2019. december 1., vasárnap

Megjelent a Lidércfény 2019. novemberi száma


Megjelent a 2019. novemberi AKF - XI. évf. 9. szám

A mai napon megjelent a 121., 2019 novemberi Lidércfény amatőr kulturális folyóirat (AKF) – XI. évfolyam 9. száma.

Tartalom:

Interjúk
Interjú Szabados Zsolt concept artisttal - Pixelektõl a képernyõkig
„A Lidércfénytõl a jelenig, és tovább…” - Czövek Andrea, a sokoldalú boszorkány

Novellák
kosakati - Szõke herceg sötétkék lovon
Bánsági Andor - Kovács László programozó matematikus utolsó vallomása
Jimmy Cartwright - Minihorror
Egon C. Reid - Újabb hatszor egy perc...
Norton - Spakcsinger Jenõ, a jövõ polgára
A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával
Dana Blair - Apám keze


Versek
Kõhegyi András - Kollégiumi merengő
Banderas - Üveggolyók
Meda W. Dark - Derűtlenül
csabi6669 - Hűs őszi eső...
Alkony - Árvuló vétek...
Blaze Val - Nimbus
Macskas Tosca - Sokszor ez vagyok
edwardhooper - Bölcső

A Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat XI. évfolyamának 9. száma PDF és FlipBook formátumban az alábbi hivatkozásokon érhető el:

Teljes felbontású, nyomtatható változat:
http://www.lidercfeny.hu/download/akf/2019/lidercfeny_akf_201911.pdf

Kis felbontású, mobilra, tabletre szánt változat:
http://www.lidercfeny.hu/download/akf/2019/small/lidercfeny_akf_201911_small.pdf

FlipBook:
http://flip.lidercfeny.hu

Örül, és szórakozva kulturálódik!

2019. október 30., szerda

Megjelent a Lidércfény 2019. októberi száma



A mai napon megjelent a 120., 2019 októberi Lidércfény amatőr kulturális folyóirat (AKF) – XI. évfolyam 8. száma.


Tartalom:

Interjúk
Interjú Juhász Ernõ grafikussal - Fantasy és horror fekete-fehérben
„A Lidércfénytõl a jelenig, és tovább…” - Komor Zoltán, a bizarro hazai nagymestere

Novellák
Kosakati - A „Rémliba”
Kétvirág - Kábelhiba
Jimmy Cartwright - Minihorror
JohhnySilver - Dafur
Norton - A vámpír és a halhatatlan

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával
Kovács Gábor - Diablo boulevard

Brekking Nyúsz
Könyvmoly - röviden ajánljuk
Pályázati kiírások

Irodalomelmélet
Jimmy Cartwright - Hogyan (ne) legyél irodalmi prostituált
Jimmy Cartwright - Hogyan nem lett (és nem lesz) könyvkiadó a Lidércfénybõl

Versek
jocker – Jurisin (Szõke) Margit - Minden õsz egy tél eleje…
Tordai Gábor - Alkonytûz
Nizi - Amikor a pillanat…
csabi669 - Múló nyár
edwardhooper - Idõmérnök
bel corma - Dallam születik
Ann Heart - Magány

Történelem / kiállítás
Scholtz Róbert - Nekik nem volt választásuk - Állatok a Nagy Háborúban
Scholtz Róbert - „Szobrot nekik és virágot” - A Nagy Háború harctéri virágai

Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat XI. évfolyamának 8. száma PDF és FlipBook formátumban az alábbi hivatkozásokon érhető el:

Teljes felbontású, nyomtatható változat:
http://www.lidercfeny.hu/download/akf/2019/lidercfeny_akf_201910.pdf

Kis felbontású, mobilra, tabletre szánt változat:
http://www.lidercfeny.hu/download/akf/2019/small/lidercfeny_akf_201910_small.pdf

FlipBook:
http://flip.lidercfeny.hu

Örül, és szórakozva kulturálódik!

2019. október 27., vasárnap

Trux Béla interjú - 2019. október



Nemrég jelent meg a Főnix Könyvműhelynél legújabb regényed, A torony titka. Mesélj róla!

– A kiadóvezető, Farkas Zoltán eredeti felkérése egy lovagkorban játszódó ifjúsági regényre szólt. Egy olyan világ bemutatására, amiben szerzőként viszonylag otthonosan mozgok.
Mivel a magyar történelem lovagkorára nem egészen ugyanazok a szabályok jellemzőek, mint a Nyugat-európaira, ezért helyszínként a XIV. század eleji Dél-Franciaországot választottam. A torony titka három kisnemesi származású testvérről szól, akik egy olyan kalandba csöppennek, ami felpezsdíti az amúgy unalmas hétköznapjaikat. A testvérek látszólag egy-egy tipizált sémára illeszkednek. Van a legidősebb testvér, akiből majd lovag lesz, és a kor szokásainak megfelelően ő örököl majd mindent. Az öccse papi pályára készül, ami akkoriban a másodszülött fiúk boldogulásának egyik útja volt. És a húguk, akinek úrhölgyként kellene viselkednie… Csakhogy lélekben mindhárman kis lázadók, akik sehogyan sem bírnak megmaradni a számukra kijelölt társadalmi leosztásban, és inkább a maguk útját járják.
Ők hárman nyomoznak egy olyan ügyben, ami talán csak a fejükben létezik. A vár egyik tornyának felső ablakából éjszakánként olykor fény sugárzik, a lépcsőkön furcsa szag terjeng, és gyakran szokatlan hangok hallatszanak. Ráadásul mintha az édesapjuk is titkolna valamit a három testvér elől. Csoda-e, ha úgy döntenek, hogy a saját kezükbe veszik az ügy felgöngyölítését?
A cselekmény során, mintegy a háttérben, bemutatom a korra jellemző sajátosságokat: a kötelmeket és az elvárásokat, a lovagi neveltetést, az egyház mindenhatóságát, és a férfi központú társadalom női nemmel szemben tanúsított felsőbbrendűségi nézeteit, valamint a tanulni vágyás nehézségeit. Mindezt úgy, hogy egy mai gyerek számára is élvezetes maradjon, azaz megtalálja a számára ismerős kapaszkodókat, ugyanakkor átérezhesse egy másik „világ” problémáit és terheit. Ennek érdekében olykor úgy alakítottam a körülményeket, hogy azok némileg eltérnek a középkorban megszokottaktól.
Mindez azonban csupán a háttér. Mert a történet, ha nem is szájbarágósan, de az önmagunkba vetett hitre, kitartásra, családszeretetre és összetartásra nevel. Arra, hogy miképpen álljunk ki magunkért és a szeretteinkért, még akkor is, ha saját félelmeinkkel kell szembenéznünk. Ez az igazi bátorság.

Mennyiben más ifjúsági regényt írni?

Egy ifjúsági regény szerzőjének hatalmas felelőssége van. Egyszerre nevel, oktat és szórakoztat. Sokkal inkább, mint bármely más író. A szöveg, a történet, a mögöttes mondanivaló hatással van a gyerekek szellemi fejlődésére, mindarra, ami olvasás közben tudat alatt az elmében zajlik, és ott beépülve hatással van a jellemre. Apropó mögöttes mondanivaló. Anélkül is lehet írni, de minek? Lehet, hogy nem tűnik fel minden esetben, de attól még ott van. Legalábbis az én írásaimban.
Mielőtt hozzáláttam A torony titkához, azt gondoltam, könnyebb dolgom lesz egy ifjúsági kötettel, mint az eddigi történelmi regényeimmel. De hamar észhez tértem. Mert hiába csábít a könnyedebb hangvétel – nem attól lesz egy regény ifjúsági, hogy a szerző bugyutára veszi a figurát. Sem attól, ha eldönti magában, hogy ezt most gyerekeknek és nem felnőtteknek írja, de ennyivel ki is merül a dologra való törekvése. Nem szabad szem elől téveszteni a gyerekek igényeit sem. Az ajánlott korosztály csökkentése nem színvonalcsökkentést jelent. Éppen ellenkezőleg! Sokkal nagyobb figyelmet követel, mert a fiatalabb olvasóközönség nem csupán érzékenyebb bizonyos dolgokra, de kritikusabb is. Még akkor is, ha nincsenek is ennek tudatában.
Nincs annál rosszabb, amikor egy szerző leereszkedően ír a fiatal olvasóközönségnek, és állandóan azt érezteti velük, hogy vagytok ti, a gyerekek, meg vagyok én, a felnőtt. Hasonlóan kellemetlen, amikor az író gyerekként akar gondolkodni, de sehogyan sem sikerül neki.  Ha a fiatal olvasó megérzi ezt, akkor már nagy baj van. Remélem, nekem sikerült elkerülnöm ezeket a hibákat, mert a mai napig él bennem néhány kellemetlen emlék, amikor az író mintegy kikacsintott rám, a kiskorú olvasóra. Ez szilánkokra zúzza az olvasási élményt, és azonnal visszarángat a valóságba. Ilyenkor már csak tisztességből olvastam tovább, vagy azért, mert érdekelt a történet vége. A következő kötetet, és a szerző egyéb munkáit pedig messzire elkerültem.
Korosztálytól független szabály: egy regény akkor jó, ha elhiteti az olvasóval, hogy amit olvas, az valóságos. A lényeg, hogy az olvasót beszippantsa a szöveg, és úgy érezze, részese az író által megálmodott világnak. Nem attól lesz hiteles egy történelmi regény, hogy az utolsó betűig megfelel az éppen aktuális történelemkönyveknek, hanem attól, hogy az ábrázolt világ, és annak szereplői valóságosnak hatnak.
A felnőtteknek szánt történelmi regényeimnél azt szoktam hangoztatni, hogy nem díszletként használom a történelmet. A torony titka azonban ifjúsági regény, és úgy éreztem, ebben az esetben nem a történelem, hanem a történelmi közeg a fontosabb. Elvégre nem terhelni akarom a gyerekeket a történelemmel, hanem épp, hogy megkedveltetni velük. Sokkal fontosabb, hogy bemutassam, a gyerek gyerek volt száz meg ezer évvel ezelőtt is. Ugyanolyan kis kópék és csínytevők voltak, mint a maiak, és bár az elvárások mások voltak, az azoknak való megfelelés pontosan olyan nehezen ment, mint ahogyan ma is.
Így aztán arra koncentráltam, ami gyerekként engem is érdekelt. Egy pici misztikum, sok titok és nyomozás, na meg egy csipetnyi humor, és rengeteg kaland − mindez sok-sok érzelemmel megbolondítva.



Regénybéli karaktereidnél mennyire merítesz valós emberekből? Na jó, mint történelmi-regény író, korlátozva vagy, de a fiktív szereplőidnél ez hogyan alakul?

– Előfordult már, hogy kifejezetten megihletett egy-egy személy, és egy az egyben beleírtam a történetbe. De nem ez a jellemző. Inkább érzéseket, impulzusokat emelek át a valóságból, reakciókat és személyiségfüggő viselkedéseket. Fejben van egy alapelképzelésem az adott karakterről, és megpróbálom olyan viselkedésmintákkal felruházni, amiket a való életben tapasztalok az ilyen típusú emberektől. Persze vannak szélsőséges kivételek. Jó esetben fogalmunk sincs, hogyan viselkedik mondjuk egy gonosztevő, és csupán a fantáziánk, valamint a filmek és a regények adnak némi támpontot. Vagy egy pszichológia könyv.
A történelmi karakterek személyiségének megalkotásánál sem járok el másképp. Lényegében semmit nem tudunk ezekről az emberekről. Az, hogy vannak feljegyzések a tetteikről, jó kiindulási alapot ad. Ezekből rásejthetünk, hogy a döntéseik mögött milyen jellem rejtezik.
És ha már megvan az adott jellem, előbb-utóbb írni kezdi magát a szereplő. Innen tudom, hogy jó úton járok, még akkor is, ha sokszor nem azt teszik, amit én szeretnék. Az író nem istene, csupán atyja az általa alkotott karaktereknek.

„Ha írok, korok, dimenziók között ugrálhatok, szabad vagyok…” – egy kedvenc ismerősöm gondolata. Te miért írsz? J

– Azért, mert jólesik. J És reményeim szerint mások is örömüket lelik benne.


Mit várhatunk tőled legközelebb?

– Erre magam sem tudom a választ. Szeretném azt mondani, hogy legközelebb az Eretnek sorozatom második kötete várható tőlem, de erre semmi garanciát nem tudok vállalni. Most is motoszkál a fejemben egy új regény gondolata, ami nagyon elő akar törni belőlem, sőt, fejben lényegében már készen is van. Azok számára, akik az Eretneket várják, megnyugtatásul annyit közölhetek, hogy az emlegetett regény is történelmi, de természetesen a megkezdett trilógia minden körülmények között elsőbbséget élvez. Legfeljebb egyszerre írom a kettőt…

És persze A torony titka folytatásaira is megvannak a tervek, de szükségem van hozzájuk némi pozitív visszacsatolásra, hogy lássam, van kinek írni.

2019. szeptember 30., hétfő

Megjelent a Lidércfény 2019. szeptemberi száma


A mai napon megjelent a 119., 2019 szeptemberi Lidércfény amatőr kulturális folyóirat (AKF) – XI. évfolyam 7. száma.

Tartalom:

Interjú
- Interjú Tóth Edvárd aka Malthus Wolf illusztrátorral
Hazai fenyvestõl idegen tájakig

- „A Lidércfénytõl a jelenig, és tovább...”
Interjú Mucha Dorkával, a Puncs írójával

Beszámoló
Homo Ergaster - Képregénybörze 2019 nyár

Novellák
Kovács Gergõ - Coda
Nibela - Csendkirály
kosakati - Miért kevés a tõkehús a belvárosi üzletekben?
JohhnySilver - Csak egy eltévedt piás
edwardhooper - A penge éle

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával
Mészáros András - Necromantika

Versek
csabi6669 - Hajnal…
Nizi - Azt hittem...
Meda W. Dark - Pitypangmagok
Tordai Gábor - Kifakulás
Ann Heart - Õszi délután
Alkony - A szívembe rajzoltalak...
edwardhooper - Pillanat
csabi6669 - Aggastyán lélek...
macika - Áttáncol az õsz a télbe

Irodalomelmélet
Jimmy Cartwright - Kell-e, muszáj-e és társaik

Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat XI. évfolyamának 7. száma PDF és FlipBook formátumban az alábbi hivatkozásokon érhető el:

Teljes felbontású, nyomtatható változat:
http://www.lidercfeny.hu/download/akf/2019/lidercfeny_akf_201909.pdf

Kis felbontású, mobilra, tabletre szánt változat:
http://www.lidercfeny.hu/download/akf/2019/small/lidercfeny_akf_201909_small.pdf

FlipBook:
http://flip.lidercfeny.hu

Örül, és szórakozva kulturálódik!

2019. szeptember 29., vasárnap

Köcsky Rudolf: Panelfónia

Már megint azzal jön át, hogy túl sokat hall. Apró lábak dobogását, meg a tévéből Stohl András magyar hangját, egy székláb koppanását a linóleumon, meg hogy mindez tarthatatlan és egyszersmind tűrhetetlen. Egy szuszra darálja el a litániát, azt a hosszú, évtizedek alatt begyakorolt mantrát, amit idestova nyolc éve minden héten van szerencsém magaménak is tudni egy kicsit, amióta beköltöztem a harmadikra. Miközben beszél, eszembe jut, hogy elfelejtettem tepertőt venni, pedig akciós volt a Sparban, és jó lett volna a görhönyhöz. Néha azért nem felejtek el bólogatni, nehogy azt higgye, fontosságának csupán kelléke vagyok, nem pedig bizonyítéka. Miután kivörösödve elköszön, sokáig keresem a gyereket vagy a kutyát, de merthogy nem határozta meg az apró lábakhoz tartozó életforma további ismertetőjegyeit, végül úgy vélem, rám vonatkozik a dühödt számvetés első pontja. Azóta bútorról bútorra mászom a lakásban, kivéve az előszobában. Ott repülnöm kell, mert a kis lócán kívül csak egy tükör van átellenben a falon. Ennyi fér.
Az a baj, hogy tényleg túl sok a hang. Amikor ráncigálja a reluxát, mintha az agyam puha rostjait reszelné, akár egy zsenge káposzta torzs melletti részét a cvekedlihez. Máskor meg nyikorog az ablaka szellőztetés közben. Tegnap már azt is hallani véltem, ahogy a növényei fojtó folytonossággal nőnek az erkélyen. Lelki szemeim előtt az azáleák bimbói hangos pattogással bomlottak szét, mint kukoricaszemek a forró, sistergő olajban. Extradurált zajforrás.
Megőrjítenek a hangok, mondja. Megőrjít, hogy ezt kell hallgatnom, gondolom. A keze folyamatosan jár, miközben beszél, és a májfoltok remegő táncot járnak a pergamenvékony bőrbe csomagolt kéztőcsontokon. Azt kérdi, meddig kell még tűrnie. Azt kérdem magamban, meddig tart még. Figyelem a szája sarkát, ahonnan apró nyálcsepp buggyan elő minden egyes kiejtett „b” betűnél, és megvilágosodom. Élvezettel ecseteli a csövek csapkodását a falban, amiért – a végeláthatatlan zsörtölődés zsigeri szózatát magamra vállalva – a fagyhalál és a radiátor hőfokának megemelése közt inkább az utóbbit mertem választani. Közben megvilágosodom: ő kuperózisban szenved, én meg tanácstalanságban. Azt mondja, belefáradt ebbe. Azt gondolom, ha belefáradt volna, nem jön fel a harmadikra. Mégis itt van, botját az ajtóm félfájának támasztja, és szikáron áll, nehogy gyengének tűnjön előttem. Én ugyan ötven vagyok, ő meg felülről közelít a százhoz, de mégis elértem az óvatoskodását, hiszen a tésztát magam dagasztom a kenyérhez.
Sosem tűnnek el a hangok. Szerintem egy jó ideje már mind a ketten képzelődünk, de ő nem állja meg szó nélkül. Mindig el kell mondania mindent mindenről, nehogy elfelejtsen vagy kihagyjon valamit, esetleg ne hallgassam végig, vagy kevesebb időt szánjak rá a sajátomból, mint amit ő szán arra, hogy begyakorolja a nekem szánt beszédét. Megvetem, de egyben szánom is emiatt.
Gyakran egy szál pongyolában hallgatom végig, nehogy a kabátom suhogása megzavarja, ő meg télen-nyáron szakadatlan, mindig ugyanabban a csíkos fürdőköpenyben és barna bőrpapucsban jelentkezik. Néha úgy érzem, ez az öltözék csak nekem szól. Múltkor behívtam, hogy ne a lépcsőházban ácsorogjunk mindig, de a teakonyhában kitöltött kávé mellett dadogni kezdett, ezért megállapodtunk, hogy visszavonulunk az ajtóba. Az ismert terepen végül új erőre kapott a magabiztossága.
Már megint ő az. Egyszerűen senki más nem kopogtat ilyen ingerülten és egyszersmind ennyire unottan. Kezd belefáradni, de még kitartóan ideges. Életben tartjuk a zajainkkal. Messziről megismerni a kopogtatását. Van, hogy azelőtt megismerni, mielőtt a bütykös ujja hozzáérne a laminált ajtólaphoz, ami a keze nyomán kissé már megkopott a kukucskáló alatt.
Magasan kopogtat, nehogy a hang elguruljon a lábunk között.
Ingerülten kopogtat, nehogy azt higgyük, nekünk mindent lehet.
Ma rajtad van a sor. Nyiss ajtót, légy szíves!

2019. szeptember 16., hétfő

Vittorio Verossi: Szoborvarázs

A vízköpő végigkopogott az Andrássy úton, majd megállt az egyik ingatlaniroda hirdetőablaka előtt, és szemügyre vette a drágábbnál drágább ajánlatokat. Napszemüveget viselt, hogy jobban beolvadjon a turistáktól hemzsegő utcaképbe.
– Elnézést, hogy megszólítom – lépett hozzá egy idősebb hölgy. – Észrevettem, hogy az a fiatalember ott önt filmezi a telefonjával. Gondoltam szólok róla, hátha zaklató.
A gargoyle megköszönte a figyelmeztetést, majd a kirakat üvegében alaposan végigmustrálta a nyurga, tüskehajú fiút. Az valóban okostelefont irányzott rá. Félrehúzódva ácsorgott, ám nem pötyögött.
A vízköpő odakopácsolt hozzá.
– Te követsz engem? – szegezte neki a kérdést.
– Nem csak én – felelt a suhanc. – Már ezerkétszáz követőd van.
A faragvány kutakodva forgatta kőfejét.
– Az interneten – sietett a magyarázattal a fiú.
Elmesélte, hogy blogot vezet a gargoyle városi kirándulásairól. Először a reptéren pillantotta meg őt, amint feltűnés nélkül kikelt a bőröndök közül, s a városi buszjárat felé igyekezett. Nyomába szegődött, míg szájtátva megszemlélte az Országházat, megmászta az angyalos oszlopot a Hősök Terén, elücsörgött a Szabadság-szobor szoknyájánál, végül díszítőelemként betelepedett a margitszigeti zenélő kút medencéjének közepébe. Egy időre nyomát vesztette az Operaház környékén. Ekkor árgus szemekkel leste a szobrokhoz kapcsolódó hestegeket és találatokat az interneten. Végül rábukkant egy operakedvelő által feltöltött fotóra. Ezen a gargoyle egy páholy korlátján pöffeszkedett, elfogva a kilátást az odabenn ülők elől. Egy kommentelő szerint a kőfigura kísértetiesen hasonlított a párizsi Notre-Dame egyik kőszörnyére.
– Ez azért lehet – tolta feljebb orrán a napszemüveget a gargoyle –, mert valóban onnan származom.
– Csak nem az áprilisi tűz miatt vándoroltál el? – kerekedett el a suhanc szeme.
– Egy korszak lezárulta jó alkalom az újrakezdésre – felelt a vízköpő. Noszogató mozdulatot tett, hogy inkább a blogger folytassa az ő meséjét. – Ezerkétszáz követő! – lelkendezett. – Ez sokkalta izgalmasabb, mint nyolcszáz év történelme.
– Nézőpont kérdése – rándult meg fanyarul a fiú szájsarka, ám azért engedett a kérésnek.
Miután a gargoyle továbbállt az operából, a suhanc megint szorosan a nyomára tapadt.
– Nem tudom, élőben miért nem tűnik fel senkinek, hogy egy megelevenedett faragvány vagy – töprengett fennhangon. – Miért csak a fényképeimen látnak úgy, ahogyan én?
– Mondják, a különlegest meglátni művész szem kell – vonogatta a vállát a kőszörnyeteg.
A fiú kezdettől arról számolt be olvasóinak, hogy csodára lelt: a vízköpő magától közlekedik, kirándul a városban. Épp csak a közönség nem vette őt komolyan. Állítását kedves és ötletes fogásnak tartották. Meg voltak győződve róla, hogy a blogger hurcolássza körbe a saját készítésű figuráját. Hogy maga állítja ki ikonikus vagy épp közhelyes helyszíneken. Hisz a gargoyle nem csak turistacélpontokhoz vonzódott, meglátogatott lakótelepeket, plázákat, sőt kiskocsmákat is.
– Ráadásul az egyikük azt írja, nem vagy több, mint jól sikerült papírmasé. – A fiú fájdalmasan fintorgott. – Azért vettelek videóra, hogy bizonyítsam, önállóan cselekszel.
– Papírmasé? – háborgott a vízköpő kőfogait csikorgatva. – Ez az ábrázat nekik… – bökött öntudatosan saját magára. – Egy kőfaragó mesterműve nekik csak papírmasé?!
Karon ragadta a suhancot, és indulatosan a négyes-hatos villamos irányába kopogott vele.
– Adok én nekik papírmasét! – dohogott. – Majd mi megmutatjuk, milyen kőből is faragtak!
Útjuk egy nagyáruház barkácsboltjába vezetett.

Aznap este a webkamera élő adásán át ezerkétszázan követték, hogyan készül el a gargoyle legelső tetoválása. A fiú vésővel és kalapáccsal ügyködött, a faragvány hűvös kőarccal viselte a fájdalmakat. Mikor végeztek, ez állt a felkarján: I love Budapest.

2019. augusztus 7., szerda

S. L. Cornelius: Egyirányú kapcsolat

Veszek egy alkoholmentes sört az egyik sátornál, aztán tűnődve sétálgatok kezemben a műanyagpohárral. A színpadon egy amatőr banda zenél, de ilyen vacakkal már harminc éve is ciki volt fellépni. Most komolyan, ki énekel manapság arról, hogy hosszú a haja és rocker?
A fesztiválozók tarka forgatagával sodortatom magamat, közben azon tűnődöm, hogy hány éve is járhattam hasonló helyen. Talán az volt az utolsó, amikor Rékával szakítottam, és részegen, benarkózva azon tűnődtem, hogy miért van minden hányásban répa. Utána eléggé megijedtem, mert úgy éreztem, átestem egy dimenziók közti lyukon, és a világ fonákjára kerültem. Bár ha belegondolok, lehet benne valami, azóta sem tudom megjegyezni az óramutató járásirányát.
Belekortyolok a sörbe, és felnézek a színpadra. Szomorúan nyugtázom, hogy nem csak felnőttem, de meg is öregedtem. Régen talán tetszett volna a buli, de ma már nem lelkesít. Akkor viszont mi a fenét keresek itt?
A fák felé veszem az irányt, ahol tarka sátrak garmadája terpeszkedik, a kifeszített madzagok között pedig csak komoly összpontosítással lehet elesés nélkül közlekedni. Meglötykölöm az izzadt műanyagpohárban melegedő sört, és hirtelen eszembe jut az akkori eszmefuttatásom az univerzumról, amiben észrevehetetlenül szaporodik az anyag. Persze tévedtem, nincs minden hányásban répa, és amennyire tudjuk, az anyag mennyisége állandó az univerzumban. De ha már itt tartunk, egy másik elmélet sokkal jobban izgat manapság.
Az úgynevezett kvantum-összefonódás annyit jelent, hogy ha két részecske valaha „összefonódott”, más szavakkal szoros kapcsolatba került egymással, akkor a későbbiekben akármekkora távolságra is kerülnek egymástól, képesek egymásra reagálni, méghozzá időeltérés nélkül. Ha ezt a gondolatot tovább viszem, akkor arra jutok, hogy teremtéskor az egész univerzum egy végtelenül kicsi pontból áradt ki, vagyis minden részecske kapcsolatban állt, össze volt fonódva minden más részecskével. Tehát most az univerzumban minden mindennel állandó és időn kívüli kapcsolatban kell álljon. Egyedül ez lehet az oka annak, hogy itt vagyok.
Kortyolok a sörből és fintorgok. Kocsival jöttem, és reméltem, hogy ma még haza is tudok menni, ezért fanyalodtam erre a vacakra, de meg is érdemlem. A termodinamika törvényei azt mutatják, hogy ha ilyen rohadt melegben a kezemben tartok egy műanyagpohárban valamiféle hideg folyadékot, akkor az rohadt gyorsan felmelegszik. Az már teljesen szubjektív észlelés, hogy az alkoholmentes sör íze a felmelegedéssel egyenes arányban lesz egyre szarabb.
Szóval miért jöttem? Talán valahogy érzékelni tudom az univerzum állandó összefonódásából születő erővonalakat, és ezek lepárlásából a tudatalattim életvezetési tanácsokkal lát el, melyet jobb híján intuíciónak nevezek. Akármennyit gondolkoztam, semmiféle más magyarázatot nem találtam eddig a működő hatodik érzékre. Mert nálam működik. Ma reggel is folyamatosan noszogatott, hogy feltétlenül el kell jönnöm ide. Eddig az ilyen sürgető érzés szinte mindig fontos dolgot jelölt. Igen, a szinte a kulcsszó. Mert amint ideértem, a sugallat azonnal befogta a pofáját. Tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor fölösleges bármivel próbálkozni, sodródni kell az árral. Hát sodródok. Átok és áldás egy ilyen adottság, egyszerre látok mindent és semmit.
A színpadom egy másik együttes próbálkozik, de rosszul van keverve, az ének halk, a gitárok vinnyognak, a dob dübörög. Felsóhajtok, kidobom egy kukába a meleg löttyöt, és visszasétálok a sátrakhoz, veszek egy rendes, üveges sört. Legfeljebb a kocsiban alszom. Vagy itt a fák alatt… de inkább nem, ahhoz már öreg vagyok.
Találok egy üres asztalt, hát gyorsan letelepedek a padra, magam elé rakom a sört, a műanyag pohárba csak annyit töltök, amennyit azonnal megiszok, hátha így nem melegszik fel olyan gyorsan. Mivel nincs jobb dolgom, tovább töröm a fejemet az intuíció mibenlétén. Bonyolult a kérdés, mivel itt már az idő is szerepet kap. Hogyan lehet előre megérezni valamit ebben a tervekkel és akaratokkal összekuszált világban? És ebben a pillanatban megértem, régen miért működött jobban a mágia: sokkal kevesebben éltek a bolygón, sokkal kevesebb akarat akaszkodott össze…
Felkapom a fejemet és az üvegre fókuszálok.
– Szia Nóri!
Meglepődök rajta mennyire szárazon, semlegesen szól a hangom.
Nóri a jobb kezem felől megkerüli az asztalt. A harsány póló, rövidke, hímzett farmermellény, hosszú szoknya jól elfedi, mennyire lefogyott; arcát tányérnyi napszemüveg takarja, sötét haja könyökéig ér.
– Ülj le, ha gondolod! – intek az asztal túlsó oldala felé. Nóri a hatalmas napszemüveget feltolja a fejére – ettől hirtelen Mikiegér-formája lesz –, aztán bizonytalanul letelepedik. Végre szemügyre tudom venni a késő délutáni fényben fürdő arcát. Sápadtságát finom smink fedi, de a szája és szeme sarkában gyülekező ráncokkal az sem tud mit kezdeni. Nem is kell, ezek a ráncok árnyalják, teszik kifejezővé és méllyé ezt a fitos orrú, sötét szemű nőt. Számomra így is szép, sőt talán szebb, mint valamikor harminc éve, amikor megismertem. Azt hiszem, az ilyen arcra mondják, hogy szépen öregszik.
– Neked is szia – mondja fátyolos hangon.
– Te élsz – közlöm vele.
– Lényeglátó meglátás – válaszolja.
– Már elsirattalak – mondom rekedten. Ezzel nem hazudok, és látja is rajtam. Nézzük egymást.
A színpadon valami túlhangosított együttes kezd dübörgő dalba, körülöttünk hujjogás, nevetgélés, részeg kiabálás, fesztivál-kavalkád. Bennem pedig növekvő harag.
– Beteg voltam.
– Tudom – bólintok.
– Majdnem meghaltam.
– Tudom. Meghalt apukád. Elköltöztél a férjedtől. Majdnem belehaltál valami nyavalyába.
– Te kémkedsz utánam?
Csak ülök dühösen villogó pillantásának égető tüzében. Most magyarázzam el neki, hogy akárcsak két elektron, a mi életünk is össze van fonódva? Nem emlékszik rá, hogy ugyanazokat a könyveket olvastuk, ugyanazt a zenét hallgattuk, ugyanazzal a számítógépes játékkal játszottunk? Hogy ugyanazok a kérdések foglalkoztattak, ugyanaz volt a véleményünk a világ dolgairól? Hogy amikor évekig nem találkoztunk, akkor is végig ugyanazon a pályán mozogtunk? Most magyarázzam el neki, hogy nem kell kémkednem, elég ha figyelek az intuíciómra, és nyitva tartom a szememet?
Úgy látom, a kvantum-összefonódás közöttünk is működik, de csak egy irányban. Én érzem őt, de ez visszafelé nem igaz.
– Sokszor láttalak – mondom végül. – Messziről, buszon ülve, boltban, utcán. Van pár közös ismerősünk is, eljutnak hozzám a hírek. Ha akarom, ha nem. Akkor is, ha te nem akarod. Akkor is, ha elkerülsz, bár fogalmam sincs miért.
Szomorúan néz rám.
– Nem csak téged. Beteg voltam, senkit nem akartam látni…
– Két és fél éve január 5., 15 óra 46 perc. Úgy hessegettél el, mint egy zavaró szúnyogot, pedig csak boldog új évet akartam kívánni. Később tudtam, hogy beteg vagy, és amikor írtam neked, még a profilodat is eltüntetted. Aztán amikor az utcán észrevettél, inkább nagy ívben elkerültél.
Látom az arcán végigfutni az akaratlan fintort. Szégyen, megbánás? Abban a pillanatban megsajnálom. Kegyelmet viszont nem adok.
– Haragszol? – kérdezi.
– Igen. Azt mondtad, engem bármikor szívesen látsz. Bármikor szívesen beszélgetsz velem…
– Vannak helyzetek… – Összeszorítja a száját. – Teljesen más állapotban voltam akkor. Nem várom, hogy megértsd.
Pedig értem. Akkor is pontosan láttam, mit tesz magával, merre vezeti élete fonalát, értettem mit miért csinál. Ez persze nem tudta semlegesíteni a sértett hiúságom okozta haragot.
Előrébb hajolok. A bömbölő metál megköveteli ezt a mozdulatot, de igazából csak közelebb akarok hozzá kerülni.
– Egyetlen dolgot nem értek: miért nem szóltál, hogy segítségre van szükséged. Elég lett volna egy szó.
– Nem tudtál volna segíteni.
– Nóri!
Egy vidám fesztivál forgatagában komoran és szomorúan nézzük egymást a délutáni napfényben.
– Segítettem volna. Akárhogy. Ha azt mondod, hogy többet nem akarsz látni, akkor úgy. Megtettem volna, mert az első pillanattól szeretlek, és soha nem szűntem meg szeretni téged. Szeretni foglak akkor is, amikor az univerzum összeomlik, és szeretni foglak isten halovány emlékezetében is.
Minden szó igaz. Látja rajtam. Gyengédség költözik a pillantásába, bár a szomorúság továbbra is ott marad. A csend szinte megsüketít, ahogy a zenekar pillanatnyi szünetet tart, így tisztán hallom Nóri hangját.
– Tudom – mondja, aztán a banda tovább darál.
– Akkor szólj, ha segítségre van szükséged! Légy szíves! – szólítom fel indulatosan.
Nóri felkászálódik a padról, előrehajol, és megszorítja a kezemet. Évek óta ez az első őszinte, tiszta mosoly, amit felvillanni látok az arcán. Megszépül tőle, néhány másodpercre átvilágít rajta a fiatal Nóri hite és barátsága.
– Mennem kell – közli. Csak bólintok. Forog velem a világ a válasz jelentésében rejlő lehetőségek permutációitól, miközben bámulom távolodó, tömegbe olvadó alakját.

Egyirányú kapcsolat, mi? Istenem, de hülye és vak tud lenni az ember.