A
füstölők csonkig égtek, az olcsó gyertyák perzselt műanyagra emlékeztető szaga
csavarta Bartholomew orrát. De a földalatti helyiségben csak ezek szolgáltatták
a fényt (hetekkel ezelőtt kicsavarta a villanykörtét egy fogadás miatt), így ha
eloltaná őket, semmit nem látna. Márpedig látnia kell, hiszen valaminek még
történnie kell, nem lehet, hogy ennyi volt, hogy hiába végezte el ezt a
bonyolult rituálét. A spotify-os dark gregorián
lejátszási lista véget ért, a rendszer Bartholomew egy véletlenszerű kedvencét
választotta következő számnak, ami latinos dallamaival tönkretette a szertartás
utáni várakozás feszültségét. Barth villogó szemmel pásztázta a koszos
pincehelyiség ikeás polcait, hátha azok alatt bújik meg a démon, akit
megidézett, de csak a poros befőttek néztek vissza rá.
Kelletlenül talpra állt, leporolta foltos
talárját (ami nem a rendszeres használattól volt foltos, hanem a kreatívboltos
ruhafesték csak így fogta be azt a lepedőanyagot, amiből varrta), és nekiállt a
zoknijával elmaszatolni az idézéshez használt krétarajzokat. Bartholomew hamar
rájött, hogy ez nem fog működni, ezért megpróbálta a széthajlott sörtéjű
partvissal is, de az sem használt; végül egy molyrágta kárpitot terített a
szigillumokra, hogy a nagymamája akkor se lássa meg, ha lejönne a befőttekért.
Mondjuk amilyen rövidlátó, valószínű ígyse-úgyse venné észre. Dühösen dobálta
be a hátizsákjába a rituálé kellékeit: a füstölőtartót, a kakascsontokat, a
kristálykoponyát. Ez utóbbit akciósan vette az Édesvízben, mert valamiért a
rózsaszín koponyákat nemigen vitték; az eladólány, aki eleve vegán
életmódtanácsadónak szerződött, nem hobbiboszorkánynak, inkább féláron adta
neki, csak tüntesse el a boltból a negatív rezgéseit. Minden zsebpénzét erre a
szertartásra költötte; alig hitte el, hogy nem sikerült megidézni semmit, még
egy egészen kicsi démont sem.
Pedig olyan szépen eltervezte, mihez kezdene
vele: mindenekelőtt leromboltatná az iskolát, majd örök nyáriszünetet
rendeltetne el, de persze végig téli hideg lenne. De annyira azért jó idő
lenne, hogy a lányok kivágott felsőben járjanak, ahhoz meg elég hűvös, hogy ő
kényelmesen hordhassa a bársonyingét és a köpenyét. Rengeteg köpenye lenne, és
nem csak olyanok, amiket festett lepedőből fércelgetett össze neki a
nagymamája. És persze mindenki csodálná Barth-ot, csodálnák az eszét, a
tehetségét, a kinézetét és a hatalmát. Bár ezek egyelőre nem különösebben
csodálnivalók, de ha sikerült volna a rituálé, a démon ezt is meg tudná oldani.
Csalódottan vonszolta fel magát a nyári
lecsóillatba, ami belengte az apró konyhát. Luca mama terebélyes alakja a
szúnyoghálón túl, a gangon sötétlett, szinte teljesen elzárta a napfény útját.
Az asszony előregörnyedt, hatalmas tomporát a konyhaajtónak nyomta, és valami
kóbor macska füle tövét vakargatta. Bartholomew megvetően horkant egyet – nem
helyeselte, hogy a nagymamája tücsköt-bogarat befogad –, majd a tűzhelyhez
settenkedett, hogy meglesse, mi lesz az ebéd.
– Nem úgy van az, Béluskám, előbb legalább moss
kezet! Hát hol jártál… – korholta Luca mama reszelős, vén hangján. Nyögve
felemelkedett, karjában a csapzott kóbormacskával, ám az állatnak ez nem
lehetett ínyére, mert ahogy kicsit is enyhült az ölelés, hangos nyekkenéssel
lehuppant a veranda padlójára, és kígyózó mozgással eltűnt a bokrok között.
Barth (mindig így gondolt magára, a Bélát túl
közönségesnek tartotta a nagyságához mérten) kelletlenül betrappolt a fürdőbe,
és a folyó hideg víz alá tartotta a krétától és a kakascsontoktól poros
mancsait. Luca mama eközben megterített nekik az apró konyhában, és mire a fiú
visszatért, már a kakasherepörköltet is kimerte egy-egy tányérba.
Az asszony próbált barátságos lenni Barth-tal,
mint ahogy minden nap, amióta szülei ide száműzték, de a fiú ma különösen
morcos hangulatban volt a félresikerült rituálé miatt, ezért hamar felhagyott a
próbálkozással. Különben nem volt vele baj, állapította meg magában Barth, csak
egy fura, fogalmatlan vénasszony. Semmit nem tud a világ dolgairól, a mélységes
titkokról; még azt a grimoárt sem vette észre, amit magával hozott a nyári
szünetre. Pedig az a szüleinél különösen kiverte a biztosítékot, még
pszichológushoz is el akarták küldeni, amikor megtalálták az ágya alatt. Luca
mama legalább ilyesmivel nem zaklatta, így békében űzhette sötét mesterségét a
pincében.
Néha elgondolkozott rajta, a démoni dimenziókkal
való érintkezés túl nagy teher egy tizenöt éves férfinak – de aztán keserűen
felidézte, hogy eddig egyik rituáléja sem sikerült. Asztrálutazni is csak
egyszer tudott (és ahhoz is mennyi vodka kellett), pedig állítólag az a
legkönnyebb démoni praktika. Jobban belegondolva a mama ebben is a hasznára
van: vagy nem veszi észre, hogy rájár a háziborára, vagy csak nem szól érte.
Azért sem került bajba, amikor a fűszereiből lopott a bájitalaihoz, ráadásul
Luca mamának olyan különleges füvei is voltak, amit sehol máshol nem lehetett
kapni. Zsályából szinte ipari mennyiséget tartott otthon, de akadt a kredencben
szárított fagyöngy, ördögméze-pálinka, vasfű, aszfodélosz és csattanó maszlag
buzogányai csokorba fogva. Nem is beszélve a nadragulyabefőttről: a rágumizott
piros pöttyös csipkeszalvéta alatt összetéveszthetetlen fekete bogyók úsztak az
opálos befőttlében. A mama biztos azt hitte, hogy meggy – gondolta Bartholomew
–, de így legalább nem kell ezt is jó drágán megrendelnie eBayről; és ha
ellopja, legalább a mama sem mérgezi meg magát vele véletlenül.
A kakasherepörkölt nem volt a kedvence, de
tudta, ha Luca mama ezt készíti ebédre, akkor vacsorára kakasszárny vagy -comb
lesz, akkor pedig újabb csontokat szerezhet a készletébe. Így ellenkezés nélkül
belapátolta az adagját, hogy mihamarabb eljusson a desszertig, míg a mama
kedélyesen nyammogott, és minden második-harmadik falatot ledobott az asztal
alatt tekergőző kóbormacskának. Pontosabban csak ex-kóbormacskának, ugyanis
Bartholomew biztos volt benne, hogy a jószág most már velük lakik.
– Jajj, Béluskám, bemutattam már Levikét? –
károgta Luca mama. Barth úgy gondolta, a „Levike” elég nyomi név egy ilyen
girhes dögnek, de nem akart ellenkezni. Az asszony lenyúlt az asztal alá, hogy
megvakargassa az állat kopaszodó füle tövét, és úgy gügyögte tovább: – Hát éhes
volt a lelkem, messziről jött szegény, oszt biztos tudja, hogy nálam addig
marad, ameddig akar. Jó helye van itt mindenkinek, ugye, kis pamacsom?
– Aranyos – nyugtázta Barth minden lelkesedés
nélkül. Szerette a macskákat, különösen a tiszta feketéket, mint amilyen Levike
is lehetett valaha. De erre a betegesen sovány alkatra, a girbegurba
csontszerkezetre, a csápszerűen tekergőző farokra, a ritkuló, fénytelen szőrre,
és a nedvesen csillogó szemre egyszerűen nem volt jó ránézni. Olyan, mintha egy
döglött macska kelt volna életre, amit a fiú bármikor máskor nagyon metálnak
tartott volna, de most valahogy nem volt olyan hangulatban. – De nem kéne ebéd
közben fogdosnod, még elkapsz tőle valamit.
– Dehogy, Bélus, a mama nem fog elkapni semmit –
mondta némi kacagás vagy köhögés kíséretében, Barth nem tudta megállapítani,
majd nyammogott tovább a pörköltjén. A desszertnek szánt meggyes pitét Barth a
szobájában fogyasztotta el, ami tulajdonképpen a kis parasztház tisztaszobája
volt, de most nyáron ő lakott benne; a mama pedig a nappaliban, ami egyben az ő
(és a rendszeresen hosszabb-rövidebb időre befogadott kóbor állatok) hálószobája
is volt. Egy ilyen álmos kora délután szívesen raidelt volna valamelyik
számítógépes játékával, vagy nézett volna egy trash-horrort, de Luca mamánál
nem volt internet, így maradtak a könyvek. A nyárra feladott kötelező
olvasmányok annyira hidegen hagyták, hogy el sem hozta őket magával; nála volt
viszont a saját kezével írt grimoár, számtalan varázskönyv, néhány Warhammer és
egy Anita Blake. Bár ez utóbbit csak és kizárólag akkor merte olvasni, amikor a
mama már aludt, nehogy véletlenül rányisson.
Bartholomew néhány percig csak feszülten fülelt,
hallja-e Luca mama hortyogását, az asszony ugyanis minden délután ledőlt
egy-két órára. Amikor már egyértelművé vált, hogy a mama alszik, Barth kihúzta
a bőröndjéből az Anita Blake-et. Nagyon szerette a vámpírvadász lány
kalandjait, az összes valaha megjelent könyvét elolvasta, a legtöbbet nem is
egyszer. Imádta a könyvek humorát, és a finom, hiteles karakterábrázolást.
Mióta Anitáról olvasott, sokkal jobban értette a lányok világát, pedig az még a
démoni dimenzióknál is bonyolultabb.
Alig nyitotta ki a kötetet, amikor hallotta a
kilincs kattanását. Ijedten kapta oda a fejét, de csak Levike ült a küszöbön,
vizenyős pillantását egyenesen Bartholomew-ra függesztette, és halk, bugyborgó
dorombolásfélét hallatott. A girhes kandúr négy lábra emelkedett, és hullámzó
járással közeledett a fiú felé, miközben végig tartotta a szemkontaktust. Barth
csak most érezte meg az állat szagát, ami rothadó hús, égett csirkebőr és füst
keverékére emlékeztetett. A fiú öklendezve a jószág elé lépett, magától messze
eltartva felemelte a rozoga testet, és amilyen gyorsan csak bírta, kivitte a
verandára, és becsapta előtte a konyhaajtót.
Ám mire visszaért a szobájába, Levike már az
ágyán trappolt, talán a résnyire nyitott ablakon szökött be. A farka pimaszul
tekergőzött, mancsai szurokfekete nyomokat hagytak a lepedőn. Barth
artikulálatlan csatakiáltással ugrott a jószághoz, de az kicsúszott a keze
közül, és ahogy odébb ugrott, üdítős dobozok és vizespoharak egész hadát sodorta
le az éjjeliszekrényről. A fiú utána kapott, amire a macska végigsiklott a
szőnyegen, azt is bemocskolva sáros lábával. Barth megpróbálta elállni az
útját, de az áttekergőzött a lába között, és az ajtó felé iramodott. Ekkor
nyitott be Luca mama, aki csak a gyanús zaj forrását kereste, ehelyett Levikét
kapta, aki szinte puskagolyóként repült a karjába.
– Szépen játsszatok! – korholta őket Luca mama,
látszólag egyszerre szólva a fiúhoz és a macskához.
– De ez a rühes dög nem hagy békén! –
tiltakozott Bartholomew.
– Persze, hiszen ő a tiéd – értetlenkedett az
asszony.
– Hogy volna az enyém, hát te fogadtad be!
Erre az állatka lecsavarodott Luca mama kezéről;
tagjai, amik eddig lábaknak tűntek, már inkább hasonlítottak csápokra. Megint
rákezdett a bugyborgó dorombolásra, hatalmas vizenyős szemével a fiúra nézett.
Ritkás szőre a kerregése ritmusára hullámzott; úgy lógott az asszony karján,
mint egy szurokból készült, különösen ízléstelen kézitáska. Két csápját a mama
csípőjére tekerte, mintha át akarná ölelni, és ezzel a virágmintás otthonkát is
összekente a fekete váladékával.
– Aztakurva – nyugtázta Barth, mire Luca mama és
a lény egyszerre hördült fel.
– Hogy beszélsz? – szidta az asszony, a jószág
pedig ugyanilyen magasságú és hanglejtésű bugyogással kontrázott. – Leviathán
egyik fattya, még csak nemrég született, de már most látszik, milyen értelmes.
Ugye az vagy, kis pamacsom? – gyügyögte, miközben az állat valamelyik
meghatározhatatlan testrészét vakargatta.
– De akkor most ezt így tényleg? – rebegte a
fiú. Luca mama felemelte a csápos rettenetet, és Bartholomew vállára helyezte.
A démon egy csápjával még mindig kapaszkodott a mama derekába, de két másik
kinövését a fiú karjára fonta, eggyel a hajába túrt, a teste központi részével
pedig az arcához dörgölőzött. Barth most egészen közelről hallotta a bugyborgó
kerepelést, és ez kimondhatatlanul elborzasztotta. – De hát mihez kezdjek vele?
– Először is etesd meg – kezdte Luca mama,
feltartva a pokoli váladéktól csöpögő mutatóujját. – Aztán építened kell neki
egy vackot, ahol aludhat, gondolom nem akarod egész nap a fejedben hordozgatni.
Sétáltatni is kell, és megtanítani a szobatisztaságra; nagyon sok munka van
velük. És takaríts fel utána, az isten szerelmére, mert ez a takony
megpimpósodik, ha így hagyod!
Bartholomew érezte, ahogy az „isten” szó
említésére Levike megvonaglik, majd némi ficánkolás után a fiú fülébe dugta az
egyik csápját, majd egy másikat is. Végül mielőtt a fiú ellenkezhetett volna,
az állat teljesen eltűnt a hallójáratban, csak a fekete váladékot hagyva maga
után. Luca mama csípőre tett kézzel állt az ajtóban, ráncos arcán jóságos
mosoly játszott, ahogy reszkető unokáját és a démont figyelte, mindkét karja és
virágmintás otthonkája is csöpögött a fekete ragacstól.
– De… de… mit eszik? – rebegte a fiú.
– Hát lelkeket, természetesen – mondta a mama.
Barth arcából kifutott a szín, ahogy eszébe jutott, hogy Levike akár az ő
lelkét is megehetné, hiszen éppen a fejében van. – Hát olyan meggondolatlan
vagy, hogy ennek sem néztél utána, mielőtt idehívtad? Na, majd én megtanítalak
a felelősségre! Remélem, tudod, hogy a démonok nem olyanok, mint a kutyák,
akiket csak úgy ki lehet dobni, ha megunod. Ez igazi életre szóló kötelék!
Szerencséd, hogy van néhány befőttem a kis pamacsnak, de holnap muszáj elmennünk
frisset szerezni neki – károgta Luca mama, majd bedöcögött a kamrába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése