2019. július 30., kedd

Kovács Gergő: Negyed hang

Épp könyékig turkáltam egy felhőben, amikor fülön vágott a disszonancia. Kis híján lebucskáztam a llandudno-i Nagy Orom keleti széléről, kezemet hátrarántva kerültem csak el a zuhanást. Egy pillanattal korábban úgy nyúltam bele a homályba, hogy szinte biztosra vettem, találok benne valamit és kellemesen lúdbőrzött az egész testem a gondolatra. Nem egészen erre számítottam. Megütöttem magam, ahogy hátraestem, morogva halásztam elő a zsebemből az mp3 lejátszóm. Sértetlen volt, mutatta az előadót, a számcímet, mint rendesen. Nyugat felé tiszta volt az ég, szélerőművek pörögtek mindenütt a tengeren, arcomat csiklandozta a sós levegő. A fülemben krétaként csikorgott valami elképesztő macskazene, ami az előbb még tökéletes aláfestő zene volt a hamisítatlan észak-walesi tájhoz.

Mi az isten van? Az igaz, hogy a Siouxie and the Banshees titokzatos szirénje olykor szeret hamiskásan nyávogni, de az szándékos – az az üzenet része. Ez viszont teljesen el van barmolva. Mintha a gitár feljebb, a basszus lejjebb mászott volna, épp csak egy nüansznyival, egymást mégis kíméletlenül legyilkolva. Az ének pedig tőlük függetlenedve egy harmadik hangnemben zúzza szét az egészet. Pont oda ütve, ahol fáj. Hosszú másodpercekig tűrtem döbbenten, mire lekaptam a fejemről a fülest. Forgatgattam a kis ezüst-bordó szerkentyűt, lassan öt éve járta velem az utakat, mikor ezeket a vackokat maximum két évre tervezik. Vehetek újat megint. Már szidtam volna a digitális világot, de aztán eszembe jutott, hogy nem volt magnóm, amelyik ne húzta volna a szalagot.
Elindultam lefelé a hegyről, bosszankodva a cégek üzletpolitikáján, akik ezt a sok kacatot gyártják, nem is gondoltam rá, hogy az imént majdnem meghaltam. Nem kellett sok, hogy visszataláljak a legzabosabb vesszőparipámhoz, a főszakácshoz, aki legközelebb is leüvölti majd a fejem, a legapróbb hibáért. Aztán ott a kollégám Chris, aki egész jó fej – amíg nem keresztezem az útját, nem viszem el előle a vizes korsókat, a porszívót, vagy az ehetőbb ételeket vacsorára. Mert akkor aztán fákjú van, meg idiot van, meg píszofshit van. A bolti eladók sem maradhattak ki, akik szenvedve nyögnek az udvariasság jármában, amikor meghallják az idegen akcentusomat. Hiába, vidék ez nagyon, a brit se jobb, mint a magyar.

Amire leértem a tengerhez, elpárolgott a dühöm. A legjobb gyógyszer mindenre, ha leülök, és csak nézem, hallgatom a hullámzást. Hazagondoltam, ami nem mindig jó, csak ha igazán mélyről jön, váratlanul. Most mélyről jött, már a Nagyerdőn sétáltam, a néhai Csónakázó-tó mentén. Üldögéltem kicsit a Roncsban a cimborákkal, egy pohár Villányival, és andalogtam néhány utcányit azzal a lánnyal, akit a kiköltözésem előtt ismertem meg, és akivel olyan jól elvoltunk, hogy azt kívántam, bár egész Britannia süllyedne a tenger fenekére örökre. Már volt otthonom, még ha csak a fejemben is, és úgy nekiiramodott a vér az ereimben, hogy feltettem a fülest és bekapcsoltam a lejátszót – az utolsó szám a kedvencem erről az albumról.
Úgy kaptam le a fülemről, mintha darázs bújt volna bele. A helyzet nem javult, sőt, leírhatatlan, beteges felhangok keveredtek a nyikorgásba. Az énekesnő hangja olykor mintha elvékonyodott volna, minden strófát sajátos bugyborékolással fejezett be. Tulajdonképpen viccesnek is találhattam volna, de akkor már eléggé meg voltam ijedve.
Az üzletek felé siettem, vagy inkább rohantam, hátha kifogok egy leértékelt lejátszót az ASDA-ban. Ahogy beléptem a fotocellás ajtón, beigazolódott, amitől tartottam: a hiba nem az én készülékemben van. A hangszórókból a legfrissebb egynyári sláger bömbölt, meglett emberek motyogták együtt a rádióval a tizenkét éveseknek szánt üzeneteket, miközben vécépapír-tekercseket, filléres készételeket és literes whiskeyt emeltek le a polcról. Azt azonban biztosan nem hallották, hogy valamilyen rejtélyes erő teljesen kifordítja a hangokat a tonalitásból, úgy babrálva a frekvenciákat, hogy a végeredménnyel vallatni lehetne Guantanamo-ban.
Fülemre tapasztott kézzel hátráltam ki az áruházból, idegenkedő tekintetek kereszttüzében, és futottam vissza a tengerhez. A szokásos kedéllyel duruzsolt, de nem tudott megnyugtatni. Fújtatva néztem körbe a parti korzón, de csak néhány nyugdíjas szerencsétlenkedett az olvadó fagylaltokkal és a pimasz sirályokkal. Érdeklődve pislogtak elcsigázott, izzadt arcomra, aztán mentek tovább a biztonságosabb látnivalókat fürkészve.
Még sosem éreztem magam ilyen egyedül. Nem volt se Nagyerdő, se hülye kollégák, se múlt, se jövő. Még az exem sem, az emlékek puha hamvával, amin olyan jó volt fetrengeni a valóság aszfaltja helyett. Valami nagy baj történt. Aggódtam a józan eszemért, amit olyan gondosan féltettem alkoholtól, szerelemtől – nem mintha bármi értelmesre használtam volna az elmúlt négy évben.
Mi lesz, ha megőrülök? Hogy megyek haza egyáltalán? Talán ellátnak itt egy darabig, de még azt sem tudom, mire elég a biztosításom. És azután? Még harminc se vagyok. Ennyi volt, ennyi jutott?
Visszabotorkáltam a szállodába, végig a penészes folyosón a lyuknyi szobámig. Szerencsére szabadnapom volt, nem kellett sietnem. Azon töprengtem, kihez fordulhatnék. Anyáméknak van min aggódni rajtam kívül is, a barátaimat sem nyaggathatom folyton – kimerítettem az idei keretet a szakítással és a főszakács terrorjával. A főnök elküldene orvoshoz, a hátam mögött sziszegve, hogy szimulálok. A legjobb lesz dolgozni, addig se gondolkodom. Aztán a következő szabadnapon elmegyek a dokihoz, ha nem javulok. Ledőltem az ágyra, ott ahol nem nyomtak a rugók, és pár perc alatt elnyomott az álom. Nyugodtabban ébredtem, és tettem még egy kísérletet.
Egyszerű, relaxációs zenét raktam be a youtube-on, ezt szoktam lefekvés előtt hallgatni. Iszonyatos volt, egy fél perc ebből teljesen szétcincálná az idegeimet. Gyorsan kikapcsoltam, aztán kikerestem egy dobszólót egy koncertfelvételből. Abban nincsenek zenei hangok. Volt valami szokatlan felhang ebben is, de legalább hallgatható volt. Görnyedten táncikálni kezdtem rá, hujjogatva, de két perc múlva eluntam, lehajtottam a gép fedelét. Bekapcsoltam a tévét, a hírcsatornán a külföldi munkavállalók jogairól beszéltek. Legyintettem, pontosan tudtam, mik a jogaim. Csak a hangokra figyeltem. Az emberi beszédet még nem kezdte ki az agybaj. Majd sportközvetítéseket nézek, vagy azokat a dán Dogma-filmeket, amikben nincs zene. Hirtelen egy koporsónak éreztem a szobámat, ezért kimentem a partra. Hajnal kettőig hallgattam a hullámokat, mikor bezavart az eső.

A zene volt az utolsó mentsváram. A rejtekhelyem, ahová bújhatok az unalom és a kétségbeesés elől. A rázósabb időszakokban komolyzenével, progresszív rockkal és jazz-zel vágtam utat a bozótosban. Ha néha feldobtak a hullámok, egy kis rock n’ rollal ünnepeltem a kilátást, hogy aztán valami jó kis grunge kíséretében ereszkedjek alá újra. Lemmy volt a pajzsom, Peter Gabriel a legjobb barátom, Kate Bush a hercegnőm, miközben Siouxie-val és Debbie Harry-vel folytattam bűnös viszonyt egyszerre, és ha épp jól voltam, maga voltam a Rolling Stones. A csend viszont nem jó, egy ideje már megromlott a kapcsolatunk, ha kérdezem, vádaskodva ordít, hogy a dobhártya beleszakad.
Másnap reggel Kevin is ordított, miután harmadjára sikerült leadnom a pontos rendelését az egyik asztalomnak. Egyszerűen nem hallottam jól, amit kértek. Nyugtató munkált bennem, nem is egy, a terítés még rendben ment, de ahogy a vendégek bejöttek, bekapcsolták a muzsikát, ami nyugtatja őket, segíti az emésztést. Elővett a legrosszabb, migrénes fejfájás, a bábeli hangzavar a homlokcsontomat igyekezett a tarkómhoz szögezni. Máskor egy hatfős csoport rendelését gond nélkül felveszem, jól emlékezve a legapróbb részletekre, külön kívánságokra. Most két szimpla full-breakfast sem maradt meg az agyamban. Harmadjára már teljesen hülyének néztek, félő volt, hogy a főszakács vagy ne adj'isten az étteremfőnök fülébe jut a dolog, de megúsztam azzal, hogy Kevin elmondott mindennek – mintha máskor nem ő csodálná a memóriámat, és azt hogy cetli nélkül is hibátlanul dolgozom.
Agneska méregetett, miközben töröltem az evőeszközt, aztán mellém fordult. Miért nem mentem tegnap a King’s Armsba? Te jó ég! Valóban sörözni hívott, néhány fajsúlyos pillantás kíséretében. Tegnap délutánig ápolgattam magamban azt a nézést. Tudtam, hogy van valakije, és azt is, hogy haldoklik a dolog, így előző nap azzal indultam hegyet mászni, hogy felélesztem a bennem szunnyadó titánt. Legalább egy este erejéig. A titán most alig bírt megmukkanni. Rosszullétre hivatkoztam, és szomorúan nyugtáztam fásult tekintetét. Már tudtam, inkább haldoklik még egy kicsit, míg valamelyik helyi superman be nem kopog az ablakán. Nem hibáztattam, mellette legalább még ott szuszog a múlt, míg én az emlékeimmel alszom. Áporodott, büdös gondolatok már ezek, de a szobám is az, fel sem tűnik már.

Délutánra sétát terveztem, hogy leülepedhessenek a történtek, de a szobámba érve egyenruhástól zuhantam az ágyra, és a vacsoráztatás előtt eszméltem csak fel, már zuhanyozni sem volt idő. A szagom nem érdekelt, de egy legalább egy kicsit jó lett volna szoktatni magam az új, elhangolt valósághoz, amiben immár pőrén álltam egyedül, prédájaként bárkinek, aki marni akar. Messziről hallottam a főszakács nyerítését, ahogy a saját ostoba, olykor rasszista viccein nevet. Néha el-elvékonyodott a hangja, és bugyborékolt, mintha bekapta volna a szalag. Tűrtem, akár a többiek, amikor a származásunk vagy épp a nők kerültek a célkeresztjébe. Párszor már megégette magát emiatt, de rokoni szálak fűzték a menedzsmenthez. Meg aztán egy rendes szakács be se tette volna ide a lábát, nem jött a helyére senki.
Nem csoda, ha Frank nem nőtt a szívemhez. Az otromba tréfáit még kibírtam volna, de elképesztően lassú volt. Fél kézzel a falnak támaszkodott – egy százötven kilós hályog isten szemén – izzadt, fújtatott, mint egy versenyló. Hetekig vigasztalhatatlan voltam, amikor évek után észrevettem, ahogy a kövér, savas izzadsága belecsöpög az ételrekeszekbe. Azután már csak akkor szedtem, ha Dean, a helyettes séf volt a counter mögött.
Frank ezen az estén jó kedvében volt, az első háromnegyed óra gond nélkül lepörgött. Agneska mégiscsak odavetett nekem egy mosolyt, ahogy balerinaként lebegett négy barbecue-s csirkével. Az étteremből áradt a förtelmes zaj, épp Frank Sinatrát gyalázta az éter, mégis álltam a sarat, igyekeztem megszokni a megszokhatatlant. Aztán az egyik félrészeg négyes asztalomba belezavarodtam, és onnantól borult az egész. Harmadjára vittem ki a megfelelő főételt, közben már reklamáltak a szomszéd asztaloknál. Még két rendelésnél hibáztam, Frank őrjöngött, a haját tépte, vörös volt, mint a rák, a többiek lehajtott fejjel sunnyogtak odébb az utamból.
Amikor aztán egyszerre két marharagut is leejtettem, holott máskor öt tányérral is biztonsággal mozogtam, kijött a counter mögül (ki se néztem belőle ilyen fürgeséget), és üvöltve mellen taszított. Épp a magyarázkodás és a felháborodás között vacilláltam, kerestem a megfelelő angol kifejezéseket, amikor láttam, hogy felém dől. Ijedtemben elugrottam, tompán és mélyen puffant a földön, és nem mozdult többet. Nem hittük el, ami történik, végül Agneska rohant el a portára segítségért.
A hotelmenedzser, Kirk állt be Frank helyére, mentette a menthetőt, mielőtt botrányba fullad az este. Látta, hogy én is az ájulás határán állok, szerencsére volt benne annyi belátás, hogy elküldjön a szobámba, és behívja a szabadnapos Christ, aki káromkodva, és nem teljesen józanon jött, az uniformisát húzkodva magán. Holnap majd jön a fekete leves – gondoltam, nem számít, hogy lehúztam csaknem három évet egy rossz szó nélkül. Ha nem bírod, nyitva az ajtó, menj máshová, ez volt Kirk szava járása a meetingeken.
Valahogy bevergődtem a zuhany alá, felért egy fél reinkarnációval. Aztán az ágyra dőltem, és többé nem is akartam felkelni, amikor kopogtattak. Agneska volt, érdeklődött, nem tartok-e velük, bemennek Frankhez az intenzívre. Gyorsan megértettem, hogy a piros pontokra hajtanak a főnökségnél. Utána beülnek egy felesre a King’s Armsba, kemény volt ez az este. Ez volt a varázsszó, már húztam is a cipőm. Betaxiztunk a központba, vidéki kórház, mindenki ismer mindenkit, beengedtek Frankhez az intenzívre, igaz, csak a folyosóra.
Egy nővér válaszolt a kérdéseinkre. Szívroham, kóma – rossz elegy. De rendbe jön. Pár hét, és újra ordít. Engem persze addigra már rég kirúgtak. Agneska és a barátnője nem szóltak, hozzám se, unottan bámultak befelé, Frank-en kívül még öten feküdtek a szobában. Türelmetlenül topogtak a lábukkal, a hozzátartozók érkezését lesték. Arra gondoltam, milyen jó, hogy egyikükbe sem fogok belehabarodni. Attól persze még leihatjuk magunkat este.
Már berohantak a nővérek, mikor tudatosult bennem, amit hallok. Pedig akkor már legalább egy perce szólt. Némi hangzavar támadt, de így is tisztán, gyönyörűen, egészségesen csilingelt a kisimult EKG-t jelző monitorhang. Frank valamelyik szomszédja épp a jelenlétünkben adta be a kulcsot. A legszebb zenei hang volt, amit életemben hallottam. Az ajtón túlról is jól hallatszott.
Ott álltam a falnak dőlve és hálát rebegtem Istennek, majd rögtön vissza is szívtam, mert az orvoshívó szignálja viszont fülrepesztően fals maradt. Akkor a monitorhang hogyhogy mégis tiszta? Csak hallgattam, amíg ki nem kapcsolták, észre sem vettem, hogy Agneskáék elmentek. Terceket, kvinteket alkottam a patakzó hanggal, még akkor is ott csengett a fülemben, amikor hazaértem.

Nem rúgtak ki, egyelőre legalább is. Betegszabadságot vettem ki, amíg összeszedem magam, és hozzászoktatom magam a körülöttem örvénylő kakofóniához. A biztonság kedvéért vettem három pár füldugót, ha már nagyon csüggednék. Jó pontokat szereztem a főnöknél azzal is, hogy minden nap bejártam Frankhez. Sűrűn haláloztak a városkában, elöregedett a népesség, így aztán viszonylag sűrűn hallhattam a hangot, egy stabil felső d-t, ami körül rögtönzött szólamaim cikáztak.
Megnyugodtam végre kicsit, de tudtam, ez így nem mehet sokáig, Frank hamarosan magához tér. Mi lesz, ha végleg így maradnak a hangok. Még mindig nem tudtam, mi ez az egész. Talán haza kéne menni és akkor elmúlik, mintha ez a négy év idekint csak egy álom lett volna. De tudtam, hogy áltatom magam, otthon is ez várna, talán csak még jobban fájna az az átkozott negyed hang. Pedig már meglenne a lakásra való is.
A nővér kiküldött, a mondat végén elvékonyodva bugyborékolt. A füldugóért nyúltam, de aztán meggondoltam magam, elhatároztam, hogy végigmegyek a főutca ricsajában, a forgalmas üzletek közt, meglátjuk mi lesz. Aztán alighanem takarítok, mert még rám omlik az egész szoba a kosztól.
Később lehet, elmegyek kocogni. Egy tízest lazán ledobhatnék. Az esti kávékat is kihagyom. A városban vannak tanfolyamok, valamelyiket meg lehetne próbálni. Nem olcsók, de megtérülnének, legalább valamit kezdenék a pénzemmel. Szabadidőmben meg írhatnék naplót, esetleg rövid kis történeteket. A tengerhez pedig bármikor mehetek, jó barát, suttogásában nincsenek felhangok.

Kiülök oda, ahol egyszer egy sirály elcsente a fagyimat. Arra a padra, amelyikbe belevéstem a nevem, és várok, amíg a hangok kitisztulnak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése