Bartos Zsuzsa interjú - 2016. november

– Most jelent meg az Alkonyőrzők című regényed. Mesélj róla!

– A történet egy olyan jövőbeli világban játszódik, amelyikben a család jelentőségét veszíti, az ember a biotech cégek termékévé válik, és egy természetesen született gyereknek nincs hely. A világ elmaradott felében azonban akadnak páran, akik úgy gondolják, márpedig ők tudják, hol lenne a helye egy ilyen gyereknek. Csakhogy ezt mindannyian másképp gondolják, és megpróbálják kijátszani egymást. Találkozunk egy apával, aki a kislánya keresésével nemi harcok talajára épült hatalmak összetűzésébe keveredik, megismerkedhetünk egy tudatáttöltés által kémkedő, hirtelen megöregedett nővel, a furán viselkedő fiatal klónjával, és végigkövethetjük egy régi értékeket és régi szerelmet őrizgető magbankár küzdelmét.

– Milyen volt a novellák után regényt írni?

– Hát én igazából mindig regényeket írtam, nekem az írás a regényírás folyamatáról szólt. Nagyon nehezen tudok eladni magamnak ötletet, ha sikerül, akkor már van annyira fontos és bonyolított, hogy kibontsam azt egy regényben. Soha nem jutott eszembe, hogy novellát is írjak, amíg Andy Baron nem kért egyet tőlem az irjunk.hu-ra. Mondtam neki, hogy én olyant nem tudok, de nem hitte el, sőt Demeter Attilával karöltve jól megdicsérték az első próbálkozásomat. Ettől aztán vérszemet kaptam – sajnos vagy sem – és így született meg az a klónos novellám is, ami az Alkonyőrzők kezdetleges verzióját ihlette.

Azóta írtam még novellákat, de rendre elégedetlen voltam velük. Hiányoltam azt az érzelmi befektetést és jelentőséget, amit a regényeknél tapasztaltam, és talán ezért is születtek bizarr végek, mint valami kísérletnél. Amúgy egyre kevésbé értem, miért mondják sokan, hogy ha jó regényt akarsz írni, akkor sokat kell novelláznod. A kettő eltérő műfaj, megvannak a különböző nehézségei és mechanizmusai. Szerintem aki jó regényíró, az nem feltétlenül ír ütős novellákat, és nem biztos, hogy kell is írnia ebben a műfajban is, aki meg jó novellista, és boldog is ezzel, annak ugyanúgy kijár az írói elismerés, még ha nem is hoz össze egy regényt. Azt kell gyakorolni, amiben alkotni akarunk, és ha mindkét műfajban akarunk, akkor mindkettőt külön-külön gyakorolnunk kell a fejlődéshez.

– Az első lépések a szakadék felé, avagy mikor jöttél rá, hogy író leszel?

– Már tizenhárom éves korom körül rám tört a késztetés, hogy teljesen kitalált dolgokat hazudjak papírra és regényeknek nevezzem őket, de valahogy nem éreztem egy olyan elhatározás szükségességét, hogy egy nap majd író leszek. A szememben igazi foglalkozás a haditudósítás volt, a hivatás pedig a torna és a tánc. Az írás olyasmi volt, amit az ember titokban csinál, mert túl intim, és csak magáért teszi. Életérzést jelentett, azt, hogy az ember minden este leül egy kinyúlt fehér pulcsiban egy teával, és szép mondatokat hoz elő a fáradt lelkéből. Olyasmit jelentett írónak lenni, amivel már rendelkeztem. Inkább a környezetem ragasztotta rám, hogy biztosan író leszek, mert folyton mindenhol csak írok, ellenkező esetben komoly gond van velem. Igazából még most sem jöttem rá, hogy író vagyok-e, majd meglátom a harmadik-negyedik kiadott kötet után.

– Kik a kedvenc alkotóid, mennyire hatottak rád az írói stílusod kialakulásában?

– Utólag nem tudom felmérni, hogy melyik írók hogyan hatottak a fejlődésemre, mert különböző korszakok váltották egymást, krimi-korszak, romantikus-korszak, klasszikusok korszaka, teológia, majd a spekulatív irodalom felfedezése, így negyven fele végre mindenevő lettem, és már nem tematika szerint választom meg az olvasnivalóimat, hanem a minőség a szempont. Bár íróként még mindig inkább azoknak az íróknak a hatása tudatosul bennem, akik tematikailag hatnak rám, mint például Huxley is, és nem csak a Szép új világgal, de talán az esszéivel még inkább. Mostanában Margaret Atwoodot nevezném meg, ha kedvenc írót kérdeznek, mert neki nemcsak a témáit érzem fontosnak, de a stílusát is nagyon szeretem, meg azt az egyediséget is, ahogyan a témákhoz nyúl. Miéville-nél tapasztaltam még, hogy a stílusáért odavagyok, csodálom a weirdségét is, de nála a történetvezetéssel nem mindig sikerül kibékülni. Rendre akad egy-egy író, akit irigylek ezért vagy azért egy könyvénél, de olyan nem szokott előfordulni, hogy pont olyant szeretnék írni vagy olyanná válni, mint ő.

– Milyen volt, amikor először megjelent egy írásod? Hosszú volt az út odáig?

– Lehet, nem számít megjelenésnek, de első sikerélményként azt tartom számon, amikor tizenéves koromban Miska bácsi a rádióban felolvasta az emberiség jövőjéről írt levelemet. Ott állt a rádiónk az ablakpárkányon, odagyűlt a család.  Nagy eseményként éltem meg, a dedikált ajándékkönyvet mégis nagyobb megtiszteltetésnek éreztem.

– Az írásaid közül melyekre vagy a legbüszkébb?

– A legtöbb írásomat nem szívesen vállalom, és nem érezném veszteségnek, ha mondjuk, nem maradna fenn az utókornak,  de most az Alkonyőrzőkre büszke vagyok.

– A regényed kétféle borítóval jelent meg, két kiadói kategóriában. Akkor ez most azt jelenti, hogy egy jó regényt írtál, ami nem fért be holmi leszűkített keretek közé? :)

– A leszűkített keretek nem jelentik azt, hogy ami oda befér, az nem elég jó, ahogyan a több keretek közé beférő regény sem feltétlen jó. Ez egyáltalán nem minősítés, csupán marketingi döntés a kiadó részéről, amelyik minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy felhívja minden olyan olvasó figyelmét a könyvre, akit esetleg érdekelhet. Mi, olvasók, sajnos képesek vagyunk egy könyvet megítélni, sőt, mindent tudni róla a borító színének alapján. Az Alkonyőrzők egyrészt egy fiatalos tempójú kalandos disztópia, ami nagy hangsúlyt tesz a kapcsolatokra, ugyanakkor többrétegű is, és olyan témákkal foglalkozik, mint a nemi harcok, az elmúlás, a gyerekvállalás, és a kultúránk női testhez való hozzáállása. A háromból két nézőpont-karakter férfi, ők másképp élik meg a problémákat, és ez is ludas lehet a kétféle besorolásban. Ez egy óriási lehetőség, megtisztelő bizalom egy elsőkönyves számára, de ugyanakkor kockázat is, hiszen azzal együtt, hogy a regény több emberhez eljuthat és akár két olvasóréteget is szórakoztathat, annak az esélye is nő, hogy több olvasó akad, akinek nem fog tetszeni. Éppen azért, mert sokfélék vagyunk, az is elképzelhető, hogy sokan lesznek, akiknek a regényben valamiből vagy túl kevés lesz, vagy túl sok.

– Két évvel ezelőtt mit gondoltál, hol tartasz két év múlva az íróskodásban, bejöttek a számításaid?

– Két évvel ezelőtt pont beküldtem a regényemet az Aranymosás pályázatra, bár tudtam, hogy mivel eléggé mindent vagy semmit-típus vagyok, ha nem sikerül a pályázat, akkor évekig nem fogok felállni belőle regényíróként. Visszaöltöm csendesen a régi, kinyúlt fehér pulcsit és kész. Mégis muszáj volt megpróbálnom. Motivált, hogy van egy ilyen nyílt, nagyszabású pályázat, mert korábban egész életemben ahhoz szoktam, hogy mindenhol csak akkor érsz el sikert, ha van ismeretséged vagy pénzed, és hogy nekem valahogy karmaszerűen mindig pont ez a kettő hiányzik. Sajnos a korábbi megmutassam mit írtam?- próbálkozásaim is ezt igazolták, mert egy másik kézirattal való kilincseléskor még a hagyományos kiadóktól sem azt kaptam, hogy legyek szíves és fejlődjek, hanem hogy küldjek pénzt, és akkor okés író vagyok. Valahogy ilyenkor az ember nem hiszi el, hogy ez tényleg siker, és hogy amit ír, az kell. Két évvel ezelőtt tehát szükségem volt több szempontból is az Aranymosáson való megmérettetésre. Most a feszesebb pulcsi még picit furcsa, de azért örülök, hogy az utóbbi időben a siker lendített ki, és nem a kudarc.

– Miért írsz? :)

– Lehet, hogy még mindig annak a gyereknek a beteges fantáziáját szolgálom, aki a csínytettek ötletforrása volt a környéken, de az is lehet, az isteni hatalom illúzióját szolgálom, amint megteremtett világhelyzetek fölött rosszallóan csóválhatom a fejem, embereket gyúrhatok, szituációkba sodorhatom őket, jól elbánhatok velük, némelyeket veszni hagyhatok, hisz ez a sors, mások számára pedig kegyelmezek és menekülési útvonalat szántok. És közben elvárom, hogy szórakoztassanak. Persze, lehet, hogy ártatlanul csak keresem az összefüggéseket és a flow-állapotot, mert ettől a tűrhetőbb verzióm életre kel. Bármi is az igazság, az írás által kinyújtózkodik a lelkem.

– Erdélyben élsz, Brassóban. Ez korlátoz valamelyest írói munkásságodban?

– Az írás magányos tevékenység, egy lakatlan szigeten is lehet remekműveket létrehozni, sőt, tehát semmiképpen sem korlátoz. Viszont ha éppen írós előadásokról, könyves rendezvényekről vagy találkozókról van szó, akkor ezt mindig nagy lemaradásként élem meg.

– Mit írsz most, mik a közeljövőbeli terveid?

– Még a tavaly elkezdtem egy történetet, amiben egy párhuzamos világnak meggyűlt a baja azzal, ahogyan a közösségi médiát használjuk. Egy picit darkosabb, mint az Alkonyőrzők, és mondanám, hogy ilyen vagy olyan sci-fi lesz, de hát egyelőre ez a történet is eléggé lóg a levegőben, már ami a szigorú besorolását illeti; én írás közben ezzel nem foglalkozom. 

Bartos Zsuzsa: A memória dala

Aranka megébredt. Agresszív fénnyel küszködött szeme. Hunyorogva feltápászkodott és lüktető fejjel a fürdőszobába szédelgett. A mosdókagyló fölé hajolt, amelyben száradt vércsík kígyózott. Hideg vízzel locsolta sajgó arcát, de ez sem segített égő szemén; kikészítette az éjjeli pityergés. A tükörből visszanéző arcra idegenséget festett a jobb szem kék foltja, a sebes száj duzzadtsága. Aladár már hatodszor ütötte  meg három éves kapcsolatuk ideje alatt, ezúttal is buta féltékenységből. Őt megelőző első és második kapcsolata is testi sértés miatt ért véget. Egyre inkább úgy tűnt, hogy valamiért újra és újra kifogja az erejüket gyáván fitogtató fickókat. 

 Visszasietett a szobába, hogy összecsomagolja a holmiját. Minden cuccát a kis hálószobában tárolta. A háromemeletes házat a férfival közösen bérelték ki a tavaly, mégis csak abban az egy zugban laktak, olyan zsúfolt módon, mintha az épület többi része nem is létezett volna.

Már a cipőjét húzta, amikor nyílt a bejárati ajtó.

Aladár lépett be, pizzás dobozt tartott az egyik kezében, pezsgőt a másikban. Lesújtva nézett a lábatlankodó, költözési szándékról árulkodó csomagra. A férfi sárga nyakkendőt hordott új, kék ingjével, amelyet nemrég Valentin-napi ajándékként kapott. Frissen borotvált arcán szelíd vonások idétlenkedtek, cipőjét kivételesen fényesre pucolta.

– Annyira sajnálom – mondta megbánó arccal.

– Az a te bajod. Végeztünk!

– Adj még egy esélyt, Aranka! Egy legutolsót! Megváltozom. Megígérem. Nélküled nem tudok élni.

– Az a te bajod. Én az emlékeimből is kitöröllek! Soha ne gyere a közelembe! Megértetted? – rivallta a női hang. – Különben szólok a rendőr unokabátyámnak.

Felemelte a poggyászát, és körülményes, kopogó léptekkel kikocogott az ajtón.

Eltökélten beült kék Vliegenwagenjébe, beprogramozta az úticélt, majd felhívta Dr. Boncost. Tudta, hogy az orvos bármikor fogadja őt terápiás beszélgetésre, de szerette volna, ha várja őt.

A rádióból szóltak a napi hírek földrengésről, erős napkitörésekről, egy Atlanti-óceánba zuhant repülőgépről, potyogó madárrajokról, pusztuló halakról. Egykedvű, méla arccal hallgatta, majd átváltott másik frekvenciára, amelyiken rendszeresen hallgatott régi slágereket. Bár az elmúlt évtizedekből semmit nem szeretett, néha mégis odafigyelt rájuk, és csak azért, hogy elszörnyülködés kíséretében csodálhassa az emberiség nagy léptékű fejlődését. A dalok viszont mások voltak. Örökzöldek…

Gyerekkorában hallotta utoljára az éppen felcsendülő dalt. Emlékezett, hogy egy szőke nő énekelte, akit valamilyen Kellynek hívtak. Sorról sorra jutott eszébe a dal szövege, a refrént már bőgéstől eltorzult arccal énekelte. Miatta! Minden az apja miatt történt! Ő rontotta el az egész életét! – világosodott meg a fejében. Miatta nem mer soha letérni a járdáról, hogy igazán éljen. Miatta bizalmatlan és ismeri félre az embereket, hiszen nem tanulta meg, mi az igaz szeretet. Ezért kerül annyiszor semmirevalók hálójába. Milyen jól tette, hogy még a halálos ágyán sem bocsátott meg az öregnek. Ezután sem fogja megbánni, hogy végighallgatta őt esdekelni, majd csak úgy hagyta, egyedül meghalni. Megérdemelte, hiszen az ő életének is minden sikertelensége, rossz választása neki köszönhető, az apának, aki bántotta, majd korán elhagyta.

A tudatosodott áldozatiság zokogással rázta testét, átérezte, lelke ettől nemesedik.

Dél körül ért a pszichológus irodájába, ahol Dr. Boncos nem egyedül várt rá. Bemutatta kollégáját, Dr. Eszest, aki aBoldogság Klinika professzoraként szerzett hírnevet az elmúlt években. Aranka egész délutánját az ő társaságban töltötte a Klinika pácienseként, ahol döntenie kellett, hogy melyik emlékektől akar megszabadulni.

– Vagy a régi emlékekkel vagy az újakkal bajlódhatunk, mindkettővel nem! Legalábbis nem egyszerre! – szögezte le Dr. Eszes szemüvege fölött nézve rá. Egy kifüggesztett, agyat ábrázoló plakát előtt magyarázta: – Javaslom, hogy minden gyerekkori emléket töröljünk, így nem áll fenn annak a veszélye, hogy véletlenül olyan emlékek tűnjenek el a memóriájából, amelyek fontosak lehetnek a mindennapjaihoz. Dr. Boncos említett valamit a nehéz gyerekkoráról...

– Nézze, Dr. Eszes! Törölje Aladárt, de azonnal, mert nem vagyok hajlandó elviselni a szívfájdalmat és a megaláztatás súlyát. Az apámat hagyja csak odabent, békén! Egész életemet aszerint irányítottam, hogy az ő ellentéte legyek. Ha kitörli őt, honnan fogom tudni, hogy milyen ember ne legyek? Honnan fogom tudni, hogy az elrontott esélyeket kinek köszönhetem?

Dr. Eszes emelt szemüvegén, és beletörődötten elrendelte az ügyeletes nővéreknek, hogy készítsék elő a gyors eljáráshoz a memóriaegyengető gépezetet.

Aranka boldog lett. Egész este a sétautcát járta, mert ahhoz támadt kedve, hogy letérjen a járdáról, és ezt csak ott tehette meg. Az arcába fújó szél lágysága tavaszt ringatott. Mélyre szívta, hogy megtöltekezzen az új élettel. Betért egy ruhaüzletbe, ahol kiválasztott magának egy lila, csillogó ruhát, hiszen mindaddig sosem vett még magára lilát, sem csillogót. Aztán egy étteremben kötött ki és sajtban gazdag pizzát rendelt. Épp az utolsó szeletet fogyasztotta, amikor egy idegen férfi ült le az asztalához.

– Nem bánod, ha megvárlak a bejáratnál és hazakísérlek? – kérdezte.

– Tessék? – vonta fel a szemöldökét Aranka értetlenkedve.

– Vigyázni akarok rád – suttogta a férfi közelebb hajolva.

– Tudok vigyázni magamra… uram…

– Aranka?            

– Ismerjük egymást? Honnan tudja a nevem?

A férfi zavartan nézett rá, pillanatokig gondolkodónak tűnt az arca, majd elmosolyodott olyan módon, mint aki megkönnyebbült.

– Csak találgattam – vallotta. – Nevezzük a sors kezének!

Aranka elpirult kitüntető, csábos mosolya láttán, és a következő percben telefonszámot firkantott a jóképű férfi tenyerébe.

A kedves idegen intett a pincérnek. Pezsgőt rendelt, miközben megigazította sárga nyakkendőjét.

Bartos Zsuzsa: Kijelentkezve

Negyedik hónapja nem láttam Helénkét. Úgy tűnt, az elmúlt hetekben rengeteg munkája adódott az Euthanázia Központban.

Reggel ellenőriztem a kórházi ügyeletesek programját. Szabadnapot jegyeztek a neve után. Elszántságom hajtott egész nap, meg akartam végre találni. Délután már mindenhol jártam, ahol a szabadidejét töltheti, és nem találtam őt az uszodában, a könyvtárban, de a moziban sem. Így estefelé Antrim partján szaporáztam, azzal a reménnyel, hogy kedvenc helyén megtalálom.

Mellbevágott a tenger felől érkező szél, amikor áthaladtam a kőhídon, és beléptem Dunluce Kastély romjai közé. Bóklásztam az ősrégi bástyák csonka falai közt, miközben emlékek tódultak fel bennem. Az épület minden misztikus zugához történet fűzött, ugyanis bármilyen jelentős esemény adódott életemben, feleségemmel a régi várfalakhoz járultam ünnepelni. Tudtam, hogy Helénke nemcsak akkor szeret idejárni, amikor romantikus kettesben akar velem lenni a várudvar gyepén, hanem akárhányszor egyedüllétre van szüksége.

A zord kövekből épült erődben ezúttal nem találtam meg.

Kilestem a várfal egyik omladozó ablakán, hátha emberi alakot pillantok meg a domb oldalán vagy a zátonyok valamelyikén, de csak a végtelen kékség haragos magánya nyújtózkodott a hegy felé, amely hátán hordozta az ódon várkastélyt.

Hazaérkezésem után még egyszer tárcsáztam a számát, de nem válaszolt. A rögzítőjéről bekapcsolt a számomra készített üzenet. Arcán bájosan hívogató mosoly ült, s csipkés, áttetsző fehérneműjét meglebbentette magán.

– Vártam rád – búgta csábítóan. Ugyanaz a mosoly, mozdulat, elkoptatott szavak. Ugyanezt a képet láttam tegnap, tegnapelőtt, négy hónapon keresztül. Ennyi ideje zajlott ugyanúgy köztünk minden aktus. Elviselhetetlen türelmetlenség kerített hatalmába. Meguntam a szex-üzenetrögzítőjét.

Megnyomtam az off gombot. Felnyitottam a kabin üvegtetejét, levetettem az adatkesztyűt, a virtuális sisakot, és kiszálltam kényelmes székemből.

Szédültem. Hosszú pillanatokra le kellett ülnöm, aztán az ablakhoz léptem. Résnyire nyitottam, hogy fokozatosan áramoljon be a friss levegő a szobába és a tüdőmbe. Közben a néptelen utcát kémleltem, még mindig Helénkét keresve. Elhatároztam, visszalépek a másik világba, és ott tárcsázom a kórházigazgatót, hátha belép a hálózatba, és tud valamit mondani róla. Valószínűleg túlóráznia kellett. De az is lehet, hogy megismerkedett azzal a férfival, akit reggelente munkába menet szokott látni, és vele csavarog. Összeszorult a torkom.

Már régen sikerült megszereznem virtuális naplójához a kódot, és könnyen követhettem őt, azonban az utóbbi hónapok alatt elhanyagolta a naplóírást. Valamit tennem kellett.

A gyomrom fájdalmasan korgott, régóta nem ettem. Eszembe jutott, hogy utoljára hajnalban fordultam meg a konyhában.

Az előszobában Bundás kolduló vonyítással fogadott.

– Hát rólad is megfeledkezett? – szóltam Helénke bernáthegyijéhez. Megsimogattam szőrős fejét. – Majd hazajön és bepótolja a törődést, hm? Addig legyél jó fiú!

Bundás tovább nyüszített. Megsajnáltam őt, és azon kaptam magam, hogy kilépek a bejárati ajtón a kutyával a nyomomban.

A lépcsőházban valaki rám köszönt. Ő is az épületben lakhatott, mert kulcs csörgött a kezében. Bundásnak örvendezett, az meg csóválta a farkát. Láthatólag jól ismerték egymást.

Az ebjátszótéren kötöttünk ki. Leültem egy padra, és onnan figyeltem, ahogyan mind Bundás, mind a környéken járőröző, ügyeletes kutyaürülék-takarító elvégzik a dolgukat. Bundás belevetette magát a kutyahinta élvezetébe, én pedig kihúzódtam a pad szélére, mert egy idős asszony telepedett mellém. Azon gondolkodtam éppen, hogyan lehetne odáig fejleszteni az üzenetrögzítőket, hogy manipulálhatóak legyenek, amikor a néni megszólalt:

– Nini, Bundás, Helénke kutyája! Maga a férje?

– Igen, igen. A férje.

– Hogy van Helénke?

– Jól, csak sokat dolgozik.

– Mesélte, hogy bizonyos időszakokban milyen sok a megváltásra váró beteg. És maga, fiatalember, hol dolgozik?

Ránéztem. Fiatalember? Már rég elmúltam negyvenéves, egyetemre járt felnőtt gyerekem.  Ő a fiatalember, bár a nénihez képest én is fiatal voltam. Kihúztam magam.

– A virtuális városban dolgozom.

– Mint minden fiatal. A lányom is ott könyvtáros.

– Én elnöke vagyok az „Egyenjogúságot az avatároknak” mozgalomnak – adtam tudtára, miközben ráncos arcát vizsgáltam. Reménykedtem, megérti, milyen fontos ember vagyok. Talán ezzel együtt az is világosabbá válik számára, hogy nem mindennapi eseményben részesítettem azzal, ha beszélek hozzá.

– Tüntetésekre jár, kedveském? – kérdezte.

– Igen, mindegyiket én rendeztem.

Láttam a szemén, végigmér. Éreztem nézésén, hastáji elhízásom szemet szúrt neki. Zavartan előrehajoltam, és úgy részleteztem:

– Az avatároknak vissza kell szerezni a jogaikat. Pár éve mást sem látni sehol, csak a feliratot: „Avatároknak belépni tilos!” Amíg csak avatárokkal jártunk-keltünk, egyenjogúság volt. Mindenki tökéletesnek érezhette magát a bőrében.

– Tudja, kedveském, néha én is átmegyek a másik városba, ha fontos mondanivalóm van a lányom számára, és olyankor én is avatárként közlekedem. A könyvtárba persze én is csak a hátsó ajtón mehetek be, de sosem gondolkodtam azon, hogy ez igazságos-e. Harcolja ki a jogainkat! Maga talán képes rá!

– Igen, egy szebb világért bármire képes vagyok. A gyerekem jobb jövőt érdemel – magyaráztam.

Bundás felugrott közénk a padra, és leülve nézte a többi játszadozó kutyát. A néni elővett a szatyrából valamilyen kutyaropit, és letette eléje a padra.

– Milyen aranyos! – mondta meghatódva, miközben figyelte Bundás hogyan ropogtat.

– Helénke annyira szereti őt. Nekem is Maszat a legjobb barátom. Sosem ellenkezik, egyetértésben élünk. Szereti azt csinálni, amit mondok. Ráadásul mindig lehet számítani rá, és annyira ragaszkodó.

– Hm… – Ismét az üzenetrögzítő jutott eszembe. Ki kell kísérletezni valamilyen megoldást a manipulálásához! Azonnal felálltam. – Mennem kell! Viszontlátásra! – intettem a néninek. – Gyere, Bundás!

A négylábú még megnyalta a néni kezét, aztán követett.

A lakásba toppanva fellélegeztem. Ezernyi terv cikázott az agyamban. Alig vártam, hogy visszaüljek a székembe, de a gyomrom még mindig korgott, így hát elindultam a konyha felé. A szobaajtó elé érve kétségek fogtak el. A másik lakásunkban lévőt sokkal jobban szerettem, mert volt rajta egy kijelző, amelyiken villogó kiírás adta tudtomra, hogy Helénke bent van-e vagy nincs; és ha igen, akkor mit csinál, vagy éppen mi jár a fejében.

Fel kell hívnom a kórház igazgatóját, aztán beszélnünk kell Helénkével az üzenetrögzítőről! E gondolatok újra zsibongva csődültek a fejembe.

 Felemeltem a kezem, hogy kopogjak. Azon gondolkodtam, mit tegyek, ha van vele valaki, ahelyett, hogy egyedül találnám. Mondjuk az a reggeli fickó. Kopogás nélkül rontottam be az ajtón. Nem találtam benn egy férfit sem, Helénke pedig ott ült virtuális székében.

Megkönnyebbültem. A helyén volt.

Odamentem, és felemeltem a fülke tetejét, hogy meglepjem őt hús-vér önmagammal.

Rothadó koponya gurult lábam elé.