2020. május 2., szombat

Esvy: Csataló


A Minoria patak varázslat rejtette völgyében lágyan sütött a délutáni nap. Insis kedvenc őszi szórakozását űzte: a lehulló leveleket kergette a barátnőivel. Ha egy ember erre sétálna – ami persze lehetetlen, mert a varázsvidéket csak a tündérek és az állatok találhatják meg –, elcsodálkozna, miért járnak a sárga falevelek olyan különös táncot, hiszen a természet törvénye szerint szélcsendben csak lefelé szabadna haladniuk. Nem látná a kicsiny tündérlányok szaporán rezgő szárnyát, a leveleket száruknál fogva forgató apró kezüket, és nem hallaná az önfeledt játék közben felcsendülő nevetésüket.
Időnként tompa puffanások rázták meg a környező erdőt. A szomszédos Landar földjét próbálták elfoglalni az északról jött tartakok. Hetek óta zajlottak a harcok, a tündérek megszokták már az irdatlan hajítógépek hangját, és varázslataik békés rejtekében nem sokat törődtek az emberek dolgaival. Most is csatazaj vegyült a tündérek kacajába. Insis egyszer csak elejtette a nagy juharlevelet, amit haza akart vinni takarónak a puha mohaágyba, mert egy ijesztő lény közeledett feléjük, amelyhez hasonlót még sohasem látott.
– Szörnyeteg! – kiáltotta Morna.
– Meneküljünk! – sikoltott Sphero, és Morna kezét fogva a magasba röppent.
Insis nem ment velük, egy helyben lebegett, miközben körülötte szebbnél szebb falevelek hullottak. A kíváncsisága erősebb volt a félelménél. Ahogy az a tüskés fejű dolog csattogva-nyikorogva közeledett, rájött, hogy igazából egy nagy, fekete ló, csak véráztatta fémlapok borítják a testét.
– Ki vagy te? – szállt a csődör feje fölé.
A jövevény ferdén nézett fel rá.
– Nincs nevem. A tartak nehézlovasság csatalova vagyok. Hogy lehet az, hogy beszéled a nyelvemet?
– Mi tündérek minden állat nyelvét ismerjük.
– Szóval te egy tündér vagy.
– A nevem Insis.
– Melyik oldalon áll a néped a háborúban?
– Semelyiken. Emberi szem nem láthat minket, így nálunk örökké béke van. Nem is értem, ha emberekhez tartozol, hogy kerültél ide?
– Megölték a gazdámat, és tartak szokás szerint a lovát is mellé kell temetni. Nem félek a haláltól, de nem akartam ilyen korán, úgyhogy elszöktem.
Insis döbbenten ereszkedett lejjebb, hogy a harci maszk keretezte szemekbe nézzen.
– Maradj itt! Nálunk biztonságban leszel.
– Vannak lovaitok?
– Igen.
– Mire használjátok őket?
– Egyetlen feladatuk, hogy szépek legyenek, és gyönyörködhessünk bennük.
– Még sohasem próbáltam szép lenni – tűnődött a csataló.
Insis felnevetett.
– Először is, hadd vegyem le rólad ezt a csúnya páncélt! Nem nehéz cipelni?
– De, meglehetősen.
Insis kioldotta az összes csatot, amit a fémlemezek alatt talált. Az állat megrázta magát, mire a nyereg és a rászíjazott felépítmény nagy csörgéssel a földre esett. A tündér leügyeskedte az elszakadt kantárszár végeit is, de amikor az áll alatti szíjakat akarta meglazítani, a ló elhátrált.
– A maszkot nem engedem.
– De hát vas van a szádban, nem tudsz tőle enni!
– Eddig is így ettem. A tartakok sohasem veszik le a lovaikról a kantárt háború idején.
Insis rosszallóan nézte az ijesztő fémtüskéket, a cakkos nyílásokban megbúvó sötét szemeket.
– Látni szeretném az arcodat.
– Ez az arcom – mondta a csataló ellentmondást nem tűrően. – Mutass egy helyet, ahol ihatnék!
A tündér a patak egyik kanyarulatához vezette, ahol kevésbé meredeken emelkedett a part. A ló lehajtotta a fejét, és mohón ivott. Insis elszorult szívvel vette észre, hogy a landari földek felé siető kristálytiszta víz vörösre színeződik.
– Vérzik a szád attól a vastól.
Az állat felemelte a fejét, és nagyot sóhajtott.
– Az emberek nem beszélik a nyelvemet, ezért zablára van szükségük, hogy irányíthassanak. A tartak lovagok nem a finom kezükről híresek.
Insis szomorúan ingatta a fejét e szörnyűség hallatán. Elhatározta, hogy felvidítja új barátját. Mutatta neki az utat az öreg tölgy ágain álló tündérvároshoz, ahol öröm hatja át a napokat. A göcsörtös fa egy tisztás közepén magasodott, körülötte kicsiny, fényes szőrű pónik legelésztek. Riadtan kapták fel a fejüket a termetes csatamén érkezésére.
– Nem örülnek nekem.
– Beszélek velük – mondta Insis, de mielőtt közelebb érhetett volna, elébe libbent a tündérkirály.
– Mit hoztál ide, te lány? Halálra rémíti ez a szörnyeteg a népünket.
– Ő is ló, csak nagyobb, mint a mieink, és én befogadtam.
A király megvakarta ősz szakállát.
– Tudom, mindig is kíváncsi voltál az emberek dolgaira, de nézd meg alaposan ezt a teremtményt! Hiába szeretnéd a szépet látni benne, ha az emberek már a képükre formálták. Egy éjszakára maradhat, de holnap vissza kell mennie oda, ahová tartozik.
A tündérkirály visszavonult trónusára a fa koronájában, Insis pedig magára maradt a csatalóval. A barátnői biztos távolból szemlélték, úgy tűnt, nincs bátorságuk a fekete állat közelébe merészkedni.
Lassan elkezdődött az esti mulatság, levelekből tábortüzet raktak, a tündérfiúk zenélni kezdtek apró lantjaikon, amelyek húrjait lószőrből fonták. A tündérlányok nevettek, tréfálkoztak, befonták a pónik sörényét, és tudomást sem vettek a fénykörön kívül legelő csatalóról. Insis fésűt ragadott, és a csődör nyakához lebegett.
– Nem kérek olyan frizurát – tiltakozott az állat. – Nem viselném el.
A tündérlány csalódottan röppent vissza a lakóodúja tornácára.
– Remélem, kényelmes fekhelyed lesz a fűben! – szólt le búcsúzóul.
– A tartakok lovai állva alszanak. Valamennyire mindig ébernek kell maradnunk, mert bármikor jöhet az ellenség.
– Ennyire veszélyesnek látszunk? – mosolygott Insis.
– Könnyen lehet, hogy befonnátok a sörényemet, amíg nem figyelek.
A tündérlány felnevetett, aztán visszavonult kényelmes mohaágyába, és betakarózott a régi, elszáradt falevelével.

Reggel patadobbanásoktól rengett a rét. Insis kinézett, és alig hitt a szemének. A csataló leszegett fejjel a tölgyfáig ügetett, ott hirtelen megállt, egy helyben forgott, majd ágaskodott, aztán végigvágtatott a tisztáson, és a végén nagyot ugrott, miközben hátrarúgott a levegőben.
– Gyönyörű a táncod! – kiáltotta a tündér.
– Ez nem tánc.
– Hát akkor mi?
Insis nem kapott választ, mert Morna és Sphero repült feléjük jajveszékelve.
– Farkasok! Farkasok! – kiáltozták.
Felbolydult az egész tündérváros, igyekeztek a csinos kis pónikat az erdőbe terelni a ragadozók elől.
– Ő hozta ide a vérszagot! – mutogattak néhányan a csatalóra.
– Mire vársz? Menekülj! – röppent fölé Insis aggódva.
A tisztás szélén szürke árnyak mozgolódtak. Az utolsó póni is elérte a túloldali erdőt, amire előbújtak az ordasok a fák közül.
– Rohanj, különben megesznek!
Insis kétségbeesve vette tudomásul, hogy a fekete állat egyáltalán nem figyel rá. Továbbra is állt, akár egy szobor, csak a légvételei lettek mélyebbek, párája a földig söpört az őszi hajnalon.
– Odanézzetek, mekkora húshegy! – morogta a vezérfarkas. – Bekeríteni!
Ahogy futásnak eredt a falka, a csataló is mozgásba lendült. Kicselezte a szembejövőket, majd leszegett fejjel a vezérfarkasnak rontott, maszkja tüskéit mélyen a húsába vágva. Másik két ordas ekkor hátulról támadt rá. Az egyiket úgy fejbe rúgta, hogy métereket repült, a másikkal szembefordult, fellökte, és megtaposta. A maradék farkasok a veszteségek láttán megfutamodtak.
– Jól vagy? – sietett vissza a tündérlány.
A csődör öblös nevetése volt a válasz.
– Mondtam, hogy nem tánc. Tartakföldön sokkal nagyobbak a farkasok.
A völgy népe lassan előmerészkedett az óriási tölgy koronájából, és a pónikat is visszahívták az erdei rejtekhelyükről. A tündérkirály lesújtva nézte a rét szélén heverő ordastetemeket, majd a csataló tüskés homloka elé lebegett.
– El kell menned innen.
– Kérlek, hadd maradjon! – könyörgött Insis. – Hiszen megmentette a pónikat!
– Amit művelt, az természet ellen való. Magától egy ló sem öl meg más állatot, csak a tartakok elvetemült népe tanítja nekik. Tündérföldön ilyen bestia nem lakhat.
Az állat felszegte farkasvértől csatakos fejét.
– Magamtól is visszamentem volna az emberekhez.
Insis megrökönyödött a kijelentés hallatán.
– Az a világ kegyetlen!
– Igen, de oda tartozom.
– Mi lesz, ha a tartakok rájönnek, hogy a gazdád már halott?
– Levágnak, és elföldelnek mellé.
– És ha a landariak találnak meg?
– Ők nem lovagolnak. Valószínűleg megennének, vagy legfeljebb igavonó barom lehetnék. Akkor már inkább a tartakok.
– Felség! – fordult a királyhoz a tündérlány. – Látod, ha elzavarjuk őt, akkor a biztos halálba küldjük. Szabad a mi népünknek ilyet tennie? Régen segítettük az embereket. Most miért bántjuk egy állatukat?
– Az emberek bebizonyították, hogy nem érdemesek a segítségünkre. Ugyanez áll őrá – zárta le a vitát a tündérkirály, és méltóságteljesen tovaszállt az öreg tölgy irányába.
– Ne fáradj, Insis, képtelen lennék veletek élni. A végzetem előbb-utóbb úgyis utolér, addig meg… táncolok.

A csataló délután valóban útra kelt a landari vár felé, amit a tartakok nyár óta ostromoltak. A völgy összes tündérfiára szükség volt, hogy a nehéz páncélt vissza tudják rá tenni. Lassan bandukolt a Minoria sáros partján, a szemerkélő eső vörösen csöpögött alá harci maszkjáról. Megállt, hogy igyon, és amikor a víztükör fölé hajolt, meglátta Insist, amint fölötte lebeg, varázsselyem ruhája szivárványszínben tündököl, áttetsző rovarszárnyai sebesen peregnek. A kép gyönyörű és valószerűtlen volt, mint az egész elmúlt nap.
– Mondtam, hogy ne gyere utánam!
– Tudom, de úgy döntöttem, elkísérlek.
Némán folytatták az utat, mígnem megérkeztek a landari vár helyére. Már csak romhalmazt találtak, itt-ott holttestekkel tarkítva. A várárokban lótetemek hevertek. A legnagyobb kőfal-maradványon tartak gyalogosok próbálták kitámasztani népük zászlaját.
– Szóval végül elfoglaltuk – sóhajtott a csatamén. – Már ha érdemes itt még elfoglalni valamit.
– Valaki ül abban a gödörben – mutatott Insis a várárok felé.
A fekete csődör közelebb lépdelt, és megpillantott egy szőke kamaszfiút, akin lötyögött a páncéling. Lova felnyársalt teste mellett térdelt, levetett sisakjára hullottak a könnyei, miközben egy tőrt tartott a saját nyakához.
– Embercsikó. Talán az első csatája, és máris vége. A tartak szokás fordítva is igaz. Ha egy lovag elveszíti a lovát, vele kell halnia.
– Neki nincs lova, neked nincs gazdád. Menj oda hozzá!
A tőr hegye már-már a fiú torkához ért.
– Benne több a becsület, mint bennem. Nem hiszem, hogy elfogad egy szökött lovat.
– Ha nem mész oda, sohasem tudod meg.
A csataló nekilódult, és átvágtatott a sáros mezőn. A fiatal lovag mellé érve lefékezett, és meleg lélegzetét a félelemtől rezgő szemhéjakra fújta.
A tündérlány is odaért, éppen amikor a fiú döbbenten felpillantott az állatra. Tudta, hogy az emberek nem látják, rég nem is hisznek a fajtájában, és még régebben elfelejtették az ősi nyelvet, ami minden élőt összeköt, de a fülébe súgta:
– Adj neki nevet!
A szőke lovag először hitetlenkedve simogatta a semmiből jött fekete paripát, majd átcsatolta rá az elpusztult hátasa kantárszárát, és a nyergébe ült. Aztán a csataló táncba kezdett. Sokkal elevenebben, tüzesebben, mint eddig bármikor. Ahogy ugrott, rugdosott és piruettezett alatta, a fiú egyre szélesebben mosolygott, és azt kiáltotta:
– Csoda! Így hívlak majd, Csoda!

A csődör felágaskodott a várárok peremén, aztán éppen csak megkapaszkodott lovagjával együtt teljes vágtában indult el a rét szárazabb részein át. Insis elégedetten nézte a győztes tábor felé galoppozó párost, akik az életet jelentették egymásnak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése