Carl besétált a Lincoln bárba, és felmérte a
terepet. Választott hivatásában első számú szabálynak számított az óvatosság,
habár ő nem igazán tartozott a bérgyilkosok elitjébe. Az egyik eldugott
sarokbokszban megpillantotta a megrendelőt, aki az előzetes megbeszélésekhez
híven sötét öltönyt viselt, aminek a mellényzsebében hófehér díszzsebkendő virított.
Carl odaballagott hozzá, és az internetes
álnevén bemutatkozott.
– Cassius vagyok – tudatta kliensével –, maga
pedig nyilván Parick.
Üzletfele felsóhajtott.
– Az csak egy elírás, igazából Patricket akartam
nicknévként megadni, de amikor létrehoztam az új felhasználót, valamiért nem
működött a nyavalyás t betű a klaviatúrán.
Carl legyintett.
– A Parick legalább nem olyan mindennapi név.
Amikor a pincér megjelent az asztaluknál, az
ügyfél egy vodkamartinit kért, a bérgyilkos pedig rendelt egy scotch-ot.
Csendben ültek, amíg az ital megérkezett, akkor viszont a megbízó tett egy
elhamarkodott mozdulatot, amitől a pohara a padlóra zuhant, és ezer darabra
tört. A pincér intésére a személyzet egy tagja eltávolította a maradványokat. A
ház felajánlotta, hogy Parick ingyen kap egy másik vodkamartinit, ő azonban
meggondolta magát, és némileg ellenszenves mosollyal visszautasította az
ajánlatot. Carl alig várta, hogy véget érjen a zavaró közjáték, és amikor ez
végre bekövetkezett, belekortyolt a whiskyjébe, majd rátért az üzletre.
– Beszélgessünk kicsit az áldozatról! –
javasolta. – A képek, amiket átküldött, nem sok mindent árultak el róla.
Parick homloka elfelhősödött.
– Ne tévessze meg az ártatlan külső – fortyogta
ingerülten –, az a kis dög maga az ördög, ráadásul nem kilenc élete van, hanem
legalább kilencvenkilenc! Lehet, hogy maga Belzebub vigyázz rá, nehogy egy
szőrszála is meggörbüljön!
Carl igen hamar rájött, hogy képtelen embert
ölni, ám ez a tény korántsem tántorította el a bűnözői pályától. Felfedezni
vélt ugyanis egy eddig még kiaknázatlannak tűnő piaci rést: a kis kedvencek
hatékony kinyírásával egyetlen, magát professzionálisnak valló ítéletvégrehajtó
sem foglalkozott.
Carl úgy vélte, számára tartotta fenn a sors ezt
a lehetőséget, mivel a lelkifurdalása nyomtalanul szertefoszlott, ha egy
gyanútlan háziállatot kellett eltennie láb alól. Első pillantásra még ő maga is
kissé nevetségesnek találta a saját felvetését, ám igen gyorsan kiderült, hogy
rengetegen szeretnének megszabadulni úgy egy dédelgetett kedvenctől, hogy ők
maguk tisztának és ártatlannak tűnhessenek.
Tudniillik az apró, szőrös, tollas vagy
pikkelyes cukiságok módfelett gyakran a fejlődésnek induló kapcsolatok legfőbb
kerékkötőiként funkcionáltak. Carl jó néhány esetet fel tudott volna idézni a
praxisából, amikor egy ölebnek azért kellett diszkréten a mennybe mennie, hogy
a vakarcs által zsigerből gyűlölt hódoló közelebb férkőzhessen szíve hölgyéhez.
Maximálisan megértette a dolgot, mivelhogy még a legelszántabb udvarlónak is
nehezére esett úgy érvényesülni, ha csábítás közben egy tűhegyes fogsor csattogott
a bokája körül. Ráadásul az okvetetlenkedő jószágok eltaposása sem tűnt járható
útnak a női szívek meglágyításának tekintetében. Ellenben egy véletlen baleset,
melynek során Fifikét váratlanul kivasalta egy elvetemült gyorshajtó, jóval
élhetőbb megoldásnak tetszett.
– Értem – bólogatott Carl –, de lényegében miért
is akar megszabadulni Smokeytól?
– Kérem, én már évek óta teszem a szépet az
özvegynek, és végre kezdett úgy tűnni, hogy lassacskán beérik a gyümölcs. Erre egyszer
csak jött ez a kivénhedt, dagadt dög, és se szó, se beszéd letaszított a második
helyre. Ez még nem lenne baj, de sajnos allergiás vagyok a macskaszőrre. Ki
akarna heves tüsszentési rohamok és patakzó nyálfolyamok között élni, míg feldobja
a talpát az a bestia?
– Világos – vágta rá a bérgyilkos. – Viszont ahogy
kivettem a szavaiból, tett néhány bátortalan kísérletet az áhított folyamat
meggyorsítására.
Parick elfintorodott.
– Néhányat? – kérdezte felháborodottan. – Vagy
fél tucatszor próbáltam azt a dögöt kinyiffantani, de semmi eredménye. Olyan,
mint a horrorfilmek maszkos sorozatgyilkosai, akik akkor se purcannak ki, ha
felnégyelik őket, utána pedig leöntik benzinnel, majd felgyújtják a maradványaikat!
– De hogyan lehetséges ez?
– Fogalmam sincs. A legutóbb egy ólomládába
zártam a kis rohadékot, és úgy, ahogy volt, beledobtam a Hack–folyóba, mégis
előbb hazaért Mrs. Finchez, mint én. Kevertem már gyorsan ölő mérget a száraz
kajájába, állítottam neki hurokkelepcét, vermet, tankcsapdát, de mindent
megúszott. Smokey szerintem egy túlvilági dög, és a macskaalak csak álca.
Akárhogy legyen is, úgy döntöttem, ideje szakemberhez fordulni, aki garantáltan
pontot tesz az ügy végére. A dark neten találtam magát, és egészen meggyőzőnek
tűntek a referenciái. Hát, most bebizonyíthatja, hogy nem túlzóak az önnel
kapcsolatos híresztelések.
– Oké – adta meg magát Carl. – A cica származási
helyéről tudunk valamit?
– Mrs. Finch a Durrell Állatmenhelyről hozta ki
úgy két hónapja, amikor úgy érezte, hogy a hátralévő életét macskás vénkisasszonyként
fogja leélni, de ennél többet nem tudok róla.
– Biztonsági rendszer, kulcsok, riasztó kód?
– A hölgy otthona be van kötve egy műholdas
távmegfigyelést végző céghez, de leírtam a kombinációt, amivel kiiktathatja a
riasztót, és bejuthat a házba. Hoztam kulcsmásolatokat is, a behatolással tehát
nem lehet semmiféle gondja, különösen péntek délután nem, amikor őnagysága
elvonul a szokásos jógaedzésére.
– Pompás – hunyorgott a bérgyilkos elégedetten
ügyfelére. – Máris úgy veheti, mister, hogy a kandúr napjai meg vannak
számlálva!
– Köszönöm – mondta hálásan Parick –, de nagyon
szeretném, ha a dolog szerencsétlen balesetnek látszana. Ez megoldható lenne?
– Természetesen – vágta rá Carl. – Smokeynak
igen pechesen fog alakulni a legközelebbi péntekje.
Mivel még csaknem negyvennyolc órája maradt a
D-napig, Carl a célpont megfigyelésével töltötte az időt. Az csak egy átlagos,
öregedő, túlsúlyos kandúrnak tűnt, némi fehér maszattal a mellkasa tájékán,
ezért a férfi arra gyanakodott, hogy Parick a sorozatos kudarcoknak
köszönhetően erősen túlmisztifikálta az állat képességeit. Smokey a
fajtájabeliek megszokott életét élte: naphosszat bútorokon heverészett,
időnként puszta hobbiból törékeny tárgyakat vert le és/vagy dobozokban bujkált.
A bérgyilkos felderítőmunkáját a szemben lévő
ház felső emeletéről folytatta, melynek lakói éppen két hónapos világkörüli
úton jártak. Ennek a villának valamivel nagyobb kihívást jelentett megszerezni
a kódjait, de Carl egy hacker cimborája, bizonyos Rolf révén viszonylag simán hozzájuk
jutott. A bérgyilkosnak, miközben szemmel tartotta a földszinten tespedő,
testes, itt-ott ritkuló szőrű macskát, sajnálatos módon nem sikerült teljesen
kizárnia a tudatából az otthona teraszán napfürdőző Mrs. Finch látványát, aki
már nem csak az első, de a másod és harmad virágzásán is túljutott.
Az éltes hölgy ennek ellenére nem takargatta hervatag
bájait, mi több, a laptopjával vagy a dark netet, vagy mindenféle párkereső
oldalak ajánlatait bújta. Ezt Carl természetesen szintén Rolftól tudta meg,
ahogy azt is, hogy a huncut özvegy előszeretettel keresi macskakedvelő, fiatal
férfiak ismeretségét. Ez egyáltalán nem kecsegtetett kellemes kilátásokkal
Parick terveire nézvést, tehát Carl úgy döntött, mihamarabb kiiktatja Smokeyt,
hogy a matróna ilyesféle partnerválasztási opciói okafogyottakká váljanak. A
megfigyelés során a molett kandúr néhányszor peckesen keresztülmasírozott Mrs.
Finch laptopjának klaviatúráján, de gazdája szemmel láthatóan megszokta már a
rebellis négylábú arrogáns viselkedését, mert egyetlen egyszer sem vágta nyakon
renitens megmozdulásaiért.
Aztán eljött a pénteki jógalecke és a végső
leszámolás napja. Carl nyomban átment a szomszédba, amint Mrs. Finch
felkerekedett, hogy hódoljon kedvenc időtöltésének. A kora délutáni forróságban
senki sem lézengett az álmos hangulatú környéken, aki e jelenet szemtanújává
válhatott volna. Carl már kész tervvel érkezett, úgy gondolta, belefojtja a jó
öreg Smokey urat az özvegy birtokán található, feszített víztükrű
úszómedencébe. Kis kedvencek gyilkosaként korán megtanulta, hogy mindig a
legegyszerűbb megoldás egyben a legcélravezetőbb is.
Fennállt természetesen a lehetősége, hogy a
menhelyről kiszabadított cica a bizalmatlan teremtmények táborát gyarapítja, de
úgy vélte, egy kivénhedt kandúr nem jelenthet versenytársat számára. A
bérgyilkos tudta, hogy célpontja szokás szerint inkább a légkondicionált villa
belsejében hűsöl, minthogy a kint tomboló hőségben aszalódjon.
Carl előhúzott a nála lévő sporttáskából egy
altatópisztolyt, és óvatos felderítésbe kezdett. Nem tartotta túl kockázatosnak
elkábítani az állatot, mivel eddig még egyetlen gazdi sem követelt boncolást
kedvence elvesztését követően. Úgy érezte, messzemenőkig humánus eljárás a
részéről kiütni a macskát, mielőtt végleg megvonná tőle a légzés előjogát.
A férfi a villa tágas előterében rögtön megpillantott
egy nagyobb kartondobozt, ami kiváló rejtekhelyül szolgálhatott Smokey számára.
Cserkésző őserdei ragadozóként odaosont, aztán nesztelenül belesett a tetejére
vágott nyíláson, de a jól táplált jószágnak hírét hamvát sem látta. Ekkor a
feje fölül szemrehányó nyávogás hallatszott. Amikor a zaj irányába kapta a
tekintetét, egy pillanatig láthatta az emeleti lépcsőkorlát tetején tovairamodó
macskát. A gömbölyded kandúr hebehurgya vágtája közben akaratlanul lerúgott egy
díszítőelemként elhelyezett, kisebb porcelánvázát, amely egyenesen a bérgyilkos
homloka felé száguldott.
Óh, ne
már! –
gondolta Carl izgatottan, aztán a pusztulásba taszított műtárgy a homlokának
vágódott, és darabokra tört. Kábán nekiszédült a lépcsőfeljárónak, miközben a
szemére vörös fátyol borult. Megvolt az első vér, noha nem egészen erre
számított. Az áldozatul esett váza maradványai nem túlzottan zavarták, a
macskafélék hétköznapi esetben is gyakran levertek értékes dolgokat. Dühösen
felfelé indult, ám mielőtt az emeletre ért volna, Smokey visszafelé elsuhant a
lába mellett, és a földszintre rohant. A bérgyilkos bosszúsan megperdült, és
utánaeredt.
A kandúr tőle szokatlan frissességgel kitört a
teraszra, és eliszkolt úrnője napozóágya mellett. Carl fújtatva követte a kandúrt
a kertbe, és igyekezett ellenfele bundájába ereszteni a pisztoly tárjában
lapuló altatólövedéket. Az elsüvített Smokey busa feje mellett, és egy bokorba
vágódott. A közben jókora előnyt szerző állat felugrott a medence közelében
álló kisasztalra, és a lapján pihenő laptop billentyűzetére telepedett. Carl
lassan felé araszolt, és igyekezett a tekintetével a géphez szögezni a
négylábút. Az unott képpel nyalogatni kezdte magát, szemmel láthatóan esze
ágában sem volt tovább menekülni.
– Jó cica – mondta erőltetett barátságossággal a
férfi, miközben egyre közelebb ért. – Meg ne moccanj, te bolhafészek!
A kandúr látszólag engedelmesen várta, ám épp a
döntő pillanatban, amikor Carl begörbített ujjakkal fölé tornyosult, hogy
nyakon csípje, kecsesen elrugaszkodott, és felrúgott egy vízzel teli
üvegkancsót. Az árnyékra vetődő bérgyilkos az asztalra zuhant, a kiömlő víz
pedig a kivilágosodó képernyőjű laptop billentyűzetére zúdult. Hatalmas
szikrázás támadt, miközben a férfi kétségbeesetten rángatódzni kezdett. A haja
az égnek meredt, szemgolyójából apró elektromos kisülések pattogtak. Végül a
gép tökéletesen kiégett, a bérgyilkos pedig élettelenül elvágódott, mint egy
fadarab.
A hazatérő Mrs. Finch természetesen nyomban
hívta a rendőrséget, amikor megtalálta az úszómedence közelében heverő
vadidegen holttestet. A kiérkező nyomozók felvették a jegyzőkönyvet, és
gondoskodtak a néhai elszállíttatásáról. Az özvegy a hatóságok távozása után
villája nappalijába vonult macskával, és várakozóan fixírozta az állatot.
A kandúr végül megtört tekintetének súlya alatt,
csinált néhány bukfencet, és a következő pillanatban már a lesütött tekintetű
Parick toporgott a helyén.
– Mondd csak, kedves famulusom – tudakolta Mrs.
Finch –, muszáj volt épp a laptoppal kinyírni azt az idiótát?
– Sajnálom – mondta bűnbánóan Parick –,
rögtönöztem.
– És összetörted a kedvenc díszvázámat is –
folytatta szemrehányóan az idős hölgy. – Szerencsédre nem haragszom, mert ez a
Cassius nagy gazember volt, akinek sok védtelen teremtmény vére tapadt a kezéhez.
– Igen – helyeselt lelkesen a boszorkánysegéd –,
és amúgy is ott van a hálóban az asztali gép!
Az özvegy bólintott, aztán átsétáltak az
említett helyiségbe, és bekapcsolta a komputert. Mrs. Finchet igazából úgy
hívták, hogy Eufrozina Salazar, a Déli Végek Jó Boszorkánya, de ezt a nevet
túlzott hosszúsága miatt csak igen ritkán használta. Állatokat érő atrocitások
után kezdett kutatni a világhálón, és hamarosan megragadta a figyelmét néhány
hír egy New York-i fogorvosról. A fickó előszeretettel posztolt magáról olyan
képeket az instagramon, amelyeken egy általa lelőtt oroszlán társaságában
feszített.
– Nos – fordult Mrs. Finch a famulusa felé –,
azt hiszem, itt az ideje megcsináltatnunk a lyukas fogaidat.
A válaszként felhangzó oroszlánüvöltés felért
egy belegyezéssel.
