Megjelent a Zombi apokalipszis A simagöröngyösi rémület folytatódik -- Ingyenesen letölthető

A Lidércfény könyvek sorozatban nemrég megjelent a simagöröngyösi Zombi apokalipszis második kötete, A simagöröngyösi rémület folytatódik.

Tartalom:

HomoErgaster: Operagyanús rémálom-konklúziók
Anonymus R. Chynewa (Kaiser Rudolf): Borvo, avagy a Zombosszú
HomoErgaster: Dörösi Kornél beszámolója
Jimmy Cartwright: A Pulacsek, avagy ihlet és tragédia
Craz és Mab Tee: Zombigasztronómia, avagy csirkepörkölt ebédre
HomoErgaster: Egy Pszi-anyag leirata: A Párbaj
Lothryen (Kaiser Zsanett): Tanóra Simagöröngyösön
Craz: Zsuzsi és Lali (ja meg Zed)
Czinkóczi Krisztina: Etelka néni újra száguld!
Craz és Cyrus Livingstone: „Mert ez műanyag…”
Jimmy Cartwright: A végrehajtó visszatér, avagy az önkéntes osztag
Cyrus Livingstone: „Adásunkat megszakítjuk”
Craz: Tomasz Leó magándetektív különleges esetei – A Zuzu Petas küldetés
Craz és Kristálysólyom: A nagy zombifutam
Hertelendy Anna és Ndy: Holt Költők Társasága
Ndy: Adód, vagy nem adod!
Ignácz Ágoston: Öregember nem vén ember
Scholtz Róbert (Sigynnae): Y Ö S
Kapitány: Atomgerendástól Simagöröngyösig, avagy rémület a Bzmoton
Mickey Long: Lángossütő akció
HomoErgaster: Közjáték: Elemérünk találkozása Venci bácsival
Damien Grove: A kettes számú vizsgálati alany
Ndy: A pusztítás szimfóniája (kakofon)
Cyrus Livingstone: Közjáték. Leszámolás a Fóka-szirtnél
Stephen Rackham: Unktehila!
HomoErgaster: A szigeten, a válság helyszínétől távol
Lidércfény - Simagöröngyös világa

Hol volt, hol nem volt, volt 2012-ben egy újfajta kötet a fantasztikum világában, mely – a hazai könyvpiaci helyzethez, és a kötet amatőr mivoltához képest – elég szép sikert aratott nem csak olvasói, de szakmai körökben is. A kötet a Zombi Apokalipszis – A kezdet: Simagöröngyös címet viselte, és alapvetően a Lidércfény ötlettárából került a felszínre sok más ismert és kevésbé ismert író és grafikus által. A folytatást tartja most kezében az olvasó, amely reményeink szerint hasonlóan kellemes kikapcsolódást és jó szórakozást nyújt majd. Simagöröngyös, az ottani lakosok, és nem utolsó sorban az elő- rajzó zombik története ugyanis tovább folytatódik, s immár nem csak ez a kis zsáktelepülés a helyszín, hiszen a fertőzés tovább terjedt a környező falvakra is. A kötet elején visszapillantunk a kezdetekhez, majd időrendben felfedjük a katasztrófa további következményeit. Mi több, kiderül az is, hogy a CIA miben mesterkedik egy hideg, északi szigeten. Régi és új karakterek kelnek életre, régi és új írók tollából (billentyűzetéből), és „elevenednek” meg a grafikusok keze által. A novellák jellemzően az előző kötet stílusában íródtak, ám talán most jobban átgondoltabban, kidolgozottabban. Persze nem kötöttük meg az írók fantáziáját (sem a kezét), így van néhány novella, amelyik szinte csak háttérnek, alapnak használja Simagöröngyös világát. Mi, szerkesztők, mégis úgy éreztük, elférnek ezek is a többi között, hiszen nem elvesznek, hanem hozzáadnak. Az olvasónak pedig természetesen meghagyjuk a véleménynyilvánítás szabadságát, s ki-ki eldöntheti, hogy számára az egyes novellák beleférnek-e az általa elképzelt kánonba, vagy gondolatban inkább a többi mellé és nem közé rakja ezeket. Nos, vágjunk hát bele...

A novelláskötet az első résszel együtt szabadon letölthető a http://zombiapokalipszis.hu/ oldalról!

Craz és Cyrus Livingstone: Mert ez műanyag

Salakszentmotoros, helyi idő szerint 7 óra 30

Tóth Péter kisvállalkozó, a település gazdaboltjának tulajdonosa reggel felkelt, beleharapott a vajaskiflijébe, belekortyolt a tejeskávéjába, hogy az édeskés ízekkel és a nyári verőfénnyel feltöltekezve nekikezdjen a napi rutinnak. Az ízek élvezete ezúttal elmaradt, Péter a megkezdett „früstüköt” a szőnyegre köpte, miközben hanyatt dobta magát a támlás széken. Ugyanis a csukott konyhaablakon éppen egy zombi lesett, majd esett be az étkezőbe.

Péter szerencséjére az élőhalottat az ablak alá helyezett mosogató akadályozta a továbbhaladásban. A Salakszentmotorosi SC egykori hátvédje így néhány vetődéssel elérte a spájzban tárolt szerszámosládát és az abban rejtőző vietnami bozótvágót.

– Hogy rohadnál meg! – üvöltötte Péter, miközben többször lesújtott az oszladozó inakra. Az átható bűz jelezte, hogy az iménti átka már réges-régen okafogyottá vált. A feltrancsírozott tetem levágott részei azonban kezdetek önálló életet élni.

– Esküszöm, eldobom az agyad! – hörögte a „Tóth atyafi”, ahogy a faluban becézték, és újból lesújtott. A vágás nyomán feltárul a zombi megmaradt szürkeállománya, elkeveredve a padlón a kávé és kifli maradékokkal. A külön mozgó testrészek egyszeriben mozdulatlanná váltak, mintha csak a konnektorból húzták volna ki őket.

Péter az eset után néhány percig magába roskadtan ült, majd remegő kézzel a mobiltelefonjáért nyúlt. Az ismerős, borízű hang bejelentkezése után így szólt:

– Szeva, Csubi! Figyelj, gáz van… nagy gáz… szólj az Evoknak és gyertek ide mindketten, gyorsan!

Simagöröngyös határa, egy stratégiailag megfelelő bodzabokor, nem sokkal a fenti események előtt, hajnalhasadás után két verébugrásnyival

Ízirájder Dönci morogva hasalt a bokorban, és a felszerelését átkozta, ami felettébb hiányosnak bizonyult. Vagyis inkább nem megfelelőnek.

Tegnap este elhatározta, hogy feltérképezi a faluban az érdeklődésre számottevő dolgok mozgását. Ez több részből állt, de Döncinek adódott kellő szabadideje a terve részletes kidolgozására.

Az egész projekt lényege, hogy ha talál egy mintát az összes fellelhető akadályozó tényező mozgásában, akkor nagyobb hatásfokkal végezheti a zombiirtást.

Az akadályozó tényezők is több rétegűek voltak. Először is ott volt Csipa Mihály és Szeka. Emődi Bélát is ők fogták el, sőt még be is zárták a helyi rendőrség összes cellájába. Vagyis az egyetlenbe.

Ezt Dönci saját szemével látta – amint beviszik. Avagy saját fülével hallotta – ahogy Béla szomorúan ecseteli a dolog igazságtalanságát, kitérve Szeka és főnöke számos negatív jellemvonására, melyek megakadályozzák őket a helyzet racionális kezelésében. Élőszóban persze ez sokkal rövidebb, velősebb, vulgárisabb és hangosabb volt.

Valamint saját tenyerén tapasztalta – ahogy kellő nyomatékot adott a feszítővasnak a túszszabadító akció során, miután a rend két őre elhagyta a tetthelyet.

Arról meg Dönci igazán nem tehetett, hogy az épületet beriasztózták, és a zsaruk túl gyorsan visszaértek.

Tehát Ízirájder Dönci szeméhez szorította nagynénje színházi messzelátóját, majd rajzolt két bizonytalan ikszet taktikai térképén, a körzeti megbízotti irodához.

Salakszentmotoros, Makk VII-es italmérés, helyi idő szerint 7 óra 42

Csurgói Csanád (alias Csubakka), éppen csak túl volt a reggeli ébresztőjén (2 dl kevert, 1 dl szilva), amikor elérte őt Tóth hívása.

– Mennem kell, vár a meló! – vetette oda nem túl nagy lelkesedéssel Enyves Bécinek, a csaposnak, távozás közben. Elindult megkeresni szesztestvérét, az Evokot. Mivel cimborája nem jelent meg reggel a törzshelyükön, biztosan valamelyik csatorna partján dekkol, a tegnapi adag kiheverésének okán. Csanád mogorván látott neki a keresésének, mert ugye ahol meló, ott a lé, ami még több „lét” jelent a kocsmában, Csanád létének lényegét.

Ő és Endrődi Endre, az „Evok”, a nyolcvanas évek elején Salakszentmotoros zenei üdvöskéinek számítottak, igaz két teljesen különböző táborban. Csubakka a „Faluszéli Kurta Disco” lemezlovasaként ténykedett, Endre pedig a „Baranyai Villámok” nevű metálzenekar gitárosaként. A saját drukkerhaduk előtt teljes mellszélességgel pocskondiázták egymás zenei teljesítményét, hogy azután ’88-ban „kitántorogjanak” karöltve, és nyugaton próbáljanak szerencsét. Öt-hat évig nyúzták a húrokat a vendéglátóiparban, végül hazatértek.

Az itthoni helyzet hatására „szellemi szabadfoglalkozásúvá” váltak, vagyis alkalmi munkákból éldegéltek. Irodájuk a helyi becsületsüllyesztő, „Makk VII-es” volt. A becenevüket a feltűnő hasonlóságok miatt kapták még az első Star Wars-kultusz idején, amikor még nem tűntek fel a „baljós árnyak” a salakszentmotorosi tanácsháza felett.

Közel húszperces, fárasztó (és tikkasztó) keresgélés után Csubakka végre rálelt barátjára a Gátőr köz és a Gébics utca sarkán átfutó kanálisban. Az Evok olyan állapotban feküdt ott, mint aki épphogy túlélt egy félresikerült bolygóközi utazást.

– Hé, ébresztő!

Mivel a meglehetősen suta élesztgetési próbálkozásra az Evok nem mozdult, Csanád erőszakosabb megoldást választott.

– Leszállóegység! Leszállóegység jelentkezz! – ordította Endre fülébe, miközben jó alaposan megrázta a kis embert.

– Hogy…? Záróra…? Fizetek…

– Emeld már föl a pudvás valagadat, és gyere! A főnök hívott minket!

– A főnök…? Ő fizet…?

– Persze, hogy fizet, csak gyere már!

Az Evok nagy nehezen tápászkodott fel. Mozgása – ami a dinamizmust és az összeeséseket illeti – a birodalmi lépegetőhöz vált hasonlatossá. A felmentő sereg megindult Tóth Péter otthona felé.

Simagöröngyös határa, egy stratégiailag megfelelő bodzabokor, nem sokkal a fenti események előtt, pitymallat után három bagolyhuhogásnyira

Ízirájder Dönci felrajzolta a negyvenkettedik ikszet is a taktikai térképre, amely leginkább így – beavatatlan szemlélő által téves rálátással – egy szabásmintára, vagy egy kalóz kincses térképére hasonlított. Ahol az iksz jelöli az elásott kincset. Csakhogy negyvenkettő iksz, ami erősen kétségbe vonja ama kalóz szellemi frissességét, avagy ezáltal rámutat a természetestől nagymértékben eltérő paranoiájára.

Innen a leshelyről nagyszerű rálátás adódott Simagöröngyös jókora részére, ellenben lentről nehezen fedezhette volna fel bárki a bokorban lapulót. Pláne, ha a zombivadászon megfelelő terepszínű ruha van. Jó pár kávéfolttal, ami csak növeli az öltözék láthatatlansági hatásfokát.

Dönci elégedetten hajtogatta össze a térképet, majd az övtáskájába tette a füstbomba, a vékony és erős drótból barkácsolt fojtóhurok és egy rozsdás dobócsillag mellé, amit tegnap este talált hazafele menet, a temető mellett.

Indulás előtt még egyszer végigpásztázta látcsövével – vagyis Babi néni látcsövével – az alant elterülő tájat. A rutinfeladat során újabb gyanús mozgást észlelt. Méghozzá zombikat. Tíz zombit, amik a Salakszentmotorosi országúton poroszkáltak. Természetesen az úttorlasz túloldalán, senkitől se zavartatva.

Dönci feltápászkodott, megigazította a Simsonra kötözött kiegyenesített kaszát – e célszerszámot is tegnap kérte kölcsön Babi nénitől, a színházi kukkerrel együtt –, majd fejébe nyomta a harci motoros sapkáját és elbrümmögött a kérdéses útszakasz felé.

Salakszentmotoros, temető, a fenti események után, a kettővel fenti események előtt pár perccel (helyi idő szerint kb. 7. 35 kor)

– Hé, Sanya bácsi, lesz máma meló? – kérdezte Csamangó Lukács Réső Sándortól, a sírkövestől. A műhely a ravatalozó mellett üzemelt, az árukapcsolás végett.

– De sietős egyeseknek! Még be sem fejeztük a reggelit! – korholta legényét Sanya bá, kissé már illuminált állapotban, egy újabb felest felhörpintve.

– Mire Sanya bá végez a reggelijével, már mehetünk is ebédelni! – vágott vissza Csamangó.

– Bazseválj addig, ha unatkozol! – szólt közbe röhögve Vadkerti, a temetőőr. – Az ebédszünetet pedig a munka törvénykönyve írja elő, de azt te honnan is tudhatnád?

– Én csak aztat tudom, hogy a munka nem kérdezi meg, miért nem végeztük el!

– Egyébként sem jött meg a csángó haverod! – fortyogott Sanya bá Lukács újabb riposztjára. – Az is merre kódorog!

– Semerre sem kódorgok, Sanya bá, csak próbálok rájönni, ki dúlhatta fel a templom felőli sírokat!

A hangra mindhárman megfordultak és döbbenten meredtek a hosszú bőrkabátos, Stetson-kalapos érkezőre. Kovács Celesztin Brassó környékéről származott, állítólag csángó felmenőkkel.

– Oh, Django…! – kezdett bele Lukács Corbucci westernjének ismert betétdalába.

– Fogd már be! Ettől a vonyítástól még a holtak is felébrednek! – torkolta le az önjelölt trubadúrt a főnöke.

– Mint Simagöröngyösön? – Celesztin szeme különös fénnyel villant.

– Messze van innen az… - felelte Vadkerti nem túl meggyőzően, majd sietősen legurított még egy pohárkával.

– Maga már találkozott velük? Mert én igen… Afrikában…

A temetőőr a következő kortynál félrenyelt. Lukácsnak sem támadt kedve újabb daloláshoz. Celesztin – vagy, ahogy a faluban nevezték öltözéke miatt – a „Csángó Django” kisgyerekként került Salakszentmotrosra, a „gengszterváltás” idején. Az apja egyedül nevelte, akit tizenhét éves korában elveszített. Ekkor a fiú eltűnt néhány évre, majd visszatért. Úgy hírlett, szolgált a francia idegenlégióban, ahonnan megszökött. Múltjának ezt a részletét senki sem merte firtatni.

Kisvártatva ott álltak mindannyian a feldöntött sírköveknél. Réső részeg böfögések közepette káromkodott, tönkretett művének láttán.

– Ezek a fránya, rosszcsont kölkök… - dadogta Vadkerti megint csak nem túl meggyőzően. – Vajon mikor lopózhattak be, amikor én itt voltam?

Celesztin a fejét rázta.

– Egy kanyi lélek sem lopakodott ide. A nyomok egyértelműek. A sírokból csak kifelé mehettek!

Celesztin, alias Django, ahogyan tekintetével követte a nyomok vonulatát, egyszercsak a fejéhez kapott.

– Úristen! A templomhoz, gyorsan!

A másik három férfi nagy nehezen leküzdötte dermedtségét, és az egykori idegenlégiós után eredt. A kis templom kapuja tárva-nyitva állt, Django rosszat sejtve oldalazott befelé. A többiek követték.

Odabent olyan bűz fogadta őket, mintha Isten háza helyett a Pokol legmélyebb bugyrába érkeztek volna. Az oltár felől matatás, motoszkálás hallatszott. Ezúttal azonban nem a templom egerei garázdálkodtak. Néhány élőhalott éppen Zimonyi sekrestyés földi maradványain rágódott. Az egyikük horpadt rohamsisakot viselt és a szanaszét gurult kegytárgyak között matatott.

– Hogy a Devla rágná ki a májukat, ezek mán a fémet is lopják! – rikkantotta meglepetésében Lukács.

A lakmározó élőholtak felpillantottak, majd megindultak a frissnek ígérkező prédák felé.

A Simagöröngyös és Salakszentmotoros közötti országút, napfelkelte után jó négy macskanyávogásnyira

Ízirájder Dönci elgondolkodva hallgatta a citromsárga Simsonja kormányának kotyogását, miközben a régen kopásnak indult felezővonalak között szlalomozott. Tegnap este megkönnyebbült, amikor visszakapta szeretett motorját Etelka nénitől, Simagöröngyös önjelölt zombirezisztensétől.

Hála istennek egy darabban érkezett vissza. Etelka néni is, de ez a kisebb baj volt, és nem rá tartozott, mivel kihasználva az alkalmat, elrobogott a gyorsan kialakuló krízishelyzetből, amelynek oka persze maga Etelka néni volt.

Az úttorlasznál senkit sem talált, csak egy elhajított vegyvédelmi ruhát, amit ugyan furcsállott, de különösebben nem hozta lázba. Sőt, még örült is az így kialakult helyzetnek, hiszen nyomába eredhetett a bodzabokorból kifigyelt zombiknak.

Lassan, hátrahagyott zombinyomok után kutatva zötykölődött a hivatalosan aszfaltozottnak nyilvántartott úton, amikor egy nagyobb kanyar mögött a salakszentmotorosi temető tűnt fel. No meg egy, az út szélén árválkodó balláb. A balláb a susnyásból lógott ki, nem látszott, kihez tartozik.

Dönci elegáns mozdulattal kászálódott le a nyeregből, majd kicsomózta Babi néni kölcsönkaszáját, és próbaképpen megbökdöste a friss levegőt. Emígyen bátorságot találva megemberelte magát, és határozottan elindult a balláb felé.

Ekkor kétségbeesett kiáltást hallott a temető felől, így lógva hagyva a lábat a temetőkapu felé kocogott.

A sírok között haladt egy kis kövezett úton, amikor az ismétlődő zajokból megállapította, hogy azok a temető kis temploma felől érkeznek.

Ízirájder Dönci belépve a templomi félhomályba a szeme sarkából azonnal észrevett egy, az ajtó mellett, a falnak lapuló alakot. Csakis egy lesben álló zombi lehet gondolta, és kaszáját lendítve habozás nélkül megtámadta a – – szobrot.

Dönci erre gyorsan fapofát vágott, de szerencsére a kasza nem akadt el a fából faragott alakban, csak jellegzetessé tette a templomi figura ábrázatát. A vallástörténet nem tartozott kedvenc sportágai közé, de legfeljebb majd ezentúl a salakszentmotorosiak azt mondják a véletlen betérő turistáknak, hogy az illető egy spanyol tengerészszent, aki még a Santa Marián segítette a kereszténység indiai hódításait. Csak a küldetés során összeakadtak Spírró kapitánnyal.

A további tájékozódását immár a hörgések is segítették. Mindössze azt kellett kibogoznia, melyik hanghatás származik zombitól; melyik bajba jutott embertől, aki még megmenthető, tehát a hörgése segítségkérő, és nem halál.

Kis idő múlva szeme alkalmazkodott a félhomályhoz és az egész hodályhoz. Felmérve a harci helyzetet elmosolyodott. Dönci lelkes filmrajongónak tartotta magát, látta az összes Korongvilág feldolgozást is, melyekből egyik kedvenc karakterének is volt egy hasonló kaszája, mint most neki. Erre gondolva nem tétovázott.

– Háhá, most aztán nektek annyi, retkes zombik!

Nem, ez így nem lesz jó – morfondírozott.

– HÁHÁ, MOST AZTÁN NEKTEK ANNYI, RETKES ZOMBIK!

Így már mindjárt más – futott át rajta a borzongató és nagyszerű életérzés – vagy halálérzés? –, egyidőben a kaszával, ami legközelebb álló zombi agyán futott át, keresztben.

– Erre, cimbora, siess! – halott egy segélykérő hangot az oltár előtti kupacból.

– Tarts ki, jövök! – válaszolta, és pillanatok alatt kaszanyújtásnyi távolságra ért a kissé fejetlenül viselkedő zombiktól. Akik nemsoká teljesen fejetlenné váltak, és már sehogy sem viselkedtek – több darabban elterülve a betonpadlón.– Jókor jöttél, cimbora, engem is majdnem elkaptak – szomorkodott a hosszú bőrkabátos alak, miközben a temetőőr hulláját ráncigálta ki négy zombidög alól.

– Kovács Celesztin vagyok – mutatkozott be. – Hol szerezted ezt a jó kis kaszát?

– Kölcsönkaptam a ténsasszonytól! Amúgy a tisztelőim Döncinek hívnak.

– Nem láttad véletlenül azt a lükét…? – kérdezte Django Csamangót keresve.

– Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem… kérem ezért a Boldogságos, mindenkor szeplőtelen… – hallatszott ekkor Lukács hangja a gyóntatófülkéből.

Salakszentmotoros, Tóth Péter háza, helyi idő szerint 8 óra 18 perc körül

– Na, végre, hogy méltóztattatok ideérni! – üvöltötte Tóth Péter az érkezőknek. – Hagytatok még cefrét abban az átkozott Makk VII-esben?!

– Mondtam ennek a balfasz majomnak… hukk!... Hogy számolja meg tisztességesen a púpokat! – mentegetőzött az Evok. – Hiába ugattam neki, ha öt púpot lát a fejemen, akkor csak két villanyoszlop és nálad vagyunk… de ez a tökkelütött ragaszkodott a harmadikhoz is!

– Ne a villanyoszlopra fogd, te őstulok! – méltatlankodott Csubakka. – Fejest ugrottál a kiszáradt csatornába, vazze!

– Azonnal fejezzétek be! Van itt valami, amit el kell takarítanunk, mielőtt megjön az asszony!

– Melyik? – kérdezte Evok és Csubakka egyszerre.

– Mindkettő! – sóhajtotta Péter.

Tóth Péter családi helyzete a következőképpen állt: külön élt feleségétől (született: Varsányi Judit), akitől hivatalosan nem vált el. A közösen épített családi házat – egyéb megegyezés hiányában – fallal választották ketté, így alakítva át ikerlakássá.

Tóthné Varsányi Judit az egyik lakásban lakott, jelenlegi élettársával, a Váradi Tóni nevű traktorossal, aki Tóth Péter másod-unokatestvére volt. A másik lakásban Péter lakott, szintén a jelenlegi élettársával, Sarkadi Amál kozmetikussal. Amál eredetileg Judit bátyjával, Varsányi Lajossal élt együtt, de miután meghallotta, hogy Péter szabad préda, gyorsan összebútorozott vele. A rossz nyelvek szerint ez mind Amál bosszúhadjáratának része, mivel annak idején a mezőgazdasági politechnikumban Judit elorozta tőle Seszták Vilit, Amál első, és talán egyetlen szerelmét.

(Vili azóta a faluszéli temetőben pihen, az országszerte elpottyantott számos kakukkfiókáiról pedig számtalan legenda kering.)

– Na!! Valami ötlet?! – ordított Péter a két kocsmalovagra.

– Kéne ásni a dögnek egy meszesgödröt – vakarászta szőrös állát idegesen Csubakka.

– Kell hozzá két raklapnyi mész… – Evoknak ekkor beindult az asszociációs modulja, és gépiesen kezdte sorolni a hozzávalókat a meszesgödörhöz.

Ez a furcsa szokása feltehetőleg még egy régebbi balesetéből eredendően maradt fent, amikor egy rosszabbul sikerült koncert után levetődött a színpadról a közönség soraiba, hogy úsztassák egy kicsit a nagyszerű gitárost. Sajnos a közönség műértő volt, így Evok egy lapos ívű hasassal érkezett a padlóra a szétspriccelő koncertközönség pillanatokkal azelőtti helyére.

Az ex-zenész polihisztor már éppen az ásáshoz szükséges exkavátor lóerejénél és lépcsőmászó képességénél tartott (lévén, hogy lánctalpas járműről volt szó), amikor váratlanul Váradi Tóni jelent meg a színen.

– Ti meg mi a búbánatost műveltek a kertemben? – dörrent rá a traktoros (aki a leszázalékolása után jelentősen nagyobb jövedelemre tett szert) a hívatlan látogatókra.

Péter most ez alkalommal eltekintett attól, hogy elmagyarázza Tóninak, a kert miért osztatlan, közös tulajdon. Inkább a lényegre térve, gyorsan tisztázta a tényállást.

Az elmondottak után Váradi Tóni zavartan vakargatta meg a feje búbját.

– Azon még gondolkodtál el öregem, hogy miért pont nálad próbálta kitombolni magát ez a kriptaszökevény?

– Mire akarsz kilyukadni? – értetlenkedett Péter.

– Hát… mert ha ezek az izék úgy működnek, mint a vámpírok, akkor ugyebár először a rokonaikat támadják le…

– Csak nem azt akarod mondani…

– De, öcsém, pontosan azt! Ez itten minimum a dédanyánk, vagy a dédapánk! – zárta le a vitát Tóni.

– Basszus, akkor nagyobb szarban vagyunk! – kapott a fejéhez Csubakka, immár teljesen józanon. - Ha minden elhunyt hazalátogat…! Építenünk kell egy bunkert, de sebesen!

– Négy raklapnyi cement, három raklapnyi tégla… – sorolta máris önkívületben a hanyatt heverő Evok.

– És az építési engedéllyel mi lesz?! – ijedezett Tóni. – Ha a jegyző ezt megtudja, kétszáz százalékkal megemeli a sírhelyek bérleti díját, feltámadási adó címén!

– Alba Fal… festhető, vágható, gyorsan rakható… – Evok emlékeinek rejtett fájlaiból a nyolcvanas évek építőipari termékei bújtak elő.

– Gyerekek, most ezt ne… – Tóth gyorsan lenyugtatta a kedélyeket, majd a telefonjával kezdett sietősen babrálni.

– Hívom a Vödrös Csabit! Nála mindig van mész és cement!

Egy perc után Péter káromkodva nyomkodta tovább a mindentudó készülékét.

– Nem veszi fel! A franc essen belé! Akkor a Téglásy Bécit kell előkerítenem!

Újabb idegtépő perc után hasonló volt az eredmény.

– Nem kapcsolható! Mi a tetves Úristen van ma mindenkivel! Megpróbálom a polgit!

Péter a polgármester számát billentyűzte.

– Foglalt!

– Próbáld újra! – biztatta Tóthot Váradi elhaló hangon, akinek elméjében szörnyű gyanú kezdett éledezni.

– Kicsöng! – kiáltotta megkönnyebbülten Péter, ám a meszelt falnál is fehérebbre váltott az arca, amint meghallotta a község legelső emberének (korábban tanácselnök) kétségbeesett hangját. A rövid beszélgetés után kicsúszott a kezéből a telefon, és verítékező homlokkal meredt a társaira.

– Írtó nagy gebasz van… – motyogta a gazdabolt tulaja. – A… a polgi és a körzetisek éppen kijárási tilalmat akarnak elrendelni, mert ezek a dögök… ezek a dögök…

Heves öklendezés tört rá Tóthra, így képtelen volt befejezni a mondandóját.

– Tudtam! – ordította Váradi. Majd a mellkasához kapva összecsuklott. Sípoló hangon folytatta, görcsös rángások közepette:

– Tudtam… hogy egyszer… bocsáss meg… nagyi… a hamisított végrendeletért… de az asszony…

Váradi feje félrecsuklott.

– Kiváló hő-és hangszigetelő! – Evok eközben már a nyílászáró szerkezeteknél tartott. – Festeni, mázolni sosem kell! Mert ez műanyag!

Csubakka megpróbált Tónin segíteni. A sóbálvánnyá merevedett Péterre pillantott.

– Valahogy vigyük be a kéróba… hívni kéne a mentőt… megvan még a csúzlid?

Csubakka Tóth sörétes puskájára gondolt.

– Iiigen, megvan…

Mielőtt érdemben a tettek mezejére léphettek volna, az események újabb sodrása rántotta magukkal hőseinket.

A szomszéd telkek kerítéseinek hézagjain – kisebb-nagyobb fennakadásokkal – újabb hívatlan látogatók érkeztek. A belőlük áradó, szeméttelephez fogható bűz és lassú, de céltudatos mozgásuk egyértelműen jelezte szándékukat. Csubakka ösztönösen a komposztáló gödörbe lökte a delírium tüneteit mutató cimboráját.

– ÁB Casco! Közel hozza a zenét! – az incidens hatására Evok agyában összekeveredtek a reklámszlogenek.

– Petya! Hozd tüstént a suskát… izé, a puskát! – kiáltotta kétségbeesve Csubakka. Tóth ösztönösen házának verandája felé vette az irányt, ám az átélt borzalmak hatására utazósebessége végzetesen lecsökkent.

„A zombik már a spájzban vannak!” – ez az utolsó gondolat futott át az agyán, mielőtt a bűzölgő, vicsorgó horda amőbaként körülvette.

Csubakkának mindössze egy, a kertben talált korhadt ág szolgált fegyverül. Kétségbeesett sikoltozással csapkodott maga körül, már-már úgy tűnt, ő is, Tóth is az elfogyasztottak listájára kerülnek. A morgó-hörgő hangáradatot és a csattogó állkapcsok kakofóniáját ekkor repedtfazék-szerű motorzúgás harsogta túl.

A háromszemélyes, gépesített zombiírtó egység egy citromsárga Simsonon és egy oldalkocsis Pannónián érkezett, kaszával, ásóval, és dobásra alkalmas kisbaltákkal fölszerelkezve (a zombigyilkolásra alkalmas szerszámokat és a Pannóniát a néhai sírköves műhelyéből vételezték). Az oldalkocsiban Csamangó ült, és egy kimustrált hathúroson pengette elszántan a harci indulót.

Ízirájder Dönci részeg sofőröket megszégyenítő szlalomozásba kezdve vágott neki az új „aratási idénynek”. Django kénytelen volt leugrani a „háromkerekű hátasáról” és a közelharcban jeleskedett. Ásóját alabárdként forgatta.

Csamangónak is kijutott a harcból. A gitárnyakra erősített machetével látott neki a koponyalékelés antik mesterségének.

Alig tíz perc múlva az udvar úgy nézett ki, mint valami morbid szelektív-hulladék gyűjtő, telis-tele koponyadarabokkal és gőzölgő belsőségekkel.

– Hogy a szentséges Úristenbe történhetett ez?! – rikoltotta Csubakka az ütközet végén.

– Az egész falu ostrom alatt van – válaszolta Django. – Találkoztunk a körzetisekkel is. állítólag először két adóellenőr tűnt el, de nem keresték őket, mivel a jegyző után nyomoztak. Most kijárási tilalmat akarnak elrendelni.

Csubakka sebhelyeket fedezett fel a saját karján és a lábszárán.

– Skacok! Ez ugye azt jelenti…

– Azt! – hangzott kórusban a felelet. Néhány pillanat múltán ismét Csubakka törte meg a komor csendet!

– Makk ulti! – rikácsolta szinte eszét vesztve. – Gyertek gyorsan! Makk az adu! Makk az adu!

Az egykori popcsillag és lemezlovas nekiiramodott a Vásár térnek (korábban Lenin tér).

– Ezt meg mi lelte? Máris kitört rajta a zombikór? – csodálkozott Dönci. Django is értetlenül bámult.

– Ti nem zsugáztok? – rivallt rájuk Csamangó. – Hát az ultiban a hetessel köll ütni utoljára.

Lukács szeme elkerekedett.

– A Makk VII-es! A Makk VII-eshez gyorsan!

– Enyves Béci szőkített olaj készlete… a pincében… segítettem is neki… - nyögte Tóth még mindig önkívületben. – Két marmonkannával…

– Mert ez műanyag… – dúdolta tovább önfeledten Evok, a komposzthalom tetején.

– Menjetek csak… majd én gondoskodom róla… – próbálta megemberelni magát Péter.

A zombiírtó lovagok ismét nyeregbe pattantak és Csubakka nyomába eredtek.

A fent említett becsületsüllyesztő közelébe érve még a legőrültebb álmaikat is felülmúló látvány fogadta őket. Csubakka az electric-boogieból és a diszkótáncból eredeztethető mozdulatsorokat produkált, hogy magára vonja a közelben portyázó élőholtak figyelmét.

A csehó állapota és a söntésben terjengő szag arról árulkodott, hogy a tulajtól, Enyves Bécitől immár fölösleges kérni az iparűzési adót. A kocsma körüli piactéren – ahol falunapokon ringlispíl, céllövölde bontja meg a pázsit egységes zöldjét – egy kisebb túlvilági sereg gyűlt össze. Szemmel láthatóan rendezték soraikat, a régebben megboldogultak kiegészültek a frissen elhunytakkal.

– De jó, hogy itt vagytok, gyerekek! Ma mindenki az én vendégem! – kiáltotta Csubakka joviális kacagással a motorizált zombiírtó brigádnak. – Ó, hát nem nyitva felejtettem a gázcsapot!

– Pont az kell nekünk! – vette át az irányítást Django. – Lukács, nyomás fedezékbe!

– Miért? De én… – próbált tiltakozni Lukács.

– Semmi de! Ide kell csalnunk a férgeket! Minél kisebb a súly a mocin, annál könnyebben tudok fordulni, érted? – közölte ellentmondást nem tűrően az ex-légiós.

Csamangó nem vitatkozott tovább, gyorsan rejtekhelyet keresett magának a közeli szemetes konténernél.

– A jelszóra adhatod a gyújtást! – szólt ismét Csubakkához Django. – Mi legyen az?

– Hát a kedvenc mondásom! Piros negyven-száz ulti, re-durchmars! He-he!

– Ez hosszú! Figyelj, ha piros negyven-százat kiabálunk, akkor biztonságban vagyunk, jöhet a bumm! Oké?

– Hát persze! Mehet a parti! Ugye az ászt nem tettétek a talonba? He-he! He-he…

– Usgyí, Dönci! – kiáltotta Django, teljes gázt adva.

– Yiháááá! – felelte a „Szelíd Motoros”, majd megkezdték a hadműveletet.

Két irányból közelítették meg az ellenséget, lassan körözve előttük a hepehupás gyepen. Dönci egyszer-kétszer harciasan megvillantotta a kaszáját. Néhol lassítottak, néhol gyorsítottak, amíg az ivó közelébe nem csalták a két lábon járó földi maradványokat.

– Piros negyven-száz ultiííííííííííí! – rikoltotta Django, miközben Döncivel egyetemben a köves útra hajtottak. Igyekeztek minél távolabb száguldani a leendő apokalipszis helyszínétől.

– Re-durchmars! Itt a parti, szőrös bunkók! – kacagott Csubakka a zombisereg képébe, és elegáns mozdulattal fellobbantotta a pultnál talált öngyújtót.

A következő pillanatban az Alien-rajongók számára ismerős jelenet játszódott le. A Makk VII-es helyén narancsvörös gömb jelent meg, majd egy vulkánkitöréshez hasonló hang kíséretében közel százméternyi füstoszlop gomolygott az ég felé. A közeli villanyvezetékek egytől-egyig leszakadtak.

A gigászi máglyatűz mohón terjeszkedett tovább, nem kímélve a gyepet és a piactér körüli fákat sem.

Epilógus

A katasztrófavédelmi erők negyedórával később értek ki a helyszínre. Bár a lángokat sikerült elfojtani, a Vásár tér nagy része pernyetengerré vált.

– Ez a maga műve?! – vonta felelősségre a polgármester Djangót. – Jó, hogy nem robbantotta fel a falut!

(Dönci ezalatt egy bokor alján – ahová a légnyomás taszította – próbálta feltűnés nélkül összeszedni magát és nem utolsó sorban Simsonjának néhány elgurult alkatrészét.)

– Nos, a robbantást nem én hajtottam végre, Csurgói Csanád volt szíves feláldozni az életét – felelte Django hűvös nyugalommal. – Egyébként nem adódott más lehetőség.

– Szóval azt állítja, végig itt volt és részt vett az akcióban? – lépett oda hozzájuk egy idősebb katonatiszt. – Ezek szerint Látta azokat az… izéket?

– Úgy van, ezredes úr! – mondta Django a váll-lapon lévő rangjelzésre pillantva.

– Sziklai ezredes, katonai elhárítás – mutatkozott be a tiszt. – Legjobb lesz, ha feltűnés nélkül velem jön!

Sziklai ezredes néhány emberével egy páncélozott csapatszállító felé terelte Celesztint. A lánctalpas jármű kisvártatva megindult a főúton Taszár felé. Az országúttal párhuzamos földúton megjelenő, sárga Simsonos alak senkinek sem tűnt fel.

Csamangó csak ezután osont ki a rejtekhelyéről. A tűz oltásában nem segíthetett, hiszen ha meglátják, még kitalálják, hogy a robbanás előtt lenyúlta a kocsma bevételét. Így volt ez pár hónapja is, amikor az ékszerboltot nyomták fel, gyújtogatással akarták eltüntetni a nyomokat, sikertelenül. Hiába derült ki, a Kolompárék voltak a tettesek (a klán egyik hölgytagja, K. Vanessza napokig az utcán grasszált a lopott bizsukkal), azóta az itteniek Csamangóra is görbe szemmel tekintenek.

Lukács ráébredt, nincs már maradása a faluban. Elismeréssel gondolt Celesztinre. Igazán rendes csávó, amiért falazott neki. Így őt nem hurcolhatták el! Nem mert belegondolni, mi vár majd a szerencsétlen flótásra. Lehet, hogy eltüntetik? Azt már nem hagyhatja! De mit tegyen?

Még mindig a markában szorongatta a gitárt. Hát persze! Irány a főváros és a kereskedelmi tévék! Jelentkezni fog a Megasztárba, vagy a Csillag születikbe, ott pedig elénekli a bátor zombiölők balladáját! Majd ő megmutatja! Valaki biztosan felfigyel rá… ezt a történetet nem hazudhatják el!

Lukács nekiindult az országútnak, a húrok közé csapva. Corbucci kultusz-westernjének főcímdalára gyújtott, koromtól és portól piszkított arcán sós könnypatakok csillogtak.

Craz: A Zuzu Petas küldetés

Az irodámban ültem kedvenc gurulós bőrfotelomban a mahagóni íróasztal mögött, és az előttem fekvő klaviatúrát püföltem elmélyült szakértelemmel. Nemrég értem el, hogy kétujjas gépelési stílusomat rövid időn belül négyujjassá fejlesszem, és ettől a sikerélménytől szinte szárnyra keltem.

Legújabb regényem nyolcadik fejezete – utolsó mondatának – begépelése után elégedetten dőltem hátra, és egy gombnyomással feltettem a blogomra. Mit nekem a különböző kiadók szerkesztőcskéinek folytonos kacifántos elutasításai! Engem aztán nem érdekel, nem hagyom, hogy elvegyék a lelkesedésemet! Így a művem egyből eljut az olvasókhoz, mindenki legnagyobb megelégedésére.

Az eltelt hónapok során már igazi rajongótáborom is kialakult, melynek a keménymagját főként az átlagosnál több szabadidővel rendelkező hölgyek koszorúja alkotta. Tegnap is kaptam egy szívhez szóló levelet egyik hűséges olvasómtól, Barby19-től, akit mélyen meghatott az A titokzatos zsaroló esete hetedik fejezete. Még idézte is a kedvenc mondatát – nem, mintha én nem tudnám bármikor fejből elszavalni – belőle: És akkor Leó, a bátor nyomozó férfias határozottsággal lépett rá revolvert fogó gonosztevő elé, akinek ezt látva megremegett az izzadó fegyvert szorongató keze, és már bánta tettét, amelyet Leó párját ritkító átlagon jóval felüli intelligenciájával oly gyorsan kibogozott, átvágva a gordiuszi csomót, így elhárítva a Demokész kardjaként a Brünhildácska feje felett lebegő veszélyt, ahogy senki más nem lett volna képes rá, hiszen ő nem csak egy egyszerű rendfenntartó bohócruhás lótifuti volt, hanem egy vérbeli nyomozó, aki gondolkodás nélkül bátran szembeszáll a bűnelkövetők megátalkodott vad hordáinak végeláthatatlan sötét seregeivel.

Bár akadtak kötekedő elemek is. Egy kommenthuszár az előző regényemnél többek között azt kritizálta, hogyha első szám egyes személyben írom a történetet, akkor nem mondhatom azt, hogy néztem rá fancsali ábrázattal, mert azt én, mint a főszereplő nem tudhatom, hogy milyen ábrázattal nézek. De egyből kivágtam magam, mivel azt válaszoltam, hogy bizony én vagyok annyira intelligens, hogy átlátom az egész jelenetet, és attól függetlenül, hogy gyakran a tükör előtt gyakorolva próbálgatom a különféle helyzetekhez illő arckifejezéseket, van bennem egy csipetnyi irónia is, miáltal látom magam előtt azt a fancsali tekintetet.

Éppen belekezdtem volna a következő fejezetbe, melynek nyitószavait a hátam mögött álló kacér monokinimanöken képében leledző képzeletbeli múzsám sugdosta a bal fülembe, amikor szokatlan dolog történt. Kopogtak az irodám ajtaján.

Első gondolatom az volt, hogy talán az elektromos művek végrehajtója talált rám, és már késő elbújnom, hiszen a bejárat melletti falon lógó plazmatévémen jól hallható párbeszéd zajlott:

– Arthur vagyok, a britek királya. Kié az a vár?

– Kinek a királya?

– A briteké.

– Kik azok a britek?

– Mi vagyunk mindannyian. És én vagyok a királyotok.

Éppen rájöttem a megoldásra, miszerint nem fogok megszólalni, így a behajtó azt hiszi majd, hogy nem vagyok itt, amikor nyílt az ajtó.

– Helló! – lépett be rajta egy öltönyös fazon, aki egyáltalán nem nézett ki az elektromos művek munkatársának. Fellélegeztem, majd beljebb invitáltam.

– Helló! Mi járatban errefelé? – érdeklődtem a negyvenes kinézetű illetőtől.

– Te vagy Tomasz Leó magándetektív?

– Ki kérdezi?

– Én kérdezem. Miért, látsz még valakit itt rajtam kívül? – somolygott a titokzatos alak, majd lehuppant a szemben lévő kényelmes fotelba.

– Én lennék – feleltem a kelleténél kicsit határozatlanabbul. Nem mintha nem lettem volna biztos a saját kilétemben, csak mert még napirendre kellett térnem afelett, hogy valaki engem keresve érkezik a magánnyomozói irodámba.

– Akkor okés a dolog – bólintott felém az öltönyös figura. – Megbízásom lenne a számodra – mondta ki a varázsszavakat. – Keresd meg őt! – dobott egy ánégyes színes képet az asztalra.

– Ez ki, Zuzu Petas? – Kicsit hasonlított rá.

– Nem, a lányom, Nagy Zsuzsanna. Tegnapelőtt lépett le.

Húsz perc múlva távozott. Személyesen kísértem a küszöbig, majd miután elhalkultak léptei, gyorsan kettőre zártam az ajtót. Lendületes tánclépésekkel lejtettem vissza fotelomba.

Az íróasztal titkos rekeszéből elővettem egy üveg ötputtonyos Tokaji Aszút, és mielőtt kibontottam volna, még egyszer megszámoltam az asztalon heverő borítékban található négyszázezer forintot. Laza csuklómozdulattal ráejtettem a sárga dossziéra – amit a megbízóm adott –, majd a fiókból kivettem bejáratott dugóhúzómat.

Az utánozhatatlan cuppanó hang után teletöltöttem poharamat, majd a telefon és a mappa felé nyúltam. Megállítottam a filmet a tévében ott, ahol Sir Galahadet éppen kimenekítik Rossznyavalya várból, így adva a hős lovagnak némi reményt, hogy újraindításkor nem cipelik el a tetthelyről, és talán mégis hagyják, hogy – mint amint lovagi hitvallása mondja – minél több és nagyobb veszélybe keveredjen, majd bepötyögtem a telefonszámot.

– Tessék, proszektúra, kettes műtő – hallatszott a kagylóból lökött haverom jellegzetes orgánuma.

– Ennyire unatkozol?

– Cső Leó! Mi kéne? Mert gondolom nem bájcsevegni vágysz régi cimboráddal.

– Egy telefont kellene bemérni.

– Kikapcsoltat?

– Szerinted, nagyokos?

– Hát, megoldható.

– A tévéért még úgyis jössz eggyel.

– Na jó, várj pár percet.

Várakozás közben farkasszemet néztem a képkockába fagyott Sir Galahaddel, és elmosolyodtam. Ez a tévés biznisz egész jól bejött a múltkor.

Az irodaház bejáratánál van egy kuckó, ahol az éjjeliőr szokott aludni. Pár hete felfigyeltem rá, hogy az egyik falra a folytonossági hiányossággal küszködő tapétára egy bazi nagy, vadi új tévét akasztott.

– Mibe kerül egy ilyen tévé? – kérdeztem az alacsony, tömzsi éjjeliőrt.

– Fingom sincs – felelte a kopaszodó figura, akin tényleg látszott, hogy fingja sincs. – Egyik haveromtól szereztem, aki biztonsági őr, szemben a plázában. De hogy ő honnan szerezhette, azt nem tudom – kacsintott rám pajkosan, majd hosszan nevetett saját viccén, miközben az ölében gubbasztó girhes macskát simogatta.

Én inkább szomorúnak találtam, hogy többek között a híradástechnikai üzletek is kénytelenek biztonsági embereket alkalmazni, akiknek tulajdonképpen az a feladatuk, hogy megvédjék az áruházat az olyanoktól, mint saját maguk.

Pár nap múlva eltűnt az őr macskája, és rákérdezett, hogy nem keresném-e meg neki, ha már magándetektív vagyok. Beleegyeztem, egy hasonló tévéért cserébe. Két napra rá meg is találtam a dögöt.

Három napra rá megint.

Öt napra ugyancsak.

És nyolcra is.

Többször sajnos nem szökött meg a macskája, ugyanis a szomszédom többet már nem vállalta a macskafelügyeletet, mert a rusnya dög megtámadta a lépcsőházban a földszinti lakó palotapincsijét, és nagyon összeszabdalta, így a szomszéd több pénzt akart a túsztartásért.

Több tévém hát nem lett.

Bár, ha azt a pincsit…

– Mondd a számot! – szakította meg gondolatmenetemet a vonal túlsó végéről érkező hang.

– 555 – motyogtam bele a kagylóba vigyorogva.

– De Leó! Ötötvenöttel nem kezdődnek telefonszámok, csak hülye novellákban.

– Na jó, mondom az igazit. – Felolvastam a sárga mappából.

– Már meg is van, de jobb, ha felírod.

– Kabbe’, magánhekus lennék, vagy mi a szösz.

– Olyan boholy.

– Inkább ne bomolj.

– Oké, csak visszakaptad. Tehát a készülék most éppen – itt mondott egy olyan falut, amiről még sosem hallottam – található.

– Kösz. Örök hálám üldözzön! – csaptam le a telefont. – Hát akkor reszkess Salakszentmotoros, mert Leó bácsi közeleg! – csatakiáltottam, majd ezen felbuzdulva ürítettem poharam a közelgő kalandra.

Egy nappal később – percre pontosan – egy út menti árokban ültem, és szomorúan néztem bal kezemen a harapásnyomot.

De még ne szaladjunk ennyire előre…

illusztráció: Hertelendy Anna

Salakszentmotorostól úgy harminc kilométerre megálltam egy gyorsétteremnél, és krumplirágcsálás közben újra átfutottam a sárga dossziét.

Zuzu – ez a név jobban tetszett, és tényleg hasonlított rá – tegnapelőtt este hét körül szívódott fel a budai alkonyatban és füstködben, a mindennapi karateedzése után. Mivel alapos detektív vagyok, kora reggel – tíz óra után – ott kezdtem a nyomozást, a több hektáron fekvő sportkomplexumban.

Futó félreértést követően – miután új szakszót tanultam, valamint azt, hogyan is néz ki egy tatami – szóba elegyedtem Zuzu edzőjével. Mivel magam is fess sportember volnék, nem okozott gondot a kötetlen csevej a fehér fürdőköpenyét fekete szövetszíjjal összefogó szikár lánnyal, aki öltözetéből következtetve csakis a zuhany alól érkezhetett.

Mivel kiszúrta a bőrdzsekim belső zsebéből kikandikáló Magnumomat, eltereltem a figyelmét legutóbbi vadászkalandom történetével, amikor egy kisebb baráti társasággal mentem bakot lőni a Magas Tátrába. Gyorsan közös nevezőre jutottunk, hiszen mindkét sportághoz szükséges a fürgeség, ugyanis a kőszáli kecskebakok a szlovák részen védett állatnak minősülnek, ezért gyakoriak a vadőrök, és olyankor egérutat kell nyerni a nehéz, sziklás talajon.

Miután egyeztettük a jövő hét keddi vacsora időpontját, a lány közölte, hogy Zuzu csak papíron karatézott nála. Először azt hittem, hogy ez a kifejezés valami elméleti felkészülési fázis e rejtélyes sportágban, de kisvártatva megtudtam, hogy mindez csak alibi volt – végre egy ismerős szó –, hogy Zuzu kedvére lóghasson az épp aktuális barátjával. Ezt elkönyvelve mosolyogva csóváltam a fejem a korrupt karateedző csillogó zöld szemébe merülve, ami határozottan emlékeztetett egy tavaszi napon – de az egy másik történet…

A kissé sós hasábburgonya is elfogyott, hát a tettek mezejére és a gázpedálra léptem.

Salakszentmotoros – hirdette a csálén álló, kopottas útjelzőtábla, melynek zé betűje felett egy frissnek látszó horpadás domborított. Képzeletbeli pipát tettem a bakancslistámra, majd lelassítottam ötvenre.

Azon kezdtem gondolkodni, hogyan fogom megtalálni a célszemélyt ebben a kihaltnak tűnő faluban, amikor messzi tompa morajt hallottam – mintha csak bányában robbantottak volna –, majd egy gomba alakú füstfelhőt láttam bal oldalt az égre emelkedni. Amint visszapillantottam az útra, egy lányt figyelhettem meg egyre közelebbről, ahogy egy galambszaros Suzuki mögül nemes egyszerűséggel a kocsim elé szalad, és miközben elütöm, lefejeli a szélvédőt.

Kiugrottam az autóból, és megfordítottam az aszfalton hasaló lányt. Eszméletlen volt, és maga Zuzu Petas.

Először megijedtem, hogy – saját kézzel és vassal – kinyírtam az ügyfelem lányát, mert úgy láttam, hogy nem lélegzik. Azonnal elkezdtem kigombolni az ingét, hogy szívmasszást alkalmazva megmentsem, de amikor véletlenül hozzáértem a homlokán a friss zúzódásokhoz, Zuzu felnyöszörgött.

Ezt megúsztam – nyugodtam meg, hiszen a halottak a legjobb tudomásom szerint nem nyöszörögnek.

Miután az ügyet ilyen gyorsan – talán a szokottnál is gyorsabban – megoldottam, ölembe vettem a lányt. Miközben a hátsó ajtóval vacakoltam, motorzúgást hallottam.

Egy citromsárga Simson pöfögött ki az útra az egyik domboldal felől. Maszatos arcú falusi ült rajta, és menet közben egy igazi kaszát egyensúlyozott. Amíg elhaladt mellettem, visszavigyorogtam a nem mindennapi figurára, majd vigyázva betuszkoltam Zuzut a hátsó ülésre.

Beültem volna a volán mögé, de egy macskát pillantottam meg a motorháztetőn. Úgy hasalt a kocsimon, mint egy apró szfinx, csak nem emberfeje volt, hanem a szokásos bugyuta cicapofa. Nem láttam, honnan került elő, bár nem is érdekelt igazán. Közeledésemet figyelve ásított egyet, és mintha csak görcsbe merevedett volna az állkapcsa, kivillantotta apró hegyes denevérfogait, valamint fura sziszegő pürrögést hallatott.

Tuti, hogy egy szőrgombócot akar kihányni – gondoltam –, amit a motorháztetőről felhörpintett út porával fűszerezett. Akkor az végül is egy madárlátta extrabundás porcica lesz – vigyorodtam el, miközben grabancon ragadtam. Ekkor azonban csöppnyi figyelmetlenségemet kihasználva rám támadt.

Mérgesen megráztam a bolhafészket, majd az út szélén meglendítettem, hogy kecses ívben a szemközti ékszerbolt homlokzatának vágjam. A művelet előkészülete folyamán sajnos megcsúsztam egy gyanús kinézetű folton, és kelletlen lendületet véve belezúgtam a vízelvezetőbe.

Szomorúan néztem bal kezemen a harapásnyomot, és beletörődve kikecmeregtem az árokból.

Az ugyancsak megviselt Salakszentmotoros-vége táblát elhagyva a visszapillantóból leellenőriztem a nyugodtan fekvő Zuzut, majd a jól végzett munka elégedettségével elmosolyodtam, és beletapostam a gázba.

Craz és Kristálysólyom: A nagy zombifutam

Dezső aznapi egészségügyi sétáját végezte a háza mögötti hátsókertben, amikor egy óvatosan közeledő kockás inget fedezett fel a kerítés túlsó oldalán. Jobban szemügyre véve – ami nem kis összpontosítást igényelt, így a halálon túl, főleg azóta, hogy bal szeme kotyogni kezdett – felfedezte, a szemkápráztató felsőruházati darab nem magától mozog. Ebben segítette azon észrevétele is, hogy szélcsend volt, valamint tüzetesebb vizsgálódás után az ingujjakból kilógó kézszerű képződményeket vett észre. Elhatározta, rögvest utánajár a nem mindennapi jelenségnek.

Lendületesen a kert vége felé csoszogott, majd amikor a piros-kék kockás ing jobb oldalán felismerte Bélát, integetni kezdett. Igaz csak bal kézzel, és óvatosan. Bár a múltkori eset után a csuklóját egy madzaggal a derékszíjához kötözte, nem akart folyton olyan macerás dolgokkal foglalkozni, mint különféle testrészek visszaragasztgatása.

– Hahó! – hahózott Dezső, már ahogy tőle tellett. Mindenesetre sikerült a három, kertek alatt osonó alak figyelmét magára vonnia.

– Te jó ég, esz Deső – motyogta Béla, felismerve barátját.

– Maradj ott, te rémség, ne közelíts! – kiáltott rá Niki, miközben fenyegetőn lóbált felé egy Fischer márkájú teniszütőt.

A sporteszközt nemrég szerezték, mialatt útba ejtették az iskola tornatermét. A gyorstesztek alapján – amit vállalkozó szellemű kallódó zombik hiányában egy összetekert birkózó szőnyegen végeztek – hatásos ütőfegyvernek bizonyult, mind fonák, mind tenyeres üzemmódban.

– Maradj ott, vagy kilikvidálunk! – erélyeskedett Béla, megcsillantva a napokban igencsak bővülésnek indult harci szókészletét.

– Nemáá! – szólt Dezső, pedig nem pont ezt akarta mondani.

Csak volt egy kis bibi. Legújabban ugyanis felfedezte magán – az egyre jobban lazuló ízületek mellett –, hogy mintha nem igazán sikerülne kristálytisztán kifejeznie a gondolatait. Mindenesetre még jóval választékosabb volt egyes más zombiknál, akik egyre szűkülő szókincsükben az „agy”, a „hörr”, meg az „aggy agyat, hörr” kifejezések felé orientálódtak.

Valamint egyre gyakrabban elcsatangoltak a gondolatai is. Tegnap például, amikor a szomszéd Babi néni kertjében egy osonó macskát fedezett fel, elhatározta, hogy csellel csípi nyakon. Dezső nagy levegőt vett – bár már egy ideje nem lélegzett, de a hangképzéshez szükséges volt –, és utánozni kezdte a sérült egér vinnyogását. Azaz csak megpróbálta, ugyanis a tervezett helyett nem várt hanghatásokat produkált, melyek szerfelett furcsára sikeredtek. Öröm az ürömben, hogy a nyávogó finom falat se tudta mire vélni a hallottakat, mivel még nem látott olyan halottakat, akik ilyetén hangokat produkáltak. Győzött benne a kíváncsiság, így fülét hegyezve a rozoga kerítéshez settenkedett. E settenkedése lett az utolsó szabad akaratából elkövetett cselekedete az életben, ugyanis Dezső, élve a kínálkozó alkalommal, nemes egyszerűséggel és a dróthálóval karöltve a macskára borult.

Pár óra elteltével, amikor Babi néni keresni kezdte Lukrécicát, már csak a vacsoraelfogás hátrahagyott földmunkáit figyelhette volna meg a szomorúan bólogató karalábéágyásban. Ha nem évek óta rövidlátó.

– Béhla! – kiáltott rá ismerősére immár sokkal érthetőbben, de még mindig némi nehézségek árán Dezső.

– Ki ez? – fordult Niki Bélához – már az élő Bélához, ugyanis azt hitte, az a csúnyaság őt szólongatja.

– Mittomén.

– Deső? – érdeklődött Béla, miközben kiseperte a kockás inget a szemürege elől. A harc órák óta zajlott ruha és viselője között; Béla lassanként inkább érezte magát zászlónak, mint élőhalottnak.

Dezső válaszképpen rávigyorgott, amitől kiesett egy, még megmaradt foga és kicsordult némi nyál a száján.

– Essz Deső! – fordult Nikiék felé Béla boldogan.

Először nem igazán értették, mire gondolt, aztán rájöttek, csak annyit akart mondani, „Ez Dezső”. A mássalhangzókkal ugyanis még akadt némi problémája, lévén, hogy nem volt nyelve. Valamelyest már pótolta a hiányosságot egy óriási csupaszcsigával, azonban ez vajmi kevésnek bizonyult.

– Gyertek! – intett még ép kezével az emlegetett, majd beslattyogott a házba. Gondolta, jó vendéglátó lesz és behívja őket, csak azt nem tudta, mivel kínálhatná. Ott volt a kötözött macska, de azt nem biztos, hogy szeretik. Viszont akadt még pár patkányfej a hűtőben, amit ínséges időkre tett el, és igazi csemegének szánt.

– Mennyünk, nem bánt – magyarázta Béla kísérőinek, aztán bementek a házba.

Azonnal megcsapta orrukat a rothadó és – meglepően – sült hús szaga.

– Főszöl? – kíváncsiskodott a halott Béla a tőle telhető legmodorosabb hangon.

– Má nem.

– Szóval izé… – szabadkozott Niki, miközben megpróbálta megtalálni a legtisztább helyet egy döglött macska és egy vértócsa között a fotelban. – Ki vagy? – kérdezte Dezsőt.

Dezső válaszként vigyorgott, és még ép hüvelykujjával mellkasára bökött. Nagyon büszke volt magára, hogy ilyen szépen be tudott mutatkozni.

– Szóval… te.

– Dezső a neve – vágott közbe halott Béla.

– Ööhöm. Honnan…

– Fúúú, mi e? – Béla érdeklődve pillantott a szoba sarkában árválkodó, penészlepte íróasztalra: egy szebb napokat megélt számítógépet talált, s minekutána az ő idejében ilyesmi még nem létezett, elképzelni sem tudta, mi az.

– Az egy számítógép – magyarázta a másik Béla. – Azaz, monitor, amin megjelenik az, amit a számítógép… de mindegy – fogta rövidre, látván, hogy Béla feje erőteljesen oldalra billen, jelezvén, hogy – noha nagyon igyekszik – nem érti meg a magyarázatot.

– Nézd, így működik!

Niki bekapcsolta a gépet, mire Dezső és Béla felnyögtek.

– Mi az? Nem bánt.

– Tényeg? – kérdezte Béla.

– Tényleg.

A gép rövidesen bekapcsolt, a monitoron megjelent a Windows XP színes ablaka, melyet Dezső elbűvölve csodált. Nem emlékezett rá, honnan ismerte ezeket a varázslatos mintákat, de azt tudta, hogy sok vicces és vidám dolog jött belőlük.

– Nézzük meg, hogy lehet innen lelépni. Hátha van internet – szakította meg az álmélkodást az élő Béla, és rögvest a gép elé ült.

– A mi? – érdeklődte a másik Béla.

– Az internet? Az egy olyan hely… – kezdte volna Niki, ám látta, hogy Béla mégsem az internet iránt érdeklődik. Sokkal jobban tetszett neki a sarokban lévő lávalámpa. Ugyan nem működött, de alakja furcsamód felkeltette az élőhalott érdeklődését.

– Lámpa – felelte Niki.

– H… – próbálkozott az „L” betűvel. – H… L…lámpa?

– Igeen! Egyre jobban megy a beszéd! – Felállt, és a lámpához sétált. A két halott lelkesen csoszogott utána.

– Találtam egy útvonalat – szólt közbe élő Béla.

– Várj, ezt elmagyarázom nekik! – Így Niki. – Szóval ez egy olyan tárgy…

Mialatt ő magyarázott és Dezső cuppogva próbálta megérteni, Béla egy pillanatra a számítógép felé fordult, és megpillantotta a térképet, amit Béla – az élő Béla – nézegetett.

– Esz Simagöhö… höö.. höörr…hröngyös – állapította meg büszkén.

– Igen, az. Érdekel?

– Már tutom. – Béla máris visszament Béla mellé. – Asz ott a tengehr, és ott a folyó. Messze vannak innen.

– Azt a mindenit, gyorsan tanulsz!

– Tyorsan jegyezek dolkokat – magyarázta tudományosan. – Simagöhöngyös… – legyintett. – Már minden utat tudok.

– Aha.

– Várj, te megjegyzel mindent, amit ott látsz? – fordult feléjük Niki, félretéve a lávalámpát – pontosabban Dezső kezébe nyomta, akinek azt fél kézzel megtartani koránt sem volt könnyű, ráadásul még meglévő ujjai is kezdték megadni magukat.

– Igen – válaszolta a halott Béla Nikinek.

– Bélák, ez nagyszerű! Te, Béla – fordult a csontvázhoz –, megjegyzed az útvonalakat, mi pedig kiviszünk.

– Mehetek? – kérdezte Dezső, a lávalámpával küszködve.

– Velünk akarsz jönni? – kérdezte Niki kétkedve, pedig legbelül egyenesen Simagöröngyös végéig volt a boldogságtól, hogy még egy élőhalott barátja lehet.

– Mhm – bólintott.

– Nem tudom, te jól elvagy itt, nem? – bizonytalanodott el Béla.

– Egyedül vagyok – felelte könnyedén.

– Úgy érted, magányos vagy?

– Aaha.

– Elvisszük – döntötte el Niki.

– Nem-nem, ez nem így működik – szökkent talpra az élő Béla. – Végiggondoltad, hogy vinnénk ki egy zombit, meg egy két lábon járó csontvázat? Az egyik épp elég, mindkettőt nem tudjuk vállalni.

– Dehogynem!

– Ajaj – nézett ki az ablakon Dezső. – Jön Dönci.

– Az meg ki?

A kérdés megválaszolatlan maradt, ugyanis a beszélgetést megszakította a Simson döcögő motorjának hangja, továbbá egy fékevesztett, vérszomjas üvöltés. Amikor az élők kikukucskáltak az ablakon, látták meg az idegent, aki a kezében egy kaszát lengetve pattant le a motorról, és iramodott a ház felé.

– Elintézem – vállalta magára a kockázatot élő Béla, csakhogy alig lépett kettőt, amikor betört az ajtó. A Döncinek nevezett férfi felindultan érkezett, mi több, szó nélkül Dezsőnek rontott, és már lendítette is a fegyvert, amikor Niki felkapta a teniszütőt, majd a tőle telhető legnagyobb erővel az idegen hátára csapott. Dönci egy méltatlankodó morgás kíséretében felé fordult, rámeresztette szemét, minek hatására az eddig harcias Nikiből gyámoltalan kisegér lett – na nem szó szerint, de legbelül pontosan így érezte magát. Fejben egy zugot keresett, ahová elbújhat, jobb híján viszont beugrott a meglehetősen tépázott kanapé mögé.

Amikor Ízirájder Dönci az utcába érkezett, leugrott citromsárga Simsonjáról, és szomorúan nézte, amint kedvenc vasparipája az oldalára dől. Kicsit megsínylette azt a robbanást – elmélkedett, majd vállára vette a kiegyenesített kaszát, és elindult Babi néni háza felé, hogy visszaszolgáltassa a messzelátót, mivel már nem tudta hasznát venni. A kényes műszer ugyanis megsérült Salakszentmotoroson, amikor két órával ezelőtt a Makk VII-es és Csubakka mennybement.

Dönci pár lépésre járt a bejárati ajtótól, amikor a szomszéd ház függöny nélküli ablakában meglátott egy lányt. Nem ez késztette azonnali cselekvésre, hanem a lány mögött megjelenő zombi, aki egy lámpát emelt magasra, hogy lesújtson vele védtelen áldozatára.

Futás közben azon gondolkodott, mindezidáig nem látott eszközhasználó élőhalottat. Ugyan idefelé jövet felfigyelt egy tízéves forma kislányzombira, de az csak a moncsicsiját szorongatta a kezében, amely feltűnő hasonlatosságot mutatott gazdájával – elsősorban higiéniai hiányosságok, és leszakadt fél arc szempontjából. Valószínűleg még egy Dél-Szudáni háborús árva is kétszer meggondolta volna, hogy felvegye-e a porból a moncsicsit (amennyiben rátalál, miközben kavicsokat dobálgat egy kies aknamező szélén).

Dönci – az önjelölt életmentő – nagy lendülettel rúgta be Kovács Dezső lakásának ajtaját, majd spontán harci üvöltéssel vágtatott át az előszobán, hogy megakadályozza a zombit rémtette elkövetésében. Mindezek során még arra is figyelt, a sréhen tartott kaszája ne kaszabolja össze a virágmintás tapétát.

A nagyszobába érve ugyan kicsit meglepődött a számítógép előtt álló alak nyugalmán, de ami még jobban meglepte, az egy, a hátán csattanó Fischer márkájú teniszütő volt.

– Aú! – fejtette ki véleményét behúzott nyakkal a nem várt atrocitás ellen, miközben a kecses ívben a megtépázott kanapé mögé vetődő támadóját bámulta – akit kis késéssel a feltételezett áldozattal azonosított.

– Ne bántsd Dezsőt! – jött az ultimátum az ülőgarnitúra takarásából.

– De hát… egy zombi… – magyarázta volna.

– Na ja, de nem minden zombi egyforma – jött a közbevetés a monitor elől. – Az ott a régi mocsár lenne? – fordult Béla ismét a képernyőn látható műholdas térkép felé.

Választ nem kapott, hiába nézett végig a tanácstalanul hátát tapogató Döncin, a sűrűn pislogó Dezsőn, valamint a kanapé mögül lassan előmerészkedő teniszütőn, amit kisvártatva Niki is követett.

Csontváz Béla eközben megbabonázva nézte a képernyőt.

– A táltos lidérc mocsahra – motyogta alig hallhatóan. – El kell jutnom oda!

Dönciben ekkor tudatosult, hogy sajgó hátát feledve egy kockás inges csontvázat bámul.

– Na jó, feladom. Elmagyarázná nekem valaki, mi az ördög folyik itt?

– Olyan csontvázszöktetés – érkezett a válasz a lánytól, akit mégsem kellett megmenteni.

– Ő is a temetőből jött, mint a feltámadt zombik? – érdeklődött Dönci.

– Nem. Bélát én ástam ki Bélával. Mármint őbélát – mutatott a monitort bámuló kockásinges csontvázra – őbélával – bökött a szintén a műholdas térképpel szöszmötölő alakra.

– Kiástátok? – hökkent meg a zombivadász.

– Aha, kincskeresés közben.

– És mondja, kedves Laracroft, milyen kincsről is van szó? – vigyorodott el Dönci, miközben a falnak támasztotta a kaszát, mert már macerás volt tartani.

– Ó, találtam egy szép tarsolylemezt. Meglehet ezer éves is, és színezüst – lendült bele Niki.

– Nocsak ez érdekes. Ugyanis én is végeztem ásatásokat Babi néni hátsókertjében.

– Nem mondod, hogy találtál ott valamit?!

– Dehogynem!

– Micsodát?

– Egy demizson szilvapálinkát.

– Pálinkát? – csodálkozott a kincskereső lány.

– Ja. Az is megvan legalább harminc éves, mert még Babi néni megboldogult faterja rejtette el a körtefa alá.

– Mint a törökök elől a kincseket?

– Majdnem. Bár lehet, hogy csak Babi néni elől helyezte biztonságba. Találtam hozzá egy titkos térképet.

Dezső eközben kicsoszogott a konyhába, mert megéhezett. A két tapasztalt kalandor és kincstulajdonos – bár abból a pálinkából már csak pár deci maradt a demizson alján – kíváncsian követte a zombit, aki sütéshez készülődött.

Kihozott a spájzból egy gyanúsan csendes macskát, majd begyömöszölte az asztalon lévő mikrohullámú sütőbe. Niki erre a homlokát ráncolta, és megjegyezte:

– Azért ezt még szokni kell… Kié lehetett az a macska?

– Szerintem ez Schrödinger macskája – mosolyodott el Dönci.

– Micsoda?

– Tudod, belerakják egy átlátszatlan dobozba – ez most itt a mikró, mivel az ajtaján nem lehet belátni a rászáradt vértől, és nem lehet tudni, hogy a sütésnek ebben a szakaszában még él, avagy már halott.

– Vagyis egyszerre él és halott – bólintott Niki, majd lelkesen hozzátette: – Hülye vagy.

– Persze – vigyorgott Dönci. – Gyere, zárjuk be Dezsőt a konyhába.

– Értem, Schödinger Dezsője – nevetett a lány, majd behajtották a konyhaajtót, és visszamentek a Bélákhoz. – A fénnyel hogy is van? Egyszer részecske, egyszer hullám? Akkor a macskahulla hullám?

– Szerintem jelenleg mikrohullám-állapotban van – döntötte el Ízirájder Dönci.

– Tehát ez a legrövidebb út – magyarázta Béla, miközben Béla megpróbálta felhajtani a kockás inge ujját, mert nagy lelkesedésében mindig beleakadt.

– Igen – helyeselt. – Csakhoty ott hemszegnek az atyszabáló élőhalottak.

– Ezt meg honnan tudod? – hökkent meg az élő Béla.

– Előbb nésztem a neten, kamerázással. Tyorsan tanulok.

– Akkor, van jobb út?

– Ha Dönci ideadja a térképét, lehet, hogy találunk.

– Arra semmi szükség – ellenkezett Dönci. – Megmondom én, merre megyünk! A föld alatt!

– A föld alatt? Tán ismersz valami alagutat? – lépett közelebb hozzá Niki.

– Nem is egyet, harcos barátnőm!

– És azok tiszták? Nincsenek zombik?

– Olyanok biztos nem, mint ezek – mutatott Bélára.

– Kész az ebéd. – Dezső épp ekkor érkezett meg egy nagy tálcával a kezében, amin frissen sült több napos macskatetem gőzölgött.

– Ú, ez rém büdös – fogta be Niki az orrát. – Köszi, de én kihagyom.

Dezső lelkesen ajánlgatta az általa mesterfogásnak ítélt falatot, melyből valahogy mégsem akart enni senki.

– Több jut nekem – vont vállat sértődötten, amitől a feje vészesen oldalra billent.

– Úristen, lefejeződik! – sikoltott Niki.

– Ugyan dehogy! – Dönci Dezső mellé sétált, megnyomta a vállát, majd egy nagy reccsenés kíséretében visszaállította annak nyakcsigolyáit tisztességes helyükre. – Na, kész is – veregette vállon Dezsőt.

– Ne essünk szét emberek! – szigorodott meg az élő Béla. – Itt mi haditervet készítünk!

– Milyen haditervet? – nevetett Dönci. – A föld alatt megyünk és kész. Úgyis van egy sétám Babi nénihez, és az alagút is ott kezdődik.

– És messze van a vége? – érdeklődött Béla.

– A kocsmába vezet. Csak mondom, előtte át kell vinnem a néninek ezt. – Dönci néhány másodpercig elmélyülten turkált farzsebében. Először kivett egy taknyos zsebkendőt. – Na, ez is megvan – örült meg. Ezek után egy elnyűtt, szintén taknyos jegyzetfüzetet talált. – Az életrajzom – lengette meg büszkén.

– Úty éhrted, önéletrajzod – okoskodott a halott Béla. – Asz kell a munkáhosz is, mindenütt aszt kérik – bökött a monitorra.

– Ne okoskodj! – förmedt rá a zombivadász. – Aztán van itt… áhá, megvan! – Nagy boldogan felmutatta a messzelátót, ami ekkorra szintén taknyos lett (persze nem megfázott, egyszerűen csak összekente a zsebkendő).

– Mi ez? – kérdezte Niki, és már nyúlt is az eszközért, amit azonban Dönci elrántott előle.

– Nem nyúlkapiszka – hajolt az arcába. – Érzékeny szerkezet!

– Használhatatlan – vágott közbe ismét a csontváz Béla.

– Nem kértek? – ajánlgatta Dezső még mindig a macskát, melynek egyik fele már a szájában volt, másik felét pedig éppen darabokra tépte.

– Nem, köszi – legyintett az élő Béla.

– Akár használható, akár nem, én ezt visszaviszem, és akkor mehetünk tovább – morgott Dönci. Ha egy élő okosabb volt nála, azt se bírta, na de hogy egy halott legyen az! Ez aztán mindennek a teteje!

– Jól laktál, Dezső? – fordult Niki a hangosan csámcsogó zombihoz. Ő teli szájjal rámosolygott, minek következtében a félig megrágott tetem nagy placcsanással a földre esett.

– Anyukád nem tanított meg zárt szájjal enni? – gúnyolódott Dönci.

– De.

– Viselkedj már, ha még tudsz… pfejj… – Utóbbi „pfejj” talán inkább szólt annak, hogy Dönci megpillantotta kint felejtett motorját, aminek abroncsán két zombi veszekedett.

– Hogy jussunk át ezeken? – sétált Niki az ablakhoz, és a függönyt félrehúzva, óvatosan kitekintett. Dönci nagyot szipogott, kihúzta magát, majd a lány mellé sétált, és válaszolt:

– Két zombit seperc alatt elintézek. Csak figyelj!

Dönci felkapta a kaszát, aztán ment, hogy elintézze az élőhalottakat. Garfieldos zoknija és csapzott ábrázata ellenére feltűnően peckesen sétált, amin az élő Béla jót nevetett.

– Most mondd már meg, kinek teszi úgy magát! – véleményezte. Nikire nézet, Niki pedig rá, aztán újra Nikire, aztán Döncire. – Áhán – tudta le magában a gondolatot.

Dönci nem várt eredményt produkált: alighogy elérte a zombikat, az egyiküket állon vágta a kasza tompa végével, miközben a másikat csizmás lábával mellkason rúgta. Mindkét zombi elesett, ő pedig rávetődött a kevésbé mozgékonyra – arra, amelyiknek hiányzott egy lába és kilógó szemgolyója arcát csapkodva igyekezett megszabadulni rendeltetésszerű helyétől –, majd egy gyors mozdulattal lemetszette a fejét. A közben mögötte talpra szökkenő (na jó, talán inkább magát talpra vontató) élőhalott épphogy nem érte el a vállát, Dönci már fordult, és annak is lemetszette a fejét. Mindezek után körbenézett, és látva, nincs a közelben veszély, intett a házban lévő csoportnak, hogy menjenek.

– Szerinted igazat beszél? – bizonytalanodott el az élő Béla. – Nem tűnik százasnak.

– Aki Simagöröngyösön él, vagy nem százas, vagy zombi – vágta rá Niki. – Menjünk! Gyertek, zombikáim! – mosolygott vidáman az élőhalottakra. – Mindig ki akartam ezt próbálni! – lelkendezett az élő Bélára, aztán a csapat nekiindult, hogy egy teljes úttesten átvágva eljussanak Simagöröngyös határaihoz.

A még élő Béla ment elől, éberen figyelte a környéket, hátha a semmiből előteremne egy agyzabáló élőhalott. Mivel azonban ez nem következett be, intett, és előmerészkedett a kockás inges, illetve a nem-kockás-inges zombi, végül a szintén nem-kockás-inges Niki is.

Csontváz Béla bizonytalanul tette meg az első lépéseket, mert odakint erős szél fújt, bele-belekapva az ingbe, azt beleakasztva csontjaiba, és így nagy kihívásnak tűnt a talpon maradás. Niki gyorsan a segítségére sietett: Dezső kezébe nyomta a Fischer márkájú teniszütőt, aki a hirtelen támadt lendülettől majdnem orra bukott. Aztán összehúzta Bélán az inget, és hátulról támogatva segítette első lépéseiben. Nem sokra rá Béla rájött, hogy ez a módszer beválik, ezért önállósította magát és összefogta lenge öltözékét.

Dezső közben elmélyülten tanulmányozta a teniszütőt: egyik ujját bedugta két szál közé, és amikor ki akarta húzni, hogy visszaadja a fegyvert Nikinek, ott felejtette jobb keze mutatóujjának első ujjpercét. Nagy vigyorral díjazta az eseményt.

– Gyere, gyere már! – türelmetlenkedett Niki. Kicsit meglökte a zombit, amitől az meglódult, de annyira, hogy hirtelen felindulásból sasszézott vagy öt métert. Mellkasa és feje is előre húzta, ezért Bélának – az élő Bélának – muszáj volt elé állnia, hogy megfogja.

– Ahhoz képest, hogy döglött macskákat eszel, elég jó bőrben vagy – nyögte a halott terhe alatt.

– Vigyázok a súlyomra – felelte Dezső.

Ebben a tempóban villámgyorsan, csaknem öt perc alatt átértek a túlsó oldalra, Babi néni házához.

– Várjatok, körülnézek – szólt ekkor Dönci, majd az előbbihez hasonlóan, kitolva mellkasát, magasra emelve fejét belépett a házba. Amikor fél kézzel kinyitotta az ajtót, egy pillanatra igazi hősnek érezte magát: a rosszfiúnak, aki fél kézzel is elbánik bárkivel! Bármivel, bármilyen ellenséggel, nem számít, élő, holt, egy, kettő, egy tucat, vagy harmadfélszáz-hétpróbás!

– Vigyázz! – visította Niki, amikor egy zombi a földre küldte Döncit.

Niki gyorsan a segítségére sietett: a teniszütővel előbb állon, majd mellkason vágta a zombit, aki ettől a falnak esett, bár továbbra sem tett le Dönci felzabálásáról.

– Majd én elintézem ezt – ajánlkozott élő Béla. A földről felkapott egy követ, tarkón dobta a zombit, akire így már hárman jutottak. Míg ők az élőhalottal viaskodtak, addig a halott Béla és Dezső a kerítésnél állva nyújtózkodtak (nem sok sikerrel, köszönhetően, hogy Bélának nem igen akadtak ízületei, Dezsőnek pedig túlságosan is rugalmasak voltak). Béla egy pillanatra nem figyelt, így a szél az ingébe kapott, felemelte és felpakolta a kerítésre. Dezső rögvest a segítségére sietett, de akkor meg a teniszütő szabadult el, és vágta úgy kupán, hogy eldőlt, mint a sózsák.

– A kaszát! A kaszát! – kiáltotta az élő Béla a zűrzavarban, aki közben már két zombival viaskodott.

Dönci gyorsan felpattant, kirohant a házból, bezárta az ajtót és kaszájával kivégezte a Bélát (nem túl fürgén) leteperni készülő zombit. Niki gyorsan Dezsőhöz rohant, aki hanyatt fekve kalimpált, hogy segítse már fel valaki. Csontváz Béla jobb híján beletörődött a sorsába.

További öt perc heves harc után Dönci az idő közben megjelenő öt zombit egytől egyig kivégezte, a testdarabolós testgyakorlás közben odaillő hangulatú dalocskával (majdnem eltalálva a szükséges hangokat) adva nagyobb nyomatékot rutinos kaszasuhintásainak: Az utca kihalt, a hold visít az égen, az éj keze eltakar egy démont a térben. Suhognak a drótok, nyöszörögnek a fák, ködös óhomályban siratják el a mát. Talpam alatt ropog a megsorvadt nappal, előttem egy démon surran el haraggal.

Ezek után Bélával csontváz Béla felé vette az irányt. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy Babi néni erődítményeket megszégyenítő kerítéssel barikádozta el magát az élőktől, aztán a halottaktól, majd az élőhalottaktól; így csontváz Béla nagyjából két méter magasan csüngött.

– Hát téged meg hogy a csudába szedjünk le onnan? – vakargatta fejét Dezső. Kezébe akadt néhány hajcsomó, de ez zavarta most a legkevésbé.

– Kéne egy létra – gondolkozott Niki.

– Vagy egy szék – okoskodott Dezső.

– Szék, létra, minek az ide? – csóválta fejét Dönci, és néhány röpke ugrással fent termett a kerítés tetején.

– Lógunk, mi, lógunk, amikor tennivaló lenne? – viccelődött magában. Néhány másodpercet töltött csupán csontváz Béla kiszabadításával, aki ezek után nagy koppanással a földre esett. Elhagyta egyik lábszárcsontját, de nem esett komoly baja.

– Legalább nem lesz láb alatt – folytatta Dönci.

– Jaj, azért csak vissza kéne tenni! – méltatlankodott Niki. – Vissza tudjuk kötözni? – fordult Bélához.

– Nem kell – vágott közbe a halott Béla. – Visszavará… vará… zsolom. – És akkor hopp! A lábszárcsont egy szempillantás alatt a helyére reppent. Béla kicsit megmozgatta végtagjait, összehúzta az ingét, mert újabb szélfúvás jött, és várakozóan az élőkre pillantott (már amennyire pillanthat egy csontváz).

– Na, mehetünk végre? – türelmetlenkedett Dönci.

– Menjünk – bólintott az élő Béla, majd a csapat tovább indult.

Azt hihetnénk, hogy Babi néni háza a kerítésnél és a küszöbön heverő zombiknál nem lehet barátságtalanabb. És igazunk lenne!

Alighogy a csapat belépett, takaros, kellemes házacskába érkeztek. A házi húsleves és a házi kolbász illata belengte az egész helyet. Kiscicás tapéta, néhány szikkadt virágcsokor az éveket meghazudtolva fogadta az érkezőket barátságos, rothadó zöld színekkel.

– Hát, úgy látom, ez is kinyúlt – gondolkozott Dönci, amikor körbenézett. Életnek ugyanis semmi jelét nem találta.

– De aranyos lehetett a néni – szépített Niki. – Nézzétek! Van itt cicaágy, cicatál…

– És egy cica! – kiáltott fel Dezső boldogan. Gyorsan rávetette magát a macskára, és mielőtt még bárki szólhatott volna, eltörte a nyakát.

– Most komolyan, ezt muszáj volt? – szusszant Niki. – Van még vagy egy tucat macskád a házadban, Dezső.

– Tartalék – hörgött boldogan.

– És magunkkal akarod hozni? – érdeklődött Dönci.

– Megtartom – felelte a tetemet bámulva. – Szép kövér cica.

– Uram ég… – Niki kezébe temette arcát. – Nem Dezső, nem hozod sehova!

– De keeeelll! – Utóbbi kifejezése kicsit úgy hangzott, mint amikor egy sértődött kisgyerek próbálja a szülei tudtára adni, hogy márpedig neki arra a csokira szüksége van, anélkül a csoki nélkül megőrül, meghal, és különben sem élet az élet csoki nélkül. Csak csoki helyett itt döglött macskáról volt szó.

– Nem! Fujj! – Niki kicsapta Dezső kezéből a tetemet.

– Nézzétek, mennyi kolbász! – mutatott be egy szobába az élő Béla. A rózsaszín tapéta, a vaníliasárga szőnyeg és a zöldes-barna csipkés fotel igazán jól passzoltak a kolbász érettbarna színéhez.

– Na, ha éhes vagy, egyél azokból! – mutatott a szobába Niki. – Okos zombi vagy te!

– A macska jobb – érvelt nyugodtan Dezső.

– Hát, ha már az öreglánynak nem kell, megtartom a messzelátót – döntötte el Dönci, majd zsebre vágta a szerkentyűt. – Menjünk a kertbe, ott van az alagút bejárata.

– Mindjárt meghalok, olyan bűz van itt! – panaszkodott Niki. – Menjünk is inkább a levegőre!

Amikor a lány elfordult, Dezső kihasználta a lehetőséget, lehajolt a tőle telhető leggyorsabb tempóban, és felszedte a macskatetemet, majd elrejtette pólója alá: mintha hirtelen megnőtt volna a hasa.

– Nem buta, látni fogja – ellenkezett csontváz Béla.

– Addigra megeszem.

Így vágtak át megannyi kolbász, macskaeledel és macskatetem között, hogy elérjék az alagút elejét – vagy végét.

Babi néni hátsókertjében a tyúkketrecekkel átellenben, keskeny betonlépcsőn lehetett leereszkedni a pincébe. Dönci a lejárat előtt rövid eligazító kupaktanácsot tartott, a tervezett útvonalat térképén szemléltetve, ami a nemrég, egy bodzabokor mögül kilesett aktuális zombiügyi állapotot mutatta.

– Azért is jobb a föld alatt haladnunk, mert itt, és itt útlezárás van, amit folyamatosan őriznek a fegyveresek és a járványügyis bohócok. Mi pedig simán átslisszolunk a talpuk alatt. Ennél az elágazásnál kell jobbra fordulnunk, onnan már csak tíz perc séta a Rumszesz pincéje a kijárattal. Onnan pedig már egyszerűbb lesz a továbbjutás.

– Elképesztők ezek a földalatti járatok! – lelkendezett Niki. – Vajon kik építhették?

– Ezt a szakaszt, a pincétől idáig Babi néni faterja ásta hetvenkettő tavaszán – felelte Dönci. – De hogy a régi alagút mikor épült, azt sajnos nem tudom.

– Miért, mi történt hetvenkettőben? – érdeklődött Béla.

– Télen nagy hó esett, és az öregnek macerás volt eljutni a kocsmába.

– Micsoda nagyszerű ötlet! – bólogatott Dezső, aki átérezte, milyen áldatlan állapot egy hótorlasz miatt hosszú napokon át Göröngyösi Olaszrizling nélkül sínylődni.

– De ugye nem fog a nyakunkba szakadni? – adott hangot kétségeinek Niki.

– Legutoljára úgy két éve voltam lent – felelte Dönci –, akkor még rendben voltak a járatok. Ne aggódj, jól megépítették anno. Elemlámpák rendben? – fordult Béla felé.

– Négy darabunk van. Egy jut nekem, egy neked, egy Nikinek, és egy…

– Én látok a sötétben – vetette közbe Béla.

– Akkor az utolsót hozza Dezső – nyomta a zombi kezébe a jó harminc centis ezüstszürke lámpát.

Dezső kíváncsian nézegette, majd meg is nyalta próbaképpen. Niki segített bekapcsolni neki.

– Látod, így világít – nyomta meg a kellő helyen.

– Akkor indulás! – állt az élre Dönci, és határozott léptekkel elindult a lépcsőlejáraton.

A hátsó kertre csend telepedett. Csak a szél motozott a ritkás fű és a karalábéágyások között. Ám pár perc múlva ütemes zörej kelt életre a tyúkól belsejéből, majd feltűnt Babi néni, és a pincelejárat felé indult, furcsa, csoszogó léptekkel.

– Mennyi hordó! – csodálkozott Béla a pince közepén állva. A falak mellett több tucat fahordó pihent, a sort néha egy-egy jókora üvegből készült tárolóedény törte meg. Némelyikben vörös, némelyikben sárgás, némelyikben áttetsző folyadékkal.

– Babi néni vésztartaléka – nyújtott tárlatvezetést Ízirájder Dönci.

– Nocsak, nem vetette meg az itókát.

– Nem mind pálesz, ami fénylik. Ebben a kisebb hordóban két éve aludttejet találtunk Tibi haverommal, miután a mellette lévőből kifogyott a bor. Ő azért megkóstolta, arra hivatkozva, hátha kumisz – talán emiatt csúszott bele hazafelé a patakba. Szerencsére kellemes nyári estén történt, így nem didergett, miközben kiöntötte cipőjéből a patakvizet, és a nadrágja is gyorsan megszáradt. Azt a hordót akkor sikerült felborítanunk is, úgyhogy utána bele kellett mártogatni a macskát, figyelemelterelés céljából.

– És működött?

– Nem igazán, de már a látványért megérte – vigyorodott el Dönci az emlékkép hatására.

– Merre tovább? – kérdezte Béla, a falat szemlélve.

– Segítsetek, ezt a két ládát arrébb kell raknunk!

Közös erővel – bár Dezső inkább csak szurkolt – elráncigálták a karalábéval teli faládákat, a helyükön egy csapóajtóra lelve. Bár nehezen és nyikorogva nyílt, előbukkant a keresett földalatti járat, amit még Babi néni faterja ásott hetvenkettő tavaszán. Libasorban leereszkedtek, majd elindultak a másfél méter széles folyosón.

Az út nagy része eseménytelenül telt, eltekintve attól, hogy egy-két leomlott földkupacnál át kellett tuszkolniuk a nehezebben mozgó élőhalottakat.

– És már meg is érkeztünk a Rumszesz nevezetű vendéglátóipari helyiség falai közé! – lelkesedett Dönci, mint egy profi idegenvezető.

– Pontosan hova lyukadunk ki? – érdeklődött Niki.

– Hát, izé, a női mosdó kettesszámú, használaton kívüli szeparéjába.

A Rumszeszben eközben zajlott az élet. Ugyan a zombik eléggé felforgatták a simagöröngyösiek hétköznapjait, ahhoz nem voltak elegek, hogy változtassanak a törzsközönség italozási szokásain. Sőt a felfordulás inkább csak növelte a napi forgalmat.

Ehhez a maga szerény módján Sz. Tibor is hozzájárult azzal, hogy a rendkívüli körülményekre való tekintettel, kettővel megnövelte a délutánonként elfogyasztott szokásos barackpálinka kontingensét. Főleg mivel tegnap már megint belecsúszott a patakba, pedig odafelé szép ívben ugrotta át. Még szerencse, hogy nem tél van.

Huszonkettőnegyven, a csapos és kocsmáros éppen elétolt egy újabb felest, majd egy-egy sört vitt ki a sarokasztalhoz, ahol két, eléggé megviselt külsejű ember susmogott.

– Köszönjük! – bólintott Borz, majd még jobban szemére húzta a kalapját, és tovább magyarázott a mellette ülő alaknak.

Eközben Tibi felhajtotta a barackot, és pislogva szemlélni kezdte a szemközti falon lógó égő nyakú zsiráfot. Azon mélázott, a képen az a furcsa lobogás a festő zsenialitását dicséri, avagy csak a negyedik pohár nem várt mellékhatása. Nem jutott konszenzusra, inkább a Dali festmény alatt ücsörgő ismerősnek tűnő bajszos alak lelkes szavait hallgatta.

– Én mondom néktek, ez nem maradhat annyiban! Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most, vagy soha! Mit rám kentek a századok, lemossuk a gyalázatot! Hol sírjaink domborulnak…

– Nono – szólt közbe Tibi a pult mellől –, mostanság vigyázni kell a hasonló megnyilvánulásokkal, mert a jelenlegi helyzetben gyorsan rád ragasszák, hogy szélsőséges vagy, ha ilyeneket mondasz. Nem tudsz inkább valami vidámabb verset?

A bajszos először bosszúsan meredt a közbeszólóra, majd felsóhajtott, és poharát felemelve újabb szavalatba kezdett:

– Gondüző borocska mellett vígan illan életem; gondüző borocska mellett, Sors, hatalmad nevetem. És mit ámultok? Ha mondom, hogy csak a bor istene, akit én imádok, aki e kebelnek mindene. És a bor vidám hevében…

– Hát nem is tudom – súgta Borz a mellette iszogatónak –, szerintem sok benne a szóismétlés. Bezzeg a haikuk! Egyrészt nem tart soká megírni – egy regénynél tuti rövidebb –, másrészt abból a pár szóból észre se vehetik, hogy nincs a költészethez tehetséged.

Edömér egyetértően bólogatott e szavakra. Ő aztán tudta, Borznak ehhez sincs semmi tehetsége. Csak sajnos kitartó.

Ekkor nyílt a női mosdó ajtaja, ahonnan Ízirájder Dönci lesett ki a vendégek felé. Mivel mindent rendben lévőnek talált, vidáman kimasírozott, a kocsmárosnak integetve.

– Szia, Huszonkettőnegyven, beugrottunk páran, ha nem gond.

– Ugyan már, Dönci, te itt mindig szívesen látott vendég vagy!

– Mondd csak, hogy állsz a zombikkal? Mármint a nyugisabb félékkel.

– Ha az agyam helyett a sörömre pályáznak, és még fizetnek is érte, akkor semmi gondom velük. Látod azt a sarokasztalt? Éppen ott iszogat kettő.

– Ühüm. Cső, Tibi! Mi a harci helyzet? – fordult Dönci a pult felé.

A megszólított erre felemelte mutatóujját, belenyúlt a zsebébe, és elfordult. Rövid ideig matatott valamit, majd közelről Dönci arcába nézett, és így felelt:

– Hörr… hörr – Kinyitotta száját és két újjal kihúzott belőle valamit. – Törpehörcsög! – közölte, tenyerén Dönci felé nyújtva a kis rágcsálót.

– Oké, ez fájt – vigyorgott Dönci.

Szegény, alkoholpárába burkolt törpehörcsög lelki szemei előtt lassan forgó, kéklő gyümölcsöktől roskadozó szilvafák járták vidám táncukat.

Amikor Ízirájder Dönci visszaindult a női mosdó felé, kicsapódott a bejárati ajtó, és négy fegyveres nyomult be a Rumszeszbe.

– John Smith ügynök vagyok, senki se mozduljon, a terület fertőzött! – kiáltotta az egyik berontó szíjájés. – Azok lesznek ketten, a sarokban – mutatott Borzék felé.