Megjelent a februári Lidércfény

Tartalom:

Írói praktikák Kreatív műhely: pár praktika kritikus időszak esetére - Így írjatok ti! Tanácsok, nem csak SF íróknak

Brekking Nyúsz MEZTELEN ÜGYNÖK Szórakoztató Irodalmi Magazin Rádióműsor 42. szám - Megjelent Andy R. Cain Az átok őrzője c. fantasy regénye - 2014. évi novellapályázat Preyer Hugo emlékére - Megjelent az Új Galaxis sci-fi antológia 20. száma - Megjelent az Avana SF Hírlevél 2014 januári száma

Novellák: Aljosa Borodkin és a Terminator /HomoErgaster/, SMS Caesarnak /kosakati/, Híd /Jimmy Cartwright/, Kapcsolódva /Kétvirág/, Alkalom szüli a fejvadászt /Cyrus Livingstone/, Eközben a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház pincetermében /Craz/

Versek: A lány csak hallgatott /Craz/, Álmodok /Devon Short/, Gyorsan múlnak a napok /aniko/, Kelta népem /galbena/, Te /angyalka146/, Újra /Tordai Gábor/, Lidércfény /edwardhooper/, Spirituálé /Gedő Márton/

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával: Oázis /Roah/

Filmrovat: Mozimorzsák - Filmaprólék: A vég / Fin (2012), Riddick (2013), Világvége / The World's End (2013), Carrie (2103) /Jimmy Cartwright/

Könyvajánló: Justin Cronin: A Tizenkettek /Ida/

Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat VIII. évfolyamának 2. száma az alábbi hivatkozáson érhető el:
http://www.szentesinfo.hu/lidercfeny/papirlf/lidercfeny_akf_201402.pdf

Örül, és szórakozva kulturálódik!

Roah: Egy falu legendája

Nővéremnek

„Kiemellek a szakadékból,

erőt adok, megbocsájtást, nem kényszerű viaskodást.

Benned leszek, de elférek, uram, babám,

ne ijedj meg tőlem, ez a sorsod talán.

Legény, leány nem akart úgy tégedet, ahogyan én bánok

majd tevéled.”

– Lackó, vissza kell mennünk! Tudod, milyen apu, ha későn érünk haza – javasolta Gita unokatestvérének. Már csak azért sem szeretett volna késő estig csavarogni a falu széli erdőnél, mert idősebb lévén, rajta kérik számon a történteket. Légy észnél! visszhangzott fejében a szülei szájából gyakran hallott mondat.

– Winnetou! Mutatni akartam még egy helyet, ahol ehetnénk vadszedret – viccelődött Lackó. Becenevét Gita a családjától kapta, mert állandóan Karl May regényeit olvasta. Egy-egy jelenetet el is játszottak a könyvekből unokatestvéreivel, és a lány folyton az indián hős bőrébe bújt.

Gita elmosolyodott Lackó maradni vágyó próbálkozásán, és elképzelt egy duzzadt szemű, savanykás gyümölcsöt, a bokrot, szúrós ágaival, aztán apja arcát, dühösen. Utóbbi győzött.

– Gyere, te, Hosszú Puska – nevetett Gita. Lackót nem kellett noszogatni úgy, mint a többi rokont, amikor a Vértes lábánál nőtt sűrű erdőnél bandukoltak.

– Nem kell sietni, mert a bátyó ment hozzátok, egy kis kanna borral. Láttam induláskor – jegyezte meg Lackó.

Gita különösen kedvelte unokaöccsét: jókat lehetett vele beszélgetni, korához képest érett gondolkodással bírt, és szórakoztató társaságnak bizonyult.

– Akkor kitűnő hangulatban lesznek – suttogta a lány.

Lackó felkapta a fejét:

– Ultizás közben észre sem veszik majd, amikor bemegyünk a kapun. Szimbád vakkantva falaz nekünk, és papa talán hozott nótákat a TSZ-ből.

Gita félszegen elvigyorodott, mert Lackó figyelmét nem kerülte el a hangjából kihallatszó halvány keserűség. Noha az apja kedélyét a házi cefre csak mókásabbá tette, nem szerette, ha pityókás, és büdös a lehelete a bortól.

A lány dúdolni kezdett, mialatt a széles, poros útra kanyarodtak, ami a falu közepére vezetett. A naplemente vörösre mázolta a környéket, a hengeres törzsű, gúla lombú fákat, és a csendes házakat.

– Piros az ég alja, erős szél lesz – bölcselkedett Lackó. – Megyek holnap a lovardába. Van kedved velem jönni?

– Félek a lovaktól. Túl nagyok – rázta a fejét Gita. A fiú viszont szenvedélyesen rajongott az arab telivérekért. Előbb tanult meg nyeregben ülni, mint beszélni, értett a nyelvükön, suttogott nekik, és az állatok hálából megbíztak Lackóban.

– Egy indián nem tarthat a lovaktól – győzködte a fiú, és unokanővérére kacsintott. – Huhuhuhu…!

Gita kacagott, amikor Lackó a szájához emelte tenyerét, és huhogott, akár egy harcba készülő apacs.

Végigsétáltak az úton, elhaladtak a Presszó mellett, ahonnan csapkodás, és zene szólt:

– „Legény, leány nem akart úgy tégedet, ahogyan én bánok majd tevéled.”

A falusi folklór hangja csak addig kísérte őket, amíg a szemközti templomban megkondultak a harangok. Gita számolni kezdte a kongatást: a nyolcadiknál némultak el, ezért szaporán igyekeztek haza.

Hamarosan befordultak az utcájukba, és Gita érezte otthona környékének illatát. Több ház rácsos kerítésén csüngő, megbokrosodott lilaakác édesítette a levegőt, sárgabarackfa-lugasok körül éber méhek zümmögtek.

Itthoni szag van – gondolta.

Az ebek hangosabban ugattak az udvarokról, aminek okát Lackó furcsállta:

– Nem is minket csaholnak, mi bajuk van? – csodálkozott. – Nézd! Oldalra fordítják a fejüket – mutatott az épületek felé.

Gita szeme követte a mozdulatát, majd visszapillantott, egyenesen az útra:

– Szabó néni kint van a kapuban! És az ott Pista bácsi! Most indult el! – A lány megijedt. A szomszédok sorra egymás után jöttek ki az utcára, hátrakulcsolt kézzel, és kíváncsian mentek, ballagtak előttük.

Zeneszó nyelte el a kutyák vad ugatásait, ami Gitáék házából zengett, majd ordítozás, káromkodás hallatszott. A lány reszketett, mert azonnal felismerte apja hangját. Az udvaruk előtt lézengtek a falubéliek, és a szemközti szomszéd, Jani bácsi, a kerítése tetején támaszkodva nézelődött.

A nap az utolsókat rúgta az égen, meleg, vöröses csíkot húzott a háztetőkre, de az árokpart, ahol apját észrevette, már beszürkült. Szürke volt a fű, az apja, és bátyó arca, még a ruhájuk is, szürkévé vált a levegő, amiben Gita messziről érezte a bor felbüfögött szagát is.

– Segítsetek már őket szétválasztani! – kiáltotta a mama, akinek jelenléte magához térítette a lányt. Lackóval az oldalán sietett a hajkendőt, kötényt viselő alacsony asszonyhoz.

– Mi történt, Rózsi nénje? Mennyit ittak ezek? – kérdezte az egyik szomszéd, messzebbről. Gita felé nézett, reménykedve, hátha elindul végre valaki a verekedőkhöz.

– Pista! Gyere, fiam, segíts már! – harsogta a mama. – Nem tudom, mi ütött beléjük, kártyáztak, és csak néhány pohárka fröccs fogyott el.

Gita soha sem látta ilyennek még az apját. A férfi összeszorított fogakkal szitkozódott, miközben a szemük láttára, erős karlendítéssel felöklelte a bátyót, aki hanyatt vágódott vérző orral a fűben, az árok szélén. Rávetette magát a testére, és tépték egymás haját, ruháját, majd apja belenyúlt a rokon szájába, egy ujjal, és húzni kezdte a füle irányába, mintha szét akarta volna szakítani. Az alatta tekergő férfi ordítva markolta meg kezét, szabadulni próbált, de nem sikerült neki.

Egy testes falubéli ugrott rájuk, annyira gyorsan, hogy Gita nem is sejtette, honnan került oda. Megragadta a lány apjának vállát, és hátulról cibálta; még egy felbátorodott szomszéd toppant hozzájuk és lehajolva rángatták a férfit, de az bilincsszerűen kapaszkodott a bátyóba.

– Gita! Menj apádhoz, és nézz a szemébe! – üvöltötte Lackó.

A lány bízott unokaöccse ösztönében, és anélkül, hogy elképzelése sem volt, miként csinálja, gyorsan a fűbe térdelt, melléjük.

Bátyó felköhögött.

Gita az összegabalyodott kezek között látta, hogy apja teljes erőből fojtogatja már a férfit, és annak nyálasan kitüremkedett szájából a nyelve. Az őket szétválasztó emberek a nyakat satuba szorító ujjakat tépték, feszítették, de lazítani, elmozdítani egyiket sem tudták.

A mama sírva fakadt, Szimbád, a németjuhász megkötve vonyított a kertből, a zene babámozó refrénje idegesítően szólt, és valaki üvöltött: Menjetek el a Margitkáért, vagy Laciért! Gita! Gyere el onnan, azonnal!

Anyu? gondolta Gita. Anyja későn érne ide, és Lackó apja is. Addigra a bátyó megfullad.

A lány odafurakodott a dulakodók közé, apjához.

– Apu, apu, én vagyok – szólítgatta. – Apu! – ismételte.

A nyögéseknek Gita csak borgőzős szagát érezte, mert nem hallotta a zenétől. Látta, amint apja oldalra fordítja a fejét, és könnyes szemét rámereszti. Szája sarka feketéllett, arcára pofon rajzolt tenyérlenyomatot, köröm karcolt sebet rá, haja csomókba állt össze – még mindig szürke volt.

Ezt a pillanatot használta ki a két szomszéd, és leszedték a férfit a fűben fekvőről.

A mama Gitához szaladt, Lackóval együtt, és bátyó fölé hajolt. Kibontotta az álla alatt megkötött kendőjét, kezébe vette, és azzal törölgette a talajon fekvő rokon homlokát.

Apja a két helybéli karjainak csapdájába került, kimerültnek látszott.

A magnó elhallgatott, és monoton, pattogó zaj került a helyére, aztán újra elindult:

–„Kiemellek a szakadékból, erőt adok, megbocsájtást, nem kényszerű viaskodást.”

A lány apja ismét bátyó felé hadonászott, miközben zárt fogsorán összezúzott szavakat préselt át:

– Bend leszek, d érk, urm, bám, ne ijedj meg tm, ez a srd tln – erőlködött.

– Énekel?! – hüledezett Lackó, aztán Gitára meredt. – A zene! Ez az a zene, a csapkodás, amit a Presszónál is hallottunk! Csak a harangok… – Lackó nem folytatta, hanem szó nélkül berohant a házba, és rövid időn belül könnyed csend lett.

Gita felnézett a fűből apjára, aki fáradtan omlott össze, fejét lehajtotta, akár egy ló, és úgy tűnt, ruhájában több élet maradt, mint benne. Zihált, és pont olyan hevesen vette a levegőt, ahogyan a bátyó földön; szinte egy tüdőn osztoztak.

– Jó estét! Mi történt? – A kapkodó, de udvarias köszöntés, a munkából hazatérő nagyapától érkezett, akihez elsőként az unokái szaladtak.

Papa csendben hallgatta a falubéliek panaszkodását a családjára, mialatt arca kipirult a szégyentől. Gita tisztában volt vele, hogy nagyapjuk szigorú, már-már bigott katolikus nevelést kapott, keménygalléros gépészmérnökként dolgozott a helyi TSZ-nél évtizedek óta, és nem engedhette meg magának, hogy a környék a szájára vegye, le kellett csillapítania az indulatokat.

Besötétedett, mire végre a házba mehettek, és a mama alaposan is megnézhette Gita apja, és bátyó sérüléseit. Orvost is emlegetett, de a papa visszafogta:

– Nem kell nekik a doktor úr, csak pár lavór hideg víz – mondta fáradtan, majd a magnóhoz ment. Piszkálgatta, beállította. – Milyen a nóta, amit a kocsmáros Erzsikétől kértem el? Tegnap este hallottam az utcán, hazafelé jövet, és nagyon megtetszett. Az utóbbi időben annyira elharapództak a Presszóban a véres pofozkodások, hogy a sokat megélt öreg, Jakab sem megy be oda. Lejátszom, mert még meg sem tudtam hallgatni rendesen.

– Ne! – tiltakozott Lackó, mielőtt a papa elindíthatta volna a dallamot.

„Kiemellek a szakadékból,

erőt adok, megbocsájtást, nem kényszerű viaskodást.

Benned leszek, de elférek, uram, babám,

ne ijedj meg tőlem, ez a sorsod talán.

Legény, leány nem akart úgy tégedet, ahogyan én bánok

majd tevéled.”

Roah: Oázis

Az erős szélben bedugul a fülem, levegőbuborék nyomja a dobhártyámat. Fázom a lenge ruhámban.

Egy lapos tetejű, magas épület felé haladok, amit néhány oszlop lámpájának vibráló fénye világít meg. Mialatt az elhagyatott monstrum kapujához sétálok, eszembe jut az Oázis: a hely, ahova a mai, utolsó munkám után költözöm. Az Oázisban nem lesznek holdtalan éjszakák, sem szürke betontömbök, nem ordít a fájdalomtól senki. Ott talán a dekadenciától kiszáradt, sivár lelkem is feltámad – az ottani folyóba belefulladhatnak rémálmaim is.

Zörej torpant meg, ami azonnal észhez térít. Megfordulok, de nem látok senkit, csak a távoli járdán csúszó árnyékokat. Hátrálva megyek a jól ismert úton tovább, hogy szemmel tartsam a környéket, amikor az épület nehéz ajtajának csapódik valami, talán egy vasrúd. Vakmerően futok a hang felé, és meg sem állok a kapuig.

Vissza sem nézve nyitok a terembe.

Egyszer meséltek egy másik lányról, egy kollégámról, aki túl gyakran jött ide. Szinte függővé vált. Virginiának hívták. Megszállott lett, egyre több és több ügyfelet akart. Kliensei ugyan mind életben maradtak, de Virginia beleőrült. Nem volt tisztában azzal, mit élvez jobban; a kínzásokat, vagy azt, hogy a kliensei túlélték a vele eltöltött hosszú órákat. Egy fülledt disco mosdójában találtak rá: felvágta a saját hasfalát.

Noha paranoiának sejtem, hogy idáig követhetett valami, az ajtó belső hevederét kapkodva a helyére lököm – én nem vagyok Virginia. Tudom, mikor kell abbahagyni.

Szemcsés, porszerű fény vesz körül, mégis észreveszem az ablaktalan helyiség közepén a férfit; egy széken ül. A plafon irányából egyetlen lámpa világítja meg, valósággal tölcsért formálva emeli ki a szürkeségből. Talán fásultságom teszi, vagy csak az utolsó, munkával eltöltött idő érzése – a kliens szánalmat kelt bennem. Mozdulatlanságából ítélve a gyógyszert már megkapta, előkészítve vár rám.

Odamegyek hozzá.

A vörös hajú, taszító külsejű férfi arcához nem nyúlok, és később sem fogom jobban elcsúfítani vagdosásokkal. A stabilan rögzített, karcsú támlájú székben, leszíjazott végtagokkal, nem tűnik veszélyesnek. Sötét atlétáját, azonos színű rövidnadrágját száraznak találom, nem izzad – nem fél tőlem, mint az elődei. A szervezetébe fecskendezett vegyi anyag már látványosan hat: suta nyöszörgésre, lomha nyakmozgásra telik erejéből.

Nézem, amint szája sarkától csíkot húz lefelé csorgó nyála. Lassan, álmosan pislog.

– Látsz még, igaz? – kérdezem.

A plafon irányából szokatlan pattogás zajára leszek figyelmes.

– Te is hallod ezt? – A terem magas mennyezete felé pillantok.

A férfi tohonyán, akár ülve bóbiskolna el, előre próbál dőlni. A szíjak fékezik meg az esését.

– Ezt igennek veszem. Eleredhetett az eső, kopog a tetőn, majd a zene elnémítja – mondom hangosan, holott a megbízatásaim során még soha nem tapasztaltam ezt a jelenséget sem. Furcsállom, de szándékosan nyugtatom magam: utoljára vagyok itt, és készülök az Oázisba. A homokban fogok siklani, buja óriás növények között élek majd. Most gyakorlatiasan elvégzem, amiért jöttem, nem adom meg magamat a tébolynak; úgy zárom be örökre életem részének ezt az ajtaját, ahogyan néhány perce a terem bejáratát.

A székhez sietek, mert a férfi elméje léket kapott hajóként süllyed lefelé az öntudatlanság homályába. Mielőtt elkezdem személyére szabott táncműsoromat, látnia kell, mit viselek: combig érő, fekete lakkcsizmát, feszes sortot, flitteres melltartót. A nyakkendőt, amit ismereteim szerint különösen szeretett a nőkőn, aprólékos alapossággal választottam ki, kizárólag erre az alkalomra.

Felhördül.

– Elégedett örömöddel egyedül vagy – fintorgok, és kezem a csizmám szárába teszem egy igazgatás idejéig –, mert nekem kissé kényelmetlen.

A férfi mondani akar valamit, de a szája, mintha ragasztós lenne, bénultan zárva marad.

– Mmm…Dé…

Arcához hajolok, bár nem vagyok biztos benne, hogy jól értettem-e:

– Déliát mondanál? Nem én vagyok, talán csak hasonlítok rá. Emiatt fog annyira fájni…

Megszólal a zene, de nem dübörög.

A lábam átlendítem felette, és terpeszben ülök le ölébe. Mozgatom a vállát, álla alá nyúlok óvatosan, és a fülébe súgom:

– Táncolunk?

Fel akarom ébreszteni a vágyát – lábamat összekulcsolom a széktámla mögött, ágyékához szorosan préselem a sajátomat. Végigsimítok az oldalán, hasán, aztán hideg nyakához bújok. Elérem a csizmámba csúsztatott apró fogó nyelét. Kihúzom rejtekéből, és a szerszám kicsi, éles száját a karjához nyomom; belemélyesztem a bőrébe, csavarok egyet rajta.

A férfi megrándul alattam.

– Gyerünk!

Hosszan csókolom a nyakát, mialatt újabb húsdarabokat téptek ki a karjából. Meleg vérétől eleinte csúsznak, aztán ragacsosak ujjaim. Felegyenesedek róla, tenyeremet a sortomba törlöm.

Tekintete lomhán követi az egyik lábamat, amit fülemhez emelek, és függőlegesen feszesre nyújtok. Karommal félkörívet rajzolok a levegőbe – megijedek. Talpam zuhanva esik vissza a padlóra, mert a terem bejáratától csörömpölés hallatszik: mintha két fém edény összeverődött volna.

Az ajtóhoz rohannék félelmemben, mégsem teszem. Várok. Továbbra sem látok senkit a teremben a férfin kívül. A csörömpölés kintről jöhetett, és akármi okozza, tudom, hogy nem fog bejutni. A gondolattól felbátorodom. Testemet a dal ritmusának adom – a szeretője leszek; egy pillanatra még a kliensről is megfeledkezem. Tánc közben örökké elbódít a végtelen szabadság. Ez volt az egyetlen oka, hogy jelentkeztem erre a munkára. Kevesen is vagyunk, akik alkalmasak erre a feladatra, de engem a küldetés mellett a tánc határtalan könnyedsége, szépsége vonzott. Tudtam, hogy ez segített ebben a munkában egyensúlyt tartani az őrület és a józanság között.

Közeledek a férfihoz, aztán egyhelyben lépkedek. Hullámzik a hasam, a dob ütemére jobbra-balra ingatom a csípőm, vállam, miközben a combomat fogom; talán nem is én fogom – a zene érinti meg. Dúdolom a dalt, de csak addig, amíg az ujjamat a számba teszem. A kliens vérét édesnek érzem.

Térdre ereszkedem, négykézláb araszolok a székhez, a fogót szorongató kezem eléri a lábszárát. Újra munkához látok: inkább érzem, mint hallom a hús tompa ropogását, amikor a bőréből lassan kiszakad egy dió nagyságú darab. Padlóra hulló vére sűrű, fekete festék cseppjére emlékeztet.

Belekapaszkodom térdébe, és felhúzom magamat rá.

– Hé!

Eldobom a fogót, egyik kezemmel lazítok a nyakkendőmön, kibújok belőle, és a férfi nyakára hurkolom. Karom a tarkójára szorítom, fejét a mellkasomhoz húzom. A zene hangereje elnyeli a férfi vágyakozó lihegését az enyémmel együtt, csak bőrömön érzem lélegzetét.

Hasizomból tartom magam, és két kézzel markolom a nyakkendőt – fojtogatom. Arcunk olyan közel van egymáshoz, hogy csak egy papírlap férne el köztünk. Lazítok a nyakkendőn, amikor a szemébe nézek. Beleszédülök abba, amit a feketén csillogó pupillájában látok: mintha egy keskeny sivatagi folyó futna át rajta, aminek tarajos felszíne visszaveri a napfényt; az Oázis van a tekintetében.

Hirtelen ismét kongatást hallok az ajtó felől, az összes eddiginél erőteljesebb robajjal – a zenén is túltesz. Ropogás, feslés hangja követi, amiről azonnal tudom, hogy a férfi szíja elszakadt.

A nehéz kapuhoz verődik újra valami. Felugrom a kliensről, az ajtóhoz rohanok, nyomomban a tántorgó férfivel.

Sikoltok, amikor hátulról rámveti magát, és a padlóra zuhanunk.

A kliens erőlködik, és lovagló ülésben nehezedik a derekamra, karomat feszítve leszorít. A szertől szótlan marad, de a tudatát rohamos gyorsasággal nyeri vissza.

Rám fekszik, és tétovázva fölém hajol, nem a bosszúállás hajtja, mint a többieket – ha így lenne, már megütött volna. Tanácstalannak látszik, nem a kínzást akarja megtorolni, hanem valami mást; szuszogva borul a vállamra.

Átölelem, és a sötét plafonra nézek, szinte a fekete semmibe:

– Megvan! Siessetek már! – ordítom, pedig tudom, senki nem hallhatja. Ezzel az üvöltéssel búcsúzom a teremtől, a sötétségtől, a munkámtól. – Csukd be a szemed, ne nézz a fénybe, mert fájni fog!

Nem látom, hogy a férfi megtette-e, amire kérem, mert nyirkos, vörös hajához szorítom az arcomat. A szüntelen kongatást a fejemben, mellkasomban érzem: mintha belülről ütnék kifelé egy kalapáccsal a csontjaimat.

A kliens súlya fokozatosan könnyebb, teste forrósodik. Légzése halk, és egyenletes. Az ébredés gyötrelmeit pont olyan némán tűri, akár a fájdalmakat. Csodálom érte.

Gyorsan esik le a karom a mellkasomra, amikor a férfi eltűnik, és végre kinyithatom a szemem.

Fertőtlenítőszag csípi az orromat, a padló puhává válik alattam, és annyira maszatosan látok, mintha víz alól néznék felfelé.

Egy nő beszél felettem:

– Nyugalom, korai lenne még mozognod. Tele vagy fájdalomcsillapítóval, és rajtad vannak a drótok is. Üdv idekint. Előbb leválasztalak a férfiról, mert még össze vagytok kötve. Gratulálok, sikerült visszahoznod a klienst.

Nyögök, mert száraz a torkom, krákognom kell, mielőtt megszólalok:

– Valami nem stimmelt. Amíg vele voltam, odabent, zajokat, és dübörgést hallottam.

– A szíved megtréfált bennünket, de nem tudjuk, hogy miért. Többször is azt hittük, le kell állítanunk a programot. Elképzelhető, hogy érzékelted a kinti gépek hangját. Történt más rendkívüli is?

Tisztán értem, mit mond, mialatt a doktornő elmosódott sziluettjét egyre élesebben látom: örülök, amikor felismerem Linn-t.

– Nem. Csak a személy volt furcsa. – A másik ágy felé pillantok.

A férfi haja élénken vöröslik a fehér lepedőn, fekhelyét orvosok állják körbe. Leveszik a maszkot a szájáról. Köhög, amikor hosszú idő után először vesz levegőt önállóan. Hallom, amint kérik tőle, ne beszéljen, még akkor sem, ha úgy érzi, tudna. Elmondják neki, hogy egy kórházban van. Emlékeztetik a nevére, és a balesetére, ami miatt kómába került, de egy speciális módszernek köszönhetően bejutottak az agyába, és belülről ébresztették fel. Az egyik orvos szelíden magyarázza neki, miként tanulmányozták át az eddigi életét, hogy kitaláljanak egy olyan személyt számára, akinek hajlandó megfogni a kezét, és kijönni vele a sötétségből.

– Létezik az, hogy ő is a fejemben járt? – faggatom Linn-t, miközben le nem veszem a szemem a férfiról.

– Kizárt. Abban a tudatállapotban, amiben ő volt, ez teljeséggel lehetetlen. Semmi másra nem reagált, csak a fizikai fájdalomra, amit te okoztál neki. Miért?

– Mert láttam benne valamit magamból. Olyat, ami tőlem származott, és nem a mesterségesen összeállított lánytól.

Linn elmosolyodik:

– Hm. Akkor ez azt jelenti, hogy ugyanarra gondoltatok. – A doktornő fecskendőt vesz a kezébe.

Linn altatáshoz készül, mielőtt utoljára elválaszt egy klienstől.

Meglepődök, amikor a férfi felém néz: a szeme olyan kék, és megnyugtató, mint az Oázisban a folyó. Arca vonzónak, elevennek tűnik – vagy csak én látom már másnak. A fejéből vezető vékony kábelek az enyémhez csatlakoznak ugyan, de tudom, hogy felépülése után ezek nélkül is érteni fogjuk egymást.