2019. január 12., szombat

Sren Tilesh: Lélekalja Kávézó

Sokan voltak megint, mint minden este.
A pecsétes pult mögött, néhány homályos izzó furcsán torz, piszkos fényében poharakat törölgetett a bulldogképű csapos, és nem zavartatta magát, ha a szájából lógó cigarettáról hamu esett a boldogtalan konyharuhára, amellyel dolgozott. A rongy ettől nem lett tisztább, sem koszosabb, neki teljesen mindegy volt: akárcsak Slimnek, a gazdájának, és bárkinek, aki látta.
A Lélekalja Kávézó vendégei nem azért jártak ide, hogy Slim higiéniai előírásait felülbírálják, és nem érdekelte őket, mit tesz a poharakkal azok rendeltetésszerű igénybevétele után. Ők felhajtották, ami felszolgáltatott, és aztán a saját dolgukkal foglalkoztak.
Rőt üstöke alól felvillantva vérhálós szemeit, Slim végignézett törzsvendégein. Mint tulaj, felszolgáló és kidobóember egy személyben igen gyakran tette ezt, méghozzá bizonyos tulajdonosi büszkeséggel. Kérges szíve mélyén talán még kedvelte is a kétes hírű társaságot.
Méregkeverők, tolvajok, utcalányok, bérgyilkosok, sikkasztók, bukott tisztviselők: a társadalom peremvidékén lézengő törvényenkívüliek ültek a Lélekalja Kávézó apró, kör alakú asztalai körül, és iszogatták napi betevőjüket. Soha, senki nem vitatta, valódi-e a pénz, amivel fizetnek, amiképpen soha, senki nem érdeklődött a múltjuk felől sem. Nem firtatták nemzetiségi hovatartozásukat, mert nem tartoztak sehová, még akkor sem, ha némelyikük akcentusát tisztán lehetett hallani; továbbá nem vonták kétségbe fegyvertartási engedélyük vagy egyéb hivatalos okmányuk meglétét. A meggondolatlan érdeklődő a legjobb esetben is ellenséges tekintetek, rosszabb esetben pedig fegyverek kereszttüzében találhatta magát.
Csendes, nyugodt este volt ma: nem röpködtek kések, sem egyéb éles tárgyak a levegőt helyettesítő vastag füstben. Senki nem vert, nem ölt senkit, nem hangzott sikoly, halálhörgés, ökölcsattogás, káromkodás, csontzene. Nem folyt vér, és Rumi, a hely transzvesztitája sem hányt a kricsmi közepére: miután elénekelte ma esti strófáját, békésen ücsörgött a hátsó asztalnál, és üveges szemmel bámulta a hamutartót. Néha csuklott egyet, de ezt hallgatni messze jobb volt, mint feltakarítani utána, szóval Slim elégedetten biccentett.
Bell, a Lélekalja különbejáratú háziorvosa – egy elzüllött sebész – a kivénhedt bárzongora mellett bóbiskolt. Fekete orvosi táskája, amelyet ő következetesen bőröndnek nevezett, a hangszer tetején terpeszkedett. A jó doktor – becsületes, ám rég feledésbe merült neve szerint Dr. Joachim Bell – halkan hortyogott. Lélegzete időnként meglebbentett néhány elsárgult, repedt szélű kottapapírt. Bell dokit valahogy sosem látta senki enni, inni, szükségét végezni. Ő csak háromféle tevékenység közepette volt megfigyelhető: aludt, klimpírozott a zongorán, vagy dolgozott. Hivatása gyakorlása közben hirtelen haragból elhajított bicskákat, sörösüvegeket távolított el a jajgató áldozatok zsigerei közül, azután türelmes kézzel fércelte a sebszéleket. Dobócsillagokat, lövedékeket feszegetett ki a kárvallottak csontjaiból, ideges szépasszonyoknak szerzett be szakmájukhoz nélkülözhetetlen kellékeket, alkoholmérgezett matrózoknak mosta a gyomrát. A környéken szép számmal jöttek-mentek valahai páciensei, mindannyian egyforma bélyeggel testük különböző pontjain: undorító, ujjnyi széles öltésekkel varrott sebhelyekkel – de életük birtokában.
A beszélgetés és a pohárcsilingelés halk morajába új hang hasított: halkan felnyüszített az öreg, sok kéztől mocskos kilincs, amikor valaki benyitott az ajtón.
A kinti sötétségből tengermoraj és hideg, sós pára hömpölygött be az újonnan érkezett nyomában, ám közel
sem olyan könnyedén, mint ő.
A jövevény filigrán alkatú, madárcsontú, bájos fiatal lány volt. Hiába takargatta magát ócska melósgúnyával,
hiába gyűrte fényes, mézbarna haját szakadt simlis sapka alá: szépsége átsugárzott rongyain; ő maga pedig valóságos jelenésként hatott a Lélekalja homályában. Az úri közönség mégsem bámult rá tágra nyílt szemekkel. A legtöbben lusta szemvillanással nyugtázták érkezését, néhányan pedig alig észrevehetően felé biccentettek, ami errefelé már komoly tiszteletadásnak számított.
A megviselt, valaha olajzöld munkásnadrág hosszú, formás combokat takart, a sapka ellenzője igézően ragyogó, melegbarna szempárt; az ellenző árnyéka fitos orrocskát, mozgékony, mosolygós ajkat. Hogy a lány pult felé vezető útját mégsem kísérték pimasz füttyök, röfögő bemondások, kocsányon lógó szemek, annak két oka is lehetett: az, hogy ismerősnek számított, és védte a számkivetettek különös falkaszelleme… Vagy az, hogy a látszat csal, és a csókolnivaló kis nőstény valójában veszélyesebb, mint azt a laikus hinné.
– Mich – morrant rá a csapos üdvözlésképp, amikor a lány feldobta magát az egyik magas bárszék foszladozó ülőkéjére.
– Szevasz, Öreg – nevetett rá a jövevény. – Mizujs ma?
– Csönd van – felelte Slim, állával a csehó közepe felé intve, és mert mégiscsak egy hölggyel beszélt, nem tette hozzá gorombán: ’isz látod. – És odakint?
– Nyüzsi volt. Most húzott ki az egyik teherhajó.
Mich kópésan elvigyorodott, amitől előtűnt apró gyöngyfogainak íve, és láthatatlan mozdulattal egy doboz minőségi cigarettát varázsolt a pultra. Ezt és egyéb bűvészmutatványait olyan szinten művelte, hogy a külső szemlélő megfeszített figyelem mellett is csak annyit láthatott: a lány meg sem mozdult, a pulton pedig ott termett egy aprócska tárgy… Vagy éppenséggel eltűnt. Slim nem lepődött meg a szemfényvesztésen.
Mich – valaha talán Michelle Brannigan – zsebes volt, méghozzá nem is zöldfülű kezdő, és valami oknál fogva mindig szeretett apró ajándékokat hozni a morc csaposnak. Amennyire Slim tudta, sosem vetett horgot „nagy halaknak”, nem játszott nagy tétre: beérte kisebb fogásokkal. Tehetsége alaposan felvihette volna a dolgát, ám ő azt tartotta: vannak értelmesebb dolgok is, mint megszedni magát, és aztán tétlenül ülni a pénzeszsákon.
– Mi a fene, megvámoltad a teknőt? – kérdezte Slim borostás képét dörzsölgetve. A csaknem elismerő hanghordozás felért, sőt vetekedett egy köszi-vel.
Mich bólintott.
– Van valami durva a pult alatt? – kérdezte.
A csapos mélyen ülő, kénsárga szemeit jelentőségteljesen összecsippentve lehajolt.
Bárki mást levert volna a víz a látványtól. Slim nem volt épp egy atyáskodó típus, és a fentebb említett durva holmi lehetett volna akár a jó öreg medveölő mordálya is.
Mich nyugodtan ült, és miközben nézte, hogy Slim előhúz egy üveg skót whiskyt, levette a sapkáját. Vállig
érő, virágméz színű haja az arcába hullott. Nemtörődöm mozdulattal simította hátra. Ahogy a haja és a sapkaellenző árnyéka kikerült az összképből, láthatóvá vált vékony, ívelt szemöldöke, és a bal szeme alatt egy különös tetoválás: hét szépen rajzolt, valódinak látszó, rozsdavörös könnycsepp.
Slim lecsavarta a tégla alakú üveg tetejét, és töltött a kitűnő csempészáruból.
– Igyál, Pici – morogta, és a lány elébe tolta a poharat. – Átfázhattál odakint. – Azzal újabb pohárért nyúlt.
Választottja ezúttal egy nehéz, vastag talpú söröskorsó volt, amelyet Slim ugyanazzal a lendülettel, tiszta erőből a lány háta mögött közeledő, meredt szemű, nyálát folyató csavargó fejéhez vágott.
Új hús lehetett erre a fickó: nem tudta még, hogy Mich-t itt szeretik; és széptevési szándékkal legfeljebb Navához és a kikötő többi pillangójához közeledhet, de Mich-hez nem.
Bőr hasadt, vér fröccsent. Az önjelölt udvarló felordított, a söröskorsó pedig összetörött a padlón, ahová a károsult homlokáról esett. A szilánkokra robbanó üveg hangjára a doki felrezzent a zongora előtt, és félálomban tű, cérna után kezdett matatni a bőröndjében. A csavargó háttal rákászva talpon-tenyéren, rettegő szemeket meresztett a vicsorgó csaposra.
– Csak egy kis piát akartam! – nyüszített, miközben megkísérelte kipislogni a szemébe csorgó vért. Erőlködve próbált rá se nézni a lányra, akinek pedig véleménye szerint egész jó kis segge volt…
– Ostoba kezdő! – hörgött Slim előrehajolva, gorombán kivillantva dülöngélő, bagótól sárga fogait. – Piát itt úgy kérsz, hogy rám ordítsz az asztaltó’: Héj, Slim!
Mich felsóhajtott, és a pulton átnyúlva finoman megérintette a csapos nagy, csontos kezét.
A vendégek, mintha mi sem történt volna, meghitten iszogattak, beszélgettek tovább. A lánnyal együtt tudták: a csavargó még örülhetett, hogy Slimet gyengéd, figyelmes hangulatban találta. Ellenkező esetben nem egy törékeny pohárka, hanem a jégvágó kés repült volna; arról nem is beszélve, hogy a derék, lefűrészelt csövű flinta tényleg mindig ott rejtőzött a pult alatt.
Csendes, családias est volt a Lélekaljában. Bell doki álmosan nekilátott kihímezni a kéretlen gavallér homlokát, Rumi halkan énekelt, a sarokasztalnál ülő izmos matrózok pedig elengedték a zsebükben a bicskát. A csapos újfent rágyújtott, a lány a pultnál pedig úgy itta a méregerős whiskyt, mintha málnaszörp lenne. Nem köhögött tőle, szeme sem lábadt könnybe.
Úgy tűnt, az a derűsen csillogó szempár nem ismer más könnyeket, csak aminőket alá tetováltak.
– Szegény pára… – mondta Mich, hátratekintve a doktor keze alatt óbégató széptevőre. – Rendes tőled, hogy finoman kezelted, Slim. Szerencséje volt.
Slim zord képpel ingatta busa fejét.
– Szerencséje azért volt, mert nincs itt a haverod.
– Végszóra! – kapta fel a fejét Mich felragyogó szemekkel, mert épp ekkor ismét – ezúttal nyekkenés nélkül – nyílt az ajtó.
Egyvalaki tudott ilyen csendesen benyitni rajta, talán azért, mert az ő érintésétől még a vén, rozsdás zár
nyikorgós rugója is jobbnak látta, ha elnémul.
A feltáruló ajtónyílásban a kikötő nyálkás, síkos macskaköveinek képe villant fel egy pillanatra, és hajókürt hangja hallatszott, akár egy kóborló kísértet elkeseredett vonítása. A polcon megremegtek, összekoccantak a poharak, a pult feletti égők közül az egyik idegesen hunyorogni kezdett, a Lélekalja vendégeinek ajkán pedig egy percre elhalt a szó.
Az ajtóban álló férfi nem értékelte a kitüntető figyelmet; talán hozzászokott már, hogy minden élőlénynek feláll hátán a szőr a puszta jelenlététől. Csendesen betette az ajtót, röviden biccentett a vendégek felé, majd felvont szemöldökkel, hideg mosollyal a lány felé nézett, és megszokott helyükre, az egyik hátsó asztal felé indult.
Idegenkedő, borzongó tekintetek kísérték útját, hosszú, fekete kabátja lebbenését. Nem törődött vele, úgy lehet, nem is érdekelte. Menet közben könnyed fejmozdulattal hátravetette fejéről a fekete csuklyát. Külseje azonban nem lett vonzóbb attól, hogy elővillant félhosszú, hófehér haja, keskeny, élesen metszett arca, mélyvörösen világító szeme, és a halántékától az állcsontjáig ívelő rettenetes forradás.
Mich lecsúszott a bárszékről, és követte a magas, karcsú albínót.
Tehette. Az egyetlen volt, akitől Aodh eltűrte ezt.
A rossz nyelvek azt beszélték: a férfi hidegvérű bérgyilkos – a gonoszabb fajtából való, aki testvérét is szemrebbenés nélkül kivégezné, ha arra utasítanák. Suttogták, hogy nagyuraknak dolgozik, bonyolult politikai cselszövések végére tesz pontot, félreállítva az útból egy-egy oktondi frátert. Láthatatlan nyomait állítólag otthagyta már az Egyházban is, ahol Isten szent életű szolgáinak kérésére egymaga képviselte a Poklot.
A babonásabb szelleműek hiedelmei magát Aodh személyét célozták. Dagály utáni hűvös éjszakákon, amikor a kikötőre leszállt a köd, és a beázott vezetékek nem továbbították az áramot, pletykás kedvű cimborák dugták össze fejüket az asztalra állított petróleumlámpa remegő fényében, és valóságos legendákat szőttek az albínóról. Ő volt az Idegen, aki olyan gazdag, mint Krőzus, mégis egy lepukkant kricsmibe jár; ő volt a Rém, aki puszta kézzel öl, mert fegyvert sosem láttak nála; a Gyilkos, akinek áldozatai sosem sikoltanak, és örökre némák maradnak; az Árnyék, akit senki sem képes követni, mert minden irányba lát, és eltűnik a ködben, mielőtt utolérnéd; a Férfi, aki sohasem beszél senkivel, mindig egyedül jár, és akit sosem érintett női kéz, hisz’ tán nem is emberi lény – és mibe fogadjunk, hogy az aranyszívű kis zsebes is csak alibinek kell neki?!
Mich csak mosolygott volna az ideges, vénasszonyos fantazmagóriákon, ha meghallotta volna őket. Igaz, hogy egyetlenként, de láthatta, amit soha, senki más: a szétnyíló cipzárt ábrázoló tetoválást Aodh mellkasának bal oldalán, a szíve magasságától egészen a medence-csontjáig. Láthatott szenvedélyes lángokat a bíborszín szemekben, érezhette a penge ajkak csókját.
Hetek óta vele élt, és sohasem rázta ki a hideg a hossz ujjú, keskeny kéz érintésétől, amelyhez annyi vér tapadt. Nem taszította a sebhelyes arc kifejezéstelen, érzéketlen közönye, amely a halvány, kegyetlen félmosolyon kívül egyéb mimikát nem ismert; nem bántotta a halk, hangsúlytalan, minden érdeklődéstől mentes hanghordozás. Kifejezetten vonzotta a férfi titokzatossága, és az, hogy az égvilágon semmi, de semmi személyeset nem tud róla. Az egekre, hiszen még a nevét sem tudja senki! Az ősi kelta napisten nevét Lilith, a kikötő csúf, kávézaccból jósoló cigányasszonya ragasztotta rá, az albínó pedig nem bánta, hogyan szólítja az, aki meg meri szólítani.
Most, miközben leült vele szemben az asztaluknál, Mich arra gondolt: talán épp a nem tudás misztikuma
vonzza annyira Aodh-hoz. Homályos emlékei között meleg fénnyel ragyogott egy öreg apáca jóságos arca, aki az árvaházba járt hitet, szeretet sugározni az elhajigált, megtagadott gyerekek kiéhezett szívébe. Sajnos élt ott egy baromlelkű nevelő is kutyakorbáccsal, aki miatt Mich már hétévesen megszökött az otthonból. A lány azóta is testén viselte a korbács nyomait, lelkén pedig Lunete Anya szelíd álomhangját: Az Ősbűn, amellyel minden rossz kezdődött: hogy ettünk a Tudás Fájáról…
Ó, Anya – gondolta a lány –, milyen igazad volt! Hiszen ha TUDNÁD, hogy dédelgetett árvád azóta szinte mind a hét főbűnt megszegte már, s amelyeket nem, azokat megszegi a férfi, akit szeret: megbicsaklana hited, és könnyek szántanák ráncos, szent arcodat. Tudni, Anya, valóban ősbűn. Nem kell tudnunk semmit. Szeretni kell tudni, semmi egyebet, és ahhoz, hogy szeressünk, nincs szükség tudásra.
Mich, aki a szörnyű, vörösen rászegeződő tekintet sugarában is tudott gyönyörködni, megrezzent, amikor
Slim tálcát rakott az asztalukra, arról pedig egy újabb pohárka erőset a keze mellé, és egy pohár ásványvizet a társa elé. Aodh soha nem fogyasztott alkoholt.
– ’stét, Aodh! – mondta a csapos.
– Jó estét, Slim! – felelte a másik hűvösen.
Slim tekintete a lányra tévedt, azt sugallva, amit mindig ilyenkor: Picim, nem értem, mit szeretsz ezen a dögön.
Mich őszinte, derűs, meleg tekintettel válaszolt: Mindent.
Amíg a lány forróbarna pillantása a távozó csapost követte, az albínó szeme Mich arcán időzött. Elnézte kedves, fitos orrát, eleven, fintorogni hajlamos, nevetős ajkait, gyönyörű szeme alatt a hét alvadtvér-színű könnycseppet.
Szerette ilyenkor azt képzelni, hogy Mich valójában egy angyal, akit letaszítottak a Mennyből, s miközben zuhant, arcára égtek a könnyei.
Tekintete nem rebbent meg akkor sem, amikor a lány újra felé fordult és rámosolygott. Meglehet, őszintén kedvelte a Lélekalja falnivaló üdvöskéjét. Mich volt széles e világon az egyetlen, aki nem félt tőle, és nem átallott alkalmasint egy-egy mosolyt pazarolni rá, aki a számkivetettek között is számkivetett volt… Ő pedig – talán hálából, talán más okból – megtűrte maga mellett.
Lehet az is, hogy megesett, mint egy valóra váló mese, amit soha, senki nem feltételezett volna, és az istennevet viselő ördög beleszeretett a bukott angyalba. Ki tudja? Senki. Talán még ők maguk sem. Tudni különben sem szerencsés dolog… Tanúsíthatja Lunete Anya, és az angyal, akit nevelt.
– Végeztél mára? – kérdezte a lány, amikor minden visszazökkent a rendes kerékvágásba, és az eleddig őket bámuló vendégsereg halkan beszélgetve-iszogatva felvette az est félbevágott fonalát.
– Még lesz egy apró elintéznivalóm – felelte Aodh csendesen. Sohasem beszélt hangosan. Olyan volt a hangja, mint a súlyos lombok között neszező éjszakai szél.
– Mesélsz róla? – csillant fel Mich szeme.
Szerette, ha Aodh beszélt hozzá. A közhiedelemmel ellentétben a férfi nem volt szűkszavú, szótlan szirti morc. Sosem beszélt túl hosszan, az igaz, és ha kérdezték, lényegre törően felelt. Nem bocsátkozott cirkalmas monológokba, beérte pontosan fogalmazott mondatokkal – mégis jó volt hallgatni… Csoda tudja, miért.
Mert amíg hallod, addig is élsz, dörmögte cinikusan Slim néhány héttel ezelőtt. Mich nevetve megfeddte morgós öreg barátját a gúnyolódásért. Nem értett egyet vele. Azért tartotta Aodh-ot jó mesélőnek, mert sosem személyeskedett, nem kötött egyéni érzelmeket mondandójához: csak elmondta, amit el kellett mondani, így a lényeg önmagában, minden sallangtól mentesen nyilvánulhatott meg.
– Egy profi tolvaj nyomán vagyok – kezdte Aodh. – Az illető fensőbb hatalmak bosszantó szarkája. Amit elemel, az soha többé nem kerül elő. Legutóbbi akciója végképp kiborított néhány igen fontos embert, így aztán megkértek, hogy keressem meg és állítsam félre.
– Mit csórt el? – hajolt előre Mich.
– Egy gyűrűt… De nem akármilyen kézről. Annak a kéznek a gazdája bíbor reverendák felett áll, és szenteknél bejáratos. A gyűrű, azt beszélik, varázserővel bír: örökre áldott a hely, ahová kerül. Miután most ellopták, tulajdonosa attól fél, kiesik a magasrendű lények kegyeiből, és felborul az örök Rend: áldott lesz a bűnös kéz, és átkozott minden, ami szent volt. Égi fény ragyog talán majd be egy jelentéktelen, sötét odút, és szentségtelenné válik az Egyház.
Bárki más talán komoly, vagy épp gúnyos, jelentőségteljes, vagy épp szkeptikus hangon ejtette volna ki a száján ezeket a szavakat. Aodh azonban éppúgy nem változtatott hanglejtésén, ahogy nem tette ezt semmilyen más témával kapcsolatban sem.
– Nem értem – ráncolta homlokát Mich. – Neked kell visszavinned az áldott gyűrűt, miután megölted azt, aki ellopta? Véres kéz szolgáltasson vissza egy megszentelt ékszert?
Aodh kifejezéstelen arccal meghúzta a vállát. – Nem állítottam, hogy hiszek is ebben az egészben – mondta. – De ha már bűnös kéz vette el a szent ereklyét, miért ne adhatná vissza egy másik bűnös?
– Végül is logikus – mosolygott a lány. – Na és megtaláltad már a szarkát?
– Igen – felelte az albínó.
Kis ideig hallgattak, és elfigyelgették a Lélekalja nyugalmas esti életét. Mich belekortyolt a whiskyjébe, és székén lejjebb csúszva kényelmesen kinyújtotta lábait. Résnyire húzott szemmel nézte, ahogy Bell doki elrámolja a varrókészletét, és leül a zongorához; Slim pedig az öreg, sánta kályhához cammog, és fahasábokat dob a tűzre. A matrózok asztala felől élénk kártyacsattogás hallatszott, időnként fogcsikorgatós káromkodással fűszerezve. Egy másik sarokasztalnál épp tetőpontjára hágott a borgőzös jókedv, és gajdoló danászás kélt.
Aodh nézte a lányt.
Nem kérdezed, ki a tolvaj, és mit kell tennem vele – gondolta. – Nem kérdezed, mennyit tudok; biztos vagyok-e áldozatom kilétében, nehogy ártatlan életet oltsak ki; nem kérdezed, tévedhetek-e? Pedig ezeket mindig meg szoktad kérdezni…
Talán mostanra magad is tisztában vagy vele, ki a bűnös, és milyen súlyt nyom a latba, amit vétett? Talán egyszerűen csak érzed, mit jelent TUDNI, és sosem tévedni?
Talán érzed, mennyire fáj…
– Mich – mondta halkan, szinte gyengéden; és amikor a lány ránézett, még csendesebben folytatta: – Emlékszel, amikor megláttad a fegyvereimet? Egyedül a pisztoly ellen volt kifogásod…
A lány riadt, bűntudatos tekintettel, hárító gesztussal szakította félbe:
– Ne törődj vele, kérlek! Nagy volt a szám, pedig valójában semmi közöm hozzá. Te sem kommentáltad soha, hogyan és mivel melózom…
– Azt mondtad, a pisztoly a gyávák fegyvere, mert messziről öl – folytatta a férfi. – Igazad volt. Már másnap megváltam a lőfegyverektől. Soha többé nem veszek a kezembe olyasmit. Soha többé nem fogok biztos távolból célozni.
Mich kétségbeesetten nézett rá.
– A meggondolatlan megjegyzésemmel nemcsak a támadás, de az esetleges védekezés lehetőségét is elvettem tőled, erre nem gondolsz? – kérdezte. – Ha húszan lihegnek a nyomodban, hogyan védekezel?
Aodh lassan, alig észrevehetően ingatta a fejét, és úgy mosolygott, mint egy borotvaélűre köszörült acéldarab… De a szeme, az a különös, idegen, vörös mélység furcsa, tőle szokatlan kifejezést sugárzott. Hosszú, kárhozott élete során talán először csillant benne fájdalom.
– Mich… – suttogta –, nekem nincs szükségem védelemre.
Követhetetlenül gyors volt a mozdulat, amellyel útjára engedte kezéből a hosszú, nyél nélküli, keskeny pengét. Egy tompa villanás, egy halk szisszenés; törő csont borzalmas, émelyítő reccsenése egy századmásodperc alatt – és a sérthetetlen nemesacél dobbanva állt meg ott, ahová gazdája mutatóujja nyomán vágódott: Mich tiszta, magas homlokában, halálpontosan a két szemöldöke között. Tompábbik vége még rezgett az ütés erejétől, amikor Aodh leengedte a kezét és Mich arcát elöntötte a vér. A lány gyönyörű, az utolsó pillanatig bizalmat sugárzó szemében kihunyt az élet; tartását vesztett teste lassan lecsúszott a székről… És amikor földet ért, kitört a botrány.
A Lélekalja úgy bolydult fel, mint egy temető a végítélet napján, ha megfújják a harsonákat.
Mindenki felugrott. Székek, asztalok borultak fel, üvegek, poharak törtek, füstölgő cigarettavégek estek le szikrát hányva, és a fojtott beszélgetés mormolása hitetlenkedő ordítozásba csapott át. Hozzávetőlegesen harmincan tömörültek Mich élettelen teste köré, szétmaszatolva vérét a mocskos, szúette padlódeszkákon. Eltartott egy kis ideig, mire az egymásra torlódó események és a falka zavarodottságának sűrűjében valaki közülük felfogta, mekkora a baj, és odarángatta az addig hiába könyörgő Bell dokit a kör külső széléről; ám több szempontból is későn: már ő is csak annyit tudott mondani: Exitus. Ezt gyászos, még mindig hitetlen csend követte, amelyet csak Slim rekedtes motyogása tört meg: Megölte őt, megölte az a dög, én
tudtam…
Felhördült az összeverődött tömeg, és tébolyultan, bicskára, puskára, üvegnyakra kapva körülnéztek… De az albínó eltűnt, éppolyan észrevétlenül, mint a lány lelke a meggyilkolt testből. Amíg ők egymás sarkát taposva aköré gyűltek, akin már úgysem lehetett segíteni, addig gyilkosa egyszerűen köddé vált.
Néhányan vérszomjasan utána indultak, bosszútű esküdve a kioltott életért. Rumi, Slim, Bell doki és még pár közelebbi ismerős a lány felett álltak, és a könnyeiket nyelték. A többiek azonban irtózattal néztek a távozók után, lemondón legyintve: úgysem érik utol, hisz’ nem emberi lény… És a dokival összefogva inkább kedves
halottjukról gondoskodtak.
Más módját ennek nemigen ismerte a kikötő alvilága, mint a jó öreg matróztemetést. Valaki kerített egy darab vitorlavásznat, hogy belevarrva a holttestet, felajánlják azt a tenger hullámainak. Amikor azonban ráemelték a lányt a kiterített vászonra, valami kicsúszott az olajzöld munkásnadrág zsebéből, és koppanva odébb gurult.
Az egyik matróz vette fel, és kérdő tekintettel Slim felé nyújtotta a tárgyat.
– Biztos az egyik utolsó melójából van – mondta a csapos rekedten, könnyein keresztül bámulva tenyerén a gyűrűt.
Különös ékszernek tűnt. Vastag aranya, hatalmas köve ellenére szinte súlytalan volt. Slim gondolt rá, hogy elteszi emlékül, miközben újabb könnyek csordultak le borostás arcán. Ám a gyűrűbe rubinból készült ékkövet foglaltak, és a hunyorgó, vérvörös mélységről nem Mich kedves kölyökarca, hanem az albínó könyörtelen szeme jutott eszébe.
Miért, az ég szerelmére, miért tette? Van ennek valami köze ehhez a gyűrűhöz? Talán annyira értékes, hogy ölni kellett miatta? Akkor miért hagyta itt az albínó? Vagy talán értéktelenné tette számára az ékszert az odadobott élet?
Hát nem mindegy most már?
– Tartsd meg, Pici – mondta elcsukló hangon. – Te szeretted őt…
Azzal reszkető kézzel visszatette az ékszert a lány zsebébe, és egy utolsó pillantást vetve a szeretett kis zsebtolvajra, szelíden testére hajtotta a vitorlavászon szárnyait.
Hajnalig virrasztottak felette.
Napkelte előtt, amikor az önkéntes vadászok fáradtan, megizzadva, üres kézzel visszatértek, Slim mindenkinek kimért egy kupica rumot, azután felemelték a vitorlavászon koporsót.
Hosszú, zord menet kísérte utolsó útjára az elhunytat: züllött képű, fedetlen fejű, foltos ruhájú falka. Sötét sikátorok hideg macskakövein csosszantak lépteik, egészen a végtelenbe nyúló óceánig.
***
Beszélik, hogy a part egy távoli, elhagyatott öblében minden hajnalban, a napkelte pillanataiban vérvörösen átizzik a víz, mintha félelmetes erejű jelenséget őrizne a mélyén: Isten vérének egy cseppjét.
Beszélik, hogy ez a természetfeletti ragyogás visszatükröződik az öböl egyik rideg sziklaszirtjén álló magas, fekete ruhás árny szemén.
Beszélik, hogy ilyenkor, és csakis ilyenkor látni lehet arcát a fekete csuklya alatt. Elővillan egy fehér hajtincs, amely a homlokába hull; láthatóvá válik arca jobb oldalán egy hosszú, borzalmas forradás, és mélyvörösen világító bal szeme alatt egy furcsa tetoválás: hét szépen rajzolt, valódinak látszó, rozsdaszín könnycsepp.





Az illusztrációt Vihartáncos készítette.

A novella megjelent a Kalandok és kalandozók első kötetében, aminek harmadik, illusztrált kiadása ingyenesen letölthető a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház facebook csoportjából: https://www.facebook.com/groups/969480656518032/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése