Veszek egy
alkoholmentes sört az egyik sátornál, aztán tűnődve sétálgatok kezemben a
műanyagpohárral. A színpadon egy amatőr banda zenél, de ilyen vacakkal már
harminc éve is ciki volt fellépni. Most komolyan, ki énekel manapság arról,
hogy hosszú a haja és rocker?
A
fesztiválozók tarka forgatagával sodortatom magamat, közben azon tűnődöm, hogy
hány éve is járhattam hasonló helyen. Talán az volt az utolsó, amikor Rékával
szakítottam, és részegen, benarkózva azon tűnődtem, hogy miért van minden
hányásban répa. Utána eléggé megijedtem, mert úgy éreztem, átestem egy
dimenziók közti lyukon, és a világ fonákjára kerültem. Bár ha belegondolok,
lehet benne valami, azóta sem tudom megjegyezni az óramutató járásirányát.
Belekortyolok
a sörbe, és felnézek a színpadra. Szomorúan nyugtázom, hogy nem csak felnőttem,
de meg is öregedtem. Régen talán tetszett volna a buli, de ma már nem lelkesít.
Akkor viszont mi a fenét keresek itt?
A fák felé
veszem az irányt, ahol tarka sátrak garmadája terpeszkedik, a kifeszített
madzagok között pedig csak komoly összpontosítással lehet elesés nélkül
közlekedni. Meglötykölöm az izzadt műanyagpohárban melegedő sört, és hirtelen
eszembe jut az akkori eszmefuttatásom az univerzumról, amiben észrevehetetlenül
szaporodik az anyag. Persze tévedtem, nincs minden hányásban répa, és amennyire
tudjuk, az anyag mennyisége állandó az univerzumban. De ha már itt tartunk, egy
másik elmélet sokkal jobban izgat manapság.
Az úgynevezett
kvantum-összefonódás annyit jelent, hogy ha két részecske valaha
„összefonódott”, más szavakkal szoros kapcsolatba került egymással, akkor a
későbbiekben akármekkora távolságra is kerülnek egymástól, képesek egymásra
reagálni, méghozzá időeltérés nélkül. Ha ezt a gondolatot tovább viszem, akkor
arra jutok, hogy teremtéskor az egész univerzum egy végtelenül kicsi pontból
áradt ki, vagyis minden részecske kapcsolatban állt, össze volt fonódva minden
más részecskével. Tehát most az univerzumban minden mindennel állandó és időn
kívüli kapcsolatban kell álljon. Egyedül ez lehet az oka annak, hogy itt
vagyok.
Kortyolok a
sörből és fintorgok. Kocsival jöttem, és reméltem, hogy ma még haza is tudok
menni, ezért fanyalodtam erre a vacakra, de meg is érdemlem. A termodinamika
törvényei azt mutatják, hogy ha ilyen rohadt melegben a kezemben tartok egy
műanyagpohárban valamiféle hideg folyadékot, akkor az rohadt gyorsan
felmelegszik. Az már teljesen szubjektív észlelés, hogy az alkoholmentes sör
íze a felmelegedéssel egyenes arányban lesz egyre szarabb.
Szóval miért
jöttem? Talán valahogy érzékelni tudom az univerzum állandó összefonódásából
születő erővonalakat, és ezek lepárlásából a tudatalattim életvezetési
tanácsokkal lát el, melyet jobb híján intuíciónak nevezek. Akármennyit
gondolkoztam, semmiféle más magyarázatot nem találtam eddig a működő hatodik
érzékre. Mert nálam működik. Ma reggel is folyamatosan noszogatott, hogy
feltétlenül el kell jönnöm ide. Eddig az ilyen sürgető érzés szinte mindig
fontos dolgot jelölt. Igen, a szinte a kulcsszó. Mert amint ideértem, a
sugallat azonnal befogta a pofáját. Tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor
fölösleges bármivel próbálkozni, sodródni kell az árral. Hát sodródok. Átok és
áldás egy ilyen adottság, egyszerre látok mindent és semmit.
A színpadom
egy másik együttes próbálkozik, de rosszul van keverve, az ének halk, a gitárok
vinnyognak, a dob dübörög. Felsóhajtok, kidobom egy kukába a meleg löttyöt, és
visszasétálok a sátrakhoz, veszek egy rendes, üveges sört. Legfeljebb a
kocsiban alszom. Vagy itt a fák alatt… de inkább nem, ahhoz már öreg vagyok.
Találok egy
üres asztalt, hát gyorsan letelepedek a padra, magam elé rakom a sört, a
műanyag pohárba csak annyit töltök, amennyit azonnal megiszok, hátha így nem
melegszik fel olyan gyorsan. Mivel nincs jobb dolgom, tovább töröm a fejemet az
intuíció mibenlétén. Bonyolult a kérdés, mivel itt már az idő is szerepet kap.
Hogyan lehet előre megérezni valamit ebben a tervekkel és akaratokkal
összekuszált világban? És ebben a pillanatban megértem, régen miért működött
jobban a mágia: sokkal kevesebben éltek a bolygón, sokkal kevesebb akarat
akaszkodott össze…
Felkapom a
fejemet és az üvegre fókuszálok.
– Szia Nóri!
Meglepődök
rajta mennyire szárazon, semlegesen szól a hangom.
Nóri a jobb
kezem felől megkerüli az asztalt. A harsány póló, rövidke, hímzett farmermellény,
hosszú szoknya jól elfedi, mennyire lefogyott; arcát tányérnyi napszemüveg
takarja, sötét haja könyökéig ér.
– Ülj le, ha
gondolod! – intek az asztal túlsó oldala felé. Nóri a hatalmas napszemüveget
feltolja a fejére – ettől hirtelen Mikiegér-formája lesz –, aztán bizonytalanul
letelepedik. Végre szemügyre tudom venni a késő délutáni fényben fürdő arcát.
Sápadtságát finom smink fedi, de a szája és szeme sarkában gyülekező ráncokkal
az sem tud mit kezdeni. Nem is kell, ezek a ráncok árnyalják, teszik kifejezővé
és méllyé ezt a fitos orrú, sötét szemű nőt. Számomra így is szép, sőt talán
szebb, mint valamikor harminc éve, amikor megismertem. Azt hiszem, az ilyen
arcra mondják, hogy szépen öregszik.
– Neked is
szia – mondja fátyolos hangon.
– Te élsz –
közlöm vele.
– Lényeglátó
meglátás – válaszolja.
– Már
elsirattalak – mondom rekedten. Ezzel nem hazudok, és látja is rajtam. Nézzük
egymást.
A színpadon
valami túlhangosított együttes kezd dübörgő dalba, körülöttünk hujjogás,
nevetgélés, részeg kiabálás, fesztivál-kavalkád. Bennem pedig növekvő harag.
– Beteg
voltam.
– Tudom –
bólintok.
– Majdnem
meghaltam.
– Tudom.
Meghalt apukád. Elköltöztél a férjedtől. Majdnem belehaltál valami nyavalyába.
– Te kémkedsz
utánam?
Csak ülök
dühösen villogó pillantásának égető tüzében. Most magyarázzam el neki, hogy
akárcsak két elektron, a mi életünk is össze van fonódva? Nem emlékszik rá,
hogy ugyanazokat a könyveket olvastuk, ugyanazt a zenét hallgattuk, ugyanazzal
a számítógépes játékkal játszottunk? Hogy ugyanazok a kérdések foglalkoztattak,
ugyanaz volt a véleményünk a világ dolgairól? Hogy amikor évekig nem
találkoztunk, akkor is végig ugyanazon a pályán mozogtunk? Most magyarázzam el
neki, hogy nem kell kémkednem, elég ha figyelek az intuíciómra, és nyitva
tartom a szememet?
Úgy látom, a
kvantum-összefonódás közöttünk is működik, de csak egy irányban. Én érzem őt,
de ez visszafelé nem igaz.
– Sokszor
láttalak – mondom végül. – Messziről, buszon ülve, boltban, utcán. Van pár
közös ismerősünk is, eljutnak hozzám a hírek. Ha akarom, ha nem. Akkor is, ha
te nem akarod. Akkor is, ha elkerülsz, bár fogalmam sincs miért.
Szomorúan néz
rám.
– Nem csak
téged. Beteg voltam, senkit nem akartam látni…
– Két és fél
éve január 5., 15 óra 46 perc. Úgy hessegettél el, mint egy zavaró szúnyogot,
pedig csak boldog új évet akartam kívánni. Később tudtam, hogy beteg vagy, és
amikor írtam neked, még a profilodat is eltüntetted. Aztán amikor az utcán
észrevettél, inkább nagy ívben elkerültél.
Látom az arcán
végigfutni az akaratlan fintort. Szégyen, megbánás? Abban a pillanatban
megsajnálom. Kegyelmet viszont nem adok.
– Haragszol? –
kérdezi.
– Igen. Azt
mondtad, engem bármikor szívesen látsz. Bármikor szívesen beszélgetsz velem…
– Vannak
helyzetek… – Összeszorítja a száját. – Teljesen más állapotban voltam akkor.
Nem várom, hogy megértsd.
Pedig értem.
Akkor is pontosan láttam, mit tesz magával, merre vezeti élete fonalát,
értettem mit miért csinál. Ez persze nem tudta semlegesíteni a sértett hiúságom
okozta haragot.
Előrébb
hajolok. A bömbölő metál megköveteli ezt a mozdulatot, de igazából csak
közelebb akarok hozzá kerülni.
– Egyetlen
dolgot nem értek: miért nem szóltál, hogy segítségre van szükséged. Elég lett
volna egy szó.
– Nem tudtál
volna segíteni.
– Nóri!
Egy vidám
fesztivál forgatagában komoran és szomorúan nézzük egymást a délutáni
napfényben.
– Segítettem
volna. Akárhogy. Ha azt mondod, hogy többet nem akarsz látni, akkor úgy.
Megtettem volna, mert az első pillanattól szeretlek, és soha nem szűntem meg
szeretni téged. Szeretni foglak akkor is, amikor az univerzum összeomlik, és
szeretni foglak isten halovány emlékezetében is.
Minden szó
igaz. Látja rajtam. Gyengédség költözik a pillantásába, bár a szomorúság
továbbra is ott marad. A csend szinte megsüketít, ahogy a zenekar pillanatnyi
szünetet tart, így tisztán hallom Nóri hangját.
– Tudom –
mondja, aztán a banda tovább darál.
– Akkor szólj,
ha segítségre van szükséged! Légy szíves! – szólítom fel indulatosan.
Nóri
felkászálódik a padról, előrehajol, és megszorítja a kezemet. Évek óta ez az
első őszinte, tiszta mosoly, amit felvillanni látok az arcán. Megszépül tőle,
néhány másodpercre átvilágít rajta a fiatal Nóri hite és barátsága.
– Mennem kell
– közli. Csak bólintok. Forog velem a világ a válasz jelentésében rejlő
lehetőségek permutációitól, miközben bámulom távolodó, tömegbe olvadó alakját.
Egyirányú
kapcsolat, mi? Istenem, de hülye és vak tud lenni az ember.
