2019. szeptember 16., hétfő

Vittorio Verossi: Szoborvarázs

A vízköpő végigkopogott az Andrássy úton, majd megállt az egyik ingatlaniroda hirdetőablaka előtt, és szemügyre vette a drágábbnál drágább ajánlatokat. Napszemüveget viselt, hogy jobban beolvadjon a turistáktól hemzsegő utcaképbe.
– Elnézést, hogy megszólítom – lépett hozzá egy idősebb hölgy. – Észrevettem, hogy az a fiatalember ott önt filmezi a telefonjával. Gondoltam szólok róla, hátha zaklató.
A gargoyle megköszönte a figyelmeztetést, majd a kirakat üvegében alaposan végigmustrálta a nyurga, tüskehajú fiút. Az valóban okostelefont irányzott rá. Félrehúzódva ácsorgott, ám nem pötyögött.
A vízköpő odakopácsolt hozzá.
– Te követsz engem? – szegezte neki a kérdést.
– Nem csak én – felelt a suhanc. – Már ezerkétszáz követőd van.
A faragvány kutakodva forgatta kőfejét.
– Az interneten – sietett a magyarázattal a fiú.
Elmesélte, hogy blogot vezet a gargoyle városi kirándulásairól. Először a reptéren pillantotta meg őt, amint feltűnés nélkül kikelt a bőröndök közül, s a városi buszjárat felé igyekezett. Nyomába szegődött, míg szájtátva megszemlélte az Országházat, megmászta az angyalos oszlopot a Hősök Terén, elücsörgött a Szabadság-szobor szoknyájánál, végül díszítőelemként betelepedett a margitszigeti zenélő kút medencéjének közepébe. Egy időre nyomát vesztette az Operaház környékén. Ekkor árgus szemekkel leste a szobrokhoz kapcsolódó hestegeket és találatokat az interneten. Végül rábukkant egy operakedvelő által feltöltött fotóra. Ezen a gargoyle egy páholy korlátján pöffeszkedett, elfogva a kilátást az odabenn ülők elől. Egy kommentelő szerint a kőfigura kísértetiesen hasonlított a párizsi Notre-Dame egyik kőszörnyére.
– Ez azért lehet – tolta feljebb orrán a napszemüveget a gargoyle –, mert valóban onnan származom.
– Csak nem az áprilisi tűz miatt vándoroltál el? – kerekedett el a suhanc szeme.
– Egy korszak lezárulta jó alkalom az újrakezdésre – felelt a vízköpő. Noszogató mozdulatot tett, hogy inkább a blogger folytassa az ő meséjét. – Ezerkétszáz követő! – lelkendezett. – Ez sokkalta izgalmasabb, mint nyolcszáz év történelme.
– Nézőpont kérdése – rándult meg fanyarul a fiú szájsarka, ám azért engedett a kérésnek.
Miután a gargoyle továbbállt az operából, a suhanc megint szorosan a nyomára tapadt.
– Nem tudom, élőben miért nem tűnik fel senkinek, hogy egy megelevenedett faragvány vagy – töprengett fennhangon. – Miért csak a fényképeimen látnak úgy, ahogyan én?
– Mondják, a különlegest meglátni művész szem kell – vonogatta a vállát a kőszörnyeteg.
A fiú kezdettől arról számolt be olvasóinak, hogy csodára lelt: a vízköpő magától közlekedik, kirándul a városban. Épp csak a közönség nem vette őt komolyan. Állítását kedves és ötletes fogásnak tartották. Meg voltak győződve róla, hogy a blogger hurcolássza körbe a saját készítésű figuráját. Hogy maga állítja ki ikonikus vagy épp közhelyes helyszíneken. Hisz a gargoyle nem csak turistacélpontokhoz vonzódott, meglátogatott lakótelepeket, plázákat, sőt kiskocsmákat is.
– Ráadásul az egyikük azt írja, nem vagy több, mint jól sikerült papírmasé. – A fiú fájdalmasan fintorgott. – Azért vettelek videóra, hogy bizonyítsam, önállóan cselekszel.
– Papírmasé? – háborgott a vízköpő kőfogait csikorgatva. – Ez az ábrázat nekik… – bökött öntudatosan saját magára. – Egy kőfaragó mesterműve nekik csak papírmasé?!
Karon ragadta a suhancot, és indulatosan a négyes-hatos villamos irányába kopogott vele.
– Adok én nekik papírmasét! – dohogott. – Majd mi megmutatjuk, milyen kőből is faragtak!
Útjuk egy nagyáruház barkácsboltjába vezetett.

Aznap este a webkamera élő adásán át ezerkétszázan követték, hogyan készül el a gargoyle legelső tetoválása. A fiú vésővel és kalapáccsal ügyködött, a faragvány hűvös kőarccal viselte a fájdalmakat. Mikor végeztek, ez állt a felkarján: I love Budapest.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése