Esvy: Csataló

A Minoria patak varázslat rejtette völgyében lágyan sütött a délutáni nap. Insis kedvenc őszi szórakozását űzte: a lehulló leveleket kergette a barátnőivel. Ha egy ember erre sétálna – ami persze lehetetlen, mert a varázsvidéket csak a tündérek és az állatok találhatják meg –, elcsodálkozna, miért járnak a sárga falevelek olyan különös táncot, hiszen a természet törvénye szerint szélcsendben csak lefelé szabadna haladniuk. Nem látná a kicsiny tündérlányok szaporán rezgő szárnyát, a leveleket száruknál fogva forgató apró kezüket, és nem hallaná az önfeledt játék közben felcsendülő nevetésüket.

Időnként tompa puffanások rázták meg a környező erdőt. A szomszédos Landar földjét próbálták elfoglalni az északról jött tartakok. Hetek óta zajlottak a harcok, a tündérek megszokták már az irdatlan hajítógépek hangját, és varázslataik békés rejtekében nem sokat törődtek az emberek dolgaival. Most is csatazaj vegyült a tündérek kacajába. Insis egyszer csak elejtette a nagy juharlevelet, amit haza akart vinni takarónak a puha mohaágyba, mert egy ijesztő lény közeledett feléjük, amelyhez hasonlót még sohasem látott.

– Szörnyeteg! – kiáltotta Morna.

– Meneküljünk! – sikoltott Sphero, és Morna kezét fogva a magasba röppent.

Insis nem ment velük, egy helyben lebegett, miközben körülötte szebbnél szebb falevelek hullottak. A kíváncsisága erősebb volt a félelménél. Ahogy az a tüskés fejű dolog csattogva-nyikorogva közeledett, rájött, hogy igazából egy nagy, fekete ló, csak véráztatta fémlapok borítják a testét.

– Ki vagy te? – szállt a csődör feje fölé.

A jövevény ferdén nézett fel rá.

– Nincs nevem. A tartak nehézlovasság csatalova vagyok. Hogy lehet az, hogy beszéled a nyelvemet?

– Mi tündérek minden állat nyelvét ismerjük.

– Szóval te egy tündér vagy.

– A nevem Insis.

– Melyik oldalon áll a néped a háborúban?

– Semelyiken. Emberi szem nem láthat minket, így nálunk örökké béke van. Nem is értem, ha emberekhez tartozol, hogy kerültél ide?

– Megölték a gazdámat, és tartak szokás szerint a lovát is mellé kell temetni. Nem félek a haláltól, de nem akartam ilyen korán, úgyhogy elszöktem.

Insis döbbenten ereszkedett lejjebb, hogy a harci maszk keretezte szemekbe nézzen.

– Maradj itt! Nálunk biztonságban leszel.

– Vannak lovaitok?

– Igen.

– Mire használjátok őket?

– Egyetlen feladatuk, hogy szépek legyenek, és gyönyörködhessünk bennük.

– Még sohasem próbáltam szép lenni – tűnődött a csataló.

Insis felnevetett.

– Először is, hadd vegyem le rólad ezt a csúnya páncélt! Nem nehéz cipelni?

– De, meglehetősen.

Insis kioldotta az összes csatot, amit a fémlemezek alatt talált. Az állat megrázta magát, mire a nyereg és a rászíjazott felépítmény nagy csörgéssel a földre esett. A tündér leügyeskedte az elszakadt kantárszár végeit is, de amikor az áll alatti szíjakat akarta meglazítani, a ló elhátrált.

– A maszkot nem engedem.

– De hát vas van a szádban, nem tudsz tőle enni!

– Eddig is így ettem. A tartakok sohasem veszik le a lovaikról a kantárt háború idején.

Insis rosszallóan nézte az ijesztő fémtüskéket, a cakkos nyílásokban megbúvó sötét szemeket.

– Látni szeretném az arcodat.

– Ez az arcom – mondta a csataló ellentmondást nem tűrően. – Mutass egy helyet, ahol ihatnék!

A tündér a patak egyik kanyarulatához vezette, ahol kevésbé meredeken emelkedett a part. A ló lehajtotta a fejét, és mohón ivott. Insis elszorult szívvel vette észre, hogy a landari földek felé siető kristálytiszta víz vörösre színeződik.

– Vérzik a szád attól a vastól.

Az állat felemelte a fejét, és nagyot sóhajtott.

– Az emberek nem beszélik a nyelvemet, ezért zablára van szükségük, hogy irányíthassanak. A tartak lovagok nem a finom kezükről híresek.

Insis szomorúan ingatta a fejét e szörnyűség hallatán. Elhatározta, hogy felvidítja új barátját. Mutatta neki az utat az öreg tölgy ágain álló tündérvároshoz, ahol öröm hatja át a napokat. A göcsörtös fa egy tisztás közepén magasodott, körülötte kicsiny, fényes szőrű pónik legelésztek. Riadtan kapták fel a fejüket a termetes csatamén érkezésére.

– Nem örülnek nekem.

– Beszélek velük – mondta Insis, de mielőtt közelebb érhetett volna, elébe libbent a tündérkirály.

– Mit hoztál ide, te lány? Halálra rémíti ez a szörnyeteg a népünket.

– Ő is ló, csak nagyobb, mint a mieink, és én befogadtam.

A király megvakarta ősz szakállát.

– Tudom, mindig is kíváncsi voltál az emberek dolgaira, de nézd meg alaposan ezt a teremtményt! Hiába szeretnéd a szépet látni benne, ha az emberek már a képükre formálták. Egy éjszakára maradhat, de holnap vissza kell mennie oda, ahová tartozik.

A tündérkirály visszavonult trónusára a fa koronájában, Insis pedig magára maradt a csatalóval. A barátnői biztos távolból szemlélték, úgy tűnt, nincs bátorságuk a fekete állat közelébe merészkedni.

Lassan elkezdődött az esti mulatság, levelekből tábortüzet raktak, a tündérfiúk zenélni kezdtek apró lantjaikon, amelyek húrjait lószőrből fonták. A tündérlányok nevettek, tréfálkoztak, befonták a pónik sörényét, és tudomást sem vettek a fénykörön kívül legelő csatalóról. Insis fésűt ragadott, és a csődör nyakához lebegett.

– Nem kérek olyan frizurát – tiltakozott az állat. – Nem viselném el.

A tündérlány csalódottan röppent vissza a lakóodúja tornácára.

– Remélem, kényelmes fekhelyed lesz a fűben! – szólt le búcsúzóul.

– A tartakok lovai állva alszanak. Valamennyire mindig ébernek kell maradnunk, mert bármikor jöhet az ellenség.

– Ennyire veszélyesnek látszunk? – mosolygott Insis.

– Könnyen lehet, hogy befonnátok a sörényemet, amíg nem figyelek.

A tündérlány felnevetett, aztán visszavonult kényelmes mohaágyába, és betakarózott a régi, elszáradt falevelével.

Reggel patadobbanásoktól rengett a rét. Insis kinézett, és alig hitt a szemének. A csataló leszegett fejjel a tölgyfáig ügetett, ott hirtelen megállt, egy helyben forgott, majd ágaskodott, aztán végigvágtatott a tisztáson, és a végén nagyot ugrott, miközben hátrarúgott a levegőben.

– Gyönyörű a táncod! – kiáltotta a tündér.

– Ez nem tánc.

– Hát akkor mi?

Insis nem kapott választ, mert Morna és Sphero repült feléjük jajveszékelve.

– Farkasok! Farkasok! – kiáltozták.

Felbolydult az egész tündérváros, igyekeztek a csinos kis pónikat az erdőbe terelni a ragadozók elől.

– Ő hozta ide a vérszagot! – mutogattak néhányan a csatalóra.

– Mire vársz? Menekülj! – röppent fölé Insis aggódva.

A tisztás szélén szürke árnyak mozgolódtak. Az utolsó póni is elérte a túloldali erdőt, amire előbújtak az ordasok a fák közül.

– Rohanj, különben megesznek!

Insis kétségbeesve vette tudomásul, hogy a fekete állat egyáltalán nem figyel rá. Továbbra is állt, akár egy szobor, csak a légvételei lettek mélyebbek, párája a földig söpört az őszi hajnalon.

– Odanézzetek, mekkora húshegy! – morogta a vezérfarkas. – Bekeríteni!

Ahogy futásnak eredt a falka, a csataló is mozgásba lendült. Kicselezte a szembejövőket, majd leszegett fejjel a vezérfarkasnak rontott, maszkja tüskéit mélyen a húsába vágva. Másik két ordas ekkor hátulról támadt rá. Az egyiket úgy fejbe rúgta, hogy métereket repült, a másikkal szembefordult, fellökte, és megtaposta. A maradék farkasok a veszteségek láttán megfutamodtak.

– Jól vagy? – sietett vissza a tündérlány.

A csődör öblös nevetése volt a válasz.

– Mondtam, hogy nem tánc. Tartakföldön sokkal nagyobbak a farkasok.

A völgy népe lassan előmerészkedett az óriási tölgy koronájából, és a pónikat is visszahívták az erdei rejtekhelyükről. A tündérkirály lesújtva nézte a rét szélén heverő ordastetemeket, majd a csataló tüskés homloka elé lebegett.

– El kell menned innen.

– Kérlek, hadd maradjon! – könyörgött Insis. – Hiszen megmentette a pónikat!

– Amit művelt, az természet ellen való. Magától egy ló sem öl meg más állatot, csak a tartakok elvetemült népe tanítja nekik. Tündérföldön ilyen bestia nem lakhat.

Az állat felszegte farkasvértől csatakos fejét.

– Magamtól is visszamentem volna az emberekhez.

Insis megrökönyödött a kijelentés hallatán.

– Az a világ kegyetlen!

– Igen, de oda tartozom.

– Mi lesz, ha a tartakok rájönnek, hogy a gazdád már halott?

– Levágnak, és elföldelnek mellé.

– És ha a landariak találnak meg?

– Ők nem lovagolnak. Valószínűleg megennének, vagy legfeljebb igavonó barom lehetnék. Akkor már inkább a tartakok.

– Felség! – fordult a királyhoz a tündérlány. – Látod, ha elzavarjuk őt, akkor a biztos halálba küldjük. Szabad a mi népünknek ilyet tennie? Régen segítettük az embereket. Most miért bántjuk egy állatukat?

– Az emberek bebizonyították, hogy nem érdemesek a segítségünkre. Ugyanez áll őrá – zárta le a vitát a tündérkirály, és méltóságteljesen tovaszállt az öreg tölgy irányába.

– Ne fáradj, Insis, képtelen lennék veletek élni. A végzetem előbb-utóbb úgyis utolér, addig meg… táncolok.

A csataló délután valóban útra kelt a landari vár felé, amit a tartakok nyár óta ostromoltak. A völgy összes tündérfiára szükség volt, hogy a nehéz páncélt vissza tudják rá tenni. Lassan bandukolt a Minoria sáros partján, a szemerkélő eső vörösen csöpögött alá harci maszkjáról. Megállt, hogy igyon, és amikor a víztükör fölé hajolt, meglátta Insist, amint fölötte lebeg, varázsselyem ruhája szivárványszínben tündököl, áttetsző rovarszárnyai sebesen peregnek. A kép gyönyörű és valószerűtlen volt, mint az egész elmúlt nap.

– Mondtam, hogy ne gyere utánam!

– Tudom, de úgy döntöttem, elkísérlek.

Némán folytatták az utat, mígnem megérkeztek a landari vár helyére. Már csak romhalmazt találtak, itt-ott holttestekkel tarkítva. A várárokban lótetemek hevertek. A legnagyobb kőfal-maradványon tartak gyalogosok próbálták kitámasztani népük zászlaját.

– Szóval végül elfoglaltuk – sóhajtott a csatamén. – Már ha érdemes itt még elfoglalni valamit.

– Valaki ül abban a gödörben – mutatott Insis a várárok felé.

A fekete csődör közelebb lépdelt, és megpillantott egy szőke kamaszfiút, akin lötyögött a páncéling. Lova felnyársalt teste mellett térdelt, levetett sisakjára hullottak a könnyei, miközben egy tőrt tartott a saját nyakához.

– Embercsikó. Talán az első csatája, és máris vége. A tartak szokás fordítva is igaz. Ha egy lovag elveszíti a lovát, vele kell halnia.

– Neki nincs lova, neked nincs gazdád. Menj oda hozzá!

A tőr hegye már-már a fiú torkához ért.

– Benne több a becsület, mint bennem. Nem hiszem, hogy elfogad egy szökött lovat.

– Ha nem mész oda, sohasem tudod meg.

A csataló nekilódult, és átvágtatott a sáros mezőn. A fiatal lovag mellé érve lefékezett, és meleg lélegzetét a félelemtől rezgő szemhéjakra fújta.

A tündérlány is odaért, éppen amikor a fiú döbbenten felpillantott az állatra. Tudta, hogy az emberek nem látják, rég nem is hisznek a fajtájában, és még régebben elfelejtették az ősi nyelvet, ami minden élőt összeköt, de a fülébe súgta:

– Adj neki nevet!

A szőke lovag először hitetlenkedve simogatta a semmiből jött fekete paripát, majd átcsatolta rá az elpusztult hátasa kantárszárát, és a nyergébe ült. Aztán a csataló táncba kezdett. Sokkal elevenebben, tüzesebben, mint eddig bármikor. Ahogy ugrott, rugdosott és piruettezett alatta, a fiú egyre szélesebben mosolygott, és azt kiáltotta:

– Csoda! Így hívlak majd, Csoda!

A csődör felágaskodott a várárok peremén, aztán éppen csak megkapaszkodott lovagjával együtt teljes vágtában indult el a rét szárazabb részein át. Insis elégedetten nézte a győztes tábor felé galoppozó párost, akik az életet jelentették egymásnak.

Megjelent a Lidércfény 2019. januári száma

Megjelent a 2019. januári AKF - XI. évf. 1. szám

A mai napon megjelent a 113., 2019 januári Lidércfény amatőr kulturális folyóirat (AKF) – XI. évfolyam 1. szám.

Tartalom:

Interjú
Jimmy Cartwright
Zsírkrétától a digitális tábláig
Kiss Márton Gyula grafikus

Novellák
Dália - Vasútállomás
Ebenezer - A látnok
Cyrano - Lovag és Sárkány
Klark - Ess, esõ!
Anonymus R. Chynewa - Az igazság a reptiliánokról

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával
Esvy - Csataló

Versek
Fuvallat - XXV.
edwardhooper - Kihûlt világ
Blaze Val - Az utas
jocker - Hinni, bízni, remélni…
Ann Heart - Téli játék
NZ - Várakozás
Hollótoll - Árnyalatok
Macskas Tosca - Téli mosoly
Kolumbán Jenõ - Fehér felhõk
bel corma - Tavaszi éj

Könyvajánló
Jimmy Cartwright - Megütköztem a zónával

Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat XI. évfolyamának 1. száma PDF és FlipBook formátumban az alábbi hivatkozásokon érhető el:

Teljes felbontású, nyomtatható változat:
http://v2.lidercfeny.hu/download/…/lidercfeny_akf_201901.pdf

FlipBook:
http://flip.lidercfeny.hu

Örül, és szórakozva kulturálódik!

Esvy: Merengés

Walter Reeves dideregve haladt a homályba vesző, fehér ösvényen. Különc nagyapja ragaszkodott hozzá, hogy lóháton érkezzen, így hát a helyi lovas klubnál egy erős clevelandi pejre cserélte kényelmes terepjáróját. Ezen a kora téli napon a reggeli köd még tíz óra tájban sem szállt fel, konokul megülte a tájat, mint merész lovas az ideges paripát. Walter bérelt hátasa Merengő névre hallgatott. Biztos léptekkel cipelte a fiút a végtelen nádtengerben kanyargó úton, és alig egy óra alatt oda is értek a kiváló történész, Sir Richard Reeves lápvidéki kúriájához.

Kikötötte Merengőt a széles kocsifeljáró aljában álló oszlophoz, aztán az ódon kőház bejáratához lépdelt. Belökte a nehéz ajtót, és a folyosón őrt álló lovagi páncélok között egyenesen a nagyapja dolgozószobájába ment. Szokás szerint az íróasztalnál találta az öreget, középkori szövegek fölé görnyedve. Mögötte hatalmas festmény függött a falon, az egyik ősüket, Sir Edgar Reevest ábrázolta pompás, szürke lovon, miközben kékesen csillogó kardjával lesújt egy normann hódítóra.

Walter kisgyermekkora óta úgy érezte, nagyapja egy másik, rég elveszett világban él, elvégre minden percét a lovagkor tanulmányozásának szentelte, és körülvette magát ezen időszak tárgyi emlékeivel. Üdvözölték egymást, aztán a fiú Sir Richard intésének engedelmeskedve óvatosan helyet foglalt az íróasztal előtt díszelgő antik, hímzett széken.

– Azt üzented, el kell vinnem valamit – mondta Walter, mire az öreg félrehajtotta az ajtónyi olajfestményt, és a mögötte rejtőző, szintén méretes széfhez lépett.

Hosszú csomagot húzott elő, majd kibontotta az asztalon.

– Csatold fel, hadd lássam, hogy áll neked! – mosolygott az unokájára.

Walter felügyetlenkedte magára a szíjat, aztán kihúzta a nehéz kardot a hüvelyéből. Alig hitt a szemének.

– Ez… – végignézte a fegyver ezernyi karctól szabdalt pengéjét, a feketén elszíneződött vérelvezető barázdát, és elakadt a szava.

– Sir Edgar kardja – mondta a nagyapja gyengéden. – Családunk legbecsesebb kincse ma hozzád kerül.

– Miért adod nekem? – kérdezte a fiú nagyokat pislogva.

Sir Richard lassan becsukta a széfet, és visszaült az asztalhoz.

– Nem akarok panaszkodni, mint holmi vénasszony – sóhajtott. – A lényeg, hogy az egészségem nem a régi többé, ezért úgy döntöttem, eljött az idő a kard továbbadására.

– De hát most apa jönne – szaladt ki Walter száján.

Sir Richard arca elkomorodott.

– Apáddal sokszor összekülönböztem mostanában, mert az agyára ment a szakmája. Fontosabb neki az üzlet, mint a becsület. Amikor meghalok, örökli ezt a házat az összes régi holmival együtt. Meglátod, elad majd mindent, ami pillanatnyilag nem hoz neki hasznot. Attól tartok, a karddal is így tenne.

– Elképzelhető – bólintott a fiú.

– Nálad jobb helyen lesz. De meg kell esküdnöd rá, hogy őrződ, és továbbadod, amikor eljön az ideje. – Walter a régi acélpengére nézett, aztán Sir Richard mögé, a képre, és a nagyapja, mintha kitalálta volna a gondolatait, így folytatta: – Te is közgazdaságot tanulsz, ugye? Nem baj az, csak jóra használd! Nem érted, mi közöd ehhez a kardhoz? Hát benne van az egész múltad. Ha a maga idejében Sir Edgar nem áll ki bátran az igaz ügyért, ma nem ülnénk itt ilyen nyugodtan.

– Így igaz – helyeselt a fiú. – Kár, hogy már nincsenek lovagok, és ha lennének is, többé nincs igaz ügy, amiért küzdhetnének.

Sir Richard elmosolyodott.

– Pedig csatatér az egész világ, és harcos benne minden férfi és nő.

Walter megvakarta a fejét. Úgy vélte, az öreget is érte némi foglalkozási ártalom, de nem mert ilyen irányú megjegyzést tenni.

– Nos, én ezt kicsit árnyaltabban látom, de bárhogy is legyen, most megígérem neked, hogy őrizni fogom, és a hagyomány szerint továbbadom Sir Edgar kardját.

– A szavaid súlytalanok, még nem érzed át, mit bíztam rád. – Sir Richard tekintete az ablakra vándorolt, amit sűrű köd nyaldosott. – Ugyanúgy, mint apád, csak azt hiszed el, amit látsz. De nem félsz attól, hogy egyszer olyat látsz majd, amit nem hiszel el?

A visszaúton még sűrűbb köd vette körül, mint délelőtt. Merengő fülein túl tejfehér tündérpor kavargott, az ösvény szélén dér telepedett a nádra és a szürke semmiből feléjük nyúló bokorágakra. Walter érezte, hogy a kietlen táj keltette nyugtalanság beszivárog a lelkébe, akár a pára a ruhái alá. Arra gondolt, milyen nevetségesen nézhet ki a régi karddal az oldalán, az egyetemi lovaspóló-csapat steppelt kabátjában.

Merengő hirtelen megtorpant, és ijedten horkantott. A fiú feszülten fürkészte az előttük hömpölygő ködöt. Sötét sziluett bontakozott ki a homályból; amikor meglátta, elállt a lélegzete. Páncélinges lovag állta útjukat hatalmas, sárga csataménen, pajzsán egy normann nemesi ház címerével, kardját Walterre szegezve. A fiú tudta, hogy ez csak illúzió, vagy a csillogó köd délibábja, mégis meg akarta fordítani a lovat, hogy menekülhessen. Egy idegen akarat azonban szembeszállt vele.

Lesújtva nézett végig magán, Merengőn és a gyermeteg lószerszámokon, de a kard kéznél volt, és csak ez számított igazán. Előhúzta hüvelyéből, és jelezte a normann bitangnak, hogy elfogadja a kihívást. A sárga csataló megiramodott, és ő is vágtára biztatta Merengőt. Egymásnak rontottak. Walter kivédte az ellenfél csapását, aztán visszakézből a vállába hasított. A normann üvöltött fájdalmában. Hamarosan feladta a küzdelmet, és elügetett a ködbe. A dértüskés fűre hulló vércseppek jelezték az útját. A győztes lovag megtörölte a kardját, majd büszkén visszacsúsztatta a helyére.

A fiú tagjairól ekkor lehullott az idegen elme béklyója. Nagyot fújt a megkönnyebbüléstől, aztán vágtában indult vissza a faluba. Máskor eszébe sem jutott volna ez a tempó a csúszós, zúzmarás füvön, de most valahogy eltörpültek olyan sokadrangú dolgok, mint a talaj minősége. Úgy érezte, ismer ő cudarabb terepet is, mint a pólópálya gondozott gyepe, csak nem jutnak eszébe a dolgok. Az istállóhoz érve nehezére esett visszaadni a remek lovat, heves ragaszkodás tört fel a lelkéből, pedig csak néhány órája ismerte. Nem vehetik el tőle, hiszen együtt harcoltak! Merengővel akar menni egészen Londonig!

Walter megrázta a fejét, hogy észhez térjen. Nem sikerült egészen, de azért összepakolt, és beült a luxusterepjáró puha ülésébe. Kellett néhány perc, mire felidézte, hogyan kell autót vezetni. Aztán elindult a fehér derengésben: mellette az ősi varázstól izzó kard hevert, kívül a mindent beborító dér és a makacsul lapuló köd.

Esvy: Dekadencia

A napsugarak aranyló pászmákként tűntek át a fátyolszerű felhőrétegen, de ahogy mélyült az alkony, a fény lassan bronzszínt öltött, és utoljára még felragyogtatta a völgyben elterülő romokat. Nincs szörnyűbb, mint megmaradni utolsóként – gondolta a dombtetőre érkező fekete csuhás árnyalak. Szinte már elfeledte, ki ő. Mesala – ismételte sokszor, de a név üresen csengett. – Mesala, a helytartó lánya. Talán az utolsó római Pannóniában. A testőreire gondolt, akik a barbárok támadásakor érte adták az életüket. Miért tettetek értem ennyit, ha egyszer nincs tovább?

Lenézett az előtte húzódó völgybe. Az egykori palota, amely félig a megcsuszamlott földbe süppedt, zátonyra futott hajóra emlékeztette. Az épület mellett meglepően ép földdarab terült el. Sima volt, akár egy tükör, megtépázott bokrok tarkították, és a lány legnagyobb döbbenetére ismerős emberi alakok álltak rajta. Leereszkedett egészen a völgy aljára, hogy eldöntse, hihet-e a szemének.

Szürkén, mozdulatlanul álltak, de a napnyugta oly csalfán felmelegítette, kiemelte és elmélyítette a vonásaikat, hogy messziről élőnek tűntnek. Mesala szoborkertbe tévedt, és amikor erre ráeszmélt, gyorsan tovább akart menni, mert ezeket a remekműveket római mesterek emelték egykor az istenek tiszteletére. Ha rájuk nézett, emlékeznie kellett, mennyi minden veszett el. Megfordult, lehunyta a szemét, de egy végső, kósza napsugár már a tekintetébe égette a finoman megmunkált kőalakok képét.

Engedett a fájó kísértésnek, és hátranézett. Feltűnt a szobrok között egy szárnyas Apolló, aki hívogatóan nyújtotta felé a karját, kedvesen incselkedett üres-szürke szemével. A lány elmosolyodott a néma igyekezet láttán, és elindult felé. Úgy gondolta, végül is nem lehet belőle baj, ha köztük és az emlékei közt tölti az éjszakát.

Bement a megsüllyedt palotába, hogy élelmet keressen. Már a kapu repedezett boltíve alatt megcsapta a halál szaga. Amikor az első nagyobb terembe ért, be kellett fognia az orrát. A vetemedett padlóhoz oszló holttestek simultak. A legközelebbi ablakon beeső vörös fénysugár egy jóval frissebb tetem torkán időzött, amelyet valami a csigolyákig marcangolt. Mesala az iszonyatos bűztől támolyogva kibotorkált a szabadba.

Hát, akkor ma nem vacsorázom – jelentette ki gondolatban, mintha az étel eddig minden este osztályrészéül jutott volna; ismét be kellett érnie azzal a néhány morzsával, ami megmaradt hajdani nemesi büszkeségéből. Kiábrándultan nézett a szobrok felé, és a tekintete megakadt a méltóságteljes Minerván. Jelen pillanatban igen rokonszenvesnek találta, ugyanis moha zöldellt az öreg istennő arcán, mintha ő is undorodna mindattól, ami körülveszi.

Mesala elmosolyodott, és sétára indult. Ahogy az istenek közé lépett, a belőlük áradó magasztosság szinte elszédítette, eddigi vad büszkesége valószerűtlennek tűnt, szertefoszlott. Kicsinek és jelentéktelennek érezte magát, talán úgy, mint az alázatosan térdelő Uránia, aki átszellemült kőarcával az éppen kigyúló csillagokra tekintett.

A szobrok közül kiemelkedett Jupiter és Júnó alakja. Díszes öltözékük redői úgy fodrozódtak, mintha lágy szellő fújna, arcukról derű és nyugalom sugárzott. Kezük egymás felé nyúlt, de össze nem érhetett, talán mert ha egyikük a gondos munka ellenére mégis ledőlne, magával rántaná a másikat.

Tőlük jobbra Neptunus tündökölt, a tengeristen hullámzó szakállával, háromágú szigonyával furcsán festett az elszáradt bokrok hátterén. A főisteni pár másik oldalán Mars magasodott teljes fegyverzetben, csapásra emelt karddal; aki elébe állt, úgy érezhette, menten lefejezi. Mesala elcsodálkozott a szobrászok bátorságán és zsenialitásán, amellyel az isteneket megjelenítették. Az alkotások az ő nyelvén beszéltek. Muzsika volt lelkének a kétarcú Janus ellentmondásos alakja, a fél szemét lesütő Fortuna, fején csillagszerű koronával, és Apolló, akit még sohasem látott szárnyakkal ábrázolva, pedig magától értetődő, hogy a művészet elrepíti az embert a rideg valóságból.

Plútó volt az, aki egészen zavarba ejtette. A mester ragyogó ifjúként formálta meg, finom vonású arca csábítóan tündökölt. Szeme valahogy mindenre és mindenkire nézett; az összes többi isten mögött ott állt ő, az alvilág ura. Mesala önkéntelenül odalépett hozzá, és azon tanakodott, vajon miért alkották ilyen vonzóra, miért csalogatja őt egyre közelebb? Odaállt Plútó elé, vágyakozva megérintette a hideg mészkőtestet. Tudta, hogy egyedül van, senki meg nem láthatja, mégis körbenézett; az istenek hátat fordítottak nekik.

Kísértés fogta el, hogy megízlelje Plútó csókját. Átölelte a szobrot, és ajkát a kőszájra tapasztotta. Érezte a túlvilág hidegét, és vele az örökkévalóság mozdulatlan békéjét, amit nemrég még, ifjúkorának boldog rohanásában el sem tudott képzelni. Öröm töltötte el, hiszen a jelen káoszában is megtalálta a jót: az egykori tiltások és elvárások értelmüket vesztették, a maga ura lett, akármit megtehetett, nem volt ki előtt szégyenkeznie. Valami jótékony hideg űrbe vetődött, ahol ok és következmény megszűnt létezni.

A bokrok felől hallatszó morgás kizökkentette a gondolatmenetéből. Plútó válla felett kikémlelt az éjszakába. Egy felborzolt szőrű, vicsorgó kutya közelített hozzá. Az állat szeme vérben forgott, szájából minden lépésénél nyálcseppek hullottak. Lám, mégis figyel az ég, és senki sem élvezheti sokáig büntetlenül a halál csókját. Az egykori házi kedvenc most maga volt az engesztelhetetlen harag, mintha saját hanyatlásán keseregve mindent el akarna pusztítani.

Mesala nem félt, csupán bosszúságot érzett. Oly sok küzdelem árán jutott el idáig, és most felbukkan ez a veszett szuka, hogy mindent tönkretegyen. Hátrálni kezdett, az állat pedig gonosz szemét rászegezve követte, és a palota falának egy szegleténél sarokba szorította. A lány rövid tőrt húzott elő az övéből. Az épületben fekvő szétmarcangolt torkú férfira gondolt, és tudta, hogy ő lesz a következő áldozat, ha nem elég ügyes.

Meglehetősen nehéz választás előtt állt: megtehette volna, hogy a kutya nyakába dobja a tőrt, ugyanis ha sikerül, győz egyetlen karcolás nélkül. De ha elvéti, ott áll majd fegyvertelenül, szemben a biztos halállal. Viszont ha közelharcra kerül sor, a kutya könnyen megharaphatja, és a veszettség hosszú kínja vár rá is. Az állat ugrásra készen állt előtte, és minden rezdülését figyelte. Mesala elbizonytalanodva tanácsért fordult az istenekhez.

Apolló és Minerva állt hozzá legközelebb. A költészet istene azt sugallta, engedje szabadjára az érzelmeit, az ösztön mindig megleli a kiutat. A tudás istennője ellenben azt szorgalmazta, az eszére hallgasson, mert csak higgadt elme találhat rá a helyes megoldásra. A lány úgy érezte, széthasad a feje. Elég! Inkább a saját utamat választom, bármi legyen is az.

Döntött. A szerencsére bízta magát, és nem kockáztatott sokat. Bal kezét csalétekként kinyújtotta, a kutya harapásra tátott szájjal felugrott, a lány pedig kifordult az útjából, és közben teljes erőből döfött. Az állat holtan zuhant a földre, a torkába szúrt tőr hegye piros taréjként díszelgett a tarkóján. Mesala megköszönte sikerét az ágak közül kacsintó Fortunának.

A lány szelíd mosolya csak úgy ragyogott a véres munka fölött. Jupiter és Júnó arca elismerően villant a holdfényben. Janusnak tetszett a kontraszt. Mars diadalittasan magasodott a vér láttán, Neptunus lekicsinylően tekintett rá, mintha a külső szemlélők tudálékosságával azt mondaná, a szigonyommal többre mentél volna.

Mesala hol Apollóra, hol Minervára nézett, és a mosoly lassan lehervadt az arcáról. Hiába várt volna dicséretet a részükről, hiszen sérthetetlen kőisteni mivoltukban egy lány harca egy veszett kutyával hidegen hagyta őket. Megértés helyett megvetés ült a szemükben, elfojtott felháborodás, amiért nem rájuk hallgatott. A düh könnyei szöktek Mesala szemébe. Szétszakítanak. Egyiknek sem tudok megfelelni, ha ellentétes dolgokat kérnek. Lekuporodott a földre, lassan kinyújtózott a száraz fűben, és álomba sírta magát.

Reggel arra ébredt, hogy remeg a talaj. Valami nehéz hullott le mellette. Amikor felnézett, látta, hogy alig maradt ép szobor körülötte; Apolló szárnyai letörtek, Minerva elvesztette a fejét. A rengés egyre erősödött, és mindegyikük repedezni kezdett. A büszke kőistenek lassanként darabokra hullottak. A föld is meghasadt, és Mesala rohanni kezdett. Nem maradhatott, ha élni akart. Utoljára Fortuna omlott a lába elé, de szerencsésen átugrotta.

Felszaladt a dombtetőre, és lehasalt a fűbe. Döbbenten figyelte a pusztulást. A palota alatt beomlott a talaj, az épület végleg elsüllyedt. A szobrokból csak szürke kőkupacok maradtak. Sokáig tartott, amíg alábbhagyott a rengés, de amikor a föld végre megnyugodott, a lányt büszkeség töltötte el, hogy ezt is túlélte.

Meleg szél fújt a kora tavaszi táj felett, a levegő tele volt várakozással és ígérettel. Mintha a természet azt mondta volna, minden rendben lesz, újraéledek én, csak hagyjatok egy kicsit magamra. Mesala még egyszer végignézett a szobrok maradványain. Sajnálta őket, de elégtételt is érzett. Ami nem hajlik, az törik – gúnyolódott magában, aztán ismét útra kelt Délnek, Róma felé. Az a merev, és éppen ezért törékeny gondolat hajtotta, hogy egyszer majd, valahol messze, új otthonra lel.

Esvy: A tölgyerdő titka

1821 novembere, Nyugat-Anglia

Richard Kensey négy napja lovagolt a mornhilli erdőben Neil McWick, a híres lótenyésztő társaságában. A tagbaszakadt skót kötélen vezette a pompás, szürke kancát, amelyet Lord Exington birtokára vittek. Kensey irigyelte a gyönyörű ló új tulajdonosát, és McWicket is, aki szép összeget kap érte. Ők ketten zömök, öreg herélteken ültek. A tenyésztő indulás előtt azt mondta, azért mennek velük, mert ezeket a lovakat senki sem akarja majd kivásárolni alóluk. McWick-kel ugyanis megtörtént már, hogy visszautasíthatatlan ajánlatot tettek fiatal vadászlovára, aztán rosszabbnál rosszabb bérelt gebéken kellett hazamennie. Kensey, akit a mayporti ménes megmentésén fáradozó apja tanulni küldött McWickhez, a magyarázat ellenére elcsodálkozott Bátor, a neki szánt álmos tekintetű, sötétpej ló láttán.

– Kibírja szegény ezt a hosszú utat?

McWick felnevetett.

– Még hogy kibírja-e? Bátor nagyon edzésben van. George fiam minden vasárnap rajta ül, amikor átmegyünk a sógoromhoz ebédre Tullbery-be. Oda-vissza félnapi út.

Kensey megütközve nézett rá.

– Jól tartom őket – folytatta McWick. – Nem mennek olyan fiatalon tönkre, mint a londoni fuvaros lovak. Ha nem hiszed, ülj fel, és tegyél vele egy kört!

Kensey így ismerkedett meg Bátorral, aki némi bemelegítés után meglepő tempóban vágtázta végig vele a birtokot.

– Nahát, Neil – mondta, amikor leszállt a nyeregből –, ha a tartalék lovaid ilyenek, milyenek lehetnek, amikkel vadászatra jársz?

McWick csak mosolygott a dicséret hallatán, ahogy tette most is, elábrándozva útközben. Kensey ellenben éberen és bizalmatlanul figyelte a homályos novemberi tájat. A köd ezüstös fátyolként lebegett körülöttük, néhány árva falevél csúcsáról hűvös vízcseppek peregtek a nyakukba.

– Kutya idő van – jegyezte meg Kensey.

– Ahogy a feleségem mondaná, ennek is megvan a romantikája.

Richard vágyakozva gondolt vissza McWickék birtokára, a meleg kandallóra és a jóságos asszony pompás süteményeire. A rájuk váró hideg vacsorát, a párától átnedvesedett takarókat sokkal kevésbé találta vonzónak.

Már közeledett az alkonyat, amikor McWick sárga lova, Merész hirtelen megállt, és szimatolni kezdett. A másik két állat is ugyanúgy tett. A skót jelentőségteljesen hátranézett Kensey-re.

– Nem értem, én csak a szokásos erdőillatot érzem – vonta meg a vállát Richard. Néhány légy repült el a füle mellett, majd eltűntek a homályban.

– A lovaknak mindig igazuk van – mondta McWick. – Valami nem stimmel itt.

Óvatosan továbbmentek, szemüket a ködbe meresztve, ám alig láttak a legközelebbi tölgyfákon túl; az erdő elmosódott, ezerkarú szörnyként borult köréjük. A lovak nemsokára ismét megtorpantak, a szürke ráadásul ijedten hátraszökkent, majdnem lerántva McWicket a nyeregből. A skót késve engedte hosszabbra a kanca kötelét; láthatóan meglepődött valamin, amit megpillantott előttük az úton.

– Mi az ott? – kérdezte Kensey.

Nem kapott választ, viszont kis híján felkiáltott ijedtében, amikor a feltámadó alkonyati szél szétoszlatta a ködöt, és az egyik fáról eltorzult arcú, tejfehér szemű akasztott hulla vicsorgott rá.

McWick leugrott Merészről, kikötötte a kancával együtt egy alacsonyan eredő tölgyfaághoz, aztán közelebb ment a holttesthez. Kensey is leszállt, rácsomózta az ágra Bátor kantárszárát, elkergetett az arca elől egy csapat legyet, és az orrát befogva követte a skótot.

– Pont itt kellett fellógatnia magát ennek a szerencsétlennek? – bosszankodott. – Majdnem halálra rémisztett.

– Nem ő akasztotta magát ide – mondta McWick a hulla mögül. – Öngyilkosok ritkán szúrják hátba magukat.

Kensey odalépett mellé, és szemügyre vette a holttest lapockái közt éktelenkedő keskeny nyílást, amelyben alvadt vértől csatakos férgek nyüzsögtek.

– Te jó ég! Most mit tegyünk? – nézett McWickre.

A skót egyik kezét csípőre tette, a másikkal a fejét vakarta.

– Jelenteni kell a rendőrségnek. Holnap reggel érünk Lord Exington birtokára. A legjobb, ha ott azonnal elküldetünk a honecksville-i őrsre. Majd visszajövünk ide a felügyelővel.

Kensey-nek tetszett az ötlet, már nagyon elkívánkozott a holttest közeléből. Továbbindultak az egyre sűrűsödő sötétségben, és egy alkalmas tisztásra érve tábort vertek. Megvacsoráztak, aztán sokáig némán ültek a tűz melegénél. Richard, mint útjuk során többször, egy lovakkal kapcsolatos megjegyzéssel törte meg a hosszúra nyúlt csendet.

– Bátor mintha megint engem bámulna. Vagy nem? Nehéz rajta kiigazodni.

Neil McWick a vidáman táncoló lángokat figyelte.

– Azért tűnik olyan rejtélyesnek a természetük, mert túlságosan hasonlítanak ránk, de ezt még véletlenül sem vallanánk be magunknak, így inkább rájuk ragasztottuk a kiismerhetetlenség mítoszát. – A skót mosolyogva nézett a társa szemébe. – De mondd, nem bámulod te is őt?

Kensey felsóhajtott.

– Ezt már végképp nem értem.

McWick ismét a tűzbe révedt.

– Azt szeretem Bátorban, hogy bár rengetegen lovagolták már – amilyen kezes bárány, mindig őt adtam kölcsön, ha valamelyik ismerősömnek lóra volt szüksége – mégsem vesztette el az érdeklődését az új lovasok iránt.

Kensey leheveredett a fekhelyére, és elgondolkodva nézett az öreg állat kifürkészhetetlen szemébe. Bátor tekintete álmába is követte.

Amikor felébredt, rémisztő látvány fogadta. Tucatnyi hatalmas szem meredt rá. A táborhelyük körül valaki minden fa törzsébe szemformát vésett. Kensey egy percig mozdulni sem mert, aztán áthajolt a kihűlt hamu felett, és rángatni kezdte McWick vállát.

– Neil!

A skót morgott valamit, aztán kinyitotta a szemét.

– Mi a bánat ez? – kérdezte a szemek láttán. – Úgy látszik, valaki a bolondját járatja velünk. Tűnjünk innen, de rögtön!

Villámgyorsan pakoltak és nyergeltek, de Kensey szinte örökkévalóságnak érezte a perceket a fatekintetek gyűrűjében. Nagyot sóhajtott, amikor útra keltek. Hamarosan kiértek egy sáros kocsiútra, és ügetésbe kezdtek. Az erdő lassan megritkult körülöttük, majd nagy, nyílt térség tárult eléjük rétekkel, szántóföldekkel. A távolban, egy domb tetején díszes, ódon épület magasodott. Richard úgy vélte, Lord Exington kastélya messze a legszebb, amit valaha látott. Gyönyörű kert nyújtózott körülötte. A fák lombja sárgán pompázott, a sétányok mentén őszirózsabokrok virítottak.

Beügettek a nyitott kovácsoltvas kapu két szárnya között, aztán az épület előtti köves téren megfékezték a lovakat, és elléptettek az istállóig. Az egyik lovász gondjaira bízták az állatokat, majd bementek a házba. A komornyik Lord Exington dolgozószobájába vezette őket.

– Holttest? – kapta fel a fejét a házigazda, amint McWick elmesélte a kalandjukat. – Hol találták?

– Két mérföldre északkeletre.

– Micsoda rémtörténetet hoztak a mi békés vidékünkre! – csóválta a fejét Lord Exington. – Azonnal elküldetek a rendőrségre. Megebédelünk, amíg ideérnek, aztán együtt elmegyünk a helyszínre.

Richard Kensey álmosan dőlt hátra a pompás, ötfogásos ebéd végén. Látta, hogy McWick is laposakat pislog. Lady Exington és lánya, Jane ült vele szemben. Hullámos, aranybarna hajukkal, világoskék szemükkel úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás.

– Megnéztem az új lovamat – szólalt meg a lány. – Gyönyörű.

– Nemcsak szép, ügyes is – mondta McWick. – De kérem, kisasszony, várjon még a kipróbálással, hadd szokja meg először az új helyét.

– Mi a neve? – kérdezte Jane.

– Én Hérának hívtam, de nyugodtan adhat neki másikat.

– Jó lesz, illik hozzá.

– Ugye szelíd ez a ló? – firtatta Lady Exington. – Nem szeretném, ha ledobná az én kis Jane-emet.

– Nincs benne rossz szándék, de vigyázni kell vele, mint bármelyik másikkal – felelte a skót diplomatikusan. – Tudja, asszonyom, fehér lónak is fekete az árnyéka.

Délután megérkezett Honecksville-ből Riggins felügyelő egy járőr kíséretében. A kopaszodó nyomozó rövid, szőke bajuszt és szakállat viselt, apró, kék szemében állandó gyanakvás tükröződött. Meghallgatta Kensey-ék történetét, aztán mindannyian kocsira szálltak, és kihajtottak az erdőbe. Ameddig lehetett, becsörtettek a fák közé, a két széles kocsiló miszlikbe törte a talajt borító száraz ágakat. Amikor a holttest fellelésének helyére értek, elkerekedett a szemük. A halott és az akasztókötél ugyanis eltűnt. Mivel azóta eső is esett, hiába kerestek vonszolási nyomokat.

Riggins haragos tekintettel pásztázott körbe.

– Kicitáltak minket ide a világ végére a semmiért?! – kezdte, aztán tíz perces szóáradatában kifejtette, mennyit haladhatott volna a nyolc honecksville-i eltűnt rejtélyes ügyében, ha nem hívják ki feleslegesen, képzelt hullákhoz.

A visszaúton mindvégig sértődötten nézett McWickékre, és egy szót sem szólt.

– Szerinted tényleg csak képzelődtünk, Neil? – kérdezte este Kensey a kert egyik míves padján terpeszkedve.

– Dehogy is – mondta McWick, és leült mellé. – Az lehetséges, hogy egy ember hallucinál, de hogy kettő, ráadásul teljesen ugyanazt? Ez valószínűtlen.

– Vajon a szemek hogyan kerültek a fákra?

– Még jó, hogy azokat nem említettük, Riggins rögtön diliházba záratott volna minket, ha a szemek is elpárologtak – nevetett McWick.

– Nem tűnhettek el, hiszen bevésték őket – vélekedett Kensey. – Vajon mit jelenthetnek?

– Szerintem valaki tudatni akarta velünk, hogy látott minket, amikor a holttestet megtaláltuk. Gondolom, a gyilkos.

– Megölhetett volna minket álmunkban – suttogta Kensey riadtan.

– De valamiért nem tette – tűnődött a skót. – Holnap elmegyek újra a szemekhez, hátha akad valami nyom, ami elvezet a tetteshez.

– Veled megyek.

– Itt maradsz, túl veszélyes! Mit mondanék a szüleidnek, ha történne veled valami?

– Nem mehetsz egyedül! Mit mondok a családodnak, ha nem térsz vissza?

McWick megcsóválta a fejét.

– Rendben, győztél. Pirkadatkor várlak az istállóban.

Hajnalban Kensey csendben kiosont a vendégszobából. McWick már az istállóban ténykedett, éppen Merész hevederét húzta szorosabbra. Bátor még a szalmán feküdt, és álmosan bámult körbe. Richard felösztökélte, kikefélte a szőréből a port, aztán felnyergelte, és a kantárt is gyorsan rácsatolta. McWick kivette a nyeregtáskából a puskáját, hogy ellenőrizze.

– Van fegyvered? – kérdezte felpillantva.

Kensey nemet intett, mire a skót átnyújtott neki egy pisztolyt. Kivezették a lovakat az udvarra, majd nyeregbe szálltak, és nekivágtak az útnak. Az erdőben köd terjengett, fehér pászmái körülölelték a fatörzseket. Lassan haladtak a homályban, egyszer kis híján el is tévedtek, de végül eljutottak arra a tisztásra, ahol utoljára táboroztak. A szemek most is éppoly fenyegetőn meredtek rájuk, mint akkor.

Richard végighúzta az ujját az egyik véseten.

– Amilyen mélyek és szélesek, egész éjjel dolgozhatott rajtuk – vélekedett.

– Az emberünk valószínűleg magas, erős, gyors mozgású, és remekül rejtőzködik.

Kensey meglepetten pislogott a következtetés hallatán.

– Te ennyire értesz a nyomozáshoz?

– Gőzöm sincs róla – kacsintott McWick. – Ez egy olyan ló, amin még nem ültem. De talán ehhez sem kell más, mint józan paraszti ész. Képzeld csak el, mit szól majd Riggins, ha elvisszük neki a gyilkost!

– Szeretném látni az irigy képét – bólogatott Richard.

Tovább keresgéltek a tölgyek között, mígnem McWick egyszer csak megtorpant.

– Odanézz! Az első nyomunk!

– Hol?

Kensey-nek majd kiesett a szeme, úgy fürkészte az aljnövényzetet.

– Mindenhol. Próbált több csapát használni, hogy ne tűnjön fel, gyakran jár erre.

Richard most észrevette, hogy a kis növények levelei sárosak, és sok helyen egy irányba állnak.

– Komolyan, egy bűnügyi szaktekintély veszett el benned.

A skót apró mosollyal fogadta a dicséretet. Újra nyeregbe szálltak, és követték az alig látható csapások irányát.

Meglepetésükre egy omladozó kis vadászkúriához jutottak, ahonnan csak úgy áradt a rothadás bűze. Az idegesen szaglászó lovakat kikötötték egy távolabbi fa takarásában, aztán fegyvereiket kézbe kapva az épülethez lopakodtak. A vetemedett bejárati ajtó tárva-nyitva állt. A csillogó köd után sokára szokott hozzá a szemük a benti sötétséghez. A hallban döbbenetes látvány tárult eléjük. Az egyik fal teljes hosszában holttestek lógtak kampókon, az oszlás különböző stádiumaiban. A jobb szélen az erdőben látott tetem függött, a túloldali sarokban egy teljesen csupasz csontváz fehérlett, a mellette lévőn még tapadtak itt-ott kiszáradt szövetdarabok, a középső testeken kövér nyüvek tekeregtek.

– Az Úr nevére, már nyolcat megölt – sóhajtotta McWick. – Ők lehetnek a honecksville-i eltűntek, akiket a felügyelő annyira keres.

– Épp erre gondoltam én is – mondta Kensey befogott orral. – Menjünk vissza, és hozzuk ide Rigginst!

– Rossz ötlet – rázta a fejét a skót. – A gyilkos megint eltüntetné az összes nyomot, mire ideérnénk. Szerintem most is figyel minket.

– Azt mondod, csak úgy bizonyíthatjuk az igazunkat, ha elkapjuk?

– Pontosan.

Nekiláttak az épület átvizsgálásának. Először felmentek a szúette lépcsőn az emeletre, és végigjárták a lyukacsos parkettájú, ürességtől kongó emeleti szobákat. Ezután a pince felé vették az irányt. Ott is csak csupasz kőfalakat és néhány rozzant ládát találtak.

– Úgy tűnik, nincs itthon – jegyezte meg Kensey.

– A ház mögött még nem jártunk – mondta McWick, és a hátsó ajtóra mutatott.

Kimentek a gaztól virító kertbe, ahol egy félig összeomlott melléképületre lettek figyelmesek. Arrafelé vették az irányt. Pár lépés után váratlanul eltűnt a lábuk alól a talaj; lezuhantak egy verembe. Mielőtt felocsúdhattak volna, előbukkant a semmiből egy hatalmas termetű, bozontos alak, és rájuk vetette magát. Kensey csuklója fájdalmasat rándult, amikor kitekerte a kezéből a fegyvert. McWick féltérdre emelkedve célra tartotta a puskát, ám a támadó villámgyorsan maga elé húzta Richardot, és a füléhez nyomta a pisztolyt. A skót néhány pillanatig farkasszemet nézett az ellenfelükkel, aztán leengedte a fegyvert. Az óriás ekkor felé fordította és elsütötte a pisztolyt. McWick vérző fejjel oldalra bukott.

– Ne! – ordította Kensey, és minden erejét latba vetve próbálta kiszabadítani a nyakát a támadó könyökhajlatából.

Nem sokáig kapálózhatott, mert fegyvermarkolat csattant a tarkóján, és elsötétült előtte a világ.

Kensey hideg kövön fekve tért magához. A pincében volt, mellette gyertya égett az egyik ládán. McWick a sarokban hevert, arccal a földön. Jobb halántékáról kicsiny vérpatakok csordogáltak az álla és a nyaka felé. Richard szédelegve felült, aztán négykézláb odamászott hozzá. Kötszer híján az inge ujjából tépett egy darabot, és rászorította a sebre. McWick fájdalmas grimaszt vágott, aztán lassan kinyitotta a szemét. Kérdőn nézett Kensey-re.

– Szerencséd volt, csak súrolt a golyó.

– Elfelejtettem mondani, hogy a pisztoly kicsit félrehord – mosolyodott el a skót, aztán átvette társától az ingdarabot, és tovább nyomta. – Te jól vagy?

– Igen – hazudta Richard a tarkóját dörgölve.

McWick óvatosan felült, és körbepislogott a helyiségben.

– Valahogy ki kell jutnunk innen.

Ahogy ezt kimondta, kivágódott az ajtó, és az óriás döngő léptei alatt felnyögtek a lépcsőfokok. Megállt előttük McWick puskájával a kezében.

– Mozgás fölfelé! – dörrent rájuk.

Kensey undorodva nézte sötét szemét, fekete csimbókokban lógó haját, szutykos rongyait.

– Ki maga? – kérdezte.

– John Fayton a nevem, de nem hiszem, hogy ez mond nektek valamit – mordult az óriás, aztán felterelte őket a hallba, ahol egy vizesvödör és két durva rongy várt rájuk.

– Meg kell tisztítanotok a parkettát, mert nemsokára ellátogat ide a menyasszonyom, és nem fogadhatjuk ilyen piszokkal – mondta Fayton, és kibiztosította a fegyvert, hogy nyomatékosítsa a kérését.

Kensey és McWick kénytelen-kelletlen nekiálltak a munkának. Órákig tartott, mire megbirkóztak a százévesnek látszó kosszal, és a parketta láthatóvá vált. Fayton mindvégig mögöttük lépdelt, amíg négykézláb haladtak méterről méterre, és ha pihenni próbáltak, hátba böködte őket a puskacsővel. A munka végeztével visszaparancsolta foglyait a pincébe. Kensey-nek úgy kellett támogatnia McWicket, akit az ájulás kerülgetett. Az óriás rájuk zárta az ajtót, és eltrappolt felfelé. Richard néhány pillanatig dühtől remegve bámulta az ajtót, aztán leült társa mellé a fal tövébe.

– Miféle menyasszonya lehet egy ilyen elmebetegnek?

– Nem hiszem, hogy szabad akaratából jön a hölgy.

– Elrabol valakit, és mi semmit sem tehetünk – döbbent rá Kensey.

– Fayton. Olyan ismerős a neve – sóhajtotta McWick. Percekig nézte a mennyezetet, mintha onnan le tudná olvasni a megfakult emléket. Végül így szólt: – Egy plymouthi kereskedőtől hallottam róla, két vagy három évvel ezelőtt. Azt mesélte, fekete csuhában járta a falvakat, és a Sátán nevében prédikált. Arra biztatta az embereket, hogy egyenek férgeket, mert később azok eszik majd az ő testüket. Mindig eltűnt néhány lakos, amerre járt, de soha nem sikerült bizonyítani, hogy Faytonnak köze lenne az eseményekhez. Plymouthban aztán elkapták és bolondokházába zárták.

– Gondolom, onnan nem olyan nehéz megszökni, mint a börtönből – vélekedett Richard. Egyszerre igencsak kilátástalannak látta a helyzetüket.

A dögszagú, fülledt csendben elnyomta őket az álom. Kensey nyerítésre ébredt. Megrázta a fejét, és felszaladt a lépcsőn. A pinceajtó résén kilesve a hall egyik ablaka került a látóterébe. Lovaik elmosódott sziluettjét pillantotta meg a hátsó udvaron. Merész ijedten forgolódott az óriás alatt, Bátor is idegesen feltartotta a fejét, de nem tett hirtelen mozdulatokat; talán vigyázni próbált a hátára kötözött zöld ruhás nőre. Fayton elvágta a hölgy béklyóit, aztán szélnek eresztette a lovakat. Kensey elszorult szívvel nézte, ahogy betrappol a hallba a kapálózó és sikoltozó Miss Exingtonnal a vállán.

Fayton egy székhez kötözte Jane-t, aztán megindult a pince felé. Richard odaugrott McWickhez, hogy felébressze. Társa ködös tekintettel tápászkodott fel, kezét a falnak támasztva, mintha nem találná az egyensúlyát. Mielőtt Kensey elmondhatta volna, mit látott, kitárult a pinceajtó, az óriás lerobogott a lépcsőn, majd kiterelte őket a puskával a hallba. Miss Exingtonhoz hasonlóan egy-egy széket kaptak, zavarbaejtő elrendezésben. Fayton eltrappolt a holttestek irányába, és egy tálba férgeket szedett róluk, majd megkínálta a jelenlévőket. Jane sírva rázta a fejét, Kensey tüntetőleg elfordult, McWick annyit mondott:

– Köszönöm, nem kérek.

Fayton vállat vont, és bekapott kettőt-hármat az élő csemegéből. Ezután elment a könyvespolcig, és egy vaskos, foltos borítójú kötettel tért vissza.

– Akkor kezdhetjük is a szertartást – közölte férgekkel teli szájjal, majd lecsapta a nyitott könyvet McWick térdére. – Olvasd!

– Miért pont én? – kérdezte a skót. – Csak lovakat szoktam összeadni, és őket sem hosszú távra.

Fayton akkora visszakezes pofont kevert le neki, hogy majdnem eldőlt székestül.

– Olvasd! – rivallt rá újból.

McWick a szövegre szegezte a tekintetét, pár másodpercig nézte, aztán felemelte a fejét.

– Nem tudom elolvasni. Annyira szédülök, hogy nem látom a betűket.

Az óriás érthetetlenül morgott valamit, és átvitte Kensey-nek a könyvet.

– Azért gyűltünk itt egybe, hogy tanúi lehessünk... – kezdte Richard a szertartást, ám csak eddig jutott, mert Neil időközben kiügyeskedte a csizmája szárába rejtett vadászkését, elvágta a köteleit, majd Faytonra támadt.

Az óriás meghallhatta a lépteit, mert szembefordult vele, mire odaért, és a penge a puskatusba fúródott. Dulakodni kezdtek, a fegyver pedig a padlóra hullott. Kensey hirtelen ötlettől vezérelve székestül a levegőbe ugrott, és amikor földet ért, a rozoga ülőalkalmatosság darabokra esett a súlya alatt. Kiszabadult a köteléből, és felkapta a puskát. Fayton, aki épp McWick gerincén térdelt, észrevette, hogy rá céloz, és futásnak eredt. Richard kirohant utána az udvarra, de az ellenfelük ekkor már Merész hátán vágtatott a fák felé. Kensey célba vette, de nem merte meghúzni a ravaszt, félt, hogy a lovat találná el. Csalódottan vette tudomásul, hogy Fayton kicsúszik a kezükből, ám ekkor odaért mellé McWick, és hosszút füttyentett. Merész a gazdája hívását hallva hirtelen lefékezett, majd szinte egy helyben megfordult. Fayton lerepült róla, neki a legközelebbi fának, és lassan a vaskos tölgy gyökerei közé csúszott.

Kensey alig hitt a szemének, mert a visszafelé vágtató ló mögött rendőrök lepték el az erdőt. Körbevették a homlokát fogva feltápászkodó Faytont, aztán megbilincselték és elvezették. McWick megsimogatta a mellé érő Merész nyakát, majd fáradt mosollyal leült a ház tövébe. Az erdő felől ismét lódobogás hallatszott. Richard azt hitte, Bátor az, de amikor odanézett, Lord Exingtont látta közeledni egy magas, izmos, fekete vadászménen. A lánya nevét kiáltotta. Kensey-nek csak ekkor jutott eszébe, hogy Jane még megkötözve ücsörög a házban. Befutott, hogy kiszabadítsa. Miss Exington türelmetlenül fészkelődött, amíg kioldozta a csomókat, majd köszönetet sem mondva kirohant, hogy az apja nyakába boruljon.

Richard csodálkozása Riggins felbukkanásakor hágott a tetőfokára. A felügyelő elmesélte, hogyan találtak rájuk a patanyomokat követve, és még valami bocsánatkérés-félét is mormogott, aztán amikor meglátta McWick vércsíkos arcát, hátrahőkölt. Azonnal parancsot adott a közelben álló két járőrnek, hogy vigyék el a honecksville-i felcserhez. Kensey átkarolta kimerült társa vállát, és felsegítette az odagördülő rendőrségi kocsira.

Miután Richard röviden elmondta Rigginsnek a történteket, és mialatt a felügyelő Miss Exington vallomását hallgatta, felült Merészre, hogy Bátor keresésére induljon. Hamar megtalálta: nem messze, egy mohos tölgy árnyékában legelészett. Csodálta McWick előrelátását, aki a megérkezésükkor kicsatoltatta vele a kantárszárat, így a ló nem szakította el. Visszavezette az állatokat a vadászkúriához. A bűztől biztos távolban várt, amíg Jane megszabadult a rendőröktől. Ezután, mivel az apja időközben hazament, kettesben lovagoltak el az Exington-kastélyig.

A lány sokáig szótlanul léptetett Kensey mellett, aztán megkérdezte:

– Mi vette rá magukat, hogy egy ilyen elvetemült bűnöző nyomába eredjenek?

– Túlságosan fejlett az igazságérzetünk – felelte Richard mosolyogva. – Főleg McWické. Én csak mentem utána.

– Ha nem lettek volna ott, nem is tudom, mi történt volna velem – mondta Miss Exington, és Kensey úgy vélte, ez felér egy köszönettel.

– Gondolom, egy ilyen kaland után jó darabig nem gondol majd férjhezmenetelre.

– Eddig sem foglalkoztatott a téma. A nővérem már házas, és nagyon bánja. Nem elég, hogy az ura iszákos, képzelje el, egyetlen lovuk sincs!

Richard felnevetett.

– Nálunk otthon van egy egész ménes.

A lány durcásan pislogott rá.

– Nem hittem volna, Mr. Kensey, hogy ilyen tapintatlan módon ki akarja használni a helyzetet. Nincs kedvem tovább diskurálni magával, inkább versenyezzünk hazáig!

Kensey meglepődött a javaslaton, de bólintott. Jane-nek több se kellett, vágtázni kezdett a nyílegyenes erdei úton. Richard tudta, hogy Merész kicsit gyorsabb, de hagyta nyerni a lányt, nehogy kihajtsa a lelket szegény Bátorból. Az állat így is eléggé zihált, amikor célba értek a birtok kapujánál.

– Egész jól megy ez a ló – jegyezte meg Jane, miközben megveregette a nyakát. – Hála maguknak, holnap végre kipróbálhatom a sajátomat is.

Kensey Lord Exington mellett állt az istálló ajtajánál, és Jane-t nézték, aki Hérával sövényakadályokat gyakorolt a kastély mögötti pályán.

– Remekül ugrik ez a kanca – jegyezte meg az idősebb férfi. – McWick szokásához híven jól választott.

– Remélem, hamar rendbe jön.

– Ne aggódjon, Richard, biztos vagyok benne, hogy így lesz.

Kensey bólintott, elnézte még pár percig a csodálatos Jane–Héra párost, majd elnézést kért a vendéglátójuktól, és a kastély felé vette az irányt. Az elmúlt két napban McWick nem kis riadalmat okozott számára. A kalandjuk utáni reggelen feltűnően sokáig aludt, és amikor megpróbálták felébreszteni, sehogyan sem sikerült, az érverése pedig lassú és feltűnően erős volt. Lord Exington a saját orvosát hívta el hozzá. A kopasz, szemüveges doktor érvágást végzett, aztán annyit mondott, a következő napok sorsdöntőek lesznek. Richard végigvirrasztotta mellette az éjszakát, hajnalban már a kétségbeesés környékezte. Dél körül aztán McWick magához tért. Kensey hihetetlen örömöt érzett, annak ellenére, hogy társát erős fejfájás kínozta, és egy falatot sem bírt enni.

Amint felért az emeletre, halkan bekopogott a betegszobába. Meglepetésére Neil az ablak előtt ült egy karosszékben, és szakértő szemmel nézte Miss Exington és Héra bemutatóját az ablakból. Mellette egy félig megevett pirítós hevert a tálcán egy csésze tea társaságában.

– Kicsit túl közel engedi az akadályhoz ugrás előtt, de azért nem rossz – mondta a skót, amikor Kensey odalépett hozzá.

– Hogy vagy?

McWick elkapta a tekintetét az ablaktól, és ránézett.

– Tegnaphoz képest kitűnően. Már kezdem unni a négy falat. Ráadásul ez a kövér szolgálólány, aki az ételt hozza, egy hárpia. Ma reggel halálra akart etetni. Azt hiszi, mert ő a torkosság bűnébe esett, mindenkit a saját képére kell formálnia.

Kensey jót nevetett.

– Azt hiszed, ez vicces? – dorgálta McWick játékosan. – Ebédelj velem, és megtudod!

Richard elfogadta a meghívást, megbeszélte a szolgálókkal, hogy neki is az emeleten terítsenek, és pontban tizenkettőkor visszament Neilhez.

Éppen asztalhoz ült, amikor kivágódott az ajtó, és egy megtermett, pirospozsgás lány toppant be hatalmas tálaló kocsit tolva. Kirakta az asztalra a gőzölgő meggylevest és a fémtető alatt lapuló második fogást, aztán kivonult.

– Ez a vihar előtti csend – súgta McWick, aztán csendben enni kezdtek.

A szolgálólány fél óra múlva visszatért a desszerttel, és szigorú arccal szemrevételezte a tányérokat. Mivel Neil a levest ugyan elfogyasztotta, de a marhasülttel már nem tudott teljes mértékben megbirkózni, elsöprő erejű szóáradatba kezdett:

– Megmondtam, Mr. McWick, hogy így sose fog megerősödni! Hogy lehet ennyire skót, hogy még az étellel is spórol? Tessék megenni mindet!

– Értse meg, Miss Morgan, nem kérek többet!

A tekintélyes teremtés villára szúrt egy darab marhahúst, és célba vette Neil száját.

– Na, csak még egy falatot!

McWick a fejére húzta a térdén átvetett kockás plédet, és kétségbeesett hangon óbégatott ki alóla:

– Hagyjon már békén!

– Maga egy lehetetlen alak! – mondta Miss Morgan, majd felhúzott orral kiviharzott a szobából.

– Látod? Erről beszéltem – dobta félre Neil a takarót.

– Ennek a fele sem tréfa.

– Komolyan, be kéne zárni az ilyet.

– Mondjuk Fayton mellé. Megnézném, milyen képet vágna Miss Morgan, amikor kukacokkal kínálja.

Kirobbant belőlük a nevetés.

– Nem bírom ki vele a vacsorát is – komorodott el McWick. – Majd beszéld rá őket, hogy ne keressenek!

– Miért, hol leszel?

– Könnyen kitalálod majd.

Este Miss Morgan jajveszékelve robbant be a szalonba, és heves karmozdulatok kíséretében közölte, hogy sehol sem találja McWicket. Richard, aki együtt teázott Exingtonékkal, felállt, hogy megnyugtassa a társaságot. Mivel neki Neil előre bejelentette rejtélyes eltűnését, nem lepődött meg.

– Semmi baj, biztos helyen van, de most egyedüllétre vágyik. Ezért arra kérem önöket, ne próbálják megtalálni!

– De mi lesz a vacsorával? – rikácsolta a szolgálólány.

– Tudomásul vettük az aggodalmát, de úgy illik, hogy a vendégeink kedvére tegyünk. – mondta Lord Exington. – Elmehet, Miss Morgan.

Amikor elhalkult a folyosón a szolgálólány sápítozása, Kensey szép estét kívánt az Exington-családnak, és visszavonult a szobájába. Alkonyatig várt, majd kiosont a folyosóra, és McWick keresésére indult. Arra gondolt, hogy az ember mindig oda megy, ahol jól érzi magát, és Neil hol is érezné jobban magát, mint a lovai közelében. Várakozásának megfelelően az istállóban találta a skótot. Fehér kötése csak úgy világított a félhomályban, amint a box sarkában fekvő Merész nyakán pihentette a fejét.

– Te vagy az, Richard?

– Én.

– Akkor jó.

Kensey bement a szomszédos boxba, ahol Bátor heverészett. Félrerúgott egy kupac trágyát, aztán tiszta szalmából fekhelyet eszkábált magának.

– Mit csinálsz? – kérdezte McWick.

– Amit te. Mindig is ki akartam próbálni az istállóban alvást – mondta Richard, aztán lefeküdt, és Bátor hátának támaszkodott.

Az állat puha szőre most kényelmesebbnek tűnt a legdrágább párnánál, nagy testének melege és légzésének egyenletes üteme hamarosan álomba ringatta. Az öreg ló csodálkozva felemelte a fejét, majd tudomásul véve Kensey jelenlétét, újra alvásba merült.

Másnap reggel Richard kipihenten ébredt. Felkelt, kinyújtózkodott, aztán átnézett a másik boxba. McWick és Merész már talpon voltak, a skót éppen a patkókat ellenőrizte. Halkan susogott a háta mögött a szalma; Kensey odafordult, és látta, hogy Bátor térdelő helyzetbe gördül, és laposakat pislog.

– Szép jó reggelt! – intett McWick. – Ideje készülődnöd, mert ma hazaindulunk.

– Micsoda? De hát elég jól vagy hozzá?

– Tudod, egy idő után mindenkinek elege lesz a vendégekből. Főleg a rosszkedvű fejfájósakból. Exingtonék jó kuncsaftok, ezért nem szeretném náluk túlfeszíteni a húrt.

Kensey észrevette, hogy a társa kikerülte a kérdését, de úgy vélte, nem érdemes vitatkozni vele. Elkezdte kitisztítani Bátor patáit. Neil közben kivezette sárga lovát a folyosóra, és nekiállt kikefélni a szőrét.

Nem sokkal később hisztérikus női hang verte fel az istálló csendjét.

– Hát itt bujkál, maga csirkefogó!

McWick riadt képet vágott, amint megpillantotta Miss Morgant, és úgy, ahogy ott állt, hálóruhában felugrott Merészre, majd kivágtatott az istálló hátsó ajtaján, és átugratta a mögötte húzódó, méteres sövényt. Kenseynek tátva maradt a szája. Csodálta McWicket, aki alatt nyereg és kantár nélkül is azt csinálja a ló, amit ő akar. Miss Morgan odatrappolt mellé.

– Szegény ember alaposan beverhette a fejét, mert nem normális, amit művel – vélekedett, majd sarkon fordult.

Richard egyre inkább úgy gondolta, a sietős távozásnak több köze van Miss Morgan személyéhez, mint a vendégszeretettel való képzelt visszaéléshez.

Egy órával később McWick visszamerészkedett az istállóhoz, és folytatták a lovak felkészítését. Később, miután Lord Exington a Kensey által mesélteket figyelembe véve egész napra a szállására parancsolta a testes szolgálólányt, összeszedték a cókmókjukat, és elbúcsúztak a vendéglátóiktól. A komornyik tekintélyes csomag élelmet adott át nekik, mielőtt útnak indultak. Ritka és kellemes novemberi napsütés cirógatta az arcukat, miközben keresztülvágtak a kerten és a birtok körüli réteken. Már majdnem elérték a mornhilli tölgyest, amikor Jane Exington utolérte őket a gyönyörű Héra hátán.

– Jó utat! – kiáltotta nevetve, miközben nagy ívben megfordult az erdő előtt, és visszavágtázott a birtok irányába.

– Szerintem most jött ki vele először terepre – mondta Richard. – Eddig csak a pályán gyakorolt.

– Úgy látom, összeszoktak – jegyezte meg McWick, és gyorsításra ösztökélte Merészt.

Ügetni kezdtek a végtelennek tűnő erdei úton, ahol a tölgyek ágai egy katedrális támpilléreiként nyújtóztak föléjük.

A skót egyszer csak megfékezte a lovát.

– Vigyázz, vadak jönnek!

Kensey megállította Bátort, és csodálkozva nézett körül. A fák takarásából kisvártatva egy tucat szarvas szökellt át előttük, félelmetes csendben.

– Honnan tudtad? – pillantott hátra Richard.

– Merész árulta el.

– De hogyan?

– A füle mozgásán látszott.

Richard megcsóválta a fejét. Arra gondolt, hogy bár gyermekkora óta lovagol, mégsem érti a lovak efféle apró jelzéseit. Úgy érezte, hiába ül Bátor hátán, egy szakadék választja el tőle.

Útjuk harmadik estéjén McWick végleg megszabadult a kötésétől. Elégedetten nézegette a sebet egy kis tükörben a tűz fényénél.

– Végre nem nedvezik, és levehetem ezt a vackot. Nézd, ha ráfésülöm a hajamat, nem is látszik! – mosolygott a skót. – Így talán nem rémül meg a család.

– Ki fogja kiszedni a varratokat?

– Majd Emily.

– Gyakran csinál ilyet a feleséged? – firtatta Kensey döbbenten.

– Persze, hát a lovak is megsérülnek néha, és mindig ő varr, ha kell. Jobb a kézügyessége, mint nekem.

– Nahát, eddig valamiért azt hittem róla, elájul, ha vért lát. Olyan finom nőnek tűnik.

– Emily nem igazán mutatja meg idegeneknek, milyen valójában. Más meglepő tulajdonságai is vannak, például mindig megérzi, mikor érek haza. Ugyanúgy, ahogy te tudod, melyik évszakban milyen csillagok jelennek meg az égen. Megvan neki a maga tudománya.

– Csodálatos asszonyt szereztél magadnak.

– Meghiszem azt. De ne félj, megtalálod te is a neked valót. Adok kölcsönbe két-három jó csődört, kicsit felpörgetjük a ménesetek eladásait, és máris lesz anyagi háttered, hogy megkérhesd Miss Exington kezét.

Richard fülig vörösödött.

– Honnan veszed, hogy…

– A vak is látta, hogyan néztél rá – vigyorgott Neil.

A negyedik napon már bealkonyodott, amikor megérkeztek egy ismerős körvonalú domb aljához. Kensey észrevette, hogy Bátor felélénkült, sőt annyira mehetnékje lett, hogy rövidebbre kellett fognia a kantárszárát.

– Jöhet egy kis vágta? – kérdezte McWick.

– Mi? – döbbent meg Kensey. – De hát éjszaka van!

A skót ábrándozó hangon felelt:

– A ló ilyenkor jobban lát, mint te, így átvezet a legmélyebb sötétségen is. Ne irányítsd, inkább dobd a nyakába a szárat, és hidd el, hazavisz!

Kensey nem kis kétségekkel a szívében, de lazára engedte a kezében szorongatott bőrszíjat. Bátor kilőtt az éjszakába, és hihetetlen tempóban vágtázott fel az újhold fényében derengő réten. Kensey megesküdött volna rá, hogy hazatérési mámorában még egy telivért is megelőzött volna. A dombtetőhöz közeledve aztán lassítottak, majd megálltak. Az előttük elterülő völgyben lámpa gyúlt egy ház ablakában, majd kinyílt az ajtó, és egy asszony alakja jelent meg a résben. Egy pillanatig úgy tűnt, egyenesen rájuk néz, aztán előresietett, hogy kinyissa a birtok kapuját. Kensey már épp újabb vágtára sarkallta volna Bátort, amikor McWick odaszólt neki.

– Ejnye, Richard, lépésben megyünk le! – nevetett. – A végén még azt hinné Emily, hogy vágtatunk az éjszakában, mint holmi őrültek.

Megjelent a júliusi Lidércfény

A mai napon megjelent a 91., 2014 júliusi Lidércfény amatőr kulturális folyóirat (AKF).

Tartalom:

Szerkesztői köszöntő: Megemléikezés

Brekking Nyúsz: Írástudó Íróiskola – Alapozó kurzus 3.; Jubileumi novellapályázat 2014

Novellák: Hatékonyság /Xenothep/, Átok /Placebo/, Kezdetleges technika /bel corma/, Becca I. /Stephen_Rivers/, Mobil szerencse – Reflektorfényben /Milton Gray/, A-z buli /Kétvirág/, Elszenderedve /T. Bálint/, Talán túl sokat vártam /T. Bálint/

Versek: Angyal /glittermoon/, 373 /Kétvirág/, A vígság ihlete /Csillangó/, Mikor jössz... /aniko22/, A folyónál /Norton/, Kék világ /CrazyMom/, A képzelet tangója /edwardhooper/, Visszatekintő /Zhora/

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával: A jégbordás út /Esvy/

Filmajánló Mozimorzsák – filmaprólék: Rumlis vakáció / RV (2006), Tekerd vissza, haver! / Be Kind Rewind (200, 47 Ronin (2013), A Gép / The Machine (2013), 300: A birodalom hajnala / 300: Rise of an Empire (2014) /Jimmy Cartwright/

Könyvajánló On Sai: Calderon 2 – avagy felségáruláshoz bricsesz dukál /Maggoth/

Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat VIII. évfolyamának 7. száma az alábbi hivatkozáson érhető el:
http://www.szentesinfo.hu/lidercfeny/papirlf/lidercfeny_akf_201407.pdf

Örül, és szórakozva kulturálódik!