44. fejezet
Én, a nyomozó
írta Kovács Gábor
Napok óta ki sem mozdultam az irodámból, már ha annak lehet nevezni ezt a tetőtéri dohos lyukat, ahová bekönyörögtem magam. Azt viszont mégsem mondhatom az ügyfeleknek, hogy a legfelső emeleti mosókonyhában keressék a magánnyomozó hivatali helyiségét. Nekem persze tökéletesen megfelelt. Elszigetelt mindenkitől, viszont jól beláttam az utcákat az egyetlen, lőrés méretű ablakból. Fény alig szűrődött be, a félhomály pedig jótékonyan rejtette el lakhelyem hiányosságait. Ugyanis a lakásom is ez volt. Hálóm egy sufni, az ajtótól balra, ágyam egy falról lehajtható priccs. A bútorok hiányától legalább tágasabbnak tűnt az egész.
A falakra hamisított elismervényeket szögeltem eddigi, sosemvolt sikereimről referencia gyanánt, az egyetlen polcra pedig színezett vízzel teli üvegcséket pakoltam, megsárgult címkéikre kitalált, ám titokzatos hangzású megnevezéseket írtam kacskaringós betűkkel. Néhány olyan tárgyat is elhelyeztem, amikről még az eladóik sem tudták mire valók, viszont nagyon tudományosnak néztek ki. Rég megtanultam, hogy a látszat sokszor fontosabb, mint a produktum. A kereskedők legtöbbje pont ebből él, én pedig könnyen tanulok, ha némi nyereségről van szó.
Az unalom már tényleg kezdett kikészíteni, ezért ismét kihúztam a talált deszkákból, minden szakértelem nélkül összebuherált íróasztalom fiókját és kivettem az okádék módon kidolgozott, a művészet legkisebb jelét sem mutató bőrtarsolyt, ami legutóbbi fizetségemet rejtette. Nagyot sóhajtva beletúrtam.
Alig maradt benne néhány marékkal a Rafkótörpöktől elpofozott kiváló minőségű dohányból, amire a vándorkufárok verekedést provokáló árat szoktak mondani. Ez volt az utolsó ügyem, amiért fizetést is kaptam. Vagyis nem megkaptam, csak megszereztem a magamnak ítélt jussot. Az a hitvány banda megbízott, hogy derítsem ki,melyik varázsló hintett a területükre álcabűbájt, amitől nem találták meg a bányájuk bejáratát, ahol a szóbeszéd szerint drágaköveket kopácsoltak ki a föld beléből.
A királyi fizetés reménye azonnal adrenalinnal hugyozta tele tivornyáktól legyengült szervezetemet. Hetekig nyomoztam. Számtalan állast kiosztottam és rengeteg ütést hárítottam orrnyereggel, mire a végére jártam. Végül annyit sikerült kiderítenem, hogy az ostoba törpök csupán elfeledkeztek az ötven nyaranta esedékes területrendezésről és mivel néhány korhadt fát kivágtak, ami a tájékozódásukhoz elengedhetetlen volt, körbe-körbe ténferegtek egyre elkeseredettebben és egyre hangosabban hajtogatva, hogy ellopták a bányájukat. Ebből is látszik, milyen agykapacitással rendelkeznek, fizetni viszont nagyon nem akartak. Hiába fájt minden tagom az elhivatott munkavégzéstől, néhányukat azért rendesen el kellett látnom. Még a nagy bölcsességű Vezérrafkót is ki kellett dobnom egy csukott ablakon, miután elég szakszerűen megroncsoltam az arcát, de a smaragdok létezését továbbra is tagadták. Kénytelen voltam magam utánajárni a dolognak, úgyhogy nagy műgonddal forgáccsá vertem mindent a házaikban. A művelethez nagyban hozzásegített az a méregerős ital is, amit egy, a negyedik rúgás után lezáratlannak nyilvánított pincében találtam egy érkeztem előtt még kristályvitrinnek nevezett tárolóban. Mint utóbb kiderült, egy több száz éves szent nedűt pusztítottam el, amit csak a legnagyobb ünnepek alkalmával bontanak fel és akkor is csak egy kiskanálnyi mennyiség a porció. Az egész demizsont magamba öntöttem veszélyességi pótlék gyanánt. Mivel ezek a népek elég puritán életet éltek, értéket egyáltalán nem tartottak, meg kellett hát elégednem messzi földön híres dohányukkal. Két zsákkal vettem magamhoz. Gondoltam rá, hogy eladom, de akkor egészen biztosan már egy földalatti tömlöcben várnám a halált, hiszen ekkora mennyiséget a törpökön kívül még senki sem látott, az egyszerű népek pedig minden bizonnyal rám testálnának valami büntettet, csak úgy, irigységből. Besúgókból van egy kis túlkínálat mostanában.
Olcsó krehalevélbe sodortam meg a nemes dohányt. Eredetileg pipába kell tömni, de az nekem túl gyenge, a pöfékelés pedig nem gondolkodásra késztet, mint általában mindenkit, hanem egyszerűen elaltat. Egy porig égett lakhely nem igazán vetne jó fényt frissen indított karrieremre.
Az elkészült szivart néhányszor megpörgettem ujjaim között, ahogy a hős vitézek szokták diadal után, majd az orromhoz emeltem és élvezettel szagoltam az elejétől a végéig. Kezdett visszatérni a jövőbe vetett hitem.
Kihúztam a másik fiókot, ahol a tűzszerszámot sejtettem. Hosszas keresgélés után találtam csak meg a nagy becsben tartott eszközt a telefirkált pergamenek, kiszáradt írópálcák és kiürült Rottykonyakos ampullák káoszában. Szilárd meggyőződésem, hogy a rendrakás mellőzése a sikeres nyomozás alapja.
Megpróbáltam meggyújtani a számban fityegő szivart. Sikertelenül.
Másodszorra is csak egy apró lobbanás történt, ami szinte azonnal el is illant.
A sárkányszusszból is kifogyóban voltam, így csak a negyedik próbálkozásra sikerült kidörzsölnöm a mocsárszagú zöld lángot a bádogmécsesből.
Megkönnyebbülten dőltem hátra a nyikorgó, jobb napokat már nagyon régen nem látott széken. Egy utcai mulatságról emeltem el, néhány tarisznyányi vadhússal és gőzölgő kenyérrel együtt, érkezésem után nem sokkal. Ez rögtön előhozta éhségemet, de még korgó gyomrom sem gátolhatott meg abban, hogy átadjam magam az átmeneti nyugalomnak és az illatos füst fojtogató ölelésének.
Pöfékelés közben az elmúlt dicső csatákra gondoltam, amikből kimaradtam. Persze önhibámon kívül. Apám kéretlen közbenjárásának köszönhetően engem egy kietlen pusztába vezényeltek, ahol az volt a dolgom, hogy védjek egy földet. Évekig. Máig nem tudom miért volt fontos az a föld, de én megvédtem. Mivel a viskóban, ahol elszállásoltak megvolt mindenem, nem nagyon izgatott a kérdés. A környező erdők roskadásig voltak olyan gyümölcsökkel, amiket erjesztés és lepárlás után könnyedén nyugtató hatású folyadékká lehetett alakítani. Hamarosan minden napom békés delíriumban telt. Azt hiszem, innen datálható elkötelezettségem a tivornyák iránt, habár előtte is voltak már elég biztató próbálkozásaim.
Néha betért egy-két eltévedt vándor, kiket útbaigazítani ugyan egyszer sem tudtam, de szívesen megvendégeltem őket, hiszen egyikük sem volt gyanús. De ha azok is lettek volna, nyilván nem veszem észre az agyamat körbeölelő ködfátyoltól, ami egy idő után inkább sűrű szövésű, nehéz szövettakaróvá vastagodott.
Ilyenkor napokig mulattam végre nem csak egymagamban.
Testvéremmé fogadtam a magányt, és remekül szórakoztunk. Az éjszakák és nappalok már nem váltogatták egymást vidám birodalmamban, a csendes pusztaság lett szép új világom. Az időt is száműztem, azt reméltem, örökre, de parancsomat megtagadva visszatért a hálátlan.
Eszméletlenül feküdtem éppen a ház lépcsőjén, amikor a távoli harcok véget értek. Büdös voltam és ápolatlan a küldönc érkezésekor. Állítása szerint percekig rugdosott hiába, és már szomorú elmúlásomat kezdte diagnosztizálni, amikor horkantottam egyet és résnyire kinyitottam a szemem. Nagy örömében még egy vödör jéghideg vizet is rám locsolt, sőt még a vödröt is hozzám vágta. Minden bizonnyal a szanitécektől leste el ezt a primitív technikát, mindenesetre hatásosnak bizonyult. Miután nagy nehezen kezdett visszatérni félárbocra engedett értelmem, közölte, háborús szolgálatom véget ért, elhagyhatom a területet. Egy csomagot nyújtott át, majd lovára ült. Sokáig bámultam az egyre zsugorodó porfelhő után, mire rájöttem, ez már nem álom és csomagolnom kell. Még azért adtam magamnak egy kis időt, hogy hozzászokjak a valósághoz, amit magam mögött hagytam, ki tudja már mikor.
Minden, amit vinni akartam elfért egyetlen krumpliszsákban, ruháim már nem voltak, csak ez az egy rongyos, amit hordtam. Többször lementem ugyan a közeli patakhoz, hogy mossak, de a sebes víz mindig magával ragadta egyre fogyó ruhakészletem darabjait. Még nem néztem ki koldusnak, de épphogy megütöttem egy vándor szintjét. A megmaradt, saját főzésű italokat is poggyászomba raktam, úgy gondoltam fizetés helyett még jól jöhet, hiszen a zsoldomat tartalmazó doboz elég aprócska volt és súlya sem olyan mértékű, mint amire számítottam. Biztos később fogom megkapni a többit – gondoltam. Egy összetekert papír volt még a doboz mellett, ami bizonyította, milyen remek szolgálatot tettem a tartomány megvédése és/vagy visszaszerzése érdekében az elmúlt időben. Valószínűleg sok előnnyel jár egy ilyen irat, ezért cafatokra téptem, és magam mögé dobtam a maroknyi fecnit, amit a szellő tegnapi territóriumom legtávolabbi részeibe sodort. Tudtam ki az, akinek megköszönhetném a törődést, ha nem lennék önfejű és makacs. Vagy teljesen hülye, attól függ, honnan nézzük.
Jó apám messze földön elhíresült békítő a varázslók, mágusok, boszorkányok vitáinak megoldásában. Többek között ő tett pontot a legendás Rombolov-Odabasov vita végére, vagy említhetnénk a Ködszörnymészárló-gép incidenst is. Mivel soha nem akartam továbbvinni a szakmát, ezért úgy egyeztünk meg, hogy találok magamnak olyan foglalkozást, amiben hasonló magasságokba emelkedhetek, ezzel tovább örökítve a család jó hírnevét. A harc jó ötletnek tűnt. Viszont apám elkezdett félteni, ezért kihasználta kapcsolatait és közbelépett. Mivel most ennek is vége lett, komoly aggodalom kezdett úrrá lenni rajtam, jövőmet illetően. Önteltségből nyilván nem akartam az otthoniakhoz fordulni. A büszkeség, ami már oly sokszor bajba sodort, még mindig nem akarta maga elé engedni az alázatot.
Utoljára még megfordultam és végignéztem a gyönyörű pusztán. Az emlékek után kutattam, de egyet sem találtam, amivel illően búcsúzhattam volna, ezért csak egy adag slejmet köhögtem fel. A köpet nagy ívben hagyta el torkomat, majd eltűnt egy fűcsomóban.
– Picsába! – kiáltottam fel keserűen és elindultam következő életem felé.