2019. szeptember 29., vasárnap

Köcsky Rudolf: Panelfónia

Már megint azzal jön át, hogy túl sokat hall. Apró lábak dobogását, meg a tévéből Stohl András magyar hangját, egy székláb koppanását a linóleumon, meg hogy mindez tarthatatlan és egyszersmind tűrhetetlen. Egy szuszra darálja el a litániát, azt a hosszú, évtizedek alatt begyakorolt mantrát, amit idestova nyolc éve minden héten van szerencsém magaménak is tudni egy kicsit, amióta beköltöztem a harmadikra. Miközben beszél, eszembe jut, hogy elfelejtettem tepertőt venni, pedig akciós volt a Sparban, és jó lett volna a görhönyhöz. Néha azért nem felejtek el bólogatni, nehogy azt higgye, fontosságának csupán kelléke vagyok, nem pedig bizonyítéka. Miután kivörösödve elköszön, sokáig keresem a gyereket vagy a kutyát, de merthogy nem határozta meg az apró lábakhoz tartozó életforma további ismertetőjegyeit, végül úgy vélem, rám vonatkozik a dühödt számvetés első pontja. Azóta bútorról bútorra mászom a lakásban, kivéve az előszobában. Ott repülnöm kell, mert a kis lócán kívül csak egy tükör van átellenben a falon. Ennyi fér.
Az a baj, hogy tényleg túl sok a hang. Amikor ráncigálja a reluxát, mintha az agyam puha rostjait reszelné, akár egy zsenge káposzta torzs melletti részét a cvekedlihez. Máskor meg nyikorog az ablaka szellőztetés közben. Tegnap már azt is hallani véltem, ahogy a növényei fojtó folytonossággal nőnek az erkélyen. Lelki szemeim előtt az azáleák bimbói hangos pattogással bomlottak szét, mint kukoricaszemek a forró, sistergő olajban. Extradurált zajforrás.
Megőrjítenek a hangok, mondja. Megőrjít, hogy ezt kell hallgatnom, gondolom. A keze folyamatosan jár, miközben beszél, és a májfoltok remegő táncot járnak a pergamenvékony bőrbe csomagolt kéztőcsontokon. Azt kérdi, meddig kell még tűrnie. Azt kérdem magamban, meddig tart még. Figyelem a szája sarkát, ahonnan apró nyálcsepp buggyan elő minden egyes kiejtett „b” betűnél, és megvilágosodom. Élvezettel ecseteli a csövek csapkodását a falban, amiért – a végeláthatatlan zsörtölődés zsigeri szózatát magamra vállalva – a fagyhalál és a radiátor hőfokának megemelése közt inkább az utóbbit mertem választani. Közben megvilágosodom: ő kuperózisban szenved, én meg tanácstalanságban. Azt mondja, belefáradt ebbe. Azt gondolom, ha belefáradt volna, nem jön fel a harmadikra. Mégis itt van, botját az ajtóm félfájának támasztja, és szikáron áll, nehogy gyengének tűnjön előttem. Én ugyan ötven vagyok, ő meg felülről közelít a százhoz, de mégis elértem az óvatoskodását, hiszen a tésztát magam dagasztom a kenyérhez.
Sosem tűnnek el a hangok. Szerintem egy jó ideje már mind a ketten képzelődünk, de ő nem állja meg szó nélkül. Mindig el kell mondania mindent mindenről, nehogy elfelejtsen vagy kihagyjon valamit, esetleg ne hallgassam végig, vagy kevesebb időt szánjak rá a sajátomból, mint amit ő szán arra, hogy begyakorolja a nekem szánt beszédét. Megvetem, de egyben szánom is emiatt.
Gyakran egy szál pongyolában hallgatom végig, nehogy a kabátom suhogása megzavarja, ő meg télen-nyáron szakadatlan, mindig ugyanabban a csíkos fürdőköpenyben és barna bőrpapucsban jelentkezik. Néha úgy érzem, ez az öltözék csak nekem szól. Múltkor behívtam, hogy ne a lépcsőházban ácsorogjunk mindig, de a teakonyhában kitöltött kávé mellett dadogni kezdett, ezért megállapodtunk, hogy visszavonulunk az ajtóba. Az ismert terepen végül új erőre kapott a magabiztossága.
Már megint ő az. Egyszerűen senki más nem kopogtat ilyen ingerülten és egyszersmind ennyire unottan. Kezd belefáradni, de még kitartóan ideges. Életben tartjuk a zajainkkal. Messziről megismerni a kopogtatását. Van, hogy azelőtt megismerni, mielőtt a bütykös ujja hozzáérne a laminált ajtólaphoz, ami a keze nyomán kissé már megkopott a kukucskáló alatt.
Magasan kopogtat, nehogy a hang elguruljon a lábunk között.
Ingerülten kopogtat, nehogy azt higgyük, nekünk mindent lehet.
Ma rajtad van a sor. Nyiss ajtót, légy szíves!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése