Vihartáncos: Nem bánt az, csak megkóstol

A novella megjelent a Száznevű város című fantasy antológiában

Wendolin jó ideje ül és mereng kékes derengésű itala felett, a Craz macskáihoz címzett fogadóban.

Bár a lány kifejezetten a dorombolós bársonytalpúak barátja, és nem igazán szívleli a dekorációként szolgáló, különféle színű, színkombinációjú és mintázatú cinyó-bőröket a falakon, ide csak azért tért be, mert italát, amit ebben a fogadóban Macskák könnye néven kínáltak, itt adták a legfinomabb esszenciával. Másutt más néven szerepelt, megint máshol újabb névvel gazdagodott.

A Száznevű városban egyszerű kis koktéljának is száz neve volt.

Merengése tárgyául az előtte heverő szórólap szolgál:

„Halló halandók és hallatlan halhatatlanok, élők és élhetetlenek, figyelmezzetek:

A ZomBerry rockbanda új énekesnőt keres!

Ennek oka csupáncsak az a 10-20 felbőszült csíkos morcsák, aki tévedésből megette az elődöt, midőn egy úttalan úton összetalálkozott, banyának öltözött bossszorgány által kínált, kullé-űző testvajjal és testföllel bekente magát.

A morcsákok ennivalónak találták, és kikérték maguknak, mikoron nem állt szándékunkban odaadni nekik.

Boruljon köpeny a történtekre, szegény kis pacsirtánk meglehetőst szétszórt lett utána, bár biztosított minket arról, hogy jól van, a nem várt esemény óta megvilágosodott, és morcsákként szeretne újjászületni.

Lelke rajta.

Meg egyéb testrészei.

Tehát ezáltal felszabadult a főpozíció a bandában, hálás hörgéssel vennénk a jelentkezőket, akiket próbára teszünk, hiszen nem lehet akárki a frontlény, csakis belevaló nőstény vállalhatja eme posztot!

Az időpontot és a helyszínt alant olvashatjátok.”

Wendolin elgondolkozott, hogy mi lenne, ha jelentkezne. Aztán mindenféle indokkal meggyőzte magát, hogy miért inkább mégse. De talán mégis. Áh, hagyjuk.

Közben körülötte a kis kocsma kiürült, a csapos is új kandúrbőrrel törli egyidejűleg a pultot és a korsókat.

Megteheti, nyolc karja lévén.

– Mit tudsz erről a bandáról? – szólítja meg a csaplárost a lány.

– ZomBerry? Hmm. Jóféle rockot játszanak, haláli szólamokban. Én nem feltétlen szeretem őket, inkább oktÓpuszt írok, mintsem ilyet hallgatok. De nagyon jó bulit szoktak csapni, meg olykor a közönséget, bár azok elintézik ezt maguktól is. Sikeresek, híresek. Hallottam, hogy új énekesnőt keresnek maguknak, mert az előzőt csúnya baleset érte. Ilyen, ha a kreatúrán fejébe száll valakinek a sztárság. Rögtön azt hiszi a morcsákról is, hogy a tenyeréből etetheti.

– Való igaz. Megették a tenyere javát. Is.

– Érdekes kirándulás az amúgy. Ajánlom figyelmedbe.

– Micsodát?

– Hát a krea-túrát. Bár a többség jobban élvezi a szeka-túrát, extravagánsabbaknak a tor-túra ajánlott.

– Szeretek sétálni. De nem örülnék, ha ezem-azom kirándulna. Nem kellemes a helyére visszatenni az elbitangolt ízületeket.

– Ugyan – legyint éppen felszabadult tapadó korongos lábával a csapos –, erős idegzetűeknek javában ajánlott, szinte kötelező, kötélidegzetű program.

– Köszönöm, még emésztgetem a gondolatot.

– Emésztésedre. Cirmos-dzsúszt? – mutat felé egy narancssárga alapon szürke csíkos üveget.

–Nem, köszönöm! – mosolyog Wendolin, majd nagyot nyújtózva úgy dönt, alszik egyet a fogadóban a dologra.

Felsétál a szobába, és elterül az – előzőleg macskabőrtelenített – ágyon.

Mindig szeretett volna együttesben énekelni. Füstös, simogató altját sokan dicsérték már.

S most itt áll, illetve fekszik a lehetőség előtt és ahelyett, hogy a vacsija maradékán rágódna – ezt csócsálja.

Hiszen veszíteni nem veszíthet semmit sem, ha a fejére odafigyel, de nyerni még nyerhet!

Ezzel a gondolattal merül mély, valóságot szebbnek mutató álmodásba.

Másnap, a kijelölt időpont előtt egy órával a helyszínen téblábol. Mások korábban keltek, és most duzzadt szemekkel, csipásan, bőrszaggató ásítások közepette vakaróznak, skáláznak, harákolnak, vagy még épp horkolnak.

Wendolin beharapja a szája szélét.

Megint elbizonytalanodott.

Elnézve a különféle fajokat, kevésnek érzi magát ide.

Sima anthro-lényként, nem látja sok esélyét a felvételre, lévén egy ilyen már van a bandában: a csapat basszerosa történetesen egy vérfarkas.

Ez az információ furcsamód csiklandós érzést vált ki a gyomra tájékán, és izgatottságot a lényében.

Reggeli gyanánt a cseresznyefa termését dézsmálgatja.

Végül egy fél-ork nyit kaput, hangképzése arra ösztökéli a seregletet, hogy rendeződjenek sorba: a banda ezennel megkezdé a válogatást.

A lánynak nem kell megmozdulnia: a sor pont az ő fája alatt ér véget.

Telik-múlik az idő, elfogytak a cseresznyék is, és sorra jönnek ki, a kikosarazott jelentkezők. Ki bőg, ki ordít, ki megsemmisült.

Egy Wendolin által meghatározhatatlan lény olyan ordításban tör ki, hogy a közelben motozó csíkos morcsák egyed riválist lát benne, és farokfelcsapva, agyarat csattogtatva felel az általa kihívásnak értelmezett bődülésre.

Ez okoz némi felfordulást.

Akik eddig nem voltak még bent, hamar elfelejtik a bejutást, hiszen egyesek szurkolni vonulnak, mások menekülnek.

Wendolin lesurran a fáról, be az ajtón: a fél-ork szájtátva figyeli az eseményeket, hatalmas nyáltócsa terebélyesedik bődületes pókhasán lefolyva a lábai előtt.

A lány végiglopakodik a labirintusnak is beillő folyosón. Érzékeny fülét nem lehet becsapni, csalhatatlanul odatalál a banda szobájához.

Ezt az ordítozást egy süket dombitörpe se tudná nem meghallani.

Pedig a dombitörpék némely egyedei éles hallás mellett is totál süketek tudnak lenni bizonyos dolgokra.

Wendolin megtorpan az ajtófélfánál és hallgatózik.

– Kész, feladom, nem érdekelnek a többiek, egyszerűen képtelenség! – őrjöng egy karcos tenor.

– Türelem barátom, türelem – csitítja egy nagyon mély basszbariton, a lány torkába gombócot növesztve az általa gerjesztett izgalommal.

– Nincs! Elfogyott! A rum is! Az se nincs! Miért kellett neki széttépetnie magát azokkal a dögökkel?! Fel kellett volna aprítani mindet! Csíkos morcsák-morzsákat készítettem volna belőlük, panírozva!

– Höörrrrááuuááááágrrrr!! – hallatszik a sarokból.

– Így igaz! Tökéletesen összefoglaltad! – válaszol a tenor.

– Várjunk még! Nem eszik olyan forrón a kását. Nem finom úgy – zengi a basszbariton.

– Nem várok! Ha akarom, a karom a karommal vakarom, de lassan szétoszlok idegességemben! Nézd meg, már megint lábatlankodok. Hé, te ott! Nem találkoztál egy bal lábszárral?

Wendolin ijedtében szökken egyet, hiszen a kérdés, és egy oszladozó, zöldes-barna mutatóujj neki szegeződik. Visszaadja a mellkasának csapódott ujjvéget. Teljesen megfeledkezett arról, hogy mindhárom farkát magához ölelje, így az egyik épp kikandikált.

Megszólalni képtelenül csak a fejét csóválja.

– No, sebaj, keresd meg nekem, valahol itt lábadoztam vele a környéken.

A lány sóhajt egyet, majd orrát a levegőbe tűzve, megjegyezve a förtelmes zombi-szagot, kereséshez lát. Nincs könnyű dolga, de azért egy negyedórás kutatás után rálel az elkallódott végtagra.

A láb gazdája köszönetet mormol leesőfélben lévő orra alatt. Ő a szólista gitáros.

Wendolin makacsul nem néz a szoba túlsarkába. Ott ugyanis egykedvűen penget egy klasszikus gitárt a vérfarkas, és lassan végigmustrálja az előtte álló teremtményt. Átellenben a troll és ork tévedéses liezonjából megszületett dobos – a továbbiakban trork – hörgölődik. Ez az átlag légzésének alapzaja.

– Te mi vagy? – zendül a kérdés a farkastól.

– Kicune – válaszol a lány.

Csend követi ezt a bejelentést, a zenészek összenéznek. „Tudtam, úgy, annyira tudtam! Nem kellek nekik! Hiszen van már egy farkas a csapatban! Minek is nekik még három?”

– Ez egy találós kérdés akart lenni? – kérdezi a zombi.

– De hiszen nem kérdeztem semmit se – pislog a lány.

– Dehogynem. Az imént megkérdezted, ki Cune? Nem ismerek semmiféle Cunét, így fogalmam sincs kicsoda ő.

Wendolin elmosolyodik. Kezd fellazulni.

– Ez a fajtám neve. Kicune, írd: kitsune. Rókaszellem vagyok.

– Na, ilyenünk még nem volt! – jegyzi meg a vérfarkas.

– Hurrágrrrrrá! – tapsol egyet a dobos.

– Ugye! Te is egyetértesz!

– Szellemünk tényleg még nem volt, de rókánk már annál inkább, nem is egy! – vihog fel a zombi a farkas felé fordulva. – Emlékezz, nem szabad a ronga-szódát összekeverned a vérjulcsival! Hé! Ajtónálló! Hozz nekem egy jófajta whisky-t!

– Hogyisne! Aztán meg ki visz ki? És igenis, jókeverék a szóda, de nem julcsival, hanem vérmarival! Nem attól jöttek a rókák sorban!

– Dehogyisnem! Én már csak emlékszem, hiszen rám faxoltad az egészet! Volt benne répa is, holott nem tudom, mikor ettél te répát!

– Amikor nyulat vacsoráztam – rángatja a vállát a lykán –, az meg épp répát, rögtön kettőt is.

Már épp belemerülnének annak taglalásába, hogy melyik alkohol kevercs az ütősebb, mikor Wendolin rázendít.

Egy, az emberek világában hallott szimfonikus rock énekkel készült, az Éjsóhaj nevű bandától.

A hatás nem is marad el: a zombinak lezuhan az álla, de majd megkeresi a padlón, a dobos beszünteti a szörcsögést, nyál csurran a szája szélén, a farkasnak pedig kistányér méretűvé növekszik borostyán szeme.

Wendolin csak énekel, varázst sző a fiúk köré, egy aranyszállal körülfonja a bundást, fogva tartja, nem ereszti.

Ámde egyszer mindennek vége, a dalnak is. Utolsó hangja sokáig cseng a szoba falai között, kiutat kereső, rebbenő szitakötőként.

A trork felhörren, ezzel megtöri a fragilis hálót, a basszeros megrázza a fejét, mintha víz ment volna a fülébe.

A csapat élőholtjának most tűnik fel álla lezuhanta. Leporolja.

– Adok egy kottát, dalszöveget. Új dal. Tanuld meg, ezzel nyitunk, a többit bízd csak ránk! Két nap múlva koncert! Értitek, fiúk? Megvan az új énekes kis rókánk, szellemünk, vagy micsodánk!

– Kicune – sóhajtja Wendolin.

– Akkor azunk!

– Cuki Cune! – bődül el a trork.

Wendolin magukra hagyja az új fejleménytől ismét állazuhant zombit. A dobos megpróbálja megerőltetni az agya helyét, hogy sikerült ezt kinyögnie, de nem tud rájönni, s lévén a ritmusok megjegyzésén túli agyi tevékenység csak fejfájást idéz elő, így megvonja a vállát az arra irányuló kérdésre, hogy mikor tanult meg érthető szavakat, és rögtön szójátékot?

A rókalány lába alig sem éri a földet hűdöttségében. Még nem fogta fel teljesen a dolgot. Végiglevitál azon a területen, ahol a morcsákkal birkózott a számára idegen lény.
Nem fetrengenek már. A lány meglepetten nézi, ahogy a nagy busa teremtmény, mint egy plüsst a szomorú kisgyerek, úgy öleli magához a katatón ragadozót, és áztatja el annak bundáját a könnyeivel.

A csíkos arckifejezését még Gyökhárom, a tekintélyes szakállhosszúságú dombitörpe is megirigyelné, amikor épp kiborítják a sörét.

„Énekesnő. Két nap múlva az leszek. Két nap múlva, azaz negyvennyolc óra, vagyis kettőezernyolcszásznyolcvan perc múlva.”

Az a két nap, negyvennyolc óra avagy kettőezernyolcszáznyolcvan perc igen hamar tovagördült, Wendolin érzése alapján göröghetett volna gyorsabban is. Egy éjszaka alatt megtanulta a dalt, rongyosra hallgatva a felvételt, amin még az elődje énekelt, amikor még nem volt testszerte-szét és nem gondolt magára morcsákként.

Persze, mindezt titokban kellett tennie, hiszen ő volt a Meglepetés, illetve ez egy új szám a zenekar palettáján, így hát elvonult a négyszögletű kerekerdő kisebb, ámde pontos másának egy sarkos görbületébe.

Az ott élő, színes sörényű, fehér testű pónikat nem zavarta a lány gyakorlása, bár érdekes megfigyelésnek bizonyult azok működése, jelesül a táplálkozásuk és a végtermék: belegelték a szivárványt, utána csillámport pufogtattak és nevettek.

Mikor a rókaszellem felkészültnek nyilvánította magát, megvakarászta minden póni füle tövét, akik hálás szuszogással nyilvánították ki ebbéli élvezetüket, és a lány legnagyobb megdöbbenésére, az egyik patától fejbúbig hófehér póni egy karkötőt hozott bársony szájában: míg a lány énekelt nekik – bár mindig ugyanazt, de nem bánták ezt a patások –, minden póni adott egy-egy színes szálat a sörényéből és a kis famanók karkötőt fontak neki belőle.

A kicune meghatódva köszönte meg az ajándékot.

Kilépett a borostyánnal befuttatott, kovácsolt kis bejáraton, amit utána zártak a plüssnek tetsző kicsi lovak.

Ők voltak a kapuzárási pónik.

Elérkezett Wendolin, a háromfarkú rókaszellem nagy pillanata, a Száznevű város Nyakonöntött Próbagoblinhoz címzett Szolgáltatóházában.

Ezidő szerint a lány, az izgalom gombócával a torkában lesi a közönséget.

Kinek rossz, kinek jó, kinek érdekes híréből ismeri a java részüket.

Eljött Kókuszpók, a varázsló kinézetű varázsló, kezében az elmaradhatatlan, fekete, kitömött macskájával, gőzölgő italát fogyasztva, s közben elmélyülten beszélgetve egy Meira nevű festőművésznővel, akinek hamarosan egy érdekes kiállítása nyílik, Cudar Cicusok Cafatjai címmel. Megérkezett, bár a bár szegletében ücsörögve ugyan, Sejhaj is, szerencsére nem lóg már rajta a tapimágia által a goblinja, annak érdekes neve nem jut a lány eszébe, de halovány sejtése van arról, hogy valamiféle kellemetlen, kénes szaggal áll kapcsolatban és négy betű.

Meglátja a Zűristent is, amint egy hangszert próbál az útjába kerülőknek ajándékozni, de furcsa mód senki sem kéri a ritka pengetős darabot, miáltal két feje folyton elfüstöl, gyakori összeszólalkozásaik miatt.

Hukot, a barbár barbárt megtették ajtóállónak, és az oktÓpusz írását fontolgató nyolckarú is itt pultol.

Van itt megannyi dombitörpe, alsó is, felső is, király is meg ász is. Épp azon versengenek, ki tud hosszabb káromkodást elmondani egy böfögéssel.

– Rengetegen eljöttek! – sóhajtja maga elé Wendolin. – Még Szőrzetes, a yetiből avanzsált pap is osztja az áldását, bár furcsa mód, megint mindenki menekül előle.

– Bizony, hírlik róla, hogy hmm… saját előállítású folyadékkal áldásozik. Nem mindenki szereti az efféle keveréket – súgja a lány fülébe a vérordas.

A kicune arcát helyből elönti a pír, szíve hevesebb ritmusra vált, holott már eddig sem volt épp nyugodt.

– Olyan szétszórt lettem, azt se tudom, hol áll a fejem! – sopánkodik a szóló gitárosuk.

– Nehogy pont te veszítsd el a fejed! A fejvesztett futamot csak két hét múlva rendezik, addig tartsd a nyakadon, ha lehetséges! – fordítja helyére a lykán a már-nem-élő-de-még-nem-holt társa fejét.

– Wendolin, készen állsz?

– Igen! – vágja rá a lány határozottan. Két szeme láng-sárgán világít, izgalmában mindhárom farkát egyszerre csóválja.

Borzongás fut végig rajta, énekelni szeretne, olyan rock-partit csapni, hogy a közönség is egymást csapdossa!

– Háárrggggrrrrreeeee! – biztatja a lányt a már a dobok mögött ülő trork is.

– Hölgyeim és uraim, lényeim és nyulaim, kedves, kedvetlen, elmedvetlenedettek, lincselők és lincstelenek, készen álltok egy ordas-zombis-trorkos bulira? – kérdezi a vámpír konferanszié.

A közönség egyöntetű igeeeeenje szinte szétveti a termet.

– Szeretnétek megismerni a csapat váratlanul eltávozott, majd csíkos morcsákként újjászületett énekesnőjének utódját?

Még nagyobb ovációval döngetik meg a falakat.

– Akkor hát, jöjjön a ZomBerry, élükön pedig Wendolin, aki cune!

– Kicune – súgják oda neki.

– Aki kicune! ­­– rikkantja a vérszívó javításul.

– Ki az az Aki? És ki Cune? Egyiket se nem ismerjük! – böfögi be matt részegen Gyökhárom, a tekintélyes szakállhosszúságú dombitörpe. – Vérszivárogj le onnan, bulizni akarunk!

Lekeverik a sápadt bőrűt néhány pofonnal. Felvezető hatásként egy töpörödött boszorgány hűtő-fűtőszekrénye szolgáltat füstködpárát, drámaiság fokozására a trork dobot perget, majd a basszgitár társul hozzá, bele-belekapva az új dal fődallamába, kiegészül a válasz a szóló gitárral.

Feszítik az idegeket, meg a húrt is, míg Wendolin fellevitál, teljes rókaszellemének megtestesülésében, tűz-sárgán izzó szemekkel, háromfarkúan, ragyogva.

A közönség meglepett ó-zása után, orbitális üdvrivalgásban tör ki.

– Csapassad neki cukicunelááááány! Arúúúúúúú!!! – hergeli a lompos farkú basszeros.

Nem kell kétszer vonítania. Wendolin rázendít:

– Nem félünk a farkastól! Nem bánt az csak megkóstol! Nem kell ide nyolc ostor, mert nem félünk a farkastól!

És csapatják, a közönség is magamagát, esetleg mást, a törpék sörben fürösztik magukat, mások goblincsatáznak, majd a szólista élőholt bedobja a fejét a közönségbe. A líraibb számok alatt ork a törppel, elf a gnómmal kapaszkodik össze ringatózó táncban, odaadva magát Wendolin füstös altja varázsának.

Kókuszpókot Huk lengeti, Sejhajnak megint kinéz egy rossztermészetű bűbáj másnapra.

Zűristen unos-untalan a nyekeréjén próbál kísérteni, de mindig arra téved valaki, aki bölcsességről – esetleg előzményi tapasztalatról – téve bizonyságot, lebeszéli valamelyik fejét erről a tettről.

Mikor a banda befejezi a koncertet – s miután párszor engedtek az őrjöngő közönség páncélzörgetős vastapsának visszahívására –, a farkas és a róka sétálni indul a csordultig telt holdfényben.

– Nem félsz te a farkastól? – kérdezi az ordas, magához húzva a rókát, mélyen elveszve a tüzes szempár lángjában.

– Ugyan – sóhajtja a kérdezett –, nem bántasz, csak megkóstolsz!

– De meg ám!

Táncot lejtenek a tündérek, fuvoláznak a nesz-kuvikok, elcseppen a hold.

A továbbiakra boruljon a kicune-kuncogással átszőtt szemérmes fátyol…

Figyelem, figyelem!

Figyelem, figyelem!

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház olyan rajzolni tudó kalandozókat keres, aki nem fél a saját - vagy más rajzolt karakterek - árnyékától, és illusztrálna egy novellát a Kalandok és kalandozók harmadik, díszkiadásához. (Azért dísz, mert lesznek benne rajzok.)

Akit nem rettent el a feladat, és hogy a Szolgáltatóház anyagi javak helyet csak a világhírnevet tudja nyújtani cserébe, az jelezze bátran a rajzolási szándékát nekem itt, fb. üzenetben vagy esetleg emailen keresztül (craz@freemail.hu). (A világhírnév garantált, ugyanis a térkapukat karbantartó sétét varászlók kutatócsoportja a minap felfedezett ötven új világot. Mint kiderült, ez az ötven világ egy félresikerült varázslat mellékterméke, de a közös benne, hogy mindegyik kicsi, és gyéren lakott, így mind az ötven ottani dombitörpének küldünk egy-egy illusztrációt, és kész is a világhírnév.)

Kalandra fel!

Craz: Harmincholdas Pagony

Legutóbb észrevettem, Micimackó mézezi a bort. Látta, hogy látom, de csak megvonta a vállát, és annyit mondott, Macifröccs.

Az is feltűnt, az öreg medve valahogy egyre kopottabb. Igaz – mint mesehős –, ő is örökké él, de a huszonegyedik század kilátástalansága rányomta bélyegét.

A Százholdas Pagony is harmincra fogyott, mert a város terjeszkedésével beépítették az évek során. Bár megmaradt a parkos jellege – angolkert látványból franciára silányulva –, a medve szerint kimondottan irritáló, hogy Malackától nem messze egy benzinkút vagy Bagoly fája mellett egy pláza rondítja az összképet.

A régi hangulat visszaidézésére tett kísérletképpen Micimackó elkerített egy nagyobb susnyás területet, segítettem neki felállítani köré vagy húsz figyelmeztető táblát – hogy Tilosazá! –, és telepítettünk a kerítés mellé számos bölénycsapdát. Utóbbiba – bölények hiányában – általában csak banyatankos vénasszonyok potyognak, de ez, valljuk be, sokkal szórakoztatóbb látvány. Jó ötlet volt az az iparikamera-rendszer is. Nem is gondoltam, a közeli lakótelepről mennyi tini jár szexelni a bokrok közé. Micimackó néha elbújik oda, és morogva ijesztgeti őket.

Nagy pelyhekben hull a hó

Ez szerintem

– kurva jó! – húzta el a száját Micimackó az ablaknál állva. – Most megint takaríthatom el a lucskot a kuckóm elől, mert valamelyik antisportos vénasszony dob egy hátast, aztán beperel. Mondjuk, ha kitöri a nyakát, akkor csak csendben elásom hátra, az ecetfa alá.

Hull a hó és hózik

Micimackó iszik

Hull a hó és hózik

Szebb időkben bízik

– Nem vagy álmos? – kérdeztem Micimackót szerda este. Ő szokás szerint rímekben felelt.

Szárnyára lehajtja fejét

Alszik a sárkány, a darázs

Elcsendesül, nem hallik beszéd

Se hebegés, se hadarás.

Alszik a villamos és a nyuszik

Az orgyilkos szemében a parázs

Ma a tűzgolyók és a lufik

Se durrannak, ne parázz!

Egy kicsit mélázott, majd kijelentette:

Most már az a véleményem

Tele van a véredényem

– ezzel a jó kis sárgamuskotállyal – mosolyodott el, majd újratöltötte a poharamat. – Le vagy maradva, mint Nyuszi üzletfelei a húsvéti tolongásban – kuncogott, és egy Egs! felkiáltással fenékig ürítette poharát. Mit tehettem, csatlakoztam.

Bőven maradt még a rajzfilmes jogdíjakból, tavaly mondta is nekem, hogy először át akarták vágni a palánkon, de nem hagyta magát, csak úgy írta alá a szerződést, hogy az ajándék-, használati-, és felszerelési tárgyak formájában előállított és forgalomba hozott kereskedelmi hasznosításból befolyt összeg után neki is jár négy százalék. Így félévente mindig utalnak egy nagyobb összeget a bankszámlájára – abból bőven telik borra. Időközönként elugrunk egyik kedvenc pincészetébe, és feltöltjük az almáriumot sok-sok palackkal. Egyszer – ha már almárium – hoztunk egy láda almabort is, de abból még mindig van a sarokban – kissé savanykás, mint a hangulatunk máma.

Egyszer egy átitalozott hétvégén Micimackó egy teljes verset szerzett. Bár énekelni mostanában már nincs kedve, helyette saját buci kútfejéből farag fűzfarímeket. Néha rémeket – mint egy esős vasárnap, amikor közben beszlopált három palack almabort. Bár ez a nevezetes vers nem is annyira vészes (Ráadásul egy másik mesehős, egy sárkány is szerepel benne.):

Süsü, a sárkány és a Dzsuang Dszi-mátrix

Egyik reggel Süsü, a sárkány

a nadrágzsebében matatott,

majd kihúzta kezét, széttárta,

s valami furcsát mutatott:

– Álmomban biza', ez voltam –

dugta orrom alá tenyerét.

Én csak bámultam a sok zsebpiszkot, fonnyadt vackort,

és a tegnapi vacsora megszikkadt kenyerét,

meg volt ott egy döglött lepke.

– Igen, lepke voltam, vígan táncoltam a napon,

bár nem így néztem ki, szétkenődve,

hanem szép voltam nagyon.

És most nem tudom – folytatta eltűnődve –,

nem tudom, melyik lehetem,

s hogy tulajdonképpen van-e olyan,

hogy magamat zsebre tehetem...

– De süsü vagy, Süsü, ki lennél?

Te vagy, Jó Süsü, te hát!

Kérlek, ne gondolkozz faszságokon,

inkább idd meg ezt a gyógyteát!

S egy kicsikét megnyugodtam, de

valami mégis megborzongatott,

régóta sejtettem, hogy a sárkány fejében

egyszerre több személyiség lak' ott.

És már úgy hiszem, hogy nincs igazság,

már az lett, amitől féltem én:

hogy amit látunk, csak csalfa vakság,

és ez is csak egy költemény.

Bár inkább a négysorosokat részesíti előnyben. Gondolom, azon nem kell annyit gondolkodnia.

Nem is olyan nagy talány

Ha nem iszod meg piád

Mely örök kéz szabta rád

Isteni szimmetriád

– Na, igyunk a tigrisekre! – kacsintott rám a medve.

Egy céges bulin – az egyik új film premiere után – összejött Meggel a Family Guyból, egy alkalom erejéig, a női mosdóban.

– Tudod, írtam egy könyvet A tizenkilenc éves lányok hiányérzetéről egy vámpíros sorozat befejezett évadja után a következő őszi epizódig címmel. Brian azt mondta rá, olyan lett, mint egy hosszú magazin.

– Autósport magazin? – kérdezte Micimackó, mert akkoriban be akart fektetni egy ralikrosz csapatba és/vagy építeni egy pályát a Harmincholdas Pagonyban a benzinkút és a pláza helyére, de ez végül nem jött össze neki, ellenben Meggel. – Mint az internet, csak fából? – kacsintott a lányra, aki vette a lapot.

Utána döntötte el Micimackó, hogy neki is írnia kell egy könyvet. Meg ültetni egy diófát a benzinkút helyére. A női mosdót esetleg nem bontatja el, de rak bele egy kényelmes ágyat, akkor majd nem húzódik meg a dereka.

Micimackó gyakori borozgatásai során sokszor kerül filozofikus állapotba. A kezébe akadó papírfecnikre ilyenkor – ha már aznap ráfaragott a rímfaragásra – a gondolatait jegyzi. Az utókor és saját maga számára, mert másnapra már úgyis elfelejtené. Egy ideje visszatérő téma a bor és a nők.

Medvénk szerint a Chardonnay olyan, mint egy vámpír énekesnő, aki az anyósülésen szex közben a mezítlábját a szélvédőre nyomja, miközben ritmikusan mocorogva egy fülbemászó dallamot dúdolgat, ja és hajlamos kiszívni a nyakadat.

A késői szüretelésű Tokaji sárgamuskotály egy olyan édes lány, aki mindig elcsábít, újra és újra, akkor is, ha nem akarod, mert emlékszel, mi lett a múltkor is, hiszen sosem enged annyira közel magához, csak fájdítja a medveszívet, amikor máskor mással látod. Szóval, már majdnem jégbor.

Ellenben egy könnyed Cserszegi fűszeres egy olyan huszonkét éves hölgyemény, akinek a színjátszás csak egy kaland, s bár gyorsan ledobja pólóját és beleéli magát a női főszerepbe, de nem lehet rá építeni, mert a Gyere velem a málnásba pilotja – max. az első évad – után már lelép, mert azt mondja, valami újat keres, így mialatt te egy év alatt kettőt öregszel miatta, ő csak fiatalodik, és a tőled kapott pólót dobja le egy újabb főszerepért a tőled kapott bugyi mellé, persze nem neked.

Szerintem a félédes Otelló egy olyan félvér feketepárduc-cicus, aki bár az euban illegális, de tud egynémely dolgot, ami kortyolgatás – nem harapdálás – közben felidézi bennem ifjú kandúrkorom szép emlékeit.

Tegnap kimentünk megnézni az elkerített rész északi sarkán a szűz havat, de két menyét összetapicskolta. Micimackóból erre kitört a vadállat. Üvöltött és üvöltött, én is ugráltam morogva egy kicsit, de valahogy elillant a hangulat, és csak a medve bömbölt a lakótelep felett lemenő napra. Itthon azért felrakott a facebookra egy fotót a panelházak feletti naplemenésről, vöröslő felhőkről. Ezekre is egyre kevesebb lájkot kap, ami mélabússá teszi. Mondjuk a képen nem látszik a két megkötözött menyét.

Nem messze őrült angyalok járják az éjszaka táncát,

Én itt mégsem várhatok, lelkem szelek cibálják.

Nem messze őrült ördögök hiszik, hogy szép az élet,

Nem hallják csituló neszeit szomorú éji zenének.

Nem is nekik zenélek.

– Nyugi, Micimackó, ennél már nem lesz szarabb – mondom elgondolkozva, hogy dehogynem.

– Tigris, te egy optimista állat vagy – válaszol a medve, majd bont egy bort.

Bacsai Gábor: A Swing Szultánja

Teremthetek–e valamit ott, ahol semmi sincs?

Hogy lehet a semmi valamivé?

Hogy lehet valami és semmi is egyidőben?

Jack London: A formák örökkévalósága

1.

A Ford sötét műszerfalára pillantottam, az olajszintjelzőtől balra lévő jel biztató zöld fénnyel derengett a félhomályban. Jól alakul ez, csak…

– Hajni, ugye tudod, mennyire utálom ezt a szakaszt? Nem vennéd át erre a pár kilométerre? – fakadtam ki, és zavarodottan babrálni kezdem a magnóval. Az öreg kazetta kattogott egy sort majd kissé akadozva elindult. A gitár és a dob kissé nyúzottan szólt, de akaratlanul is ráállt a szám a szövegre.

– Ugyan, Robi, mindig csak panaszkodsz! A pszichológus is megmondta, hogy szembe kell nézned a félelmeddel.

Barátnőm tudálékos kifejezése meggyőzött arról, hogy megint egy olyan, nagy kioktatós részre készül. Viszont a Dire Straits zenéje mindig megnyugtatott vezetés közben, ugyanakkor különös, régi emlékeket idézett fel bennem.

– Ja, sokszor mondta már... – Elharaptam a morgolódást, de magamban egészen addig folyattam, amíg a refrénhez nem ért Knopfler. A szöveget hallva a swing szultánja lettem, mint már oly sokszor. Ebből némi erőt merítettem és gyorsan felhangosítottam, együtt énekeltük Hajnival a we are the sultans–t. Ezzel eltereltem Hajni figyelmét a hegyibeszédről, vagy legalábbis hét perccel késeltettem.

Álságos mosolya mögött a barátnőm pontosan tudta, hogy ettől a szakasztól mennyire irtózom. A három egymást követő alagút felért egy pokoljárással, és ha tehettem, kihagytam. Ha világos volt, ha éjjel, kirázott a hideg és a hátamon égnek állt a szőr. Szekszárd után általában Hajni vette át a kormányt, és én az anyósülésen izgulhattam végig az utat Pécsig. Ritkán jártunk erre, pláne mióta... Szóval félévente kibírtam.

Csak nagyritkán indultam útnak egyedül, de akkor is inkább vonatot, vagy buszt választottam. Rettegtem ettől a környéktől, különösen az alagutaktól, amik sötétek, és félelmetesen hosszúnak hatottak. Minden egyes alkalommal úgy éltem meg, mintha soha nem akarnának véget érni. Ráadásul az apámat is valahol ezen a szakaszon vesztettem el azon a rémes éjszakán. Hasonlóan, mint most, akkor is a Straits szólt, és fater régi Zastavája csörögve falta a kilométereket. Tél lévén hamar sötétedett és édesapám hiába nyomta a gázt tövig, a szürkület észrevétlenül lopakodott a délután árnyai közé.

– Kapaszkodj Robi, mert ez rázós lesz! Most megtu…­ – Apám sose tudta befejezni a mondatot, mert a kocsi meglódult alattunk, és az ülésbe préselődött testemen megfeszült a biztonsági öv.

– Hallod, amit mondok, Róbert? – kérdezte Hajni, mire én felriadtam az éber álomból.

Biztos a zene miatt jutott eszembe újra az az este. Némán izzadva bólintottam, majd újra bekapcsolódtam a zene dallamába, és ujjaimmal vertem az ütemet a kormányon. Ennyi. Eddig tartott a mesterkélten kicsikart haladék.

Hajni belekezdett, és mondta a magáét; a sok felszedett okosságot, amit a tévéből, az internetről és nem utolsó sorban a pszichológustól hallott. Megint azt ecsetelgette, hogy a több mint tíz éve történt esetnek nem kéne rám ilyen hatással lennie. Csak fél füllel hallgattam, mit mond, hisz annyiszor hallottam már.  Olyan könnyen beszél róla… Pedig, ha átélte volna azt, amit én tizenéves koromban, akkor nem lenne ilyen nagy szája. Viszont nem tudtam mérges lenni rá, neki is megvolt a saját baja. Éppen ezek a dolgok hoztak össze minket.

Egy alternatív tanácsadáson találkoztunk, és a közös kávézás után mindketten látni akartuk újra a másikat. Valahogy így kezdődött... És hol tartunk most? Összeköltöztünk, és együtt élek az eleven feledéssel. Hajni betegsége miatt a lakásban minden fel van matricázva, mert már előre tart tőle, hogy idejekorán olyanná válik, mint a szülei, akik nem emlékeznek semmire. Egyfajta progresszív Altzheimer kórban szenvednek, ami ugyan ritkán jön elő, de kétágú felmenővel talán Hajni joggal félt, hogy rajta is elhatalmasodik ez a kór. Talán ezért ismétel el újra és újra az égadta világon mindent.

Nincs ezzel gond, már hozzászoktam. Én így szerettem belé. Ehhez képest az én traumám nem is olyan komoly, hisz a felejtés nincs belekódolva a sejtjeimbe. Csak az orvosok szerint nem vagyok százas, majdnem bolondot csináltak belőlem. Azonban én kitartóan küzdöttem ellene, éppen ezért jártam el a foglalkozásokra is. Ott találkoztam ezzel a kedves teremtéssel, aki pont most kezdett bele a tíz perces a tévés doki szerintbe.

Imádom, amikor ilyen feszülten magyaráz. Kicsit kipirul az arca, és látszanak a gödrök a pofiján. Sose gondolná az ember, hogy ez a nő olyan rémes betegséget hordoz a génjeiben. Mindketten cselekvőképesek és beszámíthatóak vagyunk, és a jogosítványt is megtarthattuk. Alapvetően szeretek vezetni, a világ százhúsz felett olyanná válik, mint egy szürreális festmény. Mintha egy Dali kép kelne életre körülöttem, ahogy én a főszereplőjeként kocsival száguldok az elmosódott világ közepén.

2.

– Apa, a Zápor még nem tökéletes és még tesztelni kell, hogy reagál idegen környezetben.

– Sajnos erre már nem maradt időnk, fiam. A ruszkik újra felszerelték a reléket, mostanra már lezajlott az országos teszt. A marhák! Megmondtam nekik, hogy a következmények kiszámíthatatlanok. Az egyenlet nem volt tökéletes, mikor elvették tőlem, és szándékosan változtattam rajta, mielőtt eljöttem a minisztériumból. Gondoltam, ez majd visszatartja őket, hogy élesben bevessék, de nem, fiam! Tudod te, mit jelent ez?

Az életben mindig és minden körbeér, akár a farkába harapó kígyó, és én újra meg újra az öreg Horváth árnyékában találom magam. Nincs rá jobb szó, tényleg van egy kattanásom, csak nem olyan, mint a többieknek a „klubban”. Én tudomány megszállottjává váltam, köszönhetően édesapám mániájának.

Apám, Horváth András korát megelőzve olyan teóriákkal és elméletekkel állt elő, hogy hamarosan az ország vezető tudósaival tette meg a sikerhez vezető első lépéseket. Amikor pedig feljebb jutott a ranglétrán, az elvtársak a minisztériumban tárt karokkal várták. Ebben a pár évben nagyon feszült volt, és sohasem mesélt konkrétan róla, mivel foglalkozik. Igyekezett minél többet velünk lenni, de mégis idejekorán megőszült a haja és a kefebajsza. Hangulata kiszámíthatatlanná vált, bizonyos napokon vidám és szórakozott volt, máskor – általában munka után – nem lehetett hozzá szólni.

Csak morgott és morgott. Számtalanszor és számtalanszor ugyanazt. A Záporról. Az lett a mániája. Aztán egy nap nem ment be, és a rákövetkező napon se. Egy hét után azt vettem észre, hogy édesapám nem jár dolgozni. Mint később megtudtam édesanyámtól, nagy ötletét, a Záport, elvették tőle és apám szinte beleőrült a tudatba, hogy más fogja befejezni a munkáját.

Leépítését követően elmaradtak az esszék és disszertációk a magyar és külföldi magazinokban, és az új, korszakalkotó ötleteiről is csak nekem tartott kiselőadást a nagyszobában, amikor nem a garázsban szereltük a Zápor szívét képező erőgépet. A motort egy régi Uljanovszkiból szedte ki, és orosz technikai könyvek tudásával és kémiai anyagok sokaságával teszteltük éveken át.

Minden egyes részlet és kísérlet alatt asszisztáltam az öregnek, így nem csoda, hogy az iskolában kémia órára egy idő után be se kellett járnom. Tíz évesen már biztos kézzel különféle jódoldatot, sósavat és lúgot kevertem. Míg a többiek kint játszottak, mi minden délután átfutottuk a napi tananyagot és utána a Záport teszteltük. Persze, nyomába se érhettem apám tudásának, és ezt számtalanszor megkaptam tőle. De kellett neki a figyelem, és én mindig is jó hallgatóság voltam. Számtalan gyerekkori élményről megfosztott, és a szociális életem is romokban hevert, de hála az öregnek, a középiskolát már tizennégy évesen befejeztem.

Egyetlen nem szokványos élményünk a könyv-, és tudásszagú hónapok között a pécsi családlátogatások voltak. Ilyenkor felkerekedett az egész família, és az öreg Zastavával több mint százötven kilométert utazott egybezárva, szociális életre kényszerítve. Én nagyon imádtam, végre igazi család voltunk. Egymással foglalkoztunk, zenét hallgattunk és számoltuk a táblákat.

Az utolsó alkalommal ketten mentünk le a nagyiékhoz, apám izgatottságában nem tudott betelni az úttal és egyfolytában magyarázott. Édesanyámnak nem szóltunk és a fővárosban hagytuk. Egyrészt azért, mert a sokadik nézeteltérése után nem volt hajlandó apámmal egy kocsiban utazni, másrészt pedig kikényszerítettem az öregemből azt, hogy vigyen el az útra. Mintha előre megéreztem volna, hogy utoljára látom. Az úton Straitset hallgattunk, átvettük a képletet és az erőforrások listáját. Szekszárd után apám csillogó szemmel a visszapillantóba nézett és azt mondta:

– Fiam, itt az idő! A vihar feltámadt és mi egyenesen a gyomrába tartunk! Meg fogjuk lovagolni! Értetlen tekintetemre őrült nevetésbe kezdett és kikapcsolta a biztonsági övét. A hátsó ülésen az erőgép éles hangon felsikoltott, édesapám alig tudta túlüvölteni azt.

– Kapaszkodj, Robi, mert ez rázós lesz!

3.

Persze, hogy tudtam. A képlet maga volt az élet forrása. A természet erőinek megzabolázása, a kezdet, és a vég. Az első lépcső a teljesen mesterséges természeti kontrollhoz. Ouroborosról, a saját farkába maró kígyóról nevezte el apám. Talán azért, mert vonzódott a rég letűnt civilizációk korszakalkotó ötleteihez, vagy azért, mert az elmélete nagyon hasonlatos volt az alkimisták ikonikus kígyójához. Azonban a hibás egyenlet olyan nem várt távlatokat nyithat meg, ami túlmutat rajtunk, embereken. Ezért félve a jövőben leselkedő rossztól, mi titokban megépítettük a Záport. Egy olyan szupergenerátort, ami dacolhat az örökkévaló kígyó hatalmával.

Lomha cseppekben eleredt az eső és halk placcsanásokkal kenődött szét a szélvédőn. Visszább vettem a sebességből, de így is tartottuk a százat. A megfelelő energiára és a folytonosságra szükség lesz, hogy elérjük a formák örökkévalóságának állapotát. Nem az alagúttól, nem a sötéttől féltem, hanem a csalódástól. Hogy nem tudok apám örökébe lépni. Hisz ő volt a nagy Horváth, aki megreformálta a téridő fogalmát – bár ezt kevesen tudták, hisz minden anyag titkosítva lett –, és az oroszok kihasználva a lehetőséget és a diktatórikus uralmukat az országban, egyből bevetették valahol a Mecsek közepén.

Az, hogy mi lett belőle, csak évekkel később tudtam meg. A helyi lapok különös rádióadásokról, és megmagyarázhatatlan fényjelenségekről számoltak be; emberek tűntek el, és évekkel később megőszülve, zavart állapotban kerültek elő. Senki se tudta, mi történt, a kormány hírzárlatot rendelt el, és akkoriban a házunk előtt rendszeresen egy fekete Volga állt. Ilyenkor hallgatni kellett, és korán lefeküdtünk.

Egy alkalommal nem jött álom a szememre, és csak forgolódtam az ágyban, a gondolataim pedig messzire kalandoztak. Lehet, hogy az apám egy titkosügynök vagy gonosz tudós? Zajokat hallottam a konyhából, és úrrá lett rajtam a kíváncsiságom. Kimerészkedtem a sötét folyosóra és a vitatkozó szüleimet hallottam. Szívem a torkomban dobogott, miközben lopva ólálkodtam közelebb a beszélgetésüket kihallgatni.

– Elválok, András!

– Ugyan már, Edit, ne csináld!

– Elegem van belőled, meg a titkos dolgaidból! Már dolgozni se jársz el, és az a fekete kocsi lassan két hete áll a házunk előtt. Tudod te, milyen kellemetlen ez? Tudod, hogy a szomszédok összesúgnak a hátam mögött, mikor elmegyek mellettük?

– Edit, én...

– Ne Editezz itt nekem, Andris! Azt ígérted, hogy ha befejezed a munkád a kormánynak, akkor vége lesz ennek az örökös titkolózásnak. Erre mi történt? A saját fiunkat is belevonod és meghülyíted!

– Hidd el, Edit, ezt nem így terveztem! Én nagyon sajnálom, hogy így alakult.

– Sajnálod, mi? Ha őszinte lennél, akkor beszámolnál arról, mi az ördög az a nagyon fontos kutatás! Akkor talán én is jobban elviselném az elvtársak kocsiját a hortenziáim előtt!

– Edit, minél kevesebbet tudsz, annál jobb neked!

– És a fiad, Robi? Őt miért avattad be? Könyörgöm, még csak tizennégy éves! És már szinte mindent tud a hülye záporodról és a többi őrültségedről. Miért, András, miért?

Ennyi elég volt aznap estére a szüleim veszekedéséből, és visszasurrantam a szobámba. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy anyám és apám együtt maradt és nincs mitől tartanom. Sajnos az ilyen veszekedések egyre gyakoribbak lettek, és nem csak este, hanem napközben is. Egyetlen menekülési lehetőségem az apámmal töltött órák voltak. A számok és egyenletek tényszerű világát nem tudta beárnyékolni a viharos családi perpatvar.

4.

Szerettem apámmal utazni, és mire végre elég nagy lettem, hogy az anyósülésre üljek, igazi élménnyé vált. Az öreg minden eseményt kommentált, amit az úton láttunk, számoltuk a táblákat és közben Straitset hallgattunk. Mi voltunk a swing szultánjai.

Ahogy magunk mögött hagytuk Bátaszéket, az autópálya összemosódott folttá vált, elmaradtak mögöttünk az autós pihenők, a benzinkutak és a lehajtók is megritkultak. Eddig csendes, és nyugodt utunk volt, talán az eső miatt éreztem így, vagy azért, mert csak nagyritkán előztek meg minket. A szembeforgalom sem volt túl számottevő, mégis bántotta a szemem a néhány éjszakai reflektor fénye. Égette a retinám, miközben remegő lábbal próbáltam a csúszós úton tartani a Fordot. Izzadt jobbamat felváltva pakoltam a sebességváltó és kormánykerék között, és időnként a zölden derengő lámpára pislantottam.

– Olyan feszült vagy, Robi, minden rendben?

– Bakker, Hajni, épp az előbb elevenítetted fel a gyerekkori traumáimat, mégis mit vársz? Jó, hogy ideges vagyok! Az lenne furcsa, ha felszabadultan csacsognék veled, mintha mi sem történt volna.

– Jól van na, nem kell egyből a torkomnak esni! Én csak jót akartam.

– Tudom. Kérlek, ne haragudj! Csak egy kicsit stresszes vagyok – válaszoltam Hajninak, majd elfelhősödött arcát látva kicsit kedvesebben hozzátettem, hogy: szeretlek.

Tudom, hogy nem teheti jóvá a múltat, és tényleg segíteni akar, de ez így kurva nehéz. Hiába próbáltam a kocsira és a fehér választóvonalakra koncentrálni, egyre csak az utolsó úton járt az eszem, amit apámmal töltöttem. Ott és akkor bebizonyította, hogy az Ouroboros és a Zápor valós és kézzelfogható dolog, nem egyszerű elmélet. A barátnőm mintha ráérzett volna, mire gondolok, felém fordult és odabújt hozzám.

– Robi, tudom, hogy kényelmetlen neked ez az utazás, de anyukádat meg kell látogatnod. Most volt a születésnapja és ráadásul húsvétkor sem mentünk le hozzá. Nem nekem hiányzik a telefonon sopánkodó anyósom, hanem neked. Miért nem beszélgetünk közben valamiről? Eddig olyan komoran hallgattál. Nem akarod elmesélni végre, hogy mi történt itt, és miért utálod ezt a környéket?

– Ne már, Hajni! Ne most.

– Légysziiiii! Eddig mindig félbehagytad valahol, és sosem mondtad el, igazából mi is történt. Addig is telik az idő, és nem a vezetésre koncentrálsz. Meglátod, jó lesz, legalább egy kis időre megszabadulsz a tehertől. Meg különben is, a saját problémáimat már nagyon unom. Sőt szerintem te is. Gondolj úgy rá, mint egy foglalkozásra, csak itt én leszek a terapeutád – mosolyodott el cinkosan.

– Nem is tudom…

– Nagyon is jól tudod! Na elő azzal a történettel! – húzta meg a vállamat, és a hirtelen támadt érdeklődés kicsit csökkentette a nyomást a fejemben. Komfortosabban éreztem magam. Ugyan az autópálya feszélyezett, de valahogy megkönnyebbülten kezdtem bele az életemet meghatározó történetbe. Szinte észre se vettem, ahogy az első alagút sötéten ásító szája mohón bekebelezte az autónk.

5.

Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna, és nem húsz éve.

A sokadik veszekedés után apám megelégelte az akkori életét, és minden jegyzetét, könyvét belegyömöszölte a régi Zastava csomagtartójába. Azt mondta, most egy kis időre a nagyiékhoz megy Pécsre, mert pihenésre és feltöltődésre van szüksége. Tudtam, hogy ez egy kegyes hazugság, elég idős voltam már, hogy felismerjem az ilyen mondvacsinált indokokat. Pláne, miután megláttam a Záport a hátsó ülésen a huszonegynéhány kilójával. A valaha volt kamionmotorra rá se lehetett ismerni, mostanra kábelek és csatlakozók kaotikus tömegévé vált. Oldalán igéző fénnyel derengett pár állapotjelző piros led, ami egy szunnyadó szörnyeteg szeméhez tette hasonlatossá. Megbabonázva bámultam a csomagoló férfit, és könny szökött a szemembe.

– Visszajövök, fiam, ne aggódj!

– És a Záporral mi lesz?­ – Tudtam, milyen fontos az öregemnek az a motor, és azt is tudtam, hogy csak így kelthetem fel kellőképpen a figyelmét. Kérdésemre apám kínosan elmosolyodott és ősz kefebajsza izgatott mozgásba kezdet.

– Természetesen viszem magammal, mert eljött az idő. Ugye tudod, ez mit jelent?

– A hullámok egyenletes terjedése minden síkon fodrozódásokat kelt, és ha ezek elérik a végső pontot, akkor nem lesz tovább. Az ismert valóság keveredik a síkok összességével, majd egyetlen, nagy egésszé olvad. Hacsak nem áll valami az útjába. Egy egészen apró erő is feltarthatja ideig-óráig, ami talán elegendőnek bizonyul, hogy megtörje a formák örökkévalóságának bonyolult láncolatát. És ha pontosak a számítások a helyet illetően, akkor akár az egész a visszájára fordulhat.

Apám mosolya szélesebb lett, mint a Kisalföld.

– Jó tanítvány vagy! Büszke vagyok rád, Horváth Róbert. Meglásd, egyszer nagyon sokra viszed! – mondta és beszállt az autóba.

– Veled mehetek? Szükséged lesz egy segítőre az úton.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, fiam. Anyáddal már így is hadilábon állok, és ha szó nélkül elviszlek magammal, akkor bizonyos, hogy véget ér a házasságunk. Azt pedig nem akarom, mert szeretem az anyukád, és téged.

Tíz perc további kitartó győzködés után kötélnek állt, és nemsokára a budapesti forgalomban zötykölődtünk a városból kifelé. Nem szóltam apámhoz, hagytam beszélni. Először a szokásos tudományos elméletek jöttek elő, majd később az autókat, a házakat kommentálta, és olyan dolgokat, amiket ritkán láttunk együtt. Közben halkan szólt a Dire Straits, az andalító dallamok hátán vesztünk bele Magyarország szürke világába.

Kiszáradt a szám a nagy mesélés közben, az ásványvíz után nyúltam és nagyot kortyoltam belőle. Hajni kíváncsi tekintettel szemlélt, nem szólt egyszer se közbe, hagyta, hadd meséljem a magam módján a történetet. Az állapotjelzőre, majd a sebességre pillantottam, minden rendben volt. A tervek szerint ment minden, hatalmas sóhaj kíséretében folytattam a sztorit.

Szekszárd után tudatosult a tény apámban, hogy egy kiskorút hozott magával az őrült kísérletére. A dühe szokás szerint hirtelen támadt fel és nem tartott tovább öt percnél. Nem győztem szégyenkezni, ugyanakkor valahol büszkeséget is éreztem, hogy túljártam az öreg eszén, amit később ő is megjegyzett. Ezzel vissza is kanyarodtunk az immár szokásos témánkhoz, a Záporhoz, és az Ouroboroshoz. Nem értettem a sietség okát, sem a miértjét.

– Apa, a Zápor még nem tökéletes, és tesztelni is kell, hogy reagál idegen környezetben.

– Robi, erre sajnos már nem maradt időnk. A ruszkik újra felszerelték a reléket, és lezajlott az országos teszt. A marhák! Megmondtam nekik, hogy a következmények kiszámíthatatlanok. Az egyenlet nem volt tökéletes, és szándékosan változtattam rajta pár longitudót, amikor elvették tőlem. Gondoltam, ez majd visszatartja őket, hogy újra bevessék élesben, de nem, fiam! Tudod te, mit jelent ez?

Tudtam, persze, hogy tudtam. A képlet maga volt az élet forrása. A természet erőinek megzabolázása, a kezdet, és az első lépcső a teljes kontrollhoz. Ouroborosról, a saját farkába maró kígyóról nevezte el apám. Azonban a hibás egyenlet olyan nem várt távlatokat nyithat, ami túlmutat rajtunk, embereken. Ezért félve a jövőben leselkedő rossztól, titokban megépítettük a Záport. Egy olyan szupergenerátort, ami dacolhat az örökkévaló kígyó hatalmával.

– De honnan tudod a zéró anomália koordinátáit? – kérdeztem értetlenkedve, és legbelül sejtettem, hogy azok a fekete kocsik nem véletlenül strázsáltak naphosszat a házunk előtt.

– Megvannak a magam forrásai, fiam. Azt se feledd, hogy az egészet én terveztem! Szerinted véletlen, hogy a rádióadások mostanában sisteregnek? A pécsi adótorony az abszcissza, az x tengely, a budai pedig az ordináta, az Y. Az anomáliának valahová a közös metszőpontra kell esnie, az origóra, ami valahol itt van. – Előre mutatott, és én belenéztem a vaksötétbe. A villanypóznák fénye bevilágította az utat, de a körülöttünk levő tájból csak a nagyobb dombok és néhány ház pislákoló lámpája derengett.

 – Ez így olyan, mint a tű a szénakaz… – Elakadt a szavam, mert eszembe jutott a Zápor, és a piros fénnyel izzó motorra sandítottam.  – Ez fog segíteni bemérni a zéró anomáliát, igaz?

– Mint mondtam, egyszer nagyon nagy ember leszel, fiam. Bekapcsolod?

Hörögve kelt életre a Zápor. A helyzetjelző lámpák zöldre váltottak, és a motor küszködve zakatolt a hátsó ülésen. A mai napig kísért a pillanat, mikor meghallottam a sípolást. Közeledünk a zéró anomália felé, és összeszorult a gyomrom. Apámra sandítottam, aki boldog mosollyal fordította meg a Straits kazettát, és beletaposott a gázba.

6.

 – Mi történt utána? Hogy nézett ki az anomália? – Hajni levedlette magáról a kényszerűen hallgató szerepét, és feltámadt érdeklődése zavaróan hatott rám. Nem, mintha nem bíztam volna benne, de a harmadik alagútba érve már kínosan éreztem magam. Sípolt a fülem, és úgy izzadtam, mint a kövér emberek egy kiadós futás után. A szemem ide-oda járt a műszerfalba beépített plusz mutató és a sebváltó között. Fontos az állandó sebesség, hogy ne törjön meg a dinamika és a folytonosság.

– Hogy mi? A kocsink belehajtott az anomáliába, amiből szabad szemmel semmi se látszott. A sipító motor és a rázkódó karosszéria azonban elengedő volt, hogy tudjam, elérkezünk a vihar központjába.

– Okés, ez világos, de pontosan mi történt? Mi lett az édesapáddal?

– Ahogy áthajtottunk az anomálián, a kocsi lefékezett és irányíthatatlanná vált. Ide-oda cikáztunk a deres úton, majd a korlát fogott meg minket. Időm se volt gondolkodni, csak az életemért imádkoztam. Hatalmas csattanást hallottam és mielőtt elvesztettem volna az eszméletem, apámra pillantottam. Azaz csak a hűlt helyére, mert a kormány mögött nem volt senki! Egyszerűen köddé vált a faterom!

– Azta! Ez nagyon durva! Egyszerűen csak eltűnt? Szívem, ezt nagyon nehéz elhinni! Nem csodálkozom rajta, hogy folyamatosan mentort váltottál. Egyáltalán hitt neked valaki?

– Eleddig nem. Azt mondták, az átélt autóbaleseti trauma hatására képzelem így! Egy ideig próbálkoztam, de aztán feladtam. Kitaláltam egy finomított verziót, amit már az egyszerű ember gyomra jobban bevesz. Azt meséltem el utána mindenkinek.

A kocsi alig érezhetően remegni kezdett. A kormányt erősen kellett szorítanom, hogy az úton tartsam az autót, és a tempót is nehéz volt tartani ennyire közel a cél előtt.

– Basszus! Egyszerűen felfoghatatlan. De mi lett az anomáliával és a Záporral?

– Őszintén kérded? – Ránéztem Hajnira, aki szinte magából kikelve bámult rám.

– Persze, hogy őszintén! De nem mennél egy kicsit lassabban, mert nagyon rázza a fenekem az ülés, és kezd nagyon zavaró lenni a sípolás. Mondtam neked, hogy inkább egy igazi szerelővel nézessük meg a kocsit, és ne te javítsd meg…

– Ez nem az ülés, és a kérdésedre válaszolva: tovább vittem apám örökségét!

– Ugye, nem?

A karosszéria mostanra elviselhetetlenül remegett és rázkódott, a sípolás pedig úgy felerősödött, hogy alig hallottam Hajni kétségbeesett kérdését. A kocsiba épített motor majdnem ugyanaz volt, mint amit apámmal terveztünk, csak épp tovább fejlesztettem. Az a sok óra a műhelyben, és a budapesti forgalomban töltött éles tesztek most térültek meg. A műszerfalon szinte sütött a zöld fény az eddig figyelt lámpából, annyi időm maradt, hogy kikapcsoljam a biztonsági övem és benyomtam a we are the sultans of swinget.

– Kapaszkodj meg, bébi, ez most rázós lesz!

Kasza Magdolna: Minden jót, öreg harcos!

Vannak emberek, akik tudtukon kívül hatnak az életünkre. Talán soha nem is tudjuk nekik elmondani, hogy mennyire. Mert vagy szituáció nem adódik, vagy zavarbaejtő lenne, vagy nem is hinné... És a sok gondolkodás közben talán el is késünk vele.

A rajzolás mindig velem volt. Egyfajta belső kényszer. Talán megértenek az írók, a táncosok, a színészek, a festők, a költők, de még a hobbiművészek is. Mert ott van az a valami belül, aminek időről időre felszínre kell törnie... mintha enélkül túlcsordulna a peremen.

Akármi történt kiskoromban, azt mindig rajzzal éltem ki. Rajzoltam, ha öröm ért, ha bánatos voltam, ha terveztem, ha csak unatkoztam. Nem számított a közönség, csak amikor azt láttam, hogy örömet okozok vele. Rácsodálkoztam, hogy élményt adhatok.

De a rajzolás nem önmagától fejlődik. A szorgalom számít, de a tudást is fejleszteni kell. És akinél ott a kényszer, annál a fejlődésre való igény is ott lesz.

Az iparművészeti középiskolában két részre osztották a tanrendet. Két napot csak „szakmáztunk”, három nap maradt a közismereti tantárgyakra. Az egyik szakmai nap volt a grafikáé. Reggel nyolctól délután négyig. Egy óra ebédszünettel.

Itt ismertem meg az első grafikatanáromat, aki fontos mérföldkövet jelentett az életemben.

Kedves, kortalan ember. Szemüvege elég erős, kicsinyíti mosolygós szemeit. Egyik szemére nem is lát, valami betegségben veszítette el szeme világát. Grafikáit mégis apró, precíz mozdulatokkal készíti egy hatalmas nagyító alatt. Óráin nincs alá-fölé rendeltség. Velünk együtt dolgozik saját megrendelésein, amelyeket így pontról pontra nyomon követhetünk. Az iskolai feladatokat ugyanígy határidővel látja el, az idő beosztását ránk bízza. A többi tanár viccelődik is ezzel a munkarenddel, de kétségkívül működik nála a demokrácia. Még azt is megengedi, hogy magnót hozzunk, és magunk válasszunk zenét a rajzoláshoz. Néha beszélgetünk munka közben. Érdekli, mi foglalkoztat bennünket. Miket olvasunk, mi jár az agyunkban. Úgy szólít bennünket: öreg harcos. Lányt, fiút kivétel nélkül. Egyedül a szülői értekezleteket igyekszik megúszni. Mintha nem igazán találná a hangot a felnőttekkel. Mi, diákok viszont egytől egyig szeretjük őt. Nemcsak tanárunk, mentorunk. Miközben dolgozunk a feladatokon, észrevétlenül tanuljuk a precizitást, a kitartást, a kreativitást. Nyitogat és mindig csak annyit, amennyit az adott ember elbír. Külön figyel mindenkire. Buzdít, hogy saját világunkat teremtsük meg. Nincs tévút, csak utak vannak, amin vagy eljutsz a célodig vagy keresel újat. Amikor megtudja, hogy verseket írok, beprotezsál egy gyermekirodalmi folyóirathoz.

Annyira imádom az órai feladatokat, hogy végeredményüket kiteszem a szobám falára. Büszke vagyok rájuk. Jól esik rájuk nézni.

Amikor végzős évhez érünk, azt mondja, tudja, hogy mennyi mindenre kell készülnünk, nem kötelező már bejárni. Az érettségigrafikánkat készítsük. Ehhez egyéni támogatást ad mindenkinek. Mivel a saját munkáit továbbra is a grafikaműhelyben készíti, mindenki eldöntheti, hogy bejön-e oda dolgozni, vagy otthon halad tovább a munkával. A diákok lassan elmaradnak. A tizenkettőből marad nyolc, hat, három... és végül már csak ketten ülünk benn a tanár úrral. Csendesen dolgozunk, mindenki a saját munkájára koncentrál. Ebédszünetben a tanár úr hazamegy, a felesége főz otthon. Én is előveszem a kis doboz salátámat husival. Hazamenni nem tudok: három óra lenne az út oda-vissza. A tanár úr egy óra múlva visszajön. Kezében narancs vagy alma, néha csoki. Nekem hozza. Azt mondja, tizenkét gyereknek nem tud hozni, de egy megérdemli. Jól esik a figyelmesség.

A grafikáim is meghálálják. Nemcsak az érettségimunkámat segíti jótanácsaival egyengetni, de az első megjelenő könyvborítóm elkészítésében is nagy segítségemre van. Drukkol nekem az érettségin. Amikor végzek a szóbeli szakmai vizsgával, azonnal kijön a folyosóra megbeszélni. Elmondja a hibákat, de a dicsérettel sem fukarkodik.

Vége a sulinak. Főiskolára megyek. Az új élmények magukkal ragadnak, de visszahúz a szívem a kis grafikai műhelybe. Bemegyek, köszönök. A tanár úr örül nekem, de érezhető távolságot tart. Magázódásán megütközök:

– Hát már nem vagyok öreg harcos, tanár úr?

– Felnőtt hölgyeknek már más megszólítás jár.

Kicsit elszomorodom. Beszélgetünk, de nem akarom tovább feszíteni a húrt. Kicsit csalódottan bandukolok haza. Szerettem volna még öreg harcos lenni...

Még egyszer találkozunk, egy grafikai telepen. A főiskolai grafikatanárom hívja meg előadónak. Ujjongva várom a találkozót. Büszkén mesélem mindenkinek, hogy ismerem őt. Az előadása inspiráló. Megnézi a munkáimat, dicséri őket. Elmondja mire figyeljek oda. Boldogságomban arra vetemedek, hogy megkérem, hadd szerepeljünk egy fotón, de szabadkozik. Nem fotogén.

Elköszönünk. Elszontyolodva mondok búcsút, de ő rámnéz és azt mondja:

– Minden jót, öreg harcos!

Sok év telt el azóta. Valahogy nem mertem újra látogatni. Pedig jó lett volna megmutatni mi lett a tanítványból. Elmondani, hogy minden egyes vonal meghúzásában ott van. Hogy mennyi erőt merítek ma is abból, ahogyan hitt bennem, amikor még csak egy apró csíra látszott a tehetségemből.

De nem mondtam el. Csak remélni merem, hogy tudta. És remélem, hogy most fentről mosolyog. Ha így van, csak annyit mondanék:

– Tanár úr, hadd maradjak én most már mindig öreg harcos!

Esvy: Merengés

Walter Reeves dideregve haladt a homályba vesző, fehér ösvényen. Különc nagyapja ragaszkodott hozzá, hogy lóháton érkezzen, így hát a helyi lovas klubnál egy erős clevelandi pejre cserélte kényelmes terepjáróját. Ezen a kora téli napon a reggeli köd még tíz óra tájban sem szállt fel, konokul megülte a tájat, mint merész lovas az ideges paripát. Walter bérelt hátasa Merengő névre hallgatott. Biztos léptekkel cipelte a fiút a végtelen nádtengerben kanyargó úton, és alig egy óra alatt oda is értek a kiváló történész, Sir Richard Reeves lápvidéki kúriájához.

Kikötötte Merengőt a széles kocsifeljáró aljában álló oszlophoz, aztán az ódon kőház bejáratához lépdelt. Belökte a nehéz ajtót, és a folyosón őrt álló lovagi páncélok között egyenesen a nagyapja dolgozószobájába ment. Szokás szerint az íróasztalnál találta az öreget, középkori szövegek fölé görnyedve. Mögötte hatalmas festmény függött a falon, az egyik ősüket, Sir Edgar Reevest ábrázolta pompás, szürke lovon, miközben kékesen csillogó kardjával lesújt egy normann hódítóra.

Walter kisgyermekkora óta úgy érezte, nagyapja egy másik, rég elveszett világban él, elvégre minden percét a lovagkor tanulmányozásának szentelte, és körülvette magát ezen időszak tárgyi emlékeivel. Üdvözölték egymást, aztán a fiú Sir Richard intésének engedelmeskedve óvatosan helyet foglalt az íróasztal előtt díszelgő antik, hímzett széken.

– Azt üzented, el kell vinnem valamit – mondta Walter, mire az öreg félrehajtotta az ajtónyi olajfestményt, és a mögötte rejtőző, szintén méretes széfhez lépett.

Hosszú csomagot húzott elő, majd kibontotta az asztalon.

– Csatold fel, hadd lássam, hogy áll neked! – mosolygott az unokájára.

Walter felügyetlenkedte magára a szíjat, aztán kihúzta a nehéz kardot a hüvelyéből. Alig hitt a szemének.

– Ez… – végignézte a fegyver ezernyi karctól szabdalt pengéjét, a feketén elszíneződött vérelvezető barázdát, és elakadt a szava.

– Sir Edgar kardja – mondta a nagyapja gyengéden. – Családunk legbecsesebb kincse ma hozzád kerül.

– Miért adod nekem? – kérdezte a fiú nagyokat pislogva.

Sir Richard lassan becsukta a széfet, és visszaült az asztalhoz.

– Nem akarok panaszkodni, mint holmi vénasszony – sóhajtott. – A lényeg, hogy az egészségem nem a régi többé, ezért úgy döntöttem, eljött az idő a kard továbbadására.

– De hát most apa jönne – szaladt ki Walter száján.

Sir Richard arca elkomorodott.

– Apáddal sokszor összekülönböztem mostanában, mert az agyára ment a szakmája. Fontosabb neki az üzlet, mint a becsület. Amikor meghalok, örökli ezt a házat az összes régi holmival együtt. Meglátod, elad majd mindent, ami pillanatnyilag nem hoz neki hasznot. Attól tartok, a karddal is így tenne.

– Elképzelhető – bólintott a fiú.

– Nálad jobb helyen lesz. De meg kell esküdnöd rá, hogy őrződ, és továbbadod, amikor eljön az ideje. – Walter a régi acélpengére nézett, aztán Sir Richard mögé, a képre, és a nagyapja, mintha kitalálta volna a gondolatait, így folytatta: – Te is közgazdaságot tanulsz, ugye? Nem baj az, csak jóra használd! Nem érted, mi közöd ehhez a kardhoz? Hát benne van az egész múltad. Ha a maga idejében Sir Edgar nem áll ki bátran az igaz ügyért, ma nem ülnénk itt ilyen nyugodtan.

– Így igaz – helyeselt a fiú. – Kár, hogy már nincsenek lovagok, és ha lennének is, többé nincs igaz ügy, amiért küzdhetnének.

Sir Richard elmosolyodott.

– Pedig csatatér az egész világ, és harcos benne minden férfi és nő.

Walter megvakarta a fejét. Úgy vélte, az öreget is érte némi foglalkozási ártalom, de nem mert ilyen irányú megjegyzést tenni.

– Nos, én ezt kicsit árnyaltabban látom, de bárhogy is legyen, most megígérem neked, hogy őrizni fogom, és a hagyomány szerint továbbadom Sir Edgar kardját.

– A szavaid súlytalanok, még nem érzed át, mit bíztam rád. – Sir Richard tekintete az ablakra vándorolt, amit sűrű köd nyaldosott. – Ugyanúgy, mint apád, csak azt hiszed el, amit látsz. De nem félsz attól, hogy egyszer olyat látsz majd, amit nem hiszel el?

A visszaúton még sűrűbb köd vette körül, mint délelőtt. Merengő fülein túl tejfehér tündérpor kavargott, az ösvény szélén dér telepedett a nádra és a szürke semmiből feléjük nyúló bokorágakra. Walter érezte, hogy a kietlen táj keltette nyugtalanság beszivárog a lelkébe, akár a pára a ruhái alá. Arra gondolt, milyen nevetségesen nézhet ki a régi karddal az oldalán, az egyetemi lovaspóló-csapat steppelt kabátjában.

Merengő hirtelen megtorpant, és ijedten horkantott. A fiú feszülten fürkészte az előttük hömpölygő ködöt. Sötét sziluett bontakozott ki a homályból; amikor meglátta, elállt a lélegzete. Páncélinges lovag állta útjukat hatalmas, sárga csataménen, pajzsán egy normann nemesi ház címerével, kardját Walterre szegezve. A fiú tudta, hogy ez csak illúzió, vagy a csillogó köd délibábja, mégis meg akarta fordítani a lovat, hogy menekülhessen. Egy idegen akarat azonban szembeszállt vele.

Lesújtva nézett végig magán, Merengőn és a gyermeteg lószerszámokon, de a kard kéznél volt, és csak ez számított igazán. Előhúzta hüvelyéből, és jelezte a normann bitangnak, hogy elfogadja a kihívást. A sárga csataló megiramodott, és ő is vágtára biztatta Merengőt. Egymásnak rontottak. Walter kivédte az ellenfél csapását, aztán visszakézből a vállába hasított. A normann üvöltött fájdalmában. Hamarosan feladta a küzdelmet, és elügetett a ködbe. A dértüskés fűre hulló vércseppek jelezték az útját. A győztes lovag megtörölte a kardját, majd büszkén visszacsúsztatta a helyére.

A fiú tagjairól ekkor lehullott az idegen elme béklyója. Nagyot fújt a megkönnyebbüléstől, aztán vágtában indult vissza a faluba. Máskor eszébe sem jutott volna ez a tempó a csúszós, zúzmarás füvön, de most valahogy eltörpültek olyan sokadrangú dolgok, mint a talaj minősége. Úgy érezte, ismer ő cudarabb terepet is, mint a pólópálya gondozott gyepe, csak nem jutnak eszébe a dolgok. Az istállóhoz érve nehezére esett visszaadni a remek lovat, heves ragaszkodás tört fel a lelkéből, pedig csak néhány órája ismerte. Nem vehetik el tőle, hiszen együtt harcoltak! Merengővel akar menni egészen Londonig!

Walter megrázta a fejét, hogy észhez térjen. Nem sikerült egészen, de azért összepakolt, és beült a luxusterepjáró puha ülésébe. Kellett néhány perc, mire felidézte, hogyan kell autót vezetni. Aztán elindult a fehér derengésben: mellette az ősi varázstól izzó kard hevert, kívül a mindent beborító dér és a makacsul lapuló köd.