2019. szeptember 30., hétfő

Megjelent a Lidércfény 2019. szeptemberi száma


A mai napon megjelent a 119., 2019 szeptemberi Lidércfény amatőr kulturális folyóirat (AKF) – XI. évfolyam 7. száma.

Tartalom:

Interjú
- Interjú Tóth Edvárd aka Malthus Wolf illusztrátorral
Hazai fenyvestõl idegen tájakig

- „A Lidércfénytõl a jelenig, és tovább...”
Interjú Mucha Dorkával, a Puncs írójával

Beszámoló
Homo Ergaster - Képregénybörze 2019 nyár

Novellák
Kovács Gergõ - Coda
Nibela - Csendkirály
kosakati - Miért kevés a tõkehús a belvárosi üzletekben?
JohhnySilver - Csak egy eltévedt piás
edwardhooper - A penge éle

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával
Mészáros András - Necromantika

Versek
csabi6669 - Hajnal…
Nizi - Azt hittem...
Meda W. Dark - Pitypangmagok
Tordai Gábor - Kifakulás
Ann Heart - Õszi délután
Alkony - A szívembe rajzoltalak...
edwardhooper - Pillanat
csabi6669 - Aggastyán lélek...
macika - Áttáncol az õsz a télbe

Irodalomelmélet
Jimmy Cartwright - Kell-e, muszáj-e és társaik

Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat XI. évfolyamának 7. száma PDF és FlipBook formátumban az alábbi hivatkozásokon érhető el:

Teljes felbontású, nyomtatható változat:
http://www.lidercfeny.hu/download/akf/2019/lidercfeny_akf_201909.pdf

Kis felbontású, mobilra, tabletre szánt változat:
http://www.lidercfeny.hu/download/akf/2019/small/lidercfeny_akf_201909_small.pdf

FlipBook:
http://flip.lidercfeny.hu

Örül, és szórakozva kulturálódik!

2019. szeptember 29., vasárnap

Köcsky Rudolf: Panelfónia

Már megint azzal jön át, hogy túl sokat hall. Apró lábak dobogását, meg a tévéből Stohl András magyar hangját, egy székláb koppanását a linóleumon, meg hogy mindez tarthatatlan és egyszersmind tűrhetetlen. Egy szuszra darálja el a litániát, azt a hosszú, évtizedek alatt begyakorolt mantrát, amit idestova nyolc éve minden héten van szerencsém magaménak is tudni egy kicsit, amióta beköltöztem a harmadikra. Miközben beszél, eszembe jut, hogy elfelejtettem tepertőt venni, pedig akciós volt a Sparban, és jó lett volna a görhönyhöz. Néha azért nem felejtek el bólogatni, nehogy azt higgye, fontosságának csupán kelléke vagyok, nem pedig bizonyítéka. Miután kivörösödve elköszön, sokáig keresem a gyereket vagy a kutyát, de merthogy nem határozta meg az apró lábakhoz tartozó életforma további ismertetőjegyeit, végül úgy vélem, rám vonatkozik a dühödt számvetés első pontja. Azóta bútorról bútorra mászom a lakásban, kivéve az előszobában. Ott repülnöm kell, mert a kis lócán kívül csak egy tükör van átellenben a falon. Ennyi fér.
Az a baj, hogy tényleg túl sok a hang. Amikor ráncigálja a reluxát, mintha az agyam puha rostjait reszelné, akár egy zsenge káposzta torzs melletti részét a cvekedlihez. Máskor meg nyikorog az ablaka szellőztetés közben. Tegnap már azt is hallani véltem, ahogy a növényei fojtó folytonossággal nőnek az erkélyen. Lelki szemeim előtt az azáleák bimbói hangos pattogással bomlottak szét, mint kukoricaszemek a forró, sistergő olajban. Extradurált zajforrás.
Megőrjítenek a hangok, mondja. Megőrjít, hogy ezt kell hallgatnom, gondolom. A keze folyamatosan jár, miközben beszél, és a májfoltok remegő táncot járnak a pergamenvékony bőrbe csomagolt kéztőcsontokon. Azt kérdi, meddig kell még tűrnie. Azt kérdem magamban, meddig tart még. Figyelem a szája sarkát, ahonnan apró nyálcsepp buggyan elő minden egyes kiejtett „b” betűnél, és megvilágosodom. Élvezettel ecseteli a csövek csapkodását a falban, amiért – a végeláthatatlan zsörtölődés zsigeri szózatát magamra vállalva – a fagyhalál és a radiátor hőfokának megemelése közt inkább az utóbbit mertem választani. Közben megvilágosodom: ő kuperózisban szenved, én meg tanácstalanságban. Azt mondja, belefáradt ebbe. Azt gondolom, ha belefáradt volna, nem jön fel a harmadikra. Mégis itt van, botját az ajtóm félfájának támasztja, és szikáron áll, nehogy gyengének tűnjön előttem. Én ugyan ötven vagyok, ő meg felülről közelít a százhoz, de mégis elértem az óvatoskodását, hiszen a tésztát magam dagasztom a kenyérhez.
Sosem tűnnek el a hangok. Szerintem egy jó ideje már mind a ketten képzelődünk, de ő nem állja meg szó nélkül. Mindig el kell mondania mindent mindenről, nehogy elfelejtsen vagy kihagyjon valamit, esetleg ne hallgassam végig, vagy kevesebb időt szánjak rá a sajátomból, mint amit ő szán arra, hogy begyakorolja a nekem szánt beszédét. Megvetem, de egyben szánom is emiatt.
Gyakran egy szál pongyolában hallgatom végig, nehogy a kabátom suhogása megzavarja, ő meg télen-nyáron szakadatlan, mindig ugyanabban a csíkos fürdőköpenyben és barna bőrpapucsban jelentkezik. Néha úgy érzem, ez az öltözék csak nekem szól. Múltkor behívtam, hogy ne a lépcsőházban ácsorogjunk mindig, de a teakonyhában kitöltött kávé mellett dadogni kezdett, ezért megállapodtunk, hogy visszavonulunk az ajtóba. Az ismert terepen végül új erőre kapott a magabiztossága.
Már megint ő az. Egyszerűen senki más nem kopogtat ilyen ingerülten és egyszersmind ennyire unottan. Kezd belefáradni, de még kitartóan ideges. Életben tartjuk a zajainkkal. Messziről megismerni a kopogtatását. Van, hogy azelőtt megismerni, mielőtt a bütykös ujja hozzáérne a laminált ajtólaphoz, ami a keze nyomán kissé már megkopott a kukucskáló alatt.
Magasan kopogtat, nehogy a hang elguruljon a lábunk között.
Ingerülten kopogtat, nehogy azt higgyük, nekünk mindent lehet.
Ma rajtad van a sor. Nyiss ajtót, légy szíves!

2019. szeptember 16., hétfő

Vittorio Verossi: Szoborvarázs

A vízköpő végigkopogott az Andrássy úton, majd megállt az egyik ingatlaniroda hirdetőablaka előtt, és szemügyre vette a drágábbnál drágább ajánlatokat. Napszemüveget viselt, hogy jobban beolvadjon a turistáktól hemzsegő utcaképbe.
– Elnézést, hogy megszólítom – lépett hozzá egy idősebb hölgy. – Észrevettem, hogy az a fiatalember ott önt filmezi a telefonjával. Gondoltam szólok róla, hátha zaklató.
A gargoyle megköszönte a figyelmeztetést, majd a kirakat üvegében alaposan végigmustrálta a nyurga, tüskehajú fiút. Az valóban okostelefont irányzott rá. Félrehúzódva ácsorgott, ám nem pötyögött.
A vízköpő odakopácsolt hozzá.
– Te követsz engem? – szegezte neki a kérdést.
– Nem csak én – felelt a suhanc. – Már ezerkétszáz követőd van.
A faragvány kutakodva forgatta kőfejét.
– Az interneten – sietett a magyarázattal a fiú.
Elmesélte, hogy blogot vezet a gargoyle városi kirándulásairól. Először a reptéren pillantotta meg őt, amint feltűnés nélkül kikelt a bőröndök közül, s a városi buszjárat felé igyekezett. Nyomába szegődött, míg szájtátva megszemlélte az Országházat, megmászta az angyalos oszlopot a Hősök Terén, elücsörgött a Szabadság-szobor szoknyájánál, végül díszítőelemként betelepedett a margitszigeti zenélő kút medencéjének közepébe. Egy időre nyomát vesztette az Operaház környékén. Ekkor árgus szemekkel leste a szobrokhoz kapcsolódó hestegeket és találatokat az interneten. Végül rábukkant egy operakedvelő által feltöltött fotóra. Ezen a gargoyle egy páholy korlátján pöffeszkedett, elfogva a kilátást az odabenn ülők elől. Egy kommentelő szerint a kőfigura kísértetiesen hasonlított a párizsi Notre-Dame egyik kőszörnyére.
– Ez azért lehet – tolta feljebb orrán a napszemüveget a gargoyle –, mert valóban onnan származom.
– Csak nem az áprilisi tűz miatt vándoroltál el? – kerekedett el a suhanc szeme.
– Egy korszak lezárulta jó alkalom az újrakezdésre – felelt a vízköpő. Noszogató mozdulatot tett, hogy inkább a blogger folytassa az ő meséjét. – Ezerkétszáz követő! – lelkendezett. – Ez sokkalta izgalmasabb, mint nyolcszáz év történelme.
– Nézőpont kérdése – rándult meg fanyarul a fiú szájsarka, ám azért engedett a kérésnek.
Miután a gargoyle továbbállt az operából, a suhanc megint szorosan a nyomára tapadt.
– Nem tudom, élőben miért nem tűnik fel senkinek, hogy egy megelevenedett faragvány vagy – töprengett fennhangon. – Miért csak a fényképeimen látnak úgy, ahogyan én?
– Mondják, a különlegest meglátni művész szem kell – vonogatta a vállát a kőszörnyeteg.
A fiú kezdettől arról számolt be olvasóinak, hogy csodára lelt: a vízköpő magától közlekedik, kirándul a városban. Épp csak a közönség nem vette őt komolyan. Állítását kedves és ötletes fogásnak tartották. Meg voltak győződve róla, hogy a blogger hurcolássza körbe a saját készítésű figuráját. Hogy maga állítja ki ikonikus vagy épp közhelyes helyszíneken. Hisz a gargoyle nem csak turistacélpontokhoz vonzódott, meglátogatott lakótelepeket, plázákat, sőt kiskocsmákat is.
– Ráadásul az egyikük azt írja, nem vagy több, mint jól sikerült papírmasé. – A fiú fájdalmasan fintorgott. – Azért vettelek videóra, hogy bizonyítsam, önállóan cselekszel.
– Papírmasé? – háborgott a vízköpő kőfogait csikorgatva. – Ez az ábrázat nekik… – bökött öntudatosan saját magára. – Egy kőfaragó mesterműve nekik csak papírmasé?!
Karon ragadta a suhancot, és indulatosan a négyes-hatos villamos irányába kopogott vele.
– Adok én nekik papírmasét! – dohogott. – Majd mi megmutatjuk, milyen kőből is faragtak!
Útjuk egy nagyáruház barkácsboltjába vezetett.

Aznap este a webkamera élő adásán át ezerkétszázan követték, hogyan készül el a gargoyle legelső tetoválása. A fiú vésővel és kalapáccsal ügyködött, a faragvány hűvös kőarccal viselte a fájdalmakat. Mikor végeztek, ez állt a felkarján: I love Budapest.

2019. augusztus 7., szerda

S. L. Cornelius: Egyirányú kapcsolat

Veszek egy alkoholmentes sört az egyik sátornál, aztán tűnődve sétálgatok kezemben a műanyagpohárral. A színpadon egy amatőr banda zenél, de ilyen vacakkal már harminc éve is ciki volt fellépni. Most komolyan, ki énekel manapság arról, hogy hosszú a haja és rocker?
A fesztiválozók tarka forgatagával sodortatom magamat, közben azon tűnődöm, hogy hány éve is járhattam hasonló helyen. Talán az volt az utolsó, amikor Rékával szakítottam, és részegen, benarkózva azon tűnődtem, hogy miért van minden hányásban répa. Utána eléggé megijedtem, mert úgy éreztem, átestem egy dimenziók közti lyukon, és a világ fonákjára kerültem. Bár ha belegondolok, lehet benne valami, azóta sem tudom megjegyezni az óramutató járásirányát.
Belekortyolok a sörbe, és felnézek a színpadra. Szomorúan nyugtázom, hogy nem csak felnőttem, de meg is öregedtem. Régen talán tetszett volna a buli, de ma már nem lelkesít. Akkor viszont mi a fenét keresek itt?
A fák felé veszem az irányt, ahol tarka sátrak garmadája terpeszkedik, a kifeszített madzagok között pedig csak komoly összpontosítással lehet elesés nélkül közlekedni. Meglötykölöm az izzadt műanyagpohárban melegedő sört, és hirtelen eszembe jut az akkori eszmefuttatásom az univerzumról, amiben észrevehetetlenül szaporodik az anyag. Persze tévedtem, nincs minden hányásban répa, és amennyire tudjuk, az anyag mennyisége állandó az univerzumban. De ha már itt tartunk, egy másik elmélet sokkal jobban izgat manapság.
Az úgynevezett kvantum-összefonódás annyit jelent, hogy ha két részecske valaha „összefonódott”, más szavakkal szoros kapcsolatba került egymással, akkor a későbbiekben akármekkora távolságra is kerülnek egymástól, képesek egymásra reagálni, méghozzá időeltérés nélkül. Ha ezt a gondolatot tovább viszem, akkor arra jutok, hogy teremtéskor az egész univerzum egy végtelenül kicsi pontból áradt ki, vagyis minden részecske kapcsolatban állt, össze volt fonódva minden más részecskével. Tehát most az univerzumban minden mindennel állandó és időn kívüli kapcsolatban kell álljon. Egyedül ez lehet az oka annak, hogy itt vagyok.
Kortyolok a sörből és fintorgok. Kocsival jöttem, és reméltem, hogy ma még haza is tudok menni, ezért fanyalodtam erre a vacakra, de meg is érdemlem. A termodinamika törvényei azt mutatják, hogy ha ilyen rohadt melegben a kezemben tartok egy műanyagpohárban valamiféle hideg folyadékot, akkor az rohadt gyorsan felmelegszik. Az már teljesen szubjektív észlelés, hogy az alkoholmentes sör íze a felmelegedéssel egyenes arányban lesz egyre szarabb.
Szóval miért jöttem? Talán valahogy érzékelni tudom az univerzum állandó összefonódásából születő erővonalakat, és ezek lepárlásából a tudatalattim életvezetési tanácsokkal lát el, melyet jobb híján intuíciónak nevezek. Akármennyit gondolkoztam, semmiféle más magyarázatot nem találtam eddig a működő hatodik érzékre. Mert nálam működik. Ma reggel is folyamatosan noszogatott, hogy feltétlenül el kell jönnöm ide. Eddig az ilyen sürgető érzés szinte mindig fontos dolgot jelölt. Igen, a szinte a kulcsszó. Mert amint ideértem, a sugallat azonnal befogta a pofáját. Tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor fölösleges bármivel próbálkozni, sodródni kell az árral. Hát sodródok. Átok és áldás egy ilyen adottság, egyszerre látok mindent és semmit.
A színpadom egy másik együttes próbálkozik, de rosszul van keverve, az ének halk, a gitárok vinnyognak, a dob dübörög. Felsóhajtok, kidobom egy kukába a meleg löttyöt, és visszasétálok a sátrakhoz, veszek egy rendes, üveges sört. Legfeljebb a kocsiban alszom. Vagy itt a fák alatt… de inkább nem, ahhoz már öreg vagyok.
Találok egy üres asztalt, hát gyorsan letelepedek a padra, magam elé rakom a sört, a műanyag pohárba csak annyit töltök, amennyit azonnal megiszok, hátha így nem melegszik fel olyan gyorsan. Mivel nincs jobb dolgom, tovább töröm a fejemet az intuíció mibenlétén. Bonyolult a kérdés, mivel itt már az idő is szerepet kap. Hogyan lehet előre megérezni valamit ebben a tervekkel és akaratokkal összekuszált világban? És ebben a pillanatban megértem, régen miért működött jobban a mágia: sokkal kevesebben éltek a bolygón, sokkal kevesebb akarat akaszkodott össze…
Felkapom a fejemet és az üvegre fókuszálok.
– Szia Nóri!
Meglepődök rajta mennyire szárazon, semlegesen szól a hangom.
Nóri a jobb kezem felől megkerüli az asztalt. A harsány póló, rövidke, hímzett farmermellény, hosszú szoknya jól elfedi, mennyire lefogyott; arcát tányérnyi napszemüveg takarja, sötét haja könyökéig ér.
– Ülj le, ha gondolod! – intek az asztal túlsó oldala felé. Nóri a hatalmas napszemüveget feltolja a fejére – ettől hirtelen Mikiegér-formája lesz –, aztán bizonytalanul letelepedik. Végre szemügyre tudom venni a késő délutáni fényben fürdő arcát. Sápadtságát finom smink fedi, de a szája és szeme sarkában gyülekező ráncokkal az sem tud mit kezdeni. Nem is kell, ezek a ráncok árnyalják, teszik kifejezővé és méllyé ezt a fitos orrú, sötét szemű nőt. Számomra így is szép, sőt talán szebb, mint valamikor harminc éve, amikor megismertem. Azt hiszem, az ilyen arcra mondják, hogy szépen öregszik.
– Neked is szia – mondja fátyolos hangon.
– Te élsz – közlöm vele.
– Lényeglátó meglátás – válaszolja.
– Már elsirattalak – mondom rekedten. Ezzel nem hazudok, és látja is rajtam. Nézzük egymást.
A színpadon valami túlhangosított együttes kezd dübörgő dalba, körülöttünk hujjogás, nevetgélés, részeg kiabálás, fesztivál-kavalkád. Bennem pedig növekvő harag.
– Beteg voltam.
– Tudom – bólintok.
– Majdnem meghaltam.
– Tudom. Meghalt apukád. Elköltöztél a férjedtől. Majdnem belehaltál valami nyavalyába.
– Te kémkedsz utánam?
Csak ülök dühösen villogó pillantásának égető tüzében. Most magyarázzam el neki, hogy akárcsak két elektron, a mi életünk is össze van fonódva? Nem emlékszik rá, hogy ugyanazokat a könyveket olvastuk, ugyanazt a zenét hallgattuk, ugyanazzal a számítógépes játékkal játszottunk? Hogy ugyanazok a kérdések foglalkoztattak, ugyanaz volt a véleményünk a világ dolgairól? Hogy amikor évekig nem találkoztunk, akkor is végig ugyanazon a pályán mozogtunk? Most magyarázzam el neki, hogy nem kell kémkednem, elég ha figyelek az intuíciómra, és nyitva tartom a szememet?
Úgy látom, a kvantum-összefonódás közöttünk is működik, de csak egy irányban. Én érzem őt, de ez visszafelé nem igaz.
– Sokszor láttalak – mondom végül. – Messziről, buszon ülve, boltban, utcán. Van pár közös ismerősünk is, eljutnak hozzám a hírek. Ha akarom, ha nem. Akkor is, ha te nem akarod. Akkor is, ha elkerülsz, bár fogalmam sincs miért.
Szomorúan néz rám.
– Nem csak téged. Beteg voltam, senkit nem akartam látni…
– Két és fél éve január 5., 15 óra 46 perc. Úgy hessegettél el, mint egy zavaró szúnyogot, pedig csak boldog új évet akartam kívánni. Később tudtam, hogy beteg vagy, és amikor írtam neked, még a profilodat is eltüntetted. Aztán amikor az utcán észrevettél, inkább nagy ívben elkerültél.
Látom az arcán végigfutni az akaratlan fintort. Szégyen, megbánás? Abban a pillanatban megsajnálom. Kegyelmet viszont nem adok.
– Haragszol? – kérdezi.
– Igen. Azt mondtad, engem bármikor szívesen látsz. Bármikor szívesen beszélgetsz velem…
– Vannak helyzetek… – Összeszorítja a száját. – Teljesen más állapotban voltam akkor. Nem várom, hogy megértsd.
Pedig értem. Akkor is pontosan láttam, mit tesz magával, merre vezeti élete fonalát, értettem mit miért csinál. Ez persze nem tudta semlegesíteni a sértett hiúságom okozta haragot.
Előrébb hajolok. A bömbölő metál megköveteli ezt a mozdulatot, de igazából csak közelebb akarok hozzá kerülni.
– Egyetlen dolgot nem értek: miért nem szóltál, hogy segítségre van szükséged. Elég lett volna egy szó.
– Nem tudtál volna segíteni.
– Nóri!
Egy vidám fesztivál forgatagában komoran és szomorúan nézzük egymást a délutáni napfényben.
– Segítettem volna. Akárhogy. Ha azt mondod, hogy többet nem akarsz látni, akkor úgy. Megtettem volna, mert az első pillanattól szeretlek, és soha nem szűntem meg szeretni téged. Szeretni foglak akkor is, amikor az univerzum összeomlik, és szeretni foglak isten halovány emlékezetében is.
Minden szó igaz. Látja rajtam. Gyengédség költözik a pillantásába, bár a szomorúság továbbra is ott marad. A csend szinte megsüketít, ahogy a zenekar pillanatnyi szünetet tart, így tisztán hallom Nóri hangját.
– Tudom – mondja, aztán a banda tovább darál.
– Akkor szólj, ha segítségre van szükséged! Légy szíves! – szólítom fel indulatosan.
Nóri felkászálódik a padról, előrehajol, és megszorítja a kezemet. Évek óta ez az első őszinte, tiszta mosoly, amit felvillanni látok az arcán. Megszépül tőle, néhány másodpercre átvilágít rajta a fiatal Nóri hite és barátsága.
– Mennem kell – közli. Csak bólintok. Forog velem a világ a válasz jelentésében rejlő lehetőségek permutációitól, miközben bámulom távolodó, tömegbe olvadó alakját.

Egyirányú kapcsolat, mi? Istenem, de hülye és vak tud lenni az ember.

2019. július 31., szerda

X. Lidércfény pályázat - A Világegyetem Vándorló Vámpírjai


X. Lidércfény pályázat: "A Világegyetem Vándorló Vámpírjai"

FONTOS!
Nagyon kérünk minden pályázót, hogy olvassa el végig, tüzetesen a kiírást a későbbi félreértések elkerülése érdekében! Köszönjük!


A teljes pályázati kiírás letölthető PDF-ben az alábbi címről:
http://www.lidercfeny.hu/download/X_LF_palyazati_kiiras.pdf

A Lidércfény Online kulturális magazin és a Lidércfény amatőr kulturális folyóirat szerkesztősége novellapályázatot hirdet.

A pályázat témája:

2201-et írunk. Az emberiség már megoldotta a rövid távú űrutazás alapvető problémáit, és a bátor szívű kozmonauták keresztül-kasul bejárták a Naprendszert. Állandó kolóniák épültek a Holdon, és folyamatban van a Mars terraformálása. Több égitesten rég letűnt civilizációk nyomaira bukkantak a kutatók, és megtörtént a földönkívüli élet felfedezése is.

A hatalmas léptékű tudományos fejlődés ellenére a mélyűr és az idegen égitestek még mindig számos életveszélyes helyzetet tartogatnak az űr meghódítói számára. Ebben a sötét és hideg világban komoly előnyt jelent, ha az űrhajós vámpír. Természetesen a közönséges emberek is nap mint nap felszállnak a XXIII. századi technika csúcsát képviselő űrhajókra – már amennyire hétköznapi lénynek lehet tartani egy bátor űrjárót.

A pályázatra olyan műveket várunk, amelyek az itt ismertetett jövőbeli világban játszódnak. Vámpír űrhajósok, megvadult robotok, őrült tudósok, vérszomjas idegenek vagy pusztító marsi baktériumok – minden jöhet. A történet lehet komor, de természetesen vevők vagyunk a humoros írásokra is, hiszen reméljük, hogy az emberiség a jövőben is megőrzi a humorérzékét.

Pályázhatnak:

Magyarországon és határainkon túl élő, magyar nyelven alkotó amatőr írók, kizárólag saját maguk által írt, még sem elektronikusan, sem nyomtatásban meg nem jelent, magyar nyelvű novellákkal.
Egy személy több novellával is nevezhet.

Beküldési határidő: 2019. szeptember 30., éjfél.

Nevezési díj nincs, a pályázaton való részvétel ingyenes!

A pályázat célja:

A pályázat célja a tehetségkutatás és -gondozás, hogy teret adjunk a tehetséges, feltörekvő, amatőr íróknak.

Díjazás:
Amennyiben megfelelő mennyiségű és minőségű pályamű érkezik, azok legjobbjaiból
a Lidércfény szerkesztősége ingyenes elektronikus könyvet (e-bookot) készít.


A beküldés feltételei:

• Csak és kizárólag olyan novellákat fogadunk el, amikben legalább 1 db vámpír szerepel.

• Fontos, hogy kerek, önmagukban megálló, lezárt történeteket várunk.

• A pályaműveket csak a www.lidercfeny.hu oldalra feltöltve fogadjuk el, az alábbi feltételek szerint:
– a pályamű címének elején a következő szerepeljen: „X.LFP.Vámpírok-” (teljes formátum: X.LFP.Vámpírok-Novella címe),

– a pályamű első sorában csak és kizárólag az alábbi szöveg szerepeljen: „Nevezés a X. Lidércfény pályázatra”,

– egy novella terjedelme maximum 55.000 karakter lehet (szóközökkel), leszámítva a címet és a fent kért első sort.

Egyéb fontos tudnivalók:

• A Lidércfény szerkesztősége fenntartja a jogot, hogy a fenti feltételeknek nem megfelelő, azoknak eleget nem tevő pályaműveket a pályázatból értesítés nélkül, azonnali hatállyal kizárja.

• A Lidércfény szerkesztősége kijelenti, hogy ha a pályázatra nem érkezik megfelelő
számú és minőségű novella, akkor a pályázatot nem díjazzák.


• A műveket a Lidércfény szerkesztősége, mint zsűri bírálja el.

• Az eredményhirdetés határideje a pályázati anyagok mennyiségétől függően legkésőbb
november első fele.

• A nyerteseket e-mail címeiken értesítjük, ezért fontos, hogy a regisztráció során, vagy a
regisztrációs adatok módosításával, vagy nem publikus e-mail cím esetén a pályázat szövegén belül (vagyis a novella elején, vagy végén), működő, valós e-mail címet adjatok meg.

• A Lidércfény szerkesztősége fenntartja a jogot, hogy az e-bookba bekerült novellákat, az e-book megjelenése után leghamarabb 3 hónappal térítésmentesen megjelentesse a Lidércfény Online kulturális magazinban (www.lidercfeny.hu), és a Lidércfény amatőr kulturális folyóiratban (AKF), feltüntetve, hogy a novella a X. Lidércfény pályázaton díjazásban részesült.

• A pályázatra beküldött, és az e-bookba bekerült novellák a megjelenés után fél évig máshol nem közölhetőek sem elektronikusan, sem nyomtatásban.

• A Lidércfény szerkesztősége a lenti nyilatkozatok alapján fenntartja a jogot a beküldött, de a pályázaton nem díjazott írások térítésmentes megjelentetésére a Lidércfény Online kulturális magazinban (www.lidercfeny.hu), valamint a nem díjazott, de jobban sikerült novellák térítésmentes megjelentetésére a Lidércfény amatőr kulturális folyóiratban (AKF), feltüntetve, hogy a novella a X. Lidércfény pályázaton vett részt.

Nyilatkozat a kiíró részéről:

A Lidércfény szerkesztősége kijelenti, hogy a pályázat során esetlegesen kért személyes adatokat harmadik félnek nem adja át, azokat a vonatkozó törvények értelmében titkosan kezeli. Ez alól kivétel, ha hatósági személy jogosan kéri ezen adatokat.

A Lidércfény szerkesztősége kijelenti továbbá, hogy a megadott adatokra kizárólag az eredményről való értesítés miatt van szükség.

A Lidércfény szerkesztősége elismeri, hogy minden beérkezett pályamű a nyilatkozat értelmében a szerző saját tulajdona, így arra a szerzői jogi törvények megfelelő passzusai érvényesek. A szerző a helyezést el nem ért alkotását a továbbiakban bárhol és bármikor publikálhatja, a Lidércfény szerkesztősége semmilyen módon nem kívánja azt kisajátítani.

Nyilatkozat az alkotó részéről:

Az alkotó kijelenti, hogy a pályázatra megküldött kézirat kizárólagos szerzője, az saját
szellemi terméke, és egyéni, eredeti jellegű.

Az alkotó hozzájárul, hogy amennyiben novellája mindenben megfelel ezen pályázati kiírásnak, és a Lidércfény szerkesztőségéből álló zsűri díjazásban részesíti, az térítésmentesen megjelenhet a Lidércfény szerkesztősége által készített elektronikus könyvben (e-bookban), majd leghamarabb 3 hónappal később térítésmentesen a Lidércfény Online kulturális magazinban (www.lidercfeny.hu), valamint szintén térítésmentesen leközlésre kerülhet a Lidércfény amatőr kulturális folyóiratban (AKF).

Elfogadja, hogy a pályázaton díjazásban részesült novellája általa csak a fent meghatározott időtartam után közölhető máshol (vagyis az e-bookban történt megjelenés után fél évvel), feltüntetve, hogy a novella a X. Lidércfény pályázaton díjazásban részesült.

Az alkotó hozzájárul, hogy amennyiben alkotását a Lidércfény szerkesztősége, mint zsűri, nem részesíti díjazásban (vagyis nem válogatja bele az e-bookba), azt térítésmentesen megjelentetheti mind a Lidércfény Online kulturális magazinban (www.lidercfeny.hu), mind a Lidércfény amatőr kulturális folyóiratban (AKF), feltüntetve, hogy a novella a X. Lidércfény pályázaton vett részt.

Az alkotó a pályázatra küldött novellájával kijelenti, hogy a fenti kiírást teljes egészében elolvasta és megértette, elfogadta, az abban foglaltakkal mindenben egyetért.

2019. július 30., kedd

Kovács Gergő: Negyed hang

Épp könyékig turkáltam egy felhőben, amikor fülön vágott a disszonancia. Kis híján lebucskáztam a llandudno-i Nagy Orom keleti széléről, kezemet hátrarántva kerültem csak el a zuhanást. Egy pillanattal korábban úgy nyúltam bele a homályba, hogy szinte biztosra vettem, találok benne valamit és kellemesen lúdbőrzött az egész testem a gondolatra. Nem egészen erre számítottam. Megütöttem magam, ahogy hátraestem, morogva halásztam elő a zsebemből az mp3 lejátszóm. Sértetlen volt, mutatta az előadót, a számcímet, mint rendesen. Nyugat felé tiszta volt az ég, szélerőművek pörögtek mindenütt a tengeren, arcomat csiklandozta a sós levegő. A fülemben krétaként csikorgott valami elképesztő macskazene, ami az előbb még tökéletes aláfestő zene volt a hamisítatlan észak-walesi tájhoz.

Mi az isten van? Az igaz, hogy a Siouxie and the Banshees titokzatos szirénje olykor szeret hamiskásan nyávogni, de az szándékos – az az üzenet része. Ez viszont teljesen el van barmolva. Mintha a gitár feljebb, a basszus lejjebb mászott volna, épp csak egy nüansznyival, egymást mégis kíméletlenül legyilkolva. Az ének pedig tőlük függetlenedve egy harmadik hangnemben zúzza szét az egészet. Pont oda ütve, ahol fáj. Hosszú másodpercekig tűrtem döbbenten, mire lekaptam a fejemről a fülest. Forgatgattam a kis ezüst-bordó szerkentyűt, lassan öt éve járta velem az utakat, mikor ezeket a vackokat maximum két évre tervezik. Vehetek újat megint. Már szidtam volna a digitális világot, de aztán eszembe jutott, hogy nem volt magnóm, amelyik ne húzta volna a szalagot.
Elindultam lefelé a hegyről, bosszankodva a cégek üzletpolitikáján, akik ezt a sok kacatot gyártják, nem is gondoltam rá, hogy az imént majdnem meghaltam. Nem kellett sok, hogy visszataláljak a legzabosabb vesszőparipámhoz, a főszakácshoz, aki legközelebb is leüvölti majd a fejem, a legapróbb hibáért. Aztán ott a kollégám Chris, aki egész jó fej – amíg nem keresztezem az útját, nem viszem el előle a vizes korsókat, a porszívót, vagy az ehetőbb ételeket vacsorára. Mert akkor aztán fákjú van, meg idiot van, meg píszofshit van. A bolti eladók sem maradhattak ki, akik szenvedve nyögnek az udvariasság jármában, amikor meghallják az idegen akcentusomat. Hiába, vidék ez nagyon, a brit se jobb, mint a magyar.

Amire leértem a tengerhez, elpárolgott a dühöm. A legjobb gyógyszer mindenre, ha leülök, és csak nézem, hallgatom a hullámzást. Hazagondoltam, ami nem mindig jó, csak ha igazán mélyről jön, váratlanul. Most mélyről jött, már a Nagyerdőn sétáltam, a néhai Csónakázó-tó mentén. Üldögéltem kicsit a Roncsban a cimborákkal, egy pohár Villányival, és andalogtam néhány utcányit azzal a lánnyal, akit a kiköltözésem előtt ismertem meg, és akivel olyan jól elvoltunk, hogy azt kívántam, bár egész Britannia süllyedne a tenger fenekére örökre. Már volt otthonom, még ha csak a fejemben is, és úgy nekiiramodott a vér az ereimben, hogy feltettem a fülest és bekapcsoltam a lejátszót – az utolsó szám a kedvencem erről az albumról.
Úgy kaptam le a fülemről, mintha darázs bújt volna bele. A helyzet nem javult, sőt, leírhatatlan, beteges felhangok keveredtek a nyikorgásba. Az énekesnő hangja olykor mintha elvékonyodott volna, minden strófát sajátos bugyborékolással fejezett be. Tulajdonképpen viccesnek is találhattam volna, de akkor már eléggé meg voltam ijedve.
Az üzletek felé siettem, vagy inkább rohantam, hátha kifogok egy leértékelt lejátszót az ASDA-ban. Ahogy beléptem a fotocellás ajtón, beigazolódott, amitől tartottam: a hiba nem az én készülékemben van. A hangszórókból a legfrissebb egynyári sláger bömbölt, meglett emberek motyogták együtt a rádióval a tizenkét éveseknek szánt üzeneteket, miközben vécépapír-tekercseket, filléres készételeket és literes whiskeyt emeltek le a polcról. Azt azonban biztosan nem hallották, hogy valamilyen rejtélyes erő teljesen kifordítja a hangokat a tonalitásból, úgy babrálva a frekvenciákat, hogy a végeredménnyel vallatni lehetne Guantanamo-ban.
Fülemre tapasztott kézzel hátráltam ki az áruházból, idegenkedő tekintetek kereszttüzében, és futottam vissza a tengerhez. A szokásos kedéllyel duruzsolt, de nem tudott megnyugtatni. Fújtatva néztem körbe a parti korzón, de csak néhány nyugdíjas szerencsétlenkedett az olvadó fagylaltokkal és a pimasz sirályokkal. Érdeklődve pislogtak elcsigázott, izzadt arcomra, aztán mentek tovább a biztonságosabb látnivalókat fürkészve.
Még sosem éreztem magam ilyen egyedül. Nem volt se Nagyerdő, se hülye kollégák, se múlt, se jövő. Még az exem sem, az emlékek puha hamvával, amin olyan jó volt fetrengeni a valóság aszfaltja helyett. Valami nagy baj történt. Aggódtam a józan eszemért, amit olyan gondosan féltettem alkoholtól, szerelemtől – nem mintha bármi értelmesre használtam volna az elmúlt négy évben.
Mi lesz, ha megőrülök? Hogy megyek haza egyáltalán? Talán ellátnak itt egy darabig, de még azt sem tudom, mire elég a biztosításom. És azután? Még harminc se vagyok. Ennyi volt, ennyi jutott?
Visszabotorkáltam a szállodába, végig a penészes folyosón a lyuknyi szobámig. Szerencsére szabadnapom volt, nem kellett sietnem. Azon töprengtem, kihez fordulhatnék. Anyáméknak van min aggódni rajtam kívül is, a barátaimat sem nyaggathatom folyton – kimerítettem az idei keretet a szakítással és a főszakács terrorjával. A főnök elküldene orvoshoz, a hátam mögött sziszegve, hogy szimulálok. A legjobb lesz dolgozni, addig se gondolkodom. Aztán a következő szabadnapon elmegyek a dokihoz, ha nem javulok. Ledőltem az ágyra, ott ahol nem nyomtak a rugók, és pár perc alatt elnyomott az álom. Nyugodtabban ébredtem, és tettem még egy kísérletet.
Egyszerű, relaxációs zenét raktam be a youtube-on, ezt szoktam lefekvés előtt hallgatni. Iszonyatos volt, egy fél perc ebből teljesen szétcincálná az idegeimet. Gyorsan kikapcsoltam, aztán kikerestem egy dobszólót egy koncertfelvételből. Abban nincsenek zenei hangok. Volt valami szokatlan felhang ebben is, de legalább hallgatható volt. Görnyedten táncikálni kezdtem rá, hujjogatva, de két perc múlva eluntam, lehajtottam a gép fedelét. Bekapcsoltam a tévét, a hírcsatornán a külföldi munkavállalók jogairól beszéltek. Legyintettem, pontosan tudtam, mik a jogaim. Csak a hangokra figyeltem. Az emberi beszédet még nem kezdte ki az agybaj. Majd sportközvetítéseket nézek, vagy azokat a dán Dogma-filmeket, amikben nincs zene. Hirtelen egy koporsónak éreztem a szobámat, ezért kimentem a partra. Hajnal kettőig hallgattam a hullámokat, mikor bezavart az eső.

A zene volt az utolsó mentsváram. A rejtekhelyem, ahová bújhatok az unalom és a kétségbeesés elől. A rázósabb időszakokban komolyzenével, progresszív rockkal és jazz-zel vágtam utat a bozótosban. Ha néha feldobtak a hullámok, egy kis rock n’ rollal ünnepeltem a kilátást, hogy aztán valami jó kis grunge kíséretében ereszkedjek alá újra. Lemmy volt a pajzsom, Peter Gabriel a legjobb barátom, Kate Bush a hercegnőm, miközben Siouxie-val és Debbie Harry-vel folytattam bűnös viszonyt egyszerre, és ha épp jól voltam, maga voltam a Rolling Stones. A csend viszont nem jó, egy ideje már megromlott a kapcsolatunk, ha kérdezem, vádaskodva ordít, hogy a dobhártya beleszakad.
Másnap reggel Kevin is ordított, miután harmadjára sikerült leadnom a pontos rendelését az egyik asztalomnak. Egyszerűen nem hallottam jól, amit kértek. Nyugtató munkált bennem, nem is egy, a terítés még rendben ment, de ahogy a vendégek bejöttek, bekapcsolták a muzsikát, ami nyugtatja őket, segíti az emésztést. Elővett a legrosszabb, migrénes fejfájás, a bábeli hangzavar a homlokcsontomat igyekezett a tarkómhoz szögezni. Máskor egy hatfős csoport rendelését gond nélkül felveszem, jól emlékezve a legapróbb részletekre, külön kívánságokra. Most két szimpla full-breakfast sem maradt meg az agyamban. Harmadjára már teljesen hülyének néztek, félő volt, hogy a főszakács vagy ne adj'isten az étteremfőnök fülébe jut a dolog, de megúsztam azzal, hogy Kevin elmondott mindennek – mintha máskor nem ő csodálná a memóriámat, és azt hogy cetli nélkül is hibátlanul dolgozom.
Agneska méregetett, miközben töröltem az evőeszközt, aztán mellém fordult. Miért nem mentem tegnap a King’s Armsba? Te jó ég! Valóban sörözni hívott, néhány fajsúlyos pillantás kíséretében. Tegnap délutánig ápolgattam magamban azt a nézést. Tudtam, hogy van valakije, és azt is, hogy haldoklik a dolog, így előző nap azzal indultam hegyet mászni, hogy felélesztem a bennem szunnyadó titánt. Legalább egy este erejéig. A titán most alig bírt megmukkanni. Rosszullétre hivatkoztam, és szomorúan nyugtáztam fásult tekintetét. Már tudtam, inkább haldoklik még egy kicsit, míg valamelyik helyi superman be nem kopog az ablakán. Nem hibáztattam, mellette legalább még ott szuszog a múlt, míg én az emlékeimmel alszom. Áporodott, büdös gondolatok már ezek, de a szobám is az, fel sem tűnik már.

Délutánra sétát terveztem, hogy leülepedhessenek a történtek, de a szobámba érve egyenruhástól zuhantam az ágyra, és a vacsoráztatás előtt eszméltem csak fel, már zuhanyozni sem volt idő. A szagom nem érdekelt, de egy legalább egy kicsit jó lett volna szoktatni magam az új, elhangolt valósághoz, amiben immár pőrén álltam egyedül, prédájaként bárkinek, aki marni akar. Messziről hallottam a főszakács nyerítését, ahogy a saját ostoba, olykor rasszista viccein nevet. Néha el-elvékonyodott a hangja, és bugyborékolt, mintha bekapta volna a szalag. Tűrtem, akár a többiek, amikor a származásunk vagy épp a nők kerültek a célkeresztjébe. Párszor már megégette magát emiatt, de rokoni szálak fűzték a menedzsmenthez. Meg aztán egy rendes szakács be se tette volna ide a lábát, nem jött a helyére senki.
Nem csoda, ha Frank nem nőtt a szívemhez. Az otromba tréfáit még kibírtam volna, de elképesztően lassú volt. Fél kézzel a falnak támaszkodott – egy százötven kilós hályog isten szemén – izzadt, fújtatott, mint egy versenyló. Hetekig vigasztalhatatlan voltam, amikor évek után észrevettem, ahogy a kövér, savas izzadsága belecsöpög az ételrekeszekbe. Azután már csak akkor szedtem, ha Dean, a helyettes séf volt a counter mögött.
Frank ezen az estén jó kedvében volt, az első háromnegyed óra gond nélkül lepörgött. Agneska mégiscsak odavetett nekem egy mosolyt, ahogy balerinaként lebegett négy barbecue-s csirkével. Az étteremből áradt a förtelmes zaj, épp Frank Sinatrát gyalázta az éter, mégis álltam a sarat, igyekeztem megszokni a megszokhatatlant. Aztán az egyik félrészeg négyes asztalomba belezavarodtam, és onnantól borult az egész. Harmadjára vittem ki a megfelelő főételt, közben már reklamáltak a szomszéd asztaloknál. Még két rendelésnél hibáztam, Frank őrjöngött, a haját tépte, vörös volt, mint a rák, a többiek lehajtott fejjel sunnyogtak odébb az utamból.
Amikor aztán egyszerre két marharagut is leejtettem, holott máskor öt tányérral is biztonsággal mozogtam, kijött a counter mögül (ki se néztem belőle ilyen fürgeséget), és üvöltve mellen taszított. Épp a magyarázkodás és a felháborodás között vacilláltam, kerestem a megfelelő angol kifejezéseket, amikor láttam, hogy felém dől. Ijedtemben elugrottam, tompán és mélyen puffant a földön, és nem mozdult többet. Nem hittük el, ami történik, végül Agneska rohant el a portára segítségért.
A hotelmenedzser, Kirk állt be Frank helyére, mentette a menthetőt, mielőtt botrányba fullad az este. Látta, hogy én is az ájulás határán állok, szerencsére volt benne annyi belátás, hogy elküldjön a szobámba, és behívja a szabadnapos Christ, aki káromkodva, és nem teljesen józanon jött, az uniformisát húzkodva magán. Holnap majd jön a fekete leves – gondoltam, nem számít, hogy lehúztam csaknem három évet egy rossz szó nélkül. Ha nem bírod, nyitva az ajtó, menj máshová, ez volt Kirk szava járása a meetingeken.
Valahogy bevergődtem a zuhany alá, felért egy fél reinkarnációval. Aztán az ágyra dőltem, és többé nem is akartam felkelni, amikor kopogtattak. Agneska volt, érdeklődött, nem tartok-e velük, bemennek Frankhez az intenzívre. Gyorsan megértettem, hogy a piros pontokra hajtanak a főnökségnél. Utána beülnek egy felesre a King’s Armsba, kemény volt ez az este. Ez volt a varázsszó, már húztam is a cipőm. Betaxiztunk a központba, vidéki kórház, mindenki ismer mindenkit, beengedtek Frankhez az intenzívre, igaz, csak a folyosóra.
Egy nővér válaszolt a kérdéseinkre. Szívroham, kóma – rossz elegy. De rendbe jön. Pár hét, és újra ordít. Engem persze addigra már rég kirúgtak. Agneska és a barátnője nem szóltak, hozzám se, unottan bámultak befelé, Frank-en kívül még öten feküdtek a szobában. Türelmetlenül topogtak a lábukkal, a hozzátartozók érkezését lesték. Arra gondoltam, milyen jó, hogy egyikükbe sem fogok belehabarodni. Attól persze még leihatjuk magunkat este.
Már berohantak a nővérek, mikor tudatosult bennem, amit hallok. Pedig akkor már legalább egy perce szólt. Némi hangzavar támadt, de így is tisztán, gyönyörűen, egészségesen csilingelt a kisimult EKG-t jelző monitorhang. Frank valamelyik szomszédja épp a jelenlétünkben adta be a kulcsot. A legszebb zenei hang volt, amit életemben hallottam. Az ajtón túlról is jól hallatszott.
Ott álltam a falnak dőlve és hálát rebegtem Istennek, majd rögtön vissza is szívtam, mert az orvoshívó szignálja viszont fülrepesztően fals maradt. Akkor a monitorhang hogyhogy mégis tiszta? Csak hallgattam, amíg ki nem kapcsolták, észre sem vettem, hogy Agneskáék elmentek. Terceket, kvinteket alkottam a patakzó hanggal, még akkor is ott csengett a fülemben, amikor hazaértem.

Nem rúgtak ki, egyelőre legalább is. Betegszabadságot vettem ki, amíg összeszedem magam, és hozzászoktatom magam a körülöttem örvénylő kakofóniához. A biztonság kedvéért vettem három pár füldugót, ha már nagyon csüggednék. Jó pontokat szereztem a főnöknél azzal is, hogy minden nap bejártam Frankhez. Sűrűn haláloztak a városkában, elöregedett a népesség, így aztán viszonylag sűrűn hallhattam a hangot, egy stabil felső d-t, ami körül rögtönzött szólamaim cikáztak.
Megnyugodtam végre kicsit, de tudtam, ez így nem mehet sokáig, Frank hamarosan magához tér. Mi lesz, ha végleg így maradnak a hangok. Még mindig nem tudtam, mi ez az egész. Talán haza kéne menni és akkor elmúlik, mintha ez a négy év idekint csak egy álom lett volna. De tudtam, hogy áltatom magam, otthon is ez várna, talán csak még jobban fájna az az átkozott negyed hang. Pedig már meglenne a lakásra való is.
A nővér kiküldött, a mondat végén elvékonyodva bugyborékolt. A füldugóért nyúltam, de aztán meggondoltam magam, elhatároztam, hogy végigmegyek a főutca ricsajában, a forgalmas üzletek közt, meglátjuk mi lesz. Aztán alighanem takarítok, mert még rám omlik az egész szoba a kosztól.
Később lehet, elmegyek kocogni. Egy tízest lazán ledobhatnék. Az esti kávékat is kihagyom. A városban vannak tanfolyamok, valamelyiket meg lehetne próbálni. Nem olcsók, de megtérülnének, legalább valamit kezdenék a pénzemmel. Szabadidőmben meg írhatnék naplót, esetleg rövid kis történeteket. A tengerhez pedig bármikor mehetek, jó barát, suttogásában nincsenek felhangok.

Kiülök oda, ahol egyszer egy sirály elcsente a fagyimat. Arra a padra, amelyikbe belevéstem a nevem, és várok, amíg a hangok kitisztulnak.

2019. július 18., csütörtök

Craz: Dallamtapadás

Sárkányszikla morogva haladt át a Próbagoblin főbejáratán, és a piactér felé vette kacsázó lépteit. Ismert ott egy helyi kereskedőt, akinél mindig lehetett macskafarkat kapni.
A törpének családi örökség útján – apai nagyanyai boszorkányi ágon – tulajdonába került egy titkos recept, aminek friss macskafarok a fő összetevője. Másnaposságra kiváló.
Előző este a törpe sokadmagával részt vett a ZomBerry koncerten a Szolgáltatóház nagytermében, és összekapcsolva a kellemest a még jobbal, lényegesen hozzájárult az utóbbi hónapok legnagyobb esti italfogyasztásához. A zenekar egyik dalának rövid részlete azóta se ment ki a fejéből.
Most is – miközben céltudatosan, bár kissé szédelegve battyogott a piac felé – azt a dallamfoszlányt hallotta a fejében. Újra meg újra.
A furcsa jelenség viszont nem zavarta – sőt, tetszett neki. Ellenben egy pár héttel ezelőtti másiktól, amitől bosszantó viszketést érzett, és dühítő nyomorában azon gondolkodott, kölcsönkéri Huk láncos buzogányát, és azzal csapkodja koponyája tetejét, vagy kitalálja, miként tudná a tüskés célszerszámmal megvakarni a saját agyát.
Ahogy csökkent a távolság, ami elválasztotta a macskafarkak lelőhelyétől, úgy lett fokozatosan jobb kedve. Amikor feltűntek előtte az első bodegák, a törpe egyenesen elmosolyodott. Majd még közelebb érve görbült is az az egyenes.
Az árusok között szlalomozva már-már kezében érezte a macskafarkakat, amikor egy sunyi arcú goblin ütközött hordónyi – persze csak kisebb, óboroshordónyi – pocakjának.
– Fogják meg! Tolvaj! – harsant egy kiáltás a közelből.
Sárkányszikla összevont szemöldökkel figyelte a goblint, aki kapkodva szedegette a földre ejtett rabolt javakat, és a szétgurult sajtokat keshedt melléhez szorítva továbbmenekült. Volna.
Csakhogy Sárkányszikla gyorsan kapcsolt, és az újra nekilendülni készülő goblint szép, íves lendülettel térden rúgta.
A tolvaj erre feljajdult, s a kockakövekre hanyatlott. Lent agonizált fájó térde sanyarú sorsán, de valaki grabancon ragadta, és a levegőbe emelte.
Sárkányszikla cöcögve a fejét csóválta, majd orrba vágta a goblint, és a még mindig ismétlődő belső zene ütemére ritmikusan pofozni kezdte.
Mindezt a felüdítő testmozgást addig alkalmazta, míg a közben megérkező városőrök megunták a mosolyogva ácsorgást, és elkérték tőle az egyre kékülő-pirosodó goblint, aki láthatóan beletörődött sorsába.
A törpe nagyot sóhajtva átnyújtotta az elcsendesült goblint az őrök huszadosának.
– Szívesen folytatom, ha gondoljátok! – forgatta meg jobb csuklóját a halkan nyöszörgő tolvaj ábrázatát tanulmányozva. – Ott jobb oldalt kimaradt egy kis rész.
– Köszönjük, törpuram, de nem szükséges! – felelte a huszados, majd saját kézzel kötözte meg a tolvajt. – Holnap úgyis átkerül a Sohaviszlát kapun.
Régóta jól működő gyakorlat a Száznevű városban, hogy a nem kívánt bajkeverőket, szélhámosokat, piti bűnözőket átküldik azon az egyirányú térkapun, ami a messzi Északi Nagy Kősivatagba nyílik. Az utóbbi százötven év során még senki sem tért vissza onnan, ezért a köznép a kaput Sohaviszlátnak hívta.
Sárkányszikla elégedetten bólogatott, elköszönt az őröktől, és rövid időn belül beszerezte az áhított macskafarkakat.
Amikor a nagy csokor fűszernövénnyel visszaindult, úgy érezte, mintha valami hiányozna. Rájött, hogy a fejében ismétlődő zene tűnt el.

A törpe erre elmosolyodott, beleszippantott a csokor csípős illatú macskafarokfűbe, majd direkt, önként kezdte dúdolni azt a bizonyos dalt a ZomBerrytől. Szerencsére nem sokan hallották, Wendolin, a kicunelány sokkal szebben énekelte azt előző este.