Google+ Followers

2019. január 13., vasárnap

Mészáros András (Ndy): Mennybe az angyal

Életem során sokszor elgondolkodtam azon, létezik-e valamiféle meghatározott esemény, ami végleg megváltoztathatja ránk szabott, előre elrendelt sorsunkat. Sokan mondják, hogy az emberi jellemvonások legtöbbje már egészen fiatalkorban kialakul; szerintem mégis, mindig van egy törékeny határ, egyetlen apró pillanat, amelyet ha átlépünk, eddig teljesen új, soha nem látott világ tárja ki előttünk kapuit. Akárcsak előttem, akkor, ezerkilencszázkilencven telén, két nappal karácsony előtt. Hazudnék, ha azt mondanám, minden akkor kezdődött, de a döntés és a tett azon a fagyos téli éjszakán ért valósággá.
Miközben keleten Irak lerohanta Kuvaitot, és bukott angyalok gyanánt bombafüzérek hulltak az égből, addig nálunk, ebben az apró, közép-keleteurópai országban mindenki a meghitt, békés ünnepekre készült.
Egész előző nap havazott, fehér paplant terítve a főváros szennyel és mocsokkal borított utcáira, és a sötéten meredő bérházak közt meghúzódó apró terekre. Pillanatnyi megnyugvást csempészett még a szocializmus szögmérővel és vonalzóval szerkesztett, kiégett lelkektől nyüzsgő kaptártelepeinek vasból és betonból épült falai közé is.
Nálunk, a kertvárosban szintén ünnepi díszbe öltöztek a fák, puha köntös alá rejtve csupasz, esdeklőn égnek
nyújtott ágaikat.
Reggel óta izgatottan járkáltam a jól fűtött, öreg házban. Ebben az apró, repkénnyel és málló vakolattal borított téglaépületben láttam meg a napvilágot, itt éltem le életem első két évtizedét. Szüleim aznap vidékre utaztak és tudtam, csak szenteste érkeznek majd haza. Egyedül voltam, Annát vártam.
Kamaszként, izgatottan készültem a nagy napra: végre háboríthatatlanul együtt lehetek a lánnyal, akit már oly’
régen az életem, sőt, létem részének éreztem. Több volt köztünk, mint barátság, és több mint szerelem.

Szürkült: a szomszédos házak ablakai mögött gyúló megannyi karácsonyfaizzó és gyertya csalfa lángja visszalopta a színeket a közelgő éjszakától. Jó ideje az utcát lestem. Leheletem ködös páraréteget mázolt az üvegre, melyen keresztül minden szögletes, kaleidoszkóp-szerű mintákba állt össze. Pulóverem ujjával megtöröltem az üveget és megpillantottam Annát, amint a nagyobb hóbuckákat kerülgetve, egy igazi angyal földöntúli tündelépteivel közeledik a jeges úton.
Talán ez az önkéntelen báj volt az, ami már gyermekként megfogott benne. Egy pillanatra az általános iskolában töltött első napom jutott az eszembe, amikor először találkoztunk. Emlékszem, félve léptem a zord és idegen osztályterembe, de ahogy megláttam az első padban ülő vékonyka, aranyhajú kislányt, úgy éreztem, teljes lelkem feloldódik annak pajkos, örökvidám tekintetében. Szótlanul leültem mellé; csak napokkal később szedtem össze a bátorságot, hogy végre megszólítsam.

Természetesen ma már nem tudok minden apró momentumot felidézni, legtöbbször csak futó részleteket: egy
önkéntelen félmosolyt, egy ismerős mozdulatot, a puha kis kezét az enyémben… Ezeket az emlékfoszlányokat mégis igazgyöngyökként őrzöm, szívem legmélyére zárva.
Az együtt töltött évek során egyre inkább elválaszthatatlanok lettünk: gyakran elég volt egy röpke pillantás,
egy bátorító ölelés, hogy még a legelviselhetetlenebb napjaimba is életet, reményt csempésszen.

Visszatérve ahhoz a karácsony előtti estéhez: a kertkapu halkan megnyikordult, Anna csendben a nyitott bejárati ajtóhoz osont, és kedves mosollyal az arcán belépett a házba. A teljes mosolyt persze nem láthattam, hiszen kötött sálját az arca elé tekerte, de melegen csillogó szürkészöld szeme és az apró, fitos orra körül szétszaladó, halvány nevetőráncok mindennél inkább árulkodtak jókedvéről.
– Nem látott meg senki? – kérdeztem kissé idegesen.
– A szüleim úgy tudják, Marikáéknál alszom – válaszolta megnyugtató hangon. Idő közben megszabadult a nyaka és az arca köré tekert, majd’ másfél méter hosszú sáltól.
Átöleltem. Még a vastag bundakabáton át is éreztem, hogy törékenynek tűnő, formás teste milyen izmos, mennyire tele van élettel és energiával. Első pillantásra senki nem hitte volna, mekkora erő szorult ebbe a törékeny lányba… Ahogy azok a fiúk sem, gyerekkorunkban, a vonatsínek mentén.
Emlékszem, bicajjal mentünk ki a vasúti töltésekhez, hogy vágyakozva lessük a távoli ismeretlen felé robogó,
hosszú szerelvényeket.
– Egyszer örökre elviszlek innen – jelentettem ki komolyan, magam elé meredve.
Két ujja közé fogta az állam és felemelte a fejem. Azt hiszem, akkor csókolt meg először.
Sajnos a meghitt pillanatot elrontotta az a néhány felsős fiú, akik délutáni szórakozás gyanánt úgy döntöttek, keresnek valaki náluk gyengébbet, akin kiélhetik gátlástalan, zsarnoki hajlamaikat. Általában még az idősebbek is meghátráltak komor, sötét tekintetem elől, de azok, ott, vitathatatlan erőfölényben érezték magukat. Először csak a bicikliket rugdosták, majd az egyikük hozzám lépett és a földre tepert. Sztoikus nyugalommal készültem fel az ezt követő verésre – azidőtájt alkoholista szüleim miatt volt benne részem elégszer –, amikor Anna mindannyiuk meglepetésére, tíz körömmel ugrott az engem gyötrő srácnak.
Mint később megtudtam, a karja két helyen is megrepedt, néhány perccel később mégis elégedetten nézte a megfutamodni kényszerülő gaztevőket. Az, amelyik rám támadt, élete végéig a szeme alatt viselte Anna körmei által okozott makacs hegeket.

Persze gyermekként még nem tudhattam, amit később, azon a napon, őt ölelve már sejtettem: hogy az a távoli hely csupán a fejemben létezik és azt, hogy egy egyszerű utazásnál sokkal többet kell tennem ahhoz, hogy mindezt neki is megmutathassam.
Mégis biztos voltam benne, hogy sikerülni fog: jó ideje készültem rá, rég elterveztem mindent.
Anna levette a kabátját és pulóverét, de még mindig az előtérben állt. Huncut mosollyal tovább vetkőzött: nemsokára már csak egy apró, fekete bugyi volt rajta, majd amikor a szobába lépett, csábos mozdulatokkal attól is megszabadult. Rámosolyogtam és kézen fogtam. Először kicsit megdöbbent, amikor rájött, hogy a pince felé vezetem, de bízott bennem, ahogy én is őbenne.
Nem is kellett csalódnom. Sok év telt el azóta, sok lánnyal és asszonnyal tettem ugyanazt, amit akkor vele, de az együtt eltöltött órákat semmi sem közelítheti meg. Talán ott és akkor álltam a legközelebb hozzá, hogy
megértsem, milyen lehet Istennek lenni.

Végül mégsem lett fehér karácsonyunk. Másnap olvadni kezdett a hó, felfedve az alatta rejtőző hányásszagú,
barnásan rothadó avart.
Anna testét a kert végébe, egy terebélyes ecetfa tövébe temettem.
Kivételes volt, különb, mint azóta bárki: bár azon az éjszakán órákon át nyöszörgött és sírt, de soha, egyetlen pillanatig sem könyörgött kegyelemért.


Az illusztrációt Pozsgay Gyula készítette


A novella megjelent a Kalandok és kalandozók első kötetében, aminek harmadik, illusztrált kiadása ingyenesen letölthető a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház facebook csoportjából: https://www.facebook.com/groups/969480656518032/

2019. január 12., szombat

Sren Tilesh: Lélekalja Kávézó

Sokan voltak megint, mint minden este.
A pecsétes pult mögött, néhány homályos izzó furcsán torz, piszkos fényében poharakat törölgetett a bulldogképű csapos, és nem zavartatta magát, ha a szájából lógó cigarettáról hamu esett a boldogtalan konyharuhára, amellyel dolgozott. A rongy ettől nem lett tisztább, sem koszosabb, neki teljesen mindegy volt: akárcsak Slimnek, a gazdájának, és bárkinek, aki látta.
A Lélekalja Kávézó vendégei nem azért jártak ide, hogy Slim higiéniai előírásait felülbírálják, és nem érdekelte őket, mit tesz a poharakkal azok rendeltetésszerű igénybevétele után. Ők felhajtották, ami felszolgáltatott, és aztán a saját dolgukkal foglalkoztak.
Rőt üstöke alól felvillantva vérhálós szemeit, Slim végignézett törzsvendégein. Mint tulaj, felszolgáló és kidobóember egy személyben igen gyakran tette ezt, méghozzá bizonyos tulajdonosi büszkeséggel. Kérges szíve mélyén talán még kedvelte is a kétes hírű társaságot.
Méregkeverők, tolvajok, utcalányok, bérgyilkosok, sikkasztók, bukott tisztviselők: a társadalom peremvidékén lézengő törvényenkívüliek ültek a Lélekalja Kávézó apró, kör alakú asztalai körül, és iszogatták napi betevőjüket. Soha, senki nem vitatta, valódi-e a pénz, amivel fizetnek, amiképpen soha, senki nem érdeklődött a múltjuk felől sem. Nem firtatták nemzetiségi hovatartozásukat, mert nem tartoztak sehová, még akkor sem, ha némelyikük akcentusát tisztán lehetett hallani; továbbá nem vonták kétségbe fegyvertartási engedélyük vagy egyéb hivatalos okmányuk meglétét. A meggondolatlan érdeklődő a legjobb esetben is ellenséges tekintetek, rosszabb esetben pedig fegyverek kereszttüzében találhatta magát.
Csendes, nyugodt este volt ma: nem röpködtek kések, sem egyéb éles tárgyak a levegőt helyettesítő vastag füstben. Senki nem vert, nem ölt senkit, nem hangzott sikoly, halálhörgés, ökölcsattogás, káromkodás, csontzene. Nem folyt vér, és Rumi, a hely transzvesztitája sem hányt a kricsmi közepére: miután elénekelte ma esti strófáját, békésen ücsörgött a hátsó asztalnál, és üveges szemmel bámulta a hamutartót. Néha csuklott egyet, de ezt hallgatni messze jobb volt, mint feltakarítani utána, szóval Slim elégedetten biccentett.
Bell, a Lélekalja különbejáratú háziorvosa – egy elzüllött sebész – a kivénhedt bárzongora mellett bóbiskolt. Fekete orvosi táskája, amelyet ő következetesen bőröndnek nevezett, a hangszer tetején terpeszkedett. A jó doktor – becsületes, ám rég feledésbe merült neve szerint Dr. Joachim Bell – halkan hortyogott. Lélegzete időnként meglebbentett néhány elsárgult, repedt szélű kottapapírt. Bell dokit valahogy sosem látta senki enni, inni, szükségét végezni. Ő csak háromféle tevékenység közepette volt megfigyelhető: aludt, klimpírozott a zongorán, vagy dolgozott. Hivatása gyakorlása közben hirtelen haragból elhajított bicskákat, sörösüvegeket távolított el a jajgató áldozatok zsigerei közül, azután türelmes kézzel fércelte a sebszéleket. Dobócsillagokat, lövedékeket feszegetett ki a kárvallottak csontjaiból, ideges szépasszonyoknak szerzett be szakmájukhoz nélkülözhetetlen kellékeket, alkoholmérgezett matrózoknak mosta a gyomrát. A környéken szép számmal jöttek-mentek valahai páciensei, mindannyian egyforma bélyeggel testük különböző pontjain: undorító, ujjnyi széles öltésekkel varrott sebhelyekkel – de életük birtokában.
A beszélgetés és a pohárcsilingelés halk morajába új hang hasított: halkan felnyüszített az öreg, sok kéztől mocskos kilincs, amikor valaki benyitott az ajtón.
A kinti sötétségből tengermoraj és hideg, sós pára hömpölygött be az újonnan érkezett nyomában, ám közel
sem olyan könnyedén, mint ő.
A jövevény filigrán alkatú, madárcsontú, bájos fiatal lány volt. Hiába takargatta magát ócska melósgúnyával,
hiába gyűrte fényes, mézbarna haját szakadt simlis sapka alá: szépsége átsugárzott rongyain; ő maga pedig valóságos jelenésként hatott a Lélekalja homályában. Az úri közönség mégsem bámult rá tágra nyílt szemekkel. A legtöbben lusta szemvillanással nyugtázták érkezését, néhányan pedig alig észrevehetően felé biccentettek, ami errefelé már komoly tiszteletadásnak számított.
A megviselt, valaha olajzöld munkásnadrág hosszú, formás combokat takart, a sapka ellenzője igézően ragyogó, melegbarna szempárt; az ellenző árnyéka fitos orrocskát, mozgékony, mosolygós ajkat. Hogy a lány pult felé vezető útját mégsem kísérték pimasz füttyök, röfögő bemondások, kocsányon lógó szemek, annak két oka is lehetett: az, hogy ismerősnek számított, és védte a számkivetettek különös falkaszelleme… Vagy az, hogy a látszat csal, és a csókolnivaló kis nőstény valójában veszélyesebb, mint azt a laikus hinné.
– Mich – morrant rá a csapos üdvözlésképp, amikor a lány feldobta magát az egyik magas bárszék foszladozó ülőkéjére.
– Szevasz, Öreg – nevetett rá a jövevény. – Mizujs ma?
– Csönd van – felelte Slim, állával a csehó közepe felé intve, és mert mégiscsak egy hölggyel beszélt, nem tette hozzá gorombán: ’isz látod. – És odakint?
– Nyüzsi volt. Most húzott ki az egyik teherhajó.
Mich kópésan elvigyorodott, amitől előtűnt apró gyöngyfogainak íve, és láthatatlan mozdulattal egy doboz minőségi cigarettát varázsolt a pultra. Ezt és egyéb bűvészmutatványait olyan szinten művelte, hogy a külső szemlélő megfeszített figyelem mellett is csak annyit láthatott: a lány meg sem mozdult, a pulton pedig ott termett egy aprócska tárgy… Vagy éppenséggel eltűnt. Slim nem lepődött meg a szemfényvesztésen.
Mich – valaha talán Michelle Brannigan – zsebes volt, méghozzá nem is zöldfülű kezdő, és valami oknál fogva mindig szeretett apró ajándékokat hozni a morc csaposnak. Amennyire Slim tudta, sosem vetett horgot „nagy halaknak”, nem játszott nagy tétre: beérte kisebb fogásokkal. Tehetsége alaposan felvihette volna a dolgát, ám ő azt tartotta: vannak értelmesebb dolgok is, mint megszedni magát, és aztán tétlenül ülni a pénzeszsákon.
– Mi a fene, megvámoltad a teknőt? – kérdezte Slim borostás képét dörzsölgetve. A csaknem elismerő hanghordozás felért, sőt vetekedett egy köszi-vel.
Mich bólintott.
– Van valami durva a pult alatt? – kérdezte.
A csapos mélyen ülő, kénsárga szemeit jelentőségteljesen összecsippentve lehajolt.
Bárki mást levert volna a víz a látványtól. Slim nem volt épp egy atyáskodó típus, és a fentebb említett durva holmi lehetett volna akár a jó öreg medveölő mordálya is.
Mich nyugodtan ült, és miközben nézte, hogy Slim előhúz egy üveg skót whiskyt, levette a sapkáját. Vállig
érő, virágméz színű haja az arcába hullott. Nemtörődöm mozdulattal simította hátra. Ahogy a haja és a sapkaellenző árnyéka kikerült az összképből, láthatóvá vált vékony, ívelt szemöldöke, és a bal szeme alatt egy különös tetoválás: hét szépen rajzolt, valódinak látszó, rozsdavörös könnycsepp.
Slim lecsavarta a tégla alakú üveg tetejét, és töltött a kitűnő csempészáruból.
– Igyál, Pici – morogta, és a lány elébe tolta a poharat. – Átfázhattál odakint. – Azzal újabb pohárért nyúlt.
Választottja ezúttal egy nehéz, vastag talpú söröskorsó volt, amelyet Slim ugyanazzal a lendülettel, tiszta erőből a lány háta mögött közeledő, meredt szemű, nyálát folyató csavargó fejéhez vágott.
Új hús lehetett erre a fickó: nem tudta még, hogy Mich-t itt szeretik; és széptevési szándékkal legfeljebb Navához és a kikötő többi pillangójához közeledhet, de Mich-hez nem.
Bőr hasadt, vér fröccsent. Az önjelölt udvarló felordított, a söröskorsó pedig összetörött a padlón, ahová a károsult homlokáról esett. A szilánkokra robbanó üveg hangjára a doki felrezzent a zongora előtt, és félálomban tű, cérna után kezdett matatni a bőröndjében. A csavargó háttal rákászva talpon-tenyéren, rettegő szemeket meresztett a vicsorgó csaposra.
– Csak egy kis piát akartam! – nyüszített, miközben megkísérelte kipislogni a szemébe csorgó vért. Erőlködve próbált rá se nézni a lányra, akinek pedig véleménye szerint egész jó kis segge volt…
– Ostoba kezdő! – hörgött Slim előrehajolva, gorombán kivillantva dülöngélő, bagótól sárga fogait. – Piát itt úgy kérsz, hogy rám ordítsz az asztaltó’: Héj, Slim!
Mich felsóhajtott, és a pulton átnyúlva finoman megérintette a csapos nagy, csontos kezét.
A vendégek, mintha mi sem történt volna, meghitten iszogattak, beszélgettek tovább. A lánnyal együtt tudták: a csavargó még örülhetett, hogy Slimet gyengéd, figyelmes hangulatban találta. Ellenkező esetben nem egy törékeny pohárka, hanem a jégvágó kés repült volna; arról nem is beszélve, hogy a derék, lefűrészelt csövű flinta tényleg mindig ott rejtőzött a pult alatt.
Csendes, családias est volt a Lélekaljában. Bell doki álmosan nekilátott kihímezni a kéretlen gavallér homlokát, Rumi halkan énekelt, a sarokasztalnál ülő izmos matrózok pedig elengedték a zsebükben a bicskát. A csapos újfent rágyújtott, a lány a pultnál pedig úgy itta a méregerős whiskyt, mintha málnaszörp lenne. Nem köhögött tőle, szeme sem lábadt könnybe.
Úgy tűnt, az a derűsen csillogó szempár nem ismer más könnyeket, csak aminőket alá tetováltak.
– Szegény pára… – mondta Mich, hátratekintve a doktor keze alatt óbégató széptevőre. – Rendes tőled, hogy finoman kezelted, Slim. Szerencséje volt.
Slim zord képpel ingatta busa fejét.
– Szerencséje azért volt, mert nincs itt a haverod.
– Végszóra! – kapta fel a fejét Mich felragyogó szemekkel, mert épp ekkor ismét – ezúttal nyekkenés nélkül – nyílt az ajtó.
Egyvalaki tudott ilyen csendesen benyitni rajta, talán azért, mert az ő érintésétől még a vén, rozsdás zár
nyikorgós rugója is jobbnak látta, ha elnémul.
A feltáruló ajtónyílásban a kikötő nyálkás, síkos macskaköveinek képe villant fel egy pillanatra, és hajókürt hangja hallatszott, akár egy kóborló kísértet elkeseredett vonítása. A polcon megremegtek, összekoccantak a poharak, a pult feletti égők közül az egyik idegesen hunyorogni kezdett, a Lélekalja vendégeinek ajkán pedig egy percre elhalt a szó.
Az ajtóban álló férfi nem értékelte a kitüntető figyelmet; talán hozzászokott már, hogy minden élőlénynek feláll hátán a szőr a puszta jelenlététől. Csendesen betette az ajtót, röviden biccentett a vendégek felé, majd felvont szemöldökkel, hideg mosollyal a lány felé nézett, és megszokott helyükre, az egyik hátsó asztal felé indult.
Idegenkedő, borzongó tekintetek kísérték útját, hosszú, fekete kabátja lebbenését. Nem törődött vele, úgy lehet, nem is érdekelte. Menet közben könnyed fejmozdulattal hátravetette fejéről a fekete csuklyát. Külseje azonban nem lett vonzóbb attól, hogy elővillant félhosszú, hófehér haja, keskeny, élesen metszett arca, mélyvörösen világító szeme, és a halántékától az állcsontjáig ívelő rettenetes forradás.
Mich lecsúszott a bárszékről, és követte a magas, karcsú albínót.
Tehette. Az egyetlen volt, akitől Aodh eltűrte ezt.
A rossz nyelvek azt beszélték: a férfi hidegvérű bérgyilkos – a gonoszabb fajtából való, aki testvérét is szemrebbenés nélkül kivégezné, ha arra utasítanák. Suttogták, hogy nagyuraknak dolgozik, bonyolult politikai cselszövések végére tesz pontot, félreállítva az útból egy-egy oktondi frátert. Láthatatlan nyomait állítólag otthagyta már az Egyházban is, ahol Isten szent életű szolgáinak kérésére egymaga képviselte a Poklot.
A babonásabb szelleműek hiedelmei magát Aodh személyét célozták. Dagály utáni hűvös éjszakákon, amikor a kikötőre leszállt a köd, és a beázott vezetékek nem továbbították az áramot, pletykás kedvű cimborák dugták össze fejüket az asztalra állított petróleumlámpa remegő fényében, és valóságos legendákat szőttek az albínóról. Ő volt az Idegen, aki olyan gazdag, mint Krőzus, mégis egy lepukkant kricsmibe jár; ő volt a Rém, aki puszta kézzel öl, mert fegyvert sosem láttak nála; a Gyilkos, akinek áldozatai sosem sikoltanak, és örökre némák maradnak; az Árnyék, akit senki sem képes követni, mert minden irányba lát, és eltűnik a ködben, mielőtt utolérnéd; a Férfi, aki sohasem beszél senkivel, mindig egyedül jár, és akit sosem érintett női kéz, hisz’ tán nem is emberi lény – és mibe fogadjunk, hogy az aranyszívű kis zsebes is csak alibinek kell neki?!
Mich csak mosolygott volna az ideges, vénasszonyos fantazmagóriákon, ha meghallotta volna őket. Igaz, hogy egyetlenként, de láthatta, amit soha, senki más: a szétnyíló cipzárt ábrázoló tetoválást Aodh mellkasának bal oldalán, a szíve magasságától egészen a medence-csontjáig. Láthatott szenvedélyes lángokat a bíborszín szemekben, érezhette a penge ajkak csókját.
Hetek óta vele élt, és sohasem rázta ki a hideg a hossz ujjú, keskeny kéz érintésétől, amelyhez annyi vér tapadt. Nem taszította a sebhelyes arc kifejezéstelen, érzéketlen közönye, amely a halvány, kegyetlen félmosolyon kívül egyéb mimikát nem ismert; nem bántotta a halk, hangsúlytalan, minden érdeklődéstől mentes hanghordozás. Kifejezetten vonzotta a férfi titokzatossága, és az, hogy az égvilágon semmi, de semmi személyeset nem tud róla. Az egekre, hiszen még a nevét sem tudja senki! Az ősi kelta napisten nevét Lilith, a kikötő csúf, kávézaccból jósoló cigányasszonya ragasztotta rá, az albínó pedig nem bánta, hogyan szólítja az, aki meg meri szólítani.
Most, miközben leült vele szemben az asztaluknál, Mich arra gondolt: talán épp a nem tudás misztikuma
vonzza annyira Aodh-hoz. Homályos emlékei között meleg fénnyel ragyogott egy öreg apáca jóságos arca, aki az árvaházba járt hitet, szeretet sugározni az elhajigált, megtagadott gyerekek kiéhezett szívébe. Sajnos élt ott egy baromlelkű nevelő is kutyakorbáccsal, aki miatt Mich már hétévesen megszökött az otthonból. A lány azóta is testén viselte a korbács nyomait, lelkén pedig Lunete Anya szelíd álomhangját: Az Ősbűn, amellyel minden rossz kezdődött: hogy ettünk a Tudás Fájáról…
Ó, Anya – gondolta a lány –, milyen igazad volt! Hiszen ha TUDNÁD, hogy dédelgetett árvád azóta szinte mind a hét főbűnt megszegte már, s amelyeket nem, azokat megszegi a férfi, akit szeret: megbicsaklana hited, és könnyek szántanák ráncos, szent arcodat. Tudni, Anya, valóban ősbűn. Nem kell tudnunk semmit. Szeretni kell tudni, semmi egyebet, és ahhoz, hogy szeressünk, nincs szükség tudásra.
Mich, aki a szörnyű, vörösen rászegeződő tekintet sugarában is tudott gyönyörködni, megrezzent, amikor
Slim tálcát rakott az asztalukra, arról pedig egy újabb pohárka erőset a keze mellé, és egy pohár ásványvizet a társa elé. Aodh soha nem fogyasztott alkoholt.
– ’stét, Aodh! – mondta a csapos.
– Jó estét, Slim! – felelte a másik hűvösen.
Slim tekintete a lányra tévedt, azt sugallva, amit mindig ilyenkor: Picim, nem értem, mit szeretsz ezen a dögön.
Mich őszinte, derűs, meleg tekintettel válaszolt: Mindent.
Amíg a lány forróbarna pillantása a távozó csapost követte, az albínó szeme Mich arcán időzött. Elnézte kedves, fitos orrát, eleven, fintorogni hajlamos, nevetős ajkait, gyönyörű szeme alatt a hét alvadtvér-színű könnycseppet.
Szerette ilyenkor azt képzelni, hogy Mich valójában egy angyal, akit letaszítottak a Mennyből, s miközben zuhant, arcára égtek a könnyei.
Tekintete nem rebbent meg akkor sem, amikor a lány újra felé fordult és rámosolygott. Meglehet, őszintén kedvelte a Lélekalja falnivaló üdvöskéjét. Mich volt széles e világon az egyetlen, aki nem félt tőle, és nem átallott alkalmasint egy-egy mosolyt pazarolni rá, aki a számkivetettek között is számkivetett volt… Ő pedig – talán hálából, talán más okból – megtűrte maga mellett.
Lehet az is, hogy megesett, mint egy valóra váló mese, amit soha, senki nem feltételezett volna, és az istennevet viselő ördög beleszeretett a bukott angyalba. Ki tudja? Senki. Talán még ők maguk sem. Tudni különben sem szerencsés dolog… Tanúsíthatja Lunete Anya, és az angyal, akit nevelt.
– Végeztél mára? – kérdezte a lány, amikor minden visszazökkent a rendes kerékvágásba, és az eleddig őket bámuló vendégsereg halkan beszélgetve-iszogatva felvette az est félbevágott fonalát.
– Még lesz egy apró elintéznivalóm – felelte Aodh csendesen. Sohasem beszélt hangosan. Olyan volt a hangja, mint a súlyos lombok között neszező éjszakai szél.
– Mesélsz róla? – csillant fel Mich szeme.
Szerette, ha Aodh beszélt hozzá. A közhiedelemmel ellentétben a férfi nem volt szűkszavú, szótlan szirti morc. Sosem beszélt túl hosszan, az igaz, és ha kérdezték, lényegre törően felelt. Nem bocsátkozott cirkalmas monológokba, beérte pontosan fogalmazott mondatokkal – mégis jó volt hallgatni… Csoda tudja, miért.
Mert amíg hallod, addig is élsz, dörmögte cinikusan Slim néhány héttel ezelőtt. Mich nevetve megfeddte morgós öreg barátját a gúnyolódásért. Nem értett egyet vele. Azért tartotta Aodh-ot jó mesélőnek, mert sosem személyeskedett, nem kötött egyéni érzelmeket mondandójához: csak elmondta, amit el kellett mondani, így a lényeg önmagában, minden sallangtól mentesen nyilvánulhatott meg.
– Egy profi tolvaj nyomán vagyok – kezdte Aodh. – Az illető fensőbb hatalmak bosszantó szarkája. Amit elemel, az soha többé nem kerül elő. Legutóbbi akciója végképp kiborított néhány igen fontos embert, így aztán megkértek, hogy keressem meg és állítsam félre.
– Mit csórt el? – hajolt előre Mich.
– Egy gyűrűt… De nem akármilyen kézről. Annak a kéznek a gazdája bíbor reverendák felett áll, és szenteknél bejáratos. A gyűrű, azt beszélik, varázserővel bír: örökre áldott a hely, ahová kerül. Miután most ellopták, tulajdonosa attól fél, kiesik a magasrendű lények kegyeiből, és felborul az örök Rend: áldott lesz a bűnös kéz, és átkozott minden, ami szent volt. Égi fény ragyog talán majd be egy jelentéktelen, sötét odút, és szentségtelenné válik az Egyház.
Bárki más talán komoly, vagy épp gúnyos, jelentőségteljes, vagy épp szkeptikus hangon ejtette volna ki a száján ezeket a szavakat. Aodh azonban éppúgy nem változtatott hanglejtésén, ahogy nem tette ezt semmilyen más témával kapcsolatban sem.
– Nem értem – ráncolta homlokát Mich. – Neked kell visszavinned az áldott gyűrűt, miután megölted azt, aki ellopta? Véres kéz szolgáltasson vissza egy megszentelt ékszert?
Aodh kifejezéstelen arccal meghúzta a vállát. – Nem állítottam, hogy hiszek is ebben az egészben – mondta. – De ha már bűnös kéz vette el a szent ereklyét, miért ne adhatná vissza egy másik bűnös?
– Végül is logikus – mosolygott a lány. – Na és megtaláltad már a szarkát?
– Igen – felelte az albínó.
Kis ideig hallgattak, és elfigyelgették a Lélekalja nyugalmas esti életét. Mich belekortyolt a whiskyjébe, és székén lejjebb csúszva kényelmesen kinyújtotta lábait. Résnyire húzott szemmel nézte, ahogy Bell doki elrámolja a varrókészletét, és leül a zongorához; Slim pedig az öreg, sánta kályhához cammog, és fahasábokat dob a tűzre. A matrózok asztala felől élénk kártyacsattogás hallatszott, időnként fogcsikorgatós káromkodással fűszerezve. Egy másik sarokasztalnál épp tetőpontjára hágott a borgőzös jókedv, és gajdoló danászás kélt.
Aodh nézte a lányt.
Nem kérdezed, ki a tolvaj, és mit kell tennem vele – gondolta. – Nem kérdezed, mennyit tudok; biztos vagyok-e áldozatom kilétében, nehogy ártatlan életet oltsak ki; nem kérdezed, tévedhetek-e? Pedig ezeket mindig meg szoktad kérdezni…
Talán mostanra magad is tisztában vagy vele, ki a bűnös, és milyen súlyt nyom a latba, amit vétett? Talán egyszerűen csak érzed, mit jelent TUDNI, és sosem tévedni?
Talán érzed, mennyire fáj…
– Mich – mondta halkan, szinte gyengéden; és amikor a lány ránézett, még csendesebben folytatta: – Emlékszel, amikor megláttad a fegyvereimet? Egyedül a pisztoly ellen volt kifogásod…
A lány riadt, bűntudatos tekintettel, hárító gesztussal szakította félbe:
– Ne törődj vele, kérlek! Nagy volt a szám, pedig valójában semmi közöm hozzá. Te sem kommentáltad soha, hogyan és mivel melózom…
– Azt mondtad, a pisztoly a gyávák fegyvere, mert messziről öl – folytatta a férfi. – Igazad volt. Már másnap megváltam a lőfegyverektől. Soha többé nem veszek a kezembe olyasmit. Soha többé nem fogok biztos távolból célozni.
Mich kétségbeesetten nézett rá.
– A meggondolatlan megjegyzésemmel nemcsak a támadás, de az esetleges védekezés lehetőségét is elvettem tőled, erre nem gondolsz? – kérdezte. – Ha húszan lihegnek a nyomodban, hogyan védekezel?
Aodh lassan, alig észrevehetően ingatta a fejét, és úgy mosolygott, mint egy borotvaélűre köszörült acéldarab… De a szeme, az a különös, idegen, vörös mélység furcsa, tőle szokatlan kifejezést sugárzott. Hosszú, kárhozott élete során talán először csillant benne fájdalom.
– Mich… – suttogta –, nekem nincs szükségem védelemre.
Követhetetlenül gyors volt a mozdulat, amellyel útjára engedte kezéből a hosszú, nyél nélküli, keskeny pengét. Egy tompa villanás, egy halk szisszenés; törő csont borzalmas, émelyítő reccsenése egy századmásodperc alatt – és a sérthetetlen nemesacél dobbanva állt meg ott, ahová gazdája mutatóujja nyomán vágódott: Mich tiszta, magas homlokában, halálpontosan a két szemöldöke között. Tompábbik vége még rezgett az ütés erejétől, amikor Aodh leengedte a kezét és Mich arcát elöntötte a vér. A lány gyönyörű, az utolsó pillanatig bizalmat sugárzó szemében kihunyt az élet; tartását vesztett teste lassan lecsúszott a székről… És amikor földet ért, kitört a botrány.
A Lélekalja úgy bolydult fel, mint egy temető a végítélet napján, ha megfújják a harsonákat.
Mindenki felugrott. Székek, asztalok borultak fel, üvegek, poharak törtek, füstölgő cigarettavégek estek le szikrát hányva, és a fojtott beszélgetés mormolása hitetlenkedő ordítozásba csapott át. Hozzávetőlegesen harmincan tömörültek Mich élettelen teste köré, szétmaszatolva vérét a mocskos, szúette padlódeszkákon. Eltartott egy kis ideig, mire az egymásra torlódó események és a falka zavarodottságának sűrűjében valaki közülük felfogta, mekkora a baj, és odarángatta az addig hiába könyörgő Bell dokit a kör külső széléről; ám több szempontból is későn: már ő is csak annyit tudott mondani: Exitus. Ezt gyászos, még mindig hitetlen csend követte, amelyet csak Slim rekedtes motyogása tört meg: Megölte őt, megölte az a dög, én
tudtam…
Felhördült az összeverődött tömeg, és tébolyultan, bicskára, puskára, üvegnyakra kapva körülnéztek… De az albínó eltűnt, éppolyan észrevétlenül, mint a lány lelke a meggyilkolt testből. Amíg ők egymás sarkát taposva aköré gyűltek, akin már úgysem lehetett segíteni, addig gyilkosa egyszerűen köddé vált.
Néhányan vérszomjasan utána indultak, bosszútű esküdve a kioltott életért. Rumi, Slim, Bell doki és még pár közelebbi ismerős a lány felett álltak, és a könnyeiket nyelték. A többiek azonban irtózattal néztek a távozók után, lemondón legyintve: úgysem érik utol, hisz’ nem emberi lény… És a dokival összefogva inkább kedves
halottjukról gondoskodtak.
Más módját ennek nemigen ismerte a kikötő alvilága, mint a jó öreg matróztemetést. Valaki kerített egy darab vitorlavásznat, hogy belevarrva a holttestet, felajánlják azt a tenger hullámainak. Amikor azonban ráemelték a lányt a kiterített vászonra, valami kicsúszott az olajzöld munkásnadrág zsebéből, és koppanva odébb gurult.
Az egyik matróz vette fel, és kérdő tekintettel Slim felé nyújtotta a tárgyat.
– Biztos az egyik utolsó melójából van – mondta a csapos rekedten, könnyein keresztül bámulva tenyerén a gyűrűt.
Különös ékszernek tűnt. Vastag aranya, hatalmas köve ellenére szinte súlytalan volt. Slim gondolt rá, hogy elteszi emlékül, miközben újabb könnyek csordultak le borostás arcán. Ám a gyűrűbe rubinból készült ékkövet foglaltak, és a hunyorgó, vérvörös mélységről nem Mich kedves kölyökarca, hanem az albínó könyörtelen szeme jutott eszébe.
Miért, az ég szerelmére, miért tette? Van ennek valami köze ehhez a gyűrűhöz? Talán annyira értékes, hogy ölni kellett miatta? Akkor miért hagyta itt az albínó? Vagy talán értéktelenné tette számára az ékszert az odadobott élet?
Hát nem mindegy most már?
– Tartsd meg, Pici – mondta elcsukló hangon. – Te szeretted őt…
Azzal reszkető kézzel visszatette az ékszert a lány zsebébe, és egy utolsó pillantást vetve a szeretett kis zsebtolvajra, szelíden testére hajtotta a vitorlavászon szárnyait.
Hajnalig virrasztottak felette.
Napkelte előtt, amikor az önkéntes vadászok fáradtan, megizzadva, üres kézzel visszatértek, Slim mindenkinek kimért egy kupica rumot, azután felemelték a vitorlavászon koporsót.
Hosszú, zord menet kísérte utolsó útjára az elhunytat: züllött képű, fedetlen fejű, foltos ruhájú falka. Sötét sikátorok hideg macskakövein csosszantak lépteik, egészen a végtelenbe nyúló óceánig.
***
Beszélik, hogy a part egy távoli, elhagyatott öblében minden hajnalban, a napkelte pillanataiban vérvörösen átizzik a víz, mintha félelmetes erejű jelenséget őrizne a mélyén: Isten vérének egy cseppjét.
Beszélik, hogy ez a természetfeletti ragyogás visszatükröződik az öböl egyik rideg sziklaszirtjén álló magas, fekete ruhás árny szemén.
Beszélik, hogy ilyenkor, és csakis ilyenkor látni lehet arcát a fekete csuklya alatt. Elővillan egy fehér hajtincs, amely a homlokába hull; láthatóvá válik arca jobb oldalán egy hosszú, borzalmas forradás, és mélyvörösen világító bal szeme alatt egy furcsa tetoválás: hét szépen rajzolt, valódinak látszó, rozsdaszín könnycsepp.


Az illusztrációt Vihartáncos készítette.

A novella megjelent a Kalandok és kalandozók első kötetében, aminek harmadik, illusztrált kiadása ingyenesen letölthető a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház facebook csoportjából: https://www.facebook.com/groups/969480656518032/

Láng Alex: Aki látta a fényt

Cortuus vára félúton feküdt a tengerpart és a Szent Servizia hegyorma között. Sabine másfél napig lovagolt a Volpaia erdőségein keresztül, hogy elérje. Hajába száraz falevelek gabalyodtak; kék egyenruháját, amit a Bűbájűző Intézet tagjaként viselt, sárfoltok csúfították.
Senki nem várt rá a birtok kapujánál, de nem is számított ilyesmire. Végignézett mocskos uniformisán, sejtve, hogy nem lesz ideje megmosakodni a találkozás előtt – az uralkodó üzenete nem tűrt halasztást. Az egyik udvari szolga lesegítette a lováról, az ajtónálló bekísérte a hallba, egy szobalány egy szalonba vezette; de egyikük sem érthette, milyen fontos ügyben jár a nő, mert egyértelmű parancsot kapott, hogy csak Fiesole mágusnak, a vár urának árulhatja el a részleteket. Így nem is sejtették, mennyire idegesítette Sabine-t, hogy megváratják, ő azonban igyekezett uralkodni magán.
Piszkos ruhájával nem akart ráülni a finom kárpitozású bútorokra, pedig a hosszú utazás után jól esett volna megpihenni egy kicsit. Türelmetlenül körözött a szalonban, mint egy ketrecbe zárt griffon. Ennek a szobának láthatóan nem volt funkciója a vendégek fogadásán kívül, két kereveten, három karosszéken és egy kávézóasztalon kívül csak a csatajelenetet ábrázoló díszes ablak köthette le a figyelmét. Majdnem az egész falat elfoglalta, és a Fényhívők színes üvegszobraira emlékeztetett – azzal a különbséggel, hogy míg a Fényhívők ólomszálakkal rögzítették egymáshoz a különböző színű üvegszilánkokat, itt mintha egyetlen összefüggő üvegtáblává olvasztották volna a darabokat, ahol a színek finom átmenettel folytak egymásba.
– Lenyűgöző, igaz? – kérdezte a férfi. Sabine nem vette észre, mikor került mögé. Nem rezzent össze, hiszen az Intézet megedzette az idegeit, de az bántotta, hogy nem hallotta a lépteit. – A Tűzföld urától kaptam hálából a Tengerfoki csatáért. A tűzföldi üvegművesek készítik a világ legcsodálatosabb ablakait, ugye egyetért velem?
– Tényleg szép – mondta a nő, Fiesole felé fordulva. Meglepte, hogy a férfi nemes anyagból készült, de egyszerű színű és szabású ruhákat visel, nem pedig olyan rikító, feltűnő köntösfélét, mint a főváros mágusai. Nem hordott amuletteket sem, ahogy a tűzföldi varázslók, őszbe forduló haját rövidre nyíratta. Hírével ellentétben egyáltalán nem tűnt profi démonológusnak; sokkal inkább egy joviális könyvtárosnak. A tökéletes összképhez csak egy okuláré hiányzott volna, amit viszont nem viselt; még a csíptető nyoma sem látszott az orrnyergén. – De nem az ablakairól akarok társalogni.
– Ó, igen – felelte kedélyesen hunyorogva. – A szolgálóim említették, hogy nagyon sürgős ügyben keres, és bár az ügy pontos természetét nem árulta el nekik, feltételezem, hogy démonokkal kapcsolatos. Más ügyben nemigen szoktak keresni – mondta egy mosoly kíséretében, ami olyan gyorsan halványult el, hogy ha Sabine pislog, talán észre sem veszi.
– Őfelsége küldött ide, uram – húzta ki magát büszkén Sabine, a különös, színes fényben is tisztán csillogtak a rendfokozatok a mocskos kabátján. – Nyugtalanító dolgok történnek a birodalomban, és őfelsége számít az ön segítségére, uram.
– És mennyire nyugtalanító? – kérdezte a homlokát ráncolva. – Tud esetleg várni vacsora utánig? Nem szívesen hagynék ki egy étkezést holmi impek miatt.
– Nem vagyunk benne biztosak, hogy mindez az impek műve...
– Ó, jajj! – szakította félbe Fiesole; szavaival ellentétben ugyanaz a kurta-furcsa vigyor jelent meg az arcán, mint korábban. – Az valóban nyugtalanító. Elmesélhetné a részleteket vacsora közben!
– De...
– Ha az öltözéke miatt aggódik, ne tegye! Az inasok már előkészítettek egy lakosztályt magának, ott felfrissítheti magát vacsora előtt.
Sabine nem volt elragadtatva az ötlettől. Kötelességének érezte minél hamarabb teljesítenie a parancsot – ugyanakkor, ha húsbavágó volna az ügy, a kapitány egy griffont is a rendelkezésére bocsátott volna, amivel néhány óra alatt ideér, nem kellett volna másfél napig lovagolnia. Így talán mégsem kell annyira sietnie; és megvacsorázhat, talán az éjszakát is itt töltheti, mielőtt visszaindul.
Szegényes csomagját már felvitték a lakosztályba. A szobalány egy dézsában forró vizet, tisztálkodó- és illatszereket hozott, amit a nő ugyan túlzásnak tartott, de értésére adták, hogy Fiesole úr nagyon kényes a tisztaságra. Továbbá ragaszkodott hozzá, hogy adja oda neki a ruháit, hogy kimoshassa, de Sabine nem könnyen vált meg az uniformisától; végül csak úgy volt hajlandó beleegyezni, hogy előtte leszedte a rangjelzéseket a kabát váll-lapjáról és hajtókájáról. A finom bársonyblúzra azonban, amit saját ruhája helyett kapott, nem merte feltűzni, nehogy felsértse az anyagot, ezért a kölcsönszoknya redői közé rejtett zsebbe dugta őket.
Bármilyen nemes anyagból készültek is, kényelmetlennek érezte a ruháit; egyszer sem hordott szoknyát, mióta belépett Őfelsége Bűbájűző Intézetébe. Egyszerűen nem volt praktikus. A szervezet ugyanis csak nevében tűnt hivatalnak, valójában olyan ügyekkel foglalkozott, amikkel a városi milíciák nem boldogultak egyedül: legtöbbször démonokkal. Ilyen helyzetekben pedig nem engedhették maguknak a luxust, hogy a forma a funkció fölé kerekedjen. Most viszont többször is majdnem elbotlott a súlyos szövetben, míg követte a szobalányt a labirintusszerű folyosókon és lépcsőkön át Fiesole felé.
Legnagyobb meglepetésére nem egy ebédlőterembe vezették, hanem a könyvtárszobába, ahol az olvasóasztalra halmozták a különböző fogásokat. A mágus azonnal intett a szobalánynak, hogy távozhat, és maga mert az ételből mindkettőjüknek.
Tudja, a munkám többnyire magányt igényel, ezért megszoktam, hogy itt étkezek, személyzet nélkül. Remélem, nem zavarja – szabadkozott Fiesole. Sabine megrázta a fejét, és felötlött benne a laktanya hatalmas étkezőtermének képe, ahol hosszú asztaloknál a bajtársakkal együtt szokott vacsorázni. – Szarvasragu, pecorino-sajttal,  paradicsommal és sütőtökkel. Egy tűzföldi ételkülönlegesség.
Sabine megilletődve viszonozta a mágus mosolyát. A tányérjára pillantva azonban különös dologra lett figyelmes: a raguba mintha fénylő port kevertek volna. A kis szemcsék nem visszaverték a fényt, hanem ők maguk árasztották azt; mintha szemnek alig láthatóan apró csillagbogarak úsztak volna a szószban.
– Áh, látom észrevette a különleges fűszerünket – mondta Fiesole kedélyesen. – Kóstolja csak meg! Ki tudja találni, mi az?
A nő kezdte belátni, hogy addig nem térhet a tárgyra a mágussal, amíg át nem esnek a hóbortjainak számító formaságokon; és lassan egyébként is megéhezett. Úgyhogy udvariasan bólintott, a szájához emelt egy kis adagot a raguból, és megpróbálta kitalálni, milyen ízt érez.
– Holdraforgóvirág? – kérdezte, mire Fiesole szája még szélesebb mosolyra húzódott.
Nagyon jó! Valójában ez egy olyan különlegesség, aminek minden példánya más ízű; de a darab tényleg a holdraforgó ízét hordozza. Kiválóan ért az ételekhez, Sabine! – A nő hirtelen nem tudta, hogyan fogadja a bókot; de szerencsére úgy tűnt, Fiesole-nak ennyi elég volt a protokollból, és mielőtt válaszolhatott volna, témát váltott. – Kérem, fogyasszon egészséggel, de közben mesélje el látogatása okát!
– Őfelsége nevében járok el – kezdte Sabine. – A Bűbájűző Intézet kapitánya küldött, hogy a segítségét kérjem, ugyanis egy eddig ismeretlen démon garázdálkodik a birodalomban. Olyan nyomokat hagy maga után, amivel az Intézet démonológusai még nem találkoztak, de a kapitány reméli, hogy ön igen, hiszen ön jóval tapasztaltabb bármelyiküknél.
Ez hízelgő – kacagott a mágus. – És mégis mit művel ez a maga démonja?
Válogatás nélkül támad: férfiakat, nőket, embereket, elfeket. A helyszín is változatos: kerültek elő áldozatok erdők mélyéről, barlangokból, szántókról, de falvakból vagy városokból is. Eddig összesen harminchét esetről tudunk.
– És miért csak most keresnek meg? – kérdezte Fiesole komoran.
– Az Intézet nem igazán tudta, mihez kezdjen az esetekkel, hiszen… nem halt meg senki.
Ezt hogy érti?
Úgy tűnik, hogy ez a démon nem öl embert: csak a lelküket veszi el, de a testük életben marad.
Lélek nélkül élni – motyogta a mágus, mintegy magának, ahogy állát összekulcsolt kezére támasztotta. – Ez a halálnál is rosszabb sors. A halállal a személy fájdalmai is megszűnnek, ahogy az emlékei is, amik a fájdalmat tárolják. Mintha meg sem történt volna. Így viszont...
Sabine helyeselni akart, de amint eszébe jutott az áldozatok írisz nélküli, ködös tekintete, a mindig egyenletes szuszogása, megborzongott, és a torkára fagyott a szó. Nem olyanok voltak, mint az élőhalottak: nem rothadt a bőrük, nem árasztották a halál szagát – de nem éltek. Ettek, ha a szájukba rakták az ételt; pelenkába ürítettek, mint az újszülöttek. Naphosszat bámulták a Királyi Szanatórium meszelt falait, és soha többé egy szó sem hagyta el a torkukat. Sabine csak egyszer látott életében meztelen lelket, de tudta, hogy az egy fénylő matéria; és a lélektelenek pontosan úgy festettek, mint akiből kiveszett a fény. Olyan érzés volt rájuk nézni, mint egy elcsendesült csatatéren járni.
Nehéz megmondani, hány áldozat lehet pontosan – mondta lassan Sabine. Nem hessegette el a lélektelenek képét, inkább megpróbált erőt meríteni belőle. – Lehet, hogy jóval több. Ha valakit a vadonban támadnak meg, és nem találják meg időben, éhen pusztulhat, és soha nem derül ki, hogy mi okozta a vesztét. Az állapotot összetéveszthetik más bűbájokkal vagy betegségekkel, hiszen ilyen gaztettet emberöltők óta nem láttunk.
Ezek szerint elképzelhető, hogy régebb óta garázdálkodik a környéken, csak maguk nem vették észre? – kérdezte Fiesole, épp annyi számonkéréssel a hangjában, hogy Sabine elszégyellje magát az egész Bűbájűző Intézet helyett. – Vagy lehet, hogy csak most érkezett a vidékre, és eddig máshol vadászott.
Lehet – felelte lesütött szemmel.
És mit gondol, Sabine, mire kellenek neki a lelkek?
Őfelsége mágusai már kutatják, hogy milyen rituáléhoz van szükség ennyi lélekre, de eddig nem jutottak eredményre. Azért küldtek önhöz…
– Nem, az túl egyszerű volna – szakította félbe Fiesole. – Akkor akár meg is ölhetné az áldozatait, eltüntethetné a testüket; miért engedné el őket? Hiszen ezzel épp hogy felhívja magára a figyelmet. Ha rituáléra készülne, azt titokban tenné. Az Intézet véleményére egyébként sem adok; maga mit gondol?
– Talán nem aggasztja a lebukás – találgatott Sabine, ahogy egyre kényelmetlenebbül érezte magát a mágus átható tekintetétől. Mintha látóüveggel vizsgálta volna őt, mintha benne keresné a megoldást; és félt, hogy ehhez nem tud eleget. – Talán káoszt akar kelteni. Félelmet. Talán a félelemből táplálkozik.
Fiesole állát öklére támasztva figyelte, ahogy a nő közeledik a megoldáshoz. Keskeny ajkai úgy húzódtak szét, hogy inkább tűnt vicsorgásnak, mint mosolynak.
– Mire kellenek neki a lelkek, Sabine? – kérdezte újra, keményebben, mint először. A boroskancsóért nyúlt, és először a lánynak, majd magának is töltött az italból, amiben ugyanolyan fénylő fűszerszemcsék úsztak, mint a raguban. – Gondolkodjon!
– A sajátja helyére? – találgatott a nő. Alig ért meg húsz tavaszt; a partmenti embereknél ez az életük első ötödét jelentette, így kifejezetten fiatalnak számított.
– Leleményes tipp, de kétlem, hogy erről volna szó, ez nem egészen így működik. De ha rájön, miért van szüksége a lelkekre, a démont is meg fogja találni, erről biztosíthatom – mondta egy lefegyverző mosoly kíséretében, majd könnyeden, mintha csak az időjárásról csevegne, megkérdezte: – Mondja, Sabine, látott már meztelen lelket valaha?
– Nem – vágta rá, mire Fiesole elkomorodva előredőlt, és belé fúrta a tekintetét. Sabine szerette volna elfordítani a fejét, és nem viszonozni annak a szempárnak a pillantását, ami soha nem pislog, de egyelőre nem volt rá képes.
– Hazudik.
– Olvas a gondolataimban?
– Az arcára van írva.
Sabine önkéntelenül is a szája elé kapta a kezét, majd amikor észrevette, mit csinál, lesütötte a szemét. A bőrén érezte a mágus tekintetét, az elméjében az ő elméjét; nem bírt szabadulni attól az érzéstől, hogy ő most valamilyen értelemben meztelen.
– Mikor látott lelket, Sabine? – kérdezte Fiesole lágy hangon, ahogy a papok szoktak beszélni, és a nő érezte, hogy nem tehet mást, mint hogy válaszol.
– Kilenc tavaszt értem meg akkor, gyermek voltam, alig emlékszem – hárított. A mágus továbbra is meredten nézett rá, tekintete a lekuporodó nagymacskáé volt; és látta a szemében, hogy nem elégedett a válaszával. – Édesapám az Arno-menti csatában esett el. Aznap éjjel láttam őt, és rögtön tudtam, mi történt.
– Milyen volt? – kérdezte halkan Fiesole.
– Gyönyörű – felelte a nő. A mágus felé nézett, de nem őt látta maga előtt, hanem azt a tíz tavasszal korábbi emléket. – Nagyon fényes volt, nem tudtam pontosan kivenni az alakját. Méz és széna illata töltötte be a szobát. Nem mondott semmit, de nem is kellett, mert ahogy ránéztem, egyszerűen…
– Az édesapja gazdálkodó volt?
– Pásztor – bólintott a nő, majd maga mögött hagyva a jelenés emlékét, a mágusra nézett. – Honnét tudja?
– A lélek az ember lényege, az egész létének kvintesszenciája; ezért olyan aromát áraszt, amit a személy életében kedvesnek tartott. A méz és a széna alapján ez volt a kézenfekvő következtetés. – Fiesole hosszan gyönyörködött benne, ahogy Sabine az asztalra támaszkodott és maga elé meredt, mintha megszédült volna; örökre az emlékezetébe véste a nő tágra nyílt szemét. Felemelkedett, Sabine mögé lépett, majd kezét lazán a széke háttámlájára tette, mintha csak fel akarná őt segíteni. – Azt hiszem, Sabine, igaza volt az ügy sürgősségét illetően. Azonnal intézkedni fogok, hogy a leggyorsabban megoldódjon a probléma. Remélem, kellemesen telt az estéje, és őszintén sajnálom, hogy nem maradhat velem desszertre.
Sabine lehunyta a szemét, és soha többet nem nyitotta ki.

Az illusztrációt Varga Péter Dávid készítette

2019. január 6., vasárnap

Jimmy Cartwright: Géza bácsi találkozása az Aliennel

Géza bácsi ma is korán kelt, ahogyan minden reggel. Első útja a mellékhelyiségbe vezetett, mint minden reggel. Hiába, Géza bácsi már nem mai gyerek, az inkontinencia pedig nem gyerekjáték, főleg, ha prosztataproblémákkal jár együtt. No és persze a vacsorától is meg kellett szabadulni, amely eddigre már általában salakanyaggá emésztődött Géza bácsi szervezetében. Ezen procedúrákon átesve Géza bácsi kimosta szeméből a csipát, természetesen jó hideg vízzel, ahogyan minden reggel, hogy fel is ébredjen. Ezután felöltözött és reggelit készített.
Ez persze nem afféle angolos villásreggeli volt, hanem sokkal inkább magyaros, bicskával szeletelős. Egy kupica házi szilvapálinka után jöhetett a friss fehér kenyér, szalonna, vöröshagyma, kolbász, és végül egy jó pohár vörösbor.
Miután befejezte az étkezést, és egy jóízűt böfögött, felvette gumicsizmáját, fejébe nyomta kalapját, vállára vetette karikás ostorát, kezébe vette fokosát, majd kilépett a tornácra, ahol rögtön le is kellett üljön a fonott karosszékbe. Hiába, már nem hajtotta őt az ifjonti hevület, mint rég, bármennyire is szerette volna. Úgy egy órácskával később végül felállt, majd elindult, hogy megszemlélje birtokát, ahol már szorgos munka folyt.
A búza-, kukorica-, és napraforgó földeken középiskolás diákok végezték az aktuális napi teendőket ezen a szép nyári napon, szakemberek irányítása alatt. A gyümölcsösökben – volt ott szilva, körte, alma, barack, cseresznye és meggy – felső tagozatos általános iskolások szorgoskodtak, felnőtt szakemberek segítségével. A zöldségesben szintén hasonló korú diákok dolgoztak, szedték, kapálták, egyelték a piros-, cseresznye-, és fehér paprikát, az uborkát, hagymát, paradicsomot, zöld- és sárgaborsót, krumplit. A teheneket, juhokat, kecskéket, malacokat és szárnyasokat szakavatott, állatszerető munkások látták el. Géza bácsi a szemle közben úgy találta, hogy minden rendben van, minden nagyon szép, minden nagyon jó, tehát mindennel meg volt elégedve.
Végül hazafelé vette az irányt. Már alig egy kilométerre volt csak a házától, amikor különös fényt vett észre az égen, amely rohamosan nőtt egy lángoló tűzgömbbé, és rögvest be is csapódott közvetlenül a ház mellé, megrongálva a melléképületet.
– Azt a büdös leborult szivarvégit! – mérgelődött Géza bácsi, majd sietősen továbbindult, immár a katasztrófa helyszínének irányába.
Amikor odaért, látta, hogy egy különös, űrhajó-szerű objektum okozta a problémát. Úgy látta, nincs értelme túlélőket keresgélnie. Ám épp, amikor végül eldöntötte, hogy most már bemegy a házba, és felhívja a rendőrséget, hiszen valakinek mégiscsak szólni kellene, a szeme sarkából észrevett valami mozgást.
Egy asztronauta mászott ki a romok alól, akinek csodával határos módon csak a lábai
szakadtak le.
– Please, beware of... beware of... this... monster... this... alien... – mondta, majd kilehelte a lelkét.
Persze Géza bácsi egy szavát sem értette, így sarkon fordult, hogy intézkedjen. Azonban legnagyobb megdöbbenésére egy fura élőlénnyel találta magát szembe. Már ha lehet így fogalmazni, hiszen a lénynek nem volt szeme. Annál inkább voltak neki fémesen csillogó tűhegyes fogai a ronda pofájában, amelyről valami fura folyadék csordogált.
Amíg Géza bácsi földbe gyökerezett lábbal, magatehetetlenül, rémületében összehugyozva és bokáját lefosva állt ezt a valamit bámulva, az idegen kihasználta az alkalmat és belső, kinyújtható szájszervével Géza bácsi arca felé kapott. A mozdulat olyan jól sikerült, hogy Géza bácsi tarkóján jött ki az idegen fogsora. A szörnyeteg elégedetten húzta vissza szájszervét, majd eliramodott a búzatáblák felé, a vörösen izzó, lemenő nap rőt fényében.


Ez pofátlanság! – gondolta az olvasó. Ez az idióta író megölte Géza bácsit, a főszereplőt! Ekkora egy kretént! Ez egy nagy szar!


Elmész te a picsába, kedves olvasó! – gondolta az író. Ebben a helyzetben te is tutira így végeznéd, köcsög!

2018. december 30., vasárnap

Jimmy Cartwright villáminterjú avagy A Lidércek visszatérnek!



– Jól hallom, azt susogja a mocsármenti nádas, hogy a Lidércek visszatérnek?

– Nem tudják ezek tartani a szájukat, vagy akármijük is van pletykálkodásra. Még csak a túlvégén vagyunk, és már megy a susmus...



– A téli álmot alvó Lidércfény AKF felébred januárban?

– Januárban? Már most itt böködi az oldalam, hogy foglalkozzak vele, pedig még csak december vége van. Hiába mondom neki, hogy a türelem január végén AKF-et terem.



– Akkor a szokásos kérdés, amitől a sportolók falramásznak. Milyen érzés újra a nyeregben főszerkeszteni?

– Jó. Bővebben: tök jó. Egyúttal izgalmas, és újra kihozza belőlem az ezzel járó kreativitást; új és új ötleteim támadnak... aucs! ...a folyóirat tartalmát és küllemét illetően.



– Van pontos adat, hogy hány író és írás látott eddig napfényt a Lidécfény keretein belül?

– Ezt még eddig senki sem merte összeszámolni. Az AKF-es megjelenésekről nem vezettünk folyamatos statisztikát. (Hiba volt?) Tíz év alatt szerintem sok író még több alkotása jelent meg.



– Sokak – főleg kezdő, félprofi írók – szerint kevés a megjelenési lehetőség, hiszen két ujjunkon meg tudjuk számolni a jelenleg futó nyomtatott, rendszeresen megjelenő magazinokat, folyóiratokat. Látsz rá lehetőséget, hogy a Lidércfény eddigi szerzőin kívül is sokan fognak elárasztani jobbnál jobb novellákkal a szokásos zsánerekben?

– Igen, ezt én is így látom. Épp ez volt az egyik motiváció az újraindításra. Sőt, nem csak az írók szerint, hanem több szerkesztő szerint sem ártana a szénának (scénának, scene-nek? ;) ), ha lenne egy egészséges verseny az amatőr irodalmi magazinok között. Ehhez persze az kell, hogy legyenek ilyesféle magazinok, folyóiratok. A szerkesztőséggel közösen nem csak reméljük, de bízunk is abban, hogy mind az online felületünkön, mind pedig az AKF-ben több új név is felbukkan majd. Azt is megbeszéltük, hogy igyekszünk a színvonalat növelni. (Többször megkaptuk ugyanis, hogy pl. az online felületen igen nagy lyukak vannak a szűrőn.) Persze az is lehet, hogy a végén inkább színkavalkád lesz belőle.



– Mik a közeljövőbéli tervek?

– Azt fundáltuk ki, hogy lényegében visszatérünk az alapokhoz, és az AKF hasábjain főleg novellákat és verseket közlünk. Egyelőre az elmúlt két év terméséből válogatunk, aztán meglátjuk, hányan és milyen minőségű alkotást küldenek be havonta.
A borítókkal is óvatosabban fogunk bánni; felkeressük a kiszemelt kép készítőjét, és a belső oldalon bemutatkozási lehetőséget is felkínálunk a számára. Azt reméljük, hogy ezzel az ügyes kezű grafikusoknak is tudunk egy kis teret adni, és talán szélesebb körben ismertté tenni.
Aztán interjúkat is szeretnénk alkalomadtán, vagy csak úgy, akár komolyabb nevekkel is – hiszen jelent már meg nálunk Bán Mór és Harrison Fawcett interjú is.
Olyan tervünk is van, hogy a hosszabb ideje működő, elismert internetes írástechnikai blogokkal együttműködve írástechnikai rovatot indítunk, ha ezt ők is jó ötletnek találják. (A szerkesztőségi ülésen jó ötletnek találtuk. Úgy véljük, kellenek az ilyesfajta mankók a kezdő alkotóknak.)
Persze alkalomadtán minden bizonnyal fel-felbukkanhat könyvajánló, akár előzetesen, ha hírét vesszük, hogy valamely alkotónk novellája, kisregénye, regénye, verseskötete, képregénye megjelenés közelébe kerül. Fogjuk is kérni, hogy ha a berkeinkből valaki idáig jut, akkor bátran jelezze, hogy hírt adhassunk róla. (Mert ugye nekünk sincs ezer szemünk és kezünk, hogy mindent és mindenkit nyomon kövessünk.)
Visszatérhet a Brekking Nyúsz rovat, ahol releváns híreket, pályázatokat közlünk, előfordulhat, hogy egy jó filmről, sorozatról is beszámolunk (esetleg darabokra szedünk, szétcincálunk egy retteneteset), vagy épp kiakadunk egy zenei kultúrsokktól.
Ha pedig eljutunk valami irodalommal foglalkozó, egyéb, a profilunkba / érdeklődési körünkbe illő rendezvényre, nyilván arról is készül beszámoló.
Egyébiránt ezen rovatokba is szívesen és örömmel várunk, fogadunk bárkitől anyagot.
Annak a lehetőségét is keressük, hogy nyomtatásban is megjelenjünk, de ez már nem annyira egyszerű. (Igyekszünk elkerülni a bürokráciát, ilyen-olyan hivatalokat, amelyek jelentősen megbonyolíthatják és megnehezíthetik egy olyasféle kiadvány életét, mint az AKF.) Éppen ezért azt találtuk ki, hogy továbbra is úgy készítjük el az AKF-et, hogy egy otthoni nyomtatón is papírformát ölthessen. Ezentúl minden számban meg is jelenik, hogy a megfelelő Creative Commons licenc alapján az újságot bárki nyugodtan kinyomtathatja (akár egy digitális nyomdával is), és a kellő mennyiségben sokszorosíthatja.
Augusztus környékén elkezdjük az online felületet is átalakítani, megújítani. Kilenc év után (ugyanis épp 2010 augusztusában látott napvilágot a jelenlegi) igazán ráfér egy komolyabb ráncfelvarrás. Azért csak akkor, mert Kapitány várhatóan addigra végez jelenlegi felsőfokú szakmai tanulmányaival, tehát onnantól tud rá időt, energiát szánni.

És végül, de nem utolsó sorban, a 2015 ősze óta kiadásra váró Simagöröngyösi Zombi Apokalipszis második kötetét is végre hamarosan elérhetővé tesszük. (Ez is elmaradt a nyakamba zúduló magánéleti teendők tömkelege okán.) Erről jut eszembe, ilyen irányú tervek is szóba kerültek – mármint novelláskötet kiadása –, de ez már inkább hosszabb távú projekt.




2018. december 28., péntek

Csizmadia Eszter: XIX. Nagy Arkánum


Az ünnepély akkor kezdődött, amikor a napkorong eltűnt az Arany-sivatag dűnéi mögött. A nappal csillogó szemcsék már csak halványan fénylettek a szürkülő ég alatt, a palota egyre nyúló árnyéka feloldódott a lassan mindent beborító sötétségben. Az épület körül nem nőtt növény, szobrok vagy szökőkutak sem díszelegtek előtte, csupán egy kétméteres facölöp állt a bejárattól néhány méterre. Odabent még nem gyújtották meg a gyertyákat, az ott-tartózkodóknak csupán homályos sziluettjét lehetett kivenni, amint teremről teremre szállingóztak. Napnyugta után a szolgák visszavonultak, a vendégek nem tartottak rájuk igényt. Egyesével érkeztek, ki futva, ki a szelek szárnyán, néhányan a homokban kúszva vagy titkos alagutakon át közelítették meg a kaput.
Egy kecses nőalak elegáns lebegéssel ereszkedett le a bejárathoz, majd felsikoltott, mert észrevette, hogy egy nagymacska rohan felé. Amint közeledett, a ragadozó kitátotta száját, megmutatva pengeéles fogait, majd rávetette magát. A nő hátraesett, ahogy a hatalmas test nekicsapódott, és a következő pillanatban már hanyatt feküdt a homokban. Fölötte az állat morgott, majd reszelős nyelvével lassan végignyalta a ruhából kilátszó fehér nyakat. Az asszony megmerevedett, mellkasa, melyre súlyosan nehezedtek a puha mancsok, szaporán emelkedett és süllyedt. A nyelv aztán továbbsiklott arcára, aminek szája feletti részét sólyommaszk takarta, végigszántotta állát és ajkát, mire ő ösztönösen elfordította a fejét. A macska mordult egyet majd pofáját belefúrta a nő mellei közé, egyik mancsával pedig bő szoknyája alá furakodott, éles karma végigszántott a selymes bőrön. Az állat halkan dorombolt, nemsokára pedig már mindkét kieresztett karmú mancsával karistolta áldozata combjait.
– Cyrrus! – kiáltott rá a nő. – Szállj le rólam, te féleszű!
Amaz felemelkedett, majd játékosan megnyalta az asszony mellének kilátszó részét, aki dühösen suttogott valamit, mire az állat karmai visszahúzódtak, a mancs összement és hosszú ujjak nőttek ki belőle. A rajta heverő test könnyebbé vált, a fej kisebbé, a végén már csak egy jelmezbe öltözött férfi nyalogatta kebleit. A nő felült, megragadta támadója vállát, és minden erejét összeszedve lelökte magáról, majd felugrott. A férfi is felállt. Arca felső részét macskafüles álarc borította, amelynek homlokán egy kulcslyuk díszelgett. Habár teste formája emberre hasonlított, tetőtől talpig puha, fekete szőrzet fedte, amelyről nem látszott, hogy sajátja-e, vagy csupán roppant jól illeszkedő maskara, és amelynek hátuljából puha farok nőtt ki.
– Bocsáss meg, Seliné – mondta, bár hangjában nyoma sem volt sajnálatnak. – Túl nagy volt a kísértés.
Az asszony odament hozzá és pofon vágta. Amaz csak vigyorgott.
– Nem értem, miért vagy ilyen dühös – mondta fejcsóválva. – Hisz mind a ketten erre vágyunk, nem igaz?
A nő szeme összeszűkült.
– Nem itt és nem így – sziszegte. – Hogy merészeltél volna megbecsteleníteni a szertartás előtt!?
– Megbecsteleníteni? Ugyan már. Csak szórakozni akartam egy kicsit. Azt hittem, tetszeni fog – vont vállat Cyrrus.
Az asszony lehajolt, megigazította tollas szoknyáját, majd leporolta magát, és kopogtatás nélkül benyitott a palotába. A férfi csendben követte.
Mind a ketten a nagyterembe tartottak, ami valaha ebédlőként funkcionált. A hatalmas, kerek asztal körül legalább húsz jelmezes foglalt helyet. Mind állatmaszkot viselt, homlokukon kulcslyukkal, a kulcsot pedig a poharukba tették. Amint az utolsó két érkező is leült, és kulcsukat metszett kristálypoharukba csúsztatták, a falra erősített fáklyák maguktól lángra lobbantak. Valahonnan előkerült egy palack keserű nedű, töltöttek maguknak, majd a poharakat körbeadták és mindenki mindenkiéből ivott egy kortyot. A szertartás elkezdődött.
Hvrarr, a róka osztani kezdte a kártyákat. Ősrégi, fekete lapok voltak, a vöröses rúnák már félig-meddig lepattogzottak róluk, de a képeket mindenki felismerte. Prylar, a hermelin volt a legfiatalabb, neki kellett kezdenie. Hosszas töprengés után a bölényfejű Grindárt hívta ki. Mindketten leraktak egy kártyát, majd még egyet, végül Grindár diadalmasan nyúlt Prylar kulcsáért. A hermelintől jobbra Cyrrus ült, így ő következett. Vigyorogva szólította Selinét, a sólyomasszonyt, aki ezután hosszú és ádáz csatában fosztotta meg kincsétől a szemtelen macskát. Hys, a kígyó elnyerte Grindártól Prylar kulcsát, amely aztán a bagolyképű Uhr-hoz került Hys sajátjával együtt.
Órákon keresztül játszottak. A hatalmas ablakokon túl előbukkantak a csillagok, kékes-lilás pontokként világítottak a holdtalan égen. A sivatag homokja tompán fénylett, bárki más gyönyörűnek látta volna a csillogó aranyszőnyeget. A bent ülők azonban vészjóslónak találták, és időnként rettegő tekintettel pislantottak ki az ablakon.
Éjfélkor mindenki letette kezéből a kártyákat. Némelyik jelmezes előtt több kulcs sorakozott, a többiek üres kézzel, rémülten és irigykedve nézték őket. Uhr gyűjtötte a legtöbbet, nála volt Hys, Prylar, Cyrrus, Seliné és még négy másik játékos kulcsa.
– Az idei nyertes Uhr – közölte mély hangján Grindár. – Kit választasz hát? – fordult a bagolyhoz.
Az asszony szemében mintha kék lángok kavarogtak volna, ahogy végigmérte a nyolc kulcs tulajdonosait. Tekintete hosszan elidőzött Selinén, mire Cyrrus szőre idegesen felborzolódott. Prylar a lélegzetét is visszafojtotta, ahogy a bagoly pillantása rávetült, hermelinteste remegett. Hys kifejezéstelen arccal, mereven bámulta az asztalt.
– Prylart választom – közölte végül rekedt hangján Uhr, miközben éhesen bámulta a rágcsálójelmezbe öltözött lányt. Amaz aprót vinnyantott, és még jobban reszketett. Uhr megfogta Prylar kulcsát, és lassan elindult felé, tollas ruhája hullámzott, ahogy lépkedett. Amikor szemtől szembe álltak, a bagoly a hermelinmaszk homlokán lévő zárba illesztette a kulcsot, majd elfordította. Kattanás hallatszott, majd a lány fehér jelmeze a földre hullott, ő pedig meztelenül állt a félhomályos teremben. Az álarcot maga Uhr vette le róla, kibomlott alóla kócos, ezüstszőke haja, fekete szeme telis-tele volt könnyel. Ezután a maszkosok közül ketten megragadták, két vékony csuklóját összekötözték, és kivezették a palota elé. A többiek szintén kivonultak, majd körbeállták a megkötözött lányt. Uhr ekkor ismét odalépett hozzá kezében egy agyagkancsóval, ami olajos folyadékot rejtett. Ezzel kente be tetőtől talpig a zokogó Prylart, utána pedig aranyhomokkal borította be sikamlós bőrét, végül odavezette a facölöphöz, és a kezét összecsomózó kötéllel odakötözte.
Ezután Uhr és a többiek visszamentek a palotába. A nagyterem helyett ezúttal egy másik szobába igyekeztek, ahol néhány kisebb asztalon álltak az ételek és az italok, ülőalkalmatosságként pedig kényelmes heverők és fotelek szolgáltak. A jelmezesek ettek és ittak, majd még többet ittak, amíg el nem bódultak teljesen. Érzékeik azonban kiélesedtek, egyre közelebb húzódtak egymáshoz, majd a szájak csókra nyíltak, a kezek pedig felfedezőútra indultak. Cyrrus ismét Selinét ölelte, aki ezúttal nem tiltakozott. Kábán szívta be a ragadozó pézsmaillatát, közben eltűnődött, milyen lehet a férfi arca, amikor nincs rajta maszk. Uhr rekedt vihogással tűrte, hogy Grindár a szoknyája alá nyúljon, miközben a másik oldalról Hys csókolgatta síkos ajkával. Hvrarrt egy póklány teperte le, a hátsó sarokban egy tigris- és egy majomnő ficánkolt egymás karjaiban.
Az orgia addig folytatódott, amíg az ég derengeni kezdett. A kedélyek csillapodtak, a vágyak beteljesültek, kimerült, verejtékben fürdő testek hevertek egymás mellett a pazar kereveteken. Seliné feje Cyrrus mellkasán nyugodott, Hvrarr a sarokban ült, és üveges tekintettel bámult maga elé. Uhr derékig levetkőzve feküdt, de a szemét nem hunyta le, merev tekintettel pásztázta a horizontot. Egyszer csak felállt, és elrikoltotta magát.
A jelmezesek lassan feltápászkodtak, majd az izzadt, mocskos és hiányos öltözetű társaság ballagni kezdett a kapu felé. Odakint aztán körbeállták az időközben félig elalélt Prylart és vártak. A nap lassan felkelt, a sárga korongnak először csak a teteje bukkant fel a láthatáron, majd vészjóslóan emelkedett a föld fölé. Amikor már az egész gömb az ég alján tündökölt, Uhr komoran kilépett a körből a pózna mögé, Prylar pedig hangosan felzokogott. Egyszer csak a nap mindenfelé áradó fénye egyetlen csóvába tömörült, mintha valaki egy óriási nagyítóval fókuszálta volna, a táj pedig sötétbe borult. A perzselő sugárnyaláb egyenesen a cölöpre irányult, és az odakötözött lányra. Prylar felordított. Az olajos folyadék elpárolgott, a bőrét beborító aranyhomok viszont olvadni kezdett. Uhr egy vödörbe újabb adag port lapátolt, majd rászórta a sikoltozva vergődő lányra, aztán még többet és többet, még akkor is, amikor Prylar már rég elhallgatott.
Aztán vége lett. A nap egy pillanatra eltűnt, és csak a feketeség maradt, de pár másodperc múlva visszatért, és ugyanúgy sütött, mint általában. A cölöp mellett egy meztelen nőt ábrázoló aranyszobor magasodott. Körülötte egyetlen nagy kört formázva állatok feküdtek, nagymacskák, madarak és hasonlók. A pózna tetején egy bagoly ült, és komoran tekintett végig a lassan ébredező, morgó, csiripelő és csattogó társaságon. Ezután a szoborra pillantott.
Majd eljön érte egy újabb törzs, mint mindig – gondolta, miközben végigmérte az alak apró, vékony testét, még szoborként is kócosnak tűnő haját, szomorú szemét. – Tudják, mikor van itt az ideje.
Az állatok felálltak, lerázták a port bundájukról vagy tollukról, mindannyian elindultak a négy égtáj valamelyikének irányába. Egy sólyom kitárta szárnyait és délnek repült. Alatta fekete nagymacska futott.
Huszonketten maradtunk – gondolta Seliné. – Huszonegy éven belül én és Cyrrus is így végezzük.
Ezután elképzelte a férfit a bundája nélkül, meztelenül, ami izgalommal töltötte el, de közben a gyomra összerándult az iszonyattól.
Milyen lehet megérinteni az arcát? – töprengett Cyrrus futás közben, a fölötte szálló madár árnyékát bámulva.
Tőlük jobbra fehér emberek egy csoportja masírozott a palota felé. Szemmel láthatóan messziről jöttek, hátukon összekötözött, nehéz prémeket cipeltek, arcuk és mellkasuk csupasz bőrét vörösre égette a sivatagi nap. Sámánjuk dobolva, rikoltozva biztatta őket, a férfi a nagy meleg ellenére is fehér hermelinbundát viselt a nyakában.
Elviszik Prylart – mondta magában a sólyomasszony. – Kiállítják valahol északon egy falu főterére, körbetáncolják, és minden nap imádkoznak hozzá. Állatokat és talán embereket áldoznak neki, ahogy mi is föláldoztuk őt a Szörnyűséges Napnak, de hiába. Az emberek pedig előbb-utóbb elveszítik a hitüket, a mostani gyerekek felnőve bolond bálványimádónak tartják majd őseiket, az aranyszobrot száműzik az öreg sámán kunyhójának mélyére, vagy túladnak rajta. Unokáik már csak a Szörnyűséges Napot fogják imádni, ahogy majd az én fekete bőrű hódolóim is. Előbb-utóbb mindenki az övé lesz, belőlünk pedig csupán szobrok és mítoszok maradnak.

Huszonegy évvel később
Éjfélt ütött az óra. Cyrrus és Seliné letették a kezükben tartott kártyákat és hosszan egymás szemébe néztek. A sólyomasszony pohara mellett két ősrégi kulcs hevert.
– Nyertél – szólalt meg Cyrrus, arcán fanyar mosollyal.
A nő egy darabig mereven ült az impozáns tölgyfaszéken, majd lassan bólintott. Arca sápadtan világított a maszk mögött. Lassan felállt, a férfi pedig követte példáját, fekete szőre felborzolódott, amint közeledtek egymáshoz. Amikor már csak egy lépés választotta el őket, Seliné a kezében tartott kulcsot óvatosan beillesztette Cyrrus álarcának kulcslyukába, és lassan elfordította.
A maszk lehullott, alatta markáns arc rejtőzött, melyből sötét szemek villantak az asszonyra, komoly, mégis gyengéd tekintettel pásztázva őt. A férfi testét borító szőrtakaróból hőség áradt, majd – mintha láthatatlan lángok emésztenék – lassan leperzselődött gazdájáról, aztán egy ideig finom, fekete porként kavargott, végül leülepedett a padlóra. Nemsokára a porfelhőből kibukkant egy csupasz váll, mellkas, majd a has, végül pedig Cyrrus anyaszült meztelenül állt Seliné előtt. A nő lassan, vágyakozva mérte végig a csupasz testet, majd ismét a férfi szemébe nézett, kezét pedig annak arcára simította. Amaz megfogta az apró kezet, az ajkához húzta és gyengéd csókot lehelt rá, majd lassan elengedte.
– Nem lehet – sóhajtotta. – Ismered a szabályokat, Seliné. Mi már többé nem...
– Tudom – bólintott a sólyomasszony.
– Tedd a dolgod! – utasította Cyrrus elszánt tekintettel.
A nő torka elszorult, de engedelmeskedett. Óvatos mozdulatokkal hátrakötözte a férfi kezét, majd kivezette őt a ház elé. Bekente testét az agyagkancsóban lévő folyadék utolsó cseppjeivel, amaz pedig meghempergőzött az aranyhomokban. Végül együtt odasétáltak a cölöphöz.
Seliné Cyrrusra nézett.
– Biztos nem lehet valahogy...
– Nem. Seliné, ezt már megbeszéltük, a szerződésben nincs kiskapu. Tedd, amit tenned kell.
És Seliné megtette. Amikor végzett, a férfi lerogyott az oszlop tövébe.
– Itt maradok veled – közölte az asszony, és ő is leült, fejét a Cyrrus feje és válla közti mélyedésbe fúrva.
Egy darabig hallgattak, miközben a hold járta fölöttük égi útját. Olykor meghallották a sivatag egy-egy távoli neszét, halk vonyítást és hasonlókat, de ezeket leszámítva a környék csöndes volt, csupán a másik lélegzetének harmonikus zaja hatolt el a fülükig.
Amikor megjelent a halvány derengés a horizonton, Cyrrus megszólalt:
– Itt az idő, töltsd meg a vödröt.
Seliné erőtlenül feltápászkodott, és esetlen mozdulatokkal homokot lapátolt a cölöp mellett heverő vödörbe. Az ég alja egyre világosabb lett, aztán megjelent az első napsugár.
A férfi szempilláin megült a finom aranypor, amely teljesen beborította arcát és testét, a nőnek pedig csak két sötét, vad tekintetű szeme, puha szája és álla látszott ki a sólyommaszk alól. Kettejük tekintete találkozott.
– Ég veled, Seliné – mondta a férfi. – Szeretlek.
– Én is szeretlek – suttogta az asszony.
Aztán csak nézték egymást, egészen a végső pillanatig.
Hirtelen minden elsötétült és fájdalmas ordítás törte meg a hajnali csendet, ahogy a lángcsóva elérte Cyrrus testét. A férfi vonaglott az eleven tűz alatt, Seliné pedig elejtette a vödröt, benne az újabb adag porral. Az asszony elméje tombolt, tagjai zsibbadtak, bizseregtek, majd libabőröztek, maszkja majdhogynem az arcára égett. Zavart elkeseredésében sólyommá változott, és szárnyával riadtan csapkodott haldokló szerelme körül. Hirtelen iszonyatos harag lett úrrá rajta, ahogy ránézett a Szörnyűséges Nap fénylő-perzselő korongjára.
– Elvetted a családomat! – ordította csattogó csőrrel. – Kegyetlenül meggyilkoltál mindenkit egy ősidők óta lezárult háború sarcaként, a falka minden tagját, azokat is, akiknek semmi közük nem volt az egészhez! Elvetted az emberektől a vallásukat, hogy a hódolóiddá tedd őket, mintha nem lenne neked elég! És most elvennéd a szerelmemet is?! Nem engedeeem!
Azzal előrelendült és vak dühében egyenesen a fénycsóvába repült, kitátott csőrrel, mintha le akarná nyelni. A tűz perzselte a csőrét, a torkát, egész teste lángolt, de ő csak nyelte és nyelte kitartóan, az őrülettől szinte nem is érezve a fájdalmat. A csóva egyszer csak véget ért, Seliné pedig elernyedve a homokba esett.
Lágy délutáni fényben ébredt fel. Amikor kinyitotta a szemét, először a cölöpöt pillantotta meg, vagyis annak hűlt helyét. Megpróbált felkelni, és örömmel konstatálta, hogy sikerült. Akkor észlelte, hogy még mindig madár alakjában van, és hogy valaki fekszik mellette a homokban.
– Cyrrus! – villant az agyába, amint megfordult.
És valóban, a férfi feküdt mellette, mégpedig élve, csak éppen aludt. Cyrrusból nem vált szobor, az olaj és a homok is eltűnt a bőréről, csupán a mellkasa bal oldalán, a szíve fölött perzselődött bele a bőrébe valami aranyos mintázat. Seliné ezután lenézett magára és mélységesen megdöbbent. Tollai már nem sötétek voltak, hanem piros és aranyszínűek és a formájuk is más volt, mint eddig.
– Főnix lett belőled – suttogta az ébredező Cyrrus. – Tűzmadár.
Seliné válaszul trillázó hangot adott, ki majd felröpült. Könnyedén, kecsesen pörgött az égen, aranytollai ragyogtak, ahogy rájuk vetültek a nap sugarai. Aztán ismét leszállt Cyrrus mellé, és alaposan végigmérte. Habár sólyomként rettentően éles látással bírt, új főnix-szemén át a színek valahogy ragyogóbbnak tűntek. Jól megnézve pedig látta, hogy a férfi mellkasán a mintázat egy aranyszín madarat ábrázol, épp olyat, mint ő maga. Az ember és a főnix egymás szemébe néztek, aztán Seliné ismét trillázott, Cyrrus pedig, mint aki pontosan érti, felállt, és a madár hátára ült, aki kitárta szárnyát és felrepült, majd egyenesen délnek tartott.

Tudták, hogy soha többé nem kell elválniuk.