Czinkóczi Krisztina interjú

– Mi történt veled mostanság?

– Jelenleg több helyre készülök megjelenéssel, csak győzzem teljesíteni őket, és a tanulmányaim is nagyon lefoglalnak. Pszicholingvisztika mesterszakra készülök, és a vizsgák mellett már most igyekszem tudományos munkákat is írni. Közben grafikusként is dolgozom, és persze könnyen kapható vagyok a különféle irodalmi munkákra is: cikket írni, lektorálni, segédszerkesztősködni.

– Néhány napja jelent meg első novellásköteted, Át-járók címmel a SpiritArt Kiadónál.

– Régóta érik már ez a kötet, amiben a legjobb tizenöt novellám kapott helyet. Akik olvastak, már tudják, mire számíthatnak tőlem: valóság és misztikum keveredik össze elválaszthatatlanul; darkos, néha keserédes hangulat, sokszor az abszurditás határát súroló, de mindig igaz.

– Kentaur vagy Christine Ardens, netán Czinkóczi Krisztina?

– Mindhárom, Kentaur kizárólag a Karcolaton vagyok, Christine Ardens pedig olyankor, amikor kikerülhetetlen a szerzői álnév. Most polgári néven jelentem meg, bár ez nem volt könnyű döntés. Egyrészt még mindig az angolszász írói álnevek a divatosak. Másrészt bár ritka ez a név, de van egy druszám, aki ráadásul misztikus történeteket és kritikákat ír, és ő is magyar szakos. (Nomen est omen?) Mégis úgy döntöttem, hogy a sokszor minden ízükben mai magyar szereplőkhöz nem illene más név, csak a polgári.

– Hogy látod a világot?

– Pontosan úgy, ahogyan írok. Kicsit abszurd humorral és enyhén sötéten, de mindig motiváltan és végtelen érdeklődéssel a részletek és a mögöttes tartalom és a mozgatórugók iránt.

– Tekintsünk kicsit vissza! Hol és kik adtad neked kezdeti lökéseket (seggberúgásokat), amíg eljutottál idáig?

– Első körben feltétlenül a Karcolat, a szerkesztők és kollégák, akik türelmesen válaszoltak nekem a sokszor szőrszálhasogató kérdésekre. Másodsorban is ők, mert amikor én segítettem másoknak, olyankor kénytelen voltam tudatosan alkalmazni és megfogalmazni dolgokat: meg kellett értetnem másokkal. Ez a legjobb fejlődési lehetőség, mai napig nem hanyagolom el. Harmadsorban pedig a SpiritArt, ami néhány írókollégával közös álmunk, és ahol sok segítséget nyújtunk egymásnak.

– Milyen volt, amikor először megjelent egy novellád, és milyen most, amikor már saját kötettel büszkélkedhetsz?

– Az első még felhőtlen büszkeség volt, most már belelátok a kiadás világába, felmérem a lehetőségeket és korlátokat, és sokszor nem tetszik az eredmény. Igény igenis van a minőségi és egyedi írásokra, viszont ennek hatékony eljuttatása az olvasókhoz nehéz dolog még egy kiadónál is, pláne egy, a lelkét eladni nem hajlandó szerző esetében. Ez a tudat jó adag maximalizmussal párosulva sokszor kissé elveszi a siker édes zamatát. Csak remélni merem, hogy célba ér az üzenet.

– A novelláid közül melyekre vagy a legbüszkébb?

– Nehéz kérdés, de ha egyet kell kiválasztanom, akkor valamiért a Fekete Hold címűre. Nem tudom megmondani, miért pont ez, amikor más novelláim díjakat is nyertek.

– Akad a műveidben olyan alacsony, tömzsi, kopaszodó karakter? Tudod, olyan, mint Rejtő Jenőnél Tuskó Hopkins...

– Ottó, a nyugdíjas pesti vámpír eléggé hasonlít erre a figurára.

– Mik a terveid ezután?

– Pihenek és nem csinálok semmit.

Csak vicceltem. Sürgősen meg kéne írnom egy novellát, kijavítanom egy másikat, készülnöm a következő vizsgámra, ígértem egy cikket, valahol a háttérben lapul egy borítóterv a következő SpiritArtos szerző számára, és egy regénykezdeményem is van, amihez nem tudom, mikor fogok hozzáférni.

2014. december

Megjelent a Lector Magazin 4. száma

Kedves Olvasó! Sorrendben a negyedik Lector Magazint tartod a kezedben. A jelenlegi számban a novellákra kívántuk helyezni a hangsúlyt – nyolc izgalmas történet, elbeszélés olvasható hat különböző szerző tollából. Főként ismét a fantasztikum birodalmában barangoltak íróink, ám ezúttal a poszt apokalipszis a vezérfonal, ami összeköti a történeteket. Természetesen mindezek mellett a régóta megszokott hírek, olvasónaplók, filmkritikák, interjúk, versek, illusztrációk és egyéb, kultúrával kapcsolatos cikkek is megtalálhatóak.

Akik egy ideje várják már a magazint, azok minden bizonnyal tudják, hogy a korábbi számoknál megszokott periodika helyett – némi csúszással –, ezúttal nem három hónap telt el a legutolsó megjelenés óta. Több olyan bürokratikus kötelességnek kellett eleget tennünk, amik sajnos teljes mértékben akadályozzák a konstruktív munkát. Sajnos ezek a kötelességek évről-évre egyre nehezítik a művészek tevékenységét. A törvényhozók elfelejtik, vagy nem akarnak róla tudomást venni, hogy a művészek nem aktatologatók. Támogatás helyett egyre újabb és újabb akadályokat gördítenek elénk. De nem adtuk fel, küzdöttünk pályázatokért, küzdöttünk a közhasznúságunkért, és közben mégis valahogy összeállt ez az anyag, hála a kitartó szerkesztőknek, íróknak, korrektoroknak és természetesen azoknak az embereknek, akik közreműködtek abban, hogy az egyesület adminisztratív ügyei is rendben legyenek. Reméljük, mindenkit kárpótol majd a tartalom, valamint a megnövelt terjedelem. Több mint hetven oldalra duzzadt a SpiritArt Egyesület folyóirata. Reméljük, tartalmas szórakozást biztosít majd, és annyi örömöt szerez, mint nekünk, akik megírtuk, szerkesztettük és csiszolgattuk. 

Kellemes olvasást!

http://spiritart.hu/#index1.php?modul=cikk&mod1=mutat&id=1679&kezdes=0&szuloID=278

Tartalom

Hertelendy Anna: SpiritArt hírek
Láng Zsuzsanna: Chuck Palahniuk – Kísértettek (Olvasónapló)
Vass Sándor: Farkasének (Vers)
Mészáros András: Tolvaj Jamie (Novella)
Bukros Zsolt: A Világvége (Rozi a moziban)
Rozványi Dávid: Interferencia (Kávémesék)
Czinkóczi Krisztina: De viszont (Gondolatok)
Novák Gábor: A világbéke gerillái (Novella)
Vass Sándor: Ébredj (Vers)
Bukros Zsolt: Armageddon teória (Recenzió)
Novák Gábor: Beteg srác bebop (Novella)
Botta András: Beszélgetés Fazekas Attilával
Varga Tamás József (Craz): Jegenye Brúnó (Novella)
Tukszár György: Gaura Ágnes – Vámpírok múzsája (Olvasónapló)
Vass Sándor: A portya (Elbeszélés)
Varga Tamás József: Vain Parrots: Szemenszedett Szerelem
I. M. Brod: Aranyösvényen (Elbeszélés)
Mészáros András: Célkeresztben: Szélesi Sándor
Vass Sándor: Tükör és tükörkép (Novella)
Vass Sándor: Szabadok, foglyok... (Vers)

Christine Ardens: Árnyékban

Hatalmas csarnokban, fehér márványoszlopok erdejében álltam. Úgy láttam, talán nincs tető, mert meghatározhatatlan ragyogás áradt felülről. Ahogy fölsandítottam a nyaktörő magasságba, mégiscsak megpillantottam az átsejlő boltozatot, így rá kellett ébrednem, hogy a fényesség belülről jön. Az oszlopokról sugárzott, melyek nem érték el a tetőt, és nem is törtek egyforma magasba, de még a legalacsonyabb is az óriási csarnok közepéig nyújtózott. Halovány árnyékuk egymást keresztezte a végtelenbe vesző kőpadlaton. Nem láttam tisztán a sejtelmes ragyogástól az oszlopfőket, de úgy tűnt, szobrok trónolnak ott. Csupán az alakok bontakoztak ki a fehér sugárzásból: ülő vagy álló, különféle pózba dermedt emberek.

– Üdvözlégy körünkben, idegen! – hallottam az egyik oszlop tetejéről.

– Hol vagyok? – kérdeztem udvariatlanul.

Rossz szokásom, hogy ha áhítatot parancsolnak rám, mint ahogy ez a hely és a pátosszal megszólaló hang tette, néha ingerlékennyé válok.

– Előbb mutatnánk kegyednek valamit, s azután válaszolunk a kérdéseire. – Ez a hang másfelől érkezett, és sokkal kedvesebben szólt hozzám.

– Jól van – enyhültem meg. – Szívesen megnézem, amit mutatni akarnak.

Vártam, hogy elém lépjen egy vezető, vagy a kőpadló fényes kockái megmozduljanak alattam, hogy elvigyenek megnézni azt a valamit. Felkészültem mindenre, hiszen eddigre már tudtam, hogy álmodom. A hátam mögül halk zsongás szüremlett elő; megfordultam. Egy jól ismert pesti utcán álltam, előttem kígyózó sor, mely egészen a szemközti művelődési ház csukott kapujáig ért.

– Elnézést, nem tudja, mikor engednek be végre? – fordult egy munkásoverálos férfi az előttem álló öltönyös úriemberhez.

– Biztosan mindjárt beengednek, de hát tudja, hogy van ez az ilyen rendezvényeken…

Hátrasandítottam a vállam felett: a csarnok helyett természetesen csak a forgalmat láttam, és az esti fénybe öltözött utcákat. A tömegen halk moraj futott végig, és megindult a sor. Körülöttem rendezetten, de izgatottan lépkedtek az emberek. Nők és férfiak, csinosan és elegánsan vagy éppen farmerben, edzőcipőben. Nevettek és sutyorogtak, félhangosan és hangosan beszélgettek. Sodródtam velük, miközben igyekeztem elkapni a körülöttem repkedő mondatokat.

– És már fél órája itt voltam, csak kimentem mosdóba, az az alak meg…

– … jó lesz, a múltkor is mesélte Csaba, hogy kettő is volt!

– Én elhoztam az összeset, itt van a táskámban…

– …biztosan, de a főnök alig akart elengedni, mondtam neki, hogy azért ez mindenkinek jár…

Kíváncsian vártam, hogy bejussak végre az épületbe, és megnézzem, miféle nagyszabású rendezvényre özönlött ide ez a sok ember. Koncerthangulat fogott el, de azokat általában nem művelődési házakban rendezik, és a közönség is túlságosan sokszínű volt. Az összes korosztály képviselte magát, még néhány gyereket is láttam, mint ahogy ősz hajú nagymamákat és nagypapákat is. Jobbra tőlem punk frizurás fiatal araszolt egy kiskosztümös dáma mellett.

Végre elértem a kaput, ahol egy sportzakós férfi szólt mindenkinek, mielőtt beengedte őket. Sokan a táskájukban, zsebeikben kezdtek kotorászni. Nálam semmi nem volt, amit ilyenkor elkérhetnek: palack vagy éles tárgy. Meglepetésemre azonban mást mondott nekem a férfi:

– Kérem, legyen kedves kikapcsolni a mobiltelefonját! – szólt szívélyes mosollyal.

Közelebbről megnézve biztos lettem benne, hogy nem biztonsági őr, hanem a művelődési ház alkalmazottja.

Odabenn a sor felgyorsult, és hamarosan a díszteremben találtam magam. Középen és a falak mentén is székek sora várta a közönséget, de a későn bejutóknak már így sem jutott ülőhely. A dobogó előtti elkerített részen tévéstáb állítgatta a berendezését, mikrofonerdő nyúlt a magasba, reflektorfény ragyogott. A tömeg lassacskán elhelyezkedett, és kitörő tapssal fogadta a függöny mögül előlépő embereket. Nyújtogattam a nyakam, hátha felfedezem a hírességeket, de a sorban helyet foglaló férfiak és nők kicsit sem voltak ismerősek. Előlépett a konferanszié, és elkezdte a szokásos, különleges megtiszteltetésről szóló bevezetőt, azonban a tömeg egyre hangosabb zsongása lassan kántálásba váltott, ami megakasztotta. A férfi megértően mosolygott, és amikor a közönség skandálása hangosabb lett, megadóan háttérbe húzódott. Először nem értettem, mit mondogatnak ütemesen az emberek, csak az „akarunk” jutott el hozzám. Egy pillanattal később ráébredtem, hogy csupán azért nem értettem rögtön, mert annyira szokatlan volt, hogy hiába hallottam, nem fogtam fel:

– I-ro-dal-mat a-ka-runk! – kántálta a közönség.

Ahogy a konferanszié hátralépett, és a reflektorok az asztalnál ülőkre irányultak, a tömeg egy csapásra elhallgatott. Egyesületek és irodalmi körök képviselői mutatták be magukat röviden, majd előkerült pár papírlap.

– Remélem, nem lesz nagy sor a dedikálásnál – jegyezte meg a mellettem álló hölgy a partnerének. – Három könyvet is hoztam két írótól, de haza kéne érnem a kicsihez…

Közelebb araszoltam a dobogóhoz, ahol az egyik férfi maga elé húzta a mikrofont. Most már biztos voltam benne, hogy a papírlapok nem valamiféle beszédet tartalmaznak. Megismertem a gyűrődéseket, a hajtások nyomait, a ceruzával beírt javítások árnyképét a nyomtatott sorok felett, még a verejték és az átvirrasztott éjszakák illatát is érezni véltem: ez bizony egy kézirat.

– Új felfedezettünk, Kis Ernő pár napja írt novellája következik – jelentette be a férfi.

– Vers is lesz? – kérdezte a tőlem ballra álló férfi a barátjától halkan.

– Persze, de pszt!

Elkezdődött a felolvasás, de az első sorokat már nem hallhattam, mert a felvillanó vakuk fénye átváltott egy állandó, fehér ragyogásba: ismét a hatalmas csarnokban álltam.

– Mit szól Ön mindehhez, kisasszony? – Ez egy új hang volt, egy távolabbi oszlopról.

– Szép álom – nyögtem nagy nehezen.

Annyira ledöbbentett az iménti élmény, hogy zsongott tőle minden porcikám, és nehezemre esett megszólalni.

– Eljövend, ha akarják! – zengett az első, pátosszal teli hang jobbról.

– Ha kik akarják? – értetlenkedtem. – És egyáltalán kik maguk?

– Hogyha a mai írók akarják – szólt a kedves hang, aki egyszer már megnyugtatott.

A baloldali oszlop magasából érkezett, de hiába hunyorogtam, odafenn csak egy ülő alak fényességtől körülvett formáját tudtam kivenni. Egyik kezével megtámasztotta a fejét, kissé előre és oldalra dőlt, de az arcát vagy a ruhái részleteit nem láthattam.

– Azt pedig, hogy kik vagyunk, mindjárt megértheti, kedvesem – folytatta. – A csalfa vakszerencse vezette Önt hozzánk, egyet a több ezer közül, hogy döntsön. Akar-e mihozzánk hasonlatossá válni? Mert végeredményében erről lenne szó…

– Nem ez a lényeg! – ellenkezett egy távolabbi oszlop szobra. – Hanem hogy újra legyen igazi irodalom. Megújulás kell, forradalom, egy új Nyugat!

– Épp egy fehérszemély! – dohogott egy egészen távoli hang. – Ez azért mégis abszurdum!

– Maga csak ne kotyogjon bele, már a csontja is rég elporladt! Nem úgy van az már rég, mint a maga korában…

– Különben is pocsék verseket írt!

– Lárifári! Csak ugatnak itt, mint a veszett kutyák, mindegyik a maga igazát. Ne hallgasson rájuk, kisasszony, nem értenek ezek semmit az irodalomhoz! Arról nem beszélni kell, hanem tenni, méghozzá jól tenni!

– Na de uraim! Na és persze a hölgyek, mert igenis vannak köztünk.

Lassan megvilágosuló elmével, kissé kábán hallgattam a kialakuló kisebb perpatvart. Úgy éreztem, az oszlopok árnyéka megnő, és agyonnyom engem, a jelentéktelen kis lényt.

– Ti… vagyis maguk csak nem… – suttogtam.

A baloldali, kedves hangú szobor mégis meghallotta odafent.

– Igen is, meg nem is. Mi csak az árnyképei, emlékei vagyunk régi önmagunknak. Nem azok, akik voltunk, hanem ahogyan emlékeznek ránk. De ugyanakkor itt maradt lelkünk egy kicsiny darabkája is, mert a kötelesség nem enged. Az utókor tisztelete helyezett ide minket, és minden alkalommal, amikor egy iskolai könyvbe kerülünk, amikor dolgozatot írnak rólunk vagy emlékestet tartanak a tiszteletünkre, egy egész picit magasabbra nő az oszlopunk, aminek tetejéről kárhoztatva vagyunk őrködni.

– Kárhoztatva? – visszhangoztam kábán, miközben a többi Nemzet Nagyja még mindig perlekedett vagy csitítani próbálta a kedélyeket.

– Mit gondol, kedvesem, akartam én ezt? Hiszen maga is író, talán szeretné, ha életét kutatnák, gondolatait fürkésznék az érthetetlen, messzi idő távlatából? Ha örök nyugtalanságra ítélt lelkét boncolnák éles elméikkel? Millió deák kárhoztatná a nevét, amiért nem bírta megjegyezni, amit Ön soha nem is akart tudatni. Hiszen nem ezt akarta egyikünk sem. Melyikünk miért tette a dolgát, az mindig más. Ki a hazáért, ki csak önmagáért, legtöbbünk adni akart valamit. De nem ezt, sosem ezt…

– Igen, sosem ezt – értettem egyet. – Csak az üzenet a fontos. Én mindig szerettem az irodalmat, hiszen művelem is, ahogy tőlem telik. De néhányukat bizony megutáltam, mikor újra és újra meg kellett tanulnom azt is, mit reggeliztek keddenként. Először az általánosban, aztán a szakközépben, a gimnáziumban, a szintemelőn, az egyetemen…

Egyre lázasabban beszéltem, már-már kiabáltam, de nem bírtam abbahagyni, a sok régóta elfojtott frusztráció most előtört belőlem.

– Istenem, több évtizede ugyanaz! – kiabáltam. – Mindig csak a Nyugat, és Balassi, Arany, Zrínyi, Ady és a többiek! Szerelmek így-úgy, meg mit gondolt, amikor írta! Nem gondolt semmit, tudja azt mindenki, aki egy sort is leírt valaha tehetséggel! Az árnyékukban élünk, minden sorunkat magukhoz mérik, ami a máról szól, ami elmerészel távolodni a képzelet távlatába, az ponyva, lektűr, mert szépirodalom, az csakis a klasszikus lehet! Van fogalmuk arról a megaláztatásról, amikor megmosolyogják, ha azt mondja: író vagyok?

Kifulladva elhallgattam, elvörösödtem attól, ami kitört belőlem. Mégiscsak rajtuk nevelkedtünk, mégis sokat adtak, nagyot alkottak, világot váltottak vagy legalábbis változtattak meg. Hiszen én is hányszor lelkesültem vagy andalodtam verseiken, mulattam vagy sírtam írásaikon. A Nagy Nevek csarnokában pedig ilyesmire vetemedem: ledorongolom őket és panaszkodom az emlékükre.

A beálló, súlyos csendet a baloldali szobor törte meg.

– Maga a tökéletes. – Hallottam a hangján, hogy mosolyog.

– Ez az ára, kisasszony. – Ez arról a piedesztálról érkezett, amelyik veszett kutyának nevezte a többieket. – Élő irodalom csak úgy lehet, ha szentjei is vannak, és a szentek sosem élnek és halnak békésen, és látja, haláluk után is egyre előcitálják őket. Kiforgatják szavaikat és nem arra emlékeznek, amit írtak, hanem ahogyan írták. Nem túl kényelmes idefent, erről biztosíthatom, és pár hólyag kivételével legszívesebben mind leszállnánk innen. De ez az ára.

– Nem, ezt nem hiszem el – motyogtam. – Kell, hogy legyen valami középút.

– Nincsen, s ezt bizonyosan kijelenthetjük – szólt az emelkedett modorú szobor. – Sok időn át gondolkozhattunk felőle. A döntés a ma íróin áll vagy bukik: akarnak-e újra naggyá lenni, a nemzet vezetői, az irodalom felvirágoztatói. A deáksereg újra a vállán vinné, s megkoszorúzná költőit. A kávéházakban novellákat olvasnának fel, s fenntartott asztala lenne az íróknak a legjobb helyen. Valóra válhatna, amit nemrég mutattuk.

– Én amondó vagyok, ne siessük el – szólt közbe a baloldali. – Az irodalom nem halt meg. Nem szabad és nem is lehet visszahozni a régi időket, de ebben az új időben is megtalálja majd a helyét és szerepét mindaz, ami érdemes rá belőle.

– Dönteni és cselekedni kell! – dörgött a másik oszlop lakója. – Ez a többség akarata! A kisasszony fogja, amit adunk, s el ne veszejtse! Amelyik tehetséges író fejére tűzi csak egy percre is, abból a nemzet eszménye, az irodalom nagyja válik. Életében megtehet bármit, amit mi is tettünk, nem lesz többé gátja. Halála után pedig közénk kerül. De ha eldobja, eltékozolja, akkor ez a lehetőség örökre meghal.

Zöld villanás hullott alá az oszlopok magasából, és körben libegve nyitott tenyerembe esett. Egy kis babérágacska volt az, melyből talán koszorú nő, ha valakinek a fejére teszem: a dicsőség koszorúja, a nagyság elismerése, amit aztán felhasználhat jóra-rosszra, és csak remélheti, hogy az utókor nem csak értékelni, de érteni is fogja.

– Kedvesem – suttogta a baloldali szobor –, ne higgyen mindig az íróknak, hiszen tudja, milyen népség vagyunk. Mindig van másik lehetőség.

Szerettem volna megsimogatni annak az oszlopnak a sima márványát, ha már ledönteni nem tudom, és talán nem is akarom. De amikor kinyújtottam a kezem, a fentről áradó fényesség elvakított. Kelletlenül nyitottam ki a szemem az új nap sugarára, ami beszökött a függönyrésen, és az arcomba tűzött.

Most bizonyosan azt várja az olvasó, hogy elmeséljem, volt-e a kezemben szorongatva vagy a párnámon egy kis zöld ágacska. De én csak azért sem teszek ilyet. Arra gondoltam, lezárom itt ezt a történetet, és gondoljon mindenki, amit akar. Két dolgot akarok még csupán elmondani. Fontolgatom, hogy majdani végrendeletemben megtiltom az utókornak, hogy az életemet kutassa. Sosem lehet tudni, jó pár írónk és költőnk álmában sem gondolta volna, hogy abba a csarnokba kerül…

A másik, hogy elmentem egy kis parkba, ahol egy szobor áll, vagyis inkább ül. Egyik kezével megtámasztja a fejét, és kissé előre és oldalra dől. Gondos kezek virágokat és kis bokrokat ültettek elé. Sok zöld ágacskát.

*

Ajánlom ezt a novellát a ‎József Attila Irodalmi Szalonnak, hálából a múltkori kerekasztal beszélgetésért, a SpiritArt nevében is.

Megjelent a Lidércfény Rastith különszáma

Tartalom:

Könyvajánló: Rastith, avagy egy démonvilág krónikái /Kapitány/, Rastith – Egy démonvilág krónikái (részletek az ekultura.hu cikkéből) /Szabó Dominik/

Interjú: a Rastith két alkotójával /Lidércfény HQ/

Novellarészletek: A fájdalom dala /Norbert Winney/, A Láng rabjai /Alex Ironwood/, Féreg a horgon /Tim Morgan/, Idea etoru integre /Bereczki Viktor/, Ti’thar jóslata /Christine Ardens/, A tudás tornya /Craig McCormack/, A Jótevő /Soren Ward/, Veszett lelkek /Norbert Winney/, Rastith szeme /Douglas Rowland/

Olvasói vélemények: a Cherubion fórumáról /Fezmin - Nogusta - elegos7 - Kívülálló/

Így készült...: A fájdalom dala illusztrációja; a Rastith szeme illusztrációja; a kötet borítója (részlet)

A Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat februári Rastith különszáma az alábbi hivatkozáson érhető el:
http://www.szentesinfo.hu/lidercfeny/papirlf/lidercfeny_akf_rastith.pdf

Második feladat: Időjárás jelentés

Elkövetők (abc sorban): Angel Lilith, Christine Ardens, Craz, Hertelendy Anna, Jimmy Cartwrigth, Kozári Dorka, Pál Kitti, Szél Zsolt, Vándor Gábor, Virágh Anna

1.

Andan felnézett az égre, aztán vissza az alatta tekergő karcsú női testre. Amihez természetesen egy fej is tartozott meg lábak és kezek, de Andant akkor és ott egészen más részei foglalták le:

– Te! – szólt a lányhoz, mert hirtelen nem jutott eszébe a neve. – Te! – folytatta aztán, de megint csak elhallgatott, és forgatni kezdte a fejét. Végül nagy nehezen kinyögte: – Tudtad, hogy ha így fekszel alattam, én meg így tartom a fejem, akkor úgy néz ki, mintha három melled lenne?

A lány felnézett. Combja között még mindig szorította a férfit, de már nem rá figyelt. A lemenő nap valóban káprázatos volt, ahogy bearanyozta, vagy inkább bebarnázta, a pár órával korábbi záportól még nedves füvet. Aztán magára pillantott. Nem volt egyszerű úgy fordítani a nyakát, hogy mindent lásson. Hirtelen egy villám húzott keresztül a szürkülő égbolton. A lány nevetni kezdett.

– Szerintem, ha megvárjuk az esőt – felnézett az égre –, ami úgy hat és fél perc múlva lesz, még egy lángoló hullára is fogok hasonlítani. – Elgondolkodott. – Egy lángoló, hárommellű hullára… – vihogott fel.

– Hat és fél perc? – nézett rá a férfi.

– Most már csak hat perc tíz másodperc… Nyolc… Hét…

– Honnan tudod te azt ilyen pontosan?

– Tudod, indián vagyok – ajkai közé dugta az ujját, majd kihúzta és feltartotta –, megnéztem, milyen erősen fúj a szél… Ez úgy tizenhat és fél kilométer per órás. A hajam állapota szerint a relatív páratartalom nyolcvanhat százalék, és ahogy te is mondtad, vagyis egy kicsit másképp, a felhőzet is hetven százalékos már.

A férfi először a csuklóján lévő műszerre nézett (minden adat stimmelt), aztán a lány harmadik – kissé máris megnyúlt – mellére pillantott. Tudta, hogy nincs ott, de az az árnyék… Végül mégiscsak a szeménél kötött ki:

– Te… Ti, indiánok, ezt valóban így meg tudjátok mondani?

– Már csak négy perc ötvenkét másodperc maradt, ha nem akarsz elázni…

– De tényleg meg tudjátok mondani ilyen pontosan? – hebegett a férfi, miközben a nő kimászott alóla.

– Hülye vagy? Hogy tudnánk megmondani? Mikor beütöd az időkoordinátákat a vezérlőbe, egy csomó érdekes adatot is kiad ám, csak te akkor is mással voltál elfoglalva…

A férfi még mindig bambán nézett maga elé, akkor is, amikor az első esőcseppek végigfolytak az arcán és a lány még meztelen mellein:

– Akkor… Akkor te nem is vagy indián? – Nagyon csalódottnak látszott…

2.

Telihold volt, de a város lakói mindebből semmit sem érzékeltek, hisz a fénye nem tudott magának utat törni a sűrű felhőtakarón át, amely mint egy nehéz, ólomszürke kupola borult a településre, elzárva azt a külvilágtól. Már három napja esett egyfolytában, és az apró, lomha esőcseppek az emberek kedvével együtt az idő múlását is kimosták a fejekből. A hajnali utcánál csak az álmos tekintetek voltak üresebbek. Az anyóka a pékség kirakatán át figyelte a járdán szérfröccsenő cseppeket, ahogy meg-megcsillantak a gázlámpa fényénél. Tompán bámult maga elé, miközben önkéntelenül is szorosabbra húzta fejkendőjén a csomót. Sóhajtott egy nagyot, majd – mint aki vízbe ugrik – lélegzetét visszatartva kilépett az utcára.

3.

A szürke köd félig megette a világot. Teljesen elnyelte az utcán sorakozó fákat, homályos folttá mosta össze a gyér bokrokat a lábam mellett, ahogyan hazafelé sétáltam. Túl késő volt már ahhoz, hogy égjenek az utcai lámpák, és túl korán, hogy a felkelő nap bizonytalan derengése világosabbra színezze a lágy masszát, amiben lépkedtem. Csupán a cigarettám egyetlen pontnyi izzása tudatta a külvilággal, hogy itt vagyok, hogy létezem. De nem járt senki sem az utcán, hogy észrevegyen.

4.

Még ifjú volt a lángsugarú nyár, virított a kikelet. A végtelen táj nyugalmát semmi sem zavarhatta meg. A levegő üde volt, frissességét még nem terhelték a nap fáradalmai. Dödölle – a messze földön ismert, hős lovag – aggódó tekintettel vizslatta a növényzetet. „Nyáron zúzmara…” – sehogy sem talált magyarázatot a jelenségre. Közelebb hajolt egy ághoz, hogy jobban megvizsgálhassa, mire az azt borító fehér kristályok furcsán mozgolódni kezdtek. Dödölle ámulva figyelte, ahogy az általa zúzmarának vélt valami ezernyi, apró jégpillangóként száll a magasba, hogy utána, mintha csak megunná a repkedést, rettenetes jégesőként zúduljon szegény fejére.

– Miért teszik ezt velünk az isteneink?! – bosszankodott Dödölle, fájó tagjait dörzsölgetve.

– Vörös az ég alja, bort bontottak az éjjel – legyintett éppen ébredező fegyverhordozója, Szamovár.

5.

Hajnalodott. A pára tengeréből derékig emelkedtek ki a magasabb hegyormok. SzBagolynak valami nem tetszett. Megrázta magát és a levegőbe szimatolt. Tudta, hogy a néma csönd mindig bajt jelent. Fölrázta KoczkaCét. Az öreg baar szolga mindjárt megérezte, mit kell tennie, és halkan ébresztgetni kezdte a duereket.

– Talán mégsem hazudott az a vörösagyaras, akit tegnap elkaptunk – morfondírozott SzBagoly, miközben zöldbőrű legénysége köréje kuporodott. Agyaraikat összeszorítva várták a pillanatot, amikor a Gonosz Nap sugaraival szétzavarja a hágót eltakaró ködöt.

SzBagoly kántálni kezdett, közben lábai rezgőcsárdást jártak.

Egy napsugár hasította keresztül a felhőket. Fény árasztotta el a hegyoldalt.

Az orkok eksztatikus fotoszintetizálásba kezdtek.

6.

Aranyló meteorok húztak színes tűzcsíkokat a sötét égre, a hold megmaradt darabkái ezüstös fénnyel öntötték el a romokat. Fémhordók pisla tüzei derengtek át a lassan szállingózó hamufelhőn, pernye és nukleáris szennyezés keserédes illata ülepedett le az utcák közepén tátongó kráterek mélyére. Gyönge klórgáz rebbentette meg a hamutól szürke fák fonnyadó lombját. Belekapott a lány ritkuló, szőke hajába, míg ő nagyot lélegzett a gázmaszk alatt. Ábrándozó, hályogos tekintetét az égre függesztette, és figyelte, ahogy az ózonpajzs nélküli égbolt megtelik suhanó meteorokkal, vörös fénnyel árasztva el a láthatárt.

7.

A szél valamikor éjszaka indulhatott meg, mindenesetre reggel már istenesen fújt. A horizonton lilás fény derengett, amerre a Negyedik Számú Központi Csillag kaptatott föl az égre. Az Első és a Második már teljes fényében ragyogott, a Harmadik azonban sűrű ködbe burkolózott. Mat mordult egyet, mikor kinézett az ajtón. Neki persze pont arra kell mennie, és a köd esőt ígér. Na, mindegy, ha menni kel, hát menni kell – gondolta, és elindult. A nehézkes gravitációs térben alig lépett kettőt, mikor az égen ciklámen villám futott át, és valóban megeredt az eső. A súlyos csöppek szinte koppantak a köpenyén és a kalapján, egyre sűrűbben. Mat csak ment, bár a szeme előtt egyre homályosabb volt a világ, míg végül nem látott mást maga körül, csak szürke maszatot. Ekkor érte utol Lil hangja:

– Drágám! Összecserélted az olvasószemüveged a savállóval!

8.

Élő holtköltők ébredése

Elkallódó emlékezet ragacsos útvesztője – csizmám a sárban tapod, hajamat ágak tépázzák. Fekete, elszakított fürtjeimmel szél játszadoz, könnyemet eső maszatolja. A vér a szívemből a bordáim közt talál utat. Az ólmos lé végigcsorog a mellemen, alább a hasamon, és a combomon, majd a felázott talajba szivárog. A nehéz, kesertől és fertőzéstől mocskos cseppeket a föld beissza, egész a pokolig érnek. A szív nem dobog többé, ázottan és falfehéren állok a temető kapujában. Nehéz gránittömbök magasodnak fölém, ormótlan vaskapuk dőlnek a viharnak, kőkeresztek vigyorognak rám a párafüggönyön át. Villám hasít a testembe, de nekem ez már nem árt: halottabb nem is lehetnék.

9.

Hajnal az öbölnél

Sűrű köd ült meg a magas sziklafallal határolt félkör alakú öböl fölött, s a horizont mögül épphogy kibukkanó nap aranyló hidat alkotó sugarai különös fénnyel játszottak a lassan gomolygó vízpárán. A tenger hullámai még álmosan közelítették meg a szirteket, a víz csöndesen morajlott a magasra törő falak között. Az éj árnyai, alaktalan lényei már visszahúzódtak rejtett zugaikba, vagy a tenger mélységeibe, ahová ember nem juthat el. A sötétség kreatúráinak helyét lassan elfoglalták a nappal nem kevésbé különös teremtményei, akik mit sem tudtak éjjeli társaik sötétbe rejtett, ezüstfényű, szentségtelen titkairól. Nem úgy a köd, mely méltóságteljes lomhasággal emelkedett egyre feljebb a sziklák között, hogy tompítsa a nap szerteágazó sugarait az orom tetején elterülő városka lakói számára, s hogy hírt vigyen nekik: Előjöhettek, elmúlt a sötét. Ebben segítségére volt néhány madár is; lassú szárnycsapásokkal, óvatos, rövid rikkantásokkal jelezték a reggel közeledtét.

Békés, nyugodt, eseménytelen napnak indul ez is – gondolhatták a városka korán kelő lakói, feledve bizarr álmaikat, melyek nemrég még gyöngyöző verejtéket csaltak homlokukra, s még az ébredés utáni pillanatokban is groteszk árnyakat varázsoltak szobáik sötét sarkaiba. Azonban hamarost egy hajókürt sziklák által felerősített dübörgése törte meg hajnali merengésüket, s törölte ki szemükből végleg az éjjelről visszamaradt nyomasztó látomásokat. Nemsokkal később maga a háromkéményes gőzös is feltűnt a távoli horizonton nagy, szürkéskék füstgomolyagokat eregetve. Ám ezt már csak a félelmet nem ismerő, bátor őrök figyelhették meg a tenger mélységeibe vesző oromzat magasából.

Komótosan indult meg a forgalom a városka másik oldalán elterülő szántóföldek és erdők irányába, meg a délre lévő kikötő felé. Lovaskocsik, szamár húzta szekerek araszoltak a gyalogszerrel közlekedők között, ám mindezek sietve rebbentek szét a polgármester automobiljának közeledtét hallva. Újabb nap virradt hát.

10.

Temetői hajnal

A dombtetőn álló harangláb két kongása azt jelezte, hogy tíz perc múlva felkel a nap. A kockakövekkel kirakott hepehupás utacska melletti örökzöld sövény ágait megrezgette a korán kelő szél, vagy csak néhány késésben lévő örökifjú vámpírcsemete spurizott a földalatti búvóhelyeik felé, nehogy lekéssék a szokásos kapuzárást.

Jobbra, a magas kőkerítés felől, a kopaszodó, stöpszli temetőőr vonszolt két hullát a lábuknál fogva egy nagyobb kriptába, közben rezignáltan szitkozódott, mert a bal hulla folyton beleakadt valamibe. A talajmentén gomolygó ködtől meg nem látta a terepakadályokat, sőt az előbb még egy szemtelen zombit is arrébb kellett rugdosnia, mert laposkúszás közben elkezdte csócsálni a jobb hulla bal fülét. De az őr bátran megfenyítette a mohó bohó zombit, akin ezáltal állandósult a szemtelen állapot, mert amikor a hantok közt keresgélni kezdte az atrocitástól kipotyogott látószervét, egy fülesbagoly lecsapott a finom falatra. A tollas meg így lett szemfüles bagoly.

Persze a temetőőr csak azért viselkedett ily bátran, mert a heti adag leszállított hulláért nem csak egy aranyat kapott egy bentlakótól, hanem mert a lidérc a hatékonyabb munkavégzés okán mindig ráolvasott egy kisebb varázslatot is, ami megvédte a szolgaszintű élőhalottaktól.

A kopaszodó figura tehát elégedetten ráncigálta tovább a hullákat, miközben keleten felbukkant a nap, mely csillagászati jelenséghez egy lelkes sikítószellem adott művészien megkapó audióvizuális hátteret.

Első feladat: Csináld kecskével!

Avagy ami kiszivárgott az Akik még nem csinálták kecskével nagyon titkos csoportból - tizenegy megoldás az első feladatra az alábbi elkövetőktől (abc sorrend szerint, mivel minden nem szivárgott ki, mert mondom, hogy nagyon titkos csoport):.Anna Winkler, Berill Archer Malfoy, Christine Ardens, Craz, Jimmy Cartwright, Mab Tee, Máté Vera, Mészáros Gyula, Kristálysólyom, Pál Kitti, Stiga.

1.

Kecske, béka 

– Vidd innen!
– Hova vigyem? Az erkélyre? Megfordulni sem tud.
– Mit bánom én! Csak vidd innen.
– Most miért? Egész jópofa. Nézd, még kis szarva is van.
– Még neked is lehet, ha nem viszed innen ezt a dögöt! Aztán majd mekeghetsz.
– Semminek sem tudsz örülni. Ennél eredetibb ajándékot még sosem kaptunk.
– A bácsikád és az ő eredetisége! Hozott volna inkább hurkát, kolbászt. Azt legalább megehetnénk. Hm. Nem is rossz ötlet...
– Mit forgatsz a fejedben már megint, asszony?
– Együk meg.
– Micsoda?!
– Ne hőbörögj! A hús az hús. Ha éppen kecskéé hát kecskéé. Nézz rá, olyan négy-öt kilónyi biztosan lenne belőle.
– De hát ez még csak egy kis gida!
– Legalább porhanyós.
– Mióta vagy te ilyen szívtelen?
– Amióta nekem kell feltakarítanom a bogyóit. Meg lepucolnom a nyálát a cipőkről. Soroljam még?
– De hát ez csak egy kis gida, egy ma született bárány! Még alig kóstolt bele az életbe!
– Hát, most megtanulja, mi az élet rendje. Ő a kecskegida, mi meg Farkasék. Belekóstolunk.
– Én ugyan nem!
– Miért, hm? Hallottál már olyan mondást, hogy ajándék gidának ne nézd a húsát?
– Ne próbálj megdumálni! Nézz rá, hát nem aranyos a kis göbös lábaival? A kis szarvkezdeményeivel? Olyan ártatlanul néz...
– Persze, mert épp most lakott jól a függönnyel.
– Én ugyan nem ölöm meg. Ha meg akarod enni, majd te levágod.
– Még azzal is én vesződjek? Hát milyen férfi vagy te?
– Olyan, akinek van szíve, ellentétben egy bizonyos nőszeméllyel.
– Ha nem akarod megenni, akkor vidd le a játszótérre. Ha esik, majd bemegy a pingpongasztal alá, gaz meg van bőven, zabálhat.
– Hahh, hogy aztán ellopják nekem! Hát így kell bánni egy állattal? Egy kölyökkel? Egy ajándékkal? De figyelj, ha megnő, akkor majd lesz kecsketej, állítólag az egészséges.
– Ha megnő? Már most sincs neki elég hely! Nézd meg, mindjárt leesik a szekrény tetejéről!
– Mégis aggódsz érte?
– Aggódik a fene. De ha leesik, összetöri a dohányzóasztalt.
– Neked semmi sem jó. Lásd kivel van dolgod, és mert karácsony van: visszaviszem a bácsikámnak. De sosem fogja kiheverni ezt a sértést.
– Te se fogod kiheverni, ha ez a dög rád borítja a szekrényt. Vagy ha megrágja a kedvenc sportújságodat.
– Na, azt már nem! Hol a kocsikulcs?
– Megette.
– Azt is?! Megette az egyik papucsomat, elnézem. Megette az otthonkádat, nem érdekel, amúgy is ronda volt. De hogy a kocsikulcsot is?! Ezt már nem tűrhetem!
– Végre, egy kis határozottság!
– Ehh, sokra megyek vele! Nem a határozottság nyitja és indítja az autót.
– Hívd fel a bácsikád, ő majd elviszi.

– Megnyugodtál?
– Meg. De ma te takarítasz.
– Szegény kis jószág... Máris hiányzik.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Talán... tarthatnánk valamilyen állatot.
– Te!
– Valami kisebbet. Mondjuk, békát.
– Milyet?
– Kecskebékát.

2.

Egy kecske kellene

– Szasz Pistukám!
– Agyonisten Imrebá! Hogy vagyunk, hogy vagyunk?
– Ne is kérdezd Pistukám! Hol így, hol úgy. Tudod, az én koromban már... – legyintett. – De mongyad má', tucc-e eladó kecskét?
– Minek az magának Imrebá? – kérdezte István, miközben rátámaszkodott az ásónyélre. – Hát ott van a Rozi nem?
– Jaj Pistukám, ne is mondd! Ezek szerint még nem hallottad, hogy a Rozi kimútt? – mondta elcsukló hangon.
– Oszt mi lett vele, hogy kimúlt?
– Az úgy vót, ho' a minap kiengettük ide ja zerdőbe a kert mögé, had legelésszen kedvire – kezdett bele Imrebá. – Aztán gyöttek ezek az okos, tanútt ámberek a tanácstú...
– A városházáról Imrebá, városházáról – szakította félbe István. – Nincsen már tanács vagy huszonöt éve.
– Mindegyaz Pistukám, egyhülyeség! – mordult fel Imrebá. – De mondom a Rozit! Szóva gyüttek ezek a zemberek, oszt a' egyik mutatta ám, hogy melyik fákat kő kivágnyi. Én meg közbe' a kert végit ástam fő. Onnat tudom. Aztán a másik ámber, akiné meg ilyen brummpöffös fűrész vót...
– Motoros fűrész – helyesbített István.
– Egyhülyeség Pistukám! Szóval a fűrészes meg fogta a szerszámát, máminthogy a fűrészt, oszt szépen sorba kivágta a megjelőt fákat. A Rozi meg csak ott ugrabugrát ide-oda, hiába szóttam neki, hogy mennyen arrébb, mer' rádűl egy fa...
– És rádőlt?
– Dehogy! Több esze vót a Rozinak anná!
– Akkor mi lett vele?
– Belekötött a fűrészes ámberbe. Gondolom idegesítette a berregés.
– Az meg nekiment a fűrésszel?
– Frászkarikát! Az ippeg fát vágott. A Rozi nekiment háturul, a fűrész beszorút a fába, de csak amíg az rá nem dőt a fűrészesre.
– És meghalt?
– Ki?
– A fűrészes.
– Szerencsére nem, csak a lába tőrt el. De a Rozit azt be köllött vinni a' állatorvoshoz elaatatni.
– De miért? – értetlenkedett István.
– Aszonták, közveszélyes, meg emberi életeket veszélyeztet.
– Nahát, ez botrány Imrebá!
– Ez az Pistukám. Szóva' tucc-e eladó kecskét?

3.

- A fuvarlevelet!
- Tessék parancsolni!
- Kecskék, heh? A szagból mindjárt gondoltam, hogy nem parfümöt szállít.
- A fuvar az fuvar, meg kell élni valahogy.
- Ellenőrizzük a szállítmányt. Nyissa ki a hátsó rakodóajtót!
- Tőlem! De vigyázzanak hová lépnek!

- o -

- Kecskében? Meg vagy őrülve!
- Miért? Emberek is lenyelik, amikor a repülőn csempészik.
- Te hülye vagy!
- Most mi van? Úgy átcsúsztam az ellenőrzésen, mint a pinty.
- És hogy szeded ki a zacskókat, te ökör?
- Most mit kell sértegetni? Csak várnunk kell egy kicsit, kijönnek maguktól.
- És te fogsz a szarban turkálni?
- Hát... az én munkám csak a szállítás volt...
- Vazze, mindjárt összetöröm a képedet!
- Jól van, na! Segítek!
- És mi van, ha odabent kiszakadt a zacskó? Akkor hogyan szeded ki?
- Mit tudom én...! Majd megfejjük.
- Nem maradt egy csepp eszed sem! Szerinted mit szólna a főnök, ha a por helyett egy kanna tejet tennék elé?
- Nem szereti a kecsketejet?
- Te! Megütlek!
- Oké, oké, nyugi! Nem lehet kivonni belőle? A tejport is csinálják valahogy.
- Ha még egy szót szólsz, esküszöm hullazsákban visznek el! Nyomás a platóra, és le ne gyere az áru nélkül!

4.

– Drágám… – hörögte a férfi.
– Uhmm…
– Drágám! 
– Mi… van… már megint?!
– Az a kecske minket stíröl.
– Nem érdekel… hadd nézzen! Te meg csináld a dolgod!
– De… komolyan.
– Legalább lát valami szépet ma. Folytassuk!
– Jó, a te hófehér fenekedet lesi. Nekem mindegy.
– Oh, és kritikusan méregeti, vagy tetszik neki a látvány?
– Tényleg az az első gondolatod, hogy a kecske like-olja-e a segged?!
– Tudod, hogy felszedtem pár kilót, és ha hízok, rögtön a hátsómra megy a plusz. De ha a kecskének bejön, akkor…
– Asszony, légy észnél! Inkább ne akard, hogy bejöjjön neki!
– Uhmm, azt viszont jól érzem, hogy neked bejön a dolog?
– Végül is, szép formás, izmos lábai vannak.
– Lökött! Nah, folytasd!
– Szerintem ő is beszállna…
– Akkor igenis bejön neki a seggem! Hah!
– Egyre… furcsább szemekkel néz. Oh, csak ide ne jöjjön!
– Mindegy! Kecskével még úgysem csináltam.

5.

– Kedves gyermekem! Látom, mennyire szenvedsz, engedd, hogy jobbá tegyem az életed, teljesítem három kívánságod! – szólt a jótündér egy nagyon szomorú lányhoz.

– Köszönöm szépen jótündér! – válaszolt a lány, majd rövid gondolkodás után megszólalt. – Először is szeretnék kérni egy nagy halom káposztát. 

– Kívánságod számomra parancs! – mondta a tündér, furcsállva a különös vágyat.

A lány elégedetten nyugtázta, ahogy az udvart szép lassan ellepték a kisebb-nagyobb méretű zöldségek.

– Mi volna a második kívánságod?

– Szeretném, hogyha varázsolnál nekem még egy kis káposztát! – kérte a lány, miközben egy közeli kupacot méregetett.

– Ahogy óhajtod! – mondta a tündér még jobban megrökönyödve. 

Az udvaron tornyosuló káposzták halma pedig már lassacskán úgy tűnt, hogy keresztezi a felhők vándorútját.

– Köszönöm szépen! Utoljára azt kívánnám, hogy kérlek, változtass engem kecskévé!

A tündér szemöldöke az egekig szökött, de teljesítette a nem mindennapi kívánságot.

A lány boldogan él, hogyha még nem halt meg. A tündér pedig azóta sem érti a történteket.

6.

A lapok hallgatnak

Aladár belépett a homályos helyiségbe.
– Fáradjon beljebb, uram! Üljön az asztalhoz – hallatszott egy sejtelmes hang a szoba sötétjéből.
– Még sosem…
– Természetes, hogy furán érzi magát, de meglátja, minden kérdésre választ kap majd. Foglaljon helyet, máris kezdünk!
– Nem nagyon hiszek az ilyesmiben. – Aladár kényelmetlenül fészkelődött a székében.
Verona elővette a Tarot kártyáját, megkeverte a paklit, kirakott kilenc kártyát három sorba.
– Nos, uram, előbb a múltjáról fogok beszélni.
– Nem a jövőmről kéne?
– Arra is sort kerítünk. Aszongya: Magának nemrég volt egy párja, akit nagyon szeretett. Sok időt töltöttek együtt.
– Igen, ez igaz.
– Keresztnevének kezdőbetűje: G. Gabriella, Gertrúd…
– Gizike – csillant fel Aladár szeme.
A jósnő elkomorult.
– Gizike ugye nem tartozott a szép nők közé?
– Nekem ő volt a legszebb.
– A lapok azt mutatják, hogy nem tudott beszélni, csupán egy szót.
– Mégis mindent megértettem – sóhajtott a férfi.
Verona folytatta.
– A kedvese folyton fehér bundában járt.
– Szerettem a puha szőrét.
– És mintha baj lett volna a lábaival.
– Pontosan olyan lába volt, amilyen kellett! – horkant fel Aladár.
A jósnő elsápadt.
– A halál kártyája. Gizike már nem él, meggyilkolták!
A férfi nem válaszolt.
– Maga tette! – kiáltott fel Verona. – Elvágta a torkát, kivéreztette, kibelezte, megnyúzta, aztán megsütötte… és… megette? Milyen ember maga?
– Az átkozott megcsalt! Pedig én teljes szívemből szerettem! – kelt ki magából Aladár. – Etettem, itattam, gondoskodtam róla! Még a mezőn is együtt legeltünk! De neki az a faluvégi galád bak kellett, aki csak simán meghágta! És ő hagyta, sőt élvezte! Ezért megettem, hiába tejelt nekem.
– Maga egy kannibál! – torzult el a jósnő arca.
– Én nem eszek embert!
– Most vallotta be, hogy megsütötte Gizikét, ezért a pokolra jut!

– Higgye el nagyon megbántam! – sírta el magát Aladár. – Gizike az első nagy szerelmem volt, és mióta elment, se éjelem, se nappalom. Igen, bűnt követtem el, amikor megöltem őt, de most megesküszöm Önnek, mindenre, ami szent, hogy többé nem eszek kecskét!

7.

Esetlen kecske esete
− Mekk! − Mekk, kedves ezredes! − Ne mekegjen, kezdje!
− Feljelentem fekete fenegyereket! Eme keretben szerepel.
− He? Ezzel kezdje: Neve?
− Kecske Elek.
− Ellette?
− Kecske Etel.
− Merre?
− Szegeden.
− Neje?
− Egy.
− Neve!
− Eszter.
− Epekednek?
− Egy esztendeje.
− Gyerekek?
− Heten.
− Eset menete, helye?
− Egyszer este nejem hetet ellett. Remek gyerekek, egy se neveletlen…
− Kevesebb terefere! − Ez esetben jelentem, fekete fenegyerek gyerekeket, nejemet megette. − Ez kellemetlen. − Kellemetlen? Te szemtelen kecske ezredeske! − Ne vessen meg kedves Elek! Eme fenegyerek kellemetlen, de nem ehet kenyeret! − Nem ehet?? − Megbetegedne... − Megette nejem, gyerekeket, hetet. Elkeseredtem.
− Kezelhetetlen eset.
− Tenyered fekete! Kelletlen szegezem neked, fekete lebernyeged fenegyereket rejteget?
− Lehetetlen…
− Te etted meg nejem?!!
− Peches, esetlen kecske, megeszlek menten. Ezen e reggelen ezredest ettem, te meg desszert leszel nekem!
− Meeekk! Segedelmet!!

8.

– Tetszik?
– Nem tudom. Valami még hiányzik…
– Legyen hosszabb?
– Nem, így is hosszabb a kelleténél.
– Legyen alacsonyabb?
– Nem… – hümmögött. – Szakáll! Kell neki egy szakáll!
– Tessék, ott a szakáll. Így már jó?
– Nem tudom…
– Fordítsak még a szemén?
– Akkor meg olyan idétlenül nézne ki…
– Úgy hasonlítana a legjobban. – Hosszasan a másikra pillantott, aztán csettintett és lenézett. – Nézd! Nem is rossz!
– Szóval szerinted így hasonlít rám? Ilyen ocsmány vagyok?!
– Nem, ööö, én csak azt mondom…
– Persze, csak mert alacsony vagyok, tömzsi, szőrös, és a szemem úgy áll, mintha le akarna mászni az arcomról, már rögtön így nézek ki! – Az állatra bökött. – Te gúnyolsz engem! – fordult vissza a vele szemben állóhoz.
– Én? Dehogy gúnyollak! – Rövid szünetet tartott. – Ellenben ez az állat az enyémeket! – lemutatott a – kissé esetlen – lényre. – Ha elfogadod, a világon senki sem fogja érteni őt és a fajtáját, minden szavuk egyetlen hangnak tetszik majd, gondold el, mi mindent kigúnyolhatnak együtt! Sőt, hatalmuk lesz az enyémek felett, mert adnak nekik tejet, tőlük függ majd egy csomó élet!
– És akkor én cserébe ezért az izéért fogjam vissza magam? Ennél még a rombolásnak is több értelme van!
– Úgy egyeztünk meg, te kapsz valami hozzád hasonlót odalentre, és cserébe nem pusztítod el azt, amit én vittem le. Tök jól megélnek majd együtt, hasznosak lesznek egymásnak.
– Hát nem tudom… tényleg ennyire csúnya vagyok? – kérdezte bizonytalanul, halkan.
– Tényleg. De nem is az a dolgod, hogy szép légy! Na. Kell az állat, vagy nem?
– Jó, jó, de akkor legalább egy normális nevet adjunk neki!
– Rendben. Hogy is hívják a leghűségesebb szolgáidat?
– Kecses és Becses. Az egyik ért a lelkek kíméletes kárhoztatásához, a másik hűségesen őrzi a tüzet már vagy ezer éve.
– Akkor legyen… Kecses és Becses… legyen kebe… becske… nem-nem, kecske! Igen, így fogjuk hívni. Ezzel még a szolgáidnak is állítunk egy hosszú életű emléket. Áll az alku?
– Egyáltalán nem pusztíthatok?
Pillanatnyi csend következett.
– Na jó, egy kicsit, de utána visszaáll a rend és burjánzik az élet néhány millió évig. A pusztítást meg rám kenheted.
– Hm… végül is, méltányos ajánlat. A következő csapásig meg csak kibírom valahogy azt a pármillió évet!
– Remek! Akkor viszem a kecskét és szólok Noénak.

9.

– Te, Jani komám, mondd csak, hogy udvarolsz az asszonynak? Az enyém mindig olyan mufurc, mire hazaérek a munkából, sosincs kedve „ahhoz”. 
– No, idefigyelj komám! Amikor hazaérek, odaszólok neki: „Asszony, készítsd a kecskét!” Na, aztán mindig megkérdi: „Milyen kecskét?” Akkor azt mondom: „Hát azt a gömbölyű fenekecskét!” Próbáld csak ki komám, meglátod, működik az!

***

– Asszony, fejd meg a kecskét!
– Már megfejtem! Hol a picsába csavarogtál eddig? Már megint a kocsmába' voltál?
– Ott, az istenit! De most vissza is megyek, és úgy szájba vágom a Jani komámat, hogy egy hétig tejrül álmodik!
– Aztán miért?
– Mert ha rá hallgatok, akkor sose látom a „kecskét”! – kacsintott mégis az asszonyra.
– Ott van az ólban, mi ütött tebeléd? Jól berúgtál, már megint, félrebeszélsz!
– Csak szeretném azt a „kecskét”! – közeledett az asszonyhoz.
– Te, perverz disznó, hát már erre fanyalodnál? Szégyelld magad!
– De a Jani azt mondta, hogy jó lesz a „kecske”! – emelte fel a hangját.
– Undorító férfiak!
– Hülye nők! – vágott vissza.
– Most meg hová mész?
– Vissza a kocsmába, megnézem, hogy ott van-e még a Jani!
– Minek?
– Mert ha ott van még, akkor elmegyek hozzájuk, megfogom a Marcsát, oszt megnézem a „kecskéjét”.
– Milyen kecskéjét?
– Háhá, na végre már! Hát, azt a gömbölyű fenekecskéjét!

10.

A bosszorgány, a macska és a kecske

Bang, bang, BANG…

– Mi a jó… ki dörömböl itt hajnal kettőkor?

– Én vagyok az! Engedj be! – hallatszott az ajtó túloldaláról.

– Az nem lehet, én én vagyok, nem te! – túrtam bele értetlenül kócos hajamba.

– Craz vagyok, te hülye! – érkezett a kielégítő magyarázat.

– Bocsi, az agyam nem fog reggel kilenc előtt, főleg, hogy előbb még aludtam.

– Eresszél már be, bajban vagyok! – türelmetlenkedett Craz.

– Gondolom, mert egészen hosszú mondatokat használsz. Na jól van, nyitom már, gyere!

– Üldöznek – dőlt az előszobafalnak Craz, miután becsuktam mögötte az ajtót.

– Kicsodák és miért? – faggattam kisandítva a kukucskálón: sehol senki.

– Boszorkány, macska miatt – válaszolta Craz a szokott bőbeszédűségével.

– Ha nem fejted ki bővebben, kiteszlek! – meredtem rá szúrósan.

– El akartam kapni egy macskát.

– És? – faggattam rosszat sejtve. Tudtam, hogy viszonyul kerge barátom a macskákhoz: leginkább a tányér felől.

– Megszívtam, egy boszorkányé volt a cica.

– Ezt meg honnan tudod?

Craz felém villantotta monalisa-mosolyát, mielőtt válaszolt:

– Rá volt írva a pólójára keresztbe, hogy „bosszorgány”.

– Így, rosszul? – hitetlenkedtem.

– Nem volt időm jól megnézni – vált el a faltól Craz, akár ágtól az elsárgult levél.

– Ha összerogysz, nem bírlak megemelni! – méltatlankodtam, miközben megpróbáltam megtámasztani.

– Jól vagyok – érkezett a nem túl meggyőző válasz.

– Fura a szemed – rémüldöztem. – Mi a frász van veled?

– A bosszorgány utánam lőtt egy átkot. Nem talált.

– De mégis talált, mert sárgás lett a szemed.

– Biztos a pálinka – próbálta Craz az idült alkoholizmussal elbagatellizálni a problémát.

– De nem a fehérje, hanem az írisz kezd sárga lenni!

– Dehogy! – legyintett.

– A kezed is fura – állapítottam meg, elkapva méretes mancsát. – A körmök megvastagodtak és elszíneződtek. És mindig ilyen szőrös voltál?

– Ja. Mindig.

– És mindig hosszú és tarka volt a szőröd? – érdeklődtem tovább.

– Francba – foglalta össze a helyzetet Craz.

– Gyere! – igyekeztem beljebb támogatni megátkozott barátomat. – Majd csak kisütünk valamit.

– De nem macskát – sóhajtott Craz, miközben betámolyogtunk a szobába.

– Van egy pár ráolvasásom átok ellen, mindjárt hozom, ne mozdulj!

– Meg – halottam még mögülem, miközben átrohantam a hálóba. Nem törődtem vele, és csak később jöttem rá, hogy nem jól hallottam.

– Itt is van – toppantam be a szobába jó pár perc elteltével. – Hé, Craz, hová tűntél?

– Mekk! – érkezett a válasz a kanapé mögül.

A könyv hangos puffanással esett ki a kezemből, mire Craz érdeklődve kikukucskált. Jól sejtettem, az átok beteljesült.

– Itt már nincs mit tenni – sóhajtottam.

Craz közelebb jött, és megszaglászta a könyvet.

– Hibavaló – intetem le. – Hé, mit csinálsz? Az nem ennivaló!

– Mekk! – ellenkezett Craz.

– Azt hiszem, van egy kis káposzta a hűtőben – sóhajtottam fáradtan.

11.

Az első kecske

– Én még sosem csináltam kecskével!

– Nyugi, nem lesz semmi baj.

– De mi lesz, ha elrontom?

– Ezt nem lehet elrontani.

– Te sokszor csináltad már?

– Persze. Kecskével, kakassal, tehénnel, macskával, mikor mit sikerült szerezni hozzá.

– És mindig ugyanúgy?

– Naná. Nincs nagy különbség egy macska és egy kecske között.

– Így jó lesz? – kérdezte, miközben óvatosan, de eltökélten közelebb húzódott a megkötözött kecskéhez.

– Állj egy kicsit még közelebb hozzá, és próbáld nagyobb erővel, mint egy macskánál, hogy kellőképpen hatoljon a húsba. Látod, ebből a szögből egy erőteljes mozdulattal pont eléred a kecske gé pontját.

– Mi az a gé pont? – vonta össze szemöldökét a lány, mert egy gé pontról már tudott, de gyanús volt, hogy ez nem az.

– Hát a szíve csücskénél a gémóver pont. Ha a kés hegye eléri, a kontaktméreg egy pillanat alatt végez vele.

– Kontaktméreg?

– Nyugi, ötven fok felett azonnal lebomlik.

– Biztos?

– Persze.

– És utána?

– Ha az állat lelke eltávozik, a Másnaposság istene elfogadja az áldozatot, és telíti a kecske húsát vitaminokkal és különféle ásványi anyagokkal, amitől még jobb íze is lesz, nem csak gyógyító hatása.

– Az tök jó! – lelkendezett a lány.

– Este pedig olyan paprikás kecskét főzök belőle, hogy mind a tíz ujjadat megnyalod utána. Sőt, ha malacul eszel, és a kaja lecsöpög a jobb lábad nagyujjára, akkor azt is megnyalod, és úgy már tizenegy.

Megjelent a Lector magazin harmadik, decemberi száma

Elérhető: http://spiritart.hu/lector/lector3.pdf


Tartalom:

SpiritArt hírek  -3
Czövek Andrea (Mab Tee): Mennyit ér a múzsa csókja?  -4
METRO másképp - Dimitry Glukhovsky válaszol  -7
Hernád Péter: Erzsébet  -12
Veréb Ani: Pörgés  -13
SF, sci-fi, sience fiction, tudományos fantasztikum  -14
A Galaktikától az iDealig - Antal József válaszol  -17
Novák Gábor: A szavak embere  -20
Progtyca - A megsorvadt nappal  -23
Nocturna - Az elveszett csillag  -26
Rozványi Dávid: Orpheus  -27
"Emmávót" - Vegyesköret Tilesh módra  -29
Losonczy Gergő: Perspektíva  -32
Czinkóczi Krisztina: Tükörherceg  -36
Mészáros András: Karácsonyi vámpírének  -37
Impresszum  -40

Megjelent a Lector magazin második száma

A magazin pdf változata itt elérhető: http://spiritart.hu/lector/lector2.pdf


Tartalom:

SpiritArt hírek 3
Varga Tamás József - A válasz: 42 – Kollárik Péter válaszol 4
Vass Sándor: Vannak a szép… 7
Czinkóczi Krisztina - Neil Gaiman: Óceán az út végén 8
Rozványi Dávid: Kávémesék: Erkölcsösség-igazolvány 10
Tukszár György - III. Fantasztikus Kéziratok Éjszakája 12
Novák Gábor: A doktor játékai 14
Czinkóczi Krisztina - Írás kiadó! – Betekintés a fizetős kiadók világába, és egy szerzői pénzen megjelenő friss antológiába 23
Tukszár György - Brandon Sanderson: Elantris 26
Rozványi Dávid: Kávémesék: Élők temetője 29
Jimmy Cartwright - Az élő(holt) magyar nyelv 32
Botta András - A. és B. Sztrugackíj: A kölyök 37
Mészáros András: A csillagokért... 41
Vass Sándor:: Rövid 47
Botta András - A MEZTELEN ÜGYNÖK Szórakoztató Irodalmi Magazin 48
Kelvin - 1440 52
Hertelendy Anna - A búra alatt 54

Impresszum 56

Megjelent a Lector magazin első száma

Tartalom

Varga Tamás József - Irodalomtól a filmig - Fonyódi Tibor válaszol /4
Mészáros András - Bábeltől a közösségi portálokig - "Öreg Józsibácsi és a fészbúk, avagy a szántóvető és a kibertér esete /12
Vass Sándor - Dac /15
Botta András - Lakott sziget - amikor a kedvenc könyvből készített film is bejövős... /16
Mészáros András - Egyszer az életben /21
Novák Gábor Időjunkie /24
Vass Sándor -Ha meghalok /27
Jimmy Cartwright - Lidércfény - honnan, miért, hogyan, s merre /28
Tukszár György - Calderon - avagy hullajelölt kerestetik /37
Czinkóczi Krisztina -Vészbanyák - Avagy csak amíg vízben nem találod magadat! /42
Vass Sándor -Ballád /44
Láng Zsuzsanna -Joe Hill: A szív alakú doboz / 45
Gajdácsi László -Rozi a moziban - World war Z (2013), Isten a vádlottak padján (2008), Silent Hill: Revelation (2012), Grave Encounters 2 /48
Mészáros András -Vendégtanár - Vendégtanár-novellaciklus /54
Novák Gábor - Szexshop Blues /63
Mészáros András - Szürkület Babilonban /66
Impresszum /67


http://spiritart.hu/#index1.php?modul=cikk&mod1=mutat&id=1646&kezdes=0&szuloID=245