2019. március 3., vasárnap

Megjelent a Street Writer – kallódó novellák első száma



A napokban jelent meg a Street Writer első száma. Az alkotók válaszolnak a körkérdésre.
Mi ez a Street Writer? Hogy kezdődött, te hogyan csöppentél a közepébe? Miről szól a novellád?

Novák Gábor: Az egész a Herczeg Szonja novella gerilla projektjéről szóló velvetes cikkel kezdődött (nem, nem olvasok rendszeresen velvetet, egy kedves kolléganőm linkelte be nekem az ominózus riportot). Az ötlet, hogy tömegközlekedési eszközökön, megállókban, a város legkülönfélébb pontjain alternatívát kínáljunk az utazóközönségnek, hogy a facebook hírfolyam napi századik végiggörgetése helyett egy kis irodalommal frissítse fel elméjét. Amiben tovább léptünk, hogy szellemi termékünknek folyóirat jelleget adtunk, hátha a külcsín jobban a belbecsre irányítja az olvasók figyelmét.
A kiadvány demokratikus keretek között készül: ki a címet adta a magazinhoz, ki a borítót, ki a novelláit. Underground módon terjesztjük az áldást, ha kell, gerillamarketing-eszközökkel is dolgozunk. Remélem, sikerül egy kis pezsgést generálnunk; nekem már van is pár ötletem, amivel tovább népszerűsíthetjük az olvasást és a magazinunkat.
A novellám a zene erejéről szól – ha az elolvasása után akár csak egy ember is kedvet kap hozzá, hogy utánanézzen az írásomban említett előadóknak és zeneszerzőknek, úgy érzem, már megérte a dolog.

Kovács Gábor: Az ötlet Herczeg Szonjától származik, aki a saját novelláit kezdte gerilla marketing módon terjeszteni villamosmegállókban, buszon, metrón. Mi csak tovább fejlesztettük az ötletet azzal a szándékkal, hogy a lakosság utazás közben ne felesleges információkkal mérgezze az agyát miközben a telefonját használja unaloműzőnek, hanem tartalmasabb, esetleg elgondolkodtató írásokat olvasson.
Mint kiderült, az írói exhibicionizmus kompatibilis az elgondolással, így néhány hét alatt meg is születhetett a kiadvány, amire már a megjelenés előtt is nagyobb igény mutatkozott a vártnál. A fiókban porosodó kiadatlan ám megjelenésre érdemes novellák gyűjtőhelyeként terveztük meg ezt a teljesen underground újságot, ahova folyamatosan várjuk akár a már használt írásokat.
Az én novellám is egy 1956-os forradalomhoz kapcsolódó pályázatról kihullott anyag, amit nem szerettem volna szemétbe dobni.

V. Z. Fruzsi: Craz kérésére csatlakoztam a megmozduláshoz, és épp volt elfekvőben novellám... A Street Writer szerintem kicsit értékteremtés, kicsit lázadás.
A novellám korunk egyik legkomolyabb problémájára igyekszik felhívni a figyelmet, sajátos szimbolikával. Ha az olvasót gondolkodóba ejti, az már félsiker.

Magola Roland: Kovács Gábor dobta fel a labdát, hogy vannak-e merevlemezen kiberporosodó novelláim egy ingyenes terjesztésű magazinhoz, melynek célja felkelteni az emberek olvasóvágyát.
A novellám a kezdő írók tipikus jellem- és írástechnikai hibáit parodizálja.

Craz: Valami karcolat.hu oldalon jött szembe az ötlet és a felhívás, aztán gyorsan összeállt az elkövetők csapata. Van szerencsém ismerni néhány éve az alkotókat, így én is szívesen csatlakoztam.
A Dallamtapadás a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház fantasy világán játszódik, Sárkányszikla egy délelőttjét mutatja be (ő egy átlagos hegyvidéki törpe, nem dombitörpe), a fő cselekményszál, hogyan szerez frissen vágott macskafarkakat.



Az első szám tartalma:

V. Z. Fruzsi: A manó
Novák Gábor: Chess and jazz
Craz: Dallamtapadás
Magola Roland: Így írtam én

Kovács Gábor: Este jövök


Fellehető véletlenszerű helyeken, valamint 1068 Budapest, Vörösmarty utca 25., Panda Print stúdió.

2019. február 27., szerda

Megjelent a Lidércfény 2019. februári száma


Megjelent a 2019. februári AKF - XI. évf. 2. szám
Külvilág / Lidércfény (1 katt) Lidércfény HQ
2019.02.27.
SzerkesztésCikk szerkesztése
A mai napon megjelent a 114., 2019 februári Lidércfény amatőr kulturális folyóirat (AKF) – XI. évfolyam 2. száma.
Tartalom:
Interjú
Jimmy Cartwright - Nagy cégek és kis projektek is „foglalkoztatják” – Interjú Nóthof Ferenc grafikussal
Novellák
Ann Heart - A kívánság
Nathandriel - Éjfekete óceán
kosakati - Gombnyomásra
Johhny Silver - A sámán macskája
Kapitány - Egy furcsa utazás igaz története
Anonymus R. Chynewa - Illedelmes Halál
A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával
Josh Sword - Nagy Eszes Alfréd legendája
Versek
edwardhooper - A Hold sötét oldala
Kosakati - Szürke...
Mab Tee - Hõs hajótörött
Angyalka146 - Hová tûnt?
Banderas - Hajnalok
Tordai Gábor - Felszín
Lir Morlan - Tájképek
Tordai Gábor - Ébren éjjel
Kétvirág - Vonaton
jocker - Te vándor felhõ
Filmrovat
Jimmy Cartwright - Hang nélkül (A Quiet Place)
Könyvajánló
Scholtz Róbert - „Kik bujócskázni mentek a halállal”
Interjú
Jimmy Cartwright - Egy új magyar képregény-ciklus születése - Az Utolsó Elõtti Huszár
Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat XI. évfolyamának 2. száma PDF és FlipBook formátumban az alábbi hivatkozásokon érhető el:
Teljes felbontású, nyomtatható változat:
http://www.lidercfeny.hu/…/a…/2019/lidercfeny_akf_201902.pdf
Kis felbontású, mobilra, tabletre szánt változat:
http://www.lidercfeny.hu/…/…/lidercfeny_akf_201902_small.pdf
Örül, és szórakozva kulturálódik!

2019. január 28., hétfő

Megjelent a Lidércfény 2019. januári száma


Megjelent a 2019. januári AKF - XI. évf. 1. szám
A mai napon megjelent a 113., 2019 januári Lidércfény amatőr kulturális folyóirat (AKF) – XI. évfolyam 1. szám.
Tartalom:
Interjú
Jimmy Cartwright
Zsírkrétától a digitális tábláig
Kiss Márton Gyula grafikus
Novellák
Dália - Vasútállomás
Ebenezer - A látnok
Cyrano - Lovag és Sárkány
Klark - Ess, esõ!
Anonymus R. Chynewa - Az igazság a reptiliánokról
A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával
Esvy - Csataló
Versek
Fuvallat - XXV.
edwardhooper - Kihûlt világ
Blaze Val - Az utas
jocker - Hinni, bízni, remélni…
Ann Heart - Téli játék
NZ - Várakozás
Hollótoll - Árnyalatok
Macskas Tosca - Téli mosoly
Kolumbán Jenõ - Fehér felhõk
bel corma - Tavaszi éj
Könyvajánló
Jimmy Cartwright - Megütköztem a zónával
Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat XI. évfolyamának 1. száma PDF és FlipBook formátumban az alábbi hivatkozásokon érhető el:
Teljes felbontású, nyomtatható változat:
http://v2.lidercfeny.hu/download/…/lidercfeny_akf_201901.pdf
Örül, és szórakozva kulturálódik!

2019. január 13., vasárnap

Mészáros András (Ndy): Mennybe az angyal

Életem során sokszor elgondolkodtam azon, létezik-e valamiféle meghatározott esemény, ami végleg megváltoztathatja ránk szabott, előre elrendelt sorsunkat. Sokan mondják, hogy az emberi jellemvonások legtöbbje már egészen fiatalkorban kialakul; szerintem mégis, mindig van egy törékeny határ, egyetlen apró pillanat, amelyet ha átlépünk, eddig teljesen új, soha nem látott világ tárja ki előttünk kapuit. Akárcsak előttem, akkor, ezerkilencszázkilencven telén, két nappal karácsony előtt. Hazudnék, ha azt mondanám, minden akkor kezdődött, de a döntés és a tett azon a fagyos téli éjszakán ért valósággá.
Miközben keleten Irak lerohanta Kuvaitot, és bukott angyalok gyanánt bombafüzérek hulltak az égből, addig nálunk, ebben az apró, közép-keleteurópai országban mindenki a meghitt, békés ünnepekre készült.
Egész előző nap havazott, fehér paplant terítve a főváros szennyel és mocsokkal borított utcáira, és a sötéten meredő bérházak közt meghúzódó apró terekre. Pillanatnyi megnyugvást csempészett még a szocializmus szögmérővel és vonalzóval szerkesztett, kiégett lelkektől nyüzsgő kaptártelepeinek vasból és betonból épült falai közé is.
Nálunk, a kertvárosban szintén ünnepi díszbe öltöztek a fák, puha köntös alá rejtve csupasz, esdeklőn égnek
nyújtott ágaikat.
Reggel óta izgatottan járkáltam a jól fűtött, öreg házban. Ebben az apró, repkénnyel és málló vakolattal borított téglaépületben láttam meg a napvilágot, itt éltem le életem első két évtizedét. Szüleim aznap vidékre utaztak és tudtam, csak szenteste érkeznek majd haza. Egyedül voltam, Annát vártam.
Kamaszként, izgatottan készültem a nagy napra: végre háboríthatatlanul együtt lehetek a lánnyal, akit már oly’
régen az életem, sőt, létem részének éreztem. Több volt köztünk, mint barátság, és több mint szerelem.

Szürkült: a szomszédos házak ablakai mögött gyúló megannyi karácsonyfaizzó és gyertya csalfa lángja visszalopta a színeket a közelgő éjszakától. Jó ideje az utcát lestem. Leheletem ködös páraréteget mázolt az üvegre, melyen keresztül minden szögletes, kaleidoszkóp-szerű mintákba állt össze. Pulóverem ujjával megtöröltem az üveget és megpillantottam Annát, amint a nagyobb hóbuckákat kerülgetve, egy igazi angyal földöntúli tündelépteivel közeledik a jeges úton.
Talán ez az önkéntelen báj volt az, ami már gyermekként megfogott benne. Egy pillanatra az általános iskolában töltött első napom jutott az eszembe, amikor először találkoztunk. Emlékszem, félve léptem a zord és idegen osztályterembe, de ahogy megláttam az első padban ülő vékonyka, aranyhajú kislányt, úgy éreztem, teljes lelkem feloldódik annak pajkos, örökvidám tekintetében. Szótlanul leültem mellé; csak napokkal később szedtem össze a bátorságot, hogy végre megszólítsam.

Természetesen ma már nem tudok minden apró momentumot felidézni, legtöbbször csak futó részleteket: egy
önkéntelen félmosolyt, egy ismerős mozdulatot, a puha kis kezét az enyémben… Ezeket az emlékfoszlányokat mégis igazgyöngyökként őrzöm, szívem legmélyére zárva.
Az együtt töltött évek során egyre inkább elválaszthatatlanok lettünk: gyakran elég volt egy röpke pillantás,
egy bátorító ölelés, hogy még a legelviselhetetlenebb napjaimba is életet, reményt csempésszen.

Visszatérve ahhoz a karácsony előtti estéhez: a kertkapu halkan megnyikordult, Anna csendben a nyitott bejárati ajtóhoz osont, és kedves mosollyal az arcán belépett a házba. A teljes mosolyt persze nem láthattam, hiszen kötött sálját az arca elé tekerte, de melegen csillogó szürkészöld szeme és az apró, fitos orra körül szétszaladó, halvány nevetőráncok mindennél inkább árulkodtak jókedvéről.
– Nem látott meg senki? – kérdeztem kissé idegesen.
– A szüleim úgy tudják, Marikáéknál alszom – válaszolta megnyugtató hangon. Idő közben megszabadult a nyaka és az arca köré tekert, majd’ másfél méter hosszú sáltól.
Átöleltem. Még a vastag bundakabáton át is éreztem, hogy törékenynek tűnő, formás teste milyen izmos, mennyire tele van élettel és energiával. Első pillantásra senki nem hitte volna, mekkora erő szorult ebbe a törékeny lányba… Ahogy azok a fiúk sem, gyerekkorunkban, a vonatsínek mentén.
Emlékszem, bicajjal mentünk ki a vasúti töltésekhez, hogy vágyakozva lessük a távoli ismeretlen felé robogó,
hosszú szerelvényeket.
– Egyszer örökre elviszlek innen – jelentettem ki komolyan, magam elé meredve.
Két ujja közé fogta az állam és felemelte a fejem. Azt hiszem, akkor csókolt meg először.
Sajnos a meghitt pillanatot elrontotta az a néhány felsős fiú, akik délutáni szórakozás gyanánt úgy döntöttek, keresnek valaki náluk gyengébbet, akin kiélhetik gátlástalan, zsarnoki hajlamaikat. Általában még az idősebbek is meghátráltak komor, sötét tekintetem elől, de azok, ott, vitathatatlan erőfölényben érezték magukat. Először csak a bicikliket rugdosták, majd az egyikük hozzám lépett és a földre tepert. Sztoikus nyugalommal készültem fel az ezt követő verésre – azidőtájt alkoholista szüleim miatt volt benne részem elégszer –, amikor Anna mindannyiuk meglepetésére, tíz körömmel ugrott az engem gyötrő srácnak.
Mint később megtudtam, a karja két helyen is megrepedt, néhány perccel később mégis elégedetten nézte a megfutamodni kényszerülő gaztevőket. Az, amelyik rám támadt, élete végéig a szeme alatt viselte Anna körmei által okozott makacs hegeket.

Persze gyermekként még nem tudhattam, amit később, azon a napon, őt ölelve már sejtettem: hogy az a távoli hely csupán a fejemben létezik és azt, hogy egy egyszerű utazásnál sokkal többet kell tennem ahhoz, hogy mindezt neki is megmutathassam.
Mégis biztos voltam benne, hogy sikerülni fog: jó ideje készültem rá, rég elterveztem mindent.
Anna levette a kabátját és pulóverét, de még mindig az előtérben állt. Huncut mosollyal tovább vetkőzött: nemsokára már csak egy apró, fekete bugyi volt rajta, majd amikor a szobába lépett, csábos mozdulatokkal attól is megszabadult. Rámosolyogtam és kézen fogtam. Először kicsit megdöbbent, amikor rájött, hogy a pince felé vezetem, de bízott bennem, ahogy én is őbenne.
Nem is kellett csalódnom. Sok év telt el azóta, sok lánnyal és asszonnyal tettem ugyanazt, amit akkor vele, de az együtt eltöltött órákat semmi sem közelítheti meg. Talán ott és akkor álltam a legközelebb hozzá, hogy
megértsem, milyen lehet Istennek lenni.

Végül mégsem lett fehér karácsonyunk. Másnap olvadni kezdett a hó, felfedve az alatta rejtőző hányásszagú,
barnásan rothadó avart.
Anna testét a kert végébe, egy terebélyes ecetfa tövébe temettem.
Kivételes volt, különb, mint azóta bárki: bár azon az éjszakán órákon át nyöszörgött és sírt, de soha, egyetlen pillanatig sem könyörgött kegyelemért.



Az illusztrációt Pozsgay Gyula készítette


A novella megjelent a Kalandok és kalandozók első kötetében, aminek harmadik, illusztrált kiadása ingyenesen letölthető a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház facebook csoportjából: https://www.facebook.com/groups/969480656518032/

2019. január 12., szombat

Sren Tilesh: Lélekalja Kávézó

Sokan voltak megint, mint minden este.
A pecsétes pult mögött, néhány homályos izzó furcsán torz, piszkos fényében poharakat törölgetett a bulldogképű csapos, és nem zavartatta magát, ha a szájából lógó cigarettáról hamu esett a boldogtalan konyharuhára, amellyel dolgozott. A rongy ettől nem lett tisztább, sem koszosabb, neki teljesen mindegy volt: akárcsak Slimnek, a gazdájának, és bárkinek, aki látta.
A Lélekalja Kávézó vendégei nem azért jártak ide, hogy Slim higiéniai előírásait felülbírálják, és nem érdekelte őket, mit tesz a poharakkal azok rendeltetésszerű igénybevétele után. Ők felhajtották, ami felszolgáltatott, és aztán a saját dolgukkal foglalkoztak.
Rőt üstöke alól felvillantva vérhálós szemeit, Slim végignézett törzsvendégein. Mint tulaj, felszolgáló és kidobóember egy személyben igen gyakran tette ezt, méghozzá bizonyos tulajdonosi büszkeséggel. Kérges szíve mélyén talán még kedvelte is a kétes hírű társaságot.
Méregkeverők, tolvajok, utcalányok, bérgyilkosok, sikkasztók, bukott tisztviselők: a társadalom peremvidékén lézengő törvényenkívüliek ültek a Lélekalja Kávézó apró, kör alakú asztalai körül, és iszogatták napi betevőjüket. Soha, senki nem vitatta, valódi-e a pénz, amivel fizetnek, amiképpen soha, senki nem érdeklődött a múltjuk felől sem. Nem firtatták nemzetiségi hovatartozásukat, mert nem tartoztak sehová, még akkor sem, ha némelyikük akcentusát tisztán lehetett hallani; továbbá nem vonták kétségbe fegyvertartási engedélyük vagy egyéb hivatalos okmányuk meglétét. A meggondolatlan érdeklődő a legjobb esetben is ellenséges tekintetek, rosszabb esetben pedig fegyverek kereszttüzében találhatta magát.
Csendes, nyugodt este volt ma: nem röpködtek kések, sem egyéb éles tárgyak a levegőt helyettesítő vastag füstben. Senki nem vert, nem ölt senkit, nem hangzott sikoly, halálhörgés, ökölcsattogás, káromkodás, csontzene. Nem folyt vér, és Rumi, a hely transzvesztitája sem hányt a kricsmi közepére: miután elénekelte ma esti strófáját, békésen ücsörgött a hátsó asztalnál, és üveges szemmel bámulta a hamutartót. Néha csuklott egyet, de ezt hallgatni messze jobb volt, mint feltakarítani utána, szóval Slim elégedetten biccentett.
Bell, a Lélekalja különbejáratú háziorvosa – egy elzüllött sebész – a kivénhedt bárzongora mellett bóbiskolt. Fekete orvosi táskája, amelyet ő következetesen bőröndnek nevezett, a hangszer tetején terpeszkedett. A jó doktor – becsületes, ám rég feledésbe merült neve szerint Dr. Joachim Bell – halkan hortyogott. Lélegzete időnként meglebbentett néhány elsárgult, repedt szélű kottapapírt. Bell dokit valahogy sosem látta senki enni, inni, szükségét végezni. Ő csak háromféle tevékenység közepette volt megfigyelhető: aludt, klimpírozott a zongorán, vagy dolgozott. Hivatása gyakorlása közben hirtelen haragból elhajított bicskákat, sörösüvegeket távolított el a jajgató áldozatok zsigerei közül, azután türelmes kézzel fércelte a sebszéleket. Dobócsillagokat, lövedékeket feszegetett ki a kárvallottak csontjaiból, ideges szépasszonyoknak szerzett be szakmájukhoz nélkülözhetetlen kellékeket, alkoholmérgezett matrózoknak mosta a gyomrát. A környéken szép számmal jöttek-mentek valahai páciensei, mindannyian egyforma bélyeggel testük különböző pontjain: undorító, ujjnyi széles öltésekkel varrott sebhelyekkel – de életük birtokában.
A beszélgetés és a pohárcsilingelés halk morajába új hang hasított: halkan felnyüszített az öreg, sok kéztől mocskos kilincs, amikor valaki benyitott az ajtón.
A kinti sötétségből tengermoraj és hideg, sós pára hömpölygött be az újonnan érkezett nyomában, ám közel
sem olyan könnyedén, mint ő.
A jövevény filigrán alkatú, madárcsontú, bájos fiatal lány volt. Hiába takargatta magát ócska melósgúnyával,
hiába gyűrte fényes, mézbarna haját szakadt simlis sapka alá: szépsége átsugárzott rongyain; ő maga pedig valóságos jelenésként hatott a Lélekalja homályában. Az úri közönség mégsem bámult rá tágra nyílt szemekkel. A legtöbben lusta szemvillanással nyugtázták érkezését, néhányan pedig alig észrevehetően felé biccentettek, ami errefelé már komoly tiszteletadásnak számított.
A megviselt, valaha olajzöld munkásnadrág hosszú, formás combokat takart, a sapka ellenzője igézően ragyogó, melegbarna szempárt; az ellenző árnyéka fitos orrocskát, mozgékony, mosolygós ajkat. Hogy a lány pult felé vezető útját mégsem kísérték pimasz füttyök, röfögő bemondások, kocsányon lógó szemek, annak két oka is lehetett: az, hogy ismerősnek számított, és védte a számkivetettek különös falkaszelleme… Vagy az, hogy a látszat csal, és a csókolnivaló kis nőstény valójában veszélyesebb, mint azt a laikus hinné.
– Mich – morrant rá a csapos üdvözlésképp, amikor a lány feldobta magát az egyik magas bárszék foszladozó ülőkéjére.
– Szevasz, Öreg – nevetett rá a jövevény. – Mizujs ma?
– Csönd van – felelte Slim, állával a csehó közepe felé intve, és mert mégiscsak egy hölggyel beszélt, nem tette hozzá gorombán: ’isz látod. – És odakint?
– Nyüzsi volt. Most húzott ki az egyik teherhajó.
Mich kópésan elvigyorodott, amitől előtűnt apró gyöngyfogainak íve, és láthatatlan mozdulattal egy doboz minőségi cigarettát varázsolt a pultra. Ezt és egyéb bűvészmutatványait olyan szinten művelte, hogy a külső szemlélő megfeszített figyelem mellett is csak annyit láthatott: a lány meg sem mozdult, a pulton pedig ott termett egy aprócska tárgy… Vagy éppenséggel eltűnt. Slim nem lepődött meg a szemfényvesztésen.
Mich – valaha talán Michelle Brannigan – zsebes volt, méghozzá nem is zöldfülű kezdő, és valami oknál fogva mindig szeretett apró ajándékokat hozni a morc csaposnak. Amennyire Slim tudta, sosem vetett horgot „nagy halaknak”, nem játszott nagy tétre: beérte kisebb fogásokkal. Tehetsége alaposan felvihette volna a dolgát, ám ő azt tartotta: vannak értelmesebb dolgok is, mint megszedni magát, és aztán tétlenül ülni a pénzeszsákon.
– Mi a fene, megvámoltad a teknőt? – kérdezte Slim borostás képét dörzsölgetve. A csaknem elismerő hanghordozás felért, sőt vetekedett egy köszi-vel.
Mich bólintott.
– Van valami durva a pult alatt? – kérdezte.
A csapos mélyen ülő, kénsárga szemeit jelentőségteljesen összecsippentve lehajolt.
Bárki mást levert volna a víz a látványtól. Slim nem volt épp egy atyáskodó típus, és a fentebb említett durva holmi lehetett volna akár a jó öreg medveölő mordálya is.
Mich nyugodtan ült, és miközben nézte, hogy Slim előhúz egy üveg skót whiskyt, levette a sapkáját. Vállig
érő, virágméz színű haja az arcába hullott. Nemtörődöm mozdulattal simította hátra. Ahogy a haja és a sapkaellenző árnyéka kikerült az összképből, láthatóvá vált vékony, ívelt szemöldöke, és a bal szeme alatt egy különös tetoválás: hét szépen rajzolt, valódinak látszó, rozsdavörös könnycsepp.
Slim lecsavarta a tégla alakú üveg tetejét, és töltött a kitűnő csempészáruból.
– Igyál, Pici – morogta, és a lány elébe tolta a poharat. – Átfázhattál odakint. – Azzal újabb pohárért nyúlt.
Választottja ezúttal egy nehéz, vastag talpú söröskorsó volt, amelyet Slim ugyanazzal a lendülettel, tiszta erőből a lány háta mögött közeledő, meredt szemű, nyálát folyató csavargó fejéhez vágott.
Új hús lehetett erre a fickó: nem tudta még, hogy Mich-t itt szeretik; és széptevési szándékkal legfeljebb Navához és a kikötő többi pillangójához közeledhet, de Mich-hez nem.
Bőr hasadt, vér fröccsent. Az önjelölt udvarló felordított, a söröskorsó pedig összetörött a padlón, ahová a károsult homlokáról esett. A szilánkokra robbanó üveg hangjára a doki felrezzent a zongora előtt, és félálomban tű, cérna után kezdett matatni a bőröndjében. A csavargó háttal rákászva talpon-tenyéren, rettegő szemeket meresztett a vicsorgó csaposra.
– Csak egy kis piát akartam! – nyüszített, miközben megkísérelte kipislogni a szemébe csorgó vért. Erőlködve próbált rá se nézni a lányra, akinek pedig véleménye szerint egész jó kis segge volt…
– Ostoba kezdő! – hörgött Slim előrehajolva, gorombán kivillantva dülöngélő, bagótól sárga fogait. – Piát itt úgy kérsz, hogy rám ordítsz az asztaltó’: Héj, Slim!
Mich felsóhajtott, és a pulton átnyúlva finoman megérintette a csapos nagy, csontos kezét.
A vendégek, mintha mi sem történt volna, meghitten iszogattak, beszélgettek tovább. A lánnyal együtt tudták: a csavargó még örülhetett, hogy Slimet gyengéd, figyelmes hangulatban találta. Ellenkező esetben nem egy törékeny pohárka, hanem a jégvágó kés repült volna; arról nem is beszélve, hogy a derék, lefűrészelt csövű flinta tényleg mindig ott rejtőzött a pult alatt.
Csendes, családias est volt a Lélekaljában. Bell doki álmosan nekilátott kihímezni a kéretlen gavallér homlokát, Rumi halkan énekelt, a sarokasztalnál ülő izmos matrózok pedig elengedték a zsebükben a bicskát. A csapos újfent rágyújtott, a lány a pultnál pedig úgy itta a méregerős whiskyt, mintha málnaszörp lenne. Nem köhögött tőle, szeme sem lábadt könnybe.
Úgy tűnt, az a derűsen csillogó szempár nem ismer más könnyeket, csak aminőket alá tetováltak.
– Szegény pára… – mondta Mich, hátratekintve a doktor keze alatt óbégató széptevőre. – Rendes tőled, hogy finoman kezelted, Slim. Szerencséje volt.
Slim zord képpel ingatta busa fejét.
– Szerencséje azért volt, mert nincs itt a haverod.
– Végszóra! – kapta fel a fejét Mich felragyogó szemekkel, mert épp ekkor ismét – ezúttal nyekkenés nélkül – nyílt az ajtó.
Egyvalaki tudott ilyen csendesen benyitni rajta, talán azért, mert az ő érintésétől még a vén, rozsdás zár
nyikorgós rugója is jobbnak látta, ha elnémul.
A feltáruló ajtónyílásban a kikötő nyálkás, síkos macskaköveinek képe villant fel egy pillanatra, és hajókürt hangja hallatszott, akár egy kóborló kísértet elkeseredett vonítása. A polcon megremegtek, összekoccantak a poharak, a pult feletti égők közül az egyik idegesen hunyorogni kezdett, a Lélekalja vendégeinek ajkán pedig egy percre elhalt a szó.
Az ajtóban álló férfi nem értékelte a kitüntető figyelmet; talán hozzászokott már, hogy minden élőlénynek feláll hátán a szőr a puszta jelenlététől. Csendesen betette az ajtót, röviden biccentett a vendégek felé, majd felvont szemöldökkel, hideg mosollyal a lány felé nézett, és megszokott helyükre, az egyik hátsó asztal felé indult.
Idegenkedő, borzongó tekintetek kísérték útját, hosszú, fekete kabátja lebbenését. Nem törődött vele, úgy lehet, nem is érdekelte. Menet közben könnyed fejmozdulattal hátravetette fejéről a fekete csuklyát. Külseje azonban nem lett vonzóbb attól, hogy elővillant félhosszú, hófehér haja, keskeny, élesen metszett arca, mélyvörösen világító szeme, és a halántékától az állcsontjáig ívelő rettenetes forradás.
Mich lecsúszott a bárszékről, és követte a magas, karcsú albínót.
Tehette. Az egyetlen volt, akitől Aodh eltűrte ezt.
A rossz nyelvek azt beszélték: a férfi hidegvérű bérgyilkos – a gonoszabb fajtából való, aki testvérét is szemrebbenés nélkül kivégezné, ha arra utasítanák. Suttogták, hogy nagyuraknak dolgozik, bonyolult politikai cselszövések végére tesz pontot, félreállítva az útból egy-egy oktondi frátert. Láthatatlan nyomait állítólag otthagyta már az Egyházban is, ahol Isten szent életű szolgáinak kérésére egymaga képviselte a Poklot.
A babonásabb szelleműek hiedelmei magát Aodh személyét célozták. Dagály utáni hűvös éjszakákon, amikor a kikötőre leszállt a köd, és a beázott vezetékek nem továbbították az áramot, pletykás kedvű cimborák dugták össze fejüket az asztalra állított petróleumlámpa remegő fényében, és valóságos legendákat szőttek az albínóról. Ő volt az Idegen, aki olyan gazdag, mint Krőzus, mégis egy lepukkant kricsmibe jár; ő volt a Rém, aki puszta kézzel öl, mert fegyvert sosem láttak nála; a Gyilkos, akinek áldozatai sosem sikoltanak, és örökre némák maradnak; az Árnyék, akit senki sem képes követni, mert minden irányba lát, és eltűnik a ködben, mielőtt utolérnéd; a Férfi, aki sohasem beszél senkivel, mindig egyedül jár, és akit sosem érintett női kéz, hisz’ tán nem is emberi lény – és mibe fogadjunk, hogy az aranyszívű kis zsebes is csak alibinek kell neki?!
Mich csak mosolygott volna az ideges, vénasszonyos fantazmagóriákon, ha meghallotta volna őket. Igaz, hogy egyetlenként, de láthatta, amit soha, senki más: a szétnyíló cipzárt ábrázoló tetoválást Aodh mellkasának bal oldalán, a szíve magasságától egészen a medence-csontjáig. Láthatott szenvedélyes lángokat a bíborszín szemekben, érezhette a penge ajkak csókját.
Hetek óta vele élt, és sohasem rázta ki a hideg a hossz ujjú, keskeny kéz érintésétől, amelyhez annyi vér tapadt. Nem taszította a sebhelyes arc kifejezéstelen, érzéketlen közönye, amely a halvány, kegyetlen félmosolyon kívül egyéb mimikát nem ismert; nem bántotta a halk, hangsúlytalan, minden érdeklődéstől mentes hanghordozás. Kifejezetten vonzotta a férfi titokzatossága, és az, hogy az égvilágon semmi, de semmi személyeset nem tud róla. Az egekre, hiszen még a nevét sem tudja senki! Az ősi kelta napisten nevét Lilith, a kikötő csúf, kávézaccból jósoló cigányasszonya ragasztotta rá, az albínó pedig nem bánta, hogyan szólítja az, aki meg meri szólítani.
Most, miközben leült vele szemben az asztaluknál, Mich arra gondolt: talán épp a nem tudás misztikuma
vonzza annyira Aodh-hoz. Homályos emlékei között meleg fénnyel ragyogott egy öreg apáca jóságos arca, aki az árvaházba járt hitet, szeretet sugározni az elhajigált, megtagadott gyerekek kiéhezett szívébe. Sajnos élt ott egy baromlelkű nevelő is kutyakorbáccsal, aki miatt Mich már hétévesen megszökött az otthonból. A lány azóta is testén viselte a korbács nyomait, lelkén pedig Lunete Anya szelíd álomhangját: Az Ősbűn, amellyel minden rossz kezdődött: hogy ettünk a Tudás Fájáról…
Ó, Anya – gondolta a lány –, milyen igazad volt! Hiszen ha TUDNÁD, hogy dédelgetett árvád azóta szinte mind a hét főbűnt megszegte már, s amelyeket nem, azokat megszegi a férfi, akit szeret: megbicsaklana hited, és könnyek szántanák ráncos, szent arcodat. Tudni, Anya, valóban ősbűn. Nem kell tudnunk semmit. Szeretni kell tudni, semmi egyebet, és ahhoz, hogy szeressünk, nincs szükség tudásra.
Mich, aki a szörnyű, vörösen rászegeződő tekintet sugarában is tudott gyönyörködni, megrezzent, amikor
Slim tálcát rakott az asztalukra, arról pedig egy újabb pohárka erőset a keze mellé, és egy pohár ásványvizet a társa elé. Aodh soha nem fogyasztott alkoholt.
– ’stét, Aodh! – mondta a csapos.
– Jó estét, Slim! – felelte a másik hűvösen.
Slim tekintete a lányra tévedt, azt sugallva, amit mindig ilyenkor: Picim, nem értem, mit szeretsz ezen a dögön.
Mich őszinte, derűs, meleg tekintettel válaszolt: Mindent.
Amíg a lány forróbarna pillantása a távozó csapost követte, az albínó szeme Mich arcán időzött. Elnézte kedves, fitos orrát, eleven, fintorogni hajlamos, nevetős ajkait, gyönyörű szeme alatt a hét alvadtvér-színű könnycseppet.
Szerette ilyenkor azt képzelni, hogy Mich valójában egy angyal, akit letaszítottak a Mennyből, s miközben zuhant, arcára égtek a könnyei.
Tekintete nem rebbent meg akkor sem, amikor a lány újra felé fordult és rámosolygott. Meglehet, őszintén kedvelte a Lélekalja falnivaló üdvöskéjét. Mich volt széles e világon az egyetlen, aki nem félt tőle, és nem átallott alkalmasint egy-egy mosolyt pazarolni rá, aki a számkivetettek között is számkivetett volt… Ő pedig – talán hálából, talán más okból – megtűrte maga mellett.
Lehet az is, hogy megesett, mint egy valóra váló mese, amit soha, senki nem feltételezett volna, és az istennevet viselő ördög beleszeretett a bukott angyalba. Ki tudja? Senki. Talán még ők maguk sem. Tudni különben sem szerencsés dolog… Tanúsíthatja Lunete Anya, és az angyal, akit nevelt.
– Végeztél mára? – kérdezte a lány, amikor minden visszazökkent a rendes kerékvágásba, és az eleddig őket bámuló vendégsereg halkan beszélgetve-iszogatva felvette az est félbevágott fonalát.
– Még lesz egy apró elintéznivalóm – felelte Aodh csendesen. Sohasem beszélt hangosan. Olyan volt a hangja, mint a súlyos lombok között neszező éjszakai szél.
– Mesélsz róla? – csillant fel Mich szeme.
Szerette, ha Aodh beszélt hozzá. A közhiedelemmel ellentétben a férfi nem volt szűkszavú, szótlan szirti morc. Sosem beszélt túl hosszan, az igaz, és ha kérdezték, lényegre törően felelt. Nem bocsátkozott cirkalmas monológokba, beérte pontosan fogalmazott mondatokkal – mégis jó volt hallgatni… Csoda tudja, miért.
Mert amíg hallod, addig is élsz, dörmögte cinikusan Slim néhány héttel ezelőtt. Mich nevetve megfeddte morgós öreg barátját a gúnyolódásért. Nem értett egyet vele. Azért tartotta Aodh-ot jó mesélőnek, mert sosem személyeskedett, nem kötött egyéni érzelmeket mondandójához: csak elmondta, amit el kellett mondani, így a lényeg önmagában, minden sallangtól mentesen nyilvánulhatott meg.
– Egy profi tolvaj nyomán vagyok – kezdte Aodh. – Az illető fensőbb hatalmak bosszantó szarkája. Amit elemel, az soha többé nem kerül elő. Legutóbbi akciója végképp kiborított néhány igen fontos embert, így aztán megkértek, hogy keressem meg és állítsam félre.
– Mit csórt el? – hajolt előre Mich.
– Egy gyűrűt… De nem akármilyen kézről. Annak a kéznek a gazdája bíbor reverendák felett áll, és szenteknél bejáratos. A gyűrű, azt beszélik, varázserővel bír: örökre áldott a hely, ahová kerül. Miután most ellopták, tulajdonosa attól fél, kiesik a magasrendű lények kegyeiből, és felborul az örök Rend: áldott lesz a bűnös kéz, és átkozott minden, ami szent volt. Égi fény ragyog talán majd be egy jelentéktelen, sötét odút, és szentségtelenné válik az Egyház.
Bárki más talán komoly, vagy épp gúnyos, jelentőségteljes, vagy épp szkeptikus hangon ejtette volna ki a száján ezeket a szavakat. Aodh azonban éppúgy nem változtatott hanglejtésén, ahogy nem tette ezt semmilyen más témával kapcsolatban sem.
– Nem értem – ráncolta homlokát Mich. – Neked kell visszavinned az áldott gyűrűt, miután megölted azt, aki ellopta? Véres kéz szolgáltasson vissza egy megszentelt ékszert?
Aodh kifejezéstelen arccal meghúzta a vállát. – Nem állítottam, hogy hiszek is ebben az egészben – mondta. – De ha már bűnös kéz vette el a szent ereklyét, miért ne adhatná vissza egy másik bűnös?
– Végül is logikus – mosolygott a lány. – Na és megtaláltad már a szarkát?
– Igen – felelte az albínó.
Kis ideig hallgattak, és elfigyelgették a Lélekalja nyugalmas esti életét. Mich belekortyolt a whiskyjébe, és székén lejjebb csúszva kényelmesen kinyújtotta lábait. Résnyire húzott szemmel nézte, ahogy Bell doki elrámolja a varrókészletét, és leül a zongorához; Slim pedig az öreg, sánta kályhához cammog, és fahasábokat dob a tűzre. A matrózok asztala felől élénk kártyacsattogás hallatszott, időnként fogcsikorgatós káromkodással fűszerezve. Egy másik sarokasztalnál épp tetőpontjára hágott a borgőzös jókedv, és gajdoló danászás kélt.
Aodh nézte a lányt.
Nem kérdezed, ki a tolvaj, és mit kell tennem vele – gondolta. – Nem kérdezed, mennyit tudok; biztos vagyok-e áldozatom kilétében, nehogy ártatlan életet oltsak ki; nem kérdezed, tévedhetek-e? Pedig ezeket mindig meg szoktad kérdezni…
Talán mostanra magad is tisztában vagy vele, ki a bűnös, és milyen súlyt nyom a latba, amit vétett? Talán egyszerűen csak érzed, mit jelent TUDNI, és sosem tévedni?
Talán érzed, mennyire fáj…
– Mich – mondta halkan, szinte gyengéden; és amikor a lány ránézett, még csendesebben folytatta: – Emlékszel, amikor megláttad a fegyvereimet? Egyedül a pisztoly ellen volt kifogásod…
A lány riadt, bűntudatos tekintettel, hárító gesztussal szakította félbe:
– Ne törődj vele, kérlek! Nagy volt a szám, pedig valójában semmi közöm hozzá. Te sem kommentáltad soha, hogyan és mivel melózom…
– Azt mondtad, a pisztoly a gyávák fegyvere, mert messziről öl – folytatta a férfi. – Igazad volt. Már másnap megváltam a lőfegyverektől. Soha többé nem veszek a kezembe olyasmit. Soha többé nem fogok biztos távolból célozni.
Mich kétségbeesetten nézett rá.
– A meggondolatlan megjegyzésemmel nemcsak a támadás, de az esetleges védekezés lehetőségét is elvettem tőled, erre nem gondolsz? – kérdezte. – Ha húszan lihegnek a nyomodban, hogyan védekezel?
Aodh lassan, alig észrevehetően ingatta a fejét, és úgy mosolygott, mint egy borotvaélűre köszörült acéldarab… De a szeme, az a különös, idegen, vörös mélység furcsa, tőle szokatlan kifejezést sugárzott. Hosszú, kárhozott élete során talán először csillant benne fájdalom.
– Mich… – suttogta –, nekem nincs szükségem védelemre.
Követhetetlenül gyors volt a mozdulat, amellyel útjára engedte kezéből a hosszú, nyél nélküli, keskeny pengét. Egy tompa villanás, egy halk szisszenés; törő csont borzalmas, émelyítő reccsenése egy századmásodperc alatt – és a sérthetetlen nemesacél dobbanva állt meg ott, ahová gazdája mutatóujja nyomán vágódott: Mich tiszta, magas homlokában, halálpontosan a két szemöldöke között. Tompábbik vége még rezgett az ütés erejétől, amikor Aodh leengedte a kezét és Mich arcát elöntötte a vér. A lány gyönyörű, az utolsó pillanatig bizalmat sugárzó szemében kihunyt az élet; tartását vesztett teste lassan lecsúszott a székről… És amikor földet ért, kitört a botrány.
A Lélekalja úgy bolydult fel, mint egy temető a végítélet napján, ha megfújják a harsonákat.
Mindenki felugrott. Székek, asztalok borultak fel, üvegek, poharak törtek, füstölgő cigarettavégek estek le szikrát hányva, és a fojtott beszélgetés mormolása hitetlenkedő ordítozásba csapott át. Hozzávetőlegesen harmincan tömörültek Mich élettelen teste köré, szétmaszatolva vérét a mocskos, szúette padlódeszkákon. Eltartott egy kis ideig, mire az egymásra torlódó események és a falka zavarodottságának sűrűjében valaki közülük felfogta, mekkora a baj, és odarángatta az addig hiába könyörgő Bell dokit a kör külső széléről; ám több szempontból is későn: már ő is csak annyit tudott mondani: Exitus. Ezt gyászos, még mindig hitetlen csend követte, amelyet csak Slim rekedtes motyogása tört meg: Megölte őt, megölte az a dög, én
tudtam…
Felhördült az összeverődött tömeg, és tébolyultan, bicskára, puskára, üvegnyakra kapva körülnéztek… De az albínó eltűnt, éppolyan észrevétlenül, mint a lány lelke a meggyilkolt testből. Amíg ők egymás sarkát taposva aköré gyűltek, akin már úgysem lehetett segíteni, addig gyilkosa egyszerűen köddé vált.
Néhányan vérszomjasan utána indultak, bosszútű esküdve a kioltott életért. Rumi, Slim, Bell doki és még pár közelebbi ismerős a lány felett álltak, és a könnyeiket nyelték. A többiek azonban irtózattal néztek a távozók után, lemondón legyintve: úgysem érik utol, hisz’ nem emberi lény… És a dokival összefogva inkább kedves
halottjukról gondoskodtak.
Más módját ennek nemigen ismerte a kikötő alvilága, mint a jó öreg matróztemetést. Valaki kerített egy darab vitorlavásznat, hogy belevarrva a holttestet, felajánlják azt a tenger hullámainak. Amikor azonban ráemelték a lányt a kiterített vászonra, valami kicsúszott az olajzöld munkásnadrág zsebéből, és koppanva odébb gurult.
Az egyik matróz vette fel, és kérdő tekintettel Slim felé nyújtotta a tárgyat.
– Biztos az egyik utolsó melójából van – mondta a csapos rekedten, könnyein keresztül bámulva tenyerén a gyűrűt.
Különös ékszernek tűnt. Vastag aranya, hatalmas köve ellenére szinte súlytalan volt. Slim gondolt rá, hogy elteszi emlékül, miközben újabb könnyek csordultak le borostás arcán. Ám a gyűrűbe rubinból készült ékkövet foglaltak, és a hunyorgó, vérvörös mélységről nem Mich kedves kölyökarca, hanem az albínó könyörtelen szeme jutott eszébe.
Miért, az ég szerelmére, miért tette? Van ennek valami köze ehhez a gyűrűhöz? Talán annyira értékes, hogy ölni kellett miatta? Akkor miért hagyta itt az albínó? Vagy talán értéktelenné tette számára az ékszert az odadobott élet?
Hát nem mindegy most már?
– Tartsd meg, Pici – mondta elcsukló hangon. – Te szeretted őt…
Azzal reszkető kézzel visszatette az ékszert a lány zsebébe, és egy utolsó pillantást vetve a szeretett kis zsebtolvajra, szelíden testére hajtotta a vitorlavászon szárnyait.
Hajnalig virrasztottak felette.
Napkelte előtt, amikor az önkéntes vadászok fáradtan, megizzadva, üres kézzel visszatértek, Slim mindenkinek kimért egy kupica rumot, azután felemelték a vitorlavászon koporsót.
Hosszú, zord menet kísérte utolsó útjára az elhunytat: züllött képű, fedetlen fejű, foltos ruhájú falka. Sötét sikátorok hideg macskakövein csosszantak lépteik, egészen a végtelenbe nyúló óceánig.
***
Beszélik, hogy a part egy távoli, elhagyatott öblében minden hajnalban, a napkelte pillanataiban vérvörösen átizzik a víz, mintha félelmetes erejű jelenséget őrizne a mélyén: Isten vérének egy cseppjét.
Beszélik, hogy ez a természetfeletti ragyogás visszatükröződik az öböl egyik rideg sziklaszirtjén álló magas, fekete ruhás árny szemén.
Beszélik, hogy ilyenkor, és csakis ilyenkor látni lehet arcát a fekete csuklya alatt. Elővillan egy fehér hajtincs, amely a homlokába hull; láthatóvá válik arca jobb oldalán egy hosszú, borzalmas forradás, és mélyvörösen világító bal szeme alatt egy furcsa tetoválás: hét szépen rajzolt, valódinak látszó, rozsdaszín könnycsepp.





Az illusztrációt Vihartáncos készítette.

A novella megjelent a Kalandok és kalandozók első kötetében, aminek harmadik, illusztrált kiadása ingyenesen letölthető a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház facebook csoportjából: https://www.facebook.com/groups/969480656518032/

Láng Alex: Aki látta a fényt

Cortuus vára félúton feküdt a tengerpart és a Szent Servizia hegyorma között. Sabine másfél napig lovagolt a Volpaia erdőségein keresztül, hogy elérje. Hajába száraz falevelek gabalyodtak; kék egyenruháját, amit a Bűbájűző Intézet tagjaként viselt, sárfoltok csúfították.
Senki nem várt rá a birtok kapujánál, de nem is számított ilyesmire. Végignézett mocskos uniformisán, sejtve, hogy nem lesz ideje megmosakodni a találkozás előtt – az uralkodó üzenete nem tűrt halasztást. Az egyik udvari szolga lesegítette a lováról, az ajtónálló bekísérte a hallba, egy szobalány egy szalonba vezette; de egyikük sem érthette, milyen fontos ügyben jár a nő, mert egyértelmű parancsot kapott, hogy csak Fiesole mágusnak, a vár urának árulhatja el a részleteket. Így nem is sejtették, mennyire idegesítette Sabine-t, hogy megváratják, ő azonban igyekezett uralkodni magán.
Piszkos ruhájával nem akart ráülni a finom kárpitozású bútorokra, pedig a hosszú utazás után jól esett volna megpihenni egy kicsit. Türelmetlenül körözött a szalonban, mint egy ketrecbe zárt griffon. Ennek a szobának láthatóan nem volt funkciója a vendégek fogadásán kívül, két kereveten, három karosszéken és egy kávézóasztalon kívül csak a csatajelenetet ábrázoló díszes ablak köthette le a figyelmét. Majdnem az egész falat elfoglalta, és a Fényhívők színes üvegszobraira emlékeztetett – azzal a különbséggel, hogy míg a Fényhívők ólomszálakkal rögzítették egymáshoz a különböző színű üvegszilánkokat, itt mintha egyetlen összefüggő üvegtáblává olvasztották volna a darabokat, ahol a színek finom átmenettel folytak egymásba.
– Lenyűgöző, igaz? – kérdezte a férfi. Sabine nem vette észre, mikor került mögé. Nem rezzent össze, hiszen az Intézet megedzette az idegeit, de az bántotta, hogy nem hallotta a lépteit. – A Tűzföld urától kaptam hálából a Tengerfoki csatáért. A tűzföldi üvegművesek készítik a világ legcsodálatosabb ablakait, ugye egyetért velem?
– Tényleg szép – mondta a nő, Fiesole felé fordulva. Meglepte, hogy a férfi nemes anyagból készült, de egyszerű színű és szabású ruhákat visel, nem pedig olyan rikító, feltűnő köntösfélét, mint a főváros mágusai. Nem hordott amuletteket sem, ahogy a tűzföldi varázslók, őszbe forduló haját rövidre nyíratta. Hírével ellentétben egyáltalán nem tűnt profi démonológusnak; sokkal inkább egy joviális könyvtárosnak. A tökéletes összképhez csak egy okuláré hiányzott volna, amit viszont nem viselt; még a csíptető nyoma sem látszott az orrnyergén. – De nem az ablakairól akarok társalogni.
– Ó, igen – felelte kedélyesen hunyorogva. – A szolgálóim említették, hogy nagyon sürgős ügyben keres, és bár az ügy pontos természetét nem árulta el nekik, feltételezem, hogy démonokkal kapcsolatos. Más ügyben nemigen szoktak keresni – mondta egy mosoly kíséretében, ami olyan gyorsan halványult el, hogy ha Sabine pislog, talán észre sem veszi.
– Őfelsége küldött ide, uram – húzta ki magát büszkén Sabine, a különös, színes fényben is tisztán csillogtak a rendfokozatok a mocskos kabátján. – Nyugtalanító dolgok történnek a birodalomban, és őfelsége számít az ön segítségére, uram.
– És mennyire nyugtalanító? – kérdezte a homlokát ráncolva. – Tud esetleg várni vacsora utánig? Nem szívesen hagynék ki egy étkezést holmi impek miatt.
– Nem vagyunk benne biztosak, hogy mindez az impek műve...
– Ó, jajj! – szakította félbe Fiesole; szavaival ellentétben ugyanaz a kurta-furcsa vigyor jelent meg az arcán, mint korábban. – Az valóban nyugtalanító. Elmesélhetné a részleteket vacsora közben!
– De...
– Ha az öltözéke miatt aggódik, ne tegye! Az inasok már előkészítettek egy lakosztályt magának, ott felfrissítheti magát vacsora előtt.
Sabine nem volt elragadtatva az ötlettől. Kötelességének érezte minél hamarabb teljesítenie a parancsot – ugyanakkor, ha húsbavágó volna az ügy, a kapitány egy griffont is a rendelkezésére bocsátott volna, amivel néhány óra alatt ideér, nem kellett volna másfél napig lovagolnia. Így talán mégsem kell annyira sietnie; és megvacsorázhat, talán az éjszakát is itt töltheti, mielőtt visszaindul.
Szegényes csomagját már felvitték a lakosztályba. A szobalány egy dézsában forró vizet, tisztálkodó- és illatszereket hozott, amit a nő ugyan túlzásnak tartott, de értésére adták, hogy Fiesole úr nagyon kényes a tisztaságra. Továbbá ragaszkodott hozzá, hogy adja oda neki a ruháit, hogy kimoshassa, de Sabine nem könnyen vált meg az uniformisától; végül csak úgy volt hajlandó beleegyezni, hogy előtte leszedte a rangjelzéseket a kabát váll-lapjáról és hajtókájáról. A finom bársonyblúzra azonban, amit saját ruhája helyett kapott, nem merte feltűzni, nehogy felsértse az anyagot, ezért a kölcsönszoknya redői közé rejtett zsebbe dugta őket.
Bármilyen nemes anyagból készültek is, kényelmetlennek érezte a ruháit; egyszer sem hordott szoknyát, mióta belépett Őfelsége Bűbájűző Intézetébe. Egyszerűen nem volt praktikus. A szervezet ugyanis csak nevében tűnt hivatalnak, valójában olyan ügyekkel foglalkozott, amikkel a városi milíciák nem boldogultak egyedül: legtöbbször démonokkal. Ilyen helyzetekben pedig nem engedhették maguknak a luxust, hogy a forma a funkció fölé kerekedjen. Most viszont többször is majdnem elbotlott a súlyos szövetben, míg követte a szobalányt a labirintusszerű folyosókon és lépcsőkön át Fiesole felé.
Legnagyobb meglepetésére nem egy ebédlőterembe vezették, hanem a könyvtárszobába, ahol az olvasóasztalra halmozták a különböző fogásokat. A mágus azonnal intett a szobalánynak, hogy távozhat, és maga mert az ételből mindkettőjüknek.
Tudja, a munkám többnyire magányt igényel, ezért megszoktam, hogy itt étkezek, személyzet nélkül. Remélem, nem zavarja – szabadkozott Fiesole. Sabine megrázta a fejét, és felötlött benne a laktanya hatalmas étkezőtermének képe, ahol hosszú asztaloknál a bajtársakkal együtt szokott vacsorázni. – Szarvasragu, pecorino-sajttal,  paradicsommal és sütőtökkel. Egy tűzföldi ételkülönlegesség.
Sabine megilletődve viszonozta a mágus mosolyát. A tányérjára pillantva azonban különös dologra lett figyelmes: a raguba mintha fénylő port kevertek volna. A kis szemcsék nem visszaverték a fényt, hanem ők maguk árasztották azt; mintha szemnek alig láthatóan apró csillagbogarak úsztak volna a szószban.
– Áh, látom észrevette a különleges fűszerünket – mondta Fiesole kedélyesen. – Kóstolja csak meg! Ki tudja találni, mi az?
A nő kezdte belátni, hogy addig nem térhet a tárgyra a mágussal, amíg át nem esnek a hóbortjainak számító formaságokon; és lassan egyébként is megéhezett. Úgyhogy udvariasan bólintott, a szájához emelt egy kis adagot a raguból, és megpróbálta kitalálni, milyen ízt érez.
– Holdraforgóvirág? – kérdezte, mire Fiesole szája még szélesebb mosolyra húzódott.
Nagyon jó! Valójában ez egy olyan különlegesség, aminek minden példánya más ízű; de a darab tényleg a holdraforgó ízét hordozza. Kiválóan ért az ételekhez, Sabine! – A nő hirtelen nem tudta, hogyan fogadja a bókot; de szerencsére úgy tűnt, Fiesole-nak ennyi elég volt a protokollból, és mielőtt válaszolhatott volna, témát váltott. – Kérem, fogyasszon egészséggel, de közben mesélje el látogatása okát!
– Őfelsége nevében járok el – kezdte Sabine. – A Bűbájűző Intézet kapitánya küldött, hogy a segítségét kérjem, ugyanis egy eddig ismeretlen démon garázdálkodik a birodalomban. Olyan nyomokat hagy maga után, amivel az Intézet démonológusai még nem találkoztak, de a kapitány reméli, hogy ön igen, hiszen ön jóval tapasztaltabb bármelyiküknél.
Ez hízelgő – kacagott a mágus. – És mégis mit művel ez a maga démonja?
Válogatás nélkül támad: férfiakat, nőket, embereket, elfeket. A helyszín is változatos: kerültek elő áldozatok erdők mélyéről, barlangokból, szántókról, de falvakból vagy városokból is. Eddig összesen harminchét esetről tudunk.
– És miért csak most keresnek meg? – kérdezte Fiesole komoran.
– Az Intézet nem igazán tudta, mihez kezdjen az esetekkel, hiszen… nem halt meg senki.
Ezt hogy érti?
Úgy tűnik, hogy ez a démon nem öl embert: csak a lelküket veszi el, de a testük életben marad.
Lélek nélkül élni – motyogta a mágus, mintegy magának, ahogy állát összekulcsolt kezére támasztotta. – Ez a halálnál is rosszabb sors. A halállal a személy fájdalmai is megszűnnek, ahogy az emlékei is, amik a fájdalmat tárolják. Mintha meg sem történt volna. Így viszont...
Sabine helyeselni akart, de amint eszébe jutott az áldozatok írisz nélküli, ködös tekintete, a mindig egyenletes szuszogása, megborzongott, és a torkára fagyott a szó. Nem olyanok voltak, mint az élőhalottak: nem rothadt a bőrük, nem árasztották a halál szagát – de nem éltek. Ettek, ha a szájukba rakták az ételt; pelenkába ürítettek, mint az újszülöttek. Naphosszat bámulták a Királyi Szanatórium meszelt falait, és soha többé egy szó sem hagyta el a torkukat. Sabine csak egyszer látott életében meztelen lelket, de tudta, hogy az egy fénylő matéria; és a lélektelenek pontosan úgy festettek, mint akiből kiveszett a fény. Olyan érzés volt rájuk nézni, mint egy elcsendesült csatatéren járni.
Nehéz megmondani, hány áldozat lehet pontosan – mondta lassan Sabine. Nem hessegette el a lélektelenek képét, inkább megpróbált erőt meríteni belőle. – Lehet, hogy jóval több. Ha valakit a vadonban támadnak meg, és nem találják meg időben, éhen pusztulhat, és soha nem derül ki, hogy mi okozta a vesztét. Az állapotot összetéveszthetik más bűbájokkal vagy betegségekkel, hiszen ilyen gaztettet emberöltők óta nem láttunk.
Ezek szerint elképzelhető, hogy régebb óta garázdálkodik a környéken, csak maguk nem vették észre? – kérdezte Fiesole, épp annyi számonkéréssel a hangjában, hogy Sabine elszégyellje magát az egész Bűbájűző Intézet helyett. – Vagy lehet, hogy csak most érkezett a vidékre, és eddig máshol vadászott.
Lehet – felelte lesütött szemmel.
És mit gondol, Sabine, mire kellenek neki a lelkek?
Őfelsége mágusai már kutatják, hogy milyen rituáléhoz van szükség ennyi lélekre, de eddig nem jutottak eredményre. Azért küldtek önhöz…
– Nem, az túl egyszerű volna – szakította félbe Fiesole. – Akkor akár meg is ölhetné az áldozatait, eltüntethetné a testüket; miért engedné el őket? Hiszen ezzel épp hogy felhívja magára a figyelmet. Ha rituáléra készülne, azt titokban tenné. Az Intézet véleményére egyébként sem adok; maga mit gondol?
– Talán nem aggasztja a lebukás – találgatott Sabine, ahogy egyre kényelmetlenebbül érezte magát a mágus átható tekintetétől. Mintha látóüveggel vizsgálta volna őt, mintha benne keresné a megoldást; és félt, hogy ehhez nem tud eleget. – Talán káoszt akar kelteni. Félelmet. Talán a félelemből táplálkozik.
Fiesole állát öklére támasztva figyelte, ahogy a nő közeledik a megoldáshoz. Keskeny ajkai úgy húzódtak szét, hogy inkább tűnt vicsorgásnak, mint mosolynak.
– Mire kellenek neki a lelkek, Sabine? – kérdezte újra, keményebben, mint először. A boroskancsóért nyúlt, és először a lánynak, majd magának is töltött az italból, amiben ugyanolyan fénylő fűszerszemcsék úsztak, mint a raguban. – Gondolkodjon!
– A sajátja helyére? – találgatott a nő. Alig ért meg húsz tavaszt; a partmenti embereknél ez az életük első ötödét jelentette, így kifejezetten fiatalnak számított.
– Leleményes tipp, de kétlem, hogy erről volna szó, ez nem egészen így működik. De ha rájön, miért van szüksége a lelkekre, a démont is meg fogja találni, erről biztosíthatom – mondta egy lefegyverző mosoly kíséretében, majd könnyeden, mintha csak az időjárásról csevegne, megkérdezte: – Mondja, Sabine, látott már meztelen lelket valaha?
– Nem – vágta rá, mire Fiesole elkomorodva előredőlt, és belé fúrta a tekintetét. Sabine szerette volna elfordítani a fejét, és nem viszonozni annak a szempárnak a pillantását, ami soha nem pislog, de egyelőre nem volt rá képes.
– Hazudik.
– Olvas a gondolataimban?
– Az arcára van írva.
Sabine önkéntelenül is a szája elé kapta a kezét, majd amikor észrevette, mit csinál, lesütötte a szemét. A bőrén érezte a mágus tekintetét, az elméjében az ő elméjét; nem bírt szabadulni attól az érzéstől, hogy ő most valamilyen értelemben meztelen.
– Mikor látott lelket, Sabine? – kérdezte Fiesole lágy hangon, ahogy a papok szoktak beszélni, és a nő érezte, hogy nem tehet mást, mint hogy válaszol.
– Kilenc tavaszt értem meg akkor, gyermek voltam, alig emlékszem – hárított. A mágus továbbra is meredten nézett rá, tekintete a lekuporodó nagymacskáé volt; és látta a szemében, hogy nem elégedett a válaszával. – Édesapám az Arno-menti csatában esett el. Aznap éjjel láttam őt, és rögtön tudtam, mi történt.
– Milyen volt? – kérdezte halkan Fiesole.
– Gyönyörű – felelte a nő. A mágus felé nézett, de nem őt látta maga előtt, hanem azt a tíz tavasszal korábbi emléket. – Nagyon fényes volt, nem tudtam pontosan kivenni az alakját. Méz és széna illata töltötte be a szobát. Nem mondott semmit, de nem is kellett, mert ahogy ránéztem, egyszerűen…
– Az édesapja gazdálkodó volt?
– Pásztor – bólintott a nő, majd maga mögött hagyva a jelenés emlékét, a mágusra nézett. – Honnét tudja?
– A lélek az ember lényege, az egész létének kvintesszenciája; ezért olyan aromát áraszt, amit a személy életében kedvesnek tartott. A méz és a széna alapján ez volt a kézenfekvő következtetés. – Fiesole hosszan gyönyörködött benne, ahogy Sabine az asztalra támaszkodott és maga elé meredt, mintha megszédült volna; örökre az emlékezetébe véste a nő tágra nyílt szemét. Felemelkedett, Sabine mögé lépett, majd kezét lazán a széke háttámlájára tette, mintha csak fel akarná őt segíteni. – Azt hiszem, Sabine, igaza volt az ügy sürgősségét illetően. Azonnal intézkedni fogok, hogy a leggyorsabban megoldódjon a probléma. Remélem, kellemesen telt az estéje, és őszintén sajnálom, hogy nem maradhat velem desszertre.
Sabine lehunyta a szemét, és soha többet nem nyitotta ki.

Az illusztrációt Varga Péter Dávid készítette

2019. január 6., vasárnap

Jimmy Cartwright: Géza bácsi találkozása az Aliennel

Géza bácsi ma is korán kelt, ahogyan minden reggel. Első útja a mellékhelyiségbe vezetett, mint minden reggel. Hiába, Géza bácsi már nem mai gyerek, az inkontinencia pedig nem gyerekjáték, főleg, ha prosztataproblémákkal jár együtt. No és persze a vacsorától is meg kellett szabadulni, amely eddigre már általában salakanyaggá emésztődött Géza bácsi szervezetében. Ezen procedúrákon átesve Géza bácsi kimosta szeméből a csipát, természetesen jó hideg vízzel, ahogyan minden reggel, hogy fel is ébredjen. Ezután felöltözött és reggelit készített.
Ez persze nem afféle angolos villásreggeli volt, hanem sokkal inkább magyaros, bicskával szeletelős. Egy kupica házi szilvapálinka után jöhetett a friss fehér kenyér, szalonna, vöröshagyma, kolbász, és végül egy jó pohár vörösbor.
Miután befejezte az étkezést, és egy jóízűt böfögött, felvette gumicsizmáját, fejébe nyomta kalapját, vállára vetette karikás ostorát, kezébe vette fokosát, majd kilépett a tornácra, ahol rögtön le is kellett üljön a fonott karosszékbe. Hiába, már nem hajtotta őt az ifjonti hevület, mint rég, bármennyire is szerette volna. Úgy egy órácskával később végül felállt, majd elindult, hogy megszemlélje birtokát, ahol már szorgos munka folyt.
A búza-, kukorica-, és napraforgó földeken középiskolás diákok végezték az aktuális napi teendőket ezen a szép nyári napon, szakemberek irányítása alatt. A gyümölcsösökben – volt ott szilva, körte, alma, barack, cseresznye és meggy – felső tagozatos általános iskolások szorgoskodtak, felnőtt szakemberek segítségével. A zöldségesben szintén hasonló korú diákok dolgoztak, szedték, kapálták, egyelték a piros-, cseresznye-, és fehér paprikát, az uborkát, hagymát, paradicsomot, zöld- és sárgaborsót, krumplit. A teheneket, juhokat, kecskéket, malacokat és szárnyasokat szakavatott, állatszerető munkások látták el. Géza bácsi a szemle közben úgy találta, hogy minden rendben van, minden nagyon szép, minden nagyon jó, tehát mindennel meg volt elégedve.
Végül hazafelé vette az irányt. Már alig egy kilométerre volt csak a házától, amikor különös fényt vett észre az égen, amely rohamosan nőtt egy lángoló tűzgömbbé, és rögvest be is csapódott közvetlenül a ház mellé, megrongálva a melléképületet.
– Azt a büdös leborult szivarvégit! – mérgelődött Géza bácsi, majd sietősen továbbindult, immár a katasztrófa helyszínének irányába.
Amikor odaért, látta, hogy egy különös, űrhajó-szerű objektum okozta a problémát. Úgy látta, nincs értelme túlélőket keresgélnie. Ám épp, amikor végül eldöntötte, hogy most már bemegy a házba, és felhívja a rendőrséget, hiszen valakinek mégiscsak szólni kellene, a szeme sarkából észrevett valami mozgást.
Egy asztronauta mászott ki a romok alól, akinek csodával határos módon csak a lábai
szakadtak le.
– Please, beware of... beware of... this... monster... this... alien... – mondta, majd kilehelte a lelkét.
Persze Géza bácsi egy szavát sem értette, így sarkon fordult, hogy intézkedjen. Azonban legnagyobb megdöbbenésére egy fura élőlénnyel találta magát szembe. Már ha lehet így fogalmazni, hiszen a lénynek nem volt szeme. Annál inkább voltak neki fémesen csillogó tűhegyes fogai a ronda pofájában, amelyről valami fura folyadék csordogált.
Amíg Géza bácsi földbe gyökerezett lábbal, magatehetetlenül, rémületében összehugyozva és bokáját lefosva állt ezt a valamit bámulva, az idegen kihasználta az alkalmat és belső, kinyújtható szájszervével Géza bácsi arca felé kapott. A mozdulat olyan jól sikerült, hogy Géza bácsi tarkóján jött ki az idegen fogsora. A szörnyeteg elégedetten húzta vissza szájszervét, majd eliramodott a búzatáblák felé, a vörösen izzó, lemenő nap rőt fényében.


Ez pofátlanság! – gondolta az olvasó. Ez az idióta író megölte Géza bácsit, a főszereplőt! Ekkora egy kretént! Ez egy nagy szar!


Elmész te a picsába, kedves olvasó! – gondolta az író. Ebben a helyzetben te is tutira így végeznéd, köcsög!