Josh Sword: Nagy Eszes Alfréd legendája

A háromméteres kőajtók hangos dördüléssel záródtak be.

– Ez a végzet figyelmeztető hangja – gondolta a fiatalember, aki az imént lépett be reszketve a kísérteties Porgan hegy halállabirintusába.

Élesen metszett szemével a félhomályt fürkészte, de csak por és piszok fenyegette. Előtte  pár méteren keresztül dohos folyosó, mely hirtelen balra kanyarodik. Három fáklya lobogott a fali tartókban egymástól pár lépésnyire. Fényük méla harcot vívott a sötétséggel. Csak néhány pókháló és a folyosó közepét fényesre koptatott út jelezte az élet jelenlétét. Elbukott szerencsevadászok koptatták évszázadok óta a labirintus padlóját, sokan jöttek, de még senki sem tért vissza.

Málladozó lapú krónikák mesélnek a hegy belsejében található kincsekről, amelyet ezer esztendeje az Őrült Porgan király idehozatott. Tébolyában már nem bízott senkiben, ezért labirintust épített a kincseskamra köré, és mágusokkal túlvilági szörnyeket idéztetett meg. Átokkal béklyózta a fenevadakat, hogy az őrhelyüket soha el ne hagyhassák. Aztán pedig mindenkit megöletett, aki a labirintus építésében részt vett. Végül játékokat hirdetett, hogy unalmát enyhítse, de már nem élhette meg, amikor az első szerencsevadász elindult a próbán. Káosz tört ki, és orgyilkosok végeztek a királlyal. Néhány év múltán lett újra rend az országban, és közben a kalandvágyók egymás után próbálták megszerezni a kincseket. Mindhiába.

A balján levő fali fülke felé fordult, ahol egy üres pergamen, lúdtoll és tinta várta. Még odakint felhívták a figyelmét, írnia kell egy búcsúlevelet, amelyet a címzettnek eljuttatnak, ha két napon belül nem tér vissza. Alfred, mert ezen a néven nevezték el születésének pillanatában, csak meredt maga elé, miközben fájdalmas gondolatai szörnyű igazság formájában kimondott szavakká váltak.

– Kinek hiányoznék? Búcsúlevél?! – fortyant fel a dühe. – Nem meghalni jöttem! – kiáltotta, majd még hangosabban folytatta. – Én hős leszek! Győzni fogok!

Hátizsákját a fal tövébe helyezte, majd a földre ülve hátát a mohás kőfalnak támasztotta.

– Azért, mert minden idióta erővel akar győzni, én még nem esek ebbe a hibába – mormogta magában. – Majd én megmutatom, hogy akinek van némi sütnivalója, az könnyedén eljut a kincseskamrába. Azt a néhány szörnyet meg majd kicselezem, de ha muszáj, akkor végzek is velük! – mondta elszántan.

Megmarkolta az oldalára erősített rövid kardot, amit nemrég vett egy kereskedőtől. A rozsda vastagon borította, de erre nem kellett alkudni. Nem is tudott volna. Mióta apja elüldözte, se pénze, se szerelme. Egy nap arra tért haza, hogy az udvarház kapuját zárva találta. Két strázsa őrizte, akik közvetítették apjának üzenetét, mely úgy szólt, akkor térjen haza, ha már meg tudja magának teremteni az anyagi biztonságot. Első útja a kuplerájba vitte, Fatimához, a keleti szajhához. Ám mikor az megtudta, hogy mi történt, két fogdmeggel azon nyomban kihajíttatta.

– Dolgozni? – horkant fel. – Mi vagyok én? Inas? Paraszt? Majd megmutatom, ki is vagyok! Úrnak születtem! Úr is leszek! Azt hiszi az apám, hogy olyan ostoba vagyok, mint egy paraszt?! Hősként fognak ünnepelni, amikor kilépek a labirintusból. A leggazdagabb ember leszek az országban! Még Fatima is sírva fog visszajönni hozzám! – mondta miközben egy könnycseppet törölt ki szakadt ingujjával a szeméből.

– Mindenki kíváncsi lesz rám! Minden nő engem akar majd! Minden herceg és gróf a kegyeimért fog versengeni! Mindenki arra lesz kíváncsi, hogy vittem végbe ezt a hőstettet!

Felnézett a fali fülkére, majd felnyúlt a pergamenért.

– Búcsúlevél – mondta gúnyosan. – Krónika fog születni arról, hogyan vittem véghez azt, ami ezer éve senkinek nem sikerült! Persze, hogy nem sikerült! – nevetett fel. – Sok izzadtságszagú barbár, akik még írni sem tudtak! Az őrök felhívták a figyelmem, hogy a csapdákat könnyűszerrel elkerülhetem, csak figyelnem kell. Nem erő kell ide, csak egy kis gógyi. Azt pedig nem osztogatják az út mentén. Nem hiába! Nem ok nélkül születik az egyik ember nemesnek, a másik parasztnak.

– Gazdag leszek! – álmodozott. – Palotában lakok majd és szolgák hada vesz körül. Mindenki a történetemre lesz kíváncsi! Bárcsak lenne velem egy krónikaíró! Sőt! Én magam fogom megírni a történetem. Leírok mindent. Ezt a félelmetes ősi helyet. Azt, hogy miként kerültem el a csapdákat, és hogyan győztem le a szörnyeket. Minden kanyar után jegyzetelek. A történetemet krónikások fogják másolni és egymásnak átadni. A világ minden részén tudni fogják, ki is az az Alfred…

Összeráncolt homlokkal töprengett, majd boldogan vigyorgott!

– Alfred a Nagy, vagy Nagy Alfred. Nem jó! Ebből még nem derül ki, mennyire okos is vagyok. Ez az! Okos Alfred. Nagy Okos Alfred. Okos Nagy Alfred. Hmmm. Valami jobbat kell kitalálnom. Eszes Alfred! Nagy Eszes Alfred! Ez az! Akár egy királyi cím! Nagy Eszes Alfred – ismételgette büszkén.

– Nagy Eszes Alfred története. Nagy Eszes Alfred Krónikája. A hős Nagy Eszes Alfred krónikája. Nagy Eszes Alfred hősi krónikája! Húúú, ez igencsak hangzatos. Még a királyi udvarban is ez lesz az állandó téma. Mindenki tudni akar majd mindent rólam! Ki vagyok? Mit csináltam? Honnan jöttem? Hoppá! Le kell azt is írnom, hol nevelkedtem! Miért lettem olyan, amilyen vagyok.  Apám katonai nevelését!

Egy pillanatig csendben gondolkodott, majd folytatta.

– Ez hatalmas történet lesz! Le kell írnom, azt is, hogy apám miért lett olyan amilyen, és miért így neveltetett engem. Akkor már azt sem szabad kihagynom, hogy nagyapám, miért nevelte katonának! Nagyapa! Az ő élete még érdekesebb, mint apámé! Húsz éves koráig háborúban nőtt fel! Nem volt tőle jobb kardforgató és nemesebb szívű ember. Kivéve, amikor apám feleségül vette az ellenségének a lányát, anyámat. Akkor kitagadta a családból.  Nagy történet lesz ez. Kellene valami családi örökség is a történetbe. Valami, ami olyan mintha mi együtt harcoltunk volna, de azt nem mondhatom, mert rögtön hazugnak kiáltanának ki. Kellene valami családi ékszer vagy ereklye, ami apáról fiúra száll.

Alfred izgatottan töprengett, hogy vajon mivel lehetne még hősiesebbé tenni a történetet, de hamar rájött, nagyapja semmit nem hagyott az apjára és az sem adott neki soha semmit. Úgy gondolta, kell egy ékszer vagy tárgy, ami nem lehet mágikus, mert az rögtön meghazudtolná a történetét. Miközben ezen töprengett, már kezdte kényelmetlennek találni a földön ülést. Fészkelődése közben a rozsdás kardját többször is megigazította, mert nem szokott hozzá, hogy fegyvert hordjon. Apja katonás nevelése ellenére Alfred nagyon rossz tanuló volt. Nem szerette a szabályokat, és lustának bizonyult minden testmozgáshoz. Legyen az lovaglás, tánc vagy harc bármilyen fegyverrel. Sosem látta értelmét ezekkel foglalkozni.

– A kard! – csillant fel a tekintete. – Olyan rozsdás, hogy akár a nagyapámé is lehetett volna! Ez lesz az! Egy ősi kard, amely győzelmet hozott eddig a család minden tagjának! Nagyapa szegény már nem él. Apám pedig soha nem fog kívülállókkal beszélgetni. Senki nem fogja megtudni ezt a kis csínyt. Nem hiába vagyok Nagy Eszes Alfred – nevetett fel jóízűen.

– Sőt! Amint kijutottam, még titokban vésetek valami ősi szöveget a pengébe. Valami egyszerűt! Nem szabad túlbonyolítani. Mondjuk: győzelem és dicsőség! Nagyon jól hangzik. Olyan történetem lesz, amilyen egy mitológiai hősnek sincs! Az egész családomnak dicsőséget hozok! Lesz egy krónika rólam, a labirintusi kalandokról. Egy krónika az életemről, egy másik a családomról. Igazi hős leszek! Sőt Legenda! Az lesz a rólam szóló történet címe, hogy Nagy Eszes Alfred Legendája! Ezt gyorsan fel is írom.

Miután a pergamenre felírta ezt az egy sort elgondolkodott.

– Kevés lesz egy pergamen egy ekkora történethez. Be kell osztanom a tintát és a helyet. Egyelőre csak az itteni kalandjaimat írom le. Minden forduló után egy sor. Aztán amikor kijutok a kincsekkel, felfogadok néhány krónikaírót, és tollba mondom nekik a történetem. Ne én fáradjak már az írással! Ettől nemesebb ügyekre vagyok hivatott! Különben is, ha a történetem eljut a királyig, és meghallja, milyen gazdag vagyok és mekkora hős, sőt legenda, akkor biztosan nekem ajánlja majd a hercegnő kezét. Én pedig elfogadom! Akkor pedig király leszek! Még Fatimát is feleségül veszem! Megtehetem majd! Én leszek a király! Új törvényeket iktatok be! Már vannak is ötleteim! De most indulnom kell. Ha odafigyelek, akkor estére már engem ünnepel a tömeg! És ez még csak a kezdet! Sose gondoltam volna, milyen jóra fordul a sorsom azzal, hogy gőgős apám kizárt a kastélyából. Nem baj, apám, nem haragszom! Büszke leszel még fiadra: Nagy Eszes Alfredra!

Alfred gyorsan feltápászkodott a földről. A pergament összetekerte és a táskájába rejtette. Büszkén igazította meg oldalán a rozsdás kardot, és a hősi eposzán elmélkedve indult neki a szebb jövő felé vezető útnak.

Azaz csak indult volna. Az első lépésnél érezte, hogy a lába alatt benyomódik a padló, aztán egy kattanást hallott még. A falból mindkét oldalról szakállas lándzsák csapódtak ki…

… és egy legenda véget ért.

Esvy: Csataló

A Minoria patak varázslat rejtette völgyében lágyan sütött a délutáni nap. Insis kedvenc őszi szórakozását űzte: a lehulló leveleket kergette a barátnőivel. Ha egy ember erre sétálna – ami persze lehetetlen, mert a varázsvidéket csak a tündérek és az állatok találhatják meg –, elcsodálkozna, miért járnak a sárga falevelek olyan különös táncot, hiszen a természet törvénye szerint szélcsendben csak lefelé szabadna haladniuk. Nem látná a kicsiny tündérlányok szaporán rezgő szárnyát, a leveleket száruknál fogva forgató apró kezüket, és nem hallaná az önfeledt játék közben felcsendülő nevetésüket.

Időnként tompa puffanások rázták meg a környező erdőt. A szomszédos Landar földjét próbálták elfoglalni az északról jött tartakok. Hetek óta zajlottak a harcok, a tündérek megszokták már az irdatlan hajítógépek hangját, és varázslataik békés rejtekében nem sokat törődtek az emberek dolgaival. Most is csatazaj vegyült a tündérek kacajába. Insis egyszer csak elejtette a nagy juharlevelet, amit haza akart vinni takarónak a puha mohaágyba, mert egy ijesztő lény közeledett feléjük, amelyhez hasonlót még sohasem látott.

– Szörnyeteg! – kiáltotta Morna.

– Meneküljünk! – sikoltott Sphero, és Morna kezét fogva a magasba röppent.

Insis nem ment velük, egy helyben lebegett, miközben körülötte szebbnél szebb falevelek hullottak. A kíváncsisága erősebb volt a félelménél. Ahogy az a tüskés fejű dolog csattogva-nyikorogva közeledett, rájött, hogy igazából egy nagy, fekete ló, csak véráztatta fémlapok borítják a testét.

– Ki vagy te? – szállt a csődör feje fölé.

A jövevény ferdén nézett fel rá.

– Nincs nevem. A tartak nehézlovasság csatalova vagyok. Hogy lehet az, hogy beszéled a nyelvemet?

– Mi tündérek minden állat nyelvét ismerjük.

– Szóval te egy tündér vagy.

– A nevem Insis.

– Melyik oldalon áll a néped a háborúban?

– Semelyiken. Emberi szem nem láthat minket, így nálunk örökké béke van. Nem is értem, ha emberekhez tartozol, hogy kerültél ide?

– Megölték a gazdámat, és tartak szokás szerint a lovát is mellé kell temetni. Nem félek a haláltól, de nem akartam ilyen korán, úgyhogy elszöktem.

Insis döbbenten ereszkedett lejjebb, hogy a harci maszk keretezte szemekbe nézzen.

– Maradj itt! Nálunk biztonságban leszel.

– Vannak lovaitok?

– Igen.

– Mire használjátok őket?

– Egyetlen feladatuk, hogy szépek legyenek, és gyönyörködhessünk bennük.

– Még sohasem próbáltam szép lenni – tűnődött a csataló.

Insis felnevetett.

– Először is, hadd vegyem le rólad ezt a csúnya páncélt! Nem nehéz cipelni?

– De, meglehetősen.

Insis kioldotta az összes csatot, amit a fémlemezek alatt talált. Az állat megrázta magát, mire a nyereg és a rászíjazott felépítmény nagy csörgéssel a földre esett. A tündér leügyeskedte az elszakadt kantárszár végeit is, de amikor az áll alatti szíjakat akarta meglazítani, a ló elhátrált.

– A maszkot nem engedem.

– De hát vas van a szádban, nem tudsz tőle enni!

– Eddig is így ettem. A tartakok sohasem veszik le a lovaikról a kantárt háború idején.

Insis rosszallóan nézte az ijesztő fémtüskéket, a cakkos nyílásokban megbúvó sötét szemeket.

– Látni szeretném az arcodat.

– Ez az arcom – mondta a csataló ellentmondást nem tűrően. – Mutass egy helyet, ahol ihatnék!

A tündér a patak egyik kanyarulatához vezette, ahol kevésbé meredeken emelkedett a part. A ló lehajtotta a fejét, és mohón ivott. Insis elszorult szívvel vette észre, hogy a landari földek felé siető kristálytiszta víz vörösre színeződik.

– Vérzik a szád attól a vastól.

Az állat felemelte a fejét, és nagyot sóhajtott.

– Az emberek nem beszélik a nyelvemet, ezért zablára van szükségük, hogy irányíthassanak. A tartak lovagok nem a finom kezükről híresek.

Insis szomorúan ingatta a fejét e szörnyűség hallatán. Elhatározta, hogy felvidítja új barátját. Mutatta neki az utat az öreg tölgy ágain álló tündérvároshoz, ahol öröm hatja át a napokat. A göcsörtös fa egy tisztás közepén magasodott, körülötte kicsiny, fényes szőrű pónik legelésztek. Riadtan kapták fel a fejüket a termetes csatamén érkezésére.

– Nem örülnek nekem.

– Beszélek velük – mondta Insis, de mielőtt közelebb érhetett volna, elébe libbent a tündérkirály.

– Mit hoztál ide, te lány? Halálra rémíti ez a szörnyeteg a népünket.

– Ő is ló, csak nagyobb, mint a mieink, és én befogadtam.

A király megvakarta ősz szakállát.

– Tudom, mindig is kíváncsi voltál az emberek dolgaira, de nézd meg alaposan ezt a teremtményt! Hiába szeretnéd a szépet látni benne, ha az emberek már a képükre formálták. Egy éjszakára maradhat, de holnap vissza kell mennie oda, ahová tartozik.

A tündérkirály visszavonult trónusára a fa koronájában, Insis pedig magára maradt a csatalóval. A barátnői biztos távolból szemlélték, úgy tűnt, nincs bátorságuk a fekete állat közelébe merészkedni.

Lassan elkezdődött az esti mulatság, levelekből tábortüzet raktak, a tündérfiúk zenélni kezdtek apró lantjaikon, amelyek húrjait lószőrből fonták. A tündérlányok nevettek, tréfálkoztak, befonták a pónik sörényét, és tudomást sem vettek a fénykörön kívül legelő csatalóról. Insis fésűt ragadott, és a csődör nyakához lebegett.

– Nem kérek olyan frizurát – tiltakozott az állat. – Nem viselném el.

A tündérlány csalódottan röppent vissza a lakóodúja tornácára.

– Remélem, kényelmes fekhelyed lesz a fűben! – szólt le búcsúzóul.

– A tartakok lovai állva alszanak. Valamennyire mindig ébernek kell maradnunk, mert bármikor jöhet az ellenség.

– Ennyire veszélyesnek látszunk? – mosolygott Insis.

– Könnyen lehet, hogy befonnátok a sörényemet, amíg nem figyelek.

A tündérlány felnevetett, aztán visszavonult kényelmes mohaágyába, és betakarózott a régi, elszáradt falevelével.

Reggel patadobbanásoktól rengett a rét. Insis kinézett, és alig hitt a szemének. A csataló leszegett fejjel a tölgyfáig ügetett, ott hirtelen megállt, egy helyben forgott, majd ágaskodott, aztán végigvágtatott a tisztáson, és a végén nagyot ugrott, miközben hátrarúgott a levegőben.

– Gyönyörű a táncod! – kiáltotta a tündér.

– Ez nem tánc.

– Hát akkor mi?

Insis nem kapott választ, mert Morna és Sphero repült feléjük jajveszékelve.

– Farkasok! Farkasok! – kiáltozták.

Felbolydult az egész tündérváros, igyekeztek a csinos kis pónikat az erdőbe terelni a ragadozók elől.

– Ő hozta ide a vérszagot! – mutogattak néhányan a csatalóra.

– Mire vársz? Menekülj! – röppent fölé Insis aggódva.

A tisztás szélén szürke árnyak mozgolódtak. Az utolsó póni is elérte a túloldali erdőt, amire előbújtak az ordasok a fák közül.

– Rohanj, különben megesznek!

Insis kétségbeesve vette tudomásul, hogy a fekete állat egyáltalán nem figyel rá. Továbbra is állt, akár egy szobor, csak a légvételei lettek mélyebbek, párája a földig söpört az őszi hajnalon.

– Odanézzetek, mekkora húshegy! – morogta a vezérfarkas. – Bekeríteni!

Ahogy futásnak eredt a falka, a csataló is mozgásba lendült. Kicselezte a szembejövőket, majd leszegett fejjel a vezérfarkasnak rontott, maszkja tüskéit mélyen a húsába vágva. Másik két ordas ekkor hátulról támadt rá. Az egyiket úgy fejbe rúgta, hogy métereket repült, a másikkal szembefordult, fellökte, és megtaposta. A maradék farkasok a veszteségek láttán megfutamodtak.

– Jól vagy? – sietett vissza a tündérlány.

A csődör öblös nevetése volt a válasz.

– Mondtam, hogy nem tánc. Tartakföldön sokkal nagyobbak a farkasok.

A völgy népe lassan előmerészkedett az óriási tölgy koronájából, és a pónikat is visszahívták az erdei rejtekhelyükről. A tündérkirály lesújtva nézte a rét szélén heverő ordastetemeket, majd a csataló tüskés homloka elé lebegett.

– El kell menned innen.

– Kérlek, hadd maradjon! – könyörgött Insis. – Hiszen megmentette a pónikat!

– Amit művelt, az természet ellen való. Magától egy ló sem öl meg más állatot, csak a tartakok elvetemült népe tanítja nekik. Tündérföldön ilyen bestia nem lakhat.

Az állat felszegte farkasvértől csatakos fejét.

– Magamtól is visszamentem volna az emberekhez.

Insis megrökönyödött a kijelentés hallatán.

– Az a világ kegyetlen!

– Igen, de oda tartozom.

– Mi lesz, ha a tartakok rájönnek, hogy a gazdád már halott?

– Levágnak, és elföldelnek mellé.

– És ha a landariak találnak meg?

– Ők nem lovagolnak. Valószínűleg megennének, vagy legfeljebb igavonó barom lehetnék. Akkor már inkább a tartakok.

– Felség! – fordult a királyhoz a tündérlány. – Látod, ha elzavarjuk őt, akkor a biztos halálba küldjük. Szabad a mi népünknek ilyet tennie? Régen segítettük az embereket. Most miért bántjuk egy állatukat?

– Az emberek bebizonyították, hogy nem érdemesek a segítségünkre. Ugyanez áll őrá – zárta le a vitát a tündérkirály, és méltóságteljesen tovaszállt az öreg tölgy irányába.

– Ne fáradj, Insis, képtelen lennék veletek élni. A végzetem előbb-utóbb úgyis utolér, addig meg… táncolok.

A csataló délután valóban útra kelt a landari vár felé, amit a tartakok nyár óta ostromoltak. A völgy összes tündérfiára szükség volt, hogy a nehéz páncélt vissza tudják rá tenni. Lassan bandukolt a Minoria sáros partján, a szemerkélő eső vörösen csöpögött alá harci maszkjáról. Megállt, hogy igyon, és amikor a víztükör fölé hajolt, meglátta Insist, amint fölötte lebeg, varázsselyem ruhája szivárványszínben tündököl, áttetsző rovarszárnyai sebesen peregnek. A kép gyönyörű és valószerűtlen volt, mint az egész elmúlt nap.

– Mondtam, hogy ne gyere utánam!

– Tudom, de úgy döntöttem, elkísérlek.

Némán folytatták az utat, mígnem megérkeztek a landari vár helyére. Már csak romhalmazt találtak, itt-ott holttestekkel tarkítva. A várárokban lótetemek hevertek. A legnagyobb kőfal-maradványon tartak gyalogosok próbálták kitámasztani népük zászlaját.

– Szóval végül elfoglaltuk – sóhajtott a csatamén. – Már ha érdemes itt még elfoglalni valamit.

– Valaki ül abban a gödörben – mutatott Insis a várárok felé.

A fekete csődör közelebb lépdelt, és megpillantott egy szőke kamaszfiút, akin lötyögött a páncéling. Lova felnyársalt teste mellett térdelt, levetett sisakjára hullottak a könnyei, miközben egy tőrt tartott a saját nyakához.

– Embercsikó. Talán az első csatája, és máris vége. A tartak szokás fordítva is igaz. Ha egy lovag elveszíti a lovát, vele kell halnia.

– Neki nincs lova, neked nincs gazdád. Menj oda hozzá!

A tőr hegye már-már a fiú torkához ért.

– Benne több a becsület, mint bennem. Nem hiszem, hogy elfogad egy szökött lovat.

– Ha nem mész oda, sohasem tudod meg.

A csataló nekilódult, és átvágtatott a sáros mezőn. A fiatal lovag mellé érve lefékezett, és meleg lélegzetét a félelemtől rezgő szemhéjakra fújta.

A tündérlány is odaért, éppen amikor a fiú döbbenten felpillantott az állatra. Tudta, hogy az emberek nem látják, rég nem is hisznek a fajtájában, és még régebben elfelejtették az ősi nyelvet, ami minden élőt összeköt, de a fülébe súgta:

– Adj neki nevet!

A szőke lovag először hitetlenkedve simogatta a semmiből jött fekete paripát, majd átcsatolta rá az elpusztult hátasa kantárszárát, és a nyergébe ült. Aztán a csataló táncba kezdett. Sokkal elevenebben, tüzesebben, mint eddig bármikor. Ahogy ugrott, rugdosott és piruettezett alatta, a fiú egyre szélesebben mosolygott, és azt kiáltotta:

– Csoda! Így hívlak majd, Csoda!

A csődör felágaskodott a várárok peremén, aztán éppen csak megkapaszkodott lovagjával együtt teljes vágtában indult el a rét szárazabb részein át. Insis elégedetten nézte a győztes tábor felé galoppozó párost, akik az életet jelentették egymásnak.

Craz: Dallamtapadás

Sárkányszikla morogva haladt át a Próbagoblin főbejáratán, és a piactér felé vette kacsázó lépteit. Ismert ott egy helyi kereskedőt, akinél mindig lehetett macskafarkat kapni.

A törpének családi örökség útján – apai nagyanyai boszorkányi ágon – tulajdonába került egy titkos recept, aminek friss macskafarok a fő összetevője. Másnaposságra kiváló.

Előző este a törpe sokadmagával részt vett a ZomBerry koncerten a Szolgáltatóház nagytermében, és összekapcsolva a kellemest a még jobbal, lényegesen hozzájárult az utóbbi hónapok legnagyobb esti italfogyasztásához. A zenekar egyik dalának rövid részlete azóta se ment ki a fejéből.

Most is – miközben céltudatosan, bár kissé szédelegve battyogott a piac felé – azt a dallamfoszlányt hallotta a fejében. Újra meg újra.

A furcsa jelenség viszont nem zavarta – sőt, tetszett neki. Ellenben egy pár héttel ezelőtti másiktól, amitől bosszantó viszketést érzett, és dühítő nyomorában azon gondolkodott, kölcsönkéri Huk láncos buzogányát, és azzal csapkodja koponyája tetejét, vagy kitalálja, miként tudná a tüskés célszerszámmal megvakarni a saját agyát.

Ahogy csökkent a távolság, ami elválasztotta a macskafarkak lelőhelyétől, úgy lett fokozatosan jobb kedve. Amikor feltűntek előtte az első bodegák, a törpe egyenesen elmosolyodott. Majd még közelebb érve görbült is az az egyenes.

Az árusok között szlalomozva már-már kezében érezte a macskafarkakat, amikor egy sunyi arcú goblin ütközött hordónyi – persze csak kisebb, óboroshordónyi – pocakjának.

– Fogják meg! Tolvaj! – harsant egy kiáltás a közelből.

Sárkányszikla összevont szemöldökkel figyelte a goblint, aki kapkodva szedegette a földre ejtett rabolt javakat, és a szétgurult sajtokat keshedt melléhez szorítva továbbmenekült. Volna.

Csakhogy Sárkányszikla gyorsan kapcsolt, és az újra nekilendülni készülő goblint szép, íves lendülettel térden rúgta.

A tolvaj erre feljajdult, s a kockakövekre hanyatlott. Lent agonizált fájó térde sanyarú sorsán, de valaki grabancon ragadta, és a levegőbe emelte.

Sárkányszikla cöcögve a fejét csóválta, majd orrba vágta a goblint, és a még mindig ismétlődő belső zene ütemére ritmikusan pofozni kezdte.

Mindezt a felüdítő testmozgást addig alkalmazta, míg a közben megérkező városőrök megunták a mosolyogva ácsorgást, és elkérték tőle az egyre kékülő-pirosodó goblint, aki láthatóan beletörődött sorsába.

A törpe nagyot sóhajtva átnyújtotta az elcsendesült goblint az őrök huszadosának.

– Szívesen folytatom, ha gondoljátok! – forgatta meg jobb csuklóját a halkan nyöszörgő tolvaj ábrázatát tanulmányozva. – Ott jobb oldalt kimaradt egy kis rész.

– Köszönjük, törpuram, de nem szükséges! – felelte a huszados, majd saját kézzel kötözte meg a tolvajt. – Holnap úgyis átkerül a Sohaviszlát kapun.

Régóta jól működő gyakorlat a Száznevű városban, hogy a nem kívánt bajkeverőket, szélhámosokat, piti bűnözőket átküldik azon az egyirányú térkapun, ami a messzi Északi Nagy Kősivatagba nyílik. Az utóbbi százötven év során még senki sem tért vissza onnan, ezért a köznép a kaput Sohaviszlátnak hívta.

Sárkányszikla elégedetten bólogatott, elköszönt az őröktől, és rövid időn belül beszerezte az áhított macskafarkakat.

Amikor a nagy csokor fűszernövénnyel visszaindult, úgy érezte, mintha valami hiányozna. Rájött, hogy a fejében ismétlődő zene tűnt el.

A törpe erre elmosolyodott, beleszippantott a csokor csípős illatú macskafarokfűbe, majd direkt, önként kezdte dúdolni azt a bizonyos dalt a ZomBerrytől. Szerencsére nem sokan hallották, Wendolin, a kicunelány sokkal szebben énekelte azt előző este.

Vihartáncos: Nem tehetsz mindenkit boldoggá; nem vagy póni

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház különtermében ádáz csata dúl.

Kártyacsata.

Dombitörpék nem kicsiny csapata ordít efféléket, hogy:

– Drákot a kettesre!

– Anyádat oda!

– A mamát hagyd ki ebből, ő bubit vitt!

– Csapd le csacsi!

– Nem csacsi az, te öszvér, hanem póni!

Utóbbi bekiáltás Köbgyökkettőtől származik. A tét nem más ugyanis, mint a terem egyik, külön a számára kialakított sarkában egykedvűen szalmázgató éjfekete, mélybordó szemű póniló.

Ilyet ők még nem láttak a Száznevű város Négyszögletű kerek erdejének városbeli pontos másában sem, holott ott aztán lakott mindenféle színű póni.

De ilyen, mint ez az egy, még ott se. Ebben a teremben leltek rá, amint teljes sötétben szalmázgatott.

Valamilyen rejtélyes oknál fogva az összes, épp a helyiségben vadul tovább sörözgető törpének kellett ez a lény. Verekedéshez már a helyszínre lépéskor részegek voltak, így a lapcsatát választották.

S most épp Köbgyökkettő, az indulatos, de roppant kiváló kereskedő dombitörpe áll nyerésre.

Nem véletlen, Aradi Artemon nevű, profi kártyás mesterétől leste el a fortélyokat és trükköket – no meg a csűrcsavaros megjegyzéseit, és annál is virágzóbb káromkodásait.

– Félszerzetek tökét kéjesen cirógató, drága, aranybevonatos sajtreszelő! Tedd már be, Gyomivadék az utolsó lapodat, hadd üssem le a drák négyesemmel. A póni az enyém, Gyökök!

– Aztán, te onnan az asztal túlfeléről, honnan kancsítottál ide, hogy láthasd, milyen lapjaim vannak?

– Úgy, hogy fordítva tartod azokat, te tekeredő, tekervényes, búgó facsiga! Jó ideje a kártyák hátoldalán lévő mintát számolgatod!

– Mi az a facsiga?

– Mint az éti, csak fából!

– És miért búg?

– Mert még mindig a kártyáidra folyatod a sered felét! Azért!

– Ó, hogy az a fűzfán hegedülő, zombiidéző, éjjeleknek évadján felkukorékoló, elromlott kakas csiripelje meg!

Azzal Gyomivadék bedobja a kártyáit, a söre maradékával együtt, messzire reptetvén a korsót, majd kolosszális földrengést okozva leborul az asztal alá, és mély, hortyogós alvásba szenderül.

Kitör a már megszokott verekedés. Kinek a póni kell, kinek még sör, van, aki szórakozásból mos be egyet a szomszédjának.

Köbgyökkettő tolvajokat megszégyenítő surranással kioson a teremből, hóna alatt a maradék szalmát csócsáló, egykedvű patással.

Szegény kis dombitörpénk, nem tudja, hogy ezzel a tettével nagyot fordít életének Sorskerekén – s hogy merre fordul, azt még a vénségesen vén, pőre időre fittyet hányó, éjfélkor kakukkozó bubó se tudja.

Hazaérkezve, győzelme tárgyának meghagyja, legelésszen csak kedvére, este is van, sötét is van, majd a domb alá vájt otthonos kis lakban nekilát tervezni.

Képzeletében sok-sok haszon-ötlet váltja illúzióit, jobbnál tökéletesebb pénzszerzési módszerek fogannak meg és sorakoznak fel a megvalósításhoz.

Csak egy a gond. Nem tudni, miben is rejlik a póni-profit. Azon kívül, hogy egy sötét teremben akadtak rá, és hogy nem átlagos a kinézete, semmi sem derült ki róla.

Így hát Köbgyökkettő úgy dönt, megnézi magának a kicsiny patást és megpróbálja kitalálni annak különlegességét.

Kikémlelve az ajtón azonban azt kell látnia, hogy sehol sem látja kártyán nyert, majd ellopott szerzeményét.

Ellenben a halálsikolyok a nyomára vezetnek.

A közeli kis portán egy öregasszony él, Köbgyökkettő sűrűn látogat hozzá, mikor épp megfázás gyötri, és harminchat-hét fokos lázában már a saját sírgödrét készíti elő.

Lóhalálában rohan bő százötven métert.

Nem számít arra, ami látványul fogadja, le is dermed két lépés között a fűben.

A nőt, kezeit teátrálisan a mellkasára szorítva, partra vetett hal módján tátogva és pihegve, a pónit csurom véresen találja. Véres a hasa, véres az egész szája. Utóbbit látható élvezettel nyalogatja.

– A vérnefelejcseim! – szakad ki végre az asszonyból. – Az összeset lelegelte ez a kitömött sakkfigura! Épp telihold van! Végre virágoztak!

– Ahh, jóasszony, a dombitörpék korai, agyonűzött, csillés, morcsákos szívidegrohamát hoztad rám! Már azt hittem, baj van!

– Van is baj! Ez a növény minden negyedik újholdkor virágzik! Addigra beérik a nedve is, amit a gyógyászatban tökéletesen fel lehet használni, illetve kitűnő macskaűző! És most lelegelte ez a hülyécske patás! Mit legelte?! Benne fetrengett! Mi ez egyáltalán? És honnan van?

– Kérlek alássan, ha még nem láttál volna ilyet szerte a Száznevű városban: ez egy póni.

– Azt látom, te féleszű, de milyen póni?

– Ez az, amit próbáltam megfejteni, mielőtt összesikítoztad a mezőt! A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház egyik termében akadtunk rá, a sötétben. Megharcoltam érte, némileg tisztességesen. Aztán kiloptam.

– És természetesen, annak egyáltalán nem jártál utána, hogy mégis miért volt ott.

– Természet nélkül sem. Póni. Egyedi. Kell. Jött. Nem feltétlen önszántából, de nem is tiltakozott.

– A Száznevű város összes alkotó eleme óvjon meg tőled, te hebrencs, makacs törp!

– Ne kodácsolj itt nekem! Inkább azt mond meg, szerinted mit tegyek vele?

Az asszony legyintve elvonul a kunyhóba. Mire visszatér, Köbgyökkettő addigra gyökeret eresztett és épp a virágba borulást fontolgatja.

– Na, tessék! Nem elég, hogy a lovad befalta az értékes virágom, még te is túrod a földet! Fogd! – Azzal átad egy barna, kopott pórázfélét a törpnek. – Ez szegény, drága, megboldogult Bazaltomé volt, még fióka korában. Vidd el Kókuszpóknak, mutasd meg neki, hátha tudja, miféle szerzet ez, és majd ketten kifundáltok valamit! Bár attól is az Ég óvjon, de mindegy.

– Ne aggódj, asszony! – Köbgyökkettő szélesen elvigyorodik. – Legfeljebb kialakul egy százegyedik város! – Azzal a póni fejére és nyakára köti a pórázt. – Gazdag törp leszek hamarost, meglásd!

– Igen, igen. De miben gazdag? Legutóbb is morcsák bolhákkal jöttél haza! Alig bírtuk kiirtani őket! Még Bazalt is kapott belőle, holott ő griff.

– Meg félig sárkány, ezt ne feledd! Legalábbis én képtelen vagyok elfelejteni – jegyzi meg cinikusan, emlékezve egy kellemetlen esetre.

– Én is, Köbgyöki, én is – sóhajt az asszony, nem érzékelve a megjegyzés fonák voltát.

– Na, gyere, te vérpóni! Csak aztán nehogy kolbász legyen belőled!

A szólított élénken csillogó szemmel, az utolsó vérnefelejcs szirmain csámcsogva engedelmesen megindul. Az eddig lazán, komótosan lépkedő állat, most pónikhoz képest peckesen, virgoncan szökellget Köbgyökkettő mögött.

Kókuszpókhoz nem könnyű eljutni. A városban mindig másutt van az üzlete, s egyben a lakása. Jellemzően mindig ott, ahol legnagyobb a macskaszaporulat. Fene se érti ezt. Utálja a macskákat, mégis oda teleportál, ahol az egy négyzetméterre jutó macskák már épp kilógnak a négyzet vonalaiból.

Még szerencse, hogy anno ellopta a varázsló egyik selejtes detektorát. Az a kütyü eredetileg a macskák könnyebb fellelhetőségét volt hivatott szolgálni, ellenben mindig a varázslót találta meg – vagy a kékrumot. Esetleg egyszerre a kettőt. Némelykor még macska is akadt a közelben.

Nos, ahol a rum, ott a varázsló!

Azonnal összefut a nyál a szájában. A kékrum az egyik legjobb minőségű szesz szerte a város mindösszes dimenziójában, ezen okból a legritkább és a legdrágább is. Az alapvetően átlátszó italnak kékes derengése és párája van, de ésszel kell inni, ugyanis érdekes delíriumot okoz.

Legutóbb egy kenta urat tett lóvá. Túl azon, hogy igen csak alkalmassá vált fűnyírásra, szerfelett kellemetlen volt, hogy minden kancát meg óhajtott hágni. A kancák se vették jónéven, a kentahapsi kentanője sem. Az italozást követő fejfájást még az alváros elfajzott lidérceinek se kívánja senki sem. Szegény lópasi is egy hétig nyomta a szalmát, midőn melegvérű mátkája alaposan fejbe vágta a trágyázó lapáttal.

A szerkezet jelez. Felmutatva a város jelenlegi részét, egy kék pöttyel jelzi a rumot. Feltehetőleg a varázslóval együtt. De nincs túl közel. Köbgyökkettő tragikus sóhajt hallat, majd rásandít a jelenleg villangó bogarakat hajkurászó pónira. Méricskéli, elbírná-e az állat. Elvégre a pónik csilléket is képesek húzni!

 Becserkészi a mit sem sejtő kislovat, majd rávetődik a hátára. Prédája azonnal méter magas bakugrásokat visz véghez, hiszen orvul az életére törtek. Ágaskodik, farát dobálja, négy patája a szélrózsa minden irányába kivág, rohangál egy kört, majd még egyet.

Hirtelen megtáltosodását kihasználva Köbgyökkettő irányba fordítja a griff pórázával.

A póni nekiiramodik.

Nem könnyű irányítani a megveszekedett bestét, hiszen vagy egy kanyart nem vesz be, vagy figyelmen kívül hagy néhány alacsonyabb kerítést, megkerget egy kutyát, futtában legel pár szál százszorszépet és felrúg egy részeg trollt, majd hangosan röhög egy sort ezen.

Végül azért csak elérik a kék pontot.

Satuhő, visszagyí! „Állj már meg, te törpveszély vagy mész a kandalló fölé a falra, nagyobbra nőtt, patás macskabőrnek!”

A póni lecövekel egy üzlet előtt, ami pár órával ezelőtt biztos, hogy nem volt itt, ezt bizonyítja a sok kótyagos goblin, akik nem értik, hova lett legkedvesebb kocsmájuk a cimboráikkal együtt.

Köbgyökkettő O lábtartásban lekászálódik a kicsi lóról, aki a kifulladásnak semmilyen jelét nem mutatja – és ebben a pózban belejt az ajtón, magával húzva a trollon még mindig röhögő szerzeményét.

Megállnak a jelenleg, táncterembe is beillő méretű üzlet közepén. Volt már olyan is, hogy beszorult, annyira kicsi volt a hely, netán kendőt kellett kötnie az arca elé, akkora homokvihar dúlt.

­­– Csüccs! – szól a kislónak, mire az engedelmesen fenékre huppan. – Kókuszpók! Merre nyúzod azokat a szerencsétleneket? Tudom, hogy vedeled a kékrumot!

– Köbgyöknégy! Öreg cimborám! De jó, hogy benéztél hozzám! – vágódik ki a szembeni ajtó, macskák százát engedve ezzel szabadon. De milyen macskákét! Egyik lila, másik szivárvány, esetleg háromfejű, kétfarkú – egyiknek a feje a farán miákol panaszosan a méltatlan kinézetért.

– Kettő!  – javítja a törp.

– Mi kettő?

– Én kettő!

– De hát itt csak egy te van!

– A nevem kettő!

– Nem köbgyök?

– De! Köbgyökkettő!

– Esküszöm, csak egyet látok belőled! Na, mindegy! Mi szél, illetve póni hozott errefelé? – pillant a dombi háta mögött, fülét lokátorként forgató, s eképpen figyelő tématárgyra.

– Pontosan ezért kerestelek fel varázsló, hogy ezt megszakértsd. Meg a kékrumért.

– Kékrum? Hová is tehettem?

Köbgyök, aki kettő és nem négy, rásandít a detektorra.

– Nos, azt hiszem, benned jelzi.

– Hát persze! – Azzal a varázsló kinézetű varázsló, talárja százezer zsebének egyikébe nyúl, majd rövid kotorászás után előkapja a rumos bőrflaskát.

– Igyál, drága cimborám! Hé, te! Mit keresel itt? – érdeklődi meg a sötétből előkerülő, szemlátomást értetlenkedő goblint.

– Ha jól emlékszem, a társai kint várják, mióta ideportáltad magad, ingatlanostul! Bár, ha azt veszem, ingatható ez, nagyon is! – vakarja az állát elgondolkodva a dombitörp.

Kókuszpók nem figyel rá. Egy kézlegyintéssel kinyitja a távoli ajtót, majd másik keze lendítésével kiröpteti szegény goblint azon kívülre, pár arra kószáló, kinézetmódosult macskával együtt.

– Nos, ha jól sejtem, azért kerestél fel e kései órán, hogy megmutasd a lovad?

– Egen, valami ilyesmi. Ugyanis ezt a pónit a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház egyik terméből kártyáztam ki.

– Nyakonöntő tud erről?

– Dehogy tud! Azt se tudta, hogy mi oda beszabadultunk. Voltaképp, most, hogy belegondolok, én sem emlékszem, hogyan kerültünk oda. Mindenesetre kártyaharcot vívtunk a sötétben az egykedvű póniért, hiszen ilyet mi még nem láttunk. Természetesen nyertem, de ki kellett mentenem a patást, mert elfogyott a sör, azt pedig tudod, mivel jár.

– Igen, pontosan tudom. Tehát elloptad a pónit Nyakonöntőtől, a részegen verekedő törpök orra előtt úgy, hogy fogalmad sincs, miért volt ott és mit tud?

– Valami ilyesmi. – Köbgyökkető türelmetlenül int. – Tehát? Mit tud a patáska?

– Mitől véres ez a szerencsétlen? Mit műveltél vele?

– Ja, az csak a vérnefelejcs nedve. A véncsont éktelen patáliát csapott, mert ez a nyavalyás az összeset felzabálta, és még bele is fetrengte magát!

– Vérnefelejcs? Érdekes.

Kókuszpók elgondolkodva körbejárja a nem mindennapi hátast, aki jelenleg katatónná merevült, netán szoborrá vált a hirtelen történtektől.

– Éjsötét, nem túl hosszú, vastag bunda, mélybordó szem, rövid, kócos, égnek meredő sörényfrizura. Vérnefelejcs. Hmm… Barátocskám, te magadra haragítottad a Vén, rozsda rágta vasorrú, s evégből egy mágneses mezőben rekedt, örökké keringő, fémprotkóját időtlen ideje elvesztett bosszorgány motyogós átkát, melynek vállán, egy rézfán fütyülő neszkuvik ücsörög (amiről tudjuk, golyóstoll fedi testét, halványlila dunsztot eszik és rendkívül él a rézerdőben, valamint veszélyes rá a felettébb kártékony rézfa-szú), és ijesztgeti a rézangyalokkal, ugyanis van, hogy hosszan huhhant, de az is megtörténik, hogy a rövidebbet húzza.

– Miért, mi ez? Törpvész?

– Alapvetően nem. De mostantól az lesz! Ez kérlek, egy vámpóni!

– Egy vámmicsoda?

– Vámpóni. Vámpír-póni. Amint látod, vérrel táplálkozik.

– Vérrel? Kinek a vérével?

– Kedves törpöm, olyan sötét vagy, hogy este a morcsák melléd harap, annyira nem lát. Törpvérrel. Varázslóvérrel. Macskavérrel. Mindenféle vérrel, teljesen mindegy neki.

– Ó, hogy az idő vasfoga forgácsolná szét azt a penészvirágszálon élő, akasztófa-virágot termő, fából vaskarikát hajlított fenét, ami önmagát eszi, fészkestül! – hördül fel Köbgyökkettő. – És most mit csináljunk?

– A legjobb volna visszavinni a Szolgáltatóházba, lehetőleg úgy, hogy ne tűnjön fel az eltűnése, ez esetben nem kell Nyakonöntő haragjától tartani, és nem te leszel a következő póni-nasi.

– Hogyisne! Én találtam! Én kártyáztam! Én nyertem és csórtam ki! Enyém!

– Ezt fogod mondani Nyakonöntőnek is, mikor szádon kéri a lovát?

– Kezemen se kérje, nem hogy a számon! De, esetleg azért tőle megkérdezhetnénk, mit tud ez a vámpóni. Mégis csak visszavisszük! Ha kell, megküzdök vele!

– Megküzdesz? Te és melyik sereg? És mi ez a többes szám?

– Kártyacsatában nincs szükség seregre! Csak serlegre, ami csurig van finom serrel – netán kékrummal! Te is jössz velem! Ha balul sülne el valami, akkor el tudj onnan varázsolni!

– Mi lenne, ha inkább kikísérletezném a különlegességét? – kancsalít egy még épségben, ámde óvatlanul arra bóklászó, szürke cirmos kandúrra, aki épp mellettük csüccsen le és lát szemérmetlen mosdáshoz.

– Nem teszed a póni fejét a lófarka helyére!

– Dehogyis! Megnézzük, mit reagál a macskavérre! Heejj, cicc-cicc-cicc-cicc! – szólítja meg Kókuszpók a macskát, aki két nyalintás között döbbenetében kint felejti rózsaszín nyelvét. A varázsló még az ujját is begörbíti, ahogy csalogatja.

– Szerintem hagyd azt a nyávogót, varázsló! Biztos, hogy van más módja is a kifürkészésnek.

– Igen, még szép, hogy van, de abban nincs semmi élvezetes és érdekes!

Köbgyökkettő tekintetére nagyot sóhajt a varázsló kinézetű varázsló.

– Legyen hát! Kövessetek a laboromba. Van ott pár értékes vért tartalmazó üvegcsém.

Keresztülvágnak a termen. A macska még mindig szobormereven bámul utánuk.

– Ördögöd van, Gyökkettő!

– Ördögöm? Nem póni ez?

– De bizony az! És, amint azt sejtettem, nemhogy vér a lételeme a szerzeményednek, de a vörös testnedv előző gazdájának némely képességét is átveszi!

A dombitörpe és a varázsló most csodálkozva szemléli a fejük fölött fürge röptöket leíró, maga után színes, csillámos sávot húzó vámpónit. Tündérvért kapott kezdetben. A póni örömmel nyalogatta fel a tálkából, majd nevetős nyihákolást hallatva a levegőbe szökkent – és ott is maradt. Lábaival vágtát mímelve körözget a laborban, döbbent közönségének csodálatát, no meg új képességét élvezve.

– Hogy szedjük le onnan? – kérdezi a törp.

– Mit szólsz a lasszóhoz? Lepkeháló?

– Nem jó, ahhoz túl magasan röpdös.

– Jutifalattal lecsalogatás?

– Mit adsz egy lónak, ami jutalomfalat? – pillant a varázslóra cinikusan Köbgyökkető.

– Nos, ha a pónikból indulunk ki, akkor kockacukrot, vagy répát. Ha a tündérekből indulunk ki, akkor levendulavirágból készült pillecsemegét.

– De most ez egy tündér-vámpír-póni.

– Vámdér-póni. Vagy legyen tünpír?

– Ne tupírozd az idegeimet! Szedjük le onnan! Máris megvan, mivel leszek gazdag dombi törp!

– Éspedig?

– Járni fogom a Száznevű város negyedeit, részeit, és bemutatózom vele! Mindig másféle vérrel itatom! Még senki se látott, vámdér pónit, de vámkűr és vámglin patást se!

– Nyakonöntő nem fog ennek örülni, ha a fülébe jut! – csóválja a fejét a varázsló.

– Nyakonöntő vámpír-pónit keres. Nekem ennél több van! – bök a levegőbe Köbgyök, a fent termikelő hátasra.

És, mert a Sors kereke a Száznevű városban is megfordul, pláne, ha felkeltik a figyelmét, Köbgyökkettő és Kókuszpók, a varázsló kinézetű varázsló mit sem sejt a Szolgáltatóházban kitört hisztivel vegyes dührohamról.

– A pónimat akarom! Most! Vérfürdőt fogok rendezni! – toporzékol a kislány.

– De hát épp az imént fürödtél! Ne pazarolj! – morran rá Huk, a barbár barbár. Egy ideje unja már a kis iszonyat nyavalygását. Nyakonöntő jó ideje a távollétével tünteti őket. Lehet, eltűnési viszketegsége van. Addig is meghagyta Huknak, hogy őrizze a Szolgáltatóházat, és benne egyik ismerőse unokahúgát, akinek a pónija az egyik különteremben van elszállásolva, jó indokkal. A kislány azóta a nyavalyatörést hárfázza a barbár amúgy sodronyidegzetén. El is nevezte RiCsajnak.

– Akkor is a pónimat akarom! – kiabál a csemete.

– Csokit? Cukrot? Rémlidércet? Sárkánykígyó tüzes leheletéből gyúrt láng-golyókat?

– Pónit!

– Szeletelve jó lesz?

– A nénikéd térde kalácsában a porc lesz felszeletelve, ha azonnal nem keríted elő a lovamat!

– Miért nem alszol? Majd reggel játszol a pónival.

– Megvesztél? Vámpír a póni! Este élénk, nappal alszik!

– De te nem vagy vámpír, még csak révpír se! Mit szólnál egy kis éjféli nasihoz?

– Jó! Hozz egy szelet manó combot! De ne véresen! – veti le magát a kislány az ágyra, arcát duzzogósan felfújva, karjait maga előtt, anatómiailag lehetetlenül összefonva.

– Rendben, denevért is rakok mellé.

Huk dohogva vonul ki a kis lánylény szobájából. Valami csattan az ajtódeszkán, amint behajtja azt maga mögött. Feltehetőleg az utolsó vázát csapta a RiCsaj az ajtónak, ami megmaradt a szobában. Érthetetlen tevékenysége ez a lidérckének. Hát mit ártottak azok a vázák neki? Meg ilyet, hogy most akarja és azonnal, de rögtön máris! Még mit nem! Azért a konyhába menet tesz egy kerülőt a póni tartózkodásának helye felé.

Vámpír-póni. Huk aztán találkozott különféle kislovakkal a Négyszögletű kerek erdő pontos másában. Sok apró, plüssnek tetsző, színes, vidám, idegesítő, csillámot pufogtató teremtmény. De egy vámpír-pónit sem látott közöttük. S mivel nem látta, így nincs is.

A terembe lépve azonban látványosan eltátja a száját. Pónit, egy darabot sem lát – ugye, hogy nem létezik! –, pláne nem vámpírt, ellenben észlel egy rakás, részegen, ordítva horkoló dombitörpét, kiömlött sört, szanaszét heverő kártyalapokat. Érzékeli a sarokban a szalmát is, de mit tudhat ő a dombitörpék szokásairól? Sok, kicsi, morgós, részeges lény, akik rosszabbak száz megveszekedett csíkos morcsáknál is.

Hukot elfutja a pulykaméreg. Az pedig eléggé toxikus dolog, már ami a környezetét illeti.

– Törpék! – bömböli el magát.

Eme tette érdekes megmozdulást eredményez.

Az összes szólított egy törpként ugrik talpra, kivont harci eszközökkel, ki csatakedvből, ki riadalomból ordítva, de van, aki csak azért üvölt, mert a többiek is.

Páran „még sört!” kiáltanak, majd visszahanyatlanak a padlóra.

– Ti töpörödött morcsákbolhák! Mi ez itt? – mutat Huk körbe a termen.

– Két sörért megmondom! – szájal vissza némelyikük.

– Mit kerestek ti itt? Mi ez a ribillió? Hol a pónim? – Ez a kérdés a Huk után sompolygott RiCsajtól származik.

– A póni! – kiáltanak fel a törpök. – Hol a póni?

– Hol a kártya?

– Hol a sör?

– Hol vagyok?

– És a szekercém?

– Ki ivott a korsómból?

– Ki feküdt mellettem?

– Kialudt a fáklyám!

– Ki az a ki?

– Te ki vagy? – bök a lánykára az egyik, kezdődő macskajajjtól mogorva törp.

– Nem vagyok teki!  Add ide a pónimat!

– Vagy vérfürdőt rendez! – jegyzi meg Huk.

– Nincs a póni! Elkártyáztuk!

– És ki nyert?

A törpök ezen mélyen elgondolkoznak. Némelyek keringve gyötrik agytekervényüket, mások bambán merednek a fal egyik pontjára. Huk ellenőrzi: a semmit fixírozzák.

Aztán egyszerre kiáltanak fel:

– Köbgyökkettő!

– Nekem ne matekozzatok itt!

– Ez a neve a dombitörpének, aki ellopta a minilovat, te barbár barbár!

– Aha. És azt tudjátok, merre lehet ez a Kétgyökköb?

– Köbgyökkettő. Ha jól ismerjük, és mert miért ne ismernénk jól, vagy kártyázik valahol a városban, vagy Kókuszpókkal vedeli a kékrumot!

– Ó, hogy az a zebrákat kecsesen kergető, elektromos kondenzátor csípje meg! – hörren fel az egyik, tekintélyes szakállhosszúságú dombitörpe, aki épp most kászálódik fel ülő helyzetbe a padlóról, bődületeset ásítva.

Egy emberként fordulnak felé a jelenlévők.

– Mit csinál a részegen imbolygó törp a botanikus kertben?

 Döbbent hallgatósága hallgatását érdeklődésnek félreértve, rögvest meg is válaszolja a kérdést:

– Hát virágba borul! – Azzal visszahátal a földre egy csuklás kíséretében.

A nem kicsiny társaság e végszóra megindul pónit, törpét és varázslót vadászni.

Csakhogy a Szolgáltatóház így teljesen kiszolgáltatva marad, egymagában. De nem bánja. Végre pihen egy rendeset. Becsukja ajtajait, ablakaira legörgeti a redőnyöket, megrecsegteti-ropogtatja lépcsőit, falait, majd szusszan egy hatalmasat, nagy léghuzatot gerjesztve ezáltal, és lomjaiba szenderül.

A Sorskerék elgördül mellette halkan, puhán, nyikorgás nélkül.

Kókuszpók és Köbgyökkettő tapsikol és már-már táncot lejt örömében, a labor csak úgy visszhangzik tenyereik csattanásaitól. A vámdér póni, aki azóta vámdérlőmon-pónivá avanzsált, az elfogyasztott sellő-, és démontest vértől, jelenleg a vízben pancsikol, becsillámosítva a kicsi medencét tündérporával, feketére színeződött agyarait villogtatva, széles vígkedvében.

– Barátom, adunk neki valkűr-esszenciát, és ragyogni is fog! – veri hátba a varázsló a dombitörpét.

– És utána meggazdagszunk!

– Meg iszunk!

– Megisszátok ti még ennek a levét, gazdagon! – dörren a hátuk mögött egy barbár hang.

A páros annyira hirtelen fordul hátra, hogy lábuk csak fél perccel lemaradva tudja követni a hamari pózváltást.

Egy barbárt, egy morcos kislányt és pontosan hét, mogorva, vagy félrészeg törpét látnak maguk előtt.

– Huk! Drága barátom, hát mi a sárkányásítás gerjesztette északi űrgyűrűfütty hozott erre? – tárja szét a karjait örömében a varázsló kinézetű varázsló.

– Adj sört! – mordulnak a törpék, majd azonnal keresnek is egy megfelelő szélességű, kerek asztalt és körbeülik azt. Egyiküknél még egy majdnem épségben megmaradt kártyapakli is leledzik.

– Add ide a vámpónimat! – kiáltja RiCsaj.

– Na. Hallhattad.

– Vámpóni? Olyanunk nekünk nincs! – kacsint Köbgyökkettő Kókuszpókra.

– Akkor az meg ott mi az ájtatos manó ásta, ázott bőregér nektárjában lebegő, halbuzogány ütötte rémlény a szökőkútban? ­– mutat előre Huk.

– Ja? Nos, az kérlek alássan, egy vámdérlőmon-póni!

A szóban forgó épp akkor kapaszkodik ki a medence szélére, majd elereszt egy rémületes mosolyt közönsége felé, patájával üdvözlésképp feléjük integetve.

– Póni! – kiált a kis lánylény, és már szalad is felé. Átcikázik a varázsló lábai között, kétszer körbefutja a dombitörpét, majd a hátas felé orientálódik. Csakhogy a szólított nem örül a viszontlátásnak. Ezt éles nyerítéssel, felágaskodással adja az egybegyűltek tudtára.

Tündérporával a levegőbe rúgja magát, milliónyi csillámot hagyva csak vízszerte, veszekedetten vijjog és lidércfogait csattogtatja, majd maga alá tojik egy szekérrevaló, parázsló ganét, ezzel sikoltásra késztetve a fenevadként utána rohanó RiCsajt.

Csakhogy a szerzett képességek, az ürítéssel egyenes arányban csökkennek, pár patamozzanattal később végleg elfogynak, nem lévén megfelelő vérutánpótlás.

A póni Huk ölébe pottyan.

Ekkor gördül be a Sorskerék. A miniló besokall. Ekkora ijedelemtől fejvesztve ugrik ki a barbár karjai közül, és lerohanja az asztalnál mogorván ücsörgő törptársaságot, akik szerteröppennek a patás svungjától.

Kókuszpók lábait összekuszálva, s ezáltal szerencsétlenül farral előre magára ültetve nyargal körbe a laborban.

– Hogy pislogás nélkül nézze végig egy tucat troll fürdési rituáléját babgulyásban, és annak a levéből próbáljon harisnyával szűrve túrót csinálni teliholdas nyári éjszakán a manópálinkát fogyasztott árok-goblin, ne futkoss már itten össze-vissza, szana meg szét, barbáron-törpökön át! – Köbgyökkettő megpróbálja elállni a rémült vámpóni útját. Ezzel viszont azt éri el, hogy a most már fúriaként vágtázó lovacska a fogai közé kapja a lábát és magával húzza a kövön.

Hármuk karusszeljét érdeklődve nézik végig a kövön ücsörgő törpök, akik a nem várt fejleményektől fejfáni és morcogni is elfelejtenek.

Huk fejszéjére támaszkodva unja az esztrádot, míg RiCsaj törökülésben tapsikol, bíztatva hol egyiküket, hol másikukat.

A póni csak fut és szalad, hátán Kókuszpók pattog ütemesen, csodálva élő járműve gömbölyű tomporát, mellettük Köbgyökkettő, a gazdagságot már abszolút nem remélő dombitörpe lobog, pónipofa által satuszorítva.

– Teli arccal vigyorgó kecses elfek cirógassák réti dombi lidércek golyóit a rózsaszín bársonypókjaik által szőtt hálókkal, hárfák lágy zenéjére, a teljes családjának szeme láttára, hogy minden közös ebédnél legyen okuk a szorongásra, ez valami fenomenális előadás! – röhög fel Gyomivadék, nevettében felhemperedve és magával rántva még két, vele együtt hahotázó társát.

Sorskerék úgy dönt, eleget látott. Inkább visszamegy a Szolgáltatóházhoz, és megkéri Nyakonöntőt, hogy olajozza meg némely részét, amennyiben hazatért már.

A miniló kifullad. A varázsló kinézetű varázsló legurul róla, majd felhemperedik, mint egy büdös sárkány-ganéjtúró bogár.

Köbgyökkettő kezét-lábát szétvetve elterül a padlón.

RiCsaj visongva öleli kimerült kedvencét, elárasztva cuppanós puszikkal annak szőrös, tömpe képét.

Huk ásít egy nagyot, a törpök egymás könnyeit törölgetve feltápászkodnak és összerakják az asztal maradékát. Aztán, a még mindig rajta lévő, megboldogult Bazalt pórázával a lányzó maga után vonszolja blazírtan vonakodó minilovát.

– Elbuktam, Kókuszpók! – sírja el magát Köbgyökkettő. – Se póni, se arany, se gazdagság, se hírnév! Pedig mennyi városlakónak tudtam volna örömet szerezni a látványossággal! Kezdve magammal!

– Ne bánd egy percig se – nyögi legyintve a szólított. – Nem tehetsz mindenkit boldoggá: nem vagy póni.

– Csak tartsatok elé egy tükröt – vigyorogja el magát Huk.

– Persze, hogy szemtől szembe lássam, a dombitörpék legszerencsétlenebbjét? – hörren fel az elkeseredett, majdnem-gazdag törp.

Kókuszpók nehezen négykézlábra kecmereg, és szembetalálja magát üzlettársával.

Bal kezét a homlokára csapva, visítósan felvihog és visszaterül a padlóra.

– Mégis csak boldoggá fogsz tudni tenni mindenkit!

– Ezt meg hogy érted?

Remegve a kacagástól, azért sikerül csiholnia egy pár percig tartó tükör-varázst.

Éppen elegendő ideig ahhoz, hogy Köbgyökkettő, a nem gazdag, és nem is sikeres dombitörpe szembe találkozhasson foncsorbéli másával.

– Elfelejtettem megemlíteni – hahotázza Kókuszpók –, hogy a vámpír-póni harapása átváltoztatja azt, akibe beledézsmál!

– Úúúúú! Még egy póni! – sikkant fel RiCsaj és már rohan is a dombitörpéből pónivá vált Köbgyökkettőhöz, aki dermedten ül méretes sejhaján, állát leejtve a látvány hatásától.

– Kelpi üti a lápi lidérced, tökfej! – kurjant fel Gyomivadék, két kártyát az asztalra dobva.

– Még mit nem! Hegyi nyamnyam a vécé-szmötyire! – érkezik a válasz.

Huk felnéz a lapjaiból. Elgyönyörködik a kezeivel, retardált fókaként csapkodva, némán röhögő varázslón, az ultrahangon visongó kislányon és a dombitörpéből vámpír-pónivá változott Gyökkettő trióján.

Már-már nosztalgikus szemlélődését, mint mikoron önmaga szerzett meg egy teljes ládányi kincset Puff, a varázsló és Garden törpe elől, egy felcsattanás szakítja félbe:

– Hogy részeg dombitörpék kergessenek meg titeket a Próbagoblin kazamatáiban! Hát hol késik a sörünk?!

Vihartáncos: Nem bánt az, csak megkóstol

A novella megjelent a Száznevű város című fantasy antológiában

Wendolin jó ideje ül és mereng kékes derengésű itala felett, a Craz macskáihoz címzett fogadóban.

Bár a lány kifejezetten a dorombolós bársonytalpúak barátja, és nem igazán szívleli a dekorációként szolgáló, különféle színű, színkombinációjú és mintázatú cinyó-bőröket a falakon, ide csak azért tért be, mert italát, amit ebben a fogadóban Macskák könnye néven kínáltak, itt adták a legfinomabb esszenciával. Másutt más néven szerepelt, megint máshol újabb névvel gazdagodott.

A Száznevű városban egyszerű kis koktéljának is száz neve volt.

Merengése tárgyául az előtte heverő szórólap szolgál:

„Halló halandók és hallatlan halhatatlanok, élők és élhetetlenek, figyelmezzetek:

A ZomBerry rockbanda új énekesnőt keres!

Ennek oka csupáncsak az a 10-20 felbőszült csíkos morcsák, aki tévedésből megette az elődöt, midőn egy úttalan úton összetalálkozott, banyának öltözött bossszorgány által kínált, kullé-űző testvajjal és testföllel bekente magát.

A morcsákok ennivalónak találták, és kikérték maguknak, mikoron nem állt szándékunkban odaadni nekik.

Boruljon köpeny a történtekre, szegény kis pacsirtánk meglehetőst szétszórt lett utána, bár biztosított minket arról, hogy jól van, a nem várt esemény óta megvilágosodott, és morcsákként szeretne újjászületni.

Lelke rajta.

Meg egyéb testrészei.

Tehát ezáltal felszabadult a főpozíció a bandában, hálás hörgéssel vennénk a jelentkezőket, akiket próbára teszünk, hiszen nem lehet akárki a frontlény, csakis belevaló nőstény vállalhatja eme posztot!

Az időpontot és a helyszínt alant olvashatjátok.”

Wendolin elgondolkozott, hogy mi lenne, ha jelentkezne. Aztán mindenféle indokkal meggyőzte magát, hogy miért inkább mégse. De talán mégis. Áh, hagyjuk.

Közben körülötte a kis kocsma kiürült, a csapos is új kandúrbőrrel törli egyidejűleg a pultot és a korsókat.

Megteheti, nyolc karja lévén.

– Mit tudsz erről a bandáról? – szólítja meg a csaplárost a lány.

– ZomBerry? Hmm. Jóféle rockot játszanak, haláli szólamokban. Én nem feltétlen szeretem őket, inkább oktÓpuszt írok, mintsem ilyet hallgatok. De nagyon jó bulit szoktak csapni, meg olykor a közönséget, bár azok elintézik ezt maguktól is. Sikeresek, híresek. Hallottam, hogy új énekesnőt keresnek maguknak, mert az előzőt csúnya baleset érte. Ilyen, ha a kreatúrán fejébe száll valakinek a sztárság. Rögtön azt hiszi a morcsákról is, hogy a tenyeréből etetheti.

– Való igaz. Megették a tenyere javát. Is.

– Érdekes kirándulás az amúgy. Ajánlom figyelmedbe.

– Micsodát?

– Hát a krea-túrát. Bár a többség jobban élvezi a szeka-túrát, extravagánsabbaknak a tor-túra ajánlott.

– Szeretek sétálni. De nem örülnék, ha ezem-azom kirándulna. Nem kellemes a helyére visszatenni az elbitangolt ízületeket.

– Ugyan – legyint éppen felszabadult tapadó korongos lábával a csapos –, erős idegzetűeknek javában ajánlott, szinte kötelező, kötélidegzetű program.

– Köszönöm, még emésztgetem a gondolatot.

– Emésztésedre. Cirmos-dzsúszt? – mutat felé egy narancssárga alapon szürke csíkos üveget.

–Nem, köszönöm! – mosolyog Wendolin, majd nagyot nyújtózva úgy dönt, alszik egyet a fogadóban a dologra.

Felsétál a szobába, és elterül az – előzőleg macskabőrtelenített – ágyon.

Mindig szeretett volna együttesben énekelni. Füstös, simogató altját sokan dicsérték már.

S most itt áll, illetve fekszik a lehetőség előtt és ahelyett, hogy a vacsija maradékán rágódna – ezt csócsálja.

Hiszen veszíteni nem veszíthet semmit sem, ha a fejére odafigyel, de nyerni még nyerhet!

Ezzel a gondolattal merül mély, valóságot szebbnek mutató álmodásba.

Másnap, a kijelölt időpont előtt egy órával a helyszínen téblábol. Mások korábban keltek, és most duzzadt szemekkel, csipásan, bőrszaggató ásítások közepette vakaróznak, skáláznak, harákolnak, vagy még épp horkolnak.

Wendolin beharapja a szája szélét.

Megint elbizonytalanodott.

Elnézve a különféle fajokat, kevésnek érzi magát ide.

Sima anthro-lényként, nem látja sok esélyét a felvételre, lévén egy ilyen már van a bandában: a csapat basszerosa történetesen egy vérfarkas.

Ez az információ furcsamód csiklandós érzést vált ki a gyomra tájékán, és izgatottságot a lényében.

Reggeli gyanánt a cseresznyefa termését dézsmálgatja.

Végül egy fél-ork nyit kaput, hangképzése arra ösztökéli a seregletet, hogy rendeződjenek sorba: a banda ezennel megkezdé a válogatást.

A lánynak nem kell megmozdulnia: a sor pont az ő fája alatt ér véget.

Telik-múlik az idő, elfogytak a cseresznyék is, és sorra jönnek ki, a kikosarazott jelentkezők. Ki bőg, ki ordít, ki megsemmisült.

Egy Wendolin által meghatározhatatlan lény olyan ordításban tör ki, hogy a közelben motozó csíkos morcsák egyed riválist lát benne, és farokfelcsapva, agyarat csattogtatva felel az általa kihívásnak értelmezett bődülésre.

Ez okoz némi felfordulást.

Akik eddig nem voltak még bent, hamar elfelejtik a bejutást, hiszen egyesek szurkolni vonulnak, mások menekülnek.

Wendolin lesurran a fáról, be az ajtón: a fél-ork szájtátva figyeli az eseményeket, hatalmas nyáltócsa terebélyesedik bődületes pókhasán lefolyva a lábai előtt.

A lány végiglopakodik a labirintusnak is beillő folyosón. Érzékeny fülét nem lehet becsapni, csalhatatlanul odatalál a banda szobájához.

Ezt az ordítozást egy süket dombitörpe se tudná nem meghallani.

Pedig a dombitörpék némely egyedei éles hallás mellett is totál süketek tudnak lenni bizonyos dolgokra.

Wendolin megtorpan az ajtófélfánál és hallgatózik.

– Kész, feladom, nem érdekelnek a többiek, egyszerűen képtelenség! – őrjöng egy karcos tenor.

– Türelem barátom, türelem – csitítja egy nagyon mély basszbariton, a lány torkába gombócot növesztve az általa gerjesztett izgalommal.

– Nincs! Elfogyott! A rum is! Az se nincs! Miért kellett neki széttépetnie magát azokkal a dögökkel?! Fel kellett volna aprítani mindet! Csíkos morcsák-morzsákat készítettem volna belőlük, panírozva!

– Höörrrrááuuááááágrrrr!! – hallatszik a sarokból.

– Így igaz! Tökéletesen összefoglaltad! – válaszol a tenor.

– Várjunk még! Nem eszik olyan forrón a kását. Nem finom úgy – zengi a basszbariton.

– Nem várok! Ha akarom, a karom a karommal vakarom, de lassan szétoszlok idegességemben! Nézd meg, már megint lábatlankodok. Hé, te ott! Nem találkoztál egy bal lábszárral?

Wendolin ijedtében szökken egyet, hiszen a kérdés, és egy oszladozó, zöldes-barna mutatóujj neki szegeződik. Visszaadja a mellkasának csapódott ujjvéget. Teljesen megfeledkezett arról, hogy mindhárom farkát magához ölelje, így az egyik épp kikandikált.

Megszólalni képtelenül csak a fejét csóválja.

– No, sebaj, keresd meg nekem, valahol itt lábadoztam vele a környéken.

A lány sóhajt egyet, majd orrát a levegőbe tűzve, megjegyezve a förtelmes zombi-szagot, kereséshez lát. Nincs könnyű dolga, de azért egy negyedórás kutatás után rálel az elkallódott végtagra.

A láb gazdája köszönetet mormol leesőfélben lévő orra alatt. Ő a szólista gitáros.

Wendolin makacsul nem néz a szoba túlsarkába. Ott ugyanis egykedvűen penget egy klasszikus gitárt a vérfarkas, és lassan végigmustrálja az előtte álló teremtményt. Átellenben a troll és ork tévedéses liezonjából megszületett dobos – a továbbiakban trork – hörgölődik. Ez az átlag légzésének alapzaja.

– Te mi vagy? – zendül a kérdés a farkastól.

– Kicune – válaszol a lány.

Csend követi ezt a bejelentést, a zenészek összenéznek. „Tudtam, úgy, annyira tudtam! Nem kellek nekik! Hiszen van már egy farkas a csapatban! Minek is nekik még három?”

– Ez egy találós kérdés akart lenni? – kérdezi a zombi.

– De hiszen nem kérdeztem semmit se – pislog a lány.

– Dehogynem. Az imént megkérdezted, ki Cune? Nem ismerek semmiféle Cunét, így fogalmam sincs kicsoda ő.

Wendolin elmosolyodik. Kezd fellazulni.

– Ez a fajtám neve. Kicune, írd: kitsune. Rókaszellem vagyok.

– Na, ilyenünk még nem volt! – jegyzi meg a vérfarkas.

– Hurrágrrrrrá! – tapsol egyet a dobos.

– Ugye! Te is egyetértesz!

– Szellemünk tényleg még nem volt, de rókánk már annál inkább, nem is egy! – vihog fel a zombi a farkas felé fordulva. – Emlékezz, nem szabad a ronga-szódát összekeverned a vérjulcsival! Hé! Ajtónálló! Hozz nekem egy jófajta whisky-t!

– Hogyisne! Aztán meg ki visz ki? És igenis, jókeverék a szóda, de nem julcsival, hanem vérmarival! Nem attól jöttek a rókák sorban!

– Dehogyisnem! Én már csak emlékszem, hiszen rám faxoltad az egészet! Volt benne répa is, holott nem tudom, mikor ettél te répát!

– Amikor nyulat vacsoráztam – rángatja a vállát a lykán –, az meg épp répát, rögtön kettőt is.

Már épp belemerülnének annak taglalásába, hogy melyik alkohol kevercs az ütősebb, mikor Wendolin rázendít.

Egy, az emberek világában hallott szimfonikus rock énekkel készült, az Éjsóhaj nevű bandától.

A hatás nem is marad el: a zombinak lezuhan az álla, de majd megkeresi a padlón, a dobos beszünteti a szörcsögést, nyál csurran a szája szélén, a farkasnak pedig kistányér méretűvé növekszik borostyán szeme.

Wendolin csak énekel, varázst sző a fiúk köré, egy aranyszállal körülfonja a bundást, fogva tartja, nem ereszti.

Ámde egyszer mindennek vége, a dalnak is. Utolsó hangja sokáig cseng a szoba falai között, kiutat kereső, rebbenő szitakötőként.

A trork felhörren, ezzel megtöri a fragilis hálót, a basszeros megrázza a fejét, mintha víz ment volna a fülébe.

A csapat élőholtjának most tűnik fel álla lezuhanta. Leporolja.

– Adok egy kottát, dalszöveget. Új dal. Tanuld meg, ezzel nyitunk, a többit bízd csak ránk! Két nap múlva koncert! Értitek, fiúk? Megvan az új énekes kis rókánk, szellemünk, vagy micsodánk!

– Kicune – sóhajtja Wendolin.

– Akkor azunk!

– Cuki Cune! – bődül el a trork.

Wendolin magukra hagyja az új fejleménytől ismét állazuhant zombit. A dobos megpróbálja megerőltetni az agya helyét, hogy sikerült ezt kinyögnie, de nem tud rájönni, s lévén a ritmusok megjegyzésén túli agyi tevékenység csak fejfájást idéz elő, így megvonja a vállát az arra irányuló kérdésre, hogy mikor tanult meg érthető szavakat, és rögtön szójátékot?

A rókalány lába alig sem éri a földet hűdöttségében. Még nem fogta fel teljesen a dolgot. Végiglevitál azon a területen, ahol a morcsákkal birkózott a számára idegen lény.
Nem fetrengenek már. A lány meglepetten nézi, ahogy a nagy busa teremtmény, mint egy plüsst a szomorú kisgyerek, úgy öleli magához a katatón ragadozót, és áztatja el annak bundáját a könnyeivel.

A csíkos arckifejezését még Gyökhárom, a tekintélyes szakállhosszúságú dombitörpe is megirigyelné, amikor épp kiborítják a sörét.

„Énekesnő. Két nap múlva az leszek. Két nap múlva, azaz negyvennyolc óra, vagyis kettőezernyolcszásznyolcvan perc múlva.”

Az a két nap, negyvennyolc óra avagy kettőezernyolcszáznyolcvan perc igen hamar tovagördült, Wendolin érzése alapján göröghetett volna gyorsabban is. Egy éjszaka alatt megtanulta a dalt, rongyosra hallgatva a felvételt, amin még az elődje énekelt, amikor még nem volt testszerte-szét és nem gondolt magára morcsákként.

Persze, mindezt titokban kellett tennie, hiszen ő volt a Meglepetés, illetve ez egy új szám a zenekar palettáján, így hát elvonult a négyszögletű kerekerdő kisebb, ámde pontos másának egy sarkos görbületébe.

Az ott élő, színes sörényű, fehér testű pónikat nem zavarta a lány gyakorlása, bár érdekes megfigyelésnek bizonyult azok működése, jelesül a táplálkozásuk és a végtermék: belegelték a szivárványt, utána csillámport pufogtattak és nevettek.

Mikor a rókaszellem felkészültnek nyilvánította magát, megvakarászta minden póni füle tövét, akik hálás szuszogással nyilvánították ki ebbéli élvezetüket, és a lány legnagyobb megdöbbenésére, az egyik patától fejbúbig hófehér póni egy karkötőt hozott bársony szájában: míg a lány énekelt nekik – bár mindig ugyanazt, de nem bánták ezt a patások –, minden póni adott egy-egy színes szálat a sörényéből és a kis famanók karkötőt fontak neki belőle.

A kicune meghatódva köszönte meg az ajándékot.

Kilépett a borostyánnal befuttatott, kovácsolt kis bejáraton, amit utána zártak a plüssnek tetsző kicsi lovak.

Ők voltak a kapuzárási pónik.

Elérkezett Wendolin, a háromfarkú rókaszellem nagy pillanata, a Száznevű város Nyakonöntött Próbagoblinhoz címzett Szolgáltatóházában.

Ezidő szerint a lány, az izgalom gombócával a torkában lesi a közönséget.

Kinek rossz, kinek jó, kinek érdekes híréből ismeri a java részüket.

Eljött Kókuszpók, a varázsló kinézetű varázsló, kezében az elmaradhatatlan, fekete, kitömött macskájával, gőzölgő italát fogyasztva, s közben elmélyülten beszélgetve egy Meira nevű festőművésznővel, akinek hamarosan egy érdekes kiállítása nyílik, Cudar Cicusok Cafatjai címmel. Megérkezett, bár a bár szegletében ücsörögve ugyan, Sejhaj is, szerencsére nem lóg már rajta a tapimágia által a goblinja, annak érdekes neve nem jut a lány eszébe, de halovány sejtése van arról, hogy valamiféle kellemetlen, kénes szaggal áll kapcsolatban és négy betű.

Meglátja a Zűristent is, amint egy hangszert próbál az útjába kerülőknek ajándékozni, de furcsa mód senki sem kéri a ritka pengetős darabot, miáltal két feje folyton elfüstöl, gyakori összeszólalkozásaik miatt.

Hukot, a barbár barbárt megtették ajtóállónak, és az oktÓpusz írását fontolgató nyolckarú is itt pultol.

Van itt megannyi dombitörpe, alsó is, felső is, király is meg ász is. Épp azon versengenek, ki tud hosszabb káromkodást elmondani egy böfögéssel.

– Rengetegen eljöttek! – sóhajtja maga elé Wendolin. – Még Szőrzetes, a yetiből avanzsált pap is osztja az áldását, bár furcsa mód, megint mindenki menekül előle.

– Bizony, hírlik róla, hogy hmm… saját előállítású folyadékkal áldásozik. Nem mindenki szereti az efféle keveréket – súgja a lány fülébe a vérordas.

A kicune arcát helyből elönti a pír, szíve hevesebb ritmusra vált, holott már eddig sem volt épp nyugodt.

– Olyan szétszórt lettem, azt se tudom, hol áll a fejem! – sopánkodik a szóló gitárosuk.

– Nehogy pont te veszítsd el a fejed! A fejvesztett futamot csak két hét múlva rendezik, addig tartsd a nyakadon, ha lehetséges! – fordítja helyére a lykán a már-nem-élő-de-még-nem-holt társa fejét.

– Wendolin, készen állsz?

– Igen! – vágja rá a lány határozottan. Két szeme láng-sárgán világít, izgalmában mindhárom farkát egyszerre csóválja.

Borzongás fut végig rajta, énekelni szeretne, olyan rock-partit csapni, hogy a közönség is egymást csapdossa!

– Háárrggggrrrrreeeee! – biztatja a lányt a már a dobok mögött ülő trork is.

– Hölgyeim és uraim, lényeim és nyulaim, kedves, kedvetlen, elmedvetlenedettek, lincselők és lincstelenek, készen álltok egy ordas-zombis-trorkos bulira? – kérdezi a vámpír konferanszié.

A közönség egyöntetű igeeeeenje szinte szétveti a termet.

– Szeretnétek megismerni a csapat váratlanul eltávozott, majd csíkos morcsákként újjászületett énekesnőjének utódját?

Még nagyobb ovációval döngetik meg a falakat.

– Akkor hát, jöjjön a ZomBerry, élükön pedig Wendolin, aki cune!

– Kicune – súgják oda neki.

– Aki kicune! ­­– rikkantja a vérszívó javításul.

– Ki az az Aki? És ki Cune? Egyiket se nem ismerjük! – böfögi be matt részegen Gyökhárom, a tekintélyes szakállhosszúságú dombitörpe. – Vérszivárogj le onnan, bulizni akarunk!

Lekeverik a sápadt bőrűt néhány pofonnal. Felvezető hatásként egy töpörödött boszorgány hűtő-fűtőszekrénye szolgáltat füstködpárát, drámaiság fokozására a trork dobot perget, majd a basszgitár társul hozzá, bele-belekapva az új dal fődallamába, kiegészül a válasz a szóló gitárral.

Feszítik az idegeket, meg a húrt is, míg Wendolin fellevitál, teljes rókaszellemének megtestesülésében, tűz-sárgán izzó szemekkel, háromfarkúan, ragyogva.

A közönség meglepett ó-zása után, orbitális üdvrivalgásban tör ki.

– Csapassad neki cukicunelááááány! Arúúúúúúú!!! – hergeli a lompos farkú basszeros.

Nem kell kétszer vonítania. Wendolin rázendít:

– Nem félünk a farkastól! Nem bánt az csak megkóstol! Nem kell ide nyolc ostor, mert nem félünk a farkastól!

És csapatják, a közönség is magamagát, esetleg mást, a törpék sörben fürösztik magukat, mások goblincsatáznak, majd a szólista élőholt bedobja a fejét a közönségbe. A líraibb számok alatt ork a törppel, elf a gnómmal kapaszkodik össze ringatózó táncban, odaadva magát Wendolin füstös altja varázsának.

Kókuszpókot Huk lengeti, Sejhajnak megint kinéz egy rossztermészetű bűbáj másnapra.

Zűristen unos-untalan a nyekeréjén próbál kísérteni, de mindig arra téved valaki, aki bölcsességről – esetleg előzményi tapasztalatról – téve bizonyságot, lebeszéli valamelyik fejét erről a tettről.

Mikor a banda befejezi a koncertet – s miután párszor engedtek az őrjöngő közönség páncélzörgetős vastapsának visszahívására –, a farkas és a róka sétálni indul a csordultig telt holdfényben.

– Nem félsz te a farkastól? – kérdezi az ordas, magához húzva a rókát, mélyen elveszve a tüzes szempár lángjában.

– Ugyan – sóhajtja a kérdezett –, nem bántasz, csak megkóstolsz!

– De meg ám!

Táncot lejtenek a tündérek, fuvoláznak a nesz-kuvikok, elcseppen a hold.

A továbbiakra boruljon a kicune-kuncogással átszőtt szemérmes fátyol…