A múlt héten
beugrottam futárnak. Nyakonöntőnek kellett elhozni egy láda varázsitalt. Egyik
ismerősöm passzolta át nekem a lehetőséget, személyi összeférhetetlenségre
hivatkozva. De ez csak annyit takart, nem szerette volna, ha megint gyíkká
változtatják.
Kapva kaptam a
lehetőségen, hiszen már régen láttam Kyrugát, a mezei boszorkányt. A
Szolgáltatóház egyik térkapuján jutottam át arra a rétre, ahol először
találkoztam vele. Akkor kíváncsian nézett fel a fára, amin gubbasztottam, majd rászólt
a sárkányára, hogy ne csócsálja tovább a hálóból kilógó bal lábamat. A fene se
gondolta, egy behatolásgátló biztonsági rendszer annyira hatékony is lehet.
Pedig akkor még nem is behatolni akartam.
Most legutóbb
már óvatosabban haladtam a kis ösvényen, számítva a csapdák újítására – bár a
boszorkány tudta, hogy érkezem. Sasszememmel kiszúrtam egy szakaszt az
ösvényen, ahol néhány kő furcsán szabályosan helyezkedett el. Így hát a
biztonság kedvéért nagy ívben kikerültem a bizonyos részt, jobbra a térdig érő
fűben. Pár pillanat múlva a fű már az égig ért. Legalábbis a gödör aljáról így
látszott. Mint később kiderült, Kyruga direkt azért rakta oda a köveket, hogy
nekem jelezzék az új csapdát.
A boszira fél
órát vártam, míg megjelent a fű felett, és kinevetett. Ubul, a házisárkány
álmosan pislogott a verem széléről, nem értette a derültség okát. Inkább két
arra repülő madarat kergetett meg, ezt már az újra térdig érő fűből követhettem
figyelemmel.
Kyruga még
mindig vigyorgott, majd hogylétem felől érdeklődött. Amikor megismerkedésünkkor
először töltöttem vele huzamosabb időt, azt gondoltam, amíg kezelte lábamon a
sárkányharapást, megitatott velem egy bájitalt is. A tünetekből erre
gyanakodtam. De legközelebb a társaságában töltött első percek után újra
megjelentek azok a verdeső pillangók a gyomromban. Mint azóta mindig. A
boszinak elég volt tetőtől talpig, majd félútig végigmérnie, s már tudta is,
milyen az állapotom. Zöld szemében huncut fény villant, majd kézenfogva húzott
az ismét egyre feljebb érő fűbe.
Szex után lesétáltunk
lidércfényt nézni Kyruga régi kunyhójához.
– Tudod, hogy
a dombitörpék bóklászó szellemeknek hiszik a fényeket? – kérdeztem.
– Bélgáz. – A
boszorkány egyértelműnek tekintette a magyarázatot, de látva arckifejezésemet,
bővebben kifejtette. – A mocsár elnyeli a beleveszetteket, lehúzza, majd
megemészti. Csontokat se találnál, mindössze ez a légnemű anyag marad utánuk,
amit időnként kiereszt. Semmi különös, a természet rendje. Belőlem se marad
semmi, ha már nem leszek.
Mielőtt
tiltakozhattam volna, témát váltott.
– Ismered a
régen kihalt déli tűzsárkányok történetét? Egy messzi-messzi szigeten éltek,
érintetlen, vad tájakon. Ők voltak az uralkodó faj, szilajan, szabadon.
Benépesítették az egész szigetet, ha dugtak, remegett a föld, és tüzek gyulladtak.
Az utódjaik is tűzben fogantak. Kihalásuk gyorsan következett be, miután
felfedezték az análszexet.
Néha nem tudom
eldönteni, hogy a boszorkány csak viccel-e.
Később
összepakoltuk a különféle színű folyadékkal teli üvegeket, majd hallgattuk a
mezőn járó állatok neszeit, figyeltük az égen szálló madarakat.
– Te tudsz
jósolni a baglyok röptéből?
– Hát, ha
hirtelen megtörik, akkor fájni fog.
– Nekem?
– Nem, a
madárnak, ha becsapódik.
– És
földrengést megelőzni morcsákvesével?
– Történnek jó
dolgok, meg rosszak. Mindig létrejön a kellő egyensúly. Ne akard felborítani!
Ha nagyon változtatni szeretnél valamin, az rosszul is elsülhet.
– Mindig is
bosszorgány szerettél volna lenni? Nem vágytál többre?
– Hidd el, nem
olyan unalmas itt – kacsintott rám. – Jut eszembe, elvinnél még egy láda sört
is Kókuszpóknak? Szereztem neki abból a jófajta gyömbéresből, amit annyira
szeret – bújt ki ölelésemből a boszorkány.
– Aha, nem
gond – feleltem, közben az elmúlt néhány óra, és felrobbanó tűzsárkányok jártak
eszemben.
A varázsitalokat
majdnem ottfelejtettem.
