2018. december 23., vasárnap

Láng Alex: A mélység pamacsa


A füstölők csonkig égtek, az olcsó gyertyák perzselt műanyagra emlékeztető szaga csavarta Bartholomew orrát. De a földalatti helyiségben csak ezek szolgáltatták a fényt (hetekkel ezelőtt kicsavarta a villanykörtét egy fogadás miatt), így ha eloltaná őket, semmit nem látna. Márpedig látnia kell, hiszen valaminek még történnie kell, nem lehet, hogy ennyi volt, hogy hiába végezte el ezt a bonyolult rituálét. A spotify-os dark gregorián lejátszási lista véget ért, a rendszer Bartholomew egy véletlenszerű kedvencét választotta következő számnak, ami latinos dallamaival tönkretette a szertartás utáni várakozás feszültségét. Barth villogó szemmel pásztázta a koszos pincehelyiség ikeás polcait, hátha azok alatt bújik meg a démon, akit megidézett, de csak a poros befőttek néztek vissza rá.
Kelletlenül talpra állt, leporolta foltos talárját (ami nem a rendszeres használattól volt foltos, hanem a kreatívboltos ruhafesték csak így fogta be azt a lepedőanyagot, amiből varrta), és nekiállt a zoknijával elmaszatolni az idézéshez használt krétarajzokat. Bartholomew hamar rájött, hogy ez nem fog működni, ezért megpróbálta a széthajlott sörtéjű partvissal is, de az sem használt; végül egy molyrágta kárpitot terített a szigillumokra, hogy a nagymamája akkor se lássa meg, ha lejönne a befőttekért. Mondjuk amilyen rövidlátó, valószínű ígyse-úgyse venné észre. Dühösen dobálta be a hátizsákjába a rituálé kellékeit: a füstölőtartót, a kakascsontokat, a kristálykoponyát. Ez utóbbit akciósan vette az Édesvízben, mert valamiért a rózsaszín koponyákat nemigen vitték; az eladólány, aki eleve vegán életmódtanácsadónak szerződött, nem hobbiboszorkánynak, inkább féláron adta neki, csak tüntesse el a boltból a negatív rezgéseit. Minden zsebpénzét erre a szertartásra költötte; alig hitte el, hogy nem sikerült megidézni semmit, még egy egészen kicsi démont sem.
Pedig olyan szépen eltervezte, mihez kezdene vele: mindenekelőtt leromboltatná az iskolát, majd örök nyáriszünetet rendeltetne el, de persze végig téli hideg lenne. De annyira azért jó idő lenne, hogy a lányok kivágott felsőben járjanak, ahhoz meg elég hűvös, hogy ő kényelmesen hordhassa a bársonyingét és a köpenyét. Rengeteg köpenye lenne, és nem csak olyanok, amiket festett lepedőből fércelgetett össze neki a nagymamája. És persze mindenki csodálná Barth-ot, csodálnák az eszét, a tehetségét, a kinézetét és a hatalmát. Bár ezek egyelőre nem különösebben csodálnivalók, de ha sikerült volna a rituálé, a démon ezt is meg tudná oldani.
Csalódottan vonszolta fel magát a nyári lecsóillatba, ami belengte az apró konyhát. Luca mama terebélyes alakja a szúnyoghálón túl, a gangon sötétlett, szinte teljesen elzárta a napfény útját. Az asszony előregörnyedt, hatalmas tomporát a konyhaajtónak nyomta, és valami kóbor macska füle tövét vakargatta. Bartholomew megvetően horkant egyet – nem helyeselte, hogy a nagymamája tücsköt-bogarat befogad –, majd a tűzhelyhez settenkedett, hogy meglesse, mi lesz az ebéd.
– Nem úgy van az, Béluskám, előbb legalább moss kezet! Hát hol jártál… – korholta Luca mama reszelős, vén hangján. Nyögve felemelkedett, karjában a csapzott kóbormacskával, ám az állatnak ez nem lehetett ínyére, mert ahogy kicsit is enyhült az ölelés, hangos nyekkenéssel lehuppant a veranda padlójára, és kígyózó mozgással eltűnt a bokrok között.
Barth (mindig így gondolt magára, a Bélát túl közönségesnek tartotta a nagyságához mérten) kelletlenül betrappolt a fürdőbe, és a folyó hideg víz alá tartotta a krétától és a kakascsontoktól poros mancsait. Luca mama eközben megterített nekik az apró konyhában, és mire a fiú visszatért, már a kakasherepörköltet is kimerte egy-egy tányérba.
Az asszony próbált barátságos lenni Barth-tal, mint ahogy minden nap, amióta szülei ide száműzték, de a fiú ma különösen morcos hangulatban volt a félresikerült rituálé miatt, ezért hamar felhagyott a próbálkozással. Különben nem volt vele baj, állapította meg magában Barth, csak egy fura, fogalmatlan vénasszony. Semmit nem tud a világ dolgairól, a mélységes titkokról; még azt a grimoárt sem vette észre, amit magával hozott a nyári szünetre. Pedig az a szüleinél különösen kiverte a biztosítékot, még pszichológushoz is el akarták küldeni, amikor megtalálták az ágya alatt. Luca mama legalább ilyesmivel nem zaklatta, így békében űzhette sötét mesterségét a pincében.
Néha elgondolkozott rajta, a démoni dimenziókkal való érintkezés túl nagy teher egy tizenöt éves férfinak – de aztán keserűen felidézte, hogy eddig egyik rituáléja sem sikerült. Asztrálutazni is csak egyszer tudott (és ahhoz is mennyi vodka kellett), pedig állítólag az a legkönnyebb démoni praktika. Jobban belegondolva a mama ebben is a hasznára van: vagy nem veszi észre, hogy rájár a háziborára, vagy csak nem szól érte. Azért sem került bajba, amikor a fűszereiből lopott a bájitalaihoz, ráadásul Luca mamának olyan különleges füvei is voltak, amit sehol máshol nem lehetett kapni. Zsályából szinte ipari mennyiséget tartott otthon, de akadt a kredencben szárított fagyöngy, ördögméze-pálinka, vasfű, aszfodélosz és csattanó maszlag buzogányai csokorba fogva. Nem is beszélve a nadragulyabefőttről: a rágumizott piros pöttyös csipkeszalvéta alatt összetéveszthetetlen fekete bogyók úsztak az opálos befőttlében. A mama biztos azt hitte, hogy meggy – gondolta Bartholomew –, de így legalább nem kell ezt is jó drágán megrendelnie eBayről; és ha ellopja, legalább a mama sem mérgezi meg magát vele véletlenül.
A kakasherepörkölt nem volt a kedvence, de tudta, ha Luca mama ezt készíti ebédre, akkor vacsorára kakasszárny vagy -comb lesz, akkor pedig újabb csontokat szerezhet a készletébe. Így ellenkezés nélkül belapátolta az adagját, hogy mihamarabb eljusson a desszertig, míg a mama kedélyesen nyammogott, és minden második-harmadik falatot ledobott az asztal alatt tekergőző kóbormacskának. Pontosabban csak ex-kóbormacskának, ugyanis Bartholomew biztos volt benne, hogy a jószág most már velük lakik.
– Jajj, Béluskám, bemutattam már Levikét? – károgta Luca mama. Barth úgy gondolta, a „Levike” elég nyomi név egy ilyen girhes dögnek, de nem akart ellenkezni. Az asszony lenyúlt az asztal alá, hogy megvakargassa az állat kopaszodó füle tövét, és úgy gügyögte tovább: – Hát éhes volt a lelkem, messziről jött szegény, oszt biztos tudja, hogy nálam addig marad, ameddig akar. Jó helye van itt mindenkinek, ugye, kis pamacsom?
– Aranyos – nyugtázta Barth minden lelkesedés nélkül. Szerette a macskákat, különösen a tiszta feketéket, mint amilyen Levike is lehetett valaha. De erre a betegesen sovány alkatra, a girbegurba csontszerkezetre, a csápszerűen tekergőző farokra, a ritkuló, fénytelen szőrre, és a nedvesen csillogó szemre egyszerűen nem volt jó ránézni. Olyan, mintha egy döglött macska kelt volna életre, amit a fiú bármikor máskor nagyon metálnak tartott volna, de most valahogy nem volt olyan hangulatban. – De nem kéne ebéd közben fogdosnod, még elkapsz tőle valamit.
– Dehogy, Bélus, a mama nem fog elkapni semmit – mondta némi kacagás vagy köhögés kíséretében, Barth nem tudta megállapítani, majd nyammogott tovább a pörköltjén. A desszertnek szánt meggyes pitét Barth a szobájában fogyasztotta el, ami tulajdonképpen a kis parasztház tisztaszobája volt, de most nyáron ő lakott benne; a mama pedig a nappaliban, ami egyben az ő (és a rendszeresen hosszabb-rövidebb időre befogadott kóbor állatok) hálószobája is volt. Egy ilyen álmos kora délután szívesen raidelt volna valamelyik számítógépes játékával, vagy nézett volna egy trash-horrort, de Luca mamánál nem volt internet, így maradtak a könyvek. A nyárra feladott kötelező olvasmányok annyira hidegen hagyták, hogy el sem hozta őket magával; nála volt viszont a saját kezével írt grimoár, számtalan varázskönyv, néhány Warhammer és egy Anita Blake. Bár ez utóbbit csak és kizárólag akkor merte olvasni, amikor a mama már aludt, nehogy véletlenül rányisson.
Bartholomew néhány percig csak feszülten fülelt, hallja-e Luca mama hortyogását, az asszony ugyanis minden délután ledőlt egy-két órára. Amikor már egyértelművé vált, hogy a mama alszik, Barth kihúzta a bőröndjéből az Anita Blake-et. Nagyon szerette a vámpírvadász lány kalandjait, az összes valaha megjelent könyvét elolvasta, a legtöbbet nem is egyszer. Imádta a könyvek humorát, és a finom, hiteles karakterábrázolást. Mióta Anitáról olvasott, sokkal jobban értette a lányok világát, pedig az még a démoni dimenzióknál is bonyolultabb.
Alig nyitotta ki a kötetet, amikor hallotta a kilincs kattanását. Ijedten kapta oda a fejét, de csak Levike ült a küszöbön, vizenyős pillantását egyenesen Bartholomew-ra függesztette, és halk, bugyborgó dorombolásfélét hallatott. A girhes kandúr négy lábra emelkedett, és hullámzó járással közeledett a fiú felé, miközben végig tartotta a szemkontaktust. Barth csak most érezte meg az állat szagát, ami rothadó hús, égett csirkebőr és füst keverékére emlékeztetett. A fiú öklendezve a jószág elé lépett, magától messze eltartva felemelte a rozoga testet, és amilyen gyorsan csak bírta, kivitte a verandára, és becsapta előtte a konyhaajtót.
Ám mire visszaért a szobájába, Levike már az ágyán trappolt, talán a résnyire nyitott ablakon szökött be. A farka pimaszul tekergőzött, mancsai szurokfekete nyomokat hagytak a lepedőn. Barth artikulálatlan csatakiáltással ugrott a jószághoz, de az kicsúszott a keze közül, és ahogy odébb ugrott, üdítős dobozok és vizespoharak egész hadát sodorta le az éjjeliszekrényről. A fiú utána kapott, amire a macska végigsiklott a szőnyegen, azt is bemocskolva sáros lábával. Barth megpróbálta elállni az útját, de az áttekergőzött a lába között, és az ajtó felé iramodott. Ekkor nyitott be Luca mama, aki csak a gyanús zaj forrását kereste, ehelyett Levikét kapta, aki szinte puskagolyóként repült a karjába.
– Szépen játsszatok! – korholta őket Luca mama, látszólag egyszerre szólva a fiúhoz és a macskához.
– De ez a rühes dög nem hagy békén! – tiltakozott Bartholomew.
– Persze, hiszen ő a tiéd – értetlenkedett az asszony.
– Hogy volna az enyém, hát te fogadtad be!
Erre az állatka lecsavarodott Luca mama kezéről; tagjai, amik eddig lábaknak tűntek, már inkább hasonlítottak csápokra. Megint rákezdett a bugyborgó dorombolásra, hatalmas vizenyős szemével a fiúra nézett. Ritkás szőre a kerregése ritmusára hullámzott; úgy lógott az asszony karján, mint egy szurokból készült, különösen ízléstelen kézitáska. Két csápját a mama csípőjére tekerte, mintha át akarná ölelni, és ezzel a virágmintás otthonkát is összekente a fekete váladékával.
– Aztakurva – nyugtázta Barth, mire Luca mama és a lény egyszerre hördült fel.
– Hogy beszélsz? – szidta az asszony, a jószág pedig ugyanilyen magasságú és hanglejtésű bugyogással kontrázott. – Leviathán egyik fattya, még csak nemrég született, de már most látszik, milyen értelmes. Ugye az vagy, kis pamacsom? – gyügyögte, miközben az állat valamelyik meghatározhatatlan testrészét vakargatta.
– De akkor most ezt így tényleg? – rebegte a fiú. Luca mama felemelte a csápos rettenetet, és Bartholomew vállára helyezte. A démon egy csápjával még mindig kapaszkodott a mama derekába, de két másik kinövését a fiú karjára fonta, eggyel a hajába túrt, a teste központi részével pedig az arcához dörgölőzött. Barth most egészen közelről hallotta a bugyborgó kerepelést, és ez kimondhatatlanul elborzasztotta. – De hát mihez kezdjek vele?
– Először is etesd meg – kezdte Luca mama, feltartva a pokoli váladéktól csöpögő mutatóujját. – Aztán építened kell neki egy vackot, ahol aludhat, gondolom nem akarod egész nap a fejedben hordozgatni. Sétáltatni is kell, és megtanítani a szobatisztaságra; nagyon sok munka van velük. És takaríts fel utána, az isten szerelmére, mert ez a takony megpimpósodik, ha így hagyod!
Bartholomew érezte, ahogy az „isten” szó említésére Levike megvonaglik, majd némi ficánkolás után a fiú fülébe dugta az egyik csápját, majd egy másikat is. Végül mielőtt a fiú ellenkezhetett volna, az állat teljesen eltűnt a hallójáratban, csak a fekete váladékot hagyva maga után. Luca mama csípőre tett kézzel állt az ajtóban, ráncos arcán jóságos mosoly játszott, ahogy reszkető unokáját és a démont figyelte, mindkét karja és virágmintás otthonkája is csöpögött a fekete ragacstól.
– De… de… mit eszik? – rebegte a fiú.
– Hát lelkeket, természetesen – mondta a mama. Barth arcából kifutott a szín, ahogy eszébe jutott, hogy Levike akár az ő lelkét is megehetné, hiszen éppen a fejében van. – Hát olyan meggondolatlan vagy, hogy ennek sem néztél utána, mielőtt idehívtad? Na, majd én megtanítalak a felelősségre! Remélem, tudod, hogy a démonok nem olyanok, mint a kutyák, akiket csak úgy ki lehet dobni, ha megunod. Ez igazi életre szóló kötelék! Szerencséd, hogy van néhány befőttem a kis pamacsnak, de holnap muszáj elmennünk frisset szerezni neki – károgta Luca mama, majd bedöcögött a kamrába.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése