Mészáros András (Ndy): Mennybe az angyal

Életem során sokszor elgondolkodtam azon, létezik-e valamiféle meghatározott esemény, ami végleg megváltoztathatja ránk szabott, előre elrendelt sorsunkat. Sokan mondják, hogy az emberi jellemvonások legtöbbje már egészen fiatalkorban kialakul; szerintem mégis, mindig van egy törékeny határ, egyetlen apró pillanat, amelyet ha átlépünk, eddig teljesen új, soha nem látott világ tárja ki előttünk kapuit. Akárcsak előttem, akkor, ezerkilencszázkilencven telén, két nappal karácsony előtt. Hazudnék, ha azt mondanám, minden akkor kezdődött, de a döntés és a tett azon a fagyos téli éjszakán ért valósággá.

Miközben keleten Irak lerohanta Kuvaitot, és bukott angyalok gyanánt bombafüzérek hulltak az égből, addig nálunk, ebben az apró, közép-keleteurópai országban mindenki a meghitt, békés ünnepekre készült.

Egész előző nap havazott, fehér paplant terítve a főváros szennyel és mocsokkal borított utcáira, és a sötéten meredő bérházak közt meghúzódó apró terekre. Pillanatnyi megnyugvást csempészett még a szocializmus szögmérővel és vonalzóval szerkesztett, kiégett lelkektől nyüzsgő kaptártelepeinek vasból és betonból épült falai közé is.

Nálunk, a kertvárosban szintén ünnepi díszbe öltöztek a fák, puha köntös alá rejtve csupasz, esdeklőn égnek

nyújtott ágaikat.

Reggel óta izgatottan járkáltam a jól fűtött, öreg házban. Ebben az apró, repkénnyel és málló vakolattal borított téglaépületben láttam meg a napvilágot, itt éltem le életem első két évtizedét. Szüleim aznap vidékre utaztak és tudtam, csak szenteste érkeznek majd haza. Egyedül voltam, Annát vártam.

Kamaszként, izgatottan készültem a nagy napra: végre háboríthatatlanul együtt lehetek a lánnyal, akit már oly’

régen az életem, sőt, létem részének éreztem. Több volt köztünk, mint barátság, és több mint szerelem.

Szürkült: a szomszédos házak ablakai mögött gyúló megannyi karácsonyfaizzó és gyertya csalfa lángja visszalopta a színeket a közelgő éjszakától. Jó ideje az utcát lestem. Leheletem ködös páraréteget mázolt az üvegre, melyen keresztül minden szögletes, kaleidoszkóp-szerű mintákba állt össze. Pulóverem ujjával megtöröltem az üveget és megpillantottam Annát, amint a nagyobb hóbuckákat kerülgetve, egy igazi angyal földöntúli tündelépteivel közeledik a jeges úton.

Talán ez az önkéntelen báj volt az, ami már gyermekként megfogott benne. Egy pillanatra az általános iskolában töltött első napom jutott az eszembe, amikor először találkoztunk. Emlékszem, félve léptem a zord és idegen osztályterembe, de ahogy megláttam az első padban ülő vékonyka, aranyhajú kislányt, úgy éreztem, teljes lelkem feloldódik annak pajkos, örökvidám tekintetében. Szótlanul leültem mellé; csak napokkal később szedtem össze a bátorságot, hogy végre megszólítsam.

Természetesen ma már nem tudok minden apró momentumot felidézni, legtöbbször csak futó részleteket: egy

önkéntelen félmosolyt, egy ismerős mozdulatot, a puha kis kezét az enyémben… Ezeket az emlékfoszlányokat mégis igazgyöngyökként őrzöm, szívem legmélyére zárva.

Az együtt töltött évek során egyre inkább elválaszthatatlanok lettünk: gyakran elég volt egy röpke pillantás,

egy bátorító ölelés, hogy még a legelviselhetetlenebb napjaimba is életet, reményt csempésszen.

Visszatérve ahhoz a karácsony előtti estéhez: a kertkapu halkan megnyikordult, Anna csendben a nyitott bejárati ajtóhoz osont, és kedves mosollyal az arcán belépett a házba. A teljes mosolyt persze nem láthattam, hiszen kötött sálját az arca elé tekerte, de melegen csillogó szürkészöld szeme és az apró, fitos orra körül szétszaladó, halvány nevetőráncok mindennél inkább árulkodtak jókedvéről.

– Nem látott meg senki? – kérdeztem kissé idegesen.

– A szüleim úgy tudják, Marikáéknál alszom – válaszolta megnyugtató hangon. Idő közben megszabadult a nyaka és az arca köré tekert, majd’ másfél méter hosszú sáltól.

Átöleltem. Még a vastag bundakabáton át is éreztem, hogy törékenynek tűnő, formás teste milyen izmos, mennyire tele van élettel és energiával. Első pillantásra senki nem hitte volna, mekkora erő szorult ebbe a törékeny lányba… Ahogy azok a fiúk sem, gyerekkorunkban, a vonatsínek mentén.

Emlékszem, bicajjal mentünk ki a vasúti töltésekhez, hogy vágyakozva lessük a távoli ismeretlen felé robogó,

hosszú szerelvényeket.

– Egyszer örökre elviszlek innen – jelentettem ki komolyan, magam elé meredve.

Két ujja közé fogta az állam és felemelte a fejem. Azt hiszem, akkor csókolt meg először.

Sajnos a meghitt pillanatot elrontotta az a néhány felsős fiú, akik délutáni szórakozás gyanánt úgy döntöttek, keresnek valaki náluk gyengébbet, akin kiélhetik gátlástalan, zsarnoki hajlamaikat. Általában még az idősebbek is meghátráltak komor, sötét tekintetem elől, de azok, ott, vitathatatlan erőfölényben érezték magukat. Először csak a bicikliket rugdosták, majd az egyikük hozzám lépett és a földre tepert. Sztoikus nyugalommal készültem fel az ezt követő verésre – azidőtájt alkoholista szüleim miatt volt benne részem elégszer –, amikor Anna mindannyiuk meglepetésére, tíz körömmel ugrott az engem gyötrő srácnak.

Mint később megtudtam, a karja két helyen is megrepedt, néhány perccel később mégis elégedetten nézte a megfutamodni kényszerülő gaztevőket. Az, amelyik rám támadt, élete végéig a szeme alatt viselte Anna körmei által okozott makacs hegeket.

Persze gyermekként még nem tudhattam, amit később, azon a napon, őt ölelve már sejtettem: hogy az a távoli hely csupán a fejemben létezik és azt, hogy egy egyszerű utazásnál sokkal többet kell tennem ahhoz, hogy mindezt neki is megmutathassam.

Mégis biztos voltam benne, hogy sikerülni fog: jó ideje készültem rá, rég elterveztem mindent.

Anna levette a kabátját és pulóverét, de még mindig az előtérben állt. Huncut mosollyal tovább vetkőzött: nemsokára már csak egy apró, fekete bugyi volt rajta, majd amikor a szobába lépett, csábos mozdulatokkal attól is megszabadult. Rámosolyogtam és kézen fogtam. Először kicsit megdöbbent, amikor rájött, hogy a pince felé vezetem, de bízott bennem, ahogy én is őbenne.

Nem is kellett csalódnom. Sok év telt el azóta, sok lánnyal és asszonnyal tettem ugyanazt, amit akkor vele, de az együtt eltöltött órákat semmi sem közelítheti meg. Talán ott és akkor álltam a legközelebb hozzá, hogy

megértsem, milyen lehet Istennek lenni.

Végül mégsem lett fehér karácsonyunk. Másnap olvadni kezdett a hó, felfedve az alatta rejtőző hányásszagú,

barnásan rothadó avart.

Anna testét a kert végébe, egy terebélyes ecetfa tövébe temettem.

Kivételes volt, különb, mint azóta bárki: bár azon az éjszakán órákon át nyöszörgött és sírt, de soha, egyetlen pillanatig sem könyörgött kegyelemért.

Az illusztrációt Pozsgay Gyula készítette

A novella megjelent a Kalandok és kalandozók első kötetében, aminek harmadik, illusztrált kiadása ingyenesen letölthető a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház facebook csoportjából: https://www.facebook.com/groups/969480656518032/

Sren Tilesh: Lélekalja Kávézó

Sokan voltak megint, mint minden este.

A pecsétes pult mögött, néhány homályos izzó furcsán torz, piszkos fényében poharakat törölgetett a bulldogképű csapos, és nem zavartatta magát, ha a szájából lógó cigarettáról hamu esett a boldogtalan konyharuhára, amellyel dolgozott. A rongy ettől nem lett tisztább, sem koszosabb, neki teljesen mindegy volt: akárcsak Slimnek, a gazdájának, és bárkinek, aki látta.

A Lélekalja Kávézó vendégei nem azért jártak ide, hogy Slim higiéniai előírásait felülbírálják, és nem érdekelte őket, mit tesz a poharakkal azok rendeltetésszerű igénybevétele után. Ők felhajtották, ami felszolgáltatott, és aztán a saját dolgukkal foglalkoztak.

Rőt üstöke alól felvillantva vérhálós szemeit, Slim végignézett törzsvendégein. Mint tulaj, felszolgáló és kidobóember egy személyben igen gyakran tette ezt, méghozzá bizonyos tulajdonosi büszkeséggel. Kérges szíve mélyén talán még kedvelte is a kétes hírű társaságot.

Méregkeverők, tolvajok, utcalányok, bérgyilkosok, sikkasztók, bukott tisztviselők: a társadalom peremvidékén lézengő törvényenkívüliek ültek a Lélekalja Kávézó apró, kör alakú asztalai körül, és iszogatták napi betevőjüket. Soha, senki nem vitatta, valódi-e a pénz, amivel fizetnek, amiképpen soha, senki nem érdeklődött a múltjuk felől sem. Nem firtatták nemzetiségi hovatartozásukat, mert nem tartoztak sehová, még akkor sem, ha némelyikük akcentusát tisztán lehetett hallani; továbbá nem vonták kétségbe fegyvertartási engedélyük vagy egyéb hivatalos okmányuk meglétét. A meggondolatlan érdeklődő a legjobb esetben is ellenséges tekintetek, rosszabb esetben pedig fegyverek kereszttüzében találhatta magát.

Csendes, nyugodt este volt ma: nem röpködtek kések, sem egyéb éles tárgyak a levegőt helyettesítő vastag füstben. Senki nem vert, nem ölt senkit, nem hangzott sikoly, halálhörgés, ökölcsattogás, káromkodás, csontzene. Nem folyt vér, és Rumi, a hely transzvesztitája sem hányt a kricsmi közepére: miután elénekelte ma esti strófáját, békésen ücsörgött a hátsó asztalnál, és üveges szemmel bámulta a hamutartót. Néha csuklott egyet, de ezt hallgatni messze jobb volt, mint feltakarítani utána, szóval Slim elégedetten biccentett.

Bell, a Lélekalja különbejáratú háziorvosa – egy elzüllött sebész – a kivénhedt bárzongora mellett bóbiskolt. Fekete orvosi táskája, amelyet ő következetesen bőröndnek nevezett, a hangszer tetején terpeszkedett. A jó doktor – becsületes, ám rég feledésbe merült neve szerint Dr. Joachim Bell – halkan hortyogott. Lélegzete időnként meglebbentett néhány elsárgult, repedt szélű kottapapírt. Bell dokit valahogy sosem látta senki enni, inni, szükségét végezni. Ő csak háromféle tevékenység közepette volt megfigyelhető: aludt, klimpírozott a zongorán, vagy dolgozott. Hivatása gyakorlása közben hirtelen haragból elhajított bicskákat, sörösüvegeket távolított el a jajgató áldozatok zsigerei közül, azután türelmes kézzel fércelte a sebszéleket. Dobócsillagokat, lövedékeket feszegetett ki a kárvallottak csontjaiból, ideges szépasszonyoknak szerzett be szakmájukhoz nélkülözhetetlen kellékeket, alkoholmérgezett matrózoknak mosta a gyomrát. A környéken szép számmal jöttek-mentek valahai páciensei, mindannyian egyforma bélyeggel testük különböző pontjain: undorító, ujjnyi széles öltésekkel varrott sebhelyekkel – de életük birtokában.

A beszélgetés és a pohárcsilingelés halk morajába új hang hasított: halkan felnyüszített az öreg, sok kéztől mocskos kilincs, amikor valaki benyitott az ajtón.

A kinti sötétségből tengermoraj és hideg, sós pára hömpölygött be az újonnan érkezett nyomában, ám közel

sem olyan könnyedén, mint ő.

A jövevény filigrán alkatú, madárcsontú, bájos fiatal lány volt. Hiába takargatta magát ócska melósgúnyával,

hiába gyűrte fényes, mézbarna haját szakadt simlis sapka alá: szépsége átsugárzott rongyain; ő maga pedig valóságos jelenésként hatott a Lélekalja homályában. Az úri közönség mégsem bámult rá tágra nyílt szemekkel. A legtöbben lusta szemvillanással nyugtázták érkezését, néhányan pedig alig észrevehetően felé biccentettek, ami errefelé már komoly tiszteletadásnak számított.

A megviselt, valaha olajzöld munkásnadrág hosszú, formás combokat takart, a sapka ellenzője igézően ragyogó, melegbarna szempárt; az ellenző árnyéka fitos orrocskát, mozgékony, mosolygós ajkat. Hogy a lány pult felé vezető útját mégsem kísérték pimasz füttyök, röfögő bemondások, kocsányon lógó szemek, annak két oka is lehetett: az, hogy ismerősnek számított, és védte a számkivetettek különös falkaszelleme… Vagy az, hogy a látszat csal, és a csókolnivaló kis nőstény valójában veszélyesebb, mint azt a laikus hinné.

– Mich – morrant rá a csapos üdvözlésképp, amikor a lány feldobta magát az egyik magas bárszék foszladozó ülőkéjére.

– Szevasz, Öreg – nevetett rá a jövevény. – Mizujs ma?

– Csönd van – felelte Slim, állával a csehó közepe felé intve, és mert mégiscsak egy hölggyel beszélt, nem tette hozzá gorombán: ’isz látod. – És odakint?

– Nyüzsi volt. Most húzott ki az egyik teherhajó.

Mich kópésan elvigyorodott, amitől előtűnt apró gyöngyfogainak íve, és láthatatlan mozdulattal egy doboz minőségi cigarettát varázsolt a pultra. Ezt és egyéb bűvészmutatványait olyan szinten művelte, hogy a külső szemlélő megfeszített figyelem mellett is csak annyit láthatott: a lány meg sem mozdult, a pulton pedig ott termett egy aprócska tárgy… Vagy éppenséggel eltűnt. Slim nem lepődött meg a szemfényvesztésen.

Mich – valaha talán Michelle Brannigan – zsebes volt, méghozzá nem is zöldfülű kezdő, és valami oknál fogva mindig szeretett apró ajándékokat hozni a morc csaposnak. Amennyire Slim tudta, sosem vetett horgot „nagy halaknak”, nem játszott nagy tétre: beérte kisebb fogásokkal. Tehetsége alaposan felvihette volna a dolgát, ám ő azt tartotta: vannak értelmesebb dolgok is, mint megszedni magát, és aztán tétlenül ülni a pénzeszsákon.

– Mi a fene, megvámoltad a teknőt? – kérdezte Slim borostás képét dörzsölgetve. A csaknem elismerő hanghordozás felért, sőt vetekedett egy köszi-vel.

Mich bólintott.

– Van valami durva a pult alatt? – kérdezte.

A csapos mélyen ülő, kénsárga szemeit jelentőségteljesen összecsippentve lehajolt.

Bárki mást levert volna a víz a látványtól. Slim nem volt épp egy atyáskodó típus, és a fentebb említett durva holmi lehetett volna akár a jó öreg medveölő mordálya is.

Mich nyugodtan ült, és miközben nézte, hogy Slim előhúz egy üveg skót whiskyt, levette a sapkáját. Vállig

érő, virágméz színű haja az arcába hullott. Nemtörődöm mozdulattal simította hátra. Ahogy a haja és a sapkaellenző árnyéka kikerült az összképből, láthatóvá vált vékony, ívelt szemöldöke, és a bal szeme alatt egy különös tetoválás: hét szépen rajzolt, valódinak látszó, rozsdavörös könnycsepp.

Slim lecsavarta a tégla alakú üveg tetejét, és töltött a kitűnő csempészáruból.

– Igyál, Pici – morogta, és a lány elébe tolta a poharat. – Átfázhattál odakint. – Azzal újabb pohárért nyúlt.

Választottja ezúttal egy nehéz, vastag talpú söröskorsó volt, amelyet Slim ugyanazzal a lendülettel, tiszta erőből a lány háta mögött közeledő, meredt szemű, nyálát folyató csavargó fejéhez vágott.

Új hús lehetett erre a fickó: nem tudta még, hogy Mich-t itt szeretik; és széptevési szándékkal legfeljebb Navához és a kikötő többi pillangójához közeledhet, de Mich-hez nem.

Bőr hasadt, vér fröccsent. Az önjelölt udvarló felordított, a söröskorsó pedig összetörött a padlón, ahová a károsult homlokáról esett. A szilánkokra robbanó üveg hangjára a doki felrezzent a zongora előtt, és félálomban tű, cérna után kezdett matatni a bőröndjében. A csavargó háttal rákászva talpon-tenyéren, rettegő szemeket meresztett a vicsorgó csaposra.

– Csak egy kis piát akartam! – nyüszített, miközben megkísérelte kipislogni a szemébe csorgó vért. Erőlködve próbált rá se nézni a lányra, akinek pedig véleménye szerint egész jó kis segge volt…

– Ostoba kezdő! – hörgött Slim előrehajolva, gorombán kivillantva dülöngélő, bagótól sárga fogait. – Piát itt úgy kérsz, hogy rám ordítsz az asztaltó’: Héj, Slim!

Mich felsóhajtott, és a pulton átnyúlva finoman megérintette a csapos nagy, csontos kezét.

A vendégek, mintha mi sem történt volna, meghitten iszogattak, beszélgettek tovább. A lánnyal együtt tudták: a csavargó még örülhetett, hogy Slimet gyengéd, figyelmes hangulatban találta. Ellenkező esetben nem egy törékeny pohárka, hanem a jégvágó kés repült volna; arról nem is beszélve, hogy a derék, lefűrészelt csövű flinta tényleg mindig ott rejtőzött a pult alatt.

Csendes, családias est volt a Lélekaljában. Bell doki álmosan nekilátott kihímezni a kéretlen gavallér homlokát, Rumi halkan énekelt, a sarokasztalnál ülő izmos matrózok pedig elengedték a zsebükben a bicskát. A csapos újfent rágyújtott, a lány a pultnál pedig úgy itta a méregerős whiskyt, mintha málnaszörp lenne. Nem köhögött tőle, szeme sem lábadt könnybe.

Úgy tűnt, az a derűsen csillogó szempár nem ismer más könnyeket, csak aminőket alá tetováltak.

– Szegény pára… – mondta Mich, hátratekintve a doktor keze alatt óbégató széptevőre. – Rendes tőled, hogy finoman kezelted, Slim. Szerencséje volt.

Slim zord képpel ingatta busa fejét.

– Szerencséje azért volt, mert nincs itt a haverod.

– Végszóra! – kapta fel a fejét Mich felragyogó szemekkel, mert épp ekkor ismét – ezúttal nyekkenés nélkül – nyílt az ajtó.

Egyvalaki tudott ilyen csendesen benyitni rajta, talán azért, mert az ő érintésétől még a vén, rozsdás zár

nyikorgós rugója is jobbnak látta, ha elnémul.

A feltáruló ajtónyílásban a kikötő nyálkás, síkos macskaköveinek képe villant fel egy pillanatra, és hajókürt hangja hallatszott, akár egy kóborló kísértet elkeseredett vonítása. A polcon megremegtek, összekoccantak a poharak, a pult feletti égők közül az egyik idegesen hunyorogni kezdett, a Lélekalja vendégeinek ajkán pedig egy percre elhalt a szó.

Az ajtóban álló férfi nem értékelte a kitüntető figyelmet; talán hozzászokott már, hogy minden élőlénynek feláll hátán a szőr a puszta jelenlététől. Csendesen betette az ajtót, röviden biccentett a vendégek felé, majd felvont szemöldökkel, hideg mosollyal a lány felé nézett, és megszokott helyükre, az egyik hátsó asztal felé indult.

Idegenkedő, borzongó tekintetek kísérték útját, hosszú, fekete kabátja lebbenését. Nem törődött vele, úgy lehet, nem is érdekelte. Menet közben könnyed fejmozdulattal hátravetette fejéről a fekete csuklyát. Külseje azonban nem lett vonzóbb attól, hogy elővillant félhosszú, hófehér haja, keskeny, élesen metszett arca, mélyvörösen világító szeme, és a halántékától az állcsontjáig ívelő rettenetes forradás.

Mich lecsúszott a bárszékről, és követte a magas, karcsú albínót.

Tehette. Az egyetlen volt, akitől Aodh eltűrte ezt.

A rossz nyelvek azt beszélték: a férfi hidegvérű bérgyilkos – a gonoszabb fajtából való, aki testvérét is szemrebbenés nélkül kivégezné, ha arra utasítanák. Suttogták, hogy nagyuraknak dolgozik, bonyolult politikai cselszövések végére tesz pontot, félreállítva az útból egy-egy oktondi frátert. Láthatatlan nyomait állítólag otthagyta már az Egyházban is, ahol Isten szent életű szolgáinak kérésére egymaga képviselte a Poklot.

A babonásabb szelleműek hiedelmei magát Aodh személyét célozták. Dagály utáni hűvös éjszakákon, amikor a kikötőre leszállt a köd, és a beázott vezetékek nem továbbították az áramot, pletykás kedvű cimborák dugták össze fejüket az asztalra állított petróleumlámpa remegő fényében, és valóságos legendákat szőttek az albínóról. Ő volt az Idegen, aki olyan gazdag, mint Krőzus, mégis egy lepukkant kricsmibe jár; ő volt a Rém, aki puszta kézzel öl, mert fegyvert sosem láttak nála; a Gyilkos, akinek áldozatai sosem sikoltanak, és örökre némák maradnak; az Árnyék, akit senki sem képes követni, mert minden irányba lát, és eltűnik a ködben, mielőtt utolérnéd; a Férfi, aki sohasem beszél senkivel, mindig egyedül jár, és akit sosem érintett női kéz, hisz’ tán nem is emberi lény – és mibe fogadjunk, hogy az aranyszívű kis zsebes is csak alibinek kell neki?!

Mich csak mosolygott volna az ideges, vénasszonyos fantazmagóriákon, ha meghallotta volna őket. Igaz, hogy egyetlenként, de láthatta, amit soha, senki más: a szétnyíló cipzárt ábrázoló tetoválást Aodh mellkasának bal oldalán, a szíve magasságától egészen a medence-csontjáig. Láthatott szenvedélyes lángokat a bíborszín szemekben, érezhette a penge ajkak csókját.

Hetek óta vele élt, és sohasem rázta ki a hideg a hossz ujjú, keskeny kéz érintésétől, amelyhez annyi vér tapadt. Nem taszította a sebhelyes arc kifejezéstelen, érzéketlen közönye, amely a halvány, kegyetlen félmosolyon kívül egyéb mimikát nem ismert; nem bántotta a halk, hangsúlytalan, minden érdeklődéstől mentes hanghordozás. Kifejezetten vonzotta a férfi titokzatossága, és az, hogy az égvilágon semmi, de semmi személyeset nem tud róla. Az egekre, hiszen még a nevét sem tudja senki! Az ősi kelta napisten nevét Lilith, a kikötő csúf, kávézaccból jósoló cigányasszonya ragasztotta rá, az albínó pedig nem bánta, hogyan szólítja az, aki meg meri szólítani.

Most, miközben leült vele szemben az asztaluknál, Mich arra gondolt: talán épp a nem tudás misztikuma

vonzza annyira Aodh-hoz. Homályos emlékei között meleg fénnyel ragyogott egy öreg apáca jóságos arca, aki az árvaházba járt hitet, szeretet sugározni az elhajigált, megtagadott gyerekek kiéhezett szívébe. Sajnos élt ott egy baromlelkű nevelő is kutyakorbáccsal, aki miatt Mich már hétévesen megszökött az otthonból. A lány azóta is testén viselte a korbács nyomait, lelkén pedig Lunete Anya szelíd álomhangját: Az Ősbűn, amellyel minden rossz kezdődött: hogy ettünk a Tudás Fájáról…

Ó, Anya – gondolta a lány –, milyen igazad volt! Hiszen ha TUDNÁD, hogy dédelgetett árvád azóta szinte mind a hét főbűnt megszegte már, s amelyeket nem, azokat megszegi a férfi, akit szeret: megbicsaklana hited, és könnyek szántanák ráncos, szent arcodat. Tudni, Anya, valóban ősbűn. Nem kell tudnunk semmit. Szeretni kell tudni, semmi egyebet, és ahhoz, hogy szeressünk, nincs szükség tudásra.

Mich, aki a szörnyű, vörösen rászegeződő tekintet sugarában is tudott gyönyörködni, megrezzent, amikor

Slim tálcát rakott az asztalukra, arról pedig egy újabb pohárka erőset a keze mellé, és egy pohár ásványvizet a társa elé. Aodh soha nem fogyasztott alkoholt.

– ’stét, Aodh! – mondta a csapos.

– Jó estét, Slim! – felelte a másik hűvösen.

Slim tekintete a lányra tévedt, azt sugallva, amit mindig ilyenkor: Picim, nem értem, mit szeretsz ezen a dögön.

Mich őszinte, derűs, meleg tekintettel válaszolt: Mindent.

Amíg a lány forróbarna pillantása a távozó csapost követte, az albínó szeme Mich arcán időzött. Elnézte kedves, fitos orrát, eleven, fintorogni hajlamos, nevetős ajkait, gyönyörű szeme alatt a hét alvadtvér-színű könnycseppet.

Szerette ilyenkor azt képzelni, hogy Mich valójában egy angyal, akit letaszítottak a Mennyből, s miközben zuhant, arcára égtek a könnyei.

Tekintete nem rebbent meg akkor sem, amikor a lány újra felé fordult és rámosolygott. Meglehet, őszintén kedvelte a Lélekalja falnivaló üdvöskéjét. Mich volt széles e világon az egyetlen, aki nem félt tőle, és nem átallott alkalmasint egy-egy mosolyt pazarolni rá, aki a számkivetettek között is számkivetett volt… Ő pedig – talán hálából, talán más okból – megtűrte maga mellett.

Lehet az is, hogy megesett, mint egy valóra váló mese, amit soha, senki nem feltételezett volna, és az istennevet viselő ördög beleszeretett a bukott angyalba. Ki tudja? Senki. Talán még ők maguk sem. Tudni különben sem szerencsés dolog… Tanúsíthatja Lunete Anya, és az angyal, akit nevelt.

– Végeztél mára? – kérdezte a lány, amikor minden visszazökkent a rendes kerékvágásba, és az eleddig őket bámuló vendégsereg halkan beszélgetve-iszogatva felvette az est félbevágott fonalát.

– Még lesz egy apró elintéznivalóm – felelte Aodh csendesen. Sohasem beszélt hangosan. Olyan volt a hangja, mint a súlyos lombok között neszező éjszakai szél.

– Mesélsz róla? – csillant fel Mich szeme.

Szerette, ha Aodh beszélt hozzá. A közhiedelemmel ellentétben a férfi nem volt szűkszavú, szótlan szirti morc. Sosem beszélt túl hosszan, az igaz, és ha kérdezték, lényegre törően felelt. Nem bocsátkozott cirkalmas monológokba, beérte pontosan fogalmazott mondatokkal – mégis jó volt hallgatni… Csoda tudja, miért.

Mert amíg hallod, addig is élsz, dörmögte cinikusan Slim néhány héttel ezelőtt. Mich nevetve megfeddte morgós öreg barátját a gúnyolódásért. Nem értett egyet vele. Azért tartotta Aodh-ot jó mesélőnek, mert sosem személyeskedett, nem kötött egyéni érzelmeket mondandójához: csak elmondta, amit el kellett mondani, így a lényeg önmagában, minden sallangtól mentesen nyilvánulhatott meg.

– Egy profi tolvaj nyomán vagyok – kezdte Aodh. – Az illető fensőbb hatalmak bosszantó szarkája. Amit elemel, az soha többé nem kerül elő. Legutóbbi akciója végképp kiborított néhány igen fontos embert, így aztán megkértek, hogy keressem meg és állítsam félre.

– Mit csórt el? – hajolt előre Mich.

– Egy gyűrűt… De nem akármilyen kézről. Annak a kéznek a gazdája bíbor reverendák felett áll, és szenteknél bejáratos. A gyűrű, azt beszélik, varázserővel bír: örökre áldott a hely, ahová kerül. Miután most ellopták, tulajdonosa attól fél, kiesik a magasrendű lények kegyeiből, és felborul az örök Rend: áldott lesz a bűnös kéz, és átkozott minden, ami szent volt. Égi fény ragyog talán majd be egy jelentéktelen, sötét odút, és szentségtelenné válik az Egyház.

Bárki más talán komoly, vagy épp gúnyos, jelentőségteljes, vagy épp szkeptikus hangon ejtette volna ki a száján ezeket a szavakat. Aodh azonban éppúgy nem változtatott hanglejtésén, ahogy nem tette ezt semmilyen más témával kapcsolatban sem.

– Nem értem – ráncolta homlokát Mich. – Neked kell visszavinned az áldott gyűrűt, miután megölted azt, aki ellopta? Véres kéz szolgáltasson vissza egy megszentelt ékszert?

Aodh kifejezéstelen arccal meghúzta a vállát. – Nem állítottam, hogy hiszek is ebben az egészben – mondta. – De ha már bűnös kéz vette el a szent ereklyét, miért ne adhatná vissza egy másik bűnös?

– Végül is logikus – mosolygott a lány. – Na és megtaláltad már a szarkát?

– Igen – felelte az albínó.

Kis ideig hallgattak, és elfigyelgették a Lélekalja nyugalmas esti életét. Mich belekortyolt a whiskyjébe, és székén lejjebb csúszva kényelmesen kinyújtotta lábait. Résnyire húzott szemmel nézte, ahogy Bell doki elrámolja a varrókészletét, és leül a zongorához; Slim pedig az öreg, sánta kályhához cammog, és fahasábokat dob a tűzre. A matrózok asztala felől élénk kártyacsattogás hallatszott, időnként fogcsikorgatós káromkodással fűszerezve. Egy másik sarokasztalnál épp tetőpontjára hágott a borgőzös jókedv, és gajdoló danászás kélt.

Aodh nézte a lányt.

Nem kérdezed, ki a tolvaj, és mit kell tennem vele – gondolta. – Nem kérdezed, mennyit tudok; biztos vagyok-e áldozatom kilétében, nehogy ártatlan életet oltsak ki; nem kérdezed, tévedhetek-e? Pedig ezeket mindig meg szoktad kérdezni…

Talán mostanra magad is tisztában vagy vele, ki a bűnös, és milyen súlyt nyom a latba, amit vétett? Talán egyszerűen csak érzed, mit jelent TUDNI, és sosem tévedni?

Talán érzed, mennyire fáj…

– Mich – mondta halkan, szinte gyengéden; és amikor a lány ránézett, még csendesebben folytatta: – Emlékszel, amikor megláttad a fegyvereimet? Egyedül a pisztoly ellen volt kifogásod…

A lány riadt, bűntudatos tekintettel, hárító gesztussal szakította félbe:

– Ne törődj vele, kérlek! Nagy volt a szám, pedig valójában semmi közöm hozzá. Te sem kommentáltad soha, hogyan és mivel melózom…

– Azt mondtad, a pisztoly a gyávák fegyvere, mert messziről öl – folytatta a férfi. – Igazad volt. Már másnap megváltam a lőfegyverektől. Soha többé nem veszek a kezembe olyasmit. Soha többé nem fogok biztos távolból célozni.

Mich kétségbeesetten nézett rá.

– A meggondolatlan megjegyzésemmel nemcsak a támadás, de az esetleges védekezés lehetőségét is elvettem tőled, erre nem gondolsz? – kérdezte. – Ha húszan lihegnek a nyomodban, hogyan védekezel?

Aodh lassan, alig észrevehetően ingatta a fejét, és úgy mosolygott, mint egy borotvaélűre köszörült acéldarab… De a szeme, az a különös, idegen, vörös mélység furcsa, tőle szokatlan kifejezést sugárzott. Hosszú, kárhozott élete során talán először csillant benne fájdalom.

– Mich… – suttogta –, nekem nincs szükségem védelemre.

Követhetetlenül gyors volt a mozdulat, amellyel útjára engedte kezéből a hosszú, nyél nélküli, keskeny pengét. Egy tompa villanás, egy halk szisszenés; törő csont borzalmas, émelyítő reccsenése egy századmásodperc alatt – és a sérthetetlen nemesacél dobbanva állt meg ott, ahová gazdája mutatóujja nyomán vágódott: Mich tiszta, magas homlokában, halálpontosan a két szemöldöke között. Tompábbik vége még rezgett az ütés erejétől, amikor Aodh leengedte a kezét és Mich arcát elöntötte a vér. A lány gyönyörű, az utolsó pillanatig bizalmat sugárzó szemében kihunyt az élet; tartását vesztett teste lassan lecsúszott a székről… És amikor földet ért, kitört a botrány.

A Lélekalja úgy bolydult fel, mint egy temető a végítélet napján, ha megfújják a harsonákat.

Mindenki felugrott. Székek, asztalok borultak fel, üvegek, poharak törtek, füstölgő cigarettavégek estek le szikrát hányva, és a fojtott beszélgetés mormolása hitetlenkedő ordítozásba csapott át. Hozzávetőlegesen harmincan tömörültek Mich élettelen teste köré, szétmaszatolva vérét a mocskos, szúette padlódeszkákon. Eltartott egy kis ideig, mire az egymásra torlódó események és a falka zavarodottságának sűrűjében valaki közülük felfogta, mekkora a baj, és odarángatta az addig hiába könyörgő Bell dokit a kör külső széléről; ám több szempontból is későn: már ő is csak annyit tudott mondani: Exitus. Ezt gyászos, még mindig hitetlen csend követte, amelyet csak Slim rekedtes motyogása tört meg: Megölte őt, megölte az a dög, én

tudtam…

Felhördült az összeverődött tömeg, és tébolyultan, bicskára, puskára, üvegnyakra kapva körülnéztek… De az albínó eltűnt, éppolyan észrevétlenül, mint a lány lelke a meggyilkolt testből. Amíg ők egymás sarkát taposva aköré gyűltek, akin már úgysem lehetett segíteni, addig gyilkosa egyszerűen köddé vált.

Néhányan vérszomjasan utána indultak, bosszútű esküdve a kioltott életért. Rumi, Slim, Bell doki és még pár közelebbi ismerős a lány felett álltak, és a könnyeiket nyelték. A többiek azonban irtózattal néztek a távozók után, lemondón legyintve: úgysem érik utol, hisz’ nem emberi lény… És a dokival összefogva inkább kedves

halottjukról gondoskodtak.

Más módját ennek nemigen ismerte a kikötő alvilága, mint a jó öreg matróztemetést. Valaki kerített egy darab vitorlavásznat, hogy belevarrva a holttestet, felajánlják azt a tenger hullámainak. Amikor azonban ráemelték a lányt a kiterített vászonra, valami kicsúszott az olajzöld munkásnadrág zsebéből, és koppanva odébb gurult.

Az egyik matróz vette fel, és kérdő tekintettel Slim felé nyújtotta a tárgyat.

– Biztos az egyik utolsó melójából van – mondta a csapos rekedten, könnyein keresztül bámulva tenyerén a gyűrűt.

Különös ékszernek tűnt. Vastag aranya, hatalmas köve ellenére szinte súlytalan volt. Slim gondolt rá, hogy elteszi emlékül, miközben újabb könnyek csordultak le borostás arcán. Ám a gyűrűbe rubinból készült ékkövet foglaltak, és a hunyorgó, vérvörös mélységről nem Mich kedves kölyökarca, hanem az albínó könyörtelen szeme jutott eszébe.

Miért, az ég szerelmére, miért tette? Van ennek valami köze ehhez a gyűrűhöz? Talán annyira értékes, hogy ölni kellett miatta? Akkor miért hagyta itt az albínó? Vagy talán értéktelenné tette számára az ékszert az odadobott élet?

Hát nem mindegy most már?

– Tartsd meg, Pici – mondta elcsukló hangon. – Te szeretted őt…

Azzal reszkető kézzel visszatette az ékszert a lány zsebébe, és egy utolsó pillantást vetve a szeretett kis zsebtolvajra, szelíden testére hajtotta a vitorlavászon szárnyait.

Hajnalig virrasztottak felette.

Napkelte előtt, amikor az önkéntes vadászok fáradtan, megizzadva, üres kézzel visszatértek, Slim mindenkinek kimért egy kupica rumot, azután felemelték a vitorlavászon koporsót.

Hosszú, zord menet kísérte utolsó útjára az elhunytat: züllött képű, fedetlen fejű, foltos ruhájú falka. Sötét sikátorok hideg macskakövein csosszantak lépteik, egészen a végtelenbe nyúló óceánig.

***

Beszélik, hogy a part egy távoli, elhagyatott öblében minden hajnalban, a napkelte pillanataiban vérvörösen átizzik a víz, mintha félelmetes erejű jelenséget őrizne a mélyén: Isten vérének egy cseppjét.

Beszélik, hogy ez a természetfeletti ragyogás visszatükröződik az öböl egyik rideg sziklaszirtjén álló magas, fekete ruhás árny szemén.

Beszélik, hogy ilyenkor, és csakis ilyenkor látni lehet arcát a fekete csuklya alatt. Elővillan egy fehér hajtincs, amely a homlokába hull; láthatóvá válik arca jobb oldalán egy hosszú, borzalmas forradás, és mélyvörösen világító bal szeme alatt egy furcsa tetoválás: hét szépen rajzolt, valódinak látszó, rozsdaszín könnycsepp.

Az illusztrációt Vihartáncos készítette.

A novella megjelent a Kalandok és kalandozók első kötetében, aminek harmadik, illusztrált kiadása ingyenesen letölthető a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház facebook csoportjából: https://www.facebook.com/groups/969480656518032/

Hertelendy Anna interjú - 2016. március

– Nemrég jelent meg az Alma és az elveszett álmok városa. Mesélj róla!

– Ez egy kisregény, ami a tavaly megjelent, Ha ütött az órád című novellám (Pokoli teremtmények, ördögi szerkezetek antológia) világában játszódik. Ez annyiban más, mint a novella, hogy ezt gyerekek számára is érthető módon kellett megírnom, ami komoly kihívás elé állított. Egy átlagosnak tűnő tizenegy éves kislány a főszereplő, és egy vele egyidős kisfiú, aki viszont egy Lampbridge de Flotta nevű, különleges városban él. Az elveszett álmok rejtélyét követve a kislány, Alma, egy nap eljut Lampbridge-be. Mint később kiderül, nem csupán a véletlennek köszönhetően.

– Ez az első nagyobb lélegzetvételű írásod, mennyivel volt más megírni, mint egy novellát?

– Teljesen más, mint novellát írni. Nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt aközött, hogy ne legyél túl tömör és aközött, hogy túl terjengőssé se válj. Pláne első kötetesként. Gyakorlott szerkesztő nélkül nem is sikerült volna ilyen jól megtalálni a középutat. Szerencsére így talán elég jól eltaláltam a dinamikát.

– Hosszú volt az út az első regényed megjelenéséig?

– Ha azt nézzük, hogy kilenc éves korom óta firkálok, akkor igen. Ha azt, hogy komolyabban 2009 körül kezdtem el novellázni, akkor nem. Ha pedig azt, hogy ez volt az első, tényleges felkérésre írt regényem, és záros határidőn belül meg is jelent, akkor meg pláne nem volt hosszú idő. Hobbiból vagy írói ambíciókat követve sosem írtam regényeket, tehát a fiókomban sem porosodnak kezdeti zsengék.

– Négy évvel ezelőtt mit gondoltál, hol tartasz majd négy év múlva?

– Az írás tekintetében, vagy úgy általánosságban? Írni nem állt szándékomban, legalábbis regényt biztosan nem, mivel ahogy mondtam korábban, nem kért meg rá senki. Magamnak vagy a fióknak meg minek írnék? Az Almának most elég nagy a sikere, a kiadó is szeretne folytatást, úgyhogy egyelőre ez nyitott kérdés.

Más tekintetben nem gondoltam semmit arról, hol fogok tartani, csak reménykedtem, hogy keresett grafikus, kiadványszerkesztő leszek, családot alapítok és boldogan élünk, amíg valami közbe nem jön. Ezek nagyjából sikerültek is.

– A Főnixnél Mickey Long és Maggoth két-két könyvnél jár. Mikor előzöd le őket? :)

– Amikor egyel többet írtam, mint ők.

– Akkor nincs megállás, cél a világuralom? :)

– Nincsenek világmegváltó terveim, már kinőttem abból az életkorból.

– Úgy hallottam, elkövettél már több címlapfestményt is. Melyik lesz a következő?

– Egy Mogul Kiadó megbízásából készülő regény címlapján dolgozom, emellett félkész állapotban van a Pszi Krónikák második részének borítója a Főnix Könyvműhely számára. Ugyanitt tipózom is a borítókat. A SpiritArt Egyesületnek pedig a második antológiájához készül egy borító.

– A közelmúltban melyik elolvasott könyv nyerte el a tetszésedet, és miért az?

– Még nem értem a végére, de Scalzi legújabb regénye eléggé magával ragadott. Szeretem a humorát és a logikáját. De én is úgy vagyok ezzel, hogy mindig az a kedvenc, amit éppen olvasok.

– Kik a kedvenc íróid?

– Vannak, akiket szívesebben olvasok, és vannak, akiket jobban tisztelek. Nem tudnék kedvenceket kiemelni.

– Min dolgozol éppen?

– Jelenleg nagyon visszafogottan kezelem a munkát, mivel júliusra várjuk a kisfiunkat, és a várandósság mellett éppen elég elfoglaltságot jelent a főállásom, ahol véletlenül szintén kiadványokat szerkesztek. Ettől függetlenül szívesen szerkesztek, grafikázok, festek, csak most kicsit lassabb tempóban a megszokottnál.

Tim Morgan: Füstbement leánykérés

– Eszem ágában sincs megnősülni! – toporzékolt a trónörökös. – Hát már nem emlékszik, édesapám, hogy jártam legutóbb?

Az öreg sárkány összeráncolta homlokát az egyik fején, megcsóválta a másikat, s ezzel egy időben a harmadikon beleharapott a szája sarkába. Gondterhelten nézte, ahogy egyetlen fia, a kipusztulástól fenyegetett dinasztia utolsó reménysége duzzogva járkál a barlangban.

– Pedig mindent úgy tettem, ahogy édesapám javasolta: virágokat szórtam a hercegnő lába elé…

– Nekem úgy rémlik, tövestül kitéptél egy virágzó csipkebokrot, és ráhajítottad szegénykére a magasból.

– …aztán édességgel kedveskedtem neki…

– No, arra se lennék büszke a helyedben! – dörmögte az öreg. – Hogy jutott eszedbe méhkasokat vinni a királyi lakosztályba?

– …csak úgy sikoltozott…

– Ez igaz, de nem örömében – vetette közbe a leendő örömapa. – A fél udvart összecsipkedték a méhek.

Ám az ifjú sárkány beszámolóját nem lehetett megakasztani efféle lényegtelen részletekkel. Zavartalanul folytatta a felsorolást:

– Később elrepítettem egzotikus tájakra…

– Már aki szereti a forrongó vulkánokat…

– …el is alélt a gyönyörtől…

– Vagy a kénköves bűztől…

A trónörökös tehetetlenül tárta szét karjait.

– Láthatja, édesapám, én mindent megpróbáltam. De mit tegyek, ha annak az elkényeztetett fruskának még ez sem volt elég?

– Azt a szót, hogy „elég”, inkább ne is emlegesd!

A trónörökös szomorúan ingatta egyetlen fejét.

– Szerintem az a baj, hogy a mai királylányoknak nincs érzékük a romantikához. Virág, édesség, luxusút… Eh! Hát hogyan kell ezeknek elcsavarni a fejét? Szerintem, hagyjuk a fenébe az egészet! Nem élnék túl egy újabb kudarcot.

– Ha nem szerzel asszonyt, így is, úgy is kihal ősi fajunk. Ez pedig nem történhet meg, mert akkor az ember végleg átveszi a hatalmat e világon – sóhajtott az öreg. Aztán dühösen csapott egy akkorát pikkelyekkel borított, tüskés farkával, hogy a barlang falából öklömnyi darabok potyogtak a földre. – Nem értelek! Pedig annyira egyszerű az egész! Odarepülsz, és „legyakod a hetvenkedő, páncélos nyüzügéket”, hogy a te szavaiddal éljek. Aztán elragadod a királylányt, ahogy egy rendes sárkányhoz illik. Így tettem én is, előttem a hétfejű nagyapád is, annak előtte meg a tizenkét fejű dédapád, no és a…

– Jó, jó, tudom! – szakította félbe az ifjú a krónikát, mielőtt a sárkánykirály felsorolta volna a patinás családfa unalomig ismert “hőstetteit” vagy ezer évre visszamenően. – Csak azt mondja meg, édesapám, miért ragaszkodik ahhoz, hogy a menyasszony királylány legyen?

– Hát neked a nemesi vérvonal smafu? Csak nem akarsz összeállni egy pórral?

– Úgy értem, miért lényeges, hogy ember legyen? Miért nem lehet inkább valami hüllő?

– Ohó, várd csak ki a végét, fiacskám! – mondta az öreg. – Nincs az a szende, bájos menyecske, aki idővel házsártos sárkánnyá ne változna!

Ő már csak tudta: hosszú élete alatt több tucat hercegnőt rabolt el. De bárhogy is ápolta a hagyományokat, ezzel csupán késleltetni tudta az elkerülhetetlennek látszó kipusztulást. S egyetlen sarja, aki már alig-alig emlékeztetett a dicső ősökre, ráadásul most előállt renegát gondolataival.

– Ez bizonyára így van, édesapám! De értse meg, párválasztási szempontból én… hogy is mondjam… egy kissé más vagyok…

– Na várjunk csak! – Az öreg nyelt egy nagyot. Négy szemöldökét gyanakvón felhúzta, kettőt meg össze. Oldalra billentett fejekkel kérdezte: – Ugye nem arra célzol, hogy…

– Ó, nem, nem! Dehogy! – sietett tisztázni a félreértést a fiatal. – Egyszerűen arról van szó, hogy engem nem igazán hoznak tűzbe az embernőstények.

A sárkánykirály megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, s a keletkező szélvihar tucatnyi csontot sodort ki a barlangból.

– Most már végképp nem értem. Akkor ki tetszik neked?

– A gyíklénylányok! – vágta ki büszkén a trónörökös. – Hú, ha belegondolok, milyen csudára lehetnek képesek a hosszú, izmos nyelvükkel…

– Te beteg vagy – csóválta fejeit összehangoltan az apa. Aztán határozottan toppantott cölöpszerű lábával. – A vitát befejeztem. Addig ne kerülj az öt szemem elé – egyet elveszített hajdanán, amikor életre-halálra küzdött egy páncélos lovaggal –, amíg meg nem kapod a szomszéd királytól a leánya kezét! – Azzal sarkon fordult, és magára hagyta pipogya utódát.

A trónörökös nem tehetett mást, kénytelen-kelletlen elrúgta magát a sziklapárkányról, s mint a rosszindulatú pletyka, szárnyra kapott.

***

– Végre! Csakhogy megjöttél! – köszöntötte fiát a sárkánykirály, amint az belépett a barlangba egy zsákkal a mancsai közt.

Az öreg elmorzsolt három könnycseppet a szemei sarkában – az egyik feje nem volt annyira érzelgős.

– Remélem, ezúttal sikerrel jártál!

– Hát, most tényleg jobban éreztem magam, mint legutóbb! – rikkantotta a trónörökös. – Hinnye, ha látott volna, amikor a lovagokkal versengtem!

– Tudtam! Tudtam, hogy mégsem vagy olyan puhány alak, aminek tettetted magad! Mesélj, hányat marcangoltál szét?

– Marcangolni?! – hökkent meg a fiatal. – Tulajdonképp egyet sem. Sör-virsli versenyben mértük össze az erőnket.

– Sööör… virs… – hüledezett a hüllő.

– Úgy ám! Betértünk egy puccos fogadóba, hogy eldöntsük, ki a legény a gáton. Jó kis móka volt!

– Ehhez én már öreg vagyok – legyintett csüggedten az apa. – Új szelek fújnak, végül is mindegy, hogyan győzöd le őket. A te bendődbe úgyis több fér, mint egy regiment katonának. Inkább arról mesélj, hogy ment a leánykérés.

– Egész jól. Bár a király nagyon makacs ember. Körömszakadtáig ellenezte a frigyet. De mikor már nem volt mivel vakaróznia, végül is beadta a derekát.

– Ilyenek ezek a mai királyok! – fújt füstpamacsot az öreg sárkány. – Eleinte kézzel-lábbal tiltakoznak. Aztán csak lábbal… végül fejetlenségbe torkollik a lánykérés. Így megy ez…

– Ahogy mondja, édesapám, ahogy mondja! De az a fő, sikerült megszereznem a királylány kezét. El is hoztam magammal.

– Így elnézve, elég apró teremtés lehet, ha belefért a zsákodba.

– Ja, ez csak a keze – vihogott a sárkányfi. – Minek cipeltem volna ide azt a tagbaszakadt fehérnépet? Hogy itt lábatlankodjon nekem a barlangban?

A sárkánykirály csak azért nem sápadt el, mert a hüllők ebben nem szoktak jeleskedni, de karmaival két arcán is végigszántott. S ezzel a mozdulattal csaknem négyszeművé minősítette magát.

– Ó, te szerencsétlen! Mit tettél?! – bömbölte. – Ő volt az utolsó valamirevaló királylány a környéken! Hogy viszed tovább asszony nélkül a vérvonalat?

A trónörökös megszeppenve pislogott.

– Ezek szerint a gyíklénylányok semmiképp nem jöhetnek számításba?

– Hallgass! Már így is épp elég bajt okoztál! – förmedt rá a háromfejű. – Miattad kiújul a viszály! Holnap nyakunkon lesz a királyi gárda, hogy bosszút álljanak.

– Ááh, szerintem nem kell félni az emberek haragjától! – vélte a vőlegényjelölt. – Amikor elrepültem, búcsúzóul mindenfelé örömtüzek gyúltak.

– Te eszetlen! Csak nem perzselted fel az egész várost?

A trónörökös idétlen vigyorral vonogatta satnya vállát.

– Hááát, egy darabig talán füstölögnek még magukban, de egyszer majd csak elhamvad szívükben a gyűlölet parazsa.

– Ó, te átok! Fogalmad sincs, mit tettél!

– Csak azt, amit a nősülni vágyók szoktak. Elmentem egy kis háztűznézőbe…

Az öreg sárkánykirály erre már nem is felelt. Megtörten vánszorgott a barlang mélye felé, hogy ott várja be az elkerülhetetlennek tűnő véget. Habár tudta, hogy amíg tökkelütött fia életben van, hivatalosan nem lehet kihaltnak tekinteni ősi családjukat, ám abban bizonyos volt, hogy a sárkányok dicső fajának végképp befellegzett.

Az illusztrációt Juhász Ernő készítette

A novella megjelent a Kalandok és kalandozók első kötetében, aminek harmadik, illusztrált kiadása ingyenesen letölthető a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház facebook csoportjából: https://www.facebook.com/groups/969480656518032/

Gaura Ágnes: Kapcsolat

– A tököm is lefagy ebben a tetű hidegben – mondja Dzsodzsó, én pedig egyetértően bólogatok.

– Ja – mondom végül, és elmélázva nézem leheletem nyomát a fagyos szélben. Én most speciel a végtagjaim miatt jobban aggódom, mert a lábujjaimat már nem is érzem. Pedig nem a Himaláját készüljük megmászni. Ez itt Pest, és még csak öt perce várjuk, hogy megjöjjön a srác, akitől Dzsodzsó megveszi a robogót. És még legalább tíz percig itt leszünk, mert korábban érkeztünk, és sehol egy kocsma a látóhatáron belül.

Ha lenne autónk, most abban üldögélnénk, és feltekernénk a fűtést. De Dzsodzsó olyan csóró, hogy csak egy használt robogót bír venni, én meg még csóróbb vagyok, amióta Linda lelépett és vitte a kocsit is. Végül is, az övé volt, ez igaz. De mégiscsak én vezettem két éven keresztül. Linda egy üres parkolóba sem bír beállni, igazán hagyhatta volna azt a lestrapált Fiatot. De nem, ő elvitte azt is, pedig a pasinak, akire lecserélt, Volvója van, és bármikor vesz egy autót Lindának, ha az nyafog neki egy kicsit. De minek nyafogna, utál vezetni, a Fiatot is csak azért vitte, hogy nekem ne legyen kocsi a seggem alatt, és semmim sem maradjon, ami rá emlékeztet. Naná, hogy minden, amit nem találok, rá emlékeztet. Olyan, mintha minden, ami volt, de már nincs, vörösre lenne festve a lakásban. Mint abban a hülye a filmben, amikor újra látni akarták a láthatatlan embert, és festéket öntöttek rá. Bár az talán zöld festék volt, nem is tudom. Nem mintha számítana.

Előveszem a mobilom. Ezt szoktam csinálni, amikor Lindára gondolok. Előveszem a mobilom, ránézek a kijelzőre, és látom a fényképét. Aztán meg felhívom. Nem mindig, de elég gyakran. Most viszont hiába bámulom a mobilom kijelzőjét, az csak bámul vissza rám. Mint Sztrogoff Mihály a pusztában. Ez egy másik film, Linda utálta. De a láthatatlan emberesen jót nevetett.

– Tudod, milyen helyen vagyunk? – kérdezem vacogó fogakkal Dzsodzsótól. Rám néz, jóval értelmesebben, mint a mobilom, de nem válaszol. Tudja, hogy költői kérdés volt, és hogy ő úgysem adhat rá helyes választ. Dzsodzsónak elég jó a helyzetfelismerő képessége. Ezért is hagyta ott a főiskolát egy félév után. Én is kapcsolhattam volna korábban, de most már mindegy. – Ez egy olyan hely, ahol még a mobilom sem működik, baszki – mondom felháborodottan. Dzsodzsó előkotorja kabátzsebéből a mobilját.

– Az enyém működik – jelenti be elégedetten. – Nem a hellyel van probléma. Nyilván már megint totál lemerültél. – Igaza van. Utálom, de igaza van.

– Mindig ez van ezekkel a régi vacakokkal – dohogok. Nem túl hangosan, mert a gyomromban érzem a hideget, ha kinyitom a számat. – Azt hiszed, ha elég régóta használod, akkor már olyan, mint egy régi barát, és megbízhatsz benne. De persze minél öregebb lesz a kütyü, annál megbízhatatlanabb. Aztán egy reggel arra ébredsz, hogy már egy ideje elfelejtetted feltölteni, ő pedig beadta az unalmast.

– Ő? – húzza fel a szemöldökét Dzsodzsó. Nincs rajta sapka, én pedig megfagyok, ha csak ránézek. – Te most nem is a mobilodról beszélsz, ugye?

Nem felelek. Dzsodzsó úgyis tudja, mi a helyzet. Ő a legjobb barátom. Ő a barátom. Mással nem állnék itt egy szaros robogóra várva.

– Akárhogy is – szögezi le Dzsodzsó –, le kéne cserélned egy modernebb típusra. Ma már senki se használ ilyen kőkorszaki modellt. Mi van a másik mobiloddal?

– Az megvan – bólintok behúzott nyakkal. – Ez a régi mobilom. Ezen csak Lindát hívom.

– Ez mekkora baromság – rándul meg Dzsodzsó szája. Neki sincs melege, de azért nem didereg olyan látványosan, mint én. Amilyen őrült, most akarja lecsekkolni, milyen az a robogó. Rá nem ülnék egy ilyenre ebben a mínusz húszban. – Tudod, egyszer jártam egy egyiptológus csajjal – mondja. – Kaptam tőle igazi papiruszt, de azért vele is csak e-mailben levelezek.

– Ez most hogy jön ide? – kérdezem. Tényleg nem értem, mit akar a régi csajával.

– Úgy jön ide, hogy azért, mert egy régi mobil a régi csajodra emlékeztet, még nem használjuk arra, hogy telefonáljunk vele neki. Nektek már fél éve lőttek. Lépj tovább.

– Azt hiszed, azért hívom ezen a mobilon, mert ez is rá emlékeztet? – kérdezem.

– Igen, azt hiszem – mondja Dzsodzsó. – Téged még egy csótány is Lindára emlékeztet, ha egyszer láttatok együtt egy csótányt. Nem azt mondom, hogy szánalmas, csak azt mondom, hogy használj olyan mobilt, amelyik működik is. – Amivel pont azt mondja, hogy szánalmas, de mindegy, Dzsodzsó mondhatja, hogy szánalmas vagyok.

– Most az egyszer tévedésben vagy. – Diadalittas kijelentésnek szánom, de nehéz diadalittasnak hangozni akkor, ha lila a szád. Tuti, hogy szánalmasan hangzom. – Azért hívom erről a mobilról, mert ezt rejtett számúra állítottam. Így nem tudja, ki az, aki telefonál neki. És mivel nem tudja …

– … így felveszi – fejezi be Dzsodzsó, majd még hozzáteszi: – Szánalmas. Ez már tényleg szánalmas.

– Tudom – lehelem a garbómba. – De működik.

Elsétálunk az utca végéig, aztán megfordulunk. Nem érdemes messzire menni, de egy helyben álldogálni a legrosszabb. Én viszont egyre ramatyabbul érzem magam. Nem a hideg miatt, bár az se semmi. Egyszerűen ideges vagyok, nem azért, mert itt várakozunk, hanem azért, mert nem működik az a béna mobil. Nem látom benne Linda mosolyát, és így most már muszáj telefonálnom neki. Egyszerűen muszáj. A sarkon meglátok egy telefonfülkét.

– Mindjárt jövök – mondom, és elindulok a fülke felé, a nadrágzsebemben meg apró után kotorászok. Ezer éve nem használtam nyilvános fülkét. Azt sem tudom, milyen érmét fogad el egy ilyen vacak. Odamegyek, belépek, felveszem a kagylót, bedobom az érmét, visszaveszem az érmét. Megpróbálom újra, de hiába. Úgy szalad át rajta a százas, mint szalmonellás anyóson a reggeli. – Van telefonkártyád? – nézek reménykedve Dzsodzsóra, mire ő elhúzza a száját.

– Szerinted? – kérdez vissza, és megpörgeti orrom előtt a mobilját. – Kölcsönadjam? – kérdi, de én megrázom a fejem.

– Hagyjuk – mondom. – Majd otthon feltöltöm a mobilom.

– Vagy lecseréled – hozza elő a témát újra Dzsodzsó.

– Nem cserélem le – felelem. – Csak azért, mert jobban oda kell rá figyelni, még nem fogom lecserélni. Ragaszkodom hozzá. Én nem szoktam eldobni a régi cuccaimat csak azért, mert már kijött az újabb modell.

A Volvós pasira gondolok, és hogy mennyire gyűlölöm a Volvóját.

– Most megint nem a mobilodról beszélsz, ugye? – jegyzi meg Dzsodzsó. – Hát, idefigyelj. Tudod, milyen csaj ez a Linda? Olyan, mint az én előző mobilom. Azt hittem, én leszek a legmenőbb, amikor megvettem. Aztán én lettem a leglúzerebb, amikor sorban álltam vele a mozinál, kiejtettem a kezemből, és feltartottam az egész sort, amíg a darabjait összeszedegettem. Utána meg jó darabig azon dühöngtem, hogy egy valag pénzt kiadtam valamire, ami az első koccanástól tönkrement.

– Az a baj – felelem elgondolkodva –, hogy én észre sem vettem azt a koccanást. Nem vettem észre, mikor tört szét, érted?

– Ja – bólint Dzsodzsó.

– Valahogy úgy gondoltam, hogy törhetetlen. Vagy legalábbis nem gondoltam arra, hogy eltörhet.

– Hagyd most már a fenébe – dünnyögi. – Linda nem éri meg azt a nagy felhajtást, amit csapsz körülötte.

– Nem tudom – felelem. – Nyilván igazad van. – Általában igaza szokott lenni. Mármint az én barátnőimet illetően. – De minden nap eszembe jut, milyen volt, amikor megismerkedtünk.

– Az izgi első fázis, amit definíció szerint követ egy másik fázis. A második fázis már a megszokás fázisa. Az elfelejtkeztem-róla-fázis. De az első fázis, az mindig izgi – bólogat Dzsodzsó. – Mint amikor veszel egy új kütyüt. Hetekig minden szabad idődben azt böngészed, nem tudsz betelni a technika csodájával. Tuti, hogy nem felejted el időben feltölteni, ha érted mire célzok.

– Nagyon is értem, mire célzol – nyugtatom meg. – De ha még egy mobilos hasonlatot előhúzol a tarsolyodból, esküszöm, a szar is mobilformájúvá fog fagyni bennem.

– Te kezdted – jegyzi meg, azzal elhallgat.

Megjön a robogós srác, és ejtjük a témát. A robogó mocskos, mintha a srác direkt egy sártengeren húzott volna végig, mielőtt idejött volna, de jól megy, Dzsodzsót meg csak ez érdekli. Megy vele egy kört, én meg már a látványtól is kihűlés közeli állapotba kerülök. Dzsodzsón még kesztyű sincs. Megegyeznek, hogy holnap a srác elhozza Dzsodzsóhoz a robogót. Azt is megígéri, hogy letakarítja, de Dzsodzsó csak legyint rá.

– Mehetünk – mondja, én pedig csodálkozom, hogy egyáltalán megmozdul a lábam. Azt hittem, már rég egybefagytam a járdajéggel, amit errefelé senki nem szórt le. Ha valamit mostanában venni fogok, az egy bélelt bakancs lesz, gondolom, nem pedig egy újabb generációs mobil.

Látjuk a buszt elhúzni a távolban, én pedig már csak magamban káromkodom, mert innentől kezdve minden hőleadást irtózatos pazarlásnak tartok. Ha a busz most ment el, még vagy húsz percet itt fogunk szobrozni, az ziher.

– Menjünk a másik irányba – javasolja Dzsodzsó. – Lesétálunk egy megállót, addig is mozgunk.

– Oké – suttogom a lehető legkisebb erőbefektetéssel.

Nekem oly mindegy, merre megyünk, gondolom. Előbb-utóbb minden irányban lennie kell egy telefonfülkének. Előbb-utóbb csak találok egy készüléket, amelyik elfogadja a szaros pénzemet. De nincs sehol. Ma már mindenkinek van mobilja, minek is lenne telefonfülke minden utcasarkon. De azért az furcsa, hogy már öt perce megyünk, és még egyetlenegy fülkét sem láttam. Nézem a hófedte, ronda épületeket, és közben majdnem hanyatt esem a jégen. Dzsodzsó visszaránt, megyünk tovább, némán, arra figyelve, hogy mozogjunk, hőt termeljünk, és haladjunk a buszmegálló irányába.

És akkor meglátjuk.

– Ezt sasold – mondja Dzsodzsó, fölöslegesen, mert le sem bírom venni a szememet a látványról.

– Lehet, hogy átléptünk egy másik dimenzióba – mondom. – Ez elég szürreális.

– Az nem kifejezés.

Csak állunk, és bámulunk. Le van ejtve a hőtermelés, a haladás, a buszmegálló, a következő busz. Emellett nem lehet csak úgy elmenni. Átnézünk a drótkerítésen, és próbáljuk megfejteni, mi is ez. Amerre a szem ellát, telefonfülkék állnak egymás mellett szorosan. A fülkékben készülékek, melyek nyilvánvalóan nincsenek sehova sem bekötve.

– Sosem gondoltam, hogy létezik egy ilyen hely – jegyzi meg Dzsodzsó.

– Mi lehet ez? – kérdezem. – Telefontemető? Már ha van ilyen egyáltalán.

– Ez a Magányos Telefonok Országa – mondja fennkölten. – Ide hozzák azokat a fülkéket, amikre nincs szükség.

– Vagy amik sztrájkolnak – kontrázok. – A Lázadó Telefonok Országa. Vagy inkább Börtöne. Innen nincs kiút, öregem. És még telefonálnod sem lehet.

Röhögünk. Tudom, hogy le fogjuk késni a következő buszt is, de teszek rá. Megérte megállni és csontig fagyni. Esküszöm, megérte.

– Ha belehúzunk, még elérjük a következő buszt – mondja Dzsodzsó. A felfagyott járdán ugyan nem lehet szaladni, de azért megpróbálunk sietni. Nekem viszont muszáj visszanéznem.

– Mi van? – fordul vissza Dzsodzsó is.

– Semmi – zihálok, és nézek a fülkék felé. Megvadulok a színüktől. A hó mindent betakar, semmi nem látszik, minden egyformán formátlan és színtelen, de a piros telefonfülkék színesek maradtak, hivalkodóak, szemet vonzóak. Mintha frissen festették volna őket, hogy elüssenek a mindent egybeolvasztó hótömegtől. – Csak épp eszembe jutott valami. Nem érdekes.

– Akkor menjünk.

Csodával határos módon elérjük a buszt. Nincs rajta szinte senki, lehuppanunk egy páros ülésre.

– Csak egy szomorúbb dolog van egy kapcsolatképtelen telefonnál – mondom két megálló múlva. – Dzsodzsó kérdőn néz rám. – Sok kapcsolatképtelen telefon – mondom filozofikusan, de Dzsodzsó csak a fejét csóválja.

– Csajozz be! És addig is, vegyél egy új mobilt. Vagy egy robogót. Tök mindegy. Valamit, ami lefoglal egy időre.

– Talán ezt fogom tenni – bólintok, de közben egyetlenegy dolog jár a fejemben: nem kell nekem új kütyü. Nem vágyom semmi másra, csak arra, hogy működjön a régi, jelenleg kapcsolatképtelen mobilom.

A novella megjelent a Kalandok és kalandozókban

Az illusztrációt Kovács József készítette

A novella megjelent a Kalandok és kalandozók első kötetében, aminek harmadik, illusztrált kiadása ingyenesen letölthető a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház facebook csoportjából: https://www.facebook.com/groups/969480656518032/