A háromméteres kőajtók hangos dördüléssel záródtak be.
– Ez a végzet figyelmeztető hangja –
gondolta a fiatalember, aki az imént lépett be reszketve a kísérteties
Porgan hegy halállabirintusába.
Élesen metszett szemével a
félhomályt fürkészte, de csak por és piszok fenyegette. Előtte pár méteren keresztül dohos folyosó, mely
hirtelen balra kanyarodik. Három fáklya lobogott a fali tartókban egymástól pár
lépésnyire. Fényük méla harcot vívott a sötétséggel. Csak néhány pókháló és a
folyosó közepét fényesre koptatott út jelezte az élet jelenlétét. Elbukott
szerencsevadászok koptatták évszázadok óta a labirintus padlóját, sokan jöttek,
de még senki sem tért vissza.
Málladozó lapú krónikák mesélnek a hegy belsejében található kincsekről,
amelyet ezer esztendeje az Őrült Porgan király idehozatott. Tébolyában már nem
bízott senkiben, ezért labirintust épített a kincseskamra köré, és mágusokkal túlvilági szörnyeket
idéztetett meg. Átokkal béklyózta a fenevadakat, hogy az őrhelyüket soha el ne
hagyhassák. Aztán pedig mindenkit megöletett, aki a labirintus építésében részt
vett. Végül játékokat hirdetett, hogy unalmát enyhítse, de már nem élhette meg,
amikor az első szerencsevadász elindult a próbán. Káosz tört ki, és orgyilkosok
végeztek a királlyal. Néhány év múltán lett újra rend az országban, és közben a kalandvágyók egymás után
próbálták megszerezni a kincseket. Mindhiába.
A balján levő fali fülke felé fordult, ahol egy üres pergamen, lúdtoll
és tinta várta. Még odakint felhívták a figyelmét, írnia kell egy búcsúlevelet,
amelyet a címzettnek eljuttatnak, ha két napon belül nem tér vissza. Alfred,
mert ezen a néven nevezték el születésének pillanatában, csak meredt maga elé,
miközben fájdalmas gondolatai szörnyű igazság formájában kimondott szavakká
váltak.
– Kinek hiányoznék? Búcsúlevél?! – fortyant fel a dühe. – Nem meghalni jöttem! – kiáltotta, majd még hangosabban
folytatta. – Én hős leszek! Győzni fogok!
Hátizsákját a fal tövébe helyezte, majd a földre ülve hátát a mohás kőfalnak
támasztotta.
– Azért, mert minden idióta erővel akar győzni, én még nem esek ebbe a hibába – mormogta magában. – Majd én
megmutatom, hogy akinek van némi sütnivalója, az könnyedén eljut a
kincseskamrába. Azt a néhány szörnyet meg majd kicselezem, de ha muszáj, akkor
végzek is velük! – mondta elszántan.
Megmarkolta az oldalára erősített rövid kardot, amit nemrég vett egy kereskedőtől. A rozsda vastagon borította,
de erre nem kellett alkudni. Nem is tudott volna. Mióta apja elüldözte, se
pénze, se szerelme. Egy nap arra tért haza, hogy az udvarház kapuját zárva
találta. Két strázsa őrizte, akik közvetítették apjának üzenetét, mely úgy
szólt, akkor térjen haza, ha már meg tudja magának teremteni az anyagi
biztonságot. Első útja a kuplerájba vitte, Fatimához, a keleti szajhához. Ám
mikor az megtudta, hogy mi történt, két fogdmeggel azon nyomban kihajíttatta.
– Dolgozni? – horkant fel. – Mi vagyok én? Inas? Paraszt? Majd
megmutatom, ki is vagyok! Úrnak születtem! Úr is leszek! Azt hiszi az apám, hogy olyan ostoba vagyok, mint egy paraszt?!
Hősként fognak ünnepelni, amikor kilépek a labirintusból. A leggazdagabb ember
leszek az országban! Még Fatima is sírva fog visszajönni hozzám! – mondta
miközben egy könnycseppet törölt ki szakadt ingujjával a szeméből.
– Mindenki kíváncsi lesz rám! Minden nő engem akar majd! Minden herceg
és gróf a kegyeimért fog versengeni! Mindenki arra lesz kíváncsi, hogy vittem
végbe ezt a hőstettet!
Felnézett a fali fülkére, majd felnyúlt a pergamenért.
– Búcsúlevél – mondta gúnyosan. –
Krónika fog születni arról, hogyan vittem véghez azt, ami ezer éve senkinek nem
sikerült! Persze, hogy nem sikerült! – nevetett fel. – Sok izzadtságszagú
barbár, akik még írni sem tudtak! Az őrök felhívták a figyelmem, hogy a
csapdákat könnyűszerrel elkerülhetem, csak figyelnem
kell. Nem erő kell ide, csak egy kis gógyi. Azt pedig nem osztogatják az út
mentén. Nem hiába! Nem ok nélkül születik az egyik ember nemesnek, a másik
parasztnak.
– Gazdag leszek! – álmodozott. – Palotában lakok majd és szolgák hada
vesz körül. Mindenki a történetemre lesz kíváncsi! Bárcsak lenne velem egy
krónikaíró! Sőt! Én magam fogom megírni a történetem. Leírok mindent. Ezt a
félelmetes ősi helyet. Azt, hogy miként
kerültem el a csapdákat, és hogyan
győztem le a szörnyeket. Minden kanyar után jegyzetelek. A történetemet
krónikások fogják másolni és egymásnak átadni. A világ minden részén tudni fogják, ki is az az Alfred…
Összeráncolt homlokkal töprengett, majd boldogan vigyorgott!
– Alfred a Nagy, vagy Nagy Alfred. Nem
jó! Ebből még nem derül ki, mennyire okos is vagyok. Ez az! Okos Alfred.
Nagy Okos Alfred. Okos Nagy Alfred. Hmmm. Valami jobbat kell kitalálnom. Eszes
Alfred! Nagy Eszes Alfred! Ez az! Akár egy királyi cím! Nagy Eszes Alfred – ismételgette büszkén.
– Nagy Eszes Alfred története. Nagy Eszes Alfred Krónikája. A hős Nagy
Eszes Alfred krónikája. Nagy Eszes Alfred hősi krónikája! Húúú, ez igencsak
hangzatos. Még a királyi udvarban is ez lesz az állandó téma. Mindenki tudni
akar majd mindent rólam! Ki vagyok? Mit csináltam? Honnan jöttem? Hoppá! Le
kell azt is írnom, hol nevelkedtem! Miért lettem olyan, amilyen vagyok. Apám katonai nevelését!
Egy pillanatig csendben gondolkodott, majd folytatta.
– Ez hatalmas történet lesz! Le kell írnom, azt is, hogy apám miért lett
olyan amilyen, és miért így neveltetett
engem. Akkor már azt sem szabad kihagynom, hogy nagyapám, miért nevelte
katonának! Nagyapa! Az ő élete még érdekesebb, mint apámé! Húsz éves koráig
háborúban nőtt fel! Nem volt tőle jobb kardforgató és nemesebb szívű ember.
Kivéve, amikor apám feleségül vette az ellenségének a lányát, anyámat. Akkor
kitagadta a családból. Nagy történet
lesz ez. Kellene valami családi örökség is a történetbe. Valami, ami olyan
mintha mi együtt harcoltunk volna, de azt nem mondhatom, mert rögtön hazugnak
kiáltanának ki. Kellene valami családi ékszer vagy ereklye, ami apáról fiúra
száll.
Alfred izgatottan töprengett, hogy vajon mivel lehetne még hősiesebbé
tenni a történetet, de hamar rájött, nagyapja semmit nem hagyott az apjára és az
sem adott neki soha semmit. Úgy gondolta, kell egy ékszer vagy tárgy, ami nem
lehet mágikus, mert az rögtön meghazudtolná a történetét. Miközben ezen
töprengett, már kezdte kényelmetlennek találni a földön ülést. Fészkelődése
közben a rozsdás kardját többször is megigazította, mert nem szokott hozzá,
hogy fegyvert hordjon. Apja katonás nevelése
ellenére Alfred nagyon rossz tanuló volt. Nem szerette a szabályokat, és lustának bizonyult minden
testmozgáshoz. Legyen az lovaglás, tánc vagy harc bármilyen fegyverrel. Sosem
látta értelmét ezekkel foglalkozni.
– A kard! – csillant fel a
tekintete. – Olyan rozsdás, hogy akár a nagyapámé is lehetett volna! Ez lesz
az! Egy ősi kard, amely győzelmet hozott eddig a család minden tagjának!
Nagyapa szegény már nem él. Apám pedig soha nem fog kívülállókkal beszélgetni.
Senki nem fogja megtudni ezt a kis csínyt. Nem hiába vagyok Nagy Eszes Alfred – nevetett fel jóízűen.
– Sőt! Amint kijutottam, még
titokban vésetek valami ősi szöveget a pengébe. Valami egyszerűt! Nem szabad
túlbonyolítani. Mondjuk: győzelem és dicsőség! Nagyon jól hangzik. Olyan
történetem lesz, amilyen egy mitológiai hősnek sincs! Az egész családomnak
dicsőséget hozok! Lesz egy krónika rólam, a labirintusi kalandokról. Egy
krónika az életemről, egy másik a családomról. Igazi hős leszek! Sőt Legenda!
Az lesz a rólam szóló történet címe, hogy Nagy Eszes Alfred Legendája! Ezt
gyorsan fel is írom.
Miután a pergamenre felírta ezt az egy sort elgondolkodott.
– Kevés lesz egy pergamen egy ekkora történethez. Be kell osztanom a
tintát és a helyet. Egyelőre csak az itteni kalandjaimat írom le. Minden
forduló után egy sor. Aztán amikor kijutok a kincsekkel, felfogadok néhány krónikaírót, és tollba mondom nekik a
történetem. Ne én fáradjak már az írással! Ettől nemesebb ügyekre vagyok
hivatott! Különben is, ha a történetem eljut a királyig, és meghallja, milyen
gazdag vagyok és mekkora hős, sőt legenda, akkor biztosan nekem ajánlja majd a
hercegnő kezét. Én pedig elfogadom! Akkor pedig király leszek! Még Fatimát is
feleségül veszem! Megtehetem majd! Én leszek a király! Új törvényeket iktatok
be! Már vannak is ötleteim! De most indulnom kell. Ha odafigyelek, akkor estére
már engem ünnepel a tömeg! És ez még csak a kezdet! Sose gondoltam volna, milyen jóra fordul a sorsom azzal, hogy gőgős apám kizárt a kastélyából. Nem baj, apám, nem haragszom! Büszke leszel még
fiadra: Nagy Eszes Alfredra!
Alfred gyorsan feltápászkodott a földről. A pergament összetekerte és a
táskájába rejtette. Büszkén igazította meg oldalán a rozsdás kardot, és a hősi eposzán elmélkedve indult
neki a szebb jövő felé vezető útnak.
Azaz csak indult volna. Az első lépésnél érezte, hogy a lába alatt
benyomódik a padló, aztán egy kattanást hallott még. A falból mindkét oldalról
szakállas lándzsák csapódtak ki…
… és egy legenda véget ért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése