Teremthetek–e valamit ott, ahol semmi sincs?
Hogy lehet a semmi valamivé?
Hogy lehet valami és semmi is egyidőben?
Jack London: A formák
örökkévalósága
1.
A Ford sötét
műszerfalára pillantottam, az olajszintjelzőtől balra lévő jel biztató zöld
fénnyel derengett a félhomályban. Jól alakul ez, csak…
– Hajni, ugye tudod, mennyire utálom ezt a szakaszt? Nem vennéd át erre a
pár kilométerre? – fakadtam ki, és zavarodottan babrálni kezdem a magnóval. Az öreg
kazetta kattogott egy sort majd kissé akadozva elindult. A gitár és a dob kissé
nyúzottan szólt, de akaratlanul is ráállt a szám a szövegre.
– Ugyan, Robi, mindig csak panaszkodsz! A pszichológus is megmondta, hogy
szembe kell nézned a félelmeddel.
Barátnőm tudálékos kifejezése meggyőzött arról, hogy megint egy olyan,
nagy kioktatós részre készül. Viszont a Dire Straits zenéje mindig
megnyugtatott vezetés közben, ugyanakkor különös, régi emlékeket idézett fel bennem.
– Ja, sokszor mondta már... – Elharaptam a morgolódást, de magamban egészen
addig folyattam, amíg a refrénhez nem ért Knopfler. A szöveget hallva a swing
szultánja lettem, mint már oly sokszor. Ebből némi erőt merítettem és gyorsan felhangosítottam, együtt énekeltük Hajnival a we are the
sultans–t. Ezzel
eltereltem Hajni figyelmét a hegyibeszédről, vagy legalábbis hét perccel
késeltettem.
Álságos mosolya mögött a barátnőm pontosan tudta, hogy ettől a szakasztól mennyire irtózom. A
három egymást követő alagút felért egy pokoljárással, és ha tehettem,
kihagytam. Ha világos volt, ha éjjel, kirázott a hideg és a hátamon égnek állt
a szőr. Szekszárd után általában Hajni vette át a kormányt, és én az
anyósülésen izgulhattam végig az utat Pécsig. Ritkán jártunk erre, pláne
mióta... Szóval félévente kibírtam.
Csak nagyritkán indultam útnak egyedül, de akkor is inkább vonatot, vagy
buszt választottam. Rettegtem ettől a környéktől, különösen az alagutaktól,
amik sötétek, és félelmetesen hosszúnak hatottak. Minden egyes alkalommal úgy
éltem meg, mintha soha nem akarnának véget érni. Ráadásul az apámat is valahol
ezen a szakaszon vesztettem el azon a rémes éjszakán. Hasonlóan, mint most,
akkor is a Straits szólt, és fater régi Zastavája csörögve falta a
kilométereket. Tél lévén hamar sötétedett és édesapám hiába nyomta a gázt
tövig, a szürkület észrevétlenül lopakodott a délután árnyai közé.
– Kapaszkodj Robi, mert ez rázós lesz! Most megtu… – Apám sose tudta
befejezni a mondatot, mert a kocsi meglódult alattunk, és az ülésbe préselődött
testemen megfeszült a biztonsági öv.
– Hallod, amit mondok, Róbert? – kérdezte Hajni, mire én felriadtam az éber
álomból.
Biztos a zene miatt jutott eszembe újra az az este. Némán izzadva
bólintottam, majd újra bekapcsolódtam a zene dallamába, és ujjaimmal vertem az
ütemet a kormányon. Ennyi. Eddig tartott a mesterkélten kicsikart haladék.
Hajni belekezdett, és mondta a magáét; a sok felszedett okosságot, amit a
tévéből, az internetről és nem utolsó sorban a pszichológustól hallott. Megint
azt ecsetelgette, hogy a több mint tíz éve történt esetnek nem kéne rám ilyen
hatással lennie. Csak fél füllel hallgattam, mit mond, hisz annyiszor hallottam
már. Olyan könnyen beszél róla… Pedig,
ha átélte volna azt, amit én tizenéves koromban, akkor nem lenne ilyen nagy
szája. Viszont nem tudtam mérges lenni rá, neki is megvolt a saját baja. Éppen
ezek a dolgok hoztak össze minket.
Egy alternatív tanácsadáson találkoztunk, és a közös kávézás után
mindketten látni akartuk újra a másikat. Valahogy így kezdődött... És hol
tartunk most? Összeköltöztünk, és együtt élek az eleven feledéssel. Hajni
betegsége miatt a lakásban minden fel van matricázva, mert már előre tart tőle,
hogy idejekorán olyanná válik, mint a szülei, akik nem emlékeznek semmire.
Egyfajta progresszív Altzheimer kórban szenvednek, ami ugyan ritkán jön elő, de
kétágú felmenővel talán Hajni joggal félt, hogy rajta is elhatalmasodik ez a
kór. Talán ezért ismétel el újra és újra az égadta világon mindent.
Nincs ezzel gond, már hozzászoktam. Én így szerettem belé. Ehhez képest az
én traumám nem is olyan komoly, hisz a felejtés nincs belekódolva a sejtjeimbe.
Csak az orvosok szerint nem vagyok százas, majdnem bolondot csináltak belőlem. Azonban én
kitartóan küzdöttem ellene, éppen ezért jártam el a foglalkozásokra is. Ott
találkoztam ezzel a kedves teremtéssel, aki pont most kezdett bele a tíz perces
a tévés doki szerintbe.
Imádom, amikor ilyen
feszülten magyaráz. Kicsit kipirul az arca, és látszanak a gödrök a pofiján.
Sose gondolná az ember, hogy ez a nő olyan rémes betegséget hordoz a génjeiben.
Mindketten cselekvőképesek
és beszámíthatóak vagyunk, és a jogosítványt is megtarthattuk. Alapvetően
szeretek vezetni, a világ százhúsz felett olyanná válik, mint egy szürreális
festmény. Mintha egy Dali kép kelne életre körülöttem, ahogy én a főszereplőjeként kocsival száguldok az
elmosódott világ közepén.
2.
– Apa, a Zápor még nem tökéletes és még tesztelni kell, hogy reagál idegen
környezetben.
– Sajnos erre már nem maradt időnk, fiam. A ruszkik újra felszerelték a
reléket, mostanra már lezajlott az országos teszt. A marhák! Megmondtam nekik,
hogy a következmények kiszámíthatatlanok. Az egyenlet nem volt tökéletes, mikor
elvették tőlem, és szándékosan változtattam rajta, mielőtt eljöttem a
minisztériumból. Gondoltam, ez majd visszatartja őket, hogy élesben bevessék,
de nem, fiam! Tudod te, mit jelent ez?
Az életben mindig és minden körbeér, akár a farkába harapó kígyó, és én
újra meg újra az öreg Horváth árnyékában találom magam. Nincs rá jobb szó,
tényleg van egy kattanásom, csak nem olyan, mint a többieknek a „klubban”. Én
tudomány megszállottjává váltam, köszönhetően édesapám mániájának.
Apám, Horváth András korát megelőzve olyan teóriákkal és elméletekkel állt
elő, hogy hamarosan az ország vezető tudósaival tette meg a sikerhez vezető
első lépéseket. Amikor pedig feljebb jutott a ranglétrán, az elvtársak a
minisztériumban tárt karokkal várták. Ebben a pár évben nagyon feszült volt, és
sohasem mesélt konkrétan róla, mivel foglalkozik. Igyekezett minél többet
velünk lenni, de mégis idejekorán megőszült a haja és a kefebajsza. Hangulata
kiszámíthatatlanná vált, bizonyos napokon vidám és szórakozott volt, máskor –
általában munka után – nem lehetett hozzá szólni.
Csak morgott és morgott. Számtalanszor és számtalanszor ugyanazt. A
Záporról. Az lett a mániája. Aztán egy nap nem ment be, és a rákövetkező napon
se. Egy hét után azt vettem észre, hogy édesapám nem jár dolgozni. Mint később
megtudtam édesanyámtól, nagy ötletét, a Záport, elvették tőle és apám
szinte beleőrült a tudatba, hogy más fogja befejezni a munkáját.
Leépítését követően elmaradtak az esszék és disszertációk a magyar és
külföldi magazinokban, és az új, korszakalkotó ötleteiről is csak nekem tartott
kiselőadást a nagyszobában, amikor nem a garázsban szereltük a Zápor szívét
képező erőgépet. A motort egy régi Uljanovszkiból szedte ki, és orosz technikai
könyvek tudásával és kémiai anyagok sokaságával teszteltük éveken át.
Minden egyes részlet és kísérlet alatt asszisztáltam az öregnek, így nem
csoda, hogy az iskolában kémia órára egy idő után be se kellett járnom. Tíz
évesen már biztos kézzel különféle jódoldatot, sósavat és lúgot kevertem. Míg a
többiek kint játszottak, mi minden délután átfutottuk a napi tananyagot és
utána a Záport teszteltük. Persze, nyomába se érhettem apám tudásának, és ezt számtalanszor
megkaptam tőle. De kellett neki a figyelem, és én mindig is jó hallgatóság
voltam. Számtalan gyerekkori élményről megfosztott, és a szociális életem is
romokban hevert, de hála az öregnek, a középiskolát már tizennégy évesen
befejeztem.
Egyetlen nem szokványos élményünk a könyv-, és tudásszagú hónapok között a
pécsi családlátogatások voltak. Ilyenkor felkerekedett az egész família, és az
öreg Zastavával több mint százötven kilométert utazott egybezárva, szociális
életre kényszerítve. Én nagyon imádtam, végre igazi család voltunk. Egymással
foglalkoztunk, zenét hallgattunk és számoltuk a táblákat.
Az utolsó alkalommal ketten mentünk le a nagyiékhoz, apám izgatottságában
nem tudott betelni az úttal és egyfolytában magyarázott. Édesanyámnak nem
szóltunk és a fővárosban hagytuk. Egyrészt azért, mert a sokadik nézeteltérése
után nem volt hajlandó apámmal egy kocsiban utazni, másrészt pedig kikényszerítettem
az öregemből azt, hogy vigyen el az útra. Mintha előre megéreztem volna, hogy
utoljára látom. Az úton Straitset hallgattunk, átvettük a képletet és az
erőforrások listáját. Szekszárd után apám csillogó szemmel a visszapillantóba
nézett és azt mondta:
– Fiam, itt az idő! A vihar feltámadt és mi egyenesen a gyomrába tartunk!
Meg fogjuk lovagolni! Értetlen tekintetemre őrült nevetésbe kezdett és
kikapcsolta a biztonsági övét. A hátsó ülésen az erőgép éles hangon
felsikoltott, édesapám alig tudta túlüvölteni azt.
– Kapaszkodj, Robi, mert ez rázós lesz!
3.
Persze, hogy tudtam. A képlet maga volt az élet forrása. A természet
erőinek megzabolázása, a kezdet, és a vég. Az első lépcső a teljesen
mesterséges természeti kontrollhoz. Ouroborosról, a saját farkába maró kígyóról
nevezte el apám. Talán azért, mert vonzódott a rég letűnt civilizációk korszakalkotó
ötleteihez, vagy azért, mert az elmélete nagyon hasonlatos volt az alkimisták
ikonikus kígyójához. Azonban a hibás egyenlet olyan nem várt távlatokat nyithat
meg, ami túlmutat rajtunk, embereken. Ezért félve a jövőben leselkedő rossztól,
mi titokban megépítettük a Záport. Egy olyan szupergenerátort, ami dacolhat az
örökkévaló kígyó hatalmával.
Lomha cseppekben eleredt
az eső és halk placcsanásokkal kenődött szét a szélvédőn. Visszább vettem a
sebességből, de így is tartottuk a százat. A megfelelő energiára és a
folytonosságra szükség lesz, hogy elérjük a formák örökkévalóságának állapotát.
Nem az alagúttól, nem a sötéttől féltem, hanem a
csalódástól. Hogy nem tudok apám örökébe lépni. Hisz ő volt a nagy Horváth, aki
megreformálta a téridő fogalmát – bár ezt kevesen tudták, hisz minden anyag
titkosítva lett –, és az oroszok kihasználva a lehetőséget és a diktatórikus
uralmukat az országban, egyből bevetették valahol a Mecsek közepén.
Az, hogy mi lett belőle, csak évekkel később tudtam meg. A helyi lapok különös
rádióadásokról, és megmagyarázhatatlan fényjelenségekről számoltak be; emberek
tűntek el, és évekkel később megőszülve, zavart állapotban kerültek elő. Senki
se tudta, mi történt, a kormány hírzárlatot rendelt el, és akkoriban a házunk
előtt rendszeresen egy fekete Volga állt. Ilyenkor hallgatni kellett, és korán
lefeküdtünk.
Egy alkalommal nem jött álom a szememre, és csak forgolódtam az ágyban, a
gondolataim pedig messzire kalandoztak. Lehet, hogy az apám egy titkosügynök
vagy gonosz tudós? Zajokat hallottam a konyhából, és úrrá lett rajtam a
kíváncsiságom. Kimerészkedtem a sötét folyosóra és a vitatkozó szüleimet
hallottam. Szívem a torkomban dobogott, miközben lopva ólálkodtam közelebb a
beszélgetésüket kihallgatni.
– Elválok, András!
– Ugyan már, Edit, ne csináld!
– Elegem van belőled, meg a titkos dolgaidból! Már dolgozni se jársz el, és
az a fekete kocsi lassan két hete áll a házunk előtt. Tudod te, milyen
kellemetlen ez? Tudod, hogy a szomszédok összesúgnak a hátam mögött, mikor
elmegyek mellettük?
– Edit, én...
– Ne Editezz itt nekem, Andris! Azt ígérted, hogy ha befejezed a munkád a
kormánynak, akkor vége lesz ennek az örökös titkolózásnak. Erre mi történt? A
saját fiunkat is belevonod és meghülyíted!
– Hidd el, Edit, ezt nem így terveztem! Én nagyon sajnálom, hogy így
alakult.
– Sajnálod, mi? Ha őszinte lennél, akkor beszámolnál arról, mi az ördög az
a nagyon fontos kutatás! Akkor talán én is jobban elviselném az elvtársak
kocsiját a hortenziáim előtt!
– Edit, minél kevesebbet tudsz, annál jobb neked!
– És a fiad, Robi? Őt miért avattad be? Könyörgöm, még csak tizennégy éves!
És már szinte mindent tud a hülye záporodról és a többi őrültségedről. Miért,
András, miért?
Ennyi elég volt aznap estére a szüleim veszekedéséből, és visszasurrantam a
szobámba. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy anyám és apám együtt maradt és
nincs mitől tartanom. Sajnos az ilyen veszekedések egyre gyakoribbak lettek, és
nem csak este, hanem napközben is. Egyetlen menekülési lehetőségem az apámmal
töltött órák voltak. A számok és egyenletek tényszerű világát nem tudta
beárnyékolni a viharos családi perpatvar.
4.
Szerettem apámmal utazni, és mire végre elég nagy lettem, hogy az
anyósülésre üljek, igazi élménnyé vált. Az öreg minden eseményt kommentált,
amit az úton láttunk, számoltuk a táblákat és közben Straitset hallgattunk. Mi
voltunk a swing szultánjai.
Ahogy magunk mögött hagytuk Bátaszéket, az autópálya összemosódott folttá
vált, elmaradtak mögöttünk az autós pihenők, a benzinkutak és a lehajtók is
megritkultak. Eddig csendes, és nyugodt utunk volt, talán az eső miatt éreztem
így, vagy azért, mert csak nagyritkán előztek meg minket. A szembeforgalom sem
volt túl számottevő, mégis bántotta a szemem a néhány éjszakai reflektor fénye.
Égette a retinám, miközben remegő lábbal próbáltam a csúszós úton tartani a
Fordot. Izzadt jobbamat felváltva pakoltam a sebességváltó és kormánykerék
között, és időnként a zölden derengő lámpára pislantottam.
– Olyan feszült vagy, Robi, minden rendben?
– Bakker, Hajni, épp az előbb elevenítetted fel a gyerekkori traumáimat,
mégis mit vársz? Jó, hogy ideges vagyok! Az lenne furcsa, ha felszabadultan
csacsognék veled, mintha mi sem történt volna.
– Jól van na, nem kell egyből a torkomnak esni! Én csak jót akartam.
– Tudom. Kérlek, ne haragudj! Csak egy kicsit stresszes vagyok –
válaszoltam Hajninak, majd elfelhősödött arcát látva kicsit kedvesebben
hozzátettem, hogy: szeretlek.
Tudom, hogy nem teheti jóvá a múltat, és tényleg segíteni akar, de ez így
kurva nehéz. Hiába próbáltam a kocsira és a fehér választóvonalakra
koncentrálni, egyre csak az utolsó úton járt az eszem, amit apámmal töltöttem.
Ott és akkor bebizonyította, hogy az Ouroboros és a Zápor valós és
kézzelfogható dolog, nem egyszerű elmélet. A barátnőm mintha ráérzett volna,
mire gondolok, felém fordult és odabújt hozzám.
– Robi, tudom, hogy kényelmetlen neked ez az utazás, de anyukádat meg kell
látogatnod. Most volt a születésnapja és ráadásul húsvétkor sem mentünk le
hozzá. Nem nekem hiányzik a telefonon sopánkodó anyósom, hanem neked. Miért nem
beszélgetünk közben valamiről? Eddig olyan komoran hallgattál. Nem akarod elmesélni
végre, hogy mi történt itt, és miért utálod ezt a környéket?
– Ne már, Hajni! Ne most.
– Légysziiiii! Eddig mindig félbehagytad valahol, és sosem mondtad el,
igazából mi is történt. Addig is telik az idő, és nem a vezetésre koncentrálsz.
Meglátod, jó lesz, legalább egy kis időre megszabadulsz a tehertől. Meg
különben is, a saját problémáimat már nagyon unom. Sőt szerintem te is. Gondolj
úgy rá, mint egy foglalkozásra, csak itt én leszek a terapeutád – mosolyodott
el cinkosan.
– Nem is tudom…
– Nagyon
is jól tudod! Na elő azzal a történettel! – húzta
meg a vállamat, és a hirtelen támadt érdeklődés kicsit csökkentette a nyomást a
fejemben. Komfortosabban éreztem magam. Ugyan az autópálya feszélyezett, de
valahogy megkönnyebbülten kezdtem bele az életemet meghatározó történetbe.
Szinte észre se vettem, ahogy az első alagút sötéten ásító szája mohón
bekebelezte az autónk.
5.
Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna, és nem húsz éve.
A sokadik veszekedés után apám megelégelte az akkori életét, és minden jegyzetét,
könyvét belegyömöszölte a régi Zastava csomagtartójába. Azt mondta, most egy
kis időre a nagyiékhoz megy Pécsre, mert pihenésre és feltöltődésre van
szüksége. Tudtam, hogy ez egy kegyes hazugság, elég idős voltam már, hogy
felismerjem az ilyen mondvacsinált indokokat. Pláne, miután megláttam a Záport
a hátsó ülésen a huszonegynéhány kilójával. A valaha volt kamionmotorra rá se
lehetett ismerni, mostanra kábelek és csatlakozók kaotikus tömegévé vált.
Oldalán igéző fénnyel derengett pár állapotjelző piros led, ami egy szunnyadó szörnyeteg szeméhez
tette hasonlatossá. Megbabonázva bámultam a csomagoló férfit, és könny szökött
a szemembe.
– Visszajövök, fiam, ne aggódj!
– És a Záporral mi lesz? – Tudtam, milyen fontos az öregemnek az a motor,
és azt is tudtam, hogy csak így kelthetem fel kellőképpen a figyelmét.
Kérdésemre apám kínosan elmosolyodott és ősz kefebajsza izgatott mozgásba
kezdet.
– Természetesen viszem magammal, mert eljött az idő. Ugye tudod, ez mit
jelent?
– A hullámok egyenletes terjedése minden síkon fodrozódásokat kelt, és ha
ezek elérik a végső pontot, akkor nem lesz tovább. Az ismert valóság keveredik
a síkok összességével, majd egyetlen, nagy egésszé olvad. Hacsak nem áll valami
az útjába. Egy egészen apró erő is feltarthatja ideig-óráig, ami talán
elegendőnek bizonyul, hogy megtörje a formák örökkévalóságának bonyolult
láncolatát. És ha pontosak a számítások a helyet illetően, akkor akár az egész
a visszájára fordulhat.
Apám mosolya szélesebb lett, mint a Kisalföld.
– Jó tanítvány vagy! Büszke vagyok rád, Horváth Róbert. Meglásd, egyszer
nagyon sokra viszed! – mondta és beszállt az autóba.
– Veled mehetek? Szükséged lesz egy segítőre az úton.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, fiam. Anyáddal már így is hadilábon állok,
és ha szó nélkül elviszlek magammal, akkor bizonyos, hogy véget ér a
házasságunk. Azt pedig nem akarom, mert szeretem az anyukád, és téged.
Tíz perc további kitartó győzködés után kötélnek állt, és nemsokára a
budapesti forgalomban zötykölődtünk a városból kifelé. Nem szóltam apámhoz,
hagytam beszélni. Először a szokásos tudományos elméletek jöttek elő, majd
később az autókat, a házakat kommentálta, és olyan dolgokat, amiket ritkán
láttunk együtt. Közben halkan szólt a Dire Straits, az andalító dallamok hátán
vesztünk bele Magyarország szürke világába.
Kiszáradt a szám a nagy mesélés közben, az ásványvíz után nyúltam és nagyot
kortyoltam belőle. Hajni kíváncsi tekintettel szemlélt, nem szólt egyszer se
közbe, hagyta, hadd meséljem a magam módján a történetet. Az állapotjelzőre,
majd a sebességre pillantottam, minden rendben volt. A tervek szerint ment
minden, hatalmas sóhaj kíséretében folytattam a sztorit.
Szekszárd után tudatosult a tény apámban, hogy
egy kiskorút hozott magával az őrült kísérletére. A dühe szokás szerint
hirtelen támadt fel és nem tartott tovább öt percnél. Nem győztem szégyenkezni,
ugyanakkor valahol büszkeséget is éreztem, hogy túljártam az öreg eszén, amit
később ő is megjegyzett. Ezzel vissza is kanyarodtunk az immár szokásos
témánkhoz, a Záporhoz, és az Ouroboroshoz. Nem
értettem a sietség okát, sem a miértjét.
– Apa, a Zápor még nem tökéletes, és tesztelni is kell, hogy reagál idegen
környezetben.
– Robi, erre sajnos már nem maradt időnk. A ruszkik újra felszerelték a
reléket, és lezajlott az országos teszt. A marhák! Megmondtam nekik, hogy a
következmények kiszámíthatatlanok. Az egyenlet nem volt tökéletes, és
szándékosan változtattam rajta pár longitudót, amikor elvették tőlem.
Gondoltam, ez majd visszatartja őket, hogy újra bevessék élesben, de nem, fiam!
Tudod te, mit jelent ez?
Tudtam, persze, hogy tudtam. A képlet maga volt az élet forrása. A
természet erőinek megzabolázása, a kezdet, és az első lépcső a teljes
kontrollhoz. Ouroborosról, a saját farkába maró kígyóról nevezte el apám.
Azonban a hibás egyenlet olyan nem várt távlatokat nyithat, ami túlmutat
rajtunk, embereken. Ezért félve a jövőben leselkedő rossztól, titokban
megépítettük a Záport. Egy olyan szupergenerátort, ami dacolhat az örökkévaló
kígyó hatalmával.
– De honnan
tudod a zéró anomália koordinátáit? – kérdeztem értetlenkedve, és legbelül
sejtettem, hogy azok a fekete kocsik nem véletlenül strázsáltak naphosszat a
házunk előtt.
– Megvannak
a magam forrásai, fiam. Azt se feledd, hogy az egészet én terveztem! Szerinted
véletlen, hogy a rádióadások mostanában sisteregnek? A pécsi adótorony az abszcissza, az x tengely, a budai pedig az ordináta, az Y. Az anomáliának valahová a
közös metszőpontra kell esnie, az origóra, ami valahol itt van. – Előre
mutatott, és én belenéztem a vaksötétbe. A villanypóznák fénye bevilágította az
utat, de a körülöttünk levő tájból csak a nagyobb dombok és néhány ház
pislákoló lámpája derengett.
– Ez így olyan, mint a tű a szénakaz… – Elakadt
a szavam, mert eszembe jutott a Zápor, és a piros fénnyel izzó motorra
sandítottam. – Ez fog segíteni bemérni a
zéró anomáliát, igaz?
– Mint
mondtam, egyszer nagyon nagy ember leszel, fiam. Bekapcsolod?
Hörögve kelt
életre a Zápor. A helyzetjelző lámpák zöldre váltottak, és a motor küszködve
zakatolt a hátsó ülésen. A mai napig kísért a pillanat, mikor meghallottam a
sípolást. Közeledünk a zéró anomália felé, és összeszorult a gyomrom. Apámra
sandítottam, aki boldog mosollyal fordította meg a Straits kazettát, és
beletaposott a gázba.
6.
– Mi történt utána? Hogy nézett ki az
anomália? – Hajni levedlette magáról a kényszerűen hallgató szerepét, és
feltámadt érdeklődése zavaróan hatott rám. Nem, mintha nem bíztam volna benne,
de a harmadik alagútba érve már kínosan éreztem magam. Sípolt a fülem, és úgy
izzadtam, mint a kövér emberek egy kiadós futás után. A szemem ide-oda járt a
műszerfalba beépített plusz mutató és a sebváltó között. Fontos az állandó
sebesség, hogy ne törjön meg a dinamika és a folytonosság.
– Hogy mi? A
kocsink belehajtott az anomáliába, amiből szabad szemmel semmi se látszott. A
sipító motor és a rázkódó karosszéria azonban elengedő volt, hogy tudjam, elérkezünk
a vihar központjába.
– Okés, ez
világos, de pontosan mi történt? Mi lett az édesapáddal?
– Ahogy
áthajtottunk az anomálián, a kocsi lefékezett és irányíthatatlanná vált. Ide-oda
cikáztunk a deres úton, majd a korlát fogott meg minket. Időm se volt
gondolkodni, csak az életemért imádkoztam. Hatalmas csattanást hallottam és
mielőtt elvesztettem volna az eszméletem, apámra pillantottam. Azaz csak a hűlt
helyére, mert a kormány mögött nem volt senki! Egyszerűen köddé vált a faterom!
– Azta! Ez
nagyon durva! Egyszerűen csak eltűnt? Szívem, ezt nagyon nehéz elhinni! Nem
csodálkozom rajta, hogy folyamatosan mentort váltottál. Egyáltalán hitt neked
valaki?
– Eleddig
nem. Azt mondták, az átélt autóbaleseti trauma hatására képzelem így! Egy ideig
próbálkoztam, de aztán feladtam. Kitaláltam egy finomított verziót, amit már az
egyszerű ember gyomra jobban bevesz. Azt meséltem el utána mindenkinek.
A kocsi alig
érezhetően remegni kezdett. A kormányt erősen kellett szorítanom, hogy az úton
tartsam az autót, és a tempót is nehéz volt tartani ennyire közel a cél előtt.
– Basszus!
Egyszerűen felfoghatatlan. De mi lett az anomáliával és a Záporral?
– Őszintén
kérded? – Ránéztem Hajnira, aki szinte magából kikelve bámult rám.
– Persze,
hogy őszintén! De nem mennél egy kicsit lassabban, mert nagyon rázza a fenekem
az ülés, és kezd nagyon zavaró lenni a sípolás. Mondtam neked, hogy inkább egy
igazi szerelővel nézessük meg a kocsit, és ne te javítsd meg…
– Ez nem az
ülés, és a kérdésedre válaszolva: tovább vittem apám örökségét!
– Ugye, nem?
A
karosszéria mostanra elviselhetetlenül remegett és rázkódott, a sípolás pedig
úgy felerősödött, hogy alig hallottam Hajni kétségbeesett kérdését. A kocsiba
épített motor majdnem ugyanaz volt, mint amit apámmal terveztünk, csak épp
tovább fejlesztettem. Az a sok óra a műhelyben, és a budapesti forgalomban
töltött éles tesztek most térültek meg. A műszerfalon szinte sütött a zöld fény
az eddig figyelt lámpából, annyi időm maradt, hogy kikapcsoljam a biztonsági
övem és benyomtam a we are the sultans of swinget.
– Kapaszkodj
meg, bébi, ez most rázós lesz!
