Cortuus vára félúton feküdt a tengerpart és a Szent
Servizia hegyorma között. Sabine másfél napig lovagolt a Volpaia erdőségein
keresztül, hogy elérje. Hajába száraz falevelek gabalyodtak; kék egyenruháját,
amit a Bűbájűző Intézet tagjaként viselt, sárfoltok csúfították.
Senki nem várt rá a birtok kapujánál, de nem is számított
ilyesmire. Végignézett mocskos uniformisán, sejtve, hogy nem lesz ideje
megmosakodni a találkozás előtt – az uralkodó üzenete nem tűrt halasztást. Az
egyik udvari szolga lesegítette a lováról, az ajtónálló bekísérte a hallba, egy
szobalány egy szalonba vezette; de egyikük sem érthette, milyen fontos ügyben
jár a nő, mert egyértelmű parancsot kapott, hogy csak Fiesole mágusnak, a vár
urának árulhatja el a részleteket. Így nem is sejtették, mennyire idegesítette
Sabine-t, hogy megváratják, ő azonban igyekezett uralkodni magán.
Piszkos ruhájával nem akart ráülni a finom kárpitozású
bútorokra, pedig a hosszú utazás után jól esett volna megpihenni egy kicsit. Türelmetlenül
körözött a szalonban, mint egy ketrecbe zárt griffon. Ennek a szobának
láthatóan nem volt funkciója a vendégek fogadásán kívül, két kereveten, három
karosszéken és egy kávézóasztalon kívül csak a csatajelenetet ábrázoló díszes
ablak köthette le a figyelmét. Majdnem az egész falat elfoglalta, és a
Fényhívők színes üvegszobraira emlékeztetett – azzal a különbséggel, hogy míg a
Fényhívők ólomszálakkal rögzítették egymáshoz a különböző színű
üvegszilánkokat, itt mintha egyetlen összefüggő üvegtáblává olvasztották volna
a darabokat, ahol a színek finom átmenettel folytak egymásba.
– Lenyűgöző, igaz? – kérdezte a férfi. Sabine nem vette
észre, mikor került mögé. Nem rezzent össze, hiszen az Intézet megedzette az
idegeit, de az bántotta, hogy nem hallotta a lépteit. – A Tűzföld urától kaptam
hálából a Tengerfoki csatáért. A tűzföldi üvegművesek készítik a világ
legcsodálatosabb ablakait, ugye egyetért velem?
– Tényleg szép – mondta a nő, Fiesole felé fordulva.
Meglepte, hogy a férfi nemes anyagból készült, de egyszerű színű és szabású
ruhákat visel, nem pedig olyan rikító, feltűnő köntösfélét, mint a főváros
mágusai. Nem hordott amuletteket sem, ahogy a tűzföldi varázslók, őszbe forduló
haját rövidre nyíratta. Hírével ellentétben egyáltalán nem tűnt profi
démonológusnak; sokkal inkább egy joviális könyvtárosnak. A tökéletes
összképhez csak egy okuláré hiányzott volna, amit viszont nem viselt; még a
csíptető nyoma sem látszott az orrnyergén. – De nem az ablakairól akarok
társalogni.
– Ó, igen – felelte kedélyesen hunyorogva. – A szolgálóim
említették, hogy nagyon sürgős ügyben keres, és bár az ügy pontos természetét
nem árulta el nekik, feltételezem, hogy démonokkal kapcsolatos. Más ügyben
nemigen szoktak keresni – mondta egy mosoly kíséretében, ami olyan gyorsan
halványult el, hogy ha Sabine pislog, talán észre sem veszi.
– Őfelsége küldött ide, uram – húzta ki magát büszkén
Sabine, a különös, színes fényben is tisztán csillogtak a rendfokozatok a
mocskos kabátján. – Nyugtalanító dolgok történnek a birodalomban, és őfelsége
számít az ön segítségére, uram.
– És mennyire nyugtalanító? – kérdezte a homlokát ráncolva.
– Tud esetleg várni vacsora utánig? Nem szívesen hagynék ki egy étkezést holmi
impek miatt.
– Nem vagyunk benne biztosak, hogy mindez az impek műve...
– Ó, jajj! – szakította félbe Fiesole; szavaival
ellentétben ugyanaz a kurta-furcsa vigyor jelent meg az arcán, mint korábban. –
Az valóban nyugtalanító. Elmesélhetné a részleteket vacsora közben!
– De...
– Ha az öltözéke miatt aggódik, ne tegye! Az inasok már
előkészítettek egy lakosztályt magának, ott felfrissítheti magát vacsora előtt.
Sabine nem volt elragadtatva az ötlettől. Kötelességének
érezte minél hamarabb teljesítenie a parancsot – ugyanakkor, ha húsbavágó volna
az ügy, a kapitány egy griffont is a rendelkezésére bocsátott volna, amivel
néhány óra alatt ideér, nem kellett volna másfél napig lovagolnia. Így talán
mégsem kell annyira sietnie; és megvacsorázhat, talán az éjszakát is itt
töltheti, mielőtt visszaindul.
Szegényes csomagját már felvitték a lakosztályba. A szobalány
egy dézsában forró vizet, tisztálkodó- és illatszereket hozott, amit a nő ugyan
túlzásnak tartott, de értésére adták, hogy Fiesole úr nagyon kényes a
tisztaságra. Továbbá ragaszkodott hozzá, hogy adja oda neki a ruháit, hogy
kimoshassa, de Sabine nem könnyen vált meg az uniformisától; végül csak úgy
volt hajlandó beleegyezni, hogy előtte leszedte a rangjelzéseket a kabát
váll-lapjáról és hajtókájáról. A finom bársonyblúzra azonban, amit saját ruhája
helyett kapott, nem merte feltűzni, nehogy felsértse az anyagot, ezért a
kölcsönszoknya redői közé rejtett zsebbe dugta őket.
Bármilyen nemes anyagból készültek is, kényelmetlennek
érezte a ruháit; egyszer sem hordott szoknyát, mióta belépett Őfelsége Bűbájűző
Intézetébe. Egyszerűen nem volt praktikus. A szervezet ugyanis csak nevében
tűnt hivatalnak, valójában olyan ügyekkel foglalkozott, amikkel a városi
milíciák nem boldogultak egyedül: legtöbbször démonokkal. Ilyen helyzetekben
pedig nem engedhették maguknak a luxust, hogy a forma a funkció fölé kerekedjen.
Most viszont többször is majdnem elbotlott a súlyos szövetben, míg követte a
szobalányt a labirintusszerű folyosókon és lépcsőkön át Fiesole felé.
Legnagyobb meglepetésére nem egy ebédlőterembe vezették,
hanem a könyvtárszobába, ahol az olvasóasztalra halmozták a különböző
fogásokat. A mágus azonnal intett a szobalánynak, hogy távozhat, és maga mert
az ételből mindkettőjüknek.
– Tudja, a munkám többnyire magányt igényel, ezért
megszoktam, hogy itt étkezek, személyzet nélkül. Remélem, nem zavarja – szabadkozott
Fiesole. Sabine megrázta a fejét, és felötlött benne a laktanya hatalmas
étkezőtermének képe, ahol hosszú asztaloknál a bajtársakkal együtt szokott
vacsorázni. – Szarvasragu, pecorino-sajttal, paradicsommal és sütőtökkel.
Egy tűzföldi ételkülönlegesség.
Sabine megilletődve viszonozta a mágus mosolyát. A
tányérjára pillantva azonban különös dologra lett figyelmes: a raguba mintha
fénylő port kevertek volna. A kis szemcsék nem visszaverték a fényt, hanem ők
maguk árasztották azt; mintha szemnek alig láthatóan apró csillagbogarak úsztak
volna a szószban.
– Áh, látom észrevette a különleges fűszerünket – mondta
Fiesole kedélyesen. – Kóstolja csak meg! Ki tudja találni, mi az?
A nő kezdte belátni, hogy addig nem térhet a tárgyra a
mágussal, amíg át nem esnek a hóbortjainak számító formaságokon; és lassan
egyébként is megéhezett. Úgyhogy udvariasan bólintott, a szájához emelt egy kis
adagot a raguból, és megpróbálta kitalálni, milyen ízt érez.
– Holdraforgóvirág? – kérdezte, mire Fiesole szája még
szélesebb mosolyra húzódott.
– Nagyon jó! Valójában ez egy olyan különlegesség, aminek
minden példánya más ízű; de a darab tényleg a holdraforgó ízét hordozza.
Kiválóan ért az ételekhez, Sabine! – A nő hirtelen nem tudta, hogyan fogadja a
bókot; de szerencsére úgy tűnt, Fiesole-nak ennyi elég volt a protokollból, és
mielőtt válaszolhatott volna, témát váltott. – Kérem, fogyasszon egészséggel,
de közben mesélje el látogatása okát!
– Őfelsége nevében járok el – kezdte Sabine. – A Bűbájűző
Intézet kapitánya küldött, hogy a segítségét kérjem, ugyanis egy eddig
ismeretlen démon garázdálkodik a birodalomban. Olyan nyomokat hagy maga után,
amivel az Intézet démonológusai még nem találkoztak, de a kapitány reméli, hogy
ön igen, hiszen ön jóval tapasztaltabb bármelyiküknél.
– Ez hízelgő – kacagott a mágus. – És mégis mit művel ez a
maga démonja?
– Válogatás nélkül támad: férfiakat, nőket, embereket, elfeket.
A helyszín is változatos: kerültek elő áldozatok erdők mélyéről, barlangokból,
szántókról, de falvakból vagy városokból is. Eddig összesen harminchét esetről
tudunk.
– És miért csak most keresnek meg? – kérdezte Fiesole
komoran.
– Az Intézet nem igazán tudta, mihez kezdjen az esetekkel,
hiszen… nem halt meg senki.
– Ezt hogy érti?
– Úgy tűnik, hogy ez a démon nem öl embert: csak a
lelküket veszi el, de a testük életben marad.
– Lélek nélkül élni – motyogta a mágus, mintegy magának,
ahogy állát összekulcsolt kezére támasztotta. – Ez a halálnál is rosszabb sors.
A halállal a személy fájdalmai is megszűnnek, ahogy az emlékei is, amik a
fájdalmat tárolják. Mintha meg sem történt volna. Így viszont...
Sabine helyeselni akart, de amint eszébe jutott az
áldozatok írisz nélküli, ködös tekintete, a mindig egyenletes szuszogása,
megborzongott, és a torkára fagyott a szó. Nem olyanok voltak, mint az
élőhalottak: nem rothadt a bőrük, nem árasztották a halál szagát – de nem éltek.
Ettek, ha a szájukba rakták az ételt; pelenkába ürítettek, mint az újszülöttek.
Naphosszat bámulták a Királyi Szanatórium meszelt falait, és soha többé egy szó
sem hagyta el a torkukat. Sabine csak egyszer látott életében meztelen lelket,
de tudta, hogy az egy fénylő matéria; és a lélektelenek pontosan úgy festettek,
mint akiből kiveszett a fény. Olyan érzés volt rájuk nézni, mint egy
elcsendesült csatatéren járni.
– Nehéz megmondani, hány áldozat lehet pontosan – mondta
lassan Sabine. Nem hessegette el a lélektelenek képét, inkább megpróbált erőt
meríteni belőle. – Lehet, hogy jóval több. Ha valakit a vadonban támadnak meg,
és nem találják meg időben, éhen pusztulhat, és soha nem derül ki, hogy mi
okozta a vesztét. Az állapotot összetéveszthetik más bűbájokkal vagy
betegségekkel, hiszen ilyen gaztettet emberöltők óta nem láttunk.
– Ezek szerint elképzelhető, hogy régebb óta garázdálkodik a
környéken, csak maguk nem vették észre? – kérdezte Fiesole, épp annyi
számonkéréssel a hangjában, hogy Sabine elszégyellje magát az egész Bűbájűző
Intézet helyett. – Vagy lehet, hogy csak most érkezett a vidékre, és eddig
máshol vadászott.
– Lehet – felelte lesütött szemmel.
– És mit gondol, Sabine, mire kellenek neki a lelkek?
– Őfelsége mágusai már kutatják, hogy milyen rituáléhoz van
szükség ennyi lélekre, de eddig nem jutottak eredményre. Azért küldtek önhöz…
– Nem, az túl egyszerű volna – szakította félbe Fiesole. –
Akkor akár meg is ölhetné az áldozatait, eltüntethetné a testüket; miért
engedné el őket? Hiszen ezzel épp hogy felhívja magára a figyelmet. Ha
rituáléra készülne, azt titokban tenné. Az Intézet véleményére egyébként sem
adok; maga mit gondol?
– Talán nem aggasztja a lebukás – találgatott Sabine, ahogy
egyre kényelmetlenebbül érezte magát a mágus átható tekintetétől. Mintha
látóüveggel vizsgálta volna őt, mintha benne keresné a megoldást; és félt, hogy
ehhez nem tud eleget. – Talán káoszt akar kelteni. Félelmet. Talán a félelemből
táplálkozik.
Fiesole állát öklére támasztva figyelte, ahogy a nő
közeledik a megoldáshoz. Keskeny ajkai úgy húzódtak szét, hogy inkább tűnt
vicsorgásnak, mint mosolynak.
– Mire kellenek neki a lelkek, Sabine? – kérdezte újra,
keményebben, mint először. A boroskancsóért nyúlt, és először a lánynak, majd
magának is töltött az italból, amiben ugyanolyan fénylő fűszerszemcsék úsztak,
mint a raguban. – Gondolkodjon!
– A sajátja helyére? – találgatott a nő. Alig ért meg húsz
tavaszt; a partmenti embereknél ez az életük első ötödét jelentette, így
kifejezetten fiatalnak számított.
– Leleményes tipp, de kétlem, hogy erről volna szó, ez nem
egészen így működik. De ha rájön, miért van szüksége a lelkekre, a démont is
meg fogja találni, erről biztosíthatom – mondta egy lefegyverző mosoly
kíséretében, majd könnyeden, mintha csak az időjárásról csevegne, megkérdezte:
– Mondja, Sabine, látott már meztelen lelket valaha?
– Nem – vágta rá, mire Fiesole elkomorodva előredőlt, és
belé fúrta a tekintetét. Sabine szerette volna elfordítani a fejét, és nem
viszonozni annak a szempárnak a pillantását, ami soha nem pislog, de egyelőre
nem volt rá képes.
– Hazudik.
– Olvas a gondolataimban?
– Az arcára van írva.
Sabine önkéntelenül is a szája elé kapta a kezét, majd
amikor észrevette, mit csinál, lesütötte a szemét. A bőrén érezte a mágus
tekintetét, az elméjében az ő elméjét; nem bírt szabadulni attól az érzéstől,
hogy ő most valamilyen értelemben meztelen.
– Mikor látott lelket, Sabine? – kérdezte Fiesole lágy
hangon, ahogy a papok szoktak beszélni, és a nő érezte, hogy nem tehet mást,
mint hogy válaszol.
– Kilenc tavaszt értem meg akkor, gyermek voltam, alig
emlékszem – hárított. A mágus továbbra is meredten nézett rá, tekintete a
lekuporodó nagymacskáé volt; és látta a szemében, hogy nem elégedett a
válaszával. – Édesapám az Arno-menti csatában esett el. Aznap éjjel láttam őt,
és rögtön tudtam, mi történt.
– Milyen volt? – kérdezte halkan Fiesole.
– Gyönyörű – felelte a nő. A mágus felé nézett, de nem őt
látta maga előtt, hanem azt a tíz tavasszal korábbi emléket. – Nagyon fényes
volt, nem tudtam pontosan kivenni az alakját. Méz és széna illata töltötte be a
szobát. Nem mondott semmit, de nem is kellett, mert ahogy ránéztem, egyszerűen…
– Az édesapja gazdálkodó volt?
– Pásztor – bólintott a nő, majd maga mögött hagyva a jelenés
emlékét, a mágusra nézett. – Honnét tudja?
– A lélek az ember lényege, az egész létének
kvintesszenciája; ezért olyan aromát áraszt, amit a személy életében kedvesnek
tartott. A méz és a széna alapján ez volt a kézenfekvő következtetés. – Fiesole
hosszan gyönyörködött benne, ahogy Sabine az asztalra támaszkodott és maga elé
meredt, mintha megszédült volna; örökre az emlékezetébe véste a nő tágra nyílt
szemét. Felemelkedett, Sabine mögé lépett, majd kezét lazán a széke
háttámlájára tette, mintha csak fel akarná őt segíteni. – Azt hiszem, Sabine,
igaza volt az ügy sürgősségét illetően. Azonnal intézkedni fogok, hogy a
leggyorsabban megoldódjon a probléma. Remélem, kellemesen telt az estéje, és
őszintén sajnálom, hogy nem maradhat velem desszertre.
Sabine
lehunyta a szemét, és soha többet nem nyitotta ki.
 |
| Az illusztrációt Varga Péter Dávid készítette |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése