyvek, meg újságok. Leszakad a könyvespolcok dereka. Nálunk nem beépített szekrény van, hanem polcok és polcok. Boltív könyvekből az előtér és a nappali között. Könyvhalmok a lépcsőfokok szélén, épp csak ösvénykényi hely marad a közlekedésre. Öcsém messzire, a fővárosba járt suliba, és mindig hozott valami könyvet haza. Könyvtárszag van, simogató papírillat. Itt jó. Itt megnyugszom.

Nézem, olvasom a szépiaszín betű-tapétát. Öcsém megint papírt lyuggat a szobájában, hallom a széthasadó betűk roppanó-szakadó hangját. Régen az őrületbe kergetett a kényszeres lyuggatással. Kiborultam és ordítottam vele, ha csak megláttam a kezében a körzőt, fogpiszkálót vagy rotringot. Ma már teljesen normális vagyok.

Régen nem így volt. Van mire emlékeznem. Legalja diákmelók, alkalmi munkák, melyekben egy fia betű sem volt… Menüt, számlákat, érmék és bankók betűit böngésztem kínomban, próbálva elnyomni a légszomj szorítását, mert mit gondol majd a vendég, furcsán fog nézni, és nem ad borravalót, nem lesz miből új könyvet venni… Dupla hambi extra sajttal, almás kocka, szűrt szőlőlé. Extra ketchup, extra ubi, extra hagyma, ennyi meg ennyi per adag. Kávé, hosszúkávé, tea.

Sokszor úgy botladoztam ki az utcára este, hogy szemem előtt már fekete karikák táncoltak, mellkasom görcsösen rángott, és kapkodva kerestem tekintetemmel bármi olvashatót: neonfeliratokat, falfirkákat, kirakatok híreit. Életmentő jóbarátom volt a közeli hirdetőoszlop, nekitámaszkodtam, lihegve olvastam a plakátokat, kézzel és géppel írt hirdetéseket. Elveszett Alfa, vörös ír szetter, zöld nyakörvet visel bilétával, a megtalálónak jutalom. Lakás kiadó, egyszobás, de fűtés és telefon van. Alig használt gyermekruhák ingyen elvihetők.

Egyszer megszólított egy bácsi, mert azt hitte, sírok. Vigasztalt, hogy az élet megy tovább. Pedig csak a levegőt kapkodtam hüppögős hangon.

Amikor némileg jobban lettem, hazaindultam. Siettem a park szélén át, de nem a csavargóktól, rosszfiúktól tartottam, hanem a sötétségtől, amiben nem volt betű. Gyorsan kiértem a másik oldalon, és ott, az utca fényében megint olvashattam. Graffitikbe kapaszkodva, feliratról feliratra, szóról szóra, tekintetemmel mindig a következőt keresve. Északi szél, nagyon hiányzol, gyere vissza! Odébb fekete sprével a régi ismerős: Szolgáké a hatalom. Felejts, és engedj.*

Hamarosan stabilan lélegeztem, akkor már elő mertem venni a táskámból a könyvet.

A szavak sétapálcákra hasonlítottak,* azokká váltak; fehér botokká, vakvezető kutyákká. A szavak hazavezettek. Mindig.

Szerintem mindenki olvas, mindig, hiszen minden tele van betűkkel. Az egész világ. Én egy kicsit elfogultabban olvasok, ismerem és barátként üdvözlöm őket, hozzám érthető módon közelebb állnak – na és? Szerintem szép dolog, hogy úgy tudok gyönyörködni egy pink neonfeliratban, mint más a naplementében. Nem beszélve a végtelen tudásról, amit a betűk adnak.

Volt egy átmeneti könyvtáros melóm. Istenem, mekkora jóban voltam a gyerekekkel! Imádták a nagybetűs, kihajtható gyerekkönyveket, tágra nyílt szemmel itták a mesét, mondókát. És a közelséget – mert én nem csak simán felolvastam nekik, nem. Magam mellé ültettem őket, együtt néztük a szavakat.

Csodáljátok csak a naplementét, sodorjatok egy kibaszott staubot, és haljatok meg tudatlanul. Én teljesen normális vagyok.

Megint fekszem valahol. Klórszag van, emberszag, hideg csempe- és állott menzaszag, beteg- és tébolyszag, sötét van, és megint kísértethangokká szűkül a világ.

Azta, bazzeg, micsoda csöcse van!

Hagyjatok békén, rohadt tetvek! Geciládák! Mit akarsz azzal az ócska bugylival? Hülye vagy, bakker?!

A pinádat, kiskurva, mégis, mit akarnák? Pinaszagot!

Durva ujjak markolnak az ágyékomba, a középső ujj hüvelyembe tömi a bugyi lépését, öklendetes szájszag émelyít, hideg penge feszül az arcomnak, tíz karommal kapok egy zsíros, idegen pofába, de a másik leszorít hátulról – rúgok, vásznat és bőrt tép a tűsarok, vérszag vegyül a park esti párájába, vadkan-hangú férfiüvöltés kél, és már tudom, nincs esélyem. Először ezüst csillagszikráknak tűnnek az ütések, csak a fülem cseng, de aztán minden fáj, fáj – a testem kínja, a megaláztatás, a lélek borzalmas szomja, hol a testvérem, a betűk, a látás - - -

És fulladok megint. Fásultan fogadom. Rohadjon meg, nem érdekel, jobb volna megfulladni tényleg, mint mindig ez a tortúra a légszomjjal… belefáradtam már. Valami azonban mozgat még – a dokker azt mondaná, életösztön – igen, ez hadakozik helyettem, ez rángatja kétségbeesetten a tüdőmet, már csak ez keres betűket, betűket - - -

– Lehet, hogy le fog válni a retinád – mondja halkan. – Az egyik rohadék az egészséges szemedbe szúrt. Még semmi sem biztos, de egy jó darabig biztosan nem fogsz tudni olvasni. Lesznek még műtétek. Nincs minden veszve.

Azonnal összeszűkül a légcsövem, persze. Naná, a rohadt, szemét áruló. Nehogy már hősiesen fogadhassam a hírt, nehogy fenntarthassam a nyugalmat, vagy legalább a látszatát. Milyen vakká, milyen önzővé tesz! Hüppögő lyukasorgona-hanggal kapkodom a levegőt, már megint, még mindig. Itt vagy, tesa?

– Meg kell tanulnod másképp látni – folytatja sietve. – Nézd!

Kemény, de papírtapintású holmit erőszakol ujjaim alá.

Könyv. Sima, lakkos tapintású fedlap, aztán fura dudorok – aprók, mint a sikárkefe sörtéinek vége.

Jó vicc, öcsém. Mindjárt megfulladok, de te a frissen kiadott könyveddel jössz?!

– Próbálj megnyugodni. Én itt vagyok veled. Látlak. – Elcsuklik a hangja. – Figyelsz?! Látsz?! Láss, ezek is betűk!

– Öcsi… – Dudorok az ujjaim alatt.

– Ezek is betűk! – ismétli sírva.

A sípoló nehézlégzés fojtásában lassan visszaemlékszem – öcsém nagyonkék, farmerkék, bugyihúzó-kék, de örökké tompa fényű halhát-íriszére, papírlyuggató mániájára.

Ahogy lyukasztott és lyukasztott minden létező papírneműt, ami a keze alá került.

Sosem küldött levelet, sosem várt üzenet a hűtőmágnes alatt. Sose jött tőle SMS.

Ellenben, mint egy bogaras különc, mindig hordott magánál sétapálcát.

Zihálok, aztán fuldoklom.

Nem akarok meghalni! Gondoskodnom kell az öcsémről. Vak.

Tesa, itt vagy?!

A csönd borzalmas szagában, a légszomj hörgésében érzem ujjaim alatt a papír furcsa kis dudorait.

* Csillaggal jelölt részek: Jim Morrison: American Prayer, részletek. Fordította Földes László (Hobo)