75. fejezet
A világ közepe
írta Craz
Persze semmi sem fekete avagy fehér. Ezidáig huszonnyolcszor vettem el valakinek az életét, közülük a legtöbb az emberi fajba tartozott. Most hogy utánaszámolok, pont tizennégy-tizennégy az arány, hogy ki kezdeményezte a harcot. Volt mikor diadalként éltem meg az eseményt, volt mikor vissazcsináltam volna az egészet. De ami elmúlt, elmúlt. Változtatni nem lehet rajta.
Nem léphetsz újfent egymás után száraz lábbal egyszerre két folyóba. Ezt a bölcs mondást a múltkor egy hordóhasú kereskedőtől hallottam az egyik szomszéd kocsmában. Bár mintha régről rémlene egy másfajta változata is. Igaz, a kereskedő is kissé ittas lehetett, talán az alkoholos befolyásoltság miatt emlékezett rosszul e bölcsességre.
Néha elgondolkozom rajta, mi volna, ha léteznének más világok. Jó lenne egyszer csak hipp-hopp odakerülni. Oda, ahol minden más. Ahol nem kell megküzdeni minden nap a túlélésért, vagy egy kis extra életkörülményjavításért.
Vagy lehetne akár minden hasonló is. De fennállna a lehetősége újrakezdeni néhány dolgot.
Kicsit lihegek most, hosszú ez a fránya csigalépcső. Előveszek övem egyik zsebéből egy kulcsot, és kinyitom az ajtót. Mindössze egy kisebb szobába jutok, de elmondhatom magamról, közte vagyok annak az öt személynek, akinek van ide bejárása.
A helyiség a régi tűztorony felső harmadában helyezkedik el, egyetlen ablaka nyugat felé néz. Szeretem ezt a helyet, sokszor kerestem itt menedéket. Meg persze itt született meg amatőr bárdságom egyéni repertoárja.
Leveszem az egyik polcról az ütött-kopott lantomat, újaimat végigfuttatom a húrokon. Meg a régiimet is. Két ujjamat sárkány harapta le, Kókuszpók orvosolta a balesetet. A megpendülő hangszer által bennem is megpendül valami, úgy bal oldalt, középtájt a mellkasomban.
Hirtelen lelkesedés fog el, ami rögtön gyakorlásra sarkall. Hiszen itt az idő kihasználni a lehetőséget, ha már Nyakonöntő botor módon azt ígérte nekem, felléphetek a pinceteremben. Hálás lehetek annak az ósdi térképnek. Nem szabad hát kihasználatlanul hagyni a kedvező alkalmat.
Kinyitom az ablakot, fél lábbal a párkányra ülök, majd biztos kézzel csapok a húrok közé. Ezt a dalt már régebben írtam, de holnapután mindenféleképpen el fogom énekelni. Talán ott lesz az is, akinek a sorok szóllanak.
Valakit őrülten
Egy másik világban nem ebben
Könnycsepp csillan a szemedben
Titokban sírsz engem várva
Megenyhülést nem találva
Egy másik világban nem ebben
Esőben állva remegtem
Néztem ahogy hozzámsimulsz
Újra arcom felé nyúlsz
Egy másik világban nem ebben
Csillagos nyári melegben
Teliholdas éjjelen
Veszélyben mesélj velem
Egy másik világban nem ebben
Valakit őrülten szerettem
S nem hagytam el soha
Ó csillagnak csillagpora
Az utolsó akkord lassan hal el, amíg körbehordozom tekintetem az utcák és házak felett. Innen messzire elláthatok, az idő tiszta, semmi nem szab gátat a látványnak. Karnyújtásnyira érzem magamtól a lüktető várost, az odalent nyüzsgő élettel teli ezerszínű sokaságot. Az itt élő sok száz, sok ezer lelket, akik jöhettek e helyre bármelyik égtáj felől, már mind a Száznevű város részévé váltak.
A nap lassan a látóhatár széle felé közelít, a szél is kissé hűvösebb lesz. Végiggondolom az itt töltött éveimet. Kellemes, elégedett nyugalom száll rám, úgy érzem, az eddigi kereszteződéseknél a legtöbbször a jó utat választottam.
Végigsimítok lantomon. Új dallamba kezdek.
Tudom, hogy igazam volt.
Ez a hely a világ közepe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése