Kedves volt férjem!
Bár a válásunk már jogilag is végleges, úgy vélem, tartozom
neked az ide vezető események részletes magyarázatával.
Már megismerkedésünkkor is a prekolumbián kultúrákat
tanulmányoztam, így nem lesz újdonság, de szeretném, hogy az elejétől, egyben
lásd a történetemet. Gyermekkorom óta megmagyarázhatatlanul vonzottak az ősi
indián kultúrák, különösen az aztékok (habár ez nem a helyes kifejezés, ők
magukat a saját nyelvükön mexikáknak nevezik). Azóta lelkesedtem a mexika
mitológia iránt, hogy kislányként elloptam édesapám könyvtárából a Világ
Istenei című könyvet, és először láttam Quetzalcoatl-t, a Tollaskígyót. Persze
csak egy stilizált, gyerekeknek szánt ábrázolás volt, nem az a fenséges és
részletes mestermű, amelyhez hasonlókat később a templomokban is volt alkalmam
megcsodálni, de soha többet nem tudtam kiverni a fejemből a képét. A könyvet az
ágyam alatt tartottam, és nagyon ügyeltem rá, hogy a szüleim ne vegyék észre.
Elbűvölt, ahogy a kultúrájuk egyszerre volt kegyetlen és
naiv; ahogy megfért egymás mellett a véráldozat és a vendégszeretet, a
rabszolgaság és a szabadság ünneplése. Sosem volt kérdés, hogy történésznek
kell lennem, és mihamarabb el kell jutnom Tenochtitlan-ba, a mexikák városába,
amire a külföldi ösztöndíj-programok és a több európai egyetem által közösen
finanszírozott régészeti feltárások tökéletes alkalmat adtak. Mire sikerült
meggyőzni az oktatóimat, hogy jóváhagyják a jelentkezésemet egy fél évig tartó
ásatásra, már a feleséged voltam; és ami még fontosabb, már a szakdolgozati
témát is kijelölték számomra: a mexikák mitológiáját kellett tanulmányoznom.
Ugyan bármelyik témakört örömmel kutattam volna, ettől a feladattól elképesztő
boldogság járt át.
A kutatásaim során feltett szándékom volt eddig feltáratlan
témákra koncentrálni, így az expedíció első két hetében csak igyekeztem bejárni
az ásatásunk helyszínét, a Tenochtitlan-tól északkeletre található Tlacopan ősi
városát. Kerestem, mely felirat, freskó vagy dombormű tartogathat még olyan
információt, ami eddig rejtve maradt a tudomány előtt. Valami hatalmasra
vágytam, olyan felfedezésre, ami alapjaiban rázza majd meg nem csak a
tudományos világot, de talán az egész emberiséget. Természetesen
megszámlálhatatlan olyan szöveg van még, amit nem fordítottunk le, de az
ideografikus (mások szerint logografikus) protoírást nagyjából már
megfejtették, így egy-két szimbólum közelebbi vizsgálatával el tudtam dönteni,
mit tartogathat nekem egy bizonyos lelet.
A harmadik héten már elég biztosan kiismertem magam az
ásatási terepen ahhoz, hogy egyedül is be merjek hatolni Tlacopan hatalmas
központi palotájába. A modern technika biztosította, hogy ne érjen ugyanaz a
végzet, mint a korábbi évszázadok felfedezőit: a palota ultrahanggal készült
térképével, GPS-szel, fejlámpával, adóvevővel és két váltás akkumulátorral
felszerelve magabiztosan vettem a piramisforma építmény labirintusszerű
kanyarjait. Már korábban is megfigyeltük, hogy a dohos, fülledt szag helyett,
amit egy ilyen zárt tértől várunk, édeskésebb, szinte friss, kukoricára
emlékeztető illat lengte be a palota termeit, amely az épület belseje felé
haladva egyre erősödött, de ezt akkor a remek mérnöki munka és a kiváló
szellőzés számlájára írtuk.
Körülbelül a palota mértani középpontjában lehettem, két
vagy három emelettel a bejárat alatt, amikor elértem egy termet, ahol a különös
illat még erősebb volt; fejlámpám egy hatalmas domborműre vetült, amely
Nanahuatzin istent ábrázolta. Nem volt ismeretlen előttem ez az istenség: egy
sovány, antropomorf alak, akinek nekrózisos foltok tarkítják a testét, orra és
felső ajka teljesen hiányzik, így kilátszik az orrcsontja és a felső fogsora. A
szeme túlvilági fénnyel csillog, jelezve, hogy ő többet lát, többet tapasztal,
mint a földi halandók; testi kínjai miatt görnyedve jár, a sebei szikrákat
vetnek. Közelebb lépve láttam, hogy a kő dombormű bizonyos részeit, pontosabban
a sebek ábrázolását fémes anyaggal borították, így a lámpám fényében is úgy
csillogtak, ahogy valaha a mexikák képzeletében.
Azonnal nekiláttam a domborművet körülvevő írás
lefordításának; szerencsémre majdnem folyékonyan olvastam a Nahuatl nyelvet, a
telefonomra feltöltött szótárra is csak egyszer volt szükségem. Az írás
Nanahuatzin isten átlényegüléséről szólt, aki betegsége, égő sebei és folyamatos
fájdalma ellenére (vagy talán éppen amiatt) élve felgyújtatta magát, hogy aztán
örökké égve ő maga legyen a Nap. Az egyetlen jelsor, ami kevés problémát
okozott, az a betegségének a neve volt: egymás mellé festették a tűz, a kakasra
hasonlító, hosszú farkú quetzal-madár és a betegség szimbólumait. Ezt a
kifejezést eddig nem ismerte a tudomány, és különösen disszonánssá tette a
dolgot, hogy a quetzal-madarat általában a bőséggel és a termékenységgel
összefüggésben ábrázolták. Készítettem körülbelül száz fotót a domborműről és a
feliratokról, majd visszasiettem a táborba, hogy ott elemezzem ki jobban a
szöveget. Kapcsolatba léptem az egyetememmel, ami továbbította a kérdésemet más
kutatóintézetek felé, így néhány hosszú órával később megkaptam a választ:
egyik prekolumbián kultúrákkal foglalkozó tanulmány sem értekezett eddig
Nanahuatzin betegségéről.
Másnap visszatértem a piramis-palotába, ezúttal jobb
felszereléssel: kamerákkal, reflektorokkal, laptoppal. Nem szégyellem az
indulataimat, hiszen egy ekkora felfedezést látva bárkit hatalmába kerített
volna a megszállottság: az egyik hátsó kamra festményei szerint a Cortez és
legénysége üdvözlésére küldött nőket „Nanahuatzin tekintete kíséri”, a fehér
emberek alakja fölé szintén odavésték a kórt jelentő szimbólumokat, akárha
átkok lennének. Ha beigazolódik a sejtésem, akkor ez annak a bizonyítéka, hogy
a mexikák hadi céllal, biológiai fegyverként használták Nanahuatzin kórját.
A nagy felfedezésemet ünnepelve kisebb iszogatásba fogtunk
kutatótársaimmal, és az idegenvezetőinknek fogadott, a huasteca népcsoportba
tartozó őslakosokkal. Józanul nem mertük volna, de az alkohol mámorában megjött
a bátorságunk ahhoz, hogy találgatásokat tegyünk Nanahuatzin titokzatos
betegségét illetően. Borzongató volt belegondolni, mi történne, ha mi magunk is
találkoznánk a kórral, ami szörnyű sebeket, és az elme megbomlását okozza,
ugyanis a ragyogó szem és az istenség viselkedése minden bizonnyal ez utóbbira
utalt.
Ekkor, hallva a magunk megijesztésére kreált
rémtörténeteinket, egyik hosszú hajú, a melegre való tekintettel félmeztelen
huasteca társunk, Juan odalépett hozzánk. Halk, jelentőségteljes hangon
megjegyezte, hogy meg tudja mutatni Nanahuatzil kórságát, a lángoló
quetzal-madarat; a titokzatos írásjelek értelméhez hasonló kifejezés
említésével azonnal meggyőzött. Kérdés nélkül követtem őt a sátrába, amit
áthatott ugyanaz a friss, édes kukoricaillat, amelyet a piramis mélyén is
éreztem.
Ami ezután történt, arról már tudomásod van, hiszen ezért
váltunk el.
Egy szó, mint száz, kedves volt férjem, az együtt töltött
időnk okán tartozom neked annyival, hogy figyelmeztesselek: Nanahuatzin
tekintete hazáig elkísért, és miután több éjszakát is velem voltál, immár kísér
téged is.
Szerencsénk,
hogy a szóban forgó kór ma már antibiotikummal könnyen kezelhető.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése