Karlus Merendra
zsebkendőjét az orra elé szorítva kerülgette a kovácsok poros utcáján tolongó
csőcseléket. A kabátja bekormozódott, mikor egy figyelmetlen kocsis a lova
kantárját rángatva nekiütközött; a csizmájára… voltaképpen nem is akarta tudni,
mi minden tapadt. Abban ugyanis teljesen biztos volt, hogy semmiféle pucolás és
suvickolás el nem tünteti már róla.
Figyelmeztették, hogy ha
erre akadna dolga, küldjön valaki mást maga helyett, de Karlus tisztában volt
vele, hogy azt nem lehet. Ilyen kényes ügyben semmiképp. A következő intelem
úgy szólt, ha mégis személyesen téved a környékre, öltözzön szerényen, ne
keltsen feltűnést. Karlus eleinte úgy vélte, sikerrel teljesítette a feladatot,
ám a kíváncsi, meglepett és haragos tekintetek láttán kezdte gyanítani, hogy a
szerény neki egészen mást jelent, mint Ypst kevésbé szerencsés lakói számára.
Már egyszerű cipészként
is különbnek tartotta magát náluk, és annak érdekében, hogy ezt másokkal is
elismertesse, kockázatos vállalkozásba fogott. Távoli tájak borzongatóan idegen
állatainak bőrét vásárolta meg, és használta fel a cipői elkészítéséhez. Mivel
(viszonylag) fiatal volt, (határozottan) kalandvágyó, és még csak áhítozott
azokra a holmikra, amiket az utazás viszontagságitól félthetett volna, gyakran
ő maga kerekedett fel, hogy igazán jó minőségű alapanyaghoz jusson. A vagyona
szépen gyarapodott, Karlus mégsem volt elégedett. Nem lassú és küzdelmes
felemelkedést tervezett, a csendes jómód jutalmával. Hírnévre vágyott, az
emberek ámulatára. És azt is tudta, mivel érheti ezt el.
A sárkányoknak, a nagy,
nyugati sivatag szárnyas bestiáinak élettana zavarba hozta a
természettudósokat. Ha egy sárkány természetes halált halt, elhamvadt, akár a
kihunyó tűz. A bőre lefoszlott, a csontjai porrá omlottak. Ha azonban vadászok
végeztek vele, a teste ép maradt, és mozdulatlanul is csaknem olyan veszélyes,
mint eleven korában.
Karlus ötlete az volt, hogy
a sárkányok bőrét, a tetem egyetlen olyan részét, amihez a halált követő évben
hozzá tudtak férni, a kedvéért (és egy gondosan teletömött erszényért cserébe)
lefejtsék, hogy cipőt varrhasson belőle. Az első pár ormótlan volt, de
különleges és tökéletesen egyedi – így aztán a legkelendőbb portéka lett, amint
Ypst előkelői megpillantották a leánya, Vyrna lábán.
Az udvar legtündöklőbb
urai és hölgyei ereszkedtek le Karlus műhelyéig. Arra sem kellett sokat várnia,
hogy a király magához hívassa. Hamarosan mind sárkánybőr cipőben és csizmában
páváskodtak, ideig-óráig legalábbis, hogy aztán büszkén sántikáljanak a palota
folyosóin, miután az új cipő vörösre és duzzadtra perzselte a lábukat.
A sárkány bosszújának
nevezték ezt az állapotot. A sárkány bőre forró maradt, és égette azt, aki
cipőként a lábára húzta. Nem is beszélve arról, aki azt a bizonyos cipőt
elkészítette. Lehetett védekezni ellene – több réteg harisnyával, zúzott
jéggel, vizes kendőkkel, sőt egyesek egy fakéregből és gyógyfüvekből sajtolt
csodakencére esküdtek. De csoda nem volt, csak sérülések. Mert egyik előbb,
másik utóbb, de minden praktika hatását vesztette.
Karlus csaknem az utca
végén járt, és a füle már sajgott a szüntelen csengés-bongástól, mikor elérte a
rogyadozó falú műhelyt, ami mellett le kellett fordulnia az állatkitömők
közére. Három ház sorakozott ott – egy egész tisztességes, egy szegényes, meg
egy viskó –, és melegebb volt, mint a kovácsok utcáján. Karlus a viskó ajtaján
nyitott be, majd a kendőjével, ha már úgyis a kezében tartotta, megtörölte
izzadt homlokát.
Igencsak nagy gondban
volt. A király ugyanis meghívta a nyárköszöntő bálra, ahogy persze meghívta
számtalan másikra is annak előtte. Ez az alkalom azonban egy valamiben
különbözött minden korábbitól. Karlusnak nem a szokványos levendulaszegélyes
kártya érkezett, hanem arannyal futtatott szélű, kizárólag a díszvendégnek
járó. Karlus maga hat darabból álló gyűjteménnyel büszkélkedhetett, de nem
vágyott egy hetedikre. Mostanában legalábbis nem.
Azóta, hogy magára
haragította a királyt. XXIII. Alaistor huszonkét előddel osztozott a nevén, de
elhatározta, hogy ő lesz közülük az, akit megjegyez az utókor; és a legjobb
úton haladt, hogy ezt biztosítsa. Vasszigorral, fegyvercsattogással és az
alattvalók verejtékével épített úton.
Szívesen járt sárkánybőr
cipőben. Mivel pedig az uralkodó hordta, a nemesek se mondtak le róla. Habár a
király, hogy elejét vegye a túlzásba vitt hivalkodásból fakadó sérüléseknek,
törvényben szabta meg a sárkánybőr lábbelik viselésének kereteit. Az új
rendelkezés szerint sárkánybőr cipellőt csakis a királyi bálok alkalmával
lehetett felvenni, és a nyitótánc után mindenki köteles volt lecserélni. A
király a maga számára további egy táncot engedélyezett benne. Az esemény
díszvendégének pedig, ha akadt ilyen, még egyet.
Ami a nyárköszöntő bál
díszvendégét Karlus Merendrát jelenleg halálra rémítette.
Mint a sárkánybőr cipők
árusítási privilégiumának birtokosa természetesen pontosan tudta, hogy három
forduló a táncparketten nem okoz orvosolhatatlan károkat. Három szokványos
forduló.
Tudta viszont azt is,
hogy ezek együttes időtartama már vészesen közelít ahhoz a határhoz, ami a
kellemetlenséget elválasztja a súlyos, égési sérüléstől.
És látott… dolgokat.
Úgy fél évvel ezelőtt a
főkamarás feldühítette az uralkodót, mikor ellentmondott neki a palotabővítés
költségvetésének kérdésében. Az udvar arra számított, ez legkevesebb egy
lemondásba és egy fejbe kerül majd, a főkamarás a következő bálon mégis
díszvendégként jelenhetett meg.
Az első, gallamanti
keringő után a hölgyek és az urak félrevonultak, hogy a sárkánybőrt selyem-, és
bársonytopánokra vagy Karlus kínálatának egyéb különlegességeire cseréljék.
A riondai négyes
végeztével a király és a királyné elfoglalták helyüket az emelvényen.
Aztán felcsendült a harmadik
dal, a király zeneszerzőjének új szerzeménye, és mintha sosem akart volna véget
érni – mert a király nem akarta, hogy véget érjen. Szenvtelenül nézte, ahogy a
főkamarás léptei lassulnak, ahogy a gyötrelem ráncokba gyűri az arcát, míg
végül üvöltve rogy a földre.
A sárkány bosszúja
beteljesedett rajta. És a királyáé is.
Karlus ugyanettől a
végzettől tartott, de nem utasíthatta vissza a meghívást. Soha senki nem
utasította vissza a meghívást. Olyan helyzetbe kellett tehát hoznia magát, hogy
ne tudjon eleget tenni neki.
Ezért érkezett az
állatkitömők közébe. Ahol a sárkányoknak – a többi állatról nem is beszélve –
más részeit is felhasználták, a bőrükön kívül. Titokban és törvénytelenül.
Karlus nem volt járatos
az ilyesmiben. Mikor tehát ott állt, szemtől szemben a sunyi képű árussal,
felsorolt mindent, amiről csak hallott, és úgy gondolta, az ő helyzetére
megoldást jelenthet. Az árus azonban csak a fejét rázta, néha fel is kacagott.
Karlus olyankor elkönyvelte, hogy valami nagy butaságot mondhatott. Mikor
felhozta a kárlon kígyó mérgét, ami a bőrbe dörzsölve állítólag bénulást
okozott, az árus végre hevesen bólogatva egyetértett vele… hogy aztán közölje,
a kígyóméreg kifogyott, és nyár közepéig nem is várható belőle újabb
szállítmány.
– Nyárra halott leszek –
jelentette ki Karlus. Nem mintha ez bármin változtatott volna.
Az árus erre váratlan
dolgot tett: bizalmaskodóan Karlusra kacsintott.
– Van énnekem egyebem
is.
– Mégpedig?
Az árus lehajolt, majd
némi csörgés-zörgés után vaskampóval egy sárkánykoponyát emelt a pultra; a fa
máris füstölni kezdett alatta. A fogak egy része hiányzott, nyilván tőrként
értékesítették őket.
– Ne féljen, maradt elég
bőven – vigyorgott Karlusra az aprócska férfi, mikor észrevette, mit néz.
Mi tagadás, a koponyának
nála tényleg több foga volt. De vajon mire elég, és ugyan miért is
érdekelné ez…
Karlus levegő után
kapott.
– Nem!
Az árus tudálékosan
vigyorgott tovább.
– Cipőt csak lábra
húznak.
A kampót az egyik fog
helyére illesztette, és megemelte, kitátva a koponya száját. Aztán hagyta
visszazuhanni.
Karlus nagyot nyelt.
Csak egy pillanat. Annyi
volna az egész. Nincs olyan erős bódulat, hogy ne érezze meg, de olyan talán
igen, ami elviselhetővé teszi.
És amúgy is csak egy
pillanat. A fogak forrók, azonnal le is zárják a sebet. Nem fog elvérezni, és
nem kap fertőzést sem.
Elég gazdag, hogy akkor
se kelljen többé egy lépést se a saját lábán megtennie, ha történetesen van –
illetve volna – hozzá két lába.
Egyetlen pillanat.
*
Karlus végül megjelent a
bálon. Egy hiányzó végtag nem volt elégséges indok a távolmaradásra. Ahogy azt
király küldötte udvariasan, de igen világosan az értésére adta. Bármilyen
cikornyásan beszélt is, ezt a részt lehetetlen volt félreérteni.
Karlus táncolni természetesen
nem tudott. A bottal járás is nehezére esett, inkább vitette magát. Elvégre
megtehette.
A bálon kitüntetett
helyet kapott, majdnem olyan díszeset, mint az új hordszéke, hogy onnan
élvezhesse a mulatságot, teljes kényelemben. Nem húzta fel a sárkánybőr
csizmáját, a megmaradt fél lábára sem, mondván, annak viseléséről a törvény
csak táncosok esetén rendelkezik. Hallatlan merészség volt, de az állatkitömők
közében tett látogatás felbátorította. Ha a király ki akarja végezni, ahhoz
kevesebb is elég. És őfelsége úgyis rég eldöntötte.
Amikor a riondai négyes
utolsó taktusa is elenyészett a bálterem szikrázó csillárjai között, a király
nem indult a trónusa felé, hanem a jelenlévőkhöz fordult, és így szólt:
– Becses barátunk,
Karlus Merendra borzalmas baleset áldozata lett. Szomorú, nemde, hogy épp ő
kényszerül ezentúl nélkülözni egy lábat. Annál szomorúbb, hogy így díszvendégi
kötelességének sem tehet ma éjjel eleget. – A király szünetet tartott, és
Karlusra mosolygott. Sokféle mosolya volt, egyik se kellemes, és szívesen
alkalmazta őket. Általában azért, hogy üzenjen vele. Most például azt: véged. –
Mily szerencse, hogy itt a lánya, aki vállalhatja helyette!
Karlus elkerekedett
szemmel, riadtan figyelte, ahogy Vyrna előlép a tömegből. A meghívottak színpompás
selyemtengere némán nyílt szét előtte. Ahogy haladt, a szoknyája alól
elővillant a sárkánybőr cipő. Az első, amit Karlus készített.
A zenészek játszani
kezdtek. Azt a dalt, amit eddig csak egyszer hallhatott az udvar. Vyrna
sápadtan táncra perdült. Karlus riadalma pedig rettegésbe, a rettegése
iszonyatba fordult, ahogy felhangzottak a sikolyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése