– Nemrég jelent meg a Főnix Könyvműhelynél legújabb regényed, A
torony titka. Mesélj róla!
– A kiadóvezető, Farkas Zoltán eredeti
felkérése egy lovagkorban játszódó ifjúsági regényre szólt. Egy olyan világ
bemutatására, amiben szerzőként viszonylag otthonosan mozgok.
Mivel a magyar történelem
lovagkorára nem egészen ugyanazok a szabályok jellemzőek, mint a
Nyugat-európaira, ezért helyszínként a XIV. század eleji Dél-Franciaországot
választottam. A torony titka három kisnemesi származású testvérről szól, akik
egy olyan kalandba csöppennek, ami felpezsdíti az amúgy unalmas
hétköznapjaikat. A testvérek látszólag egy-egy tipizált sémára illeszkednek.
Van a legidősebb testvér, akiből majd lovag lesz, és a kor szokásainak
megfelelően ő örököl majd mindent. Az öccse papi pályára készül, ami akkoriban
a másodszülött fiúk boldogulásának egyik útja volt. És a húguk, akinek
úrhölgyként kellene viselkednie… Csakhogy lélekben mindhárman kis lázadók, akik
sehogyan sem bírnak megmaradni a számukra kijelölt társadalmi leosztásban, és
inkább a maguk útját járják.
Ők hárman nyomoznak egy olyan
ügyben, ami talán csak a fejükben létezik. A vár egyik tornyának felső
ablakából éjszakánként olykor fény sugárzik, a lépcsőkön furcsa szag terjeng,
és gyakran szokatlan hangok hallatszanak. Ráadásul mintha az édesapjuk is titkolna
valamit a három testvér elől. Csoda-e, ha úgy döntenek, hogy a saját kezükbe
veszik az ügy felgöngyölítését?
A cselekmény során, mintegy a
háttérben, bemutatom a korra jellemző sajátosságokat: a kötelmeket és az
elvárásokat, a lovagi neveltetést, az egyház mindenhatóságát, és a férfi
központú társadalom női nemmel szemben tanúsított felsőbbrendűségi nézeteit,
valamint a tanulni vágyás nehézségeit. Mindezt úgy, hogy egy mai gyerek számára
is élvezetes maradjon, azaz megtalálja a számára ismerős kapaszkodókat,
ugyanakkor átérezhesse egy másik „világ” problémáit és terheit. Ennek érdekében
olykor úgy alakítottam a körülményeket, hogy azok némileg eltérnek a
középkorban megszokottaktól.
Mindez azonban csupán a háttér.
Mert a történet, ha nem is szájbarágósan, de az önmagunkba vetett hitre,
kitartásra, családszeretetre és összetartásra nevel. Arra, hogy miképpen
álljunk ki magunkért és a szeretteinkért, még akkor is, ha saját félelmeinkkel
kell szembenéznünk. Ez az igazi bátorság.
– Mennyiben más
ifjúsági regényt írni?
– Egy ifjúsági regény szerzőjének hatalmas felelőssége van. Egyszerre nevel, oktat és szórakoztat. Sokkal
inkább, mint bármely más író. A szöveg, a történet, a mögöttes mondanivaló
hatással van a gyerekek szellemi fejlődésére, mindarra, ami olvasás közben
tudat alatt az elmében zajlik, és ott beépülve hatással van a jellemre. Apropó
mögöttes mondanivaló. Anélkül is lehet írni, de minek? Lehet, hogy nem tűnik
fel minden esetben, de attól még ott van. Legalábbis az én írásaimban.
Mielőtt hozzáláttam A torony titkához, azt gondoltam,
könnyebb dolgom lesz egy ifjúsági kötettel, mint az eddigi történelmi
regényeimmel. De hamar észhez tértem. Mert hiába csábít a könnyedebb hangvétel –
nem attól lesz egy regény ifjúsági, hogy a szerző bugyutára veszi a figurát. Sem
attól, ha eldönti magában, hogy ezt most gyerekeknek és nem felnőtteknek írja, de
ennyivel ki is merül a dologra való törekvése. Nem szabad szem elől téveszteni
a gyerekek igényeit sem. Az ajánlott korosztály csökkentése nem
színvonalcsökkentést jelent. Éppen ellenkezőleg! Sokkal nagyobb figyelmet
követel, mert a fiatalabb olvasóközönség nem csupán érzékenyebb bizonyos
dolgokra, de kritikusabb is. Még akkor is, ha nincsenek is ennek tudatában.
Nincs annál rosszabb, amikor egy
szerző leereszkedően ír a fiatal olvasóközönségnek, és állandóan azt érezteti
velük, hogy vagytok ti, a gyerekek, meg vagyok én, a felnőtt. Hasonlóan
kellemetlen, amikor az író gyerekként akar gondolkodni, de sehogyan sem sikerül
neki. Ha a fiatal olvasó megérzi ezt,
akkor már nagy baj van. Remélem, nekem sikerült elkerülnöm ezeket a hibákat,
mert a mai napig él bennem néhány kellemetlen emlék, amikor az író mintegy
kikacsintott rám, a kiskorú olvasóra. Ez szilánkokra zúzza az olvasási élményt,
és azonnal visszarángat a valóságba. Ilyenkor már csak tisztességből olvastam
tovább, vagy azért, mert érdekelt a történet vége. A következő kötetet, és a
szerző egyéb munkáit pedig messzire elkerültem.
Korosztálytól független szabály:
egy regény akkor jó, ha elhiteti az olvasóval, hogy amit olvas, az valóságos. A
lényeg, hogy az olvasót beszippantsa a szöveg, és úgy érezze, részese az író
által megálmodott világnak. Nem attól lesz hiteles egy történelmi regény, hogy
az utolsó betűig megfelel az éppen aktuális történelemkönyveknek, hanem attól,
hogy az ábrázolt világ, és annak szereplői valóságosnak hatnak.
A felnőtteknek szánt történelmi
regényeimnél azt szoktam hangoztatni, hogy nem díszletként használom a
történelmet. A torony titka azonban ifjúsági regény, és úgy éreztem, ebben az
esetben nem a történelem, hanem a történelmi közeg a fontosabb. Elvégre nem
terhelni akarom a gyerekeket a történelemmel, hanem épp, hogy megkedveltetni
velük. Sokkal fontosabb, hogy bemutassam, a gyerek gyerek volt száz meg ezer
évvel ezelőtt is. Ugyanolyan kis kópék és csínytevők voltak, mint a maiak, és bár
az elvárások mások voltak, az azoknak való megfelelés pontosan olyan nehezen
ment, mint ahogyan ma is.
Így aztán arra koncentráltam, ami
gyerekként engem is érdekelt. Egy pici misztikum, sok titok és nyomozás, na meg
egy csipetnyi humor, és rengeteg kaland − mindez sok-sok érzelemmel
megbolondítva.
– Regénybéli karaktereidnél mennyire merítesz valós emberekből? Na jó,
mint történelmi-regény író, korlátozva vagy, de a fiktív szereplőidnél ez
hogyan alakul?
– Előfordult már, hogy
kifejezetten megihletett egy-egy személy, és egy az egyben beleírtam a
történetbe. De nem ez a jellemző. Inkább érzéseket, impulzusokat emelek át a
valóságból, reakciókat és személyiségfüggő viselkedéseket. Fejben van egy
alapelképzelésem az adott karakterről, és megpróbálom olyan viselkedésmintákkal
felruházni, amiket a való életben tapasztalok az ilyen típusú emberektől.
Persze vannak szélsőséges kivételek. Jó esetben fogalmunk sincs, hogyan
viselkedik mondjuk egy gonosztevő, és csupán a fantáziánk, valamint a filmek és
a regények adnak némi támpontot. Vagy egy pszichológia könyv.
A történelmi karakterek
személyiségének megalkotásánál sem járok el másképp. Lényegében semmit nem
tudunk ezekről az emberekről. Az, hogy vannak feljegyzések a tetteikről, jó kiindulási
alapot ad. Ezekből rásejthetünk, hogy a döntéseik mögött milyen jellem
rejtezik.
És ha már megvan az adott jellem,
előbb-utóbb írni kezdi magát a szereplő. Innen tudom, hogy jó úton járok, még
akkor is, ha sokszor nem azt teszik, amit én szeretnék. Az író nem istene,
csupán atyja az általa alkotott karaktereknek.
– „Ha írok, korok,
dimenziók között ugrálhatok, szabad vagyok…” – egy kedvenc ismerősöm gondolata.
Te miért írsz? J
– Azért, mert jólesik. J És reményeim szerint
mások is örömüket lelik benne.
– Mit várhatunk tőled
legközelebb?
– Erre magam sem tudom a választ.
Szeretném azt mondani, hogy legközelebb az Eretnek
sorozatom második kötete várható tőlem, de erre semmi garanciát nem tudok
vállalni. Most is motoszkál a fejemben egy új regény gondolata, ami nagyon elő
akar törni belőlem, sőt, fejben lényegében már készen is van. Azok számára,
akik az Eretneket várják,
megnyugtatásul annyit közölhetek, hogy az emlegetett regény is történelmi, de
természetesen a megkezdett trilógia minden körülmények között elsőbbséget
élvez. Legfeljebb egyszerre írom a kettőt…
És persze A torony titka folytatásaira is megvannak a tervek, de szükségem
van hozzájuk némi pozitív visszacsatolásra, hogy lássam, van kinek írni.
