Szilágyi Heléna interjú - 2016. szeptember

– Mit tudhatunk rólad?

Annak ellenére, hogy emberekkel dolgozom és írásaim során sok minden kiderülhet rólam, nem vagyok éppen egy szószátyár alkat. Röviden annyit rólam, hogy olykor elkap a gépszíj, na jó… örökösen teszek-veszek, tanulok, rajzolok, írok. Talán, mert nehezen tűröm a monoton hétköznapokat. Egyébként pszichológus és grafikus vagyok a papírjaimat nézve. Egyébként mind a két szakma tagjai úgy nyilatkoznak magukról, hogy ők nyitottak, különcök, megfigyelők az életben. Úgy érzem, ezek rám duplán igazak.

– Az első lépések a szakadék felé, avagy mikor jöttél rá, hogy író leszel?

Mindig is introvertált kölyök voltam, az írással szórakoztattam magam. Alsós koromban állatokról írtam. Hol a biológiájukról, hol meséket találtam ki. Tizenkét évesen már rendszeressé vált a grafomániám, és, amikor megkérdezték, mi leszek, rögtön rávágtam, hogy író. De persze, már akkor tisztában voltam vele, hogy valami piacképes szakmára is szükségem lesz mellé.

– Kik a kedvenc alkotóid, mennyire hatottak rád az írói stílusod kialakulásában?

Vannak egy páran. Ha fantasyról, horrorról és az írói stílusról van szó, akkor Stephen King, Rob Thurman és Neil Gaiman. Ha romantikus történetről, akkor Jane Austen. Ha korszakról, akkor imádom a sötét romantika időszakát és a gótikus történeteket. Viszont a magyarok között is akad ám kedvencem, mint Benyák Zoltán, vagy Gaál Viktor. Ezek az írók és regényeik mind hatottak rám, az írásaik belém épültek és segítettek, hogy kialakuljon a saját írói stílusom. Ami persze még alakulóban van, és folyamatosan lesz is még.

– Nemrég jelent meg az Ahol a part szakad című regényed. Mesélj erről egy kicsit!

Az Ahol a part szakad gondolata még a gimnáziumi éveim alatt megszületett, a valóságban is már három-négy éve porosodott a többi kéziratommal együtt. Még abból az időszakomból származik, amikor az ifjúsági, romantikus vonalon mozogtam. Hát, ez is elmúlt nálam, mostanában a fantasy és a horror, ami közel áll hozzám, viszont rengeteget írtam akkoriban, tizenéves fejjel és ezek az írások is közel állnak hozzám. És azokban a körökben, ahol szeretik a hasonló történeteket, pozitív visszajelzéseket kaptam róla/róluk. És hogy kicsit az Ahol a part sztorijáról is meséljek, egy zeneiskolában játszódik, ahol rengeteg elvárás nehezedik a diákok vállára, barátságok szövődnek meg szerelmek, miközben igyekeznek a felszínen maradni a kamaszkor háborgó tengerén.

– Milyen volt, amikor először megjelent egy írásod? Hosszú volt az út odáig?

Egészen húszéves koromig csak regényben bírtam gondolkozni. De ugye, azzal nehéz érvényesülni, főleg az elején. Több kéziratom készen állt, de a kiadók nyilván elhajtottak kezdőként, meg természetesen volt és ma is van még hová fejlődnöm. Aztán egyszer az egyik barátnőm küldött egy pályázatot, ahová novellákat vártak, éppen nyári szünet volt az egyetemen, így nekiültem és két-három nap alatt megszületett a Bukott angyal, az első próbálkozásom mind a novellák, mint az irodalmi pályázatok területén. Pár héttel később meg is jelent egy antológiában a Holnap Magazinnál, és utána még jópár írásom is. Rákattantam a pályázatokra. Vágytam a visszajelzést, a kritikát, az eredményeket, hogy lássam, van-e értelme komolyabban foglalkozni az írással.

– Az írásaid közül melyekre vagy a legbüszkébb?

A regényeim közül A táltosok öröksége az első olyan írásom, amiben több karaktert és idősíkot mozgatok egyszerre, és történelmi, illetve fantasy elemeket is beleszőttem. Borzasztóan sok tervezést és időt igényelt, hogy megszülessen, ennek ellenére hamar megírtam, szinte minden időmet nekiszentelhettem, mert élveztem írni, kihívás volt, viszont a javítgatás a mai napig is tart. Még mindig nem érzem késznek, viszont büszke vagyok rá, mert hatalmas áttörés volt számomra, hogy hozzá mertem nyúlni egy ennyire komplikált történethez. A novelláim közül a Segítség áll most a legközelebb hozzám, amelyet a korábbi munkahelyemen írtam még, ahol sok-sok hátrányos helyzetű és magatartászavaros gyerekkel dolgoztam együtt. Belőlük merítettem, az ott töltött tíz hónapom eszenciája.

Az eredmények szempontjából a legnagyobb büszkeségem az, hogy 2-300 novella közül az Egymásért harmadik lett a 2011-es Erénynek Erejével pályázaton, amelyet az Új Akropolisz szervezett. Meg persze a Titkok, ami itt, a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház Varázslatos pályázatán lett második!

– Két évvel ezelőtt mit gondoltál, hol tartasz két év múlva az íróskodásban, bejöttek a számításaid?

Félévvel ezelőttig úgy éreztem, hogy öt-hat éve állóvízben veszteglek. Pályázgattam, írogattam, kaptam hideget és meleget, viszont antológiáknál tovább nem jutottam. Gondolni nem mertem, de reménykedtem benne, hogy egyszer majd újjászülethetnek a regényeim nyomtatott formában is.

– Mit írsz most, mik a közeljövőbeli terveid?

Sok mindent. De két fő csapásvonalon mozgok: a Diabolika regényemen (amelynek az előtörténete a Kalandok és Kalandozók második kötetében meg is jelent), és a Dévald novellasorozaton. Mind s kettő dark vagy urban fantasy zsánerhez áll a legközelebb. Remélem, ha nem is mind a kettőt, de legalább az egyiket decemberig befejezem. Ezeken kivül olykor becsúszik egy-egy novella is, ha látok valami izgi pályázatot. Meg a régebbi regényeimet javítgatom, amiket folyamatosan jelentetek meg a Colorcom Kiadó színei alatt. Nem unatkozom, annyi biztos.

Szilágyi Heléna: Szebb jövő

Megdörzsöltem a halántékom, mert lüktetett az éjszaka beletöltött szónoklattól, majd vettem egy mély lélegzetet és felültem az alvókapszulában. A feltöltés a tanulás egy sokkal hatékonyabb módja lett, mint az eddigi „leülök és bevágom” szisztéma. A tudástartalom ellaborálódik, aztán hibátlanul előhívható, egyetlen hátránya pedig csak ez a szaggató fejfájás ébredéskor.

Nekem ez volt az első alakalom, hogy használtam. Rosszabbra számítottam.

Magamra öltöttem a legelegánsabb öltözetem, és átteleportáltam a főtérre. A közlekedés ezen módja csak a milliárdos réteg kiváltsága lehetett. Nekem nem voltak feles millióim, az egyik leghíresebb tudós tanítványaként engedhettem meg magamnak ezt a luxust. Ekkor még úgy hittem, szerencsés vagyok…

A gyomrom görcsbe rándult, mihelyt megérkeztem, hiszen a téren több ezren jelentek meg. Mióta az idegenek betették a lábukat drága bolygónkra, az emberek mindenkiben megkapaszkodtak, aki fényt nyújtott nekik a sötétségben.

A fejem felett légi járművek, autók és drónok röpködtek, a zsúfolt nagyváros több száz emeletes építményei között egy üde kis szigetnek tűnt a főtér sík felszíne. Ám az embertömegtől úgy hullámzott, akár a tenger, amelyen vihar tombol.

Felléptem a porondra, aztán zavartan, remegő hanggal kezdtem a szövegembe, hiszen a nemzetközi hírcsatornák is közvetítették az előadásomat.

– Köszönöm, hogy ennyien megtisztelnek a jelenlétükkel! Dr. Ambrus Kovács vagyok. – Magamról ennyi bőven elég, inkább belevágtam az előadás szövegébe, amit a feltöltés jótékony hatása következtében megakadás és gondolkozás nélkül mondhattam. – A tudományok a történelemmel, az életünkkel együtt változnak, így a pszichológia tudománya is komoly fejlődésen ment keresztül az elmúlt két évtizedben. Napjainkban már minden szavakkal és számokkal kifejezhető. Még a lélek is! Talán hallottak már róla, talán még nem, de megtaláltuk a lélek eredetét. Ami nem más, mint az életenergiánk, a testünket hajtó erő. Szinte észrevehetetlen, apró részecskékből álló erőmező, mely legsűrűbben az elménkben fedezhető fel, de körbevonja az egész testünket – mutattam a hátam mögötti kivetítőn megjelenő képre, ahol a felfedezés illusztrálása jelent meg. – Ezt nevezik a laikusok aurának. Mennyiségük a génjeinkben előre megszabott, és mihelyt csökkenni kezd a számuk, az egészségünk meggyengül. Csodálatos, nem? Megtaláltuk a pontot, ahol a tudomány és a misztikum találkozik! Már két évtizede, hogy az idegenek segítőkészen leszálltak a Föld felszínére, mégis akadtak, akik nehezen viselték a jelenlétüket. Félelem, ódzkodás, idegengyűlölet. Mindenki fejében hasonló gondolatok cikáztak, nem tagadom, az enyémben is. Eddig úgy tartották, a rasszizmus bűn, pedig nem! A rasszizmus természetes reakció! Minden élőlényt körbeveszi ez a különös anyag, amely, mint a nullás rendszámú vegyianyag került be a periódusos rendszerbe, lévén a hidrogénnél is kisebb a tömege. Fajonként eltérő a minősége és az összetétele, olykor alfajonként is erőteljes különbséget mutattunk ki. Ez így van az emberi rasszok között is. Ha nem kompatibilisek, nem a kellő mértékben hasonlítanak, taszítják egymást. Ez okozhatja az automatikus ellenérzést, amikor egy más rasszból származó embert megpillantunk, és a még erőteljesebb idegenkedést, mikor egy földönkívülivel kerülünk szembe! Tudatosan leküzdhetjük ezt, de nem kizárt a gyógyszerek forgalmazása sem e célból! Nemcsak a rasszizmus elleni gyógyírt, hanem mivel magáról az életenergiáról van szó, a halhatatlanság kulcsát is megtalálhatjuk! Elkezdődtek a kutatások, és a kollégáimmal együtt folytatott tesztelés során elértük, hogy folyamatos gyógyszerkezelés mellett megnövelhető az élettartam…

A következő egy óra felölelte a halhatatlanság-kutatás az ókortól egészen napjainkig szóló történetét, majd a jelenkori kísérleteink eredményeit. Ez a téma a szívem csücske lett, így teljesen belefeledkeztem az előadásba. Ennek ellenére, mikor véget ért, alig vártam, hogy leszállhassak a dobogóról, és megpihenhessek egy csendes sarokban. Ez nem következett be, riporterek és lelkes érdeklődök tömege vett azonnal célpontba. Illedelmesen, a legjobb tudásom szerint válaszoltam minden feltett kérdésre, kiélveztem mesterem vállveregetéseit, és csak ezután kerülhetett sor a hazautazásra. Otthon bedőltem az alvókapszulába, és szinte azonnal elnyomott az álom.

Már beesteledett, amikor a bőröm alá ültetett chip bizseregni kezdett. A mesterem, Németh professzor úr üzent. A chip az idegeimen keresztül közvetlen kapcsolatban állt a központi idegrendszeremmel, így a digitális jelek egyenesen az agyamba futottak, ahol a megfelelő szavakká konvertálódtak a halánték lebenyemben:

„A központi televízióállomáson most beszélnek az előadásodról.”

Bekapcsoltam a hologram vetítőt, így háromdimenziósan élvezhettem a híradót. Először a kócos hajam és a pirospozsgás arcom miatt éreztem kellemetlenül magam – senkinek sem élvezet visszanéznie magát –, másodszor az előadásomból kiragadott részek keltették fel az érdeklődésemet. A halhatatlanság kutatásról, vagy a biológiai, kémiai előnyökről szó sem esett, egyedül a rasszizmusra vonatkozó részeket játszották le. Felháborodtam, egy velősen káromkodtam, majd Németh tanár úrhoz teleportáltam:

– Látta, mit tettek? – rontottam be köszönés nélkül. – Kifigurázzák és elferdítik a kutatási eredményeimet – kiabáltam. – Megemlítettem a rasszizmust, az előadás további egy órája másról szólt…

– Tisztában vagyok vele, Ambrus. Ne hergeld magad! A média már csak ilyen, azt emeli ki, ami foglalkoztatja és szenzációt jelent.

– A halhatatlanság talán nem ilyen téma?!

– Húsz éve egy olyan faj társaságában élünk, akik sokkal fejlettebbek nálunk. Rengeteg mindent kaptunk tőlük, tanítottak és támogattak minket, ám semmi sincs ingyen. Az emberek félnek, és te tudományosan alátámasztottad a félelmük okát. Levetted a vállukról a felelősséget azzal, hogy mindent a nullás vegyianyag ellenreakciójával magyaráztál. Amiről nem tehetnek, azért nem is kerülhetnek ítélőszék elé. Ez felbolygatja a jogrendszert meg az idegengyűlölő tömeget is. Már nem fordíthatjuk vissza. Reménykedjünk benne, hogy talán feledésbe merül.

– Ez az életem! Még hogy feledésbe merül?! – A hisztériás roham kerülgetett.

– Ambrus, a rasszizmus-teóriádra gondolok, a halhatatlanság kutatásban még nagy jövő előtt állsz. Ám, legközelebb kerüld a rasszizmus témáját! Az idegenek jóhiszeműek és engedékenyek, de ki tudja meddig. Én előre szóltam, hogy ezt a számodra figyelemfelkeltő „kuriózumot” jobb lett volna, ha megtartod magadnak. Az idő nem alkalmas a hasonló témák boncolgatására – sóhajtott. – Ezek a fiatalok! Túl idealisták és lelkesek – mormolta a bajsza alatt.

– Nem igazán emlékszem ilyesmire, de mintha… talán… megemlíthette, hogy nem kellene, de azt hiszem, elengedtem a fülem mellett – motyogtam önérzetesen. – Nem akartam, hogy elaludjanak a beszédem közben… – húztam el a szám savanyúan. – Hülye szenzációhajhászok!

– Ne törődj velük!

– Nem is fogok – feleltem dacosan, és eltűntem.

Csak akkor választottam a teleportálással járó egyszerűbb utat, ha késésben voltam, fáradt vagy beteg, esetleg ideges… Na jó, könnyű rászokni, mint mindenre, ami kiszolgálja a kényelmünket.

Hazaérve kifújtam magam, de attól még egész éjjel zakatolt az agyam. Eldöntöttem, jobb, ha nem reagálok. Jó levegőt be, rossz levegőt ki.

Reggel lassítottam a tempómon és nem mentem be a kutatóműhelybe. Sétálni akartam órák hosszat a város újraszűrt levegőjében, hogy véglegesen kiszellőztessem a tegnapi felháborodásom utolsó füstfelhőit is. Ám pár métert sem tettem meg, rögtön odajöttek hozzám, hogy gratuláljanak. Szeppenten pislogtam és megköszöntem. A következő utcasarkon pedig két kopaszra nyírt fejű úriember támadott le, majd mélyenszántó gondolataikkal bombázták még a reggeli ködtől épphogy megszabadult elmémet. Összegezve a filozófiájukat: pusztuljanak az idegenek! Ennél a pontnál döntöttem úgy, hogy fájó búcsút veszek tisztelőim koszorújától, és megszaporázva lépteimet, valami eldugottabb helyre kocogok. Rég nem mozgatott izmaim nyögtek alattam, ám egy kis futás után rájöttem, milyen kellemes érzés végre sportolni.

Már-már szabadnak éreztem magam, amikor az egyik felhőkarcoló kivetítőjén önmagamat vettem észre. Földbe gyökeredzett a lábam. Visszafojtottam egy feltörni készülő ordítást, és a chipem segítségével még a dühroham előtt hazateleportáltam.

Hányszor fogják még megismételni azt a műsort?!

Az elkövetkező pár napban az emberiség elővillantotta csőlátásának felsőfokát. Az életenergia-elméletemet kovácsizmus névre keresztelték át, és kizárólagosan csak a rasszizmusról szóló teóriámat emelték ki belőle. Ez folyt még a csapból is! Mikor már kínomban a háromdimenziós televíziót kapcsolgattam, elkaptam egy vitaműsort…

Betelt a pohár. Nem akartam megvárni, míg a földönkívüli testvéreink reagálnak.

Felhívtam Németh tanárurat, de nem vette fel. Háromszor próbálkoztam, sikertelenül. Toporogtam, szimpatikus idegrendszerem felpörgött, majd hirtelen indulattól vezérelve teleportáltam… volna, de mesterem koordinátái hibás üzenetet dobtak. Újra próbáltam, mindhiába. Kitiltott!

Besiettem az egyetemi laborba, ám a terem kongott, és teljes sötétség honolt benne. Totális kétségbeesés lett úrra rajtam, ám észrevettem, hogy egy papírfecni hever az asztalon:

„Jelentsd be, hogy a kutatás téves, vond vissza minden szavad! Ez nem tanács…”

Ekkor az utcán fülrepesztő hangok keltek életre, beindultak az utcai szirénák. Páni félelem nyilallt belém. Valószínűleg valahol vandálkodnak, vagy bejelentés nélkül gyülekeznek.

Kirohantam az utcára. A távolban füstfelhők hömpölyögtek az azúrkék égen, és kánonban harsantak fel dühödt kiáltások, amelyek végül monoton kántálássá alakultak. Rémítő morajlásuk fájdalmasan lüktetett a dobhártyámon. A következő utcasarkon kigyúlt a kivetítő fénye, és a hírmondó megrendült arccal jelentkezett be. Alatta a következő címszalag futott: A kovácsisták lázadást indítottak!

A kovácsisták?! Egy eszelős csürhe az én nevemben huligánkodik, és teszi tönkre az univerzális békét!

Tajtékoztam tehetetlen mérgemben, majd megpillantottam a képernyő alján a kiírást, ahol a tévécsatorna telefonszáma villogott, hogy a gyanútlan járókelők észrevételeit és friss információit is rögtön tudósíthassák. Megérintettem a bőröm alá ültetett chipet, majd hangosan elmondtam a számokat. Rögtön kapcsoltak:

– Dr. Ambrus Kovács vagyok…

– Ez fenomenális! Rögtön élőadásba kapcsolom!

– Ne kapcsoljon! – Úgy éreztem, csak sületlenségeket hordanék össze jelenlegi felhergelt állapotomban. – Ha lehetséges, a holnapi nap folyamán szeretnék egy helyesbítő beszédet tartani. Nekem nem ez volt a célom a kutatási eredményeimmel.

– Holnap a reggeli műsorban szeretettel várjuk! A kovácsizmus megálmodója a vendégünk lesz! Megtisztelő, hogy a mi csatornánkat választotta!

– Épp erről van szó, nem létezik semmiféle kovácsizmus – vágtam rá bosszúsan.

– Ne szerénykedjen! Holnap reggel hétkor a stúdióban!

– De… – Megszakadt a vonal. – Hé! Azonnal vegye fel! A francba már… – pufogtam.

Mogorván hazacaplattam, és legszívesebben elástam volna magam, de nem bírtam ki, hogy a további fejleményekről ne értesüljek. A lázongó csőcselék a kovácsizmus nevében lerombolta a földönkívüliek leszállópályáját, és megrongálták a Galaktikus Nagykövetséget. Eszméletlen pusztítást hajtottak végre. Kifordították a nézeteimet, a csupán érdekességként eléjük tárt szavaimat véresen komolyan vették, és önigazolásnak, buzdításnak fogták fel. Te jó ég, kirobbantottam egy lázadást!

Leültem a laptopom elé, és nekikezdtem a beszédem megírásához. Nem visszakozni akartam, csak kijavítani a félreértéseket, és visszafogni a feltámadt indulatokat. Békére vágytam és névtelenségre.

Órákon keresztül pötyögtem, csak úgy dőltek belőlem a szavak, amelyek nagy részét újra átolvasva cenzúráznom kellett és átírni. Többet nem hibázhattam!

Lefekvés előtt beállítottam a feltöltést vezérlő műszert, majd befeküdtem az alvókapszulába. Utolsó gondolataim a földi történelem félresiklott, jóhiszemű nézetei körül forogtak. Marx csak egyenlőséget akart, hogy mindenki azonos színvonalon éljen, és senkit ne érjen igazságtalan megkülönböztetés. Legyártották belőle a kommunizmust! Ekképpen járt Nietzsche Übermensch fogalma is, a nacionalizmus beszippantotta és eltorzította, hogy alátámassza a saját igazságát! Nagyszerű elmék így váltak híresből hírhedtté. Nem akarok én is bekerülni a történelem baklövései közé!

Lehunytam a szemem, és egy szebb jövőben reménykedtem.

Pontosan nem tudom, mi történt ezután. A fejemben folyamatosan hangok ordítottak, és képek cikáztak.

Mit is ettem reggelire? Lehet, hogy nem is reggeliztem.

Kimeredtem az ablakon, már alkonyodott.

Lehet, hogy már vacsoráztam is?

– Uramisten, hogy történhetett? – kérdezte a mesterem, leülve az ágyam mellé.

Bambán rábámultam, de nem feleltem. Nem hozzám beszélt, azt sem tudtam igazából, mi a társalgás célja.

Miért is szólítom őt a mesteremnek? Fogas kérdés, ahogy az is, hogy most vasárnapot írunk, vagy már szerdát. Vagy, hogy leadtam-e a diplomamunkám, esetleg már a disszertációmat írom?

A lényeg az, hogy ki kellene mennem a mosdóba, de lehet, hogy előtte innom kéne. Fogalmam sincs, mi lenne fontosabb…

Annyi emlék és annyi információ keveredett bennem, hogy nem bírtam szelektálni, se koncentrálni szó szerint, mintha szétesett volna itt bent minden.

– Álmában törtek rá – reflektált egy magas, fekete bőrű alak, hatalmas fehér szemekkel. Nem emberi lény, az hétszentség. – A feltöltés még tartott, de figyelmetlenek voltak, és kirángatták alóla. Az emlékképei nem tudtak rendeződni, a hippocampus és a prefrontális kéreg végleges sérülést szenvedett. Amikor felkínáltuk az emberiség számára a technológiánkat, nem hittük volna, hogy ennyire ellustulnak. – Hangneme elmarasztaló volt. – Már egy pár soros szöveget sem tudnak megtanulni önerőből!

– Mégis megtudhatnám, mi célból rontottak rá éjjel?

– A Galaktikus Tanács úgy döntött, hogy meghallgatjuk az ő nézőpontját is az úgynevezett kovácsizmusról, ezt követően pedig egy másik bolygón akartuk elszállásolni.

– El akarták távolítani a Földről?

– A nagyratörő eszmék írmagját is ki kell irtani erről a világról. Egy ilyen ösztönös és érzelemteli fajnak, mint a maguké, nem szabadna ennyire fejlett értelemmel rendelkeznie. Az érzések eltérítenek a józan ész szavától, és felborítják a világmindenség harmóniáját – hangzott a monoton, ám sercegő hangú válasz.

– Maguknak tényleg agyatlan bábokra van szükségük…

– Az önök érdekében jobb ez így – bólintott az alak, és az ajtó felé indult. – Egyébként sajnálom, hogy fel kellett áldoznia a tanítványát ahhoz, hogy végre befejezhesse az emberi eszmék sorsáról szóló tanulmányát. Ennek ellenére úgy vélem, tanulságos munkának ígérkezik, és megvan rá az esély, hogy megnyerheti vele a kiürült Tanácsi széket. Teljes vállszélességgel támogatni fogom önt.

– Nincs valami ellenszerük, hogy visszahozzák őt?

– Higgye el, ez a legjobb, ami történhetett vele! – Ezzel betette maga mögött az ajtót.

A férfi rám nézett, szemében sajnálat és bűntudat egyvelege bujkált. Eladta a becsületét egy jó pozíció reményében, meg azért, hogy ő már ne legyen a bolygón, amikor a földönkívüliek megkezdik az emberiség átformálását – tudatosult bennem egy rövid tiszta pillanatomban, majd a valóság ismét eggyé vált a gondolataim és emlékeim masszájával. Nem találtam a kiutat agytekervényeim útvesztőjéből, csupán annyit érzékeltem a külvilágból, hogy nem vagyok egyedül, a tanár úr meghallgat.

– Mester – szólítottam meg tétován, gyermeki hangon, mikor már fájó volt a csend –, eljön szebb jövő?

– El, Ambrus. Bár, azt nem ígérhetem, hogy szép lesz, csupán annyit, hogy új.

Szilágyi Heléna: A halhatatlanság titka

Kilépek a kapun, zsebre vágom a kezem, és belevetem magam a budapesti éjszakába. Egy találkozóra sietek. Bőrkabátom fel-fellibben a kellemes tavaszi szellőtől, bakancsom pedig tompa, ám szapora ritmust ver az aszfalton. Rovom az utcákat, inkább, minthogy buszra szálljak, mert a tömegközlekedés nem az én világom. Ám igazából autóm sem volt sohasem. Egy olyan kis senkinek, mint én volnék, nincs miből, és nincs miért.

Csak egy árnyék vagyok, akinek a kilétéről senki sem tud, akit senki sem szeret, és aki senkit sem szeretett.

Megérkezek az utcába, ahonnan a bár nyílik. Mégis megtorpanok, mert már koránt sem vagyok annyira biztos benne, hogy akarom ezt a találkozót.

Elmélázva az égre pillantok, felettem pedig ezernyi csillag ragyog. Mindegyik egy-egy naprendszer éltető eleme – merengek. Igaz, innen csak apró porszemeknek tűnnek, de valójában óriási tűzgömbök, mérhetetlen energiával és erővel felruházva. Letaglózó gondolat, amelytől rögvest még apróbbnak érzem magam. Azt hinné az ember, hogy ezek a gigászi égitestek örökkön örökké létezni fognak, de az ő idejük is véges. Talán már egynéhány nem is létezik közülük. Csak a fényük él, ami a mérhetetlen távolság miatt még mindig ragyog ránk.

Elkeserítő, de a világon minden véget ér egyszer. De mit tehetnék én, piciny kis halandó a végtelen univerzum törvénye ellen? Csak egy fogaskerék vagyok a hatalmas gépezetben. A halál unos-untalan a nyakamba liheg és csak arra vár, mikor adom fel.

Hát, nem most fogom! A küldetésem ennél fontosabb!

Erőt veszek magamon és belépek az ajtón. Lecaplatok a lépcsőfokokon, majd a fű- és dohányszagtól terhes levegőn átvágva beballagok a megbeszélt helyiségbe. Lepukkant egy csehó, annyi szent, de nem panaszkodok, a célnak tökéletesen megfelel.

A telefonomra pillantok: még egy kerek perc van a megbeszélt időpontig. Aztán meglátom az asztalt és a tagot is, aki egy sötét, eldugott sarokban foglalt helyet. Néha jó érezni, hogy nem csak én vagyok ilyen átkozottul precíz.

Odaintek neki, ő pedig egy sztoikus mosollyal fogadja, majd tekintetével maga mellé invitál. Akkor, vágjunk bele! Ma éjszaka inni fogok az univerzum egy lényével, aki örökké él. Egy valóságos csodával.

Leülök mellé, félve rápillantok, mire Ő elém lök egy korsó sört biztatásul.

– Igyál csak. Rám úgy sincs hatással – magyarázza, én pedig elfogadom.

Ahogy az üveghez érek, összerezzenek. Tudatosul bennem, hogy ez egy sorsfordító éjszaka lesz számomra. És talán az utolsó is.

– Úgy gondoltam, hogy maguk újságírók, kicsit… Hogyan mondjam? Rámenősebbek.

– Kicsit nehéz megszólalni egy ennyire különleges teremtmény jelenlétében. Azt hiszem, ezt nevezik megilletődöttségnek.

Azon érzések egyike, amit nem gyakran éreztem ezidáig. Azt hinné az ember, már mindent látott, főleg az én szakmámban! Kellemes érzés, hogy mégis vannak dolgok, amik meglephetnek. A pasi valósággal sugározta magából a természetfeletti erőt. Na meg itta a dicsérő szavakat, ami nem új. A fajtája imádja, ha behódolnak előtte és én eleget teszek egomán vágyainak.

– Ugyan. Én is csak egy vagyok isten teremtményi közül – felelt lekezelően, intve a kezével. Álszerénység a köbön.

Én jobban hiszek abban, hogy a Sátán áll a háttérben. Bár nézőpont kérdése.

– Hányadik születésnapját ünnepli az idén? – kérdezem kíváncsian, terelve a témát, hogy a grimaszt véletlenül se vegye észre az arcomon.

– Egyidős vagyok a bolygóval, egymilliárd után már nehéz számolni…

– És mit gondol, mi a titok? Mi a halhatatlanság kulcsa?

– Nincs titok.

– Szóval ez is olyan dolog, ami csak van, és el kell fogadni… – hümmögtem. – Értem. Egyeseknek több adatott, mint másoknak. Puszta szerencse. Ez szomorú. És szeretne néhány szót szólni a védelmében, így utoljára?

– Utoljára? Nekem sosem lesz olyan, hogy utoljára – kacagott.

– Miért hiszi mindegyikőtök azt, hogy olyan rohadtul okos, és mindig igaza van? A korotok gőgössé tesz titeket – pattanok fel a székemről, majd a pisztolyom csövét a homlokához emelem.

A vámpír szeme hatalmasra nyílik, vörös írisze szinte elbújik a pupillája mögé.

– Semmi sem halhatatlan. Ez a titok.

Aztán fejbe lövöm. Ennyire egyszerű az egész.

Körbenézek, hallgatózok; a zene és a csevegés továbbra is folytatódik. Ez a kocsma jó választás volt, akárcsak a hangtompító használata. Nincs itt más, csak a bárgyú, iszákos birkák nyája.

Felkapom a fickót, majd átkarolom, mintha csak támogatnom kéne. Senkinek sem tűnik fel, senki sem állít meg, azt hiszik, hogy tacsak részeg szerencsétlen, és nem bír a saját lábán hazamenni. Kiviszem egy sikátorba, majd egyszerűen szíven döföm egy karóval. Szinte érzem, ahogy az eddig „élő” test kiüresedik, aztán kiszikkadt porhüvelyé válik. Ezzel vége. Bizony, egy végtelen élet is kioltható. Ennyit az öröklétről – húzódik fanyar mosolyra az ajkam.

Minden egyes vadászatomnak úgy állok neki, hogy talán most, végre lesz egy lény, aki megcáfolja az elméletem. De az összes csalódást okoz, sajnos, mindet meg lehet ölni.

Ez olyan kiábrándító!

Minden, meg mindenki léte véges, csupán egyetlen kivétel létezik: a számok. Ezért is tanultam matematikát az egyetemen, amikor még hétköznapi életet éltem, és nem is sejtettem, hogy a rémtörténetek mind valóságon alapulnak. Mindig elbűvölt a számok hatalma. Igaz, hogy csupán elvont és fogalmi szinten léteznek, de képesek arra, amire semmi és senki más sem: a fektetett nyolcas náluk nemcsak a látszat. Az is marad, ami. Nem porlad el, mint anyám hullája a sírban, akit egy vérfarkas tépett szét, vagy a húgom, akit a rohadék bezabált és megemésztett. A családom gyilkosa volt az első pórul járt célpontom, aki azt hitte magáról, őt nem fenyegeti a halál sóhaja.

Ha a valóságban is lennének végtelen, halhatatlan teremtmények, akkor felborulna az egyensúly, ami nem igazságos.

Kilépek a háztömb takarásából, elrakom a fegyvereim, és elégedetten felsóhajtok: ma is győzedelmeskedtem a halál felett, nyertem egy újabb napot! Mindennap megküzdök a végzettel, meg kell küzdenem, különben elpocsékolom a tudásom. Egy pszichopata sorozatgyilkos rögeszméje, vagy csak a gyakorlatiasság szól belőlem? Nem tök mindegy? A halhatatlanság titkát keresem, és azt csak így lelhetem meg.

Befordulok egy utcasarkon, majd hátrahőkölök és teljesen összezavarodok. Az előbb megölt vámpírral találom szemben magam.

A mosoly nyomban lefagy az arcomról. Ez egy átkozott vicc?!

A szemem sarkából a testet keresem, de nincs ott, ahol hagytam. Már nem hever a betonon! Nem halt meg?! Bravó! Ez a csávó tud valamit!

Kiáltani, vagy a fegyverem után nyúlni már nincs időm, csak a kárörvendő kacagást hallom és a szürcsölést, ahogy a nyaki ütőeremre tapasztott szája szívja ki belőlem az életet…

Kétkedve és dühösen halok meg. Vérbe fagyva, megszégyenülve.

A következő pillanatban újjáéledek, nézem, ahogy a gyilkosom fütyörészve továbbáll. Ó, ez a nyavalyás arrogancia! De másképp lehetetlen, nem igaz? Ahhoz, hogy kiolthasd valaki életét, el kell hinned magadról, hogy értékesebb vagy tőle. Életrevalóbb.

Körbenézek az utcán, majd meglátom önmagam elterülve a betonon sápadtan és mozdulatlanul egy gusztustalan, húgyszagú húsdarabként. Aztán új mivoltomat kezdem szemlélni. Remegő és áttetsző kezem nézegetem, ami minden tárgyiasítható tudásnak és létező tudománynak ellentmond. Materialista tudatom ebben a pillanatban adja fel a szolgálatot. Talán a számokon kívül nem csak a vámpírok élete, hanem még a lélek léte is a végtelenségbe tart?

Ebben a pillanatban a hátam mögött egy hatalmas fénygömb jelenik meg. Sugárzik és dagad, egyre nagyobbá és nagyobbá válik, amíg a fénycsóvák felém nem kapnak. A fény, a túlvilág, Isten… tehát mind létezne? Nem! Csupán hallucinálok vagy álmodom, csak erről lehet szó! A bal oldalam már csaknem elnyelte a fény, amikor kivergődök az útjából, majd futok, egyre csak futok, ameddig bírok…

Mert már vár rám a vég. Másképp nem lehet.

Szilágyi Heléna: Titkok

– Mozdulj már, te tetű! – ordítottam teli torokból. – Hát nem látod? Úgy odavág az a hülye ork, hogy nyomban megdöglesz!

– Lux, nyugi! Még ketten talpon vagyunk, megoldjuk a helyzetet – csitított a társam, miközben a retardált újoncot bámultuk mindketten. – Nem igazán csinált még ilyesmit, fel kell zárkóznia!

– Csak azt nem értem, ki volt az a vadbarom, aki felvette a klánunkba! Ment volna egy kisebbe! A renoménk a béka segge alá tart. – Pontosan ebben a pillanatban murdelt meg a tökkelütött, majd pár perc múlva követte a beszélgetőpartnerem is.

Ekkor úgy döntöttem, hogy egy csöppet sem nőies mozdulattal a földhöz vágom a vezeték nélküli egeret, majd a falhoz csapom a fejhallgatóm. Mire felnéztem a monitorra, a karakterem már kiterült egy ellenséges csapat tündéjének lába előtt. Táncolt a szemét, tolta a bugit a virtuális tetemem felett.

Kiléptem a szerepjátékból, majd kikapcsoltam a számítógépet is, mert biztosan tudtam, hogy az egyetlen világban, ahol önmagamat adhattam, meg voltak számlálva a napjaim. Gyűlöltem az idiótákat, akik elrontják az egyetlen szórakozásom, mert hiába fizettem a nyamvadt havidíjat, ha azok, akik félvállról veszik a játékot, megöletik a mágusom, és leszívják az összes varázserejét.

A ruhásszekrényhez léptem, kiválasztottam a leglengébb ruhám és a legmagasabb sarkú cipőm, az ágyra dobtam őket, majd sminkelni kezdtem. Annyira átlagos az arcom, hogy egy kis szemfestékkel is csodára vagyok képes. A szende szüzet éppen úgy ki tudom hozni a sápadt pofimból, mint az ordas ribancot, vagy egy vandál punkot. Szerettem cserélgetni az énjeimet, nem is ismert senki igazán. A szüleim meg főképp nem. Sajnáltam őket. Mondjuk, nem éppen emiatt, hanem, mert tudtam, micsodák, de ők inkább a homokba dugták a fejüket.

Anyám gyógyszertáras, apám sebész, elit és sznob mindkettő, ezért igyekeztek az orvostudomány és a kémia palástja alá rejteni minden természetfeletti bravúrjukat. Ez tabutémává vált otthon is, féltek a nyilvánosságtól, nekem meg magamtól kellett rájönnöm arra, mire vagyok képes. Egy napon édesanyám rajtakapott, hogy zsonglőrködtem a tűzzel, egy üvegtálban lángra gyújtottam pár karó dolgozatot. Meg is kaptam érte a fejmosást meg a hegyi beszédet a boszorkányégetésekről! Megtanultam, a legfontosabb a mimikri: az emberek előtt eljátszani a csacsogó, kedves kiscsajt, aki csak sodródik az árral.

Intettem egy pát az öregeknek, azt hazudva, hogy pár barátnőmmel ruccanok ki a közeli diszkóba, majd belevetettem magam az éjszakába. Olyasmire volt szükségem, ami kirángat a monoton hétköznapokból, és újra élettel telít. Helyre kellett billentenem ezt az ótvar napot, sőt, ezt az ótvar esztendőt!

A távolsági busz pontosan érkezett, így este kilencre már a bárhoz is értem. Erről a helyről még Szonjától szereztem tudomást, egy néhai barátnőmtől, aki egy éve nyomtalanul eltűnt. Azóta is keresem. Az egyetlen érdekes személyiséget jelentette az életemben, más volt, ha nem is pont úgy, mint én. Szellemhordozónak született, ahogy a klubhelyiségben – ahová ebben a pillanatban tettem be a lábam – mindenki.

Ősi, rituális dobszóló ütötte meg a fülem, ahogy beljebb óvakodtam a sötétben úszó pincehelyiségbe, hipnotikus, egyben állatias hangulatot kölcsönözve neki. Csak a pult volt kivilágítva, magához csalogatva a betévedőt egy kellemes sör vagy pálinka felhörpintésére. Nem kérettem magam.

Minden lépésemet ragadozók tekintete követte, de ez csöppet sem feszélyezett. Inkább felvillanyozott. Én voltam az egyetlen emberi lény, aki valaha is lemerészkedett Pécs városának titkos rejtekébe. Egyesek fintorogva, mások vágyakozón pillantottak rám, de amiben biztos lehettem, hogy mindannyian legszívesebben felzabálnának, viszont első és legfőbb törvényük nem engedte ezt, sőt az ellentétét követelte: szolgáld az embert! Hallottam már olyanról, hogy egy szellemhordozó embert ölt, de akkor valamelyik vezére adta ki neki ezt az utasítást, vagy a rosszabbik esetben az illető megveszett. A fejvadászok hamar kivégzik ezeket. Ha nem vágod le a fejüket vagy téped ki a szívüket, visszatérnek bármilyen sérülésből is. Ezt az a természetfeletti hatalom adja nekik, amit még a honfoglalás idején kaptak egy állatszellembe csomagolva. Külsőleg embernek tűnnek, de legbelül vadállatok: őszinték és ösztönösek.

Teszteltem nem egyszer, csak én látom átsuhanni a tekintetükben a vérszomjas ragadozó éhségét, az emberek közül senki más. Találkoztam már Hiúzokkal a gimiben, ők nyitották fel a szemem, onnantól kezdve kezdtem el kutatni a szellemhordozók után. A főiskolán is koccantam párral, főként Kígyókkal, mert elvileg ők a legokosabbak. A teremben, ahova edzeni járok, egy Medve a mesterem, mert állítólag ők a legerősebbek, Szarvas és Ló társaik szinte ellepik Magyarország minden utcáját, egy Sólyom pedig a kezeim között éledt újjá, amikor az éjszakai munkám során kicipzáraztam a halottas zsákját. Mikor észrevette, hogy nem rémülök meg tőle, a szája elé tette az ujját, majd kisomfordált a patológiáról. Azóta is imádom azt a melót!

Kikértem egy pohár bort, majd körbenéztem a helyiségben. Páran már rájöttek, mi vagyok, mások még mindig az embert látták bennem. Szórakoztatott a dolog. Éppen egy apró, de látványos trükkel akartam sokkolni az éjsötétben is tökéletesen látó társaságot, amikor újabb vendég érkezett. A haja fekete volt, katonásan levágva, a szeme pedig szürke, mint az acél. Rögtön tudtam, hogy fajtájának egy különleges példánya.

A férfi toteme a farkas volt. Morózusnak és feldúltnak tűnt, vadászatról érkezhetett, mert az egyenruháját viselte. Komótosan ő is a pulthoz ballagott, majd egy literes korsóba kérte a sörét. Nem akartam megvárni, míg kiszúr, ezért búgó hangon megszólítottam:

– Te aztán felöntesz a garatra! – A férfi összerezzent, felvont szemöldökkel meredt rám.

– Mit keres egy magadféle egy ilyen helyen? – vágta hozzám a kérdését mogorván, amiből egyből rájöttem, hogy szegénykém nem egy észlény. Méretes legény volt, széles vállakkal, de alacsony homlokkal.

A férfi hátrahőkölve méregetett. Egy átlagos magasságú embernőt látott maga előtt, félhosszú, világosbarna hajjal és sárgásbarna szempárral. Az idegen ezt követően felém dőlt, körbeszaglászott, megpörgetett a bárszéken, majd benyúlt a ruhám alá, ahol a tarkóm és a lapockám kezdte el tapogatni, nézegetni. Végül visszafordított, miközben mély ráncok telepedtek a homlokára:

– Nem értem. Nem vagy szellemhordozó – jelentette ki. – Még félvér sem. Mi vagy te?

Amint visszanyertem az egyensúlyom, a csapos velem együtt ingatta a fejét, amit én untam meg először.

– Luca vagyok – feleltem, majd kézfogásra nyújtottam a karom.

– Csobor a Farkas Klánból – válaszolt a fura figura, de nem viszonozta a gesztust.

– Ismered Lotárt? Emlékeztetsz rá… Volt egy Szonja nevű barátnőm és általa találkoztam… – magyaráztam volna meg rögtön, de közbevágott.

– Lotár a fejedelmem, Szonja pedig a párja. Majdnem egy éve velünk él. – A gépiesen elhangzó mondat hatására egy termetes szikla gördült le a szívemről.

– Jól van?

Csobor lassan bólintott, majd közelebb húzódott. Úgy tűnt, már nem csak a mivoltom rejtélye mozgatta meg a fantáziáját.

– Azt mondod, megérzed a jelenlétünket – tapogatózott. – Akad valami különös testi jegyed? Plusz ujj, fog, vagy anyajegy?

– Mikor fogszabályozásra jártam, ki kellett húzni két fogam, mert harmincnégy volt összesen. Meg van egy fura anyajegyem egy nem publikus testrészemen. – Felvont szemöldökkel, kihívóan nézett rám. – Itt nem fogom megmutatni!

– Aba, van még kiadó szobád az emeleten? – fordult a pultoshoz, aki vigyorogva kacsintott egyet.

Itt volt az ideje, hogy kellőképp ledöbbenjek. A két pasas régi cimbora lehetett, összejátszottak ellenem, sőt, Csobor a kőkorszaki szaki álarcát levetve a környék dzsigolójává nőtte ki magát egy szempillantás alatt. Én csak játszottam a nagylányt, mint mindig, amikor idekeveredek, de a férfi nem beszélt félre, be akart cserkészni. Lepörgött előttem huszonegy évem éhínséges pasiállománya, majd latba vettem azt, hogy egy ilyen szabadszellemű és vad szellemhordozónak hány nővel lehetett már dolga. Eközben egy csábos vigyor mögé bújtam, egyébként meg úgy inamba szállt a bátorságom, mint még soha. Egyetlen tisztavérű sem nézett még rám potenciális szexpartnerként, maximum félvérekkel keveredtem pár órás románcokba.

A kíváncsiság és a kalandvágy nem a legjobb tanácsadó, mégis erősebbnek bizonyultak a rettegésemnél. Két perccel később Csobor már felfelé haladt a lépcsőfokokon, ujjaival a kulccsal játszadozva, én pedig követtem őt.

Elkalandozva megjegyezte:

– A táltosok leszármazottja lehetsz. Édesanyám, Iva is ért a varázslatokhoz.

– Jobban szeretem, ha boszorkánynak szólítanak – dohogtam, amin ő csak mosolygott, majd egy elegáns mozdulattal betessékelt az imént kinyitott ajtón, egyenesen egy spártai berendezésű bérszobába.

– Ma már te vagy az egyetlen sámánnő, akiben annyira összeadódtak az évszázadok alatt meggyengült vérvonal erősségei, hogy az látható is számunkra.

– Ez valamiféle bók? Nemrég még csak találgattad, mi lehetek – róttam fel neki, mire ő körözni kezdett körülöttem, kimérten, akár egy vadászó farkas.

– Mert nem akartam elhinni, hogy éppen a teremtőnk utódjával fogok összefutni a törzshelyemen! A boszorkányok ritka népségek manapság.

– Eddig ügyesen elkerültük egymást – csaptam fel az állam.

Nem szerettem, ha meg akarnak félemlíteni, bármi is legyen a célja.

– Nem igaz – ingatta a fejét a férfi. – Mindvégig rám vártál. Nem örököltem anyám jóstehetségét vagy varázserejét, ahogy a húgom se, ezért szükségünk van egy személyre, aki, ha az idő eljön, átveszi anyám szerepét. A törzsem kihalóban, de nem kívánok más klánból érkező nőstényekkel keveredni, viszont egy táltos már más tészta. Te leszel a gyermekeim anyja.

– Meg a jó büdös francot! – dörrentem fel. – Azt hiszed, te vagy az atyaúristen, hogy így elrendeled a sorsom?! – dobbantottam, majd a következő pillanatban már nyomtam is le a kilincset, hogy minél messzebb kerüljek a bolond farkastól.

Meglepetésemre nem követett, talán meghallott valamit, amihez nekem nem elég érzékeny a fülem, hiszen az ivó látképe jelentősen megváltozott, mire leértem az emeletről. A zene elhalt, a kocsmára kísérteties csend borult. Az asztalok felborogatva, a székek szanaszét hajítva, a korsók pedig üvegszilánkokra törve borították a padlót, sejtelmesen csillogó kristályszőnyegnek álcázva magukat. Lassú, óvatos léptekkel osontam le a lépcsőn, a falba kapaszkodva, miközben tekintetem ideges szakkádokat járt. Borsódzott a hátam, majd a hányinger is megtámadott, amikor az első lefejezett tetemet megpillantottam. Láttam már jócskán hullát, de ennyi vér még sosem borította, a belek meg a hasfal mögött bűzölögtek, nem előttem tekeregve.

Átléptem néhány csonttá csupaszított szellemhordozón, véres üvegtörmeléken, majd fellopództam a lépcsőn. A félig kitépett pinceajtó nyikorogva lengedezett a szélben, az utcán pedig ugyanolyan szörnyűség fogadott, mint lent. A mészárlás nem csak szellemhordozó áldozatokat követelt, gyanútlan, esti sétájukat töltő emberek is prédaként végezték. A tetemeket követve két utcasarkot rohantam felfelé az emelkedőn, mire észrevettem az egyetem szomszédságában egy tucat tajtékzó, habzó szájú torzszülöttet, ahogy néhány eszméletlen szellemhordozót hurcolnak magukkal.

– Állj, szemetek! – kiáltottam utánuk, amit rögtön meg is bántam.

A veszettek többsége meg sem hallott, tovább mászott a zsákmányával, de hárman felém fordultak vértől csatakos ábrázattal.

Luxként, a játék során egy halálos ütés is csak levesz az életenergiámból, vagy ha ki is purcanok, újraéledek és kezdem a mentési ponttól. A valóságban nincs ilyen lehetőség, csak a jó öreg halál.

A gyógynövényekről szerzett tudásom, de még a harcművészet sem húzott volna ki a csávából, mert az éles karmok és fogak egy pillanat alatt összeroppantottak volna, ha közelharcra kerül sor. Nem voltam tanult, sem olvasott, csak az elementáris erőmben bízhattam.

Az erdő felé igyekeztek, ezért mereven koncentráltam, hogy létrehozzak egy láthatatlan válaszfalat előttük, ám ekkor megkaptam az első pofont. Métereket csúsztam a macskakövön, megreccsent egy bordám, és felhorzsolódott a fél oldalam, de rögvest vissza is adtam a csapást a telekinézis segítségével. Ketten ugyanolyan szépen repültek, ahogy az előbb én is, ellenben a harmadik immúnis volt rám. Fénykorában pap lehetett, mielőtt a kór megtámadta az elméjét. Fizikálisan nem tűnt sokkal erősebbnek nálam, de éreztem a taszító energiákat, amik belőle áradtak. Tehetetlen voltam ellene, hátrébb kúsztam abban az ütemben, ahogy ő közelített. A másik kettő is talpra pattant, vérszomjasan, vicsorogva rohantak felém.

Csak egy elterelő hadműveletre futotta az erőmből és a tehetségemből: belekapaszkodtam a földbe, az megremegett alattam, a betonút töredezni kezdett, a rések közül pedig sötét por tört elő. Nem tudtam, miért és nem tudtam, hogyan, de az anyaföld segítségét kértem, aki válaszolt nekem. Apró rügyek, ágak bújtak elő, és tekerték körbe a támadóimat, a fákká növő jelenések között pedig nedves, sűrű köd nőtte ki magát. Az orromig sem láttam, ahogy remélhetőleg ők sem.

A következő pillanatban sikolyokat kapott hátára a szél, csontok törtek, inak szakadtak, majd vér fröccsent az arcomra. Visítva, zihálva ugrottam fel, és futni kezdtem. Útközben eldobtam a magassarkút, sőt feltéptem a kisestélyi szoknyáját is, hogy ne gátoljon a rohanásban, mégis kevésnek bizonyult. Egy kar kapott utánam, és felrántott. A szellemhordozó lóháton ügetett, maga mögé ültetett, a kardja élén vörös lé tündökölt, a szeme pedig feketén villódzott, amikor hátrapillantott rám.

– Jó trükk volt az a fal – kezdett bele a harcos, miközben vágtára fogta a csődört. – Nyugi, a fejvadászok többsége hamarosan magához tér és kutya baja sem lesz!

– A veszély elmúlt? – rebegtem kérdőn.

– Tettem róla.

– Akkor le is tehetnél – ajánlottam Csobornak.

– Én meg nem állok! De ha van merszed, nyugodtan ugorj!

– Ez valami ódivatú leányrablás?! – Kárörvendően felnevetett, szarkasztikusan, megalázóan.

– Nem kell többé eltitkolnod, mi vagy valójában – vigyorgott. – Szonja örülni fog neked.

A lényem egyik oldala ujjongott, hogy újra láthatja elveszett barátnőjét, és valami olyan részese lehet, amire mindig is vágyott, ám a másik még ódzkodott az erőszakos férfi durva közeledésétől. Mégis elhatározásra jutottam: ideje leverni a láncokat, amelyek eddig gúzsba kötöttek és titkolózásra kényszerítettek.

Egy kérdés maradt csupán: anyámnak hogyan magyarázzam meg, hogy szó nélkül lakcímet váltok?

Az illusztrációt Szilágyi Heléna készítette

A novella a Bosszorgányos pályázat második helyezett írása, megjelent a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház első, Kalandok és kalandozók című kötetében a SpiritArt Kiadó gondozásában, 2015 áprilisában.

Szilágyi Heléna: Modernkori tragédia

 Már gyermekkoromban is foglalkoztatott az öröklét gondolata, az élet meg a halál harca, Erósz és Tanatosz folytonos küzdelme. Mondták is páran, talán gúnyosan, néhányan komolyan, hogy pályát tévesztettem, a filozófia lenne az én asztalom. De nem tehettem, nem tanulhattam, el kellett kezdenem dolgozni. Pénztáros lettem egy kisboltban. Miután kikerültem az intézetből, pénzre volt szükségem, ám az olvasással ekkor sem hagytam fel. Főként az ókori irodalmat szerettem, talán ezért is ragadt rám a Medúza név. Meg azért, mert nem voltam sosem egy szent, ha keresztbe tettek nekem, mindig bosszút álltam… Tévedés ne essen, embert még nem öltem – legalábbis pusztakézzel –, rontásokat szórtam. Aki farkasszemet nézett velem, mindig vesztett, bárkit megátkoztam, egy éven belül meghalt. Az intézeti nevelőm – majd később, amikor örökbe fogadtak –, az alapítványi gimnáziumban a kémia és az irodalom tanárom is. Szívinfarktus, agyvérzés, mindegy, én voltam. Később már igyekeztem jó kislány lenni, a gyámjaim megszerettek, nem akartam bajt hozni a fejükre, mellesleg megismertem a testvéremet. Psychének neveztem, mert gyönyörű és naiv volt. Örökös morcos és megkeseredett hangulatom felívelt. Egy osztályba kerültünk, összebarátkoztunk. Neki fogalma sem lehetett arról, hogy közös az édesanyánk, csak én tudtam ezt a titkot. Ő az élet napfényes oldalán cseperedett fel, míg én az árnyékból táplálkoztam.

Ez a barátság még a mai napig is tart, gyakran csak úgy sétálgatok a szűk, poros utcában, ahol lakik, de minden péntek délután kettőkor megállok a kapujával szemben a túloldalon, majd csak bámulom. A szerelmem mindig pontban ekkor távozik tőle. Magas, szőke, akár egy herceg. Először a kisboltban találkoztam vele. Izzadt, dadogott, a szívét markolászta. Odasiettem hozzá, megkérdeztem, mi a baj, ő pedig azt felelte, hogy csak a szokásos, csupán egy kis vérnyomás emelkedés, vagy szívritmuszavar. Megsajnáltam, ezért ott álltam mellette, amíg el nem múlt. Sokat beszélgettünk, a végén meg is köszönte. Gyakori vendég lett nálunk, megkedveltük egymást, boldogok voltunk. Aztán Psyché elszerette tőlem. A nővéremnek mindig az enyém kellett, nem elég, hogy a szüleink engem dobtak ki, őt pedig megtartották! Még a haja is ápoltabbnak tűnt meg hosszabbnak, barna zuhatagként omlott a vállára, míg az enyém kócosan és vörösen tornyosult a fejem búbjára.

Megvártam, amíg a délceg férfi beszállt az autójába, majd elhajtott. Ekkor átmentem az úttesten, felcsöngettem, Psyché pedig szívélyesen felinvitált magához. Már az ajtóban várt, mire felértem az emeletre. Leültetett egy kényelmes bőrfotelbe, majd velem szembe helyezkedett el, aztán pár másodpercig néma csendben üldögéltünk. Én untam meg előbb:

– Itt vagyok – vontam meg a vállam. – Megnyugodhatsz, nem okoztam ezen a héten senkinek semmi kárt – somolyogtam, majd körbenéztem az otthonos, meleg színeket árasztó nappaliban.

̶ Ezt jó hallani. Akkor nem sértegetted a vásárlókat? Nem volt dühkirohanásod? – faggatott kényelmesen hátradőlve a szövet kanapéban.

̶ Nem. Nem vagyok már kölyök, Psyché!

̶ Tudom, felnőtt nő vagy – mosolygott rám kedvesen. – Mit szorongatsz a kezedben? – csillant fel a szeme.

̶ Ez galagonya lekvár. Ámornak.

̶ Ismered Áront? – kérdezett ismét. Meglepte ez az információ, tán zavarta is.

̶ Ámor! – helyesbítettem ki. – Persze. Átadnád neki? Mostanában ritkán jön a boltba.

̶ Nyugodtan hagyd csak itt, majd odaadom neki. De miért pont galagonya?

̶ Mert különleges, meg jó a magas vérnyomás és a szív problémák ellen.

̶ Nem is tudtam! Ez igazán kedves tőled!

Annak ellenére, hogy megígérte nekem, amikor legközelebb átmentem Psychéhez, az ajándékomat ott találtam a konyhaszekrényén. Nem adta át Ámornak, sőt a szerelmem aznap nem is járt nála.

̶ Mi történt Ámorral?

̶ El kellett utaznia. Vasárnap jön vissza.

̶ Nem akarta magával vinni a lekvárt?

̶ Bocsáss meg! Elfelejtettem. Ha visszatér, odaadom neki – mentegetőzött, majd dorgáló hangnemre váltott. – Bár nem szeretek küldöncöt játszani, legközelebb majd te ad neki oda. Nem a postásod vagyok, hanem egy lajtorja, ami segít feljebb jutni, elérni az álmaidat.

̶ És ha nekem azaz egyetlen álmom momentán, hogy odaad neki?

̶ Meg fogja kapni – nyugtatott meg. – De mit is mondtál a múltkor? Szeretnél tovább tanulni, nem igaz?

Ha nem gondoltam Ámorra, egész kedélyesen el tudtam beszélgetni Psychével, sokat haladtunk előre, rengeteg dologban támogatott, bátorságot merítettem belőle, de lassan kezdtem kinőni őt. Már voltam egymagam is olyan erős, hogy nélküle is helytálljak az életben. Kezdtem úgy érezni, hátráltat, és ami a lényeg, hogy Ámortól elválaszt. Szándékosan feledkezett meg a galagonya lekváromról!

Sosem szerettem, ha packáznak velem, így elhatároztam, visszaszerzem a szívelixírt. A nevelőszüleim, az öregek, már nem nagyon követték figyelemmel, mikor-merre kószálok, hiszen már a huszonötöt is betöltöttem meg munkám is volt, ami gyakran éjszakai beosztással járt. Tudtam, hogy Psyché szombatonként ritkán tartózkodik otthon, így felugrottam hozzá, amikor már a szomszédok is az igazak álmát aludták. Irigyeltem a nővéremet, amiért külön lakása lehetett, lediplomázhatott a szerető, támogató szülői háttér segítségével, és Ámor is az ő kegyeit leste. Egyszer elkísért engem Psychéhez, és azóta le sem lehetett vakarni róla. Psyché pedig meg is feledkezett arról, kinek köszönheti a boldogságát.

Tanultam egy-két hasznos trükköt az árvaházban, így a zárral sec-perc alatt meglettem. Psyché nem féltette sosem az anyagi javait, ő olyan idealista alkat volt, aki a lélek ajándékait előrébb tartotta, mint a fogyasztói társadalom kacatjait, így nem kellett tartanom sem riasztótól, sem más biztonsági berendezéstől.

Beosontam a félhomályban úszó előszobába, majd miután két széknek is nekimentem, rátaláltam a konyhára, ahol a befőttesüveg csak engem várt a csodaszérummal együtt. De ha már így bejutottam, kicsit körbenéztem a lakás olyan zugaiban is, amit eddig nem láthattam. A hálószoba lett a kedvencem a rengeteg családi fotóval, meg Ámor leveleivel. Jót szórakoztam, miközben mindet porrá zúztam meg darabokra szaggattam. Sőt a konyhából csakliztam egy kést is, amivel széjjelvágtam a paplant, amiben éjszakánként a szerelmemmel fetrengenek, aztán bezúztam a fürdőben a tükröt, amiben minden reggel nézegeti magát, miközben az aznapi sminket helyezi fel a tökéletes pofijára. És a fésűjét is megfosztottam a fogaitól, ne csak én legyek mindig kócos! Katasztrófa sújtotta területként hagytam magam mögött a lakást.

Másnap olyan elégtételt éreztem, hogy életem legjobb napja köszöntött rám. A pintyek csicseregtek, a szomszédok mosolyogtak, a nap sugarai pedig végre előkúsztak a morózus, szürke fellegek közül. Úgy érezhettem magam, ahogy Psyché szokta és csak remélni mertem, hogy ő pedig az én szerepemben tündököl. Meg akartam bizonyosodni erről, ezért meglátogattam őt. Amint megláttam, megnyugodtam: romokban hevert. Reggel jártak nála a helyszínelők, majd úgy döntött, inkább a szüleihez költözik. Éppen akkor csomagolta össze a több száz ruháját meg méregdrága cipőjét, miközben a szentimentális, kérkedő képeit siratta. A tökéletes smink elfojt, az üde mosoly legörbült, a pirospozsgás arc kifakult. Végre neki volt szüksége rám! Rettegett, rájött, vele is megtörténhet ilyesmi, hogy nem csak sült galamb és vidám dalolászás az élet. Majdnem megsajnáltam. De nem tettem, csak tettettem.

Írt Ámornak, hogy nem tud kimenni elé, előttem pötyögte be az üzenetet, így már azt is tudtam, hová menjek. Amikor Psyché útnak eredt, én is elindultam a repülőtérre. Izgultam, nem tudhattam, a hercegem miként fog reagálni a jelenlétemre. Bár mindig is szerettem a misztikus, titokzatos történéseket, nem hiába érdeklődtem ennyire az ókor után. Az antik világ volt a művészetek és az ösztönök mekkája, még nem kötöztek gúsba a társadalmi normák meg a szigorú törvények! Mániás vagy depressziós? Ugyan. Nem tömték gyógyszerekkel a szerencsétlent, hanem elismerték, hogy képes megélni az érzések teljes skáláját. A gyehenna tűzét és a mennyei ragyogást! Ám manapság már kevesebbre értékelik, sőt félembernek, csak kísérleti alanynak tartják őket.

A gép érkezése előtt tíz perccel már a terminálnál ácsorogtam, vörös loboncomat és vadul kalimpáló szívemet nyugalomra intettem. Körbenéztem, mindenhol izguló meg vidám emberek várakoztak, végre éreztem magamban valami olyat, ami nem csak rám jellemző. Ekkor megláttam. Aranyló haját, tengerkék szemét rögvest felismertem, pedig fel sem nézett, mert azt hitte, senki sem jön elé. Ó, kis balga! Odakiáltottam neki, integettem, mire szeppenten rám pillantott. Olyan találkozás volt ez, mint a mozifilmekben: egyszerre csillant fel a szemünk. Elmosolyodott, gurulós bőröndjével felém masírozott, majd megölelt:

– Végre egy ismerős arc! Mit keresel itt? – kérdezte szelíden, ahogy csak ő tudta.

– Téged. Psyché nem akart kijönni.

– Igen, olvastam az üzenetet, azt írta, hogy a szüleinél megbeszéljük.

– Nem jó ötlet – húztam a számat. – Adott nekem egy levelet. Azt állította, hogy nem képes a szemedbe mondani.

Ámultan nézett rám a balsejtelmes felvezetés után. Előbányásztam a levelet a farzsebemből, amit aztán Ámor csak tétován vett át. Hol rám, hol a gyűrött papírmaséra pillantott, végül egy sóhaj kíséretében felnyitotta a borítékot.

– Nem értem – motyogta szinte gyermeki ártatlansággal. – Mi történt egy hét alatt? Miért dob csak így el magától?

– Évek óta ismerem őt, mindig is ilyen volt. Hamar ráun mindenkire, mindig jobbra vágyik.

– Azt írja, gyengének tart, hogy neki igazi férfi kell… – sorolta kétségbeesetten.

Mindig is ügyes voltam, színpadias és meggyőző. A rosszmájúak azt mondanák, hogy manipulatív, pedig csak egyszerűen tehetséges. Psyché kézírásának leutánzása sem okozott gondot, hiszen tíz éve gyakoroltam. Mindig is tetszettek a gyöngybetűi, gyakran használtam őket a saját macskakaparásom helyett. Igaz, háromszor tovább tartott így a jegyzetelés, de a mai napért mindenképp megérte. Tudtam, hogy egyszer ez lesz az eszköz, amivel elnyerem azt, amit érdemlek.

A szerelmem beült mellém, éppen csak megúszta, hogy be ne verje a fejét. Nem neki méretezték a szokványos autókat, az ő daliás alakja nagyobb méreteket követelt. Simogattam szőke fürtjeit, miközben a vállamon pihent a feje, és a semmibe meredt. Beszívtam az illatát, mert tudtam, akárcsak a könyvekben, egyszer majd beleszeret abba, aki begyógyítja a szíve sajgó sebeit. Bemondtam a címét, majd a taxi elindult velünk. Percekig meghitt csend telepedett a járműre. Biztonságban éreztem magam, és boldognak

– Nem – lehelte hirtelen Ámor. – A hatodik kerületbe kérjük a fuvart – helyesbített a sofőrnek.

– Semmi értelme – próbáltam jobb belátásra téríteni.

– A tulajdon szájából akarom hallani!

Hajthatatlan volt. Ezt a makacs oldalát eddig nem ismertem, de így csak még izgalmasabbá tette a háborút köztem és Psyché között. Jogász, most már értettem, hogy miként is passzol hozzá ez a rideg, számító szakma. Jobban hasonlítottunk, mint hittem. Beleegyeztem, de amíg ő türelmetlenül az utat kémlelte, én a kabátom takarásában bepötyögtem a „Tudom, hol vagy. Mindjárt ott leszek.” mondatokból álló üzenetet. Természetesen, mielőtt elküldtem volna, beírtam a #31 kombinációt ezzel elrejtve a telefonszámom.

Éppen cseperegni kezdett az eső, amikor kiléptünk a sárga kocsiból, majd halk dörgések zengették meg az eget. Az alkonyat meg sem érkezhetett, már is olyan éj lepte a várost, mintha fekete leplet hajítottak volna az égboltra. Nekem való idő. Ámort sem zavarta túlzottan, mit sem törődve az időjárás viszontagságaival rontott be a kapun, amit valaki nemrég nyitva hagyott maga mögött. Utána siettem, párosával kellett szednem a lépcsőfokokat, hogy utolérjem még a társasház lépcsőházában. Megragadtam a karját, aztán meggyőztem arról, hogy nem jó ötlet, ha csak úgy beront a lakásba. Hagyja, hogy én beszéljek. Egy pár másodperces tépelődés után rábólintott.

– Itt vagyok, bogaram! – szóltam be nagy dörömbölések közepette eltorzítva a hangom. Ámor összevont szemöldökkel figyelte, mit csinálok.

– Menjenek innen! – kiáltotta egy rémült szoprán, valószínűleg Psychéé. Láthatta az árnyékunkat, ahogy a bejárati ajtó üvegén keresztül ívelt, innen tudta, hogy ketten vagyunk.

– Nem engedsz be? – kérdeztem, majd elnevettem magam.

– Fegyver van nálam! – Vágott vissza.

Ekkor formálódott ki bennem a terv utolsó mozzanata.

– Ugyan – hagyta el ajkamat egy újabb gurgulázó kacaj, mire Ámor megunta a színjátékot, és átvette a szót.

– Elég a szórakozásból! – mordult fel. Majd hozzáfűzte, hogy csak beszélni akart Psychével, de ekkor már késő volt. A pisztoly eldördült, az ajtó üvege pedig szilánkosra tört, végül a bizarr jelenet záróakkordjaként Ámor hanyatterült a folyosó dermesztően hideg kövén. Bennem rekedt a szó, ám Psychében is! Habár későn, de felismerte a szeretett férfi hangját. Lélekvesztve rohant az ajtóhoz, nyitotta ki mind a három zárat, majd vetődött Ámor mellé a földre.

– Te jó Isten! – sipítozta. – Mentőt, hívjatok mentőt! Anya! – kiáltott be a nappaliban kuporgó, kétségbeesett nőnek, aztán letette maga mellé a halálos fegyvert. – Áron, ne hagyd el magad! – fogta keze közé a férfi arcát. – Nem akarlak elveszíteni! Nem tudtam, hogy te vagy az! Azt hittem, hogy az a pszichopata!

– Anna – nyögött fel a férfi. Mézszínű tincseit barnává festették az esőcseppek.

– Mondd, kedvesem! – Majd tüzetesen megvizsgálta a sebet, amit a golyó okozott. Ámor vállát érte, semmi létfontosságú szerv nem sérült, a férfi csak a lendülettől és az ijedségtől vágódott el.

– Mégsem dobtál? – könnyebbült meg a sebesült, mintha más problémája nem lenne, mintha a golyó bele sem fúródott volna a húsába.

– Miről beszélsz? – dadogta Psyché.

– Nem, nem! – kaptam fel a földről a fegyvert, és Psychére fogtam. Hányingerem lett tőlük. – Meg kellett volna ölnöd mindkettőnket, hogy az idők végezetéig az egymáséi legyünk! Vagy neked kellett volna elpusztulnod! – ordítottam.

– Medúza, én vagyok az, Psyché, ő pedig Ámor. Nem ártottunk neked, ismersz minket –Úgy beszélt hozzám, mint egy tökkelütött hároméveshez.

– Ezúttal nem így lesz! Megváltoztatom a történelmet! Ámor Medúzáé lesz! Psyché már így is mindent megkapott az élettől!

– Te őrült, hagyd békén a lányomat! – kiáltotta az álszent édesanyja, miután letette a telefont. – Ne merészeld bántani! – sietett az ajtóhoz.

– Most bezzeg anyaként viselkedsz, mi? – röhögtem tébolyultan. A fegyver csövét a nőre szegeztem. Rögtön nem volt olyan nagy a szája!

– Basszus – dadogta a lány a földön térdelve. – Ez relapszus.

– Mi? – nyögte Ámor a földön fekve.

– A téveszméje – mondta, majd ismét felém fordult. –Mariann, figyelj rám! Mariann, én vagyok az, Anna, a pszichológusod. Medúza csak a beceneved, ahogy nekem is a Psyché, érted? Ez a mi közös világunk, de ez nem valóság. Én csak azt akartam, hogy biztonságban érezd magad mellettem – magyarázta, majd csendesen hozzátette: – Nem engedhettem volna, hogy beleéld magad ebbe a fiktív világba!

– Hazug ribanc! A testvérem vagy, az a nő pedig ott az anyánk, aki eldobott magától!

– Mariann, te a nagyszüleiddel élsz kiskorod óta! Az öregekkel, ahogy hívod őket. Nem árvaházban nőttél fel, sosem voltunk osztálytársak, azok csak kreált emlékek… Mióta nem szeded a gyógyszered?

– Legyek olyan, mint egy élőhalott!? Ki szeretne egy belassult, érzelemmentes bábot? Ne mosd át az agyam! Ne merészeld! – fogtam két kezem közé a fejem, már sajgott a sok ostobaságtól, amit a nővérem belém akart sulykolni.

Mire kinyitottam a szemem, Psyché már rám is vetette magát. A stukkert akarta, ki akart nyírni! Egyetlen egyben lehettem csak biztos, hogy mindig is erősebb voltam nála, így hiába vergődött, a pisztoly csöve csakhamar a halántékán landolt, miközben rakoncátlan karjait a szabad kezemmel összemarkoltam.

A szeme vizenyőssé vált a reménytelenségtől, láttam bennük azt a metsző félelmet, ami csak egy halálra ítéltben lapulhat. Örömmel töltött el a látvány, végre ő volt az áldozat.

– Mindig is olyan akartam lenni, mint te – vágtam a fejéhez keserű szavaimat. – Akit elfogadnak, szeretnek és megbecsülnek. Miért járt neked több? Egyesek miért születnek a fénybe, míg mások sötétbe?

Ám nem fejezhettem be a monológom, a számonkérést Ámor szakította félbe, aki olyan erőteljesen belerúgott a bokámba, hogy a korlátnak estem.

– Te áruló! – visítottam, aztán a fegyver elsült.

Ám ezúttal, ahelyett, hogy mindenki magába szállt volna vagy csöndben marad, Psyché elrugaszkodott, és olyan erősen eltaszított magától, hogy csak lestem. És estem.

A golyó senkit sem talált el, felfelé küldtem az Elíziumba, míg én a Tartarosz felé zuhantam. Lelökött a harmadik emeletről! Sosem szabadott volna közel engednem magamhoz! Nem eresztettem a tekintetét, megrovóan meredtem rá, hogy örökre az emlékezetébe vésse ezt az éjszakát. Ő is engem bámult, csak arra várt, hogy kilapuljak az udvar nedves betonján.

A zuhanás pillanatai hosszú perceknek tűntek. Maradt időm elgondolkozni életem summáján, és azt hiszem, a gyűlölet mindig is erősebb volt bennem, mint a szeretet. Semmi más, hiszen már azt sem tudtam, mi valós és mi hozzáköltött. Elviselhetetlennek tűnt létem szánalmas tragikomédiája, találnom kellett egy mítoszt, ami magyarázatot nyújt rá. Kár, hogy Medúza sem volt halhatatlan, csak ezúttal nem Perszeusz, hanem az undorítóan boldog szerelmespár vetett véget neki. Más példaképet kellett volna választanom. Medúza egy vértócsa közepén kileheli a lelkét, míg az a kettő, ahogy a mitológiában, boldogan él, míg meg nem hal. Ámort elviszi a mentő, engem meg a halottas kocsi. Nem igazságos! De mit is vártam? Az élet sosem volt az. Mindig is akadtak olyan emberek, akik szenvedésre születtek.

Harmadik feladat: Kép-zelj!

                          

                         

Régvolt vonatsínek emlékét őrző híd

Egy kislány siet a barátnőjéhez, ujjait játékosan végighúzva a fém korláton. Reszketve, nyöszörögve simulok a léptei alá – mozdonyok, vagonok hosszú sorainak cipelésére teremtettem, és lám, most sóhajtozok egy gyerek súlya alatt!

Alig egy perc, és újfent egyedül maradok, pedig hát mit ér egy híd, ha használatlan? Nem jár ma már rajtam senki, évek óta alszom, és álmodok. Arról, hogy roppant vonatok száguldoznak felettem fémes ricsajjal, újra hallom az emberek zsongását, érzem a hajnalban munkába indulók álmosságát, a nyaralásra készülők izgatottságát, a hazatérők meleg örömét, szerelmesek évődését, anyák, és gyerekek ragaszkodását, elveszettek szomorúságát, és a ködként leereszkedő fásultságot. Mindez az enyém is volt, egészen addig, amíg egy nap nem jött többé a vonat. Amíg vártam, a fű kidugta szemtelen fejét kövek közt, és mohón terjedni kezdett, az eső felmarta a síneket, megroggyantam, lepusztultam. Így jár minden, amit emberkéz alkotott, és magára hagyott.

– Mondjátok csak – kérdezem a fákat –, mikor jönnek vissza?

De a fák nem válaszolnak. Ők sosem felejtenek, tudják, hogy a vonat, amely hozzám tartozott, mocskával kis híján vesztüket okozta.

– Mondjátok csak – kérdezem a gazdag fűcsomókat –, mikor lesz itt újra élet?

– Hiszen élünk – felelik az ostoba fűszálak, holott minden télen meghalnak, vagy ha mégsem, hát a gyerekeik fojtják meg őket. Több nemzedéknyi fű kapaszkodik a hátamba, önzőn burjánzanak, elemésztenek mindent.

– Hiszen élünk – susogják a szelet csiklandozva. – Nézd, milyen csodálatos minden!

Büszkén mutogatják színes, lélektelen virágaikat, miközben meghalok.

Virágh Anna

– –

Az éjszaka lusta macskaként nyújtózkodott, fekete szőrcsomókkal borítva a tájat. Néhány kutya véget nem érő ugatással hangoztatta eziránti nemtetszését. Az éj sötétjét átszitálta a csillagok fénye, útmutatót adva az állatoknak – esetleg vállalkozó kedvű embereknek. A szél úgy hasított keresztül az erdőn, mint autógumi a sztrádán – süvöltve, port hagyva maga után. Utálatos egy éjszaka volt – senki sem szerette. Az erdőt lakó emberek olyannyira nem szerették, hogy végigaludták az egészet. Ha tudnák, mit hagytak ki!

Valahol az erdőben egy ember határozatlan körvonala bontakozott ki a fák között. Alakjával ellentétben léptei határozottak voltak, és határozottan vitték valahová – hogy hová, azt nehéz volna megmondani. Látszólag céltalanul bolyongott, és közben érthetetlenül motyogott. A szél időről időre megtántorította; hősünk ilyenkor meg-megszakította mondandóját egy-egy morgással vagy kiáltással.

Annyira belefeledkezett az utazásba (és a beszédbe), hogy szinte elfelejtette az úticélt, így azt is, hogy elérte. Mikor ez eszébe jutott, megállt. Régvolt vonatsínek emlékeit őrző hídhoz ért. Felnevetett, aztán lehajolt. Matatott a földön, mígnem talált egy vaskos, hosszú tárgyat, amit aztán a vállára kapott, ránézett, újra felnevetett, és így kiáltott:

– Dzsevölin!

Alighogy ezt kimondta, a híd túlsó oldalán további három homályos alak manifesztálódott egyenesen bele az utálatos fekete macska ölébe. Óvatosan közeledtek az idegen felé, de bárhogy is próbáltak kapcsolatba lépni vele, az nem hallotta őket saját vihogásától és a szél süvítésétől. Miután a „dzsevölin” szót a lehető legtöbb módon elkiabálta, újabb kifejezés jutott eszébe, amivel a tárgyat illethetné, ezért így kiáltott:

– Panyó, bazze! – Ahogy korábban, ezt a két szót is hosszasan ízlelgette, és amíg így tett, a másik három alak alig fél méterre lopakodott tőle. Hősünk a jelenésre fittyet hányva, lendületesen fordult meg, és indult vissza arra, amerről jött, így fültövön vágta az egyik mellette álldogáló homályos alakot, amitől az a híd felé, hősünk pedig az alatta tátongó szakadék felé tántorodott. Akkor a másik két alak odament hozzá, egyikük az embert, másikuk a kezében szorongatott vaskos tárgyat ragadta meg, majd a szakadékba dobta. Eközben a meglepetésszerűen fültövön vágott alak indulatosan azt mondta:

– Feri baszd meg, nem Javelin, nem Panzer, ez egy kibaszott tuskó! Ne igyál többet!

Kristálysólyom

– –

Felszállt a por, ahogy a táskám földet ért, a porszemek pedig vígan táncoltak a szúnyoghálós ablakon keresztül beszűrődő fényben. Csalódottan néztem fel, majd elvágyódva kipillantottam az épület ajtaján. Utáltam a nyári táborokat, az osztálytársaimat, meg az idétlen kirándulásokat, de nem a természet közelsége miatt, hanem miattuk. Az erdő ősi nyugalma megbékített, ez volt az egyetlen oka, hogy még nem rohantam el sikítva a kemping területről.

Fél óra múlva a sötétség úrrá lett a táboron, leszállt az éj. A koromfekete tájban lángnyalábok lobbantak fel, amelyek a tábor közepén kijelölt tűzrakó helyről világítottak felénk, akárcsak egy második kicsi nap. A melegénél már ott sorakozott a tábor többi lakója.

A tűz – méláztam el – meleget és biztonságon nyújt, ugyanakkor veszélyes is. Hatására egy félelmetes érzés kerített hatalmába. Az emberiség azt hiszi, hogy már az őskorban megszelídítette, épp úgy, mint a természetről is, amivel úgy bánik, mint egy igába hajtott marhával. Szerintem, egyik sem igaz. Se a tűz, se a természet nem lett az ölebünk, csak szeretnénk hinni ebben. Ha jól bánunk velük, ha tudjuk kezelni őket, a barátaink lehetnek, de nem a szolgáink. Ha mégis szolgaként bánunk velük, a legádázabb ellenségeinkké válhatnak. Az ember valójában fél tőlük, mint mindentől, amit nem ismer vagy nem ért teljesen.

Elvarázsolva figyeltem a szobám ablaka előtt ülve. Közelről féltem tőle, távolról pedig hipnotikus bűvöletbe ejtett. Így érezhetnek az erdőben élő vadak is, mikor megpillantják egy sátorozó tűzrakását – lamentáltam.

Megrettentem, mikor váratlanul a szobatársam a vállamra tette a kezét:

– Nézzétek! Menjünk ki, biztosan ott lesz a tábor java!

Szinte fel sem fogtam, mit mondott, még mindig elbűvölt állapotban ültem a megviselt, atkás ágyamon. A lányok már rég úton voltak, amikor észbe kaptam. Hezitáltam még egy sort, majd lassan utánuk ballagtam, miközben csodáltam a csillagos eget és a vörös fényben tündöklő égitestet. Ma a hold is lángol – vettem tudomásul fanyarul.

Megálltam, míg a többiek letelepedtek a lángok köré. Ismerős balladákat énekeltek, hangulatos éjszakának ígérkezett a mai, de nem ültem le közéjük. Csak álltam egy fa tövénél, onnan néztem őket.

Nekem is ilyennek kellene lennem? – vetődött fel bennem a kérdés.

Zsebre dugtam a kezem, majd nekidőltem a bükk törzsének. Mikor az ember társaságban van, mégsem találja a helyét, csak akkor jön rá igazán, hogy mennyire is magányos. Tudtam én, persze, eddig is, csak nem fájt annyira, mint egy rúgás az oldalamba – morogtam magamban.

Néztem a tűznyalábokat, hallottam ropogni az égő gallyakat. Meglepő módon elcsitította még a folytonosan kattogó elmémet is.

– Hé, Szonja! Gyere te is! – intett magához az iménti lány. – Ülj le közénk!

– Nekem itt is tökéletes – vonakodtam.

– Hé, csaj, csak nem fáradt vagy? – kuncogtak. – Vonz az ágyikó?

Most hazudjam ezt? – futott át az agyamon. Idegen vagyok én köztük, mellesleg énekelni sem tudok, csak kényelmetlenül érezném magam – vontam le a konklúziót. Tépelődve ismét a fénylő, pattogó lángok közé néztem.

Megborzongtam. Mintha ösztönösen éreztem volna a jelenlétét. Több se kellett! Gondolkozás nélkül ültem le a padra az idegesítő szobatársam mellé. A lelkem úgy ellenkezett, akár egy macska, akit sarokba szorítottak. Fújtatott meg felborzolta a szőrét. De ez csak a lelkem, a testem némán ült, miközben le sem vette róla a tekintetét. Bizalmatlanul mustráltam a távolból azt, aki még kívülállóbb nálam is.

Sosem láttam még ezt a fiút, csak a mai nap bukkant fel az életemben, ennek ellenére ismerősnek tűnt. A lángnyalábok homályossá és hullámzóvá tették a levegőt, alakja mégis szilárdan állta a tűz játékát. Egy közeli kunyhó árnyékában lebzselt, mellkasa magabiztosan domborodott. Szótlanul állt, csak meredt a lángok közé. Szerintem ő sem a természeti erő iránti tisztelet miatt vonta ki magát a társaságból. Mint ahogy én, ő is tartott a tűztől. Mint egy vadállat.

Ekkor megdermedtem a felismeréstől: olyan, mint én. A srác is alakváltó!

Szilágyi Heléna

– –

Zúgnak a lángok, ahogy a huzat kifelé húzza őket. Ropog a fa a fogai közt, fényes zsarátnokok röppennek szerteszét, mint a morzsák. Él, és falánksága végtelen; ügyelni kell rá, kordában tartani, különben felzabál mindent, amit ér. Érzem a hőjét az arcomon, már feszül a bőröm, szinte várom, mikor kezd sercegve füstölni... mégsem ez az, ami foglalkoztat. A forróságnál sokkal jobban zavar a tű, amit a nyakamon érzek.

– Gyerünk! – nyomja még jobban a bőrömbe a tűt.

Nem hiszem, hogy valóban választ vár, így hallgatok. A lábam már zsibbad, a térdem lassan átveszi a kandalló előtti rács mintázatát, mégsem tudom rászánni magam.

– Miért nem teszi meg maga? – kérdezem halkan, összeszedve minden merészségem. Már öt perce tart ez az állókép, és nagyon jó lenne, ha végre véget érne.

– Mert sokkal nagyobb élvezetet nyújtana, ha látnám az arcod, miközben megteszed, mint az, ha én dobálnám rá – feleli a fülemhez hajolva. Leheletének melege elenyésző a tűz hevéhez képest, de sokkal kellemetlenebb. Meglegyint a gondolat, hogy ha akcióhős lennék, akkor egy gyors mozdulattal elkaphatnám a karját, amivel a fecskendőt tartja, és belökhetném őt a tűzbe. De ahogy jött, úgy megy is; esélyem sincs ellene. Csak a dac.

– Tehát azt akarja, hogy én elégítsem ki – morgom. – De azt lesheti. Meg a haverja is. Sőt, tudják mit? Verjék ki egymásnak!

– Nocsak, nocsak, milyen harciasak vagyunk! – röhög fel, és arra az időre a tű eltávolodik a fejemtől. – Azt hiszem, hogy ezért a beszólásért büntetést érdemelsz. Ang! Vedd kezelésbe!

Nesze neked, nagypofájúság. Félve attól, hogy bántanak, összébb húzom magam, és amikor a másik fickó mellém ér, úgy érzem magam, mint hangya egy hegy tövében. A cipői akár egy-egy csónak. Nem merek felnézni, csak annyit látok, hogy a keze beúszik a képbe, felvesz a mellettem heverő könyvek közül egyet. Aztán a fecskendős alak megmarkolja a hajam és hátrarántja a fejem, hogy semmiről ne maradjak le.

Ang buta vigyorral az arcán nézegeti a könyvet – szerintem nem is tud olvasni. Talán éppen ezért végzi olyan élvezettel a munkáját. Szétnyitja, végigpörgeti a lapokat, majd megragadja az egyiket, és lassan, nagyon lassan, kiélvezve a legkisebb reccsenést is, kitépi, gyakorlott mozdulattal gombócba gyűri, aztán nézegeti egy darabig. Már-már arra számítok, hogy a szájába veszi és csócsálni kezdi, de ehelyett az én orrom alá dugja.

– Na, jó? – vihog a fecskendős. – Tetszik a szaga?

– Illata – suttogom, mire Ang könnyedén a lángok közé hajítja a galacsint.

– Szaga – röhög fel. – Füstszaga van. Értitek! Füstté vált!

Túlteljesített. Több IQ szorult belé, mint feltételeztem.

– Nos, nem gondoltad meg magad? Mi ráérünk, könyv is van még... Na?

– Soha – rázom meg a fejem, amennyire csak merem.

– Istenem, hogy utálom a fajtádat! Esküszöm, ti valami őskövületek vagytok. Könyv? Papír és toll? Hát rohadjak meg, ha értem. Olyan ez a rohadt szoba, mint valami múzeum. Undorító. Már rég ki kellett volna halnotok. És ki is fogtok. Tudod, mi van nálam, he? He? – ránt egyet a fejemen.

– Egy szérum – felelem. Hogyne tudnám, mi az, hiszen tele volt vele a sajtó. Egy eléggé nyíltan ügyködő szervezet célja az, hogy kiirtsák az emberek könyvszeretetét, és egyikük kifejlesztett egy szert, amivel reményeik szerint kiiktathatják a bibliofíliát. Hogy mikor kezdtek úgy tekinteni rá, mint betegségre? A jó ég tudja. De eltökélten el akarják tüntetni. – De hatástalan.

– Úgy gondolod? – sziszegi, és szinte azonnal tövig döfi a nyakamba a tűt. Egy pillanatra megbénít a váratlan fájdalom, és mire kiürül a fecskendő, elernyedek. A fickó elenged, én a padlóra rogyok, és a lábdobogásukat hallgatva figyelem a lángokat.

Amikor hallom az ajtócsapódást, felülök, és a kezembe veszem a meggyalázott könyvet. Végigsimítom a kitépett lap torzóján az ujjam, és bocsánatot kérek tőle, amiért ez történt vele, majd a többivel együtt visszateszem a polcra, ahonnan leverték őket. Aztán leemelek egyet, amit nem háborgattak, és leülök vele a fotelba.

Az ostobák – gondolom, miközben végigcirógatom a gerincét. Azt hiszik, hogy ez valami vírus, amit egy vakcinával, vagy esetünkben inkább méreggel, ki lehet iktatni. Ha tudnák...

Elmerülök az olvasásban, lassan feledve a történteket. Szórakozottan simogatom a tűszúrás helyét, miközben a tűz tovább ropog a kandallóban.

Berill Archer-Malfoy

– –

Rufus és a sátán kutyája

– Hölgyeim és uraim, Rufus és a sátán kutyája! – rikkantott a műsorvezető könnyezve a röhögéstől. – Nagy tapsot nekik, díjazzuk a bátorságot!

A nézők azt tették, amit tenniük kellett, sikítottak, ugráltak, bugyit dobáltak, elvégre nem a semmiért kapták a fejenkénti ötezer forintot étkezési jegyben. Rufus, a harmincnegyedik X-faktor üdvöskéje úgy fogadta a hamis gratulációt, mint egy igazi sztár: karját felemelte, bólogatott, száját pedig összeszorította.

– És most halljuk a zsűri véleményét! – szakította félbe a műsorvezető az ujjongást.

A közönség elhallgatott. Zoli, a magyarországi művészek körében elismert klarinétos magához ragadta a szót, csillogó szeme arról árulkodott, hogy a produkció mélyen meghatotta.

– Csodálatos, és egyben lenyűgöző, ahogyan az operát és a mulatós zenét rock alapokra helyezed, egyszerűen bámulatos ez a zenei szinesztézia – mondta magabiztosan, mintha ismerné a szó jelentését. – Le a kalappal, nagyon átjött, teljességgel zseniális volt a háttérben húzódó kecskekórus.

Zoli zsebkendőt vett elő, hogy abba rejtse túlcsorduló érzelmeit, úgyhogy a kamera inkább Jucira fókuszált. Sajnos ő egy épkézláb mondatot sem tudott kipréselni magából, úgy rázkódott a nevetéstől, hogy másnap hasizomláza támadt tőle annak ellenére, hogy egy héten négyszer személyi edző segítségével tartotta feszesen az izmait.

– Kálmán, kérlek, mondj valamit! – nyögte ki végül.

Kálmán divattervező volt. Nem a legjobb, nem a legismertebb, de minden kétséget kizáróan divattervező volt. Kékes haját hátrasimította, nyakkendőjét betűrte ingzsebébe, majd az előtte lévő dizájnos asztalra könyökölt.

– Rufus drágám, te egy igazi csodabogár vagy, nem is tudom, hol kezdjem. A dobermann nagyon szép, de szegénynek halláskárosulása lesz, ha mindenhová magaddal cipeled, na meg a PETA is megtalál előbb-utóbb, ne tudd meg, mit kaptam tőlük a jaguárbunda miatt. Az egyiptomi háttér elég stílusos választás, de olyanná teszi az arcodat, mintha már most mumifikálni vinnének, inkább valami zöldes árnyalatot kéne legközelebb. Ha rám hallgatsz, ezt a vikingeket idéző szakállat már most levágod, jobban illik a pofidhoz egy vastagkeretes szemüveg. A csontvázmellény atomkirály, meghatározó és illik az egyéniségedhez, és az a tollas bőrnadrág is igencsak a helyén van, minden tekintetben.

– Ne haragudj, Kálmikám, de közbe kell szólnom, nekem pont ez a kérdőjel, így nem néz ki normális ember – mondta Feri.

Kis híján lecsúszott a székről, annyira lazán ült, az asztal mögül is csak a feje látszott ki. Feri mindig kimondta a véleményét, akkor is, ha senki sem volt rá kíváncsi, ráadásul mindig olyan formában, mintha egy literes üveg viszki mellett beszélgetne a barátaival.

– Barátom, egyszerre értelek és nem, olyan vagy, mint a spiné, aki vitt is ajándékot, meg nem is a királynak. Már nem a Jimmynek, ha értitek...

Feri hatásszünetet tartott, a közönség pedig az étkezési utalványokért cserébe hangos nevetésben tört ki.

– Azt viszont egyértelműen leszögezhetjük, hogy se énekelni, se táncolni nem tudsz. Igazam van?

– Hát, azért ezt így nem mondanám – felelte Rufus meglepve.

– Celeb akarsz lenni?

– Ja.

– Akkor jelentkezz a Való Világba, most van a casting az épületben.

– Az sem hülyeség, addig legalább a rezsimet sem kell fizetni – felelte Rufus némi fejvakarás után. – Kösz a tippet.

Szabó Anna

– –

Mocsársziget

– Diktálom!

– Csak lassan, hogy jó legyen a központozás.

– Tehát: KoczkaC és SzBagoly a tervezettnél hamarabb tért magához. Ugyanis a munkaerő-toborzók mechanikus kábítóeszközüket emberekre optimalizálták. Így a szállítmányba került két ork több órával előbb tért magához. Azonnal elkezdték kizsebelni a többi rabszolgát. Elsősorban a pénzt és színesfémeket kerestek, de az alkoholszármazékokat sem hagyták az „alvóknál”. Mire a többiek magukhoz tértek, már vidáman gajdoltak. Ebből aztán hatalmas verekedés lett, ami megzavarta a hidraulikus kvatáns egyensúlyát. A navigátor lokalizálta a zavar okát, és az egyszerűség kedvéért a kamra teljes tartalmát kilökte a tengerbe.

– Miért nem csak az orkokat hajította ki?

– Gyorsan kellett intézkedni, különben a kvatánst szabályozó poszogó mösze bevadul.

– De így károsodott a küldemény.

– A küldemény értéktelen, amíg célba nem ér. Sokszor azután is. Folytatom a diktálást, ha abbahagyod az értelmetlen kérdezgetést.

– Abbahagytam!

– A két ork rövid hányódás után kijózanodott, és szaglálódás után észak-északnyugat irányba kezdett úszni. Pár óra múlva fákkal borított sziget tűnt fel a horizonton.

– És az emberekkel mi lett?

– Annak nincsen geográfiai jelentősége. Ha még egyszer közbeszólsz, fejbe csaplak a mechanikus kábítóeszközzel!

– Befogtam.

– A sziget partjainál térdig ért a víz. Hatalmas fák gyökerei, támasztó gyökerei és légző gyökerei szőtték be a teret. A gyökerek között halak, kígyók, békák és egyéb sikamlós lények tenyésztek. Rájanyékek és egyéb repülő szörnyek ültek az ágakon, vagy lestek a halakra. SzBagolyék lábaltak beljebb, de szilárd talajt nem találtak. Néhány helyen a víz mocsárrá sűrűsödött. Közben elkezdődött a dagály. Az orkok föl akartak mászni a fákra, de váratlanul több szőrös bozsó jelent meg, dobálással és ordítozással fejezve ki nemtetszését. A ricsaj előcsalogatta a gyíkembereket is, akik ugyancsak hevesen ellenezték az orkok megtelepedését élőhelyükön. Ebből permanens verekedés fejlődött ki, amit az orkok nagyon szeretnek. Az őslakók több kisebb – de fájdalmas – sebesülés elszenvedése után előkeresték a józanabbik eszüket. Ennek tanácsára tutajt építettek, és azon kitoloncolták az orkokat a szigetről.

– Kész?

– Igen.

– A jelentést Mocsársziget címen iktattam, és besoroltam a Tengerfölde könyvtár állományába.

- - -

(A szőrös bozsók fákon élnek. Nagyon szőrös kosárlabdázók = olyanok, mint Csubakka.)

Vándor Gábor

- - 

– Végül megérkeztünk túránk utolsó állomásához! Kérem, tekintsék meg a fotoszintetizáló embereket! – hívta fel az idegenvezető a lelkes látogatók figyelmét, akik szorgosan kattogtatni kezdtek hűséges fényképezőgépeikkel.

– Elnézést kérek, jól értettem? Ezek az emberek képesek a fotoszintézisre? – kérdezte egy hitetlenkedő turista.

– Igen! Lábukat vízben tartják, innen nyerik ki az életben maradásukhoz szükséges tápanyagok egy részét, a többit a Nap sugarai biztosítják számukra – folytatta lelkesen az idegenvezető, mit sem törődve a mellette álló hawaii nadrágos úriember bősz villogtatásaival.

Az emberek nem akartak hinni a saját szemüknek. Volt, aki az asztal tetejéről fotózott, hátha más perspektívából sikeresebben lencsevégre kaphatja az evolúció fondorlatos megoldásait. Mások döbbenten nézegették a már elkészült fotográfiákat, így igazolva, hogy nem a képzeletük játszik csalfa játékokat velük.

Tivadar csak állt ott, szürke pólójában, napszemüvegét feje tetejére csapva. Az idegenvezető szavai a messzeségbe vesztek, és azon töprengett, hogy mennyire jól esne most neki egy nagy tál csirkepaprikás.

Pál Kitti