Esvy: Csataló

A Minoria patak varázslat rejtette völgyében lágyan sütött a délutáni nap. Insis kedvenc őszi szórakozását űzte: a lehulló leveleket kergette a barátnőivel. Ha egy ember erre sétálna – ami persze lehetetlen, mert a varázsvidéket csak a tündérek és az állatok találhatják meg –, elcsodálkozna, miért járnak a sárga falevelek olyan különös táncot, hiszen a természet törvénye szerint szélcsendben csak lefelé szabadna haladniuk. Nem látná a kicsiny tündérlányok szaporán rezgő szárnyát, a leveleket száruknál fogva forgató apró kezüket, és nem hallaná az önfeledt játék közben felcsendülő nevetésüket.

Időnként tompa puffanások rázták meg a környező erdőt. A szomszédos Landar földjét próbálták elfoglalni az északról jött tartakok. Hetek óta zajlottak a harcok, a tündérek megszokták már az irdatlan hajítógépek hangját, és varázslataik békés rejtekében nem sokat törődtek az emberek dolgaival. Most is csatazaj vegyült a tündérek kacajába. Insis egyszer csak elejtette a nagy juharlevelet, amit haza akart vinni takarónak a puha mohaágyba, mert egy ijesztő lény közeledett feléjük, amelyhez hasonlót még sohasem látott.

– Szörnyeteg! – kiáltotta Morna.

– Meneküljünk! – sikoltott Sphero, és Morna kezét fogva a magasba röppent.

Insis nem ment velük, egy helyben lebegett, miközben körülötte szebbnél szebb falevelek hullottak. A kíváncsisága erősebb volt a félelménél. Ahogy az a tüskés fejű dolog csattogva-nyikorogva közeledett, rájött, hogy igazából egy nagy, fekete ló, csak véráztatta fémlapok borítják a testét.

– Ki vagy te? – szállt a csődör feje fölé.

A jövevény ferdén nézett fel rá.

– Nincs nevem. A tartak nehézlovasság csatalova vagyok. Hogy lehet az, hogy beszéled a nyelvemet?

– Mi tündérek minden állat nyelvét ismerjük.

– Szóval te egy tündér vagy.

– A nevem Insis.

– Melyik oldalon áll a néped a háborúban?

– Semelyiken. Emberi szem nem láthat minket, így nálunk örökké béke van. Nem is értem, ha emberekhez tartozol, hogy kerültél ide?

– Megölték a gazdámat, és tartak szokás szerint a lovát is mellé kell temetni. Nem félek a haláltól, de nem akartam ilyen korán, úgyhogy elszöktem.

Insis döbbenten ereszkedett lejjebb, hogy a harci maszk keretezte szemekbe nézzen.

– Maradj itt! Nálunk biztonságban leszel.

– Vannak lovaitok?

– Igen.

– Mire használjátok őket?

– Egyetlen feladatuk, hogy szépek legyenek, és gyönyörködhessünk bennük.

– Még sohasem próbáltam szép lenni – tűnődött a csataló.

Insis felnevetett.

– Először is, hadd vegyem le rólad ezt a csúnya páncélt! Nem nehéz cipelni?

– De, meglehetősen.

Insis kioldotta az összes csatot, amit a fémlemezek alatt talált. Az állat megrázta magát, mire a nyereg és a rászíjazott felépítmény nagy csörgéssel a földre esett. A tündér leügyeskedte az elszakadt kantárszár végeit is, de amikor az áll alatti szíjakat akarta meglazítani, a ló elhátrált.

– A maszkot nem engedem.

– De hát vas van a szádban, nem tudsz tőle enni!

– Eddig is így ettem. A tartakok sohasem veszik le a lovaikról a kantárt háború idején.

Insis rosszallóan nézte az ijesztő fémtüskéket, a cakkos nyílásokban megbúvó sötét szemeket.

– Látni szeretném az arcodat.

– Ez az arcom – mondta a csataló ellentmondást nem tűrően. – Mutass egy helyet, ahol ihatnék!

A tündér a patak egyik kanyarulatához vezette, ahol kevésbé meredeken emelkedett a part. A ló lehajtotta a fejét, és mohón ivott. Insis elszorult szívvel vette észre, hogy a landari földek felé siető kristálytiszta víz vörösre színeződik.

– Vérzik a szád attól a vastól.

Az állat felemelte a fejét, és nagyot sóhajtott.

– Az emberek nem beszélik a nyelvemet, ezért zablára van szükségük, hogy irányíthassanak. A tartak lovagok nem a finom kezükről híresek.

Insis szomorúan ingatta a fejét e szörnyűség hallatán. Elhatározta, hogy felvidítja új barátját. Mutatta neki az utat az öreg tölgy ágain álló tündérvároshoz, ahol öröm hatja át a napokat. A göcsörtös fa egy tisztás közepén magasodott, körülötte kicsiny, fényes szőrű pónik legelésztek. Riadtan kapták fel a fejüket a termetes csatamén érkezésére.

– Nem örülnek nekem.

– Beszélek velük – mondta Insis, de mielőtt közelebb érhetett volna, elébe libbent a tündérkirály.

– Mit hoztál ide, te lány? Halálra rémíti ez a szörnyeteg a népünket.

– Ő is ló, csak nagyobb, mint a mieink, és én befogadtam.

A király megvakarta ősz szakállát.

– Tudom, mindig is kíváncsi voltál az emberek dolgaira, de nézd meg alaposan ezt a teremtményt! Hiába szeretnéd a szépet látni benne, ha az emberek már a képükre formálták. Egy éjszakára maradhat, de holnap vissza kell mennie oda, ahová tartozik.

A tündérkirály visszavonult trónusára a fa koronájában, Insis pedig magára maradt a csatalóval. A barátnői biztos távolból szemlélték, úgy tűnt, nincs bátorságuk a fekete állat közelébe merészkedni.

Lassan elkezdődött az esti mulatság, levelekből tábortüzet raktak, a tündérfiúk zenélni kezdtek apró lantjaikon, amelyek húrjait lószőrből fonták. A tündérlányok nevettek, tréfálkoztak, befonták a pónik sörényét, és tudomást sem vettek a fénykörön kívül legelő csatalóról. Insis fésűt ragadott, és a csődör nyakához lebegett.

– Nem kérek olyan frizurát – tiltakozott az állat. – Nem viselném el.

A tündérlány csalódottan röppent vissza a lakóodúja tornácára.

– Remélem, kényelmes fekhelyed lesz a fűben! – szólt le búcsúzóul.

– A tartakok lovai állva alszanak. Valamennyire mindig ébernek kell maradnunk, mert bármikor jöhet az ellenség.

– Ennyire veszélyesnek látszunk? – mosolygott Insis.

– Könnyen lehet, hogy befonnátok a sörényemet, amíg nem figyelek.

A tündérlány felnevetett, aztán visszavonult kényelmes mohaágyába, és betakarózott a régi, elszáradt falevelével.

Reggel patadobbanásoktól rengett a rét. Insis kinézett, és alig hitt a szemének. A csataló leszegett fejjel a tölgyfáig ügetett, ott hirtelen megállt, egy helyben forgott, majd ágaskodott, aztán végigvágtatott a tisztáson, és a végén nagyot ugrott, miközben hátrarúgott a levegőben.

– Gyönyörű a táncod! – kiáltotta a tündér.

– Ez nem tánc.

– Hát akkor mi?

Insis nem kapott választ, mert Morna és Sphero repült feléjük jajveszékelve.

– Farkasok! Farkasok! – kiáltozták.

Felbolydult az egész tündérváros, igyekeztek a csinos kis pónikat az erdőbe terelni a ragadozók elől.

– Ő hozta ide a vérszagot! – mutogattak néhányan a csatalóra.

– Mire vársz? Menekülj! – röppent fölé Insis aggódva.

A tisztás szélén szürke árnyak mozgolódtak. Az utolsó póni is elérte a túloldali erdőt, amire előbújtak az ordasok a fák közül.

– Rohanj, különben megesznek!

Insis kétségbeesve vette tudomásul, hogy a fekete állat egyáltalán nem figyel rá. Továbbra is állt, akár egy szobor, csak a légvételei lettek mélyebbek, párája a földig söpört az őszi hajnalon.

– Odanézzetek, mekkora húshegy! – morogta a vezérfarkas. – Bekeríteni!

Ahogy futásnak eredt a falka, a csataló is mozgásba lendült. Kicselezte a szembejövőket, majd leszegett fejjel a vezérfarkasnak rontott, maszkja tüskéit mélyen a húsába vágva. Másik két ordas ekkor hátulról támadt rá. Az egyiket úgy fejbe rúgta, hogy métereket repült, a másikkal szembefordult, fellökte, és megtaposta. A maradék farkasok a veszteségek láttán megfutamodtak.

– Jól vagy? – sietett vissza a tündérlány.

A csődör öblös nevetése volt a válasz.

– Mondtam, hogy nem tánc. Tartakföldön sokkal nagyobbak a farkasok.

A völgy népe lassan előmerészkedett az óriási tölgy koronájából, és a pónikat is visszahívták az erdei rejtekhelyükről. A tündérkirály lesújtva nézte a rét szélén heverő ordastetemeket, majd a csataló tüskés homloka elé lebegett.

– El kell menned innen.

– Kérlek, hadd maradjon! – könyörgött Insis. – Hiszen megmentette a pónikat!

– Amit művelt, az természet ellen való. Magától egy ló sem öl meg más állatot, csak a tartakok elvetemült népe tanítja nekik. Tündérföldön ilyen bestia nem lakhat.

Az állat felszegte farkasvértől csatakos fejét.

– Magamtól is visszamentem volna az emberekhez.

Insis megrökönyödött a kijelentés hallatán.

– Az a világ kegyetlen!

– Igen, de oda tartozom.

– Mi lesz, ha a tartakok rájönnek, hogy a gazdád már halott?

– Levágnak, és elföldelnek mellé.

– És ha a landariak találnak meg?

– Ők nem lovagolnak. Valószínűleg megennének, vagy legfeljebb igavonó barom lehetnék. Akkor már inkább a tartakok.

– Felség! – fordult a királyhoz a tündérlány. – Látod, ha elzavarjuk őt, akkor a biztos halálba küldjük. Szabad a mi népünknek ilyet tennie? Régen segítettük az embereket. Most miért bántjuk egy állatukat?

– Az emberek bebizonyították, hogy nem érdemesek a segítségünkre. Ugyanez áll őrá – zárta le a vitát a tündérkirály, és méltóságteljesen tovaszállt az öreg tölgy irányába.

– Ne fáradj, Insis, képtelen lennék veletek élni. A végzetem előbb-utóbb úgyis utolér, addig meg… táncolok.

A csataló délután valóban útra kelt a landari vár felé, amit a tartakok nyár óta ostromoltak. A völgy összes tündérfiára szükség volt, hogy a nehéz páncélt vissza tudják rá tenni. Lassan bandukolt a Minoria sáros partján, a szemerkélő eső vörösen csöpögött alá harci maszkjáról. Megállt, hogy igyon, és amikor a víztükör fölé hajolt, meglátta Insist, amint fölötte lebeg, varázsselyem ruhája szivárványszínben tündököl, áttetsző rovarszárnyai sebesen peregnek. A kép gyönyörű és valószerűtlen volt, mint az egész elmúlt nap.

– Mondtam, hogy ne gyere utánam!

– Tudom, de úgy döntöttem, elkísérlek.

Némán folytatták az utat, mígnem megérkeztek a landari vár helyére. Már csak romhalmazt találtak, itt-ott holttestekkel tarkítva. A várárokban lótetemek hevertek. A legnagyobb kőfal-maradványon tartak gyalogosok próbálták kitámasztani népük zászlaját.

– Szóval végül elfoglaltuk – sóhajtott a csatamén. – Már ha érdemes itt még elfoglalni valamit.

– Valaki ül abban a gödörben – mutatott Insis a várárok felé.

A fekete csődör közelebb lépdelt, és megpillantott egy szőke kamaszfiút, akin lötyögött a páncéling. Lova felnyársalt teste mellett térdelt, levetett sisakjára hullottak a könnyei, miközben egy tőrt tartott a saját nyakához.

– Embercsikó. Talán az első csatája, és máris vége. A tartak szokás fordítva is igaz. Ha egy lovag elveszíti a lovát, vele kell halnia.

– Neki nincs lova, neked nincs gazdád. Menj oda hozzá!

A tőr hegye már-már a fiú torkához ért.

– Benne több a becsület, mint bennem. Nem hiszem, hogy elfogad egy szökött lovat.

– Ha nem mész oda, sohasem tudod meg.

A csataló nekilódult, és átvágtatott a sáros mezőn. A fiatal lovag mellé érve lefékezett, és meleg lélegzetét a félelemtől rezgő szemhéjakra fújta.

A tündérlány is odaért, éppen amikor a fiú döbbenten felpillantott az állatra. Tudta, hogy az emberek nem látják, rég nem is hisznek a fajtájában, és még régebben elfelejtették az ősi nyelvet, ami minden élőt összeköt, de a fülébe súgta:

– Adj neki nevet!

A szőke lovag először hitetlenkedve simogatta a semmiből jött fekete paripát, majd átcsatolta rá az elpusztult hátasa kantárszárát, és a nyergébe ült. Aztán a csataló táncba kezdett. Sokkal elevenebben, tüzesebben, mint eddig bármikor. Ahogy ugrott, rugdosott és piruettezett alatta, a fiú egyre szélesebben mosolygott, és azt kiáltotta:

– Csoda! Így hívlak majd, Csoda!

A csődör felágaskodott a várárok peremén, aztán éppen csak megkapaszkodott lovagjával együtt teljes vágtában indult el a rét szárazabb részein át. Insis elégedetten nézte a győztes tábor felé galoppozó párost, akik az életet jelentették egymásnak.