Novák Gábor: Az idegen, aki erre járt

A mai napon megjelent Novák Gábor Az idegen, aki erre járt című novelláskötete. Szabadon letölthető többféle elektronikus változatban a Próbagoblin könyvek facebook csoportból:
Próbagoblin könyvek

Tartalom:

1.01ita
Az idegen, aki erre járt
Érzem
Mandragóra
Ember az öröklétben
Feminista fantasy
Chess and jazz
Lost Baby Blues
A randevúk utcája
Bűnbeesés

Para Celsus: A randevúk utcája

„Szaladjatok fel a … lépcsőn, a Logodi utcában kerüljetek meg háromszor egy öreg fát, suttogjatok üdvözlést egy szobornak – aztán ott, ahol a nap alábukik két ferde kémény között, megnyílik számotokra a randevúk utcája.”

– A mindenit! – kiáltott fel bosszúsan Könyvtártündér, és keskeny kis ajkát elbiggyesztve nézett az ujjai közt foszladozó pergamendarabkára. – Hát miért nem sikerül? Hiszen mindenben pontosan követtük az utasításokat!

Mikor egy álmos-unalmas, uborkaszezonok uborkaszezonja délutánon a könyvtárban bóklásztunk, és beleuntunk a könyvjelző-kártyavárak építésébe, a katalóguscédulából repülőgép-hajtogatásba, de még abba is, hogy Könyvtártündér egy kolléganője ottfeledett teknőckeretes szemüvegét az orrocskájára biggyesztve a filmes klisék szendén szexi libráriusait imitálja, elvetődtünk az épület legódonabb és -elhagyatottabb részébe, ahol XIX. századi elfeledett szerzők könyvei málladoztak csendesen, várva az újbóli felfedezésre vagy selejtezésre – arra, hogy a végzet valahogyan kimozdítsa őket poros-dohos, megfeneklett örökkévalóságukból. Hogy a végzet küldöttje egy bohókás tündér volt, aki pandamintás felsőben, libbenő szoknyában termett az alvó polcsorok között, hogy egy pillarebbentéssel felkavarja köröttük-közöttük az időt? A köteteket, a sorok közt andalgó kísértetszerzőket mindez nem érdekelte – jutalmul, amiért kiszakította őket hosszan tartó álmukból, múzsám topánja elé hullajtottak egy apró betűkkel telerótt, tenyérnyi pergamendarabkát.

– Nahát! – Könyvtártündér lehajolt a fecniért, türkizszín szoknyája végigsistergett combján és popsiján. – Ez vajon mi lehet?

Mondjon bárki bármit, hümmögjenek a kőszívű öregek, az ifjú entellektüellek randijának legjobb hely mégiscsak a könyvtár, ahol a telhetetlen fiatalok egyszerre csillapíthatják tudás- és csókszomjukat. Így tettünk mi is – mikor tündérem egy nagyító után nyújtózkodott-ágaskodott, átkaroltam szoknyás-cseles derekát, úgy emeltem meg őt – mikor az asztalra könyökölt, bogarászná ki a mákszem-betűket, hátulról bújtam hozzá, testhez a test, csípő a csípőhöz, csak hogy minden kibetűzött mondat végén csókot nyomhassak pihés-íves nyakára – mikor pedig a megfejtett szöveggel a kezében békebeli Budapest-térképért szaladt volna, lelkesen csillogó barna szeme, rezzenő melle láttán végképp elvesztettem a fejemet – a kartográfiai részleg homály-mélyén a tisztességben megőszült geográfusok szellemei mind-mind félrefordították tekintetüket, és visszavonultak atlaszaik lapjai közé, míg drága Tündéremet egy polchoz szorítottam, türkiz-szoknyája alatt a combja pelyhecskéit simogattam, ajkam pedig felfedezte világos bőrének összes szeplő-szigetét és erecske-folyamát, és göndören hullámzó hajának dús tengerét.

Van-e mámorítóbb a magunkfajta szerelmes könyvbarátok számára, mint könyvtárban szeretni?

Papír- és nyomdafesték illata keveredett a parfümfelhővel és perzselő leány-lehelettel, amint Könyvtártündéremet egy feltornyozott atlasz-halomra ültettem, és vágytól elfúló lélegzettel gyűrtem fel pandamacis felsőjét, húztam le harisnyáját – hófehér, selymes combok simították a kötetek kötését, és szatén harisnya a hófehér combokat – múzsám felnyögött, kibújt felsőjéből, a sarokba dobta, és ugyanazzal a mozdulattal, hogy végletekig korbácsolja vágyamat, összeborzolta észvesztően kavargó, kócos tincseit – arcomat válla és nyaka hajlatába fúrva, apró harapások közepette, fogammal húztam félre melltartója krémszínű pántját, miközben mohó ujjaim már tündéri bugyijának csipkés szegélyét kutatták-cirógatták, és arra gondoltam, ha a régi lovagok kopjájukra tűzhették imádott hölgyük kendőjét, én, mint javíthatatlan-romantikus, bibliofil lovag, könyvjelzőnek használom majd múzsám valamely édesded-érzéki, szexisen szatén holmiját.

Így telt el forró, fülledt délutánunk – szerelmünk gyöngyház cseppjei az ódon lapokon, csontjaikban csitult a perzselő vágy, és átadta helyét a jóleső ernyedtségnek. Könyvtártündér a padlón ült, hátát a könyvkupacnak vetette, meztelen vállára aranyló fényfoltot csókolt egy kósza napsugár, én pedig – őrült szerelem! – féltékeny voltam arra a pajzán fénysugárra.

Tündérem bágyadtan kitapogatta az összegyűrt pandamacikat, felém fordult – tekintete nehezen találta meg arcomat, mintha tudata még csak most térne vissza a mámor végtelen mélységeiből.

– Mondd – sóhajtotta végül, és megigazgatta szoknyája szegélyét –, mi lenne, ha megkeresnénk a randevúk utcáját?

Másnap nekivágtunk hát a pergamen-jelölte útvonalnak, Tabánnak, Várhegynek, csendes, kacskaringós budai utcáknak – számoltuk a lépteinket, mint akik kincsestérkép után mennek, kerestük az útjelzőket, sarkokat, fákat, szobrokat, táblákat – mindhiába. Harmadszor vágtunk neki a hegymenetnek, harmadszor vallottunk kudarcot – bosszúsan rogytunk le egy padra, tanácstalanul néztünk egymásra.

– Jaj, ez olyan szar! – kiáltott fel kislányos-durcásan tündérem. – Mi lehet a baj? Hiszen mindent jól csináltunk!

– Bizony, egy pontban sem tévedtünk!

– Le se vettük a szemünket a pergamenről meg a térképről!

Könyvtártündér bánatosan felsóhajtott, és most vele sóhajtottam én is – talán ezt hallotta meg a vágyak egyik, még római korból itt ragadt, pufók istensége, vagy valamely ósdi, budai szerelmekről álmodozó író szelleme, és döntött úgy, hogy egy fúvással vagy kisujj-mozdulattal lapoz egyet sorsunk könyvében.

Mert akár isten, akár író, akár vakszerencse intézte, de az árnyékos budai mellékutcán, egy sarok mögül kitérülve fiatal párocska toppant elénk – kamaszok mindketten, félig vakon és süketen az első szerelem bűvöletében – észre sem vettek minket, ahogy nem vettek volna észre egy harci elefántot, egy griffmadarat vagy sárkányt sem – csak egymást látták, minden más csupán annyira létezett számukra, amennyire az imádott személlyel összefügghetett.

– Ó… – szakadt ki belőlünk egyszerre. A párocska tovább andalgott, ki a történetünkből a maguk szerelmes időn-kívüliségbe, de villanatnyi jelenlétük épp elég volt, hogy világosság gyúljék agyunkban és szívünkben.

– Hát persze!

Hiszen mi úgy róttuk az utat, a pergament bámulva, a másikra sem nézve, mint kapzsi kincsvadászok – holott a randevúk utcája nem kalandorok, hanem a szerelmesek mennyországa…

Talpra szöktünk hát, és a lenyugvó nappal versenyezve, újult erővel, egymást figyelve vágtunk neki utunknak. Kézen fogva szaladtunk fel a lépcsősoron, közben majd’ elolvadtam, olyan bájosan harangozott a szoknya tündérem lábán – a Logodi utcában a három perdület után a fa törzséhez szorítottam és fülcimpán csókoltam kedvesemet, aki kacagva tiltakozott, „ne, annyira csikiz!” – aztán apró ajak-harapdálások a szobor háta mögött, elfojtott nyögések, fülbe suttogott, édes-buta becéző szavak minden sarkon – „szívem elrablója, könyvek királynője, kincseid a tincseid, hadd fojtom beléjük magamat!” – lihegve értünk a két ferde kémény utcájába, és már mi magunk sem tudtuk, mitől zihál mellkasunk, a sietségtől vagy a szenvedélytől – és akkor, kipirultan, kacagva, egymás izzadt kezét szorongatva megláttuk, hogy ott, ahol a lenyugvó nap utolsó sugara még beragyog egy zegzugos utcarészletet, egy órásüzlet és egy lakóház között rés nyílik a kövek rideg falán.

Szerelmesek földje, boldogság országa, ahol megáll az idő, és minden óra tizenhat ötvenötöt mutat mindenkor, hogy a találkák sose érhessenek véget – ahol rózsaszín köd telepszik a kapualjakra, hogy elfedje a kíváncsi tekintetek elől az egymásba felejtkező szerelmespárokat – ahol mindig virágzik a cserepekbe ültetett leander és liliom, hogy az elbűvölt férfiaknak legyen mit az elbűvölő nők hajába tűzniük – ahol a macskaköveken sosem bicsaklik meg a balerinatopános láb, autó nem dübörög, hogy széttörje a meghitt csendet, és langyos nyári zápor is csak akkor támad, ha rózsabokor alá, édes kettesbe kergetheti a párokat… Valahányszor nehéz idők köszöntenek ránk, és úgy érezzük, a hétköznapok betonszürke tömege kis híján összenyom, Könyvtártündérrel újból megfogjuk egymás kezét, és gondjainkat magunk mögött hagyva felkeressük a randevúk utcáját.

Megjelent a Lidércfény 2020. március-áprilisi száma

Megjelent a 2020. március-áprilisi AKF - XII. évf. 3-4. szám

A mai napon megjelent a 124., 2020 március-áprilisi Lidércfény amatőr kulturális folyóirat (AKF) – XII. évfolyam 3-4. száma.

Tartalom:

Brekking Nyúsz
Pályázati kiírások

Novellák
Norton - A meg nem értett mûvészek
Carun - Az egyszeri bandita esete Séta Johnnal
kosakati - Manna Kft.
n13 - Párhuzamos valóságok
SzaGe - Én és a táskám
Thomas Otto - Az utolsó oroszlán
SzaGe - A nagy kékség
Carun - Galaktikus uborkák
Klark - Az örökség
Carun - Egy maréknyi fogért
Carun - Szabadnapos Sötét Nagyúr
Carun - Sárkány az áruházban
Jávorszki András - A zsákos ember
Thomas Otto - Tompafog és az interdimenzionális hajtómû
Anonymus R. Chynewa - A csapda

Külvilág
Xenothep - Könyvkiadás manapság - Az írás mostohagyermek

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával
Para Celsus - A randevúk utcája
Craz - Jegenye Brúnó, a zombivadász

Versek
edwardhooper - Matuzsálem
Dave Stark - Áramlás
csabi6669 - A vándor
Alkony - A nap hunyorog
Charles - Bolond
Seth - Béklyó
Norton - Verskoszorú
jocker - Elmúlás… 1.
csabi6669 - Tavaszváró (gyermekvers)
Tordai Gábor - Tévedtem

A Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat XII. évfolyamának 3-4. száma PDF és FlipBook formátumban az alábbi hivatkozásokon érhető el:

Teljes felbontású, nyomtatható változat:
http://www.lidercfeny.hu/download/akf/2020/lidercfeny_akf_20200304.pdf

Kis felbontású, mobilra, tabletre szánt változat:
http://www.lidercfeny.hu/download/akf/2020/small/lidercfeny_akf_20200304_small.pdf

FlipBook:
http://flip.lidercfeny.hu

Örül, és szórakozva kulturálódik!

Megjelent a Street Writer – kallódó novellák első száma

A napokban jelent meg a Street Writer első száma. Az alkotók válaszolnak a körkérdésre.

– Mi ez a Street Writer? Hogy kezdődött, te hogyan csöppentél a közepébe? Miről szól a novellád?

Novák Gábor: Az egész a Herczeg Szonja novella gerilla projektjéről szóló velvetes cikkel kezdődött (nem, nem olvasok rendszeresen velvetet, egy kedves kolléganőm linkelte be nekem az ominózus riportot). Az ötlet, hogy tömegközlekedési eszközökön, megállókban, a város legkülönfélébb pontjain alternatívát kínáljunk az utazóközönségnek, hogy a facebook hírfolyam napi századik végiggörgetése helyett egy kis irodalommal frissítse fel elméjét. Amiben tovább léptünk, hogy szellemi termékünknek folyóirat jelleget adtunk, hátha a külcsín jobban a belbecsre irányítja az olvasók figyelmét.

A kiadvány demokratikus keretek között készül: ki a címet adta a magazinhoz, ki a borítót, ki a novelláit. Underground módon terjesztjük az áldást, ha kell, gerillamarketing-eszközökkel is dolgozunk. Remélem, sikerül egy kis pezsgést generálnunk; nekem már van is pár ötletem, amivel tovább népszerűsíthetjük az olvasást és a magazinunkat.

A novellám a zene erejéről szól – ha az elolvasása után akár csak egy ember is kedvet kap hozzá, hogy utánanézzen az írásomban említett előadóknak és zeneszerzőknek, úgy érzem, már megérte a dolog.

Kovács Gábor: Az ötlet Herczeg Szonjától származik, aki a saját novelláit kezdte gerilla marketing módon terjeszteni villamosmegállókban, buszon, metrón. Mi csak tovább fejlesztettük az ötletet azzal a szándékkal, hogy a lakosság utazás közben ne felesleges információkkal mérgezze az agyát miközben a telefonját használja unaloműzőnek, hanem tartalmasabb, esetleg elgondolkodtató írásokat olvasson.

Mint kiderült, az írói exhibicionizmus kompatibilis az elgondolással, így néhány hét alatt meg is születhetett a kiadvány, amire már a megjelenés előtt is nagyobb igény mutatkozott a vártnál. A fiókban porosodó kiadatlan ám megjelenésre érdemes novellák gyűjtőhelyeként terveztük meg ezt a teljesen underground újságot, ahova folyamatosan várjuk akár a már használt írásokat.

Az én novellám is egy 1956-os forradalomhoz kapcsolódó pályázatról kihullott anyag, amit nem szerettem volna szemétbe dobni.

V. Z. Fruzsi: Craz kérésére csatlakoztam a megmozduláshoz, és épp volt elfekvőben novellám... A Street Writer szerintem kicsit értékteremtés, kicsit lázadás.

A novellám korunk egyik legkomolyabb problémájára igyekszik felhívni a figyelmet, sajátos szimbolikával. Ha az olvasót gondolkodóba ejti, az már félsiker.

Magola Roland: Kovács Gábor dobta fel a labdát, hogy vannak-e merevlemezen kiberporosodó novelláim egy ingyenes terjesztésű magazinhoz, melynek célja felkelteni az emberek olvasóvágyát.

A novellám a kezdő írók tipikus jellem- és írástechnikai hibáit parodizálja.

Craz: Valami karcolat.hu oldalon jött szembe az ötlet és a felhívás, aztán gyorsan összeállt az elkövetők csapata. Van szerencsém ismerni néhány éve az alkotókat, így én is szívesen csatlakoztam.

A Dallamtapadás a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház fantasy világán játszódik, Sárkányszikla egy délelőttjét mutatja be (ő egy átlagos hegyvidéki törpe, nem dombitörpe), a fő cselekményszál, hogyan szerez frissen vágott macskafarkakat.

Az első szám tartalma:

V. Z. Fruzsi: A manó

Novák Gábor: Chess and jazz

Craz: Dallamtapadás

Magola Roland: Így írtam én

Kovács Gábor: Este jövök

Fellehető véletlenszerű helyeken, valamint 1068 Budapest, Vörösmarty utca 25., Panda Print stúdió.

Para Celsus: Az idegen, aki erre járt

Két és fél órája jártam a várost, be-benézegettem az olcsó lebujok ajtaján, hajléktalan nők arcába bámultam közvetlen közelről, frászt hozva rájuk vagy szörnyű-illetlen, kacérkodó vihogásra késztetve őket – kapualjakba húzódva veszkődtem öngyújtóval-cigivel, pöffentettem idegesen a csillagos égnek a füstöt és leheletem párafelhőjét – időnként biztonságot keresve tapogattam ki zsebemben a csorba halászkést, kerestem elő a fém lapsüveget, csavartam le kupakját, nyaltam bele a scotchba – aztán káromkodtam egy keserveset, összecsapdostam tenyeremet, és folytattam végtelen körökbe vesző portyázásomat.

Sorozatgyilkos járta a város utcáit – a hivatalos szervek persze tagadták a dolgot, elvégre hogy beszélhetnénk gyilkosságról ott, ahol még a halál oka is ismeretlen? és miféle-fajta gyilkos képes úgy ölni, hogy szárazra szívja áldozatai testét, nem hagyva hátra mást, mint szikkadt bőrt, száraz izomrostokat és zörgő-koccanó csontokat? Vámpír? Ugyan már! – és a rend bátor őrei, a bádogjelvényes dekások elfordították arcukat, a szabályzatukba temetkeztek, a haláleseteket pedig egy „ismeretlen betegség” verdikttel átlökték a kórboncnokok és epidémia-szakértők asztalára – aztán mosták kezüket, műszak után itták sörüket – az eljövendő áldozatokra meg nem gondolt senki, leszámítva néhány magamfajta fantasztát és ködlovagot.

A lábam lefagyott, a kezem gémberedett – két és fél óra épp elég volt, hogy zsigereimbe is beegye magát az októberi éjszaka hidege – úgy döntöttem hát, megérdemlek fél óra szünetet, némi melegséget és egy kis lélek-lazító zenét.

Örök szerelmem-liebling-lokálom, a villogó cégér alatt, alagsor-sötétben megbúvó Neoncsillag túlhaladt pályája zenitjén – már csak a falakra függesztett képek emlékeztettek azokra az időkre, mikor a Ménkűkezű Melodious Thonk verte a billentyűket a zongorán, a dühöngőben meg élveteg művészhorda bomolt a bombasztik’ bibapra – előbb a Ménkűkezű maradozott el, ahogy felkapták a producerek-promóterek, koncert-lemezfelvétel-koncert taposómalmába egyre ritkábban fért bele a ’csillagbeli örömzene – és ahogy miszter Thonk felszívódott, úgy koptak le lassan a mániákus hipszterek, az író-fajzatok, beatköltők és pixie-frizurás, fiú-zakós, láncdohányos csajaik – a csillag-ragyogás megkopott, a termek kiürültek – nem telt belé sok idő, és szombat esténként is csak a pultnál kornyadozott néhány lecsúszott alig-értelmiségi és környékbeli melós, a boxok és asztalok többsége üresen várta a ki-tudja-mikori szebb időket.

Mint javíthatatlan-szentimentális alak, szívesen néztem le ide néhanapján – nem mintha olcsóbb lett voln’ más helyeknél, vagy a pult alól jobb pancsolt szeszeket csöpögtetett volna a sztoikus arcú, deszka-szikár csapos – de a stampedli töményem mellé ingyen kaptam egy adag nosztalgiát, bezzeg-régen-hangulatot – az ilyet többre tartottam bármilyen pucc-partinál vagy pia-felhozatalnál.

Éjféltájra járt az idő, mire lekeveredtem a csehóba – legutóbbi látogatásom óta a neoncégér egyik fele kiégett, és senki sem érzett magában erőt, se menedzser, se gondnok, hogy megmoccanjon, és kicserélje a halott fénycsöveket – sötétbe botladoztam hát le, és löktem be az ajtót.

Félház, ha lehetett – ahogy letettem magam és körbenéztem, az az érzésem támadt, a negyed népének üledéke gyűlt meg ebben a csendes, poshadt tóban – a szomszéd asztalnál három göthös egyetemista-forma dugta össze fejét egy palack savanyú importbor fölött, előttük könyvek, tollak, telifirkált papírok, tán vizsgára készültek vagy világmegváltó dráma-írásra – odébb koszlott öltönyt, foszlott kézelőt és hatodéve már nem divat csokornyakkendőt viselő, negyvenes fazon üldögélt, úgy festett, mint egy kibukott könyvelő vagy rossz útra tért lovi-pénztáros, izzadt, ivott, és megpróbálta szóval tartani és magába gabalyítani a pincérlányt, de olyan szakállas szövegekkel, annyira fantáziátlanul, hogy hallatára sírhatnékom támadt – a pincércica meg csak állt, kezében toll, notesz, hóna alatt óntálca, arcán a kivégzésre váró márkinők és hullafáradt gyapotszedő-asszonyok csendes beletörődése.

A sarkoban apró termetű, zsakettes férfi dőlt az asztalára – mikor petyhüdt szemhéja alól rám pislogott, megismertem, Mad Minor volt, a kiugrott zenekritikus és jazz-rajongó, aki évekkel azelőtt elvesztette állását, mert nem volt hajlandó valamelyik éppen futó Patty-Lou-Gloria-Rex-Frankie, vagy ki tudja, kiféle ócska sztárocska bakelitjéről tapsikoló kritikát írni – mikor észrevette, hogy észrevettem, kettőt biccentett, először felém, aztán egyet a színpadon árválkodó zongora irányába – ezzel, tudtam, el is mondott mindent, amit akart, vagy amit érdemesnek tartott – mert ő már évek óta olyan világban élt, ahol a zenén kívül minden csak bosszantó mellékzöngének és akadályozó körülménynek számít.

Magamhoz intettem a pincérlányt, Cutty Sarkot kértem meg egy doboz ’Strike-ot, és míg vártam a rendelésemre, egy levél reklámgyufát forgattam az ujjaim közt – Kitty Masszázsszalon, garantált felüdülés. Nyílt a mosdó ajtaja, angórakardigános, kurtaszoknyás, gesztenyebarna macska toppant elő, osont el az asztalok közt, huppant le dorombolva tömzsi kis legjobb-csúnyácska-barátnője meg egy üveg bor mellé. Ahogy belefeledkeztem a látványába, isten bizony, egy villanásnyi időre elcsábultam – francba a nyomozósdival, a hideg éjszakával, a sötét sikátorokkal és a testetlen veszéllyel, cuppanjunk rá az angóra-cicára, vagy hemperegjünk egy órácskát valami fülledt masszázsszalonban, olvassunk Baudelaire-t vagy Will Carlos Williamst, míg kombinéra vetkőzött, édes-romlott lányok gyúrják és gyömöszölik a hátunkat!

Csábultam, kábultam, már álltam volna fel, mikor az angóra-macska oldalt döntötte fejét, és a hangulatvilágítás furcsa fényjátékba kezdett a vonásaival – a csinos pofira árnyék-gödrök vetültek, a csillagszemek alá karikák gyűltek – szomorú halott-arc meredt rám vádlón, a poharak helyett fémhideg szikék csörrenését hallottam, a piás vendégek duruzsolása a halottkém szenvtelen mormogásává torzult, én pedig hirtelen elszégyelltem magam – míg franciaágyban heverésznék, valaki mást talán épp akkor löknének a morgue tepsijébe a kérges ápoló-kezek.

Tűnődésemből zaj rázott fel – a csehó végében mozgolódás támadt, egy nyúlánk alak ellökte magát a pulttól, kezét zsebre vágva, könnyed léptekkel felsétált a sztédzsre, derékból, mintegy mellékesen meghajolt a darvadozó szesztársaknak, cigarettát dugott szája sarkába, majd leült a zongora elé.

Az első pillanattól ismerős volt az arca, de nem tudtam hova tenni őt – koncertteremben láttam, vagy egy délvidéki, frankomán bordélyban játszotta a talpalávaló szvinget? folyami hajón találkoztam vele, vagy valami közép-nyugati nihil-cityből menekült nyugatra, szerencsét próbálni, karriert alapozni?

Erőltettem az agyam, ám hiába, kutakodtam az emlékeim közt, de pusztán lomokat találtam – aztán, mintha csak a sors akart volna segítségemre sietni, a zongorista beletúrt hajába, és ettől a mozdulattól hirtelen beugrott minden – Chet Ballardnek hívták a tagot, keleti parti bárzongorista volt, Lenny Tristano lelkes követője – minden hangzat a helyén, hibátlan akkordmenetek, pontosan másolt dallam és ritmika – csak ép az egyedi íz, a csipetnyi személyes mocsok hiányzott a túl-tiszta előadásából. Mikor legutóbb, egy tüzes-büdös, ötvenharmadik utcai lokálban a beatnik-bandával belefutottunk az egyik fellépésébe, a My Funny Valentine-ját hallva az a gondolatom támadt, hogy a szemüveges, Bill Evans-frizurás, skatulyából húzott Ballard az ágyba is csokornyakkendőben mászik, és még akkor sem veszi le a zakóját, mikor éppen meg akarja dögönyözni valamelyik sipítozó, hollywood-szépfiúságra-érzékeny rajongóját.

Meglepetésem többszörösnek bizonyult – egyrészt csodálkoztam, mi szél fújta át a kontinensen az otthon-bárban üldögélő, nyugodt vérű Chet-gyereket, másrészt utolsó emlékeimhez képest a zongorista egész alakja ziláltabbnak és valahogy élesebbnek tűnt. Nyakkendőjét elhagyta valahol, inge nyakát kigombolta, szokásos-jól szabott öltönyét nyűtt, tweed sportzakóra cserélte – még az arca, az alkata is szikárabbnak hatott, mint aki szűk, komor helyeken bujkált az utóbbi hónapokban.

Ballard lehunyta szemét, ujjait végigfuttatta a billentyűzeten, aztán tétován, tapogatózva lefogott pár hangot – hosszú másodpercek, üres ütemek teltek el, aztán megismételte, módosítgatta, formázgatta a töredéket – bal keze alól szinte öntudatlanul tört elő a basszus-szólam, egy mániákus-következetességgel ismétlődő, pár-hangos pattern, amibe a jobb kéz szeszélyes-rapszodikus módon szúrt közbe egy-egy csillámló hangfürtöt – a közönség neszelt, a kókadozó fejek felemelkedtek, a két pusmogó fruska elhallgatott, és a színpad felé hegyezte fülét. Ballard az egészből semmit sem vett észre – fejét lehajtotta, nagy levegőt vett, és hirtelen elhatározással, mint aki hosszas keresgélés után végre megtalálta a mondanivalóját, a billentyűk közé csapott.

Mindig is hittem a művészet, a zene hatalmában, abban, hogy érzékeket zavarhat össze vagy kavarhat fel egy jól sikerült alkotás – de akkor és ott úgy éreztem, a hangok a fizikai valónkra is hatással vannak – felkavarják a lokál állott levegőjét, megrendítik a falakat, átjárják testem, porrá omlasztják a szívemben lerakódott idegen anyagot.

Ballard őrjöngve esett be az egyik ütembe, megtorpant a másikban, görcsösen ismételgetett egy frázist, és épp egy pillanattal azelőtt fejezte le azt egy disszonáns ökölcsapással, hogy unalmassá válhatott volna – hanyagul odavetett akkordmeneteket szedett ízekre-arpeggiókra, hogy aztán pimasz-nyelvöltögetve, négy ütemben megidézzen valami hollywoodi sláger-giccset, akár ha kikacsintana ránk, hallgatókra, „na, ez kell, vagy inkább ez?” – azzal visszatért az idegborzoló, szív-felrázó muzikális őrülethez.

A pult mellől ekkorra előkászálódott egy teljesen elázott dobos is, beült a bőrök mögé, és mólésan-molyosan, csak per bebop, tolni kezdte a metrikus ütéseket a lábcinen, néha a lábdobon közbeszúrt egy-egy hangsúlyt – bár igyekezett szerencsétlenje, a játéka olyannak tűnt a zonograszóló mellett, mint sápadt holdvilág a verőfényes napsütésben, mint a sarki mosodáslány egy Botticelli-vénusz szomszédságában – nem ő volt gyenge vagy rossz – a másik bizonyult utolérhetetlennek. Ballard hátravetette fejét, összeszorított szemhéjai közül könnyek csordultak ki, ujjai alól végtelen-magasba szökő, sosem-volt hangsorok, dallam-töredékek, nem-is-létezhet-mégis akkordok törtek utat a valóságba – zenéje magával ragadott, szökellve-szikrázva rántott a csillagok közé majd ejtett a mélybe, hogy végül elandalodjak az utolsó akkordok váratlanul letisztuló harmóniájában.

Ahogy Ballard befejezte a dalt, a söntésen szétterült a néma csend – a csapos kezében megállt a törlőrongy és a pohár, a kibukott könyvelő-fazon kezében hamu-rúddá égett a cigaretta, a három összeesküvő főiskolás szájtátva meredt a zongoristára, az angóra-cica tenyerét az arcára szorította, és némán mozgatta ajkait. Lassú taps csattant fel – a hang irányába kaptam fejem, és megláttam Mad Minort, a kiégett lelkű, megvesztegethetetlen kritikust, ahogy talpra szökve, szálegyenesre húzott derékkal, szemében könnyekkel a színpad felé fordul, és összeüti tenyerét.

A következő pillanatban kitört az üdvrivalgás – poharak emelkedtek a levegőbe, a jazz-mániákus arcok egymást bökdösték könyökükkel, „ez mi volt, öcsém, hallottad?” – persze, hogy hallották, ittak, megborzongtak, nevettek, ott tülekedtek Ballard körül, a kezüket nyújtogatták felé, meg akarták hívni egy italra – az angóra-cica és barátnője áttörtek a rajongókon, szerelmetes szemekkel bámulták az est hősét, rebegtek neki valamit, hogy mit, azt nem tudom, a zaj elnyomta a szavukat – aztán már csak annyit láttam, hogy Ballard lepattintja a barátnőt, átkarolja az angóra-cicát, és kettesben kivonul vele a teremből.

Kínzó deja vu támadt bennem – ezt a képet láttam vagy elképzeltem már valahol, valamikor – mérlegeltem, finomítottam, újra- meg újrajátszottam, majd mint semmire sem jó kacatot, félredobtam. Mikor? Miért? – az elmémbe tóduló emlékfoszlányok – egy halott lány összeaszott arca, egy kockás harisnya, egy szakadt fülű retikül, egy tárca, néhány bankó és egy szamárfüles koncertjegy – mozaikká álltak össze, rideg pontossággal, visszavonhatatlanul – minden a helyére került.

Kirúgtam magam alól a széket, ököllel-két könyökkel törtem magamnak utat a hökkent vendégek között, asztalokon ugráltam át, székeket borítottam fel – kizuhantam a folyosóra, egy hangos döndüléssel becsapódó ajtó felé vetettem magam – lépcső, hátsó kijárat, macska menekült fújva és miákolva – felszedett térkövek, téglahalmok közt szlalomoztam, megbotlottam valamiben, egy feszítővas volt – felkaptam, és a fogam közt káromkodva, nekidühödve iramodtam a sikátor vége felé, ahol két pár láb zörömbölt fel egy négyszintes bérház otromba-széles tűzlépcsőjén.

A tetőn értem őt utol, a komor kémények, rozsdálló antennák, ott feledett kábelkötegek és feltarajosodott kátránypapír-lapok között – középen állt, fehér ballonkabátja világított az éj sötét kárpitja előtt, szemüvege lencséin megtört a holdfény, ettől úgy festett, mint akinek szeme helyén két fénykorong ragyog. Nem tűnt zaklatottnak, sem ijedtnek – lábával lassú-lusta west-coast cool-ritmust dobolgatott, jobbjával a feltámadó szélben összezilált Bill Evans-frizuráját igazgatta. Elmenekülhetett volna – zihálásom, bakancsaim dübörgése, a korlátnak csapódó feszítővas fémes csattanása messziről elárulta jöttömet – mégis bevárt engem.

– No lám… – Mikor látta, hogy levegő után kapkodva kétrét görnyedek, a feszítővasra támaszkodom, lépett felém egyet-kettőt, kezét zsebre dugta. – Csak nem a zene csalt utánam?

– Hol… hol a lány? – köptem a szavakat.

Az idegen fejével az egyik kémény felé bökött – az árnyékban fehér test hevert, öntudatlanul vagy talán halottan – nem, halott mégsem lehetett, a többiek száraz falevéllé aszott testéhez képest a felcsúszott szoknya alól kivillanó combokban, a kerek arcocskában túl sok volt az élet…

– Ne félj – szólt az idegen –, őt még nem… használtam fel. A zene vezetett ide? – ismételte hirtelen makacsul, szinte erőszakosan.

Végre lélegzethez jutottam – felegyenesedtem, kabátom ujjával megtöröltem a homlokomat, szememből kidörzsöltem a hideg szél előcsalta könnyeket.

– A zene. Ismertem a régi Chetet még keletről. Tisztességes bárzongorista volt, nem több, nem kevesebb. Amit viszont te műveltél ma este…

Nem folytattam – még most, évek távlatából, hideg-elemző szemmel méricskélve is küszködök, hogy szavakba öntsem a magam tökéletlen módján azokat a nem evilági harmóniákat és disszonanciákat – hogy is fogalmazhattam volna meg akkor és ott, forró fejjel és tüzes szívvel, a fülemben dübörgő vérrel, élethalál-harcra készülve?

Az idegen arcán mosoly derengett fel – tűnődő, melankolikus mosoly, mint a quattrocento faliképek angyalaié – kihúzta a zsebéből a kezét, feltűrte gallérját, végigsimította az arcát.

– Tudom, hogy nem hiszel nekem, de nem akartam bántani senkit sem. Annyi energiát szerettem volna elszívni, hogy életben maradhassak, amíg találok valami utat… odaátra. De van, amit nem lehet uralni. Ti úgy mondanátok, zsigerből jön. A zene, a vágy, az éhség… Kiszabadul az ellenőrzésem alól… Ami történt, jóvátehetetlen.

Előrébb léptem, megmarkoltam a feszítővasat, hogy kifehéredtek a bütykeim.

– Miért mindig nőket? Lányokat? Ha annyira idegen vagy, ha annyira más…

Széttárta karját – gesztusa annyira emberi volt, hogy kis híján megsajnáltam őt.

– Nem tehettem róla. Nem én választottam őket… nekem ti, férfiak és nők, egyformán különösek vagytok… Hanem ők engem. Nem tudom… – Oldalra biccentette fejét, egy tincs a homlokába hullott, szemöldökei közt függőleges ránc jelent meg. – Talán vonzónak találtak?

– És ezért hálából felzabáltad őket! – Közelebb léptem, a feszítővasat derékmagasságba emeltem – az idegen leeresztett kézzel állt, egy mozdulatot sem tett, hogy védje magát. Szél cibálta meg a kátránypapírt, kabátunk szárnyait. Rozsdabarna levél röppent el köztünk – az elmúlás első jele.

– Mit akarsz tenni? – kérdezte az idegen, és szórakozottan belerúgott egy tekergőző kábelkötegbe. –Igazságot szolgáltatsz? Szétvered ezt a testet? Feltámasztod a halottakat?

– Megakadályozom, hogy másokat is megölj!

A távolban vonat fütyült bele az éjszakába, kutya vonított fel, majd hallgatott el – aztán egy ideig nem hallatszott más, mint a szél dudorászása az antennák és vezetékek között.

– Nos, egy dologban igazad van – felelte végül csendesen az idegen. – Véget kell vetni az egésznek… valamilyen módon.

Lassú mozdulattal az arcához emelte kezét, és levette szemüvegét. A metamorfózis gyors volt és elkerülhetetlen – az idegen bal szemében ragyogás támadt, pupillája, írisze szétfolyt, mint a vízbe hullt festékcsepp – a fénylő szemgolyó kitüremkedett üregéből, csáppá, majd indává nyúlt, apró, fehér golyócskák szakadtak ki belőle, hulltak a földre, de ahelyett, hogy szétfröccsentek volna, egyben maradtak, akár a higany cseppjei. Az indák csak serkentek, duzzadtak egyre, összefonódtak és széthasadtak, lüktető, lumineszkáló szövedékké egyesültek, majd a fejem fölé magasodtak, szálai behálózták a szél- és esőmarta kátránytalajt, felkúsztak a kéményekre, behálózták a rádióantennákat, de az áradat még mindig nem ért véget – az egykori bárzongorista teste összelappadt, hasa, mellkasa szörcsögve esett össze, bordái roppantak, bőre alól elszökött az élet, ajkai szikkadt-száraz szirmokká húzódtak vissza, az arcára dermedt mosoly nyugtalanító koponya-vigyorrá torzult.

És a kiürült báb felett ott lüktetett és ragyogott a idegen – levetve hús és bőr köpenyét félelmetesen törékenynek és átlátszónak tűnt – testének árvalányhaj-szálai, karcsú akantuszindái lassan hullámoztak a szélben, meg-megrezzentek, ha odalent csörömpölve elhúzott egy autó, és gyorsan-izgékonyan húzódtak hátra ott, ahol leheletem érte őket.

Néha csak egy pillanaton múlik az élet – ha egy másodperccel tovább bámulom a jelenést, menthetetlenül a rabja leszek, és tehetetlenül, a varázslattól megbabonázva hagyom, hogy azt tegyen velem, amit csak akar – az életemet az a másodpercnyi sietség mentette meg.

A ragyogó szálak ostorrá csavarodtak, lendületet vettek, és felém csaptak – bénultságomat lerázva ugrottam félre, gurultam be egy kémény mögé – szemem sarkából még láttam, ahogy a felszakadt kátránypapír-borítás darabjai szerteszét repülnek, a lény pedig támadásra készülve újrarendezi és -alkotja magát. Segélykérően néztem szét, fegyvert kerestem, valamit, bármit, ami többet ér, mint a kezemben szorongatott, hitvány feszítővas, vagy a zsebemben lapuló, csorba kés… Hátam mögül, a lény felől sistergő-lüktető zaj hallatszott, amibe karistoló hang vegyült, mintha tucatnyi kéz kaparná a tetőt.

Összecsavart, ujjnyi vastag kábel kötegén akadt meg a tekintetem – gondolat cikázott át az agyamon, elég őrült, hogy csak kétségbeesésemben jusson eszembe, és elég őrült ahhoz is, hogy sikerüljön.

Kapkodó mozdulatokkal, átkozódva csomóztam rá a kábelt a vasra, fogam összeszorítva ugrottam elő a kémény takarásából – az idegent meglephette az attak, mert egy pillanatra megdermedt – épp elég időt hagyott, hogy a fényes-fehér szövedékbe döfhessem a feszítővasat.

Fehér, se-folyékony-se-szilárd anyag fröccsent a betonra, mint az avas sperma – a vas felszakította a puha szövetet, hossza feléig belehatolt, szálakat, indákat roncsolt, végül elakadt valahol mélyen, az összesűrűsödő idegen anyag labirintusában – végéről, mint a bálnavadászok szigonyáról, sötéten lógott a rácsomózott, sodrott fémkábel.

A lassan lüktető lénynek nem volt semmilyen felismerhető testrésze – nem volt keze, lába, arca, szeme, szája, egyetlen porcikája sem, amelyről leolvashattam volna érzelmeit – mégis, meg mertem volna esküdni, hogy az idegen a maga mélázó módján mulat az erőfeszítésemen.

„Engem ennyivel nem pusztíthatsz el, te szegény…”

Csápjai lomhán, a biztos győzelem tudatában indultak meg felém – mozgásukban immár nyoma sem volt az előbbi kiszámíthatatlan-sebes agressziónak.

„Vége van, ember. Sajnálom.”

Tudtam, hogy egyetlen esélyem és pusztán pár másodpercem maradt. Sarkon pördültem, a tető széle felé vetettem magamat – éreztem, ahogy mögöttem megfeszül az idegen teste – és a kezemben szorongatott dróttekercset egy széles mozdulattal ledobtam a mélybe.

A kábel zuhantában kibomlott, hurkai sustorogva terültek szét, csapódtak neki a tűzlépcső peremének, kaptak gellert egy párkányon, ütődtek a szemközti ház homlokzatának – végül rácsavarodtak az utca hosszában kifeszített villanyvezetékre.

Görcsös rángás futott végig az idegen testén, szikrák pattogtak, égett bűz áradt – a feszítővas ütötte seb környékén sorvadásnak indult, elfeketedett és szénné vált a lény húsa, csápjai végén, mint Szent Elmo tüze, fénycsóvák gyúltak – és a vonagló, sistergő, pusztuló masszából mélyről induló, hallhatatlan magasságokba emelkedő vonyítás tört elő.

Fél percig, ha tartott a haláltusa – biztonságos távolból, egy kémény fedezékéből figyeltem az ide-oda csapkodó, lassan erejét vesztő testet, hol a számra tapasztottam a tenyeremet, hol az öklömet harapdáltam, hogy visszagyűrjem a fel- feltörő hányingeremet – mikor elült a zaj és csitult a mozgás, lassan az alaktalan szénkupaccá égett idegenhez léptem, egy ócska deszkadarabbal meglöktem, lássam, tényleg halott-e – csak ekkor hagytak cserben az izmaim.

Negyed óra kellett, hogy összeszedjem magam, felnyaláboljam az ébredező angóra-cicát, aki boldog tudatlanságban alélta át az egész históriát – és újabb negyed óra, hogy visszabotorkáljak vele a bárba. Kérdéseire csak zavart mormogással feleltem, és amint lehet, leléptem mellőle, a barátnője gondjaira bízva őt – mit is mondhattam volna? És ha el is mondom, hogy is hihette volna el?

A rendőrség egy ideig vizsgálódott – beszállíttatták Ballard maradványait, kikérdeztek engem, a lányt, a vendégeket, majd az egész ügy zavart hallgatásba fúlt – a rend őrei a sorvadt maradványokat vizsgálva még azt sem tudták megállapítani, hogy egyáltalán bűncselekmény történt-e.

Sok idő telt el azóta, de az idegen és koncertje emléke bizonytalan időközönként újra és újra visszatér – néha sorra járom a jazz-klubokat, hallgatom a jobbnál-jobb imprókat, a veszekedett tenorszaxofonosokat, villámkezű zongoristákat, döntögetem egymás után a Cutty Sarkokat, és elfüstölök egy egész doboz Strike-ot, kisestélyis, kicsípett félvilági kokottok fenekét paskolom, harisnyakötőjüket bogozom – mégis úgy érzem, valami hiányzik, valami, amit egyszer, rövid ideig birtokoltam, és amit azóta sem találok sehol.

Ezeket az estéimet általában a Neoncsillagban végzem – a vécét ölelem vagy az asztalom lapjára rajzolgatok piás ujjal, és gondolkodom egyre.

Minél többet hányom-vetem a dolgot, annál biztosabb vagyok benne, az idegen azt akarta, hogy elkapják – egyedül, egy sivár, ismeretlen partra vetve, ahol életét csak mások halála révén tarthatta fenn, tudta, hogy előbb-utóbb leleplezik, és pusztulnia kell – elébe ment hát a sorsának, és csak annyi könnyebbséget akart, hogy olyan végezzen vele, aki képes megérteni őt – koncertje egyszerre volt segélykiáltás, beismerő vallomás és fogat összeszorító daccal odavetett kesztyű.

Zárórakor, a pultra dőlve, utolsó whiskymet kortyolgatva az jár a fejemben, hogy az idegen végül elérte célját – és az, hogy valahol létezik egy világ, ahol minden koncert olyan, mint az az utolsó Neoncsillag-béli, és ahol a zongoristák lelkén nem száradnak életek – fizetek, kilépek a bárból, és abban bízom, hogy a sarkon túl vár rám az a különös, izgató, idegen birodalom.

Megjelent a Lector Magazin 5. száma - 2016. december

Kedves Barátaink!

Szeretettel készítettük nektek, karácsonyi ajándék gyanánt, a régóta most először megjelenő Lector Magazin következő számát.

Cikkek, kitekintők, ismertetők, interjú, és természetesen olvasnivaló az ünnepekre. A szokásos módon, megtaláljátok az ebook olvasókra optimalizált méretű pdf formátumot is. :)

Áldott karácsonyt és boldog új esztendőt kíván a Spiritart!

Letölthető pdf-ben: http://spiritart8.webnode.hu/lector-magazin/

Para Celsus/Novák Gábor interjú - 2016. szeptember

– Mit tudhatunk rólad?

– „Aki ismer, tudja mien vok, a többiek ismerjenek meg!!4! Köszíkeh!” Komolyra ferdítve, a műveim alapján összerakható rólam egy kép. Ha ennyi elég, hogy élvezhetőek legyenek az írásaim, akkor minek beszéljek többet magamról? Ha meg nem, akkor úgyis megette az egészet a fene. Tessék inkább az irodalomról kérdezni.

– Az első lépések a szakadék felé, avagy mikor jöttél rá, hogy író leszel?

– Negyedikes koromban megnyertem egy meseíró versenyt. Egyébként nem biztos, hogy író leszek – szerintem attól, hogy valaki körmölget, esetleg meg is jelenik itt-ott, még nem lesz automatice író. Mondjuk inkább úgy, hogy nagyon jó lenne, ha író lehetnék.

– Kik a kedvenc alkotóid, mennyire hatottak rád az írói stílusod kialakulásában?

– Vladimir Nabokov, Jack Kerouac, William S. Burroughs, Márai Sándor, Murakami Haruki, Krúdy Gyula, Iván Szergejevics Turgenyev, J. D. Salinger… Mindenkitől próbáltam átvenni egy picit, de annyit nem, hogy epigonná váljak. Így aztán létrehoztam a saját stílusom. Remélem.

És persze kihagyhatatlan, megkerülhetetlen írás Chris Kelvin egzisztencialista regénye, a Kelvin tér, metróállomás, mely igazi míves stílusban, mély rálátással világítja a nagyvárosi, elidegenedett ember lelkének finom rezdüléseit.

– Amint látom, a fentiek nem a tini-vámpíros témában nyomulnak...

– Pedig szeretem a tini-wámpyros-angyalos-nyafogós YA-regényeket. A kedvencem, amiben a multimilliomos filmsztár azért panaszkodik, mert frizurakészítés során a fodrász oldalra fordítja a fejét. Mert ez a sztárvilág igazi árnyoldala. A frizurakészítés. Komolyan, az ilyen művekből mindig tanulok valami újat.

– Mi az, amit egyáltalán nem olvasnál?

– Mondjuk egy fanfiction regényt, amiben Paulo Coelho és E. L. James megmentik a világot az igényes irodalomtól. A végén szexjelenettel. Na, azt biztos, hogy nem olvasnám el.

– Mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre?

– Attól függ, van-e elhagyott könyvtár és jazzlemez-gyűjtemény azon a lakatlan szigeten. Ha nincs, akkor könyveket, vízhatlan sátort a könyveknek, meg annyi infrastruktúrát, hogy zenét hallgathassak.

– Van olyan karaktered, aki nagyrészt egy létező személy kivetülése?

– Nem is egy. Egy barátnőm volt a minta az egyik legsikerültebb novellakarakteremhez, de a hölgyek egyébként is inspirálóan hatnak rám. A novelláim narrátorában pedig ott vagyok én is. Valamilyen szinten.

– Milyen volt, amikor először megjelent egy írásod? Hosszú volt az út odáig?

– Hogy hosszú volt-e? Nem akartam mindenáron megjelenni, nem tepertem ezért, szóval számomra nem volt sem hosszú, sem út. Csak úgy megtörtént. 2010-ben jelent meg az első két írásom nyomtatásban, egy vers és egy novella. „Aha, oké, tök jó.” – kábé ilyen volt. Miután megjelenik egy művem, már nem igazán hoz lázba. Néhánynak a címére sem emlékszem.

– Az írásaid közül melyekre vagy a legbüszkébb?

– Az előző okból kifolyólag azokra, amelyeknek emlékszem a címére. :D Néha elég hülye címeket adok: Érzelgős utazás, Mugen Béjbe Beat, 1.01ita, Marcipánsóder, Hús és psziché.

– Nehéz volt rábeszélni, hogy megjelenj az első dedikálásodon? :)

– Csinos hölgyekkel, jazzel és könyvekkel bármikor le lehet győzni a nyilvános szerepléstől való egészséges viszolygásomat, szóval nem. Mondjuk azon tényleg meglepődtem, hogy voltak, akik igényt tartottak az az aláírásomra. No de akadnak, akik sörösdobozfüleket vagy gemkapcsokat gyűjtenek, mások meg aláírásokat többek közt olyan alakoktól, mint én. Ettől színes a világ.

– Két évvel ezelőtt mit gondoltál, hol tartasz két év múlva az íróskodásban, bejöttek a számításaid?

– Nem szoktam tervezgetni – ha van valami, ami kikívánkozik, azt leírom, aztán ha sikere van valahol, hát örömködöm. A tervezgetés legfeljebb az érvényesülést segítené, abban meg nem vagyok jó.

– Mit írsz most, mik a közeljövőbeli terveid?

– A kérdés második felére: lásd, mint fent. Az elsőre: egy hatkötetes romantikus Twilight-fanfictionön dolgozom. Zseniális újításom, hogy az én vámpírjaim nem csillognak, hanem konfettit izzadnak, és pezsgő folyik az orrukból. Két lábon járó jegygyűrű Edward után jöhetnek a humanoid partykellékek.

Valójában egy novellaciklussal vacakolok, amelyet leginkább ecchi-sci-fi skatulyába tudnék betuszkolni. Földönkívüli fajok, kivillanó bugyik, zenei utalások meg sok szexista hasonlat.

Para Celsus: Boogie Woogie Zoo City 2. - A felajzott repülőtér

plusztizennyolc!

Asszem, ti is beláthatjátok, apuskáim, hogy kevés dolog hervasztóbb annál, mint mikor az embert letolja a buzgómócsing főnöke – ezek közé a kivételek közé tartozik az, mikor a menetrendszerinti letolásra egy reptéri wc másfélszer egy méteres fülkéjében kerül sor, egy használt kefe és egy árva vécépapírguriga társaságában, és a lecseszerintés – csak per konspiráció és adatvédelem – süketnéma jelnyelven történik.

Persze én voltam az ügyosztályon az első, akivel ez a szégyen megesett – a Ganümédeszi Nemzetközi Űrrepülőtér férfimosdójában, homoerotik-intimitásban voltam kénytelen bezsákolni újdonsült főnököm, Egalité Phillip Jessica Bigender Missmister dörgedelmeit.

Miután előző górénkat korrupció és bűnszervezet támogatása miatt lapátra rakták, kezdtünk reménykedni, hogy végre valami kompetens forma segge alá tolják a vámügy különleges ügyosztályának pihe-puha bársonyszékét – persze nagyobbat csalódtunk, mint a pénisznövelő tablettákra beruházó kamaszfiúk nagy átlaga. Új vezetőnk, Egalité Phillip Jessica a helyi genderita egyház vezető presbitere volt, továbbá saját bevallása szerint pokémon-tudatú tűzdémon. Ezért aztán, ha egy nyúlós-dögletes míting kellős közepén felugrott az asztalra, és elkiáltotta magát, hogy „Charmander, Charmander!”, igyekeztünk fapofát vágni – az egyik első alkalommal ugyanis kibuggyant belőlem a röhögés, amit Bigender Missmister gyűlöletnevetésnek és mikroagressziónak minősített, úgyhogy előírt nekem egy hónapon keresztül heti öt túlórát, amely idő alatt a helyi gendertanszék hivatalos közlönyének cikkeit kellett lefordítanom öt világnyelvre plusz eszperantóra, a tolerancia és a békesség nevében.

Egalité Phillip Jessica kényesen ügyelt arra, hogy a vámügyes gang viselkedése a legritkább esetben legyen offenzív vagy agresszív – felszerelésünk secperc párnázott, bolyhos bilincsekkel és szelídített sokkolókkal egészült ki, mi pedig lassan kezdtük magunkat inkább a csempészek gardedámjainak és a bűnözők lelki támaszainak érezni, mintsem a vámügy tökös-speckó különleges erőinek.

– A durva módszerek sosem vezettek eredményre – mondogatta Egalité Philip Jessica. – Az elfogadás és a progresszív hozzáállás viszont csodákat művelhet!

– Azt hát, meg anyád pöcsét – morogta néhány régi bútordarab, aki némely csempész nagyapjának is szétrúgta már a golyóit, Natasa, mocskos szájú kis partnernőm pedig még hozzátette:

– Fogtál volna te tarkaköpenyes csöcsfogdosót toleranciával, gecó!

A vécébe is azért kerültem, mert főnökünk durvának találta módszereimet. Akkortájt harmadik napja dekkoltunk a reptéren, ugy’nis fülest kaptunk, miszerint egy bazi adag toszomint próbál a Földre átemelni az egyik helyi csempészbanda. A toszominról tudni kell, hogy olyan hatása van, mint a viagrával kevert kokainnak, és úgy rombolja a májat, mint a harminc centis pornós farok a szűzlány ánuszát – mi, régi bútordarabok szokás szerint olyan tüzetesen kotortunk volna bele minden csomagba, mint kanos vegai kurkászmaki a nősténye puncijába – Egalité Phillip Jessica azonban elénk tolt egy táblázatot arról, hogy mely csoportok és társadalmi rétegek érezhetnék zaklatásnak a vizsgálatunkat. Tikkelő szemmel olvastam végig a lista első százkilencvenhárom elemét, aztán valahol a „Marsról a Ganümédeszre bevándorolt, másodgenerációs, aszexuális filippínó vízvezeték-szerelő” rubrikájánál felforrt az agyvizem.

„Velem ne szórakozzatok!” felkiáltással, diszkréciót feledve, tapintatot tapodva rontottam neki a Földre tartó járatra várakozó utasoknak, és kezdtem neki poggyászuk felforgatásának – tarka inges turisták óbégattak vöröslő fejjel, mikor bőröndjükből ganümédeszi gyártmányú, felfújható szexbabákat és dugi piásüvegeket rángattam elő, egy vénkisasszony elájult, mikor táskájából műbroki és több üveg csápos izgatóbogár-por zuhant a földre – a nagy sivalkodásban már ott tartottam, hogy feltépem egy félköbméteres, bazi állatketrec ajtaját, és kidobálok belőle jószágot-almot-mindent, mikor az űrreptér biztonsági személyzete egy haboltó és egy kevlár kényszerzubbony segítségével megfékezett. Még láttam néhány régi cimbi zavart arcát, Natasa kipirult pofiját, aztán a biztonságiak felnyaláboltak, és a góré kérésére belódítottak a wc-be.

– Ez az utolsó alkalom, hogy ilyen könnyen megússza! – jelelt Egalité, és hozzátett még valamit, talán tuskót vagy fatörzset, sajnos nem vagyok perfekt mutogatásból. – Az a szerencséje, hogy már így is létszámhiány van a testületnél. Tudja, kit, tudja, mit támadott meg vadállat módjára?

Megráztam a fejem, miközben a vállamat dörzsölgettem – az az átok kényszerzubbony alig öt percet volt rajtam, mégis hullára zsibbasztotta a karomat.

– Az az állatketrec Első Grandissimóé, egyházam bolygóközi vezetőjéé! És tudja, mit szállítanak benne? Egy szagos óriásbüzönyt!

– Hogy mi a szart?! Meghülyültek?! – kiáltottam fel hangosan, feledve konspirációt és adatvédelmet. Az óriásübüzönyhöz képest az orioni bélszellentyű illatozó ibolyának számít, a kassziopeiai kénköves káposztarothadmány pedig kész kölniüzlet. A borjú nagyságúra is megnövő óriásbüzönyökről az a hír járja szerte a galaxisban, hogy vészhelyzet esetén képesek hat megabüdis szagfelhő kipöffentésére – ennyivel a komplett repteret hetekre használhatatlanná lehetne tenni.

– Csendet! – mutogatta Egalité, majd magyarázólag hozzátette: – Egyházunk vezetője kiáll a gonosz sztereotípiák ellen, épp ezért szeretné megmutatni ország-világnak, hogy az óriásbüzöny az őt övező rémmesék ellenére is érző, sőt érzékeny lény.

– Elhiszem, de akkor is kurva büdös! – kiáltottam fel újból. Egalité jobbjával befogta a számat, bal tenyere élével pedig hókon nyomott. Na persze, én nem tartoztam a listája egyik rubrikájába sem, úgyhogy engem szabadott verhetett.

– A büzöny csak akkor támadt volna, ha a maga esztelen provokációja sikerül. Most az egyszer még nem függesztem fel, viszont elvárom, hogy először is ne mozduljon el a kijelölt társa mellől, holmi magánakciókba kezdve, másodszor fogja be a száját, legyen udvarias, és ne triggereljen senkit, harmadszor pedig írjon holnapra egy szép, hosszú, bocsánatkérő levelet Grandissimónak, különben…

Itt elvesztettem a fonalat – Egalité vagy azt mutogatta, hogy virslik vannak a bicskáján, vagy hogy késhegyre tűzi a kolbászomat – mindenesetre morogva-zsörtölődve, de kissé megkönnyebbülten tértem vissza a melóhoz.

– Na, hogy ment? – érdeklődött Natasa. A csaje egy bőrönd tetején üldögélt, és csokit majszolt. Próbáltam már néhányszor figyelmeztetni, hogy normál kaját is kéne tunkolnia, de javíthatatlan bigéje ragaszkodott az ízes-cukros, gyorsan betömhető szeletekhez. – Meg lettél kufircolva?

Végignéztem a csajén – az utóbbi időben feketére festette a haját, és hagyta hátközépig nőni-kunkorodni – barna bőrével, khaki blúz-sort egyenruha-kombójában, fehér térdzoknijával úgy festett, mint egy egyiptomi cserkészlány.

– Meh – vontam vállat. – Olyan ez, mint az aranyér. Csak akkor fáj, ha análszexelek. Amúgy mi a pálya?

– Lógatjuk a tökünket – közölte ártatlan kislány-hangon partnerem. – A fiúk a reptériekkel közösen átvilágítják a nagy teherkonténereket, nekünk meg marad a szúrópróba-ellenőrzés. Azt mondták, azért bízzák ránk, mert ez a legfontosabb…

– Plusz hogy ne kavarjak semmilyen gebaszt, nem?

– Talált, süllyedt. – Natasa talpra szökkent, megropogtatta a vállát.

– Oké, oké… – morogtam magam elé mentegetőzésképpen. – Az a rohadt lista kiakasztott…

– Sejtettem, gecó. – Kiscsaje rosszallón-mosolyogva rám nézett: – Ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnéd, néha olyan kurva hisztis tudsz lenni, mint egy lány.

Elvigyorodtam, belebokszoltam Natasa vállába.

– Te meg olyan randán beszélsz, mint egy férfi.

Magamra erőltettem egy gyakorló pederaszta és egy cukrot osztogató misszionárius minden negédességét, aztán nekiálltunk ellenőrizni a gyanúsabb arcokat – aktatáskás, izzadó fazonokra bazsalyogtam rá, minden neszre rezzenő, neurotikus macákat szólítottam fel bájologva a kézipoggyász bemutatására – ahol a delikvens szívózott volna, előperdült Natasa, és bájos csicsergéssel-dekoltázsvillantással csavarta elfele a makacskodó fejét. Persze eredmény annyi, mint gruppenpornóban az erkölcsi tanulság – fél órával és vagy tucatnyi pácienssel később megálltunk a büfénél, kávét kortyoltunk, és törtük a fejünket.

– Az informátorunk szerint minimum tíz kiló anyagot próbálnak átemelni a vámon – dörzsöltem meg az államat, és kancsalítottam ’Tasára, aki épp azzal volt elfoglalva, hogy a melltartója pántját visszaigazgassa a blúza alá.

– A francba, gecó, már megint híztam mellre… Ha ez így megy tovább, D kosarast kell szereznem… – Felnézett, és naiv kislány-tekintettel rám mosolygott. – Folytasd csak!

– Szóval minimum tíz kiló – nyeltem egy nagyot, és igyekeztem nem gondolni mellekre és D kosaras, fekete, rózsaszín meg párducmintás melltartókra. – Vagy teherkonténerben fér el ennyi cucc…

– Ott eddig lószart sem találtak…

– Vagy egy nagyobb kézitáskában.

– Ezzel sokra megyünk, baszod – közölte csilingelő hangon ’Tasa, aki végre abbahagyta a melltájék-matatást. – Becsekkolásnál ellenőriznek minden csomagot, és mi is figyelünk...

– Eh! – legyintettem, és belekortyoltam a kávémba. – Ritkán mondok ilyet, de most tanácstalan vagyok, mint szűzlány az első éjszakáján.

Ha az ember egy problémán agyal, sok helyről szerválhat segítséget – Newtont egy lehulló alma segítette a gravitáció felfedezéséhez, a vegyész Kekulé álmában jött rá a benzol képletére, Long Dorong Silvert pedig egy injekciós tű döbbentette rá, hogy sok minden használható pénisznövelésre, de a farokba fecskendezett vazelin ziher, hogy nem. És milyen profán az élet: a tíz kiló ajzószer rejtélyét annak köszönhetően oldottuk meg, hogy Natasa imád mocskos pornófilmeket nézni.

Az történt ugy’nis, hogy miközben fejtörve támogattam a büfé műmárvány pultját, egyszerre az arcomba kaptam vagy másfél deci, Natasa-nyállal kevert kávét – fordultam volna, hogy kiosszak egy harsány „miafrancotcsinász”-t, de kávét prüszkölő partnernőm belém fojtotta a szót:

– Jajj, bazmeg, gecó, beszarok, ez ő!

Értetlen pofát vágtam, mint egy püspök a vibrátorok között, majd megfordultam – a bal kezem felőli székre egy visszafogott, bézs nadrágkosztümöt viselő, búzaszőke bige készült épp lecsüccsenni.

– Bocsánat, szabad? – kérdezte a szöszi, és lepakolt mellénk egy kisállatketrecet meg egy dizájner-ridikült. Már épp kiböktem volna egy „hápperszé”-t, de ’Tasa felugrott, a vállamra támaszkodva átnyúlt felettem, hogy kezet adjon a jövevénynek, csak épp túl nagy lendületet sikerált vennie, úgyhogy mellel előre rám borult – az arcom pár másodpercre eltűnt partnernőm parfümillatú és forró dekoltázsában. Mikor öt másodperc blackout után végre magamhoz tértem, és levegőt kaptam, Natasa már túl volt a bemutatkozáson, és a vállamat rázta, mint a kettőhúsz.

– Húú, pöcsöm, bammeg, tudod, ki ült mellénk? Jekatyerina Gyebaszova, az Arany Análtágító idei nyertese! Váááá! – Azzal közelebb cibálta a székét, lezöttyent rá, és az ágyékomra támaszkodva áthajolt előttem-fölöttem, és már a szöszinek csicsergett ezerrel. – Láttalak ám abban a matrózos-hajós filmben, az Anális kanálisban, meg amikor ügyvédet játszottál négy elítélttel… Farkastörvények, ez az! Fúú, csessze meg, hogy bírtad ki? És mit csinálsz a Ganümédeszen? Filmet forgattál?

Gyebaszova kisasszony diszkrét mosollyal hallgatta a szóáradatot, intett a pincérnek, a kisállatketrecet pedig feltette a pultra.

– Átutazóban vagyok – mondta végül. – A külső Naprendszerből jövök, ott forgattunk egy új egész estés felnőttmozit.

– Mi a címe? – kérdezte felcsillanó szemmel Natasa, és a változatosság kedvéért rátenyerelt a farkamra.

– Az Uránusz ánusza. Jövőre mutatják be, és…

A kisállatketrec ebben a pillanatban felberregett, mint egy vibrátor – ’Tasa elnyomott egy „ómiafaszom”-at, én a pillanatnyi döbbenetet kihasználva arrébb löktem partnernőm kezét. Gyebaszova kisasszony ciccegő hangot hallatva megpaskolta a ketrec rácsos ajtaját.

– Hééé, nyugi! Jó fiú!

– Bocsánat – szóltam közbe. Fél kézzel betapasztottam ’Tasa száját, mielőtt újra elveszett volna a pornófilmek világában, másik kezemmel pedig előhalásztam vámügyes igazolványomat. – Szakmai ártalom, rutinellenőrzés, tudja, az állatügyi, különleges alosztályról vagyunk… Milyen fajtájú a kis kedvence?

Jekatyerina Gyebaszova zavartan mosolygott. Zavartan egy pornósztár? – gondoltam. Ez nekem új.

– Nos… végül is nem titok. Egy kallisztói bizsi-zsizsik. A zsizsik, ami bizsereg. Ha felhelyezzük valamelyik testnyílásba, és ő vibrálni kezd, akkor…

Gyebaszova riadtan hallgatott el, mert akkorát ordítottam, mint a nudista asztalos, aki satuba fogta a zacsiját. Hát persze! Már az Uránusz ánuszánál is éreztem, hogy közel a megoldás, de most már száz percent!

„Állat, ánusz!” üvöltéssel kirúgtam magam alól a bárszéket, a frászt hozva egy komplett német nyugdíjascsoportra, aztán Natasát karon ragadva, bőröndökön-padsorokon átugrálva elviharzottam a terminálok felé.

– Mi a lófaszhotdog? – zihálta ’Tasa. – Mi ütött beléd?

– Rájöttem, hogy emelik át a cuccost a vámon! – Farolva fordultunk be egy sarkon, előttünk feltűnt a szorosan egymás mellé pakolt ketrecek sora. – Vegyél egy lényt, ami olyan büdös, hogy senki nem mer a közelébe menni… aminek hatalmas végbele van… amibe belefér tíz kiló toszomin…

– A szagos óriásbüzöny! – kiáltotta Natasa. – Hát persze, gecó!

Az utólagos mentegetőzés annyit ér, mint impotens farokra a gipszpor, de tényleg nem így akartam – a reptér szekusai, híven a parancsukhoz, megpróbáltak megállítani minket, úgyhogy kénytelenek voltunk testcselezni – nagy igyekezetünkben viszont nem vettük észre, hogy a padlót frissen mosták, sz’al kéz a kézben vágódtunk hasra, és csúsztunk be teljes gőzzel a mindenféle ketrecek közé.

A becsapódást olyan csörömpölés követte, mintha egy falka bádogember rendezett volna orgiát – a szekusok üvöltöttek, az állatok sziszegtek, rikácsoltak, kurrogtak és morogtak, ’Tasa bazmegolva próbálta kiszabadítani a drótketrecbe akadt sortját – aztán az egész tohuvabohunak fél másodperc alatt vége is szakadt, és olyan csend támadt, mint a hullaházban hajnali fél háromkor.

– Mi az isten… – tápászkodtam fel, de az elém táruló kép láttán én is átmentem viaszszoborba.

Pontosan előttem, a poggyász-utas-szekus kakofónia közepén egy nyitott ajtajú ketrec állt – a ketrec előtt pedig egy bulldogképű, birkanagyságú, feltűnően terebélyes alfelű lény vicsorgott.

– Ajaj – leheltem oda a gyöngyöző homlokú ’Tasának. – A büzöny kiszabadult.

– Zseni vagy, hogy kapnád be – suttogta vissza Natasa. – Most mi legyen?

Eskü, hogy nem így akartam – csupán szerettem volna finoman visszatuszkolni azt a dögöt a ketrecébe, mielőtt elkóricál, de a nedves padló másodszor is közbeszólt – egy hangos „kurvaélet!”-et elharapva, teljes súlyommal seggre estem, magammal rántva két bőröndöt és ’Tasát is.

Orbitális becsapódás volt – Natasa popsija tompán puffant, a bőröndök hatalmasat döndültek, én üvöltöttem egyet – a szagos óriásbüzöny pedig felnyiffant, aztán farpofái közül megeresztett egy kisebbfajta hurrikánt.

– Szent szar!

Negyed köbméter, orkán-sebességgel kiszabaduló büzönypuki önmagában is csiklandós dolog, tíz kiló ultraerős ajzószerrel vegyítve viszont maga az apokalipszis – a toszomin-aeroszol egy lélegzetvételnyi idő alatt szétterjedt a zárt térben, azzal elszabadult a pokol.

– Ó… óóóó… óóóhhh!

Míg a járókelők egy része befogott orral öklendezett, addig toszomintól begerjedt utasok dobták le zakójukat, és kezdtek sztriptízversenybe a nekivetkőző stewardesekkel, tisztes matrónák ugrottak a reptér szekusainak nyakába, egy jól szituált matematikaprofesszor-külsejű öregúr pedig átmászott az információs pulton, térdre vetette magát, úgy csókdosta a csillogó szemű, lihegő recis hölgy szoknyájának szegélyét.

– Úr… úristen! – fulladoztam a szállongó toszomin-porban, miközben a kezem nyújtva próbáltam felsegíteni ’Tasát. – Tennünk kell valamit, ez maga a…

Úgy haraptam el a mondatot, mint epilepsziás szajha az álló bájdorongot – Natasa ajkán nyál, szemében pajzán fény csillant, mellei közt kövér izzadságcsepp gördült alá – blúza felcsúszott egészen a melléig, szabadon hagyva lapos kis hasát, és a köldökében megcsillanó, rubinszínű piercinget. A látvány úgy vonzott, mint a Jupiter gravitációja – Natasa pedig olyan epekedéssel harapdálta az ajkát, hogy azt hittem, menten kiserked a vére.

– Nahát… – dorombolta hölgyikém, miközben kinyújtott jobbjával végigsimította az arcomat. – Neked mindig ilyen szép szemed volt?

Úgy éreztem, hogy az ágyékomban kitört egy vulkán, és a lávája ráfolyt egy működő acélkohóra – se szó, se duma rántottam magamhoz Natasát, az édes, kedves, zabálnivaló Natasát, fúrtam az arcomat a válla hajlatába, és szívtam magamba haja és bőre illatát – hölgyikém kissé eltolt magától, majd meglepetten pislogott az ágyékom tájékára.

– Uh… – közölte ékesszólóan. – Szerinted ha mi ketten…?

– Az empirikus megismerés híve vagyok – nyögtem inkább csak magamnak, azzal kézen fogtam, és magammal húztam őrjítő kis partnernőmet. – Gyere, láttam hátul egy üres irodát!

Mikor fél órával és három menettel később, kócosan és kipirultan előbotorkáltunk, valahogy nem érdekelt minket sem a felajzott repülőtér, sem a botrányra odacsődülő fotósok hada – katasztrófavédelmisek üzemelték be légtisztító berendezéseiket, gázmaszkos ápolónők adagoltak ellenszérumot a toszomintól kanos-lucskos közönségnek – mi csak kapkodtunk a levegő után, és bazsalyogtunk ábrándosan – mikor találkozott a pillantásunk, elvörösödtünk, mint a főtt homár.

– Istenem… – nyögte Natasa.

– Istennőm… – nyögtem én.

– A toszomin…

– Hát persze…

– Olyan nincs, hogy…

– Persze, mi más is lehetne… hehe…

– Fellángolás…

– Az… Testiség…

’Tasa a csupa-csipke, ciklámen bugyiját igazgatta, aztán begombolta a sortját, én meg a zsebembe nyúlva, diszkréten kitapogattam a sajgó farkamat – ezt a pillanatot választotta ki Egalité, hogy közénk robbanjon.

– Charmander! Micsoda botrány, úrgender! Grandissimo óriásbüzönye, mint a drogszállítás eszköze! Szégyent hoztak az egyházunkra, ezt ki kell vizsgálni! És ez a tömegjelenet, brr, fogadjunk, hogy egyikük sem töltötte ki a szexuális aktusra vonatkozó, tízpercé beleegyező nyilatkozatot! Még szerencse, hogy mi a legutolsó oltással a toszomint ellenanyagát is megkaptunk. Belegondolni is szörnyű, hogy mi történt volna, ha nem vagyunk immunisak erre a vacakra… – Natasa meg én időközben főtt homárból már céklába mentünk át, de Egalitét csak a munkamorál érdekelte, úgyhogy lapockán taszajtott, hogy kiesett a zsebemből két zacskó óvszer. – Munkára, emberek! Grandissimót feltartóztatni, a kéjelgőket izolálni! Aztán pedig váltsanak ruhát, mert mindketten bűzlenek! Charmander, Charmander!

– Bazz, az egész csak tévedés volt.

– Amikor meglovagoltál, az is.

– Meg amikor te hátulról…

– Kétszer.

– Ja, gecó, kétszer. Tévedés.

– Egyszeri kilengés, mi más?

A melóhely melletti kocsmában ültünk, pisztáciát ettünk, vedeltük a vodkanarancsot, és valahogy nem akarózott örömködnünk, bár okunk lett volna a boldogságra. A csempészárut lekapcsoltuk, ha alter módon is, Első Grandissimót maga Egalité vette őrizetbe, aki tekintettel az érdemeinkre, nem osztott ki zacsifacsarást és kötelező túlórát a terminálbéli magánakcióm miatt. A szagos óriásbüzöny a ganümédeszi állatkertbe került megfigyelésre – az ügy tehát véget ért, mi mégis kínosabban éreztük magunkat, mint látens gerontofil a nyugdíjasklubban.

– Azért – mélázott el Natasa, és szórakozottan csörgette a pohara alján maradt jégkockákat –, nem is hittem volna, hogy ilyen baszott…

– Jó? – segítettem ki.

– Aha. – Körülnézett, aztán közelebb hajolt. – Mármint hogy toszomin nélkül meg minden. Azt hiszem, ezt hívják…

– Kémiának? – böktem közbe.

– Aha, gecó. – Megbirizgálta a nyakában lógó, kereszt alakú medált. – Tudod, most felébredt a… hogy a faszba mondjam… kíváncsiságom. Kár, hogy nem…

– Nem ismételhetünk? – Sóhajtottam egyet, és ’Tasa bájos profilját bámultam. – Tényleg kár. Majd beleőrülök, annyira szeretném. De hát az etikátlan lenne.

– Az, bammeg. A szabályzat is tiltja.

– Egalité sem örülne neki. Pedig…

– Ja, ne is mondd.

Egymásra sandítottunk, majd az előttünk álló poharakra – egyszerre hajtottuk fel a maradék csavarhúzónkat, és egyszerre nyúltunk a bankkártyánk után.

– Hozzám…?

– Én közelebb lakom, mucikám.

– Mhm. – Natasa elégedetten bólintott, majd mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, összeráncolta kislányosan sima homlokát. – De ajánlom, hogy tiszta legyen az ágyneműd, különben…

– Tudom, tudom. Kiherélsz a gecibe.

Para Celsus: Boogie Woogie Zoo City

Na, apuskáim, az egész úgy indult, hogy bent rohadtunk az irodában, és próbáltunk kezdeni valamit a hirtelen jött és franc tudja, meddig tartó szabadidőnkkel – mert a meló rapszodikus volt, akár egy klimaxoló háziasszony kedélyállapota – néha napokig vakartuk a járulékos szerveinket, máskor meg szakadhattunk volna háromfele. Szóval ültünk, gőzöltünk, mert épp nyakunkra mászott a ganümédeszi kánikula – harmincöt fok légkondi mellett, de légkondi nuku, csak az a rohadt meleg – én a frigó ajtaját nyitogattam, jöjjön már egy kis cúg a golyóimra, Natasa meg hanyatt dobta magát két összetolt széken, keresztbevetett lábát lóbálta, és azon ügyködött, hogy a poharából jeges ásványvizet csorgasson a dekoltázsába.

Miközben azon agyaltam, vajh’ milyen hatással lehet a jeges víz a csaje bimbajára, ezredszer is megállapítottam, hogy nem semmi bigét sodort mellém a szél meg HR-esek szeszélye – vörös háre, színjátszó szem, a khaki blúz feszült a melleken, a sortba bújtatott sejhajról meg azt regélték, oly kemény, hogy a bolhát szét lehet nyomni rajta. Natasa megorrontotta, hogy hesszelem, felém fordult hát, megeresztett egy bájos baba-mosolyt, azt’ ártatlan-csengő kislány-hangon közölte:

– Bazz’, az embernek lerohad a bele ebben a kurva melegben!

Kinyitottam, majd becsuktam a számat – olyan lehettem, mint egy partra vetett potyka – azt’ nem álltam meg, kibuggyant belőlem a röhintés.

Százhetven centi és ötven kiló báj, édi pofa, és olyan mocskos száj, hogy a csókálló rúzs lepergett róla – nem csoda, hogy Natasa két táborra osztotta a férfinépet – az egyik megdugni akarta a csajét, a másik megnevelni. Mivel kivételnek bizonyultam – sem a farkamat, sem az etikett-könyvet nem akartam lenyomni a torkán – vadóc bigéje csakhamar összecimbizett velem.

– Addig örülj – böktem oldalba –, amíg nem terepen rohadunk.

– Ne fesd az ördögöt... – kezdte volna, de elkésett vele. Irodánk ajtaja kivágódott, és beviharzott III. Heavenly Marlonbrandy Adonis Mustacchio, az Égben Lakozó, irodánk góréja.

Mióta a Ganümédeszen közvetlenül a polgárok választják meg a köztisztviselőket, a népszerűség-hajhászás nemzeti sporttá vált – szavazás előtt megszaporodnak a „nem leszek hálátlan” feliratú, sokat sejtető falragaszok, a jelöltek választási program helyett aktfotókat osztogatnak a tömegnek, a hímnemű aspiránsok átmennek dzsigolóba, és igyekeztek szó szerint mély benyomást tenni az elhanyagolt, ötvenes háziasszonyokra, a nőknek pedig, mintha csak evolúciós fegyverkezési versenyről lenne szó, hirtelen növésnek indul a mellük – egy Oralia Fellacia Cupp-Cupp művésznevű bige péld’ul a pénzügyminiszterségig vitte a push-upjának és az XXL-es, vibráló ajakimplantjainak köszönhetően.

Mustacchio, akárhogy igyekezett, csak egy főosztályvezetői széket tudott összekefélni magának, ezért kissé megkeseredett figurává vált – már ha megkeseredhet valami, ami nyolcvan százalékban szintetikus anyagból áll. Górénk vádlijában és mellkasában több volt a szilikon, mint egy komplett pornóistállóban, kollagén duzzasztotta az ajkát, a bicepszében meg annyi olaj lötyögött, hogy azon egy egész tonhalat ropogósra süthetett volna akárki emberfia.

– Meg vagyok döbbenve – kezdte Heavenly Marlonbrandy, és beletúrt leopárdmintás hajába. – Olyan nyugodtan üldögéltek itt, mintha semmi dolgotok nem lenne.

– Mert nincs is semmi dolgunk, vazze! – nyúlt be blúza alá, és igazgatta meg melltartója pántját Natasa.

– Aha. Az állatcsempészeket meg a helyi nyugdíjasklub kapja el?

Fintorogtam, mint akinek fekélyes feneket tolnak az arcába – fél éve loholtunk egy gang nyomában, de úgy siklottak ki a kezeink közül, mint vazelines bráner a szűzlány kacsójából. Bizniszeltek ezek mindennel – drogokkal, tudatmódosító hallucinogénekkel, nemesfémekkel, de főleg egzotikus állatokkal – a jelek pedig arra utaltak, hogy csempészeink a Ganümédeszen nyomják át az illegál’ árut a vámellenőrzésen. A banda miatt gyakrabban kaptunk fejmosást, mint pornószínésznő beöntést – mindhiába. Persze nehéz minden konténert átvizsgálni, egész nap a kikötőben bóklászni, ha közben hatfelől kapjuk a riadót, és azt se tudjuk, hova szálljunk ki, merre mentsük meg a világot.

– Minden nyomunk döglött volt, azt se tudjuk, melyik dokkban emelik át a cuccost... – morogtam védekezésként.

– Mondok valamit! – csapott az asztalra Adonis Mustacchio, persze csak szordínóval, nehogy letörjön a háromdé-hatású műkörme. – Ha nem jönnek az eredmények, nem kapunk prémiumot, ha nincs prémium, nem tudom megnagyobbíttatni a legszebbik szervemet. Ha nincs bránerműtét, esélyem sincs, hogy megválasszanak egy zsírosabb pozícióba, vagyis maradok a nyakatokon. Ezt akarjátok?!

Kábé annyira akartam, mint köpölyözést kinin-kúrával vegyítve, és ahogy elnéztem, Natasa is saccper így volt ezzel. Marlonbrandy megkocogtatta az íróasztalom lapját.

– Azt mondom, sürgősen kapjátok össze magatokat! A vigalmi negyedből most futott be egy rakás panasz. Két ismeretlen állat rémítgeti az adófizetőket. Gyűjtsétek be azokat a dögöket, ha már a csempészekkel nem boldogultok. Mozgás!

A góré kimasírozott – összenéztünk Natasával, csajéja pedig meglendítette kicsi kacsóját, és bemutatta az ujjast a boss hátának.

– Élvezzen arcon egy kékbálna, te faszkalap!

– Ennyit a sziesztáról...

Összekaptuk a motyónkat, lerobogtunk a lépcsőn – két perc múlva már a kocsiban ültünk, ’Tasa bőszen kuplungolt, tekerte a kormányt, anyázott a szembejövőkkel, és igyekezett besorolni a kupolaváros forgalmába.

A Ganümédesz a Naprendszer legforgalmasabb űrkikötője, ezt a hülye is tudja – ahogy azzal is tisztában a jónép, hogy itt folyik keresztül az exogyarmatok és a Föld közti áruforgalom nagy része – azt viszont már kevesebben kapiskálják, hogy a konténerekben, tárolórekeszekben nem ritkán potyautasok dekkolnak – az áru közé keveredett, a Naprendszerbe akaratlan’ behurcolt, külvilági állatok.

Na bumm – mondhatná bármelyik értetlenkedő –, és akkor mi van? Mi gondot okozhat néhány idegen jószág?

Ami azt illeti, nagyon is sokat, apuskáim – öt éve sincs, hogy egy milánói divatcég majd’ gallyra ment, mert kassziopeiai bazimolyok garázdálkodtak egy üzemükben, és sorra felzabálták a méregdrága, félkész öltönyöket és estélyi ruhákat – nemrég meg egy bolygóközi személyszállítót kellett visszafordítani kicsivel a felszállás után, mert egy orioni bélszellentyű telibebűzölögte a komplett fedélzetet.

De sírhat akárhogy a földiek meg a marsiak szája, én már csak azt mondom, nálunk a legergyább a helyzet – milliónyi konténert nyitnak itt fel és bolygatnak meg, cuccolják át tartalmukat a helyi teherhajókra – a potyautasok meg köszönik szépen, és lelépnek, irány a kikötő meg a város. Ilyenkor jövünk a képbe mi – Natasa és én, a vámügy különleges alakulata, Ganümédesz City egzotikus gyepmesterei.

Míg Tasa a forgalommal küzdött, és frászt hozta a full közlekedésrendészetre, a PDA-mon lecsekkoltam a bejelentéseket.

– Fondor Tompor bordélyház, Kéjbarlang szexshop és Shemale Mama Kocsmája. Ugyanaz a háztömb. Asszem, könnyű dolgunk lesz.

Hogy milyen macera a meló, az a befogandó jószágtól függ – a Kloakius bastardicus péld’ul ideje nagy részét azzal tölti, hogy egy szimpi pocsolyában fetreng, és kulával dobálja a közelébe merészkedőket, hát kábé null talpalással hálóba keríthető – ha viszont, toszom azt, egy vegai hatlábú futkányt akar elcsípni az ember fia, készülhet a félmaratonra, ha pedig egy tapicskoló bűzöngért sodor útjába a sors, mászhat le a csatorna-alvilágba, egy kis extrém akadályfutásra.

Mivel a célpontjaink kábé egy helyen garázdálkodtak, abban bíztam, valami rutinmeló vár ránk – kábítólövedék a kis bestiák seggébe, azt már csomagolhatjuk is őket hálóba, és zsebelhetjük a gratulációt – mint kiderült, nagyobbat tévedtem, mint a friss-hús fegyenc, aki a börtön zuhanyzójában lehajolt a szappanért.

A látvány, ami a helyszínen elénk tárult, Dante poklát idézte meszkalin-hallucinációkkal vegyítve – egy felborult furgon turcsira gyűrt motorházából sűrű pamacsokban pöfögött a gőz, kajlán pörgő-nyikorgó kerekén egy megtépett harisnyakötő lobogott lustán – a Fondor Tompor bordély betört kirakata mögött egy pucér és peches kuncsaft fenekéből húzkodták ki az üvegszilánkokat a jótét utcalányok – Shemale Mama Bisztrójából füst sűrű felhőit, égett olaj bűzét és sebbenzin szagát pofozta felénk a szél – az utca közepén pedig, a figyelem és káosz középpontjában egy falkára való transzvesztita, néhány ártatlan járókelő és egy kivénhedt strigó járta a jazzbalettel vegyített pogót.

– Mind meghalunk! Ez maga az ördhööögh! – zúgott el mellettünk egy ultrahangon rikácsoló travi, hogy aztán a rémülettől és félrecsúszott parókájától félvakon lefejeljen egy lámpaoszlopot. – Ez... ez a shátánthól való...!

’Tasa megelégelte a zrít, és ötven kilója minden határozottságával nyakon ragadott egy séf-sapkás pacákot, aki bárddal a kezében, zokogva próbált elbújni egy felborult kukában.

– Állj meg, bazmeg! – Talpra rángattuk a fazont, aki reszketett, mint szűzlány a kanos jeti barlangjában. – Mi a fene folyik itt?!

A fószer riadtan pislogott ’Tasára és rám.

– Az a lény...! Mindenkit megfogdos! Csak ott álltam békésen, és jött az az izé, benyúlt a nadrágomba, megmogyorózott, én... én... A fenekem! Ne fogdosd a fenekem! Ne...

Natasa előkapott a tatyójából egy flakon ásványvizet, és fejbe vágta vele az idegroncs szakácsot.

– Most jobb, baszod? – kérdezte együttérzőn. A fickó szepegve bólogatott. – Oké, akkor próbáld nekünk leírni azt a kurva lényt, hogy mihamarabb elkaphassuk, és ne taperolja le újból a segged. Segíts nekünk! Rendben?

Míg ’Tasa beüzemelte a PDA-ján a Fantomkép-készítő Fajhatározót, felsegítettem a flaszterről a lámaoszloppal csókolózó travit. A forma a véres orrát törölgette bedagadt mancsával, és általában véve rettenet zaklatottnak látszott.

– Mi a fene? Te a Shemale Mamához tartozol?

– Aha. – Csak most vettem észre, hogy a tag melltartójának egyik szivacsbélése perpill az ádámcsutka magasságában figyel. – Az a dög...

– De hát mi a here történt?

– Bejött egy... valami. Én még... sose láttam még ilyet! Sorra fogdosott minket... a pincéreket, a konyhalányokat... Úgy lendült seggről-mellre, mint egy gibbon! Mama próbált megvédeni... egy filézőkéssel a lényre támadt. De elvétette... és a főszakácsot szúrta lábon! Mindenki a sebbenzint meg a jódot kereste, közben az a valami kereket oldott, a menü pedig lángra gyulladt a tűzhelyen! Uh-úriste-hen! – Csóri fickónál eltörött a mécses, láttam, ebből már annyit sem szedek ki, mint egy katalepsziás süketnémából, visszaballagtam hát ’Tasához.

– Na?

A leányzó komoran pillantott fel rám.

– Rossz hír, gecó. Mondjam vagy mutassam? – Azzal elém lökte a PDA-t. – Ha a faszi leírása helyes, ő a mi állatunk.

– Ajaj... – A képernyőről rám meredő pettyes bundás, zömök lény úgy festett, mint egy tazmán ördög, amelynek baseball-kesztyűt húztak a mellső mancsára. És bár rohadtul nem komálom az antropomorfizmust, meg mertem volna esküdni rá, hogy a jószág szemében perverz fény csillan, szája sarkában beteges mosoly játszik. – Egy Mammotrectus buntemantellus. Tarkaköpenyes csöcsfogdosó.

A Mammotrectusok a távoli Nihil-rendszer negyedik bolygóján, egy kopár, füves planétán honosak – mivel hátsó lábuk kurta és gyenge, a csöcsfogdosók erős mellső mancsukkal belekapaszkodnak a békés vándorböhömök (Peacefulitus spencerii) zsírtároló púpjaiba, és potyautasként barangolják be a Nihil-IV végtelen szavannáit. Idegen környezetbe kerülve azonban a Mammotrectusból veszélyes jószág válik – ösztöneitől vezérelve arra törekszik, hogy megfogdosson mindent, ami egy kicsit is hasonlít a vándorböhömök zsírpúpjaihoz, legyen az görögdinnye, focilabda, vagy rosszabb esetben tisztes járókelők feneke és melle.

– Na jól van – vakartam meg a tarkómat. – Gondolkodjunk az állat fejével. Ha csöcsfogdosó lennél, hová menekülnél?

Válaszolni már nem maradt időnk – olyan sikoly hasított végig az utcán, hogy egy lámpaoszlopon tollászkodó galamb ijedtében hullatni kezdte a tollait.

– Hát persze! – csaptunk szinkronban a homlokunkra. – A sztriptízbár!

A Boobie-Woogie Strip Club lányai aznap különösen pechesek voltak, ugyanis két perc alatt háromszor rémültek félholtra – először, mikor a csöcsfogdosó mindenféle kéjes morgások közepette közébük rontott, és egy világklasszik’ futballkapus reflexeivel taperolta végig a rúdon pörgő-forgó lányok labdáit – másodszor, mikor bősz csatakiáltással és csőre töltött kábítópisztollyal bezúdult az ajtón a párosunk – harmadszor pedig akkor, mikor ’Tasa megcsúszott egy begerjedt vendég kreálta ondófolton, egyensúlyát veszítve végigzúgott a padlón, és csörömpölve eltűnt egy vitrinben, a Nemzeti Vetkőzőbajnokság fallosz alakú külön- és első díjai között.

Ugrottam volna, hogy segítsek szegény csajén, de balszerencsémre egy fizetővendégben feltámadt a Grál-lovag – a potrohos fazon izzadó homlokkal és ágyéknál gyanúsan dudorodó nadrágban vetette magát rám, hogy megszabadítsa a szent helyet a törő-zúzó, kábítófegyverrel hadonászó huligánoktól.

– Hagyd békén a hölgyeket, te disznó!

Már épp hajoltam volna le ’Tasához, mikor nyakamba kaptam az áldást – az eredmény persze fix egyes taknyolás, randábbat buktam, mint kotonárus az apácák között – de ami még nagyobb gebasz, zuhantamban a pisztolyom is elsült, és a zajra előfutó, jobbjában egy méretes műhímtagot szorongató madámot találta combon.

A következő másfél perc maga volt a Dekameronba oltott pokoljárás – ’Tasa meg én együttes erővel félrerugdostuk a rajtam hempergő vendéget, aki eunuchokat megszégyenítő hangon visította, hogy hívjunk mentőt, mert esés közben eltörte a farkát – egy érzelmileg labilis öltáncos csaj a sokktól bekattanva úgy döntött, a melleibe fojtja kuncsaftját, egy kecskeszakállas, keszeg öregurat – a helyzetet látva egy józanabb sztripper-görl előkapta a bár szabvány haboltóját, hogy azzal fújja nyugodtra az eszét vesztett kolléganőjét – szép és nemes cél, de a vetkőzőcsaj keze annyira remegett, hogy a haboltó fúvókája elszabadult, és a melles-gyilkos-asszasszina öltáncos helyett a madámot találta telibe, aki fél oldalára lezsibbadva evickélt felénk, attól a nyilvánvaló szándéktól vezérelve, hogy a szart is kiverje belőlünk a cápabőr-bevonatú műbránerével.

Mire bugyikba-tollboákba keveredve, sikítozó táncoslányok közt botladozva kivergődtünk a kulimászból, a csöcsfogdosó persze meglépett, csak a csapódó hátsó ajtó jelezte, merre szökhetett a perverz állatja. ’Tasával átzúgtunk a konyhán, ki a sikátorba, a kukák, tűzlépcsők, szemetes konténerek világába.

– Látod... látod azt a dögöt? – zihálta kolleginám a talajra vetülő árnyékokat figyelve, aztán válaszra sem várva megpördült, magasba emelte kábítópisztolyát, és megeresztett egy lövést valahová az ötödik emelet és a sztratoszféra közé.

– Az istenit, elhibáztam!

Felpillantottam a magasba – a Mammotrectusunk egy lámpaoszlop tetején üldögélt, a lábát lóbálta, és úgy festett, mint aki tökéletesen meg van elégedve az életével. Nem láttam tisztán, de úgy rémlett, egy csipkés, rózsaszín melltartót szorongat a mancsában.

– Oké – emeltem magasba az üres pisztolyomat. – A fegyverek kifújtak. Most hogyan tovább?

Partnerem a homlokát ráncolta.

– A Mammotrectus pocsék futó, a talajon semmi esélye ellenünk. Ha sikerülne lecsalogatnunk, elkaphatnánk és gúzsba köthetnénk. Csak azt nem tudom még, hogy csábítsuk le a kis gecót...

’Tasára néztem, aztán a lényre, majd vissza ’Tasa dekoltázsára – hölgyikém elkapta a pillantásomat, bájos pofijára árnyék borult.

– Ha arra gondolsz, amire én...

– Ahogy tetszik – vágtam a szavába. – Hajkurászhatjuk a dögöt puszta kézzel, vagy szobrozhatunk itt, míg a sztripklubban magukhoz térnek, és a keresésünkre indulnak. Mondjuk a madám a félrőfös műfarkával...

Natasa sóhajtott egy keserves-hatalmast, és nekilátott, hogy kigombolja a blúzát.

– Rendben, miszter Agytröszt. De ha bárkinek egy szót is szólsz erről, kiheréllek a gecibe.

Innen már simábban ment a dolog, mint gangbang a bekokszolt prostival – a nyálcsorgató-megzombult csöcsfogdosóból abban a szent szekundumban kötözött sonkát csináltam a kevlár-spárgánk segítségével, mikor kurta lába talajt fogott – és még ’Tasa hamvas-domború erényeiben sem esett kár –, úgyhogy két perc múlva már kocsiba pakoltuk-ketrecbe zártuk a renitens jószágot.

– Oké – szusszantottam egy istenest. – Most pedig kapjuk el a másikat.

’Tasa döbbenten meredt rám, még a blúza gombolását is elvétette.

– Milyen másikat?

Tényleg, milyen másikat?

– Azt hiszem – vakartam meg az államat –, nem ártana szétnéznünk a környéken.

– Na nézd csak, a díszes páros! Ilyen hamar visszatértetek? Remélem, elfogtátok azokat a...

III. Heavenly Marlonbrandy félbeharapta a mondatot és a nyelvét, miközben csodálkozó arccal átrepült irodája üvegajtaján, végigszánkázott az íróasztalán, és eltűnt a könyvespolca alatt – én pedig megállapítottam, hogy 'Tasának nem csak feszes, de bitang erős is a lába. Díjat érő rúgás volt – főnökünk, ölében a kávéfőzőjével és egy bánatosan pislogó asztali lámpával, kábán meredt ránk.

– Mi az anyátokat...?

Bevonultunk az irodába, magunkra zártuk az ajtót – Adonis tápászkodott volna felfele – a változatosság kedvéért most én vágtam állcsúcson a kezemben szorongatott macskaketreccel.

– Ti megőrültetek! Nem vagytok normálisak! – köpködte a vért dicső főnökünk. – Kirúgatlak, feljelentelek benne...

– Ó, tényleg? – Heavenly Marlonbrandy mellé guggoltam, és lepöcköltem egy kávézacc-csomót a kasmíringe gallérjáról. – Nem hiszem, hogy a kóterban a seggbepakolás mellett maradna erőd feljelentéseket írogatni, pocókám.

– Mégis, mi a fenéről...?

– Mióta dolgozol a csempészeknek?!

A boss szája elkerekedett, szeme tágra nyílt – egy pillanatig úgy festett, mint egy lejárt szavatosságú guminő. ’Tasa mellénk lépett, összefonta karját a mellén:

– Már rég feltűnt nekünk, hogy milyen egyenetlen a munkaterhelésünk. Legtöbbször egy-két eset adódik naponta, néha viszont a tökünket ledolgozhatjuk, akkor sem érünk a meló végére. A legrázósabb esetek, egyszerre vagy egymás után, lehetőleg a város legkibaszottabb és legkülönbözőbb részein. Véletlen volna?

– Ugyanakkor ott van a csempészbanda – vettem át a szót –, amelyik valahogy mindig át tudja nyomni a szajrét az ellenőrzésen. Felmerült bennünk a kérdés: mi van, ha a csempészek pontosan tudják, mikor nem látszik ki az ügyosztály a munkából? Mi van, ha egy belsős segíti őket?

– Itt jössz a képbe te, főstrigó – köpte a szót ’Tasa, és cipője orrával megbökte Heavenly Marlonbrandy vállát. – Kellett a pénz a farokműtétre, a syntholra meg a szilikonra, igaz? A csempészek perkáltak neked, te pedig cserébe gondoskodtál róla, hogy azokon a bizonyos napokon a főosztály minden ügynöke heresérvet kapjon, és még csak véletlenül se maradjon ideje a kikötőben yardozni. Így volt?

– Őrültek vagytok – nyögte Adonis Mustacchio, és a földön heverő PDA-ja felé nyúlt. – Ezt nem hagyom annyiban! Mentek a sittre rágalmazásért. Lószart se tudtok bizonyítani!

Irritált a hangja, úgyhogy újból fejbeküldtem a macskaketreccel.

– Azt hiszed, picibogyó? Hát akkor elmondom, kifutottál a szerencsesorozatból, és elkövettél egy csúnya hibát. Mikor kivonultunk a terepre, abban a hitben voltunk, hogy két Mammotrectust kell befognunk. Csakhogy odakint minden tanú és minden áldozat egyetlen állatról beszélt. Ez szöget ütött a fejünkbe, ezért átfésültük a háztömböt, hogy megtaláljuk a hiányzó jószágot.

– És meg is találtuk, gecó. – ’Tasa matatott a PDA-ján, kikeresett rajta egy fényképet, és megmutatta a bossnak. – Az egyik sikátorban bukkantunk erre. Két ketrec, időzítős zárral ellátva. Rohadt okos ötlet. A megfelelő időpontban kinyílik a rács, a bent kuksoló állatok pedig kislisszolnak, és jókora balhét kavarnak.

– Az egyetlen gond, hogy az egyik ketrecnek zárva maradt az ajtaja. Meghibásodott az időzítő... van ilyen. Így aztán a csöcsfogdosó sem tudott kiszökni – ott üldögélt a rács mögött a seggén, még akkor is, mikor rátaláltunk.

– Senki sem tudhatta, hogy két csöcsfogdosó van a vigalmi negyedben, csakis az, aki elrejtette a ketreceiket.

Heavenly Marlonbrandynak úgy imbolygott a feje, mint egy vízzel telt koton, úgyhogy bevittem a végső ütést.

– És a hibád, főnök... Nos, elküldtük a ketrecet a laborba. A srácok megtalálták rajta az ujjlenyomatodat. Ezt nem fogod kimagyarázni.

A boss ránk nézett, és halkan, vért és nyálat fröcsögve gurgulázni kezdett.

– Höhö... höhh... Kitörölhetitek a seggeteket... Legfeljebb a közveszélyokozást és az illegális állattartást bizonyíthatjátok rám, viszont azt, hogy a csempészekkel üzleteltem, soha! Anonim svájci bankszámla, csesszétek meg! Leülöm az egy évet, felmarkolom a pénzt, és ti nem tehettek ellene semmit! Értitek? Semmit!

Összenéztünk ’Tasával – kiccsaje lábat lendített, és irgalmatlan-mód tökön rúgta a terpeszben heverő Heavenlyt, én pedig nyugisan a padlóra helyeztem a macskaketrecet, és kikattintottam az ajtaját.

– Azt azért nem mondanám, hogy semmit sem tehetünk – sóhajtottam csendesen. – Mr. Mustacchio, hadd mutassam be a főosztály legújabb szerzeményét, az Anophilus longphallicust – a szíriuszi análrajongó faszagányt.

Mire a zsaruk befutottak a letartóztatási paranccsal, III. Heavenly Marlonbrandy három példányban letisztázott, aláírt beismerő vallomással és vérző ánusszal várta őket.

– Na, és most hogyan tovább?

Műszak végeztével ’Tasa meg én beültünk egy csehóba, nyakaltuk a hideg sört meg a vodkanarancsot, hallgattuk a boogie-woogie-t, és szép lassan szivacsra áztunk – közben találgattuk, mit hoz számunkra a jövő.

– Nem hoz az lószart se! – csapta le a poharat csajéja. – Mustacchiót lesittelik, de jön a helyére egy másik szopós szájú hímringyó, mi meg úszhatunk ugyanúgy árral szemben, csóválhatjuk a farkunkat, és nyelhetjük a górék szarságait... Eh, néha nem is értem, mi a rákot keresek még itt. Lehetnék gondozó a tokiói állatkertben, vadőr Kenyában...

Elméláztam, a bárpultot kocogtattam a mutatóm körmével.

– Én nem látom annyira sötéten a helyzetet – dünnyögtem végül. – Bárhová is mész, idióták mindenütt lesznek. Viszont olyan jó csapatot, mint a miénk, nem találsz minden bokorban.

– Mhm – mélázott el ’Tasa, majd a szeme sarkából rám sandított. – Mondasz valamit. Elég jók vagyunk, nem igaz?

– De mennyire! – bólintottam.

– Elkaptuk a csöcsfogdosót...

– Secperc alatt!

– Megfingattuk azt a pöcsfejet...

– Ilyet nem tud mindenki, de nem ám! Képzeld csak el! – A pia már dolgozott bennem rendesen, felpattantam hát, felugrottam a bárszékre, és pózba vágtam magam. – Azt a rúgást tanítani kéne! Mi vagyunk a Ganümédesz Indiana Jones-ai, az állatcsempészet Sherlock Holmes-ai! Bármit megoldunk lazán-faszán, tőlünk tanul minden zsaru és vagány! Mutass még egy párost, aki a saját főnökét erőszakolja seggen, és még kitüntetés is kinéz nekik érte! Kosárban ez dupla hárompontos dobás, fociban kapufás gól félpályáról! Nagyok vagyunk, kicsim!

’Tasa végre elmosolyodott.

– Te aztán tudod, hogy kell felvidítani az embert. De most már gyere le onnan, te hülye, mindenki minket néz!

Lekászálódtam a székről, vissza a poharam mellé – de ahogy letettem volna az alfelem, ’Tasa áthajolt hozzám, megölelt, és egy forró kis csókot nyomott a csőrömre – sosem hittem volna, apuskáim, hogy egy ilyen mocskos száj ennyire édes lehet.

– Köszi szépen – suttogta. – De ha bent bárkinek egy szót is szólsz erről, én...

– Tudom, tudom. Kiherélsz a gecibe.