Sárkányszikla
morogva haladt át a Próbagoblin főbejáratán, és a piactér felé vette kacsázó
lépteit. Ismert ott egy helyi kereskedőt, akinél mindig lehetett macskafarkat
kapni.
A törpének
családi örökség útján – apai nagyanyai boszorkányi ágon – tulajdonába került
egy titkos recept, aminek friss macskafarok a fő összetevője. Másnaposságra
kiváló.
Előző este a
törpe sokadmagával részt vett a ZomBerry koncerten a Szolgáltatóház nagytermében,
és összekapcsolva a kellemest a még jobbal, lényegesen hozzájárult az utóbbi
hónapok legnagyobb esti italfogyasztásához. A zenekar egyik dalának rövid
részlete azóta se ment ki a fejéből.
Most is –
miközben céltudatosan, bár kissé szédelegve battyogott a piac felé – azt a
dallamfoszlányt hallotta a fejében. Újra meg újra.
A furcsa
jelenség viszont nem zavarta – sőt, tetszett neki. Ellenben egy pár héttel
ezelőtti másiktól, amitől bosszantó viszketést érzett, és dühítő nyomorában
azon gondolkodott, kölcsönkéri Huk láncos buzogányát, és azzal csapkodja koponyája
tetejét, vagy kitalálja, miként tudná a tüskés célszerszámmal megvakarni a
saját agyát.
Ahogy csökkent
a távolság, ami elválasztotta a macskafarkak lelőhelyétől, úgy lett fokozatosan
jobb kedve. Amikor feltűntek előtte az első bodegák, a törpe egyenesen
elmosolyodott. Majd még közelebb érve görbült is az az egyenes.
Az árusok
között szlalomozva már-már kezében érezte a macskafarkakat, amikor egy sunyi
arcú goblin ütközött hordónyi – persze csak kisebb, óboroshordónyi –
pocakjának.
– Fogják meg!
Tolvaj! – harsant egy kiáltás a közelből.
Sárkányszikla
összevont szemöldökkel figyelte a goblint, aki kapkodva szedegette a földre
ejtett rabolt javakat, és a szétgurult sajtokat keshedt melléhez szorítva továbbmenekült.
Volna.
Csakhogy
Sárkányszikla gyorsan kapcsolt, és az újra nekilendülni készülő goblint szép,
íves lendülettel térden rúgta.
A tolvaj erre
feljajdult, s a kockakövekre hanyatlott. Lent agonizált fájó térde sanyarú
sorsán, de valaki grabancon ragadta, és a levegőbe emelte.
Sárkányszikla
cöcögve a fejét csóválta, majd orrba vágta a goblint, és a még mindig ismétlődő
belső zene ütemére ritmikusan pofozni kezdte.
Mindezt a
felüdítő testmozgást addig alkalmazta, míg a közben megérkező városőrök
megunták a mosolyogva ácsorgást, és elkérték tőle az egyre kékülő-pirosodó
goblint, aki láthatóan beletörődött sorsába.
A törpe nagyot
sóhajtva átnyújtotta az elcsendesült goblint az őrök huszadosának.
– Szívesen
folytatom, ha gondoljátok! – forgatta meg jobb csuklóját a halkan nyöszörgő
tolvaj ábrázatát tanulmányozva. – Ott jobb oldalt kimaradt egy kis rész.
– Köszönjük,
törpuram, de nem szükséges! – felelte a huszados, majd saját kézzel kötözte meg
a tolvajt. – Holnap úgyis átkerül a Sohaviszlát kapun.
Régóta jól
működő gyakorlat a Száznevű városban, hogy a nem kívánt bajkeverőket,
szélhámosokat, piti bűnözőket átküldik azon az egyirányú térkapun, ami a messzi
Északi Nagy Kősivatagba nyílik. Az utóbbi százötven év során még senki sem tért
vissza onnan, ezért a köznép a kaput Sohaviszlátnak hívta.
Sárkányszikla elégedetten
bólogatott, elköszönt az őröktől, és rövid időn belül beszerezte az áhított
macskafarkakat.
Amikor a nagy
csokor fűszernövénnyel visszaindult, úgy érezte, mintha valami hiányozna.
Rájött, hogy a fejében ismétlődő zene tűnt el.
A törpe erre
elmosolyodott, beleszippantott a csokor csípős illatú macskafarokfűbe, majd
direkt, önként kezdte dúdolni azt a bizonyos dalt a ZomBerrytől. Szerencsére
nem sokan hallották, Wendolin, a kicunelány sokkal szebben énekelte azt előző
este.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése