2019. augusztus 7., szerda

S. L. Cornelius: Egyirányú kapcsolat

Veszek egy alkoholmentes sört az egyik sátornál, aztán tűnődve sétálgatok kezemben a műanyagpohárral. A színpadon egy amatőr banda zenél, de ilyen vacakkal már harminc éve is ciki volt fellépni. Most komolyan, ki énekel manapság arról, hogy hosszú a haja és rocker?
A fesztiválozók tarka forgatagával sodortatom magamat, közben azon tűnődöm, hogy hány éve is járhattam hasonló helyen. Talán az volt az utolsó, amikor Rékával szakítottam, és részegen, benarkózva azon tűnődtem, hogy miért van minden hányásban répa. Utána eléggé megijedtem, mert úgy éreztem, átestem egy dimenziók közti lyukon, és a világ fonákjára kerültem. Bár ha belegondolok, lehet benne valami, azóta sem tudom megjegyezni az óramutató járásirányát.
Belekortyolok a sörbe, és felnézek a színpadra. Szomorúan nyugtázom, hogy nem csak felnőttem, de meg is öregedtem. Régen talán tetszett volna a buli, de ma már nem lelkesít. Akkor viszont mi a fenét keresek itt?
A fák felé veszem az irányt, ahol tarka sátrak garmadája terpeszkedik, a kifeszített madzagok között pedig csak komoly összpontosítással lehet elesés nélkül közlekedni. Meglötykölöm az izzadt műanyagpohárban melegedő sört, és hirtelen eszembe jut az akkori eszmefuttatásom az univerzumról, amiben észrevehetetlenül szaporodik az anyag. Persze tévedtem, nincs minden hányásban répa, és amennyire tudjuk, az anyag mennyisége állandó az univerzumban. De ha már itt tartunk, egy másik elmélet sokkal jobban izgat manapság.
Az úgynevezett kvantum-összefonódás annyit jelent, hogy ha két részecske valaha „összefonódott”, más szavakkal szoros kapcsolatba került egymással, akkor a későbbiekben akármekkora távolságra is kerülnek egymástól, képesek egymásra reagálni, méghozzá időeltérés nélkül. Ha ezt a gondolatot tovább viszem, akkor arra jutok, hogy teremtéskor az egész univerzum egy végtelenül kicsi pontból áradt ki, vagyis minden részecske kapcsolatban állt, össze volt fonódva minden más részecskével. Tehát most az univerzumban minden mindennel állandó és időn kívüli kapcsolatban kell álljon. Egyedül ez lehet az oka annak, hogy itt vagyok.
Kortyolok a sörből és fintorgok. Kocsival jöttem, és reméltem, hogy ma még haza is tudok menni, ezért fanyalodtam erre a vacakra, de meg is érdemlem. A termodinamika törvényei azt mutatják, hogy ha ilyen rohadt melegben a kezemben tartok egy műanyagpohárban valamiféle hideg folyadékot, akkor az rohadt gyorsan felmelegszik. Az már teljesen szubjektív észlelés, hogy az alkoholmentes sör íze a felmelegedéssel egyenes arányban lesz egyre szarabb.
Szóval miért jöttem? Talán valahogy érzékelni tudom az univerzum állandó összefonódásából születő erővonalakat, és ezek lepárlásából a tudatalattim életvezetési tanácsokkal lát el, melyet jobb híján intuíciónak nevezek. Akármennyit gondolkoztam, semmiféle más magyarázatot nem találtam eddig a működő hatodik érzékre. Mert nálam működik. Ma reggel is folyamatosan noszogatott, hogy feltétlenül el kell jönnöm ide. Eddig az ilyen sürgető érzés szinte mindig fontos dolgot jelölt. Igen, a szinte a kulcsszó. Mert amint ideértem, a sugallat azonnal befogta a pofáját. Tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor fölösleges bármivel próbálkozni, sodródni kell az árral. Hát sodródok. Átok és áldás egy ilyen adottság, egyszerre látok mindent és semmit.
A színpadom egy másik együttes próbálkozik, de rosszul van keverve, az ének halk, a gitárok vinnyognak, a dob dübörög. Felsóhajtok, kidobom egy kukába a meleg löttyöt, és visszasétálok a sátrakhoz, veszek egy rendes, üveges sört. Legfeljebb a kocsiban alszom. Vagy itt a fák alatt… de inkább nem, ahhoz már öreg vagyok.
Találok egy üres asztalt, hát gyorsan letelepedek a padra, magam elé rakom a sört, a műanyag pohárba csak annyit töltök, amennyit azonnal megiszok, hátha így nem melegszik fel olyan gyorsan. Mivel nincs jobb dolgom, tovább töröm a fejemet az intuíció mibenlétén. Bonyolult a kérdés, mivel itt már az idő is szerepet kap. Hogyan lehet előre megérezni valamit ebben a tervekkel és akaratokkal összekuszált világban? És ebben a pillanatban megértem, régen miért működött jobban a mágia: sokkal kevesebben éltek a bolygón, sokkal kevesebb akarat akaszkodott össze…
Felkapom a fejemet és az üvegre fókuszálok.
– Szia Nóri!
Meglepődök rajta mennyire szárazon, semlegesen szól a hangom.
Nóri a jobb kezem felől megkerüli az asztalt. A harsány póló, rövidke, hímzett farmermellény, hosszú szoknya jól elfedi, mennyire lefogyott; arcát tányérnyi napszemüveg takarja, sötét haja könyökéig ér.
– Ülj le, ha gondolod! – intek az asztal túlsó oldala felé. Nóri a hatalmas napszemüveget feltolja a fejére – ettől hirtelen Mikiegér-formája lesz –, aztán bizonytalanul letelepedik. Végre szemügyre tudom venni a késő délutáni fényben fürdő arcát. Sápadtságát finom smink fedi, de a szája és szeme sarkában gyülekező ráncokkal az sem tud mit kezdeni. Nem is kell, ezek a ráncok árnyalják, teszik kifejezővé és méllyé ezt a fitos orrú, sötét szemű nőt. Számomra így is szép, sőt talán szebb, mint valamikor harminc éve, amikor megismertem. Azt hiszem, az ilyen arcra mondják, hogy szépen öregszik.
– Neked is szia – mondja fátyolos hangon.
– Te élsz – közlöm vele.
– Lényeglátó meglátás – válaszolja.
– Már elsirattalak – mondom rekedten. Ezzel nem hazudok, és látja is rajtam. Nézzük egymást.
A színpadon valami túlhangosított együttes kezd dübörgő dalba, körülöttünk hujjogás, nevetgélés, részeg kiabálás, fesztivál-kavalkád. Bennem pedig növekvő harag.
– Beteg voltam.
– Tudom – bólintok.
– Majdnem meghaltam.
– Tudom. Meghalt apukád. Elköltöztél a férjedtől. Majdnem belehaltál valami nyavalyába.
– Te kémkedsz utánam?
Csak ülök dühösen villogó pillantásának égető tüzében. Most magyarázzam el neki, hogy akárcsak két elektron, a mi életünk is össze van fonódva? Nem emlékszik rá, hogy ugyanazokat a könyveket olvastuk, ugyanazt a zenét hallgattuk, ugyanazzal a számítógépes játékkal játszottunk? Hogy ugyanazok a kérdések foglalkoztattak, ugyanaz volt a véleményünk a világ dolgairól? Hogy amikor évekig nem találkoztunk, akkor is végig ugyanazon a pályán mozogtunk? Most magyarázzam el neki, hogy nem kell kémkednem, elég ha figyelek az intuíciómra, és nyitva tartom a szememet?
Úgy látom, a kvantum-összefonódás közöttünk is működik, de csak egy irányban. Én érzem őt, de ez visszafelé nem igaz.
– Sokszor láttalak – mondom végül. – Messziről, buszon ülve, boltban, utcán. Van pár közös ismerősünk is, eljutnak hozzám a hírek. Ha akarom, ha nem. Akkor is, ha te nem akarod. Akkor is, ha elkerülsz, bár fogalmam sincs miért.
Szomorúan néz rám.
– Nem csak téged. Beteg voltam, senkit nem akartam látni…
– Két és fél éve január 5., 15 óra 46 perc. Úgy hessegettél el, mint egy zavaró szúnyogot, pedig csak boldog új évet akartam kívánni. Később tudtam, hogy beteg vagy, és amikor írtam neked, még a profilodat is eltüntetted. Aztán amikor az utcán észrevettél, inkább nagy ívben elkerültél.
Látom az arcán végigfutni az akaratlan fintort. Szégyen, megbánás? Abban a pillanatban megsajnálom. Kegyelmet viszont nem adok.
– Haragszol? – kérdezi.
– Igen. Azt mondtad, engem bármikor szívesen látsz. Bármikor szívesen beszélgetsz velem…
– Vannak helyzetek… – Összeszorítja a száját. – Teljesen más állapotban voltam akkor. Nem várom, hogy megértsd.
Pedig értem. Akkor is pontosan láttam, mit tesz magával, merre vezeti élete fonalát, értettem mit miért csinál. Ez persze nem tudta semlegesíteni a sértett hiúságom okozta haragot.
Előrébb hajolok. A bömbölő metál megköveteli ezt a mozdulatot, de igazából csak közelebb akarok hozzá kerülni.
– Egyetlen dolgot nem értek: miért nem szóltál, hogy segítségre van szükséged. Elég lett volna egy szó.
– Nem tudtál volna segíteni.
– Nóri!
Egy vidám fesztivál forgatagában komoran és szomorúan nézzük egymást a délutáni napfényben.
– Segítettem volna. Akárhogy. Ha azt mondod, hogy többet nem akarsz látni, akkor úgy. Megtettem volna, mert az első pillanattól szeretlek, és soha nem szűntem meg szeretni téged. Szeretni foglak akkor is, amikor az univerzum összeomlik, és szeretni foglak isten halovány emlékezetében is.
Minden szó igaz. Látja rajtam. Gyengédség költözik a pillantásába, bár a szomorúság továbbra is ott marad. A csend szinte megsüketít, ahogy a zenekar pillanatnyi szünetet tart, így tisztán hallom Nóri hangját.
– Tudom – mondja, aztán a banda tovább darál.
– Akkor szólj, ha segítségre van szükséged! Légy szíves! – szólítom fel indulatosan.
Nóri felkászálódik a padról, előrehajol, és megszorítja a kezemet. Évek óta ez az első őszinte, tiszta mosoly, amit felvillanni látok az arcán. Megszépül tőle, néhány másodpercre átvilágít rajta a fiatal Nóri hite és barátsága.
– Mennem kell – közli. Csak bólintok. Forog velem a világ a válasz jelentésében rejlő lehetőségek permutációitól, miközben bámulom távolodó, tömegbe olvadó alakját.

Egyirányú kapcsolat, mi? Istenem, de hülye és vak tud lenni az ember.

2019. július 31., szerda

X. Lidércfény pályázat - A Világegyetem Vándorló Vámpírjai


X. Lidércfény pályázat: "A Világegyetem Vándorló Vámpírjai"

FONTOS!
Nagyon kérünk minden pályázót, hogy olvassa el végig, tüzetesen a kiírást a későbbi félreértések elkerülése érdekében! Köszönjük!


A teljes pályázati kiírás letölthető PDF-ben az alábbi címről:
http://www.lidercfeny.hu/download/X_LF_palyazati_kiiras.pdf

A Lidércfény Online kulturális magazin és a Lidércfény amatőr kulturális folyóirat szerkesztősége novellapályázatot hirdet.

A pályázat témája:

2201-et írunk. Az emberiség már megoldotta a rövid távú űrutazás alapvető problémáit, és a bátor szívű kozmonauták keresztül-kasul bejárták a Naprendszert. Állandó kolóniák épültek a Holdon, és folyamatban van a Mars terraformálása. Több égitesten rég letűnt civilizációk nyomaira bukkantak a kutatók, és megtörtént a földönkívüli élet felfedezése is.

A hatalmas léptékű tudományos fejlődés ellenére a mélyűr és az idegen égitestek még mindig számos életveszélyes helyzetet tartogatnak az űr meghódítói számára. Ebben a sötét és hideg világban komoly előnyt jelent, ha az űrhajós vámpír. Természetesen a közönséges emberek is nap mint nap felszállnak a XXIII. századi technika csúcsát képviselő űrhajókra – már amennyire hétköznapi lénynek lehet tartani egy bátor űrjárót.

A pályázatra olyan műveket várunk, amelyek az itt ismertetett jövőbeli világban játszódnak. Vámpír űrhajósok, megvadult robotok, őrült tudósok, vérszomjas idegenek vagy pusztító marsi baktériumok – minden jöhet. A történet lehet komor, de természetesen vevők vagyunk a humoros írásokra is, hiszen reméljük, hogy az emberiség a jövőben is megőrzi a humorérzékét.

Pályázhatnak:

Magyarországon és határainkon túl élő, magyar nyelven alkotó amatőr írók, kizárólag saját maguk által írt, még sem elektronikusan, sem nyomtatásban meg nem jelent, magyar nyelvű novellákkal.
Egy személy több novellával is nevezhet.

Beküldési határidő: 2019. szeptember 30., éjfél.

Nevezési díj nincs, a pályázaton való részvétel ingyenes!

A pályázat célja:

A pályázat célja a tehetségkutatás és -gondozás, hogy teret adjunk a tehetséges, feltörekvő, amatőr íróknak.

Díjazás:
Amennyiben megfelelő mennyiségű és minőségű pályamű érkezik, azok legjobbjaiból
a Lidércfény szerkesztősége ingyenes elektronikus könyvet (e-bookot) készít.


A beküldés feltételei:

• Csak és kizárólag olyan novellákat fogadunk el, amikben legalább 1 db vámpír szerepel.

• Fontos, hogy kerek, önmagukban megálló, lezárt történeteket várunk.

• A pályaműveket csak a www.lidercfeny.hu oldalra feltöltve fogadjuk el, az alábbi feltételek szerint:
– a pályamű címének elején a következő szerepeljen: „X.LFP.Vámpírok-” (teljes formátum: X.LFP.Vámpírok-Novella címe),

– a pályamű első sorában csak és kizárólag az alábbi szöveg szerepeljen: „Nevezés a X. Lidércfény pályázatra”,

– egy novella terjedelme maximum 55.000 karakter lehet (szóközökkel), leszámítva a címet és a fent kért első sort.

Egyéb fontos tudnivalók:

• A Lidércfény szerkesztősége fenntartja a jogot, hogy a fenti feltételeknek nem megfelelő, azoknak eleget nem tevő pályaműveket a pályázatból értesítés nélkül, azonnali hatállyal kizárja.

• A Lidércfény szerkesztősége kijelenti, hogy ha a pályázatra nem érkezik megfelelő
számú és minőségű novella, akkor a pályázatot nem díjazzák.


• A műveket a Lidércfény szerkesztősége, mint zsűri bírálja el.

• Az eredményhirdetés határideje a pályázati anyagok mennyiségétől függően legkésőbb
november első fele.

• A nyerteseket e-mail címeiken értesítjük, ezért fontos, hogy a regisztráció során, vagy a
regisztrációs adatok módosításával, vagy nem publikus e-mail cím esetén a pályázat szövegén belül (vagyis a novella elején, vagy végén), működő, valós e-mail címet adjatok meg.

• A Lidércfény szerkesztősége fenntartja a jogot, hogy az e-bookba bekerült novellákat, az e-book megjelenése után leghamarabb 3 hónappal térítésmentesen megjelentesse a Lidércfény Online kulturális magazinban (www.lidercfeny.hu), és a Lidércfény amatőr kulturális folyóiratban (AKF), feltüntetve, hogy a novella a X. Lidércfény pályázaton díjazásban részesült.

• A pályázatra beküldött, és az e-bookba bekerült novellák a megjelenés után fél évig máshol nem közölhetőek sem elektronikusan, sem nyomtatásban.

• A Lidércfény szerkesztősége a lenti nyilatkozatok alapján fenntartja a jogot a beküldött, de a pályázaton nem díjazott írások térítésmentes megjelentetésére a Lidércfény Online kulturális magazinban (www.lidercfeny.hu), valamint a nem díjazott, de jobban sikerült novellák térítésmentes megjelentetésére a Lidércfény amatőr kulturális folyóiratban (AKF), feltüntetve, hogy a novella a X. Lidércfény pályázaton vett részt.

Nyilatkozat a kiíró részéről:

A Lidércfény szerkesztősége kijelenti, hogy a pályázat során esetlegesen kért személyes adatokat harmadik félnek nem adja át, azokat a vonatkozó törvények értelmében titkosan kezeli. Ez alól kivétel, ha hatósági személy jogosan kéri ezen adatokat.

A Lidércfény szerkesztősége kijelenti továbbá, hogy a megadott adatokra kizárólag az eredményről való értesítés miatt van szükség.

A Lidércfény szerkesztősége elismeri, hogy minden beérkezett pályamű a nyilatkozat értelmében a szerző saját tulajdona, így arra a szerzői jogi törvények megfelelő passzusai érvényesek. A szerző a helyezést el nem ért alkotását a továbbiakban bárhol és bármikor publikálhatja, a Lidércfény szerkesztősége semmilyen módon nem kívánja azt kisajátítani.

Nyilatkozat az alkotó részéről:

Az alkotó kijelenti, hogy a pályázatra megküldött kézirat kizárólagos szerzője, az saját
szellemi terméke, és egyéni, eredeti jellegű.

Az alkotó hozzájárul, hogy amennyiben novellája mindenben megfelel ezen pályázati kiírásnak, és a Lidércfény szerkesztőségéből álló zsűri díjazásban részesíti, az térítésmentesen megjelenhet a Lidércfény szerkesztősége által készített elektronikus könyvben (e-bookban), majd leghamarabb 3 hónappal később térítésmentesen a Lidércfény Online kulturális magazinban (www.lidercfeny.hu), valamint szintén térítésmentesen leközlésre kerülhet a Lidércfény amatőr kulturális folyóiratban (AKF).

Elfogadja, hogy a pályázaton díjazásban részesült novellája általa csak a fent meghatározott időtartam után közölhető máshol (vagyis az e-bookban történt megjelenés után fél évvel), feltüntetve, hogy a novella a X. Lidércfény pályázaton díjazásban részesült.

Az alkotó hozzájárul, hogy amennyiben alkotását a Lidércfény szerkesztősége, mint zsűri, nem részesíti díjazásban (vagyis nem válogatja bele az e-bookba), azt térítésmentesen megjelentetheti mind a Lidércfény Online kulturális magazinban (www.lidercfeny.hu), mind a Lidércfény amatőr kulturális folyóiratban (AKF), feltüntetve, hogy a novella a X. Lidércfény pályázaton vett részt.

Az alkotó a pályázatra küldött novellájával kijelenti, hogy a fenti kiírást teljes egészében elolvasta és megértette, elfogadta, az abban foglaltakkal mindenben egyetért.

2019. július 30., kedd

Kovács Gergő: Negyed hang

Épp könyékig turkáltam egy felhőben, amikor fülön vágott a disszonancia. Kis híján lebucskáztam a llandudno-i Nagy Orom keleti széléről, kezemet hátrarántva kerültem csak el a zuhanást. Egy pillanattal korábban úgy nyúltam bele a homályba, hogy szinte biztosra vettem, találok benne valamit és kellemesen lúdbőrzött az egész testem a gondolatra. Nem egészen erre számítottam. Megütöttem magam, ahogy hátraestem, morogva halásztam elő a zsebemből az mp3 lejátszóm. Sértetlen volt, mutatta az előadót, a számcímet, mint rendesen. Nyugat felé tiszta volt az ég, szélerőművek pörögtek mindenütt a tengeren, arcomat csiklandozta a sós levegő. A fülemben krétaként csikorgott valami elképesztő macskazene, ami az előbb még tökéletes aláfestő zene volt a hamisítatlan észak-walesi tájhoz.

Mi az isten van? Az igaz, hogy a Siouxie and the Banshees titokzatos szirénje olykor szeret hamiskásan nyávogni, de az szándékos – az az üzenet része. Ez viszont teljesen el van barmolva. Mintha a gitár feljebb, a basszus lejjebb mászott volna, épp csak egy nüansznyival, egymást mégis kíméletlenül legyilkolva. Az ének pedig tőlük függetlenedve egy harmadik hangnemben zúzza szét az egészet. Pont oda ütve, ahol fáj. Hosszú másodpercekig tűrtem döbbenten, mire lekaptam a fejemről a fülest. Forgatgattam a kis ezüst-bordó szerkentyűt, lassan öt éve járta velem az utakat, mikor ezeket a vackokat maximum két évre tervezik. Vehetek újat megint. Már szidtam volna a digitális világot, de aztán eszembe jutott, hogy nem volt magnóm, amelyik ne húzta volna a szalagot.
Elindultam lefelé a hegyről, bosszankodva a cégek üzletpolitikáján, akik ezt a sok kacatot gyártják, nem is gondoltam rá, hogy az imént majdnem meghaltam. Nem kellett sok, hogy visszataláljak a legzabosabb vesszőparipámhoz, a főszakácshoz, aki legközelebb is leüvölti majd a fejem, a legapróbb hibáért. Aztán ott a kollégám Chris, aki egész jó fej – amíg nem keresztezem az útját, nem viszem el előle a vizes korsókat, a porszívót, vagy az ehetőbb ételeket vacsorára. Mert akkor aztán fákjú van, meg idiot van, meg píszofshit van. A bolti eladók sem maradhattak ki, akik szenvedve nyögnek az udvariasság jármában, amikor meghallják az idegen akcentusomat. Hiába, vidék ez nagyon, a brit se jobb, mint a magyar.

Amire leértem a tengerhez, elpárolgott a dühöm. A legjobb gyógyszer mindenre, ha leülök, és csak nézem, hallgatom a hullámzást. Hazagondoltam, ami nem mindig jó, csak ha igazán mélyről jön, váratlanul. Most mélyről jött, már a Nagyerdőn sétáltam, a néhai Csónakázó-tó mentén. Üldögéltem kicsit a Roncsban a cimborákkal, egy pohár Villányival, és andalogtam néhány utcányit azzal a lánnyal, akit a kiköltözésem előtt ismertem meg, és akivel olyan jól elvoltunk, hogy azt kívántam, bár egész Britannia süllyedne a tenger fenekére örökre. Már volt otthonom, még ha csak a fejemben is, és úgy nekiiramodott a vér az ereimben, hogy feltettem a fülest és bekapcsoltam a lejátszót – az utolsó szám a kedvencem erről az albumról.
Úgy kaptam le a fülemről, mintha darázs bújt volna bele. A helyzet nem javult, sőt, leírhatatlan, beteges felhangok keveredtek a nyikorgásba. Az énekesnő hangja olykor mintha elvékonyodott volna, minden strófát sajátos bugyborékolással fejezett be. Tulajdonképpen viccesnek is találhattam volna, de akkor már eléggé meg voltam ijedve.
Az üzletek felé siettem, vagy inkább rohantam, hátha kifogok egy leértékelt lejátszót az ASDA-ban. Ahogy beléptem a fotocellás ajtón, beigazolódott, amitől tartottam: a hiba nem az én készülékemben van. A hangszórókból a legfrissebb egynyári sláger bömbölt, meglett emberek motyogták együtt a rádióval a tizenkét éveseknek szánt üzeneteket, miközben vécépapír-tekercseket, filléres készételeket és literes whiskeyt emeltek le a polcról. Azt azonban biztosan nem hallották, hogy valamilyen rejtélyes erő teljesen kifordítja a hangokat a tonalitásból, úgy babrálva a frekvenciákat, hogy a végeredménnyel vallatni lehetne Guantanamo-ban.
Fülemre tapasztott kézzel hátráltam ki az áruházból, idegenkedő tekintetek kereszttüzében, és futottam vissza a tengerhez. A szokásos kedéllyel duruzsolt, de nem tudott megnyugtatni. Fújtatva néztem körbe a parti korzón, de csak néhány nyugdíjas szerencsétlenkedett az olvadó fagylaltokkal és a pimasz sirályokkal. Érdeklődve pislogtak elcsigázott, izzadt arcomra, aztán mentek tovább a biztonságosabb látnivalókat fürkészve.
Még sosem éreztem magam ilyen egyedül. Nem volt se Nagyerdő, se hülye kollégák, se múlt, se jövő. Még az exem sem, az emlékek puha hamvával, amin olyan jó volt fetrengeni a valóság aszfaltja helyett. Valami nagy baj történt. Aggódtam a józan eszemért, amit olyan gondosan féltettem alkoholtól, szerelemtől – nem mintha bármi értelmesre használtam volna az elmúlt négy évben.
Mi lesz, ha megőrülök? Hogy megyek haza egyáltalán? Talán ellátnak itt egy darabig, de még azt sem tudom, mire elég a biztosításom. És azután? Még harminc se vagyok. Ennyi volt, ennyi jutott?
Visszabotorkáltam a szállodába, végig a penészes folyosón a lyuknyi szobámig. Szerencsére szabadnapom volt, nem kellett sietnem. Azon töprengtem, kihez fordulhatnék. Anyáméknak van min aggódni rajtam kívül is, a barátaimat sem nyaggathatom folyton – kimerítettem az idei keretet a szakítással és a főszakács terrorjával. A főnök elküldene orvoshoz, a hátam mögött sziszegve, hogy szimulálok. A legjobb lesz dolgozni, addig se gondolkodom. Aztán a következő szabadnapon elmegyek a dokihoz, ha nem javulok. Ledőltem az ágyra, ott ahol nem nyomtak a rugók, és pár perc alatt elnyomott az álom. Nyugodtabban ébredtem, és tettem még egy kísérletet.
Egyszerű, relaxációs zenét raktam be a youtube-on, ezt szoktam lefekvés előtt hallgatni. Iszonyatos volt, egy fél perc ebből teljesen szétcincálná az idegeimet. Gyorsan kikapcsoltam, aztán kikerestem egy dobszólót egy koncertfelvételből. Abban nincsenek zenei hangok. Volt valami szokatlan felhang ebben is, de legalább hallgatható volt. Görnyedten táncikálni kezdtem rá, hujjogatva, de két perc múlva eluntam, lehajtottam a gép fedelét. Bekapcsoltam a tévét, a hírcsatornán a külföldi munkavállalók jogairól beszéltek. Legyintettem, pontosan tudtam, mik a jogaim. Csak a hangokra figyeltem. Az emberi beszédet még nem kezdte ki az agybaj. Majd sportközvetítéseket nézek, vagy azokat a dán Dogma-filmeket, amikben nincs zene. Hirtelen egy koporsónak éreztem a szobámat, ezért kimentem a partra. Hajnal kettőig hallgattam a hullámokat, mikor bezavart az eső.

A zene volt az utolsó mentsváram. A rejtekhelyem, ahová bújhatok az unalom és a kétségbeesés elől. A rázósabb időszakokban komolyzenével, progresszív rockkal és jazz-zel vágtam utat a bozótosban. Ha néha feldobtak a hullámok, egy kis rock n’ rollal ünnepeltem a kilátást, hogy aztán valami jó kis grunge kíséretében ereszkedjek alá újra. Lemmy volt a pajzsom, Peter Gabriel a legjobb barátom, Kate Bush a hercegnőm, miközben Siouxie-val és Debbie Harry-vel folytattam bűnös viszonyt egyszerre, és ha épp jól voltam, maga voltam a Rolling Stones. A csend viszont nem jó, egy ideje már megromlott a kapcsolatunk, ha kérdezem, vádaskodva ordít, hogy a dobhártya beleszakad.
Másnap reggel Kevin is ordított, miután harmadjára sikerült leadnom a pontos rendelését az egyik asztalomnak. Egyszerűen nem hallottam jól, amit kértek. Nyugtató munkált bennem, nem is egy, a terítés még rendben ment, de ahogy a vendégek bejöttek, bekapcsolták a muzsikát, ami nyugtatja őket, segíti az emésztést. Elővett a legrosszabb, migrénes fejfájás, a bábeli hangzavar a homlokcsontomat igyekezett a tarkómhoz szögezni. Máskor egy hatfős csoport rendelését gond nélkül felveszem, jól emlékezve a legapróbb részletekre, külön kívánságokra. Most két szimpla full-breakfast sem maradt meg az agyamban. Harmadjára már teljesen hülyének néztek, félő volt, hogy a főszakács vagy ne adj'isten az étteremfőnök fülébe jut a dolog, de megúsztam azzal, hogy Kevin elmondott mindennek – mintha máskor nem ő csodálná a memóriámat, és azt hogy cetli nélkül is hibátlanul dolgozom.
Agneska méregetett, miközben töröltem az evőeszközt, aztán mellém fordult. Miért nem mentem tegnap a King’s Armsba? Te jó ég! Valóban sörözni hívott, néhány fajsúlyos pillantás kíséretében. Tegnap délutánig ápolgattam magamban azt a nézést. Tudtam, hogy van valakije, és azt is, hogy haldoklik a dolog, így előző nap azzal indultam hegyet mászni, hogy felélesztem a bennem szunnyadó titánt. Legalább egy este erejéig. A titán most alig bírt megmukkanni. Rosszullétre hivatkoztam, és szomorúan nyugtáztam fásult tekintetét. Már tudtam, inkább haldoklik még egy kicsit, míg valamelyik helyi superman be nem kopog az ablakán. Nem hibáztattam, mellette legalább még ott szuszog a múlt, míg én az emlékeimmel alszom. Áporodott, büdös gondolatok már ezek, de a szobám is az, fel sem tűnik már.

Délutánra sétát terveztem, hogy leülepedhessenek a történtek, de a szobámba érve egyenruhástól zuhantam az ágyra, és a vacsoráztatás előtt eszméltem csak fel, már zuhanyozni sem volt idő. A szagom nem érdekelt, de egy legalább egy kicsit jó lett volna szoktatni magam az új, elhangolt valósághoz, amiben immár pőrén álltam egyedül, prédájaként bárkinek, aki marni akar. Messziről hallottam a főszakács nyerítését, ahogy a saját ostoba, olykor rasszista viccein nevet. Néha el-elvékonyodott a hangja, és bugyborékolt, mintha bekapta volna a szalag. Tűrtem, akár a többiek, amikor a származásunk vagy épp a nők kerültek a célkeresztjébe. Párszor már megégette magát emiatt, de rokoni szálak fűzték a menedzsmenthez. Meg aztán egy rendes szakács be se tette volna ide a lábát, nem jött a helyére senki.
Nem csoda, ha Frank nem nőtt a szívemhez. Az otromba tréfáit még kibírtam volna, de elképesztően lassú volt. Fél kézzel a falnak támaszkodott – egy százötven kilós hályog isten szemén – izzadt, fújtatott, mint egy versenyló. Hetekig vigasztalhatatlan voltam, amikor évek után észrevettem, ahogy a kövér, savas izzadsága belecsöpög az ételrekeszekbe. Azután már csak akkor szedtem, ha Dean, a helyettes séf volt a counter mögött.
Frank ezen az estén jó kedvében volt, az első háromnegyed óra gond nélkül lepörgött. Agneska mégiscsak odavetett nekem egy mosolyt, ahogy balerinaként lebegett négy barbecue-s csirkével. Az étteremből áradt a förtelmes zaj, épp Frank Sinatrát gyalázta az éter, mégis álltam a sarat, igyekeztem megszokni a megszokhatatlant. Aztán az egyik félrészeg négyes asztalomba belezavarodtam, és onnantól borult az egész. Harmadjára vittem ki a megfelelő főételt, közben már reklamáltak a szomszéd asztaloknál. Még két rendelésnél hibáztam, Frank őrjöngött, a haját tépte, vörös volt, mint a rák, a többiek lehajtott fejjel sunnyogtak odébb az utamból.
Amikor aztán egyszerre két marharagut is leejtettem, holott máskor öt tányérral is biztonsággal mozogtam, kijött a counter mögül (ki se néztem belőle ilyen fürgeséget), és üvöltve mellen taszított. Épp a magyarázkodás és a felháborodás között vacilláltam, kerestem a megfelelő angol kifejezéseket, amikor láttam, hogy felém dől. Ijedtemben elugrottam, tompán és mélyen puffant a földön, és nem mozdult többet. Nem hittük el, ami történik, végül Agneska rohant el a portára segítségért.
A hotelmenedzser, Kirk állt be Frank helyére, mentette a menthetőt, mielőtt botrányba fullad az este. Látta, hogy én is az ájulás határán állok, szerencsére volt benne annyi belátás, hogy elküldjön a szobámba, és behívja a szabadnapos Christ, aki káromkodva, és nem teljesen józanon jött, az uniformisát húzkodva magán. Holnap majd jön a fekete leves – gondoltam, nem számít, hogy lehúztam csaknem három évet egy rossz szó nélkül. Ha nem bírod, nyitva az ajtó, menj máshová, ez volt Kirk szava járása a meetingeken.
Valahogy bevergődtem a zuhany alá, felért egy fél reinkarnációval. Aztán az ágyra dőltem, és többé nem is akartam felkelni, amikor kopogtattak. Agneska volt, érdeklődött, nem tartok-e velük, bemennek Frankhez az intenzívre. Gyorsan megértettem, hogy a piros pontokra hajtanak a főnökségnél. Utána beülnek egy felesre a King’s Armsba, kemény volt ez az este. Ez volt a varázsszó, már húztam is a cipőm. Betaxiztunk a központba, vidéki kórház, mindenki ismer mindenkit, beengedtek Frankhez az intenzívre, igaz, csak a folyosóra.
Egy nővér válaszolt a kérdéseinkre. Szívroham, kóma – rossz elegy. De rendbe jön. Pár hét, és újra ordít. Engem persze addigra már rég kirúgtak. Agneska és a barátnője nem szóltak, hozzám se, unottan bámultak befelé, Frank-en kívül még öten feküdtek a szobában. Türelmetlenül topogtak a lábukkal, a hozzátartozók érkezését lesték. Arra gondoltam, milyen jó, hogy egyikükbe sem fogok belehabarodni. Attól persze még leihatjuk magunkat este.
Már berohantak a nővérek, mikor tudatosult bennem, amit hallok. Pedig akkor már legalább egy perce szólt. Némi hangzavar támadt, de így is tisztán, gyönyörűen, egészségesen csilingelt a kisimult EKG-t jelző monitorhang. Frank valamelyik szomszédja épp a jelenlétünkben adta be a kulcsot. A legszebb zenei hang volt, amit életemben hallottam. Az ajtón túlról is jól hallatszott.
Ott álltam a falnak dőlve és hálát rebegtem Istennek, majd rögtön vissza is szívtam, mert az orvoshívó szignálja viszont fülrepesztően fals maradt. Akkor a monitorhang hogyhogy mégis tiszta? Csak hallgattam, amíg ki nem kapcsolták, észre sem vettem, hogy Agneskáék elmentek. Terceket, kvinteket alkottam a patakzó hanggal, még akkor is ott csengett a fülemben, amikor hazaértem.

Nem rúgtak ki, egyelőre legalább is. Betegszabadságot vettem ki, amíg összeszedem magam, és hozzászoktatom magam a körülöttem örvénylő kakofóniához. A biztonság kedvéért vettem három pár füldugót, ha már nagyon csüggednék. Jó pontokat szereztem a főnöknél azzal is, hogy minden nap bejártam Frankhez. Sűrűn haláloztak a városkában, elöregedett a népesség, így aztán viszonylag sűrűn hallhattam a hangot, egy stabil felső d-t, ami körül rögtönzött szólamaim cikáztak.
Megnyugodtam végre kicsit, de tudtam, ez így nem mehet sokáig, Frank hamarosan magához tér. Mi lesz, ha végleg így maradnak a hangok. Még mindig nem tudtam, mi ez az egész. Talán haza kéne menni és akkor elmúlik, mintha ez a négy év idekint csak egy álom lett volna. De tudtam, hogy áltatom magam, otthon is ez várna, talán csak még jobban fájna az az átkozott negyed hang. Pedig már meglenne a lakásra való is.
A nővér kiküldött, a mondat végén elvékonyodva bugyborékolt. A füldugóért nyúltam, de aztán meggondoltam magam, elhatároztam, hogy végigmegyek a főutca ricsajában, a forgalmas üzletek közt, meglátjuk mi lesz. Aztán alighanem takarítok, mert még rám omlik az egész szoba a kosztól.
Később lehet, elmegyek kocogni. Egy tízest lazán ledobhatnék. Az esti kávékat is kihagyom. A városban vannak tanfolyamok, valamelyiket meg lehetne próbálni. Nem olcsók, de megtérülnének, legalább valamit kezdenék a pénzemmel. Szabadidőmben meg írhatnék naplót, esetleg rövid kis történeteket. A tengerhez pedig bármikor mehetek, jó barát, suttogásában nincsenek felhangok.

Kiülök oda, ahol egyszer egy sirály elcsente a fagyimat. Arra a padra, amelyikbe belevéstem a nevem, és várok, amíg a hangok kitisztulnak.

2019. július 18., csütörtök

Craz: Dallamtapadás

Sárkányszikla morogva haladt át a Próbagoblin főbejáratán, és a piactér felé vette kacsázó lépteit. Ismert ott egy helyi kereskedőt, akinél mindig lehetett macskafarkat kapni.
A törpének családi örökség útján – apai nagyanyai boszorkányi ágon – tulajdonába került egy titkos recept, aminek friss macskafarok a fő összetevője. Másnaposságra kiváló.
Előző este a törpe sokadmagával részt vett a ZomBerry koncerten a Szolgáltatóház nagytermében, és összekapcsolva a kellemest a még jobbal, lényegesen hozzájárult az utóbbi hónapok legnagyobb esti italfogyasztásához. A zenekar egyik dalának rövid részlete azóta se ment ki a fejéből.
Most is – miközben céltudatosan, bár kissé szédelegve battyogott a piac felé – azt a dallamfoszlányt hallotta a fejében. Újra meg újra.
A furcsa jelenség viszont nem zavarta – sőt, tetszett neki. Ellenben egy pár héttel ezelőtti másiktól, amitől bosszantó viszketést érzett, és dühítő nyomorában azon gondolkodott, kölcsönkéri Huk láncos buzogányát, és azzal csapkodja koponyája tetejét, vagy kitalálja, miként tudná a tüskés célszerszámmal megvakarni a saját agyát.
Ahogy csökkent a távolság, ami elválasztotta a macskafarkak lelőhelyétől, úgy lett fokozatosan jobb kedve. Amikor feltűntek előtte az első bodegák, a törpe egyenesen elmosolyodott. Majd még közelebb érve görbült is az az egyenes.
Az árusok között szlalomozva már-már kezében érezte a macskafarkakat, amikor egy sunyi arcú goblin ütközött hordónyi – persze csak kisebb, óboroshordónyi – pocakjának.
– Fogják meg! Tolvaj! – harsant egy kiáltás a közelből.
Sárkányszikla összevont szemöldökkel figyelte a goblint, aki kapkodva szedegette a földre ejtett rabolt javakat, és a szétgurult sajtokat keshedt melléhez szorítva továbbmenekült. Volna.
Csakhogy Sárkányszikla gyorsan kapcsolt, és az újra nekilendülni készülő goblint szép, íves lendülettel térden rúgta.
A tolvaj erre feljajdult, s a kockakövekre hanyatlott. Lent agonizált fájó térde sanyarú sorsán, de valaki grabancon ragadta, és a levegőbe emelte.
Sárkányszikla cöcögve a fejét csóválta, majd orrba vágta a goblint, és a még mindig ismétlődő belső zene ütemére ritmikusan pofozni kezdte.
Mindezt a felüdítő testmozgást addig alkalmazta, míg a közben megérkező városőrök megunták a mosolyogva ácsorgást, és elkérték tőle az egyre kékülő-pirosodó goblint, aki láthatóan beletörődött sorsába.
A törpe nagyot sóhajtva átnyújtotta az elcsendesült goblint az őrök huszadosának.
– Szívesen folytatom, ha gondoljátok! – forgatta meg jobb csuklóját a halkan nyöszörgő tolvaj ábrázatát tanulmányozva. – Ott jobb oldalt kimaradt egy kis rész.
– Köszönjük, törpuram, de nem szükséges! – felelte a huszados, majd saját kézzel kötözte meg a tolvajt. – Holnap úgyis átkerül a Sohaviszlát kapun.
Régóta jól működő gyakorlat a Száznevű városban, hogy a nem kívánt bajkeverőket, szélhámosokat, piti bűnözőket átküldik azon az egyirányú térkapun, ami a messzi Északi Nagy Kősivatagba nyílik. Az utóbbi százötven év során még senki sem tért vissza onnan, ezért a köznép a kaput Sohaviszlátnak hívta.
Sárkányszikla elégedetten bólogatott, elköszönt az őröktől, és rövid időn belül beszerezte az áhított macskafarkakat.
Amikor a nagy csokor fűszernövénnyel visszaindult, úgy érezte, mintha valami hiányozna. Rájött, hogy a fejében ismétlődő zene tűnt el.

A törpe erre elmosolyodott, beleszippantott a csokor csípős illatú macskafarokfűbe, majd direkt, önként kezdte dúdolni azt a bizonyos dalt a ZomBerrytől. Szerencsére nem sokan hallották, Wendolin, a kicunelány sokkal szebben énekelte azt előző este.

2019. július 11., csütörtök

Megjelent a Lidércfény 2019. júniusi száma


A mai napon megjelent a 118., 2019 júniusi Lidércfény amatőr kulturális folyóirat (AKF) – XI. évfolyam 6. száma.

Tartalom:

Interjú
Interjú Szatmári J. Ottó illusztrátorral - Kolozsvártól a Galaktikán át Acropolisig

Novellák
Xenothep - Hatékonyság
Ebenezer - Csillaghullás
kosakati - BAB
bel corma - Szintetikus szerelem
Xenothep - Örökség
Craz - A halottak illata
Norton - Összeesküvés-elmélet

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával
Czinkóczi Krisztina - A lélek antibiotikuma

Versek
Tordai Gábor - Reflektorfényben
Kétvirág - Éjfél
Blaze Val - Víztükör
edwardhooper - Az utolsó Ádám
angyalka146 - Szösszenetek
Alkony - Ennyivel beérem
glittermoon - Angyal
galbena - Éji vendég
bel corma - Alkony

Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat XI. évfolyamának 65. száma PDF és FlipBook formátumban az alábbi hivatkozásokon érhető el:

Teljes felbontású, nyomtatható változat:
http://www.lidercfeny.hu/download/akf/2019/lidercfeny_akf_201906.pdf

Kis felbontású, mobilra, tabletre szánt változat:
http://www.lidercfeny.hu/download/akf/2019/small/lidercfeny_akf_201906_small.pdf

FlipBook:
http://flip.lidercfeny.hu

Örül, és szórakozva kulturálódik!

2019. július 7., vasárnap

Farkas Bíborka: A láthatatlan nő


A láthatatlan nőt Kovácsné Kiss Arankának hívták – vagy Kissné Kovács Arankának? Kovács (vagy Kiss) olyan régen lelépett egy másik nővel, hogy Aranka már az arcára is alig emlékezett. Lacika még nem töltötte be akkor a négyet. Aranka a hűtlen szemétláda nélkül is fel tudta nevelni őt, szakmát adott a kezébe, sőt, diplomát. Frissen végzett magyar-történelem szakosként Lacika fél évet dolgozott a helyi általános iskolában, aztán pánikszerűen távozott a közoktatásból. Azóta bármixer Londonban. Hébe-hóba azért hazalátogat.
Aranka kikísérte őt a reptérre, aztán – évek óta először – rendesen megnézte magát a tükörben. A melle két szétlapult palacsinta, a karjai malaccsülkök, a lábai füstölt sonkák, a hasa üres hordó.
– Hogy a fenébe hagyhattad el így magad? – fordult el a tükörtől. Még emlékezett régi alakjára, meg az utcán utána forduló férfiakra, és ez könnyeket csalt a szemébe. De talán ez a vonat mégsem ment el végleg… Most, hogy egyedül maradt, lesz ideje magával foglalkozni.
Így kezdődött Aranka nagy kalandja a diétákkal, a konditeremmel, a fogyasztószalonokkal. Meg is lett az eredménye: száz kiló helyett most már száztízet tudhatott magáénak. Végső elkeseredésében talált rá a Teleshopra, és ott a Sean Daly-féle extraturbó-diéta italporra. A reklámban azt ígérték, éhezés és torna nélkül le lehet vele adni hetente tíz kilót. Hiszem, ha látom, gondolta Aranka, de azért megrendelt belőle rögtön két adagot. Az első héten mintha lötyögni kezdett volna rajta az XXL-es nadrág. A másodikon Aranka boldogan áttért a XL-esre. A harmadik héten már majdnem úgy érezte magát, mint lánykorában. Azonban úgy gondolta, hogyha lúd, legyen kövér, azaz az ő esetében inkább sovány – felbontotta a következő adagot is. Csak úgy repültek le róla kilók, Aranka vékony lett és boldog, az sem érdekelne, hogy csak úgy lötyög rajta a megnyúlt bőr.
Az utolsó adagot követő reggelen Aranka arra ébredt, hogy eltűnt!  Pontosabban a teste. Akkor vette észre, amikor fel akarta húzni a harisnyáját. Feldübörgött a szíve a rémülettől, és a tükörhöz rohant. A tükörben nem volt senki, gúnyosan csillogott rajta a reggeli napfény.
– Most mi legyen? – Aranka gondolatai lázasan repkedtek ide-oda. Dolgozni így nem mehet be, az már biztos. De mintha azt olvasta volna, hogy a szer mellékhatásaként felléphetnek hallucinációk. Biztosan erről van szó! De azért átcsönget a szomszéd nénihez, hogy megbizonyosodjon róla, megvan, nem lopták el a testét, amíg aludt.
Özvegy Hideg Elekné (Marika néni) azt hitte, hogy már megint a Szabóék gyerekei szórakoznak, amikor kilesett a lyukon, és nem látott senkit. Azért elég kíváncsi volt hozzá, hogy kinyissa az ajtót.
– A rosseb a büdös kölykökbe! Ha az anyjuk lennék, én megnevelném őket, de meg ám! – csoszogott vissza az öregasszony a szobába. – De legalább nem az a szerencsétlen ribanc volt a szomszédból! Az idegeimre megy a mézesmázosságával! Én is be tudok vásárolni magamnak, ugye, Cirmi… – Lezöttyent a poros karosszékbe, és megpaskolta a macska fejét. – A lakásom kéne neki, de abból nem eszik! …Veled meg mi van, buta jószág?
A vén, szürke kandúr felfújta magát és sziszegett, aztán úgy rohant be a vitrinszekrény alá, mintha puskából lőtték volna ki. A vitrin ajtaja csörömpölve kicsapódott, és ömleni kezdtek kifelé a poros porcelánfigurák. Özvegy Hideg Elekné felsikított, és fejét a kezével védve összekuporodott a fotelban. Egy méretes, ukrán pásztorlányka pont vállon találta, egy gombolyaggal játszó cicus a fájós térdét vágta telibe.
– Miatyánkkiamennyekben… – hadarta sírósan, fel-feljajdulva az újabb lövedéktől. – Szabadíts meg a Gonosztól...
Tétova szavai elvesztek a porceláncsörömpölésben. A vitrin percek alatt kiürült, az öregasszony ölében és körülötte a földön cserepek hevertek. A hirtelen támadt csendben özvegy Hideg Elekné katonás lépteket hallott, és a bejárati ajtó nyílását-csapódását. A szája elnyílt, és remegő kézzel keresztet vetett magára.
Aranka dühtől fújtatva száguldott lefelé a másodikról. Milyen pofátlan ez a vénasszony! Szemtől-szembe nem győzött hálálkodni a segítségéért: „Mire mennék én maga nélkül, Arankám!” Most meg leribancozza! De most egy életre megtanulta!
Mire leért a földszintre, ahol a szokásos kelkáposztaszag meghitten keveredett a szemétbűzzel, Aranka kezdett lehiggadni. A lépcsőházban senkivel sem találkozott, de a kapuban összefutott Józsival, a ház botránykövével: éppen akkor igyekezett befelé, kannás bortól dagadozó szatyrokkal, zsebében összekoccantak a kétdekások. Józsi mindig pofákat vágott, amikor Arankát meglátta. De most nem.
– Jónapot! – reccsent rá a nő. Nem úgy tűnt, mintha a pasas meghallotta volna, pedig ma szokatlanul józan benyomást keltett. Aranka kuncogva nyújtotta ki elé a lábát.
– Basszameg! – botlott el, esett a földre Józsi. Hallotta a kétdekások reccsenését, és érezte, ahogy zsebét átáztatja az éltető nedű.
Aranka behajtotta maga mögött a nehéz kaput, és körülnézett a tavaszi napsütésben. Tehát nem látják és nem hallják – viszont a mozdulataiban van elég erő. Övé a világ! Futásnak eredt, évek óta először. Nevetett, énekelt és táncolt a járdán – amíg valaki keresztül nem gyalogolt rajta, mintha levegő lenne. Aranka megtántorodott és elesett. Úgy zuhant az aszfaltra, mint egy pillangó, és pont annyira ütötte meg magát. Könnyedén pattant fel. Ha lett volna haja, festőien lobog mögötte, míg táncosan szökdécsel munkahelye, a hivatal felé. Közben itt-ott játékosan felbuktatott, vagy meglökött egy-egy járókelőt, aki óvatlanul hozzáért.  Nem akarta, hogy újra átgyalogoljanak rajta. Eddig sem kellett volna eltűrnie, senkitől!
Belibbent a hivatal forgóajtaján. Rögtön szembetalálta magát a kávégép előtt ácsorgó, ügyfélszolgálatos Judittal. Sosem bírta ezt a kikent úri libát, aki rendszeresen gonosz megjegyzéseket tett Aranka külsejére. Judit csípőjét a gépnek támasztotta, a forró kávét fújkálta, nem törődve a türelmetlen ügyfelekkel. A vadonatúj galambszürke selyemruha és a piros gyöngylánc kiemelte karcsú nyakát és derekát. Aranka csak egyet lökött a műanyagpoharat tartó kezén. Nem gondolta volna, hogy a kávéból mindenhová jutni fog, beleértve Judit cipőjét és haját. A nő felsikított, és elejtette a poharat, újabb forró, barna löttyáradatot zuttyantva magára.
– Úgy kell neki! Kávézgat, közben meg itt ül a fél város! – jegyezte meg valaki epésen, és Aranka rábólintott. Úgy kell neki. Most legalább mindenki láthatta, ki a „proli tehén” kettejük közül.
Aranka csendesen benyitott a saját irodájába, az osztályvezetői szoba szomszédságában. Most éppen üres volt, kolléganője, Barbara benn volt a főnöknél. A félig nyitott főnöki szoba ajtaján kihallatszott Dr. Segesvári keménykedő basszusa.
– Hol a B 229/2018-as ügyiratszám, Barbara?
– Én nem tudom, főnök – mentegetőzött a nő. – Az Aranka aktája, nem az enyém.
– Küldje be őt! Most.
– Nem tudom, ma nem jött be…
– Mi az, hogy nem jött be? – Dr. Segesvári hangja megremegett.
Aranka óvatosan surrant be az ajtórésen, mint mindig, lesütötte a szemét, mint mindig, ha az osztályvezető szúrós tekintete az arcába vágott. Bűntudatosan húzta össze magát. Aztán eszébe jutott Judit, a szomszéd nyanya, Józsi meg a többiek, és felkapta a fejét.
Dr. Segesvárinak aznap a szokásosnál is jobban megtelt a hócipője, még ebéd előtt. Mivel érdemelte ki ezt az inkompetens bandát? És mi az, hogy ez a dagadt tyúk nem jön be dolgozni, és még ide sem szól? Amikor tudja, hogy a nyakukon a hóvégi zárás! De csak vegye fel a telefont, úgy leordítja a fejét, hogy azt megemlegeti! A telefont senki sem vette fel. A főnök levágta az asztalra.
– Barbara! Menjen ki Kovácsnéhoz, nézze meg, miért nem jött ma be! – üvöltött ki Dr. Segesvári a nőnek, majd az asztal alól előhúzott egy kisebb ásványvizes üveget, és nagyot húzott a kisüstiből. A szeme kimeredt egy pillanatra. Elégedetten felnyögött. Még pár év, és ezek a nők itt alkoholistát csinálnak belőle...
Letette a palackot, és rákeresett kedvenc pornóoldalára. Meglazította a nadrágját. Ekkor történt az első bizarr esemény: a házipálinka üvegestül a magasba emelkedett, és rálöttyent a monitorra.
– Miafranc…? – hördült fel, pedig a java csak most következett. „Forgószél volt, istenbizony forgószél, igazgató úr!” – bizonygatta később, amikor raportra rendelték. Most még azzal volt elfoglalva, hogy az íróasztal alá bukjon a repkedő iratok, akták, jegyzettömbök és tollak elől. „Szerintem kopogószellem volt!” – suttogta Judit, amikor másnap Barbarával kitárgyalták az esetet.
Aranka nevetett és tapsolt, amikor végül a monitort is ráhajította Dr. Segesvári remegő seggére. Ez az egész könnyebb volt, mint képzelte. És ettől a fickótól retteg lassan tizenkét éve? Gondolta, búcsúzóul leköpi, de elszontyolódva jött rá, hogy nyál nélkül nem megy. Hangtalanul surrant ki az ajtón. A főnök olyan csendben kucorgott asztal alatt, mint egy kisegér.
Itt már nincs több dolga, gondolta, és megcélozta a forgóajtót, ügyesen kerülgetve a kérelmezők seregét az ügyfélszolgálaton. Ám, amint kilépett az utcára, majdnem belerohant valakibe. Alig tudott lefékezni.
– Jaj, elnézést… – mentegetőzött rutinból, megfeledkezve arról, hogy a hangját sem hallhatják. Egy pillanatra elkapta az elhaladó idegen tekintetét, aztán egész, láthatatlan testével hevesen utánafordult. Megismerte keskeny, huncut szemét, azt a nőbolondítót. Több, mint húsz éve nem találkoztak, Aranka mégsem felejtette el az arcát teljesen. Sem azt, hogy egy fillér gyerektartást nem fizetett, és Lacikát sem látogatta meg soha.
Kiss Kovács Ottó egyedül lépett a forgóajtóba, komótosan battyogva befelé. Szokásos köre volt ez a hivatallal. A segélyéért jött. Már a szájában érezte a csécsi szalonna és az Unicum ízét. Nagyot nyelt. Észre sem vette, hogy az ajtó zökkenve megáll, mielőtt még a bejárathoz érne. Az első, kiadós pofont azonban már megérezte. Felordított, és az üvegfalnak esett. Ott aztán valami hátborzongató erő csépelni kezdte: ütötte-vágta a fejét, a gyomrát, az oldalát. Még térden is rúgta! A heretáji sérülés azelőtt érte, hogy összecsuklott volna. „Mintha valaki ököllel vágott volna a mogyorómba, doktor úr...” – panaszolta, amikor magához tért a kórházban.
A biztonsági őr futva érkezett, hogy kiszabadítsa börtönéből a semmivel hadakozó, szemlátomást epilepsziás rohamban rángatózó ügyfelet.
Aranka az édes elégtétel érzésével suhant ki az utcára. Ezt már réges-rég meg kellett volna tennie. Persze jobb későn, mint soha.
És most merre? Eszébe jutott pár ember az életéből, akik megérdemelnének egy kiadós verést. Például Barbara, aki tüntetően nem áll szóba vele hónapok óta, Arankának gőze sincs, miért. A közös irodaszereket és a jogszabályi segédletet is elzárta a fiókjába.
Arankáék öreg bérháza csak néhány saroknyira volt a hivataltól, a kedves kolléganő azóta már odaérhetett. Aranka meglódult a járdán. Mintha a saját akarata mágneses erő lenne, ami az otthona felé húzza. Vagy talán ez már nem a saját akarata? Mindegy, hazamegy, döntötte el a láthatatlan nő. Ha szerencséje van, még elcsípi Barbarát.
A háznál, a nyitott kapuban mentő parkolt. Nem ritkaság, a lakók között sok az öreg. Aranka besurrant az ajtón. A földszinten lakók kis, rémülten suttogó csoportokba verődtek.
– Tudtam én, hogy nem lesz ennek jó vége, Jucikám…
– De hát mi történt vele?
– Azt még nem lehet tudni… majd mindjárt hozzák!
Mi történhetett, amíg nem volt otthon? Lehet, hogy a szomszéd nyanyát megütötte a guta? Na, ezt meg kell nézni! Aranka rohanvást igyekezett felfelé a másodikra. Özvegy Hideg Elekné a négyes számú lakás ajtajában állt, és Barbara vállára borulva zokogott.

– Mi a fene… – suttogta Aranka megrökönyödve, mert ez az ajtó az ő lakásához tartozott. Félrelökte mindkettejüket, és berontott az előszobába. Az ott dekkoló mentőorvos előtt rémülten fékezett le. A lakás egyetlen szobájának ajtaja félig nyitva állt. Odabenn két piros zubbonyos férfi hajolt valami fekete fölé. Aranka vonakodva lépett közelebb. Az az erő, amit útközben érzett, erőszakosan rángatta egyre közelebb. Az a valami a földön egy cipzáros, fekete hullazsák volt. Éppen akkor húzták össze Kissné Kovács Aranka – vagy Kovácsné Kiss Aranka? – elszürkült, csontsovány arca fölött.

2019. július 3., szerda

Láng Alex: Sebhelyes isten

Kedves volt férjem!

Bár a válásunk már jogilag is végleges, úgy vélem, tartozom neked az ide vezető események részletes magyarázatával.
Már megismerkedésünkkor is a prekolumbián kultúrákat tanulmányoztam, így nem lesz újdonság, de szeretném, hogy az elejétől, egyben lásd a történetemet. Gyermekkorom óta megmagyarázhatatlanul vonzottak az ősi indián kultúrák, különösen az aztékok (habár ez nem a helyes kifejezés, ők magukat a saját nyelvükön mexikáknak nevezik). Azóta lelkesedtem a mexika mitológia iránt, hogy kislányként elloptam édesapám könyvtárából a Világ Istenei című könyvet, és először láttam Quetzalcoatl-t, a Tollaskígyót. Persze csak egy stilizált, gyerekeknek szánt ábrázolás volt, nem az a fenséges és részletes mestermű, amelyhez hasonlókat később a templomokban is volt alkalmam megcsodálni, de soha többet nem tudtam kiverni a fejemből a képét. A könyvet az ágyam alatt tartottam, és nagyon ügyeltem rá, hogy a szüleim ne vegyék észre.
Elbűvölt, ahogy a kultúrájuk egyszerre volt kegyetlen és naiv; ahogy megfért egymás mellett a véráldozat és a vendégszeretet, a rabszolgaság és a szabadság ünneplése. Sosem volt kérdés, hogy történésznek kell lennem, és mihamarabb el kell jutnom Tenochtitlan-ba, a mexikák városába, amire a külföldi ösztöndíj-programok és a több európai egyetem által közösen finanszírozott régészeti feltárások tökéletes alkalmat adtak. Mire sikerült meggyőzni az oktatóimat, hogy jóváhagyják a jelentkezésemet egy fél évig tartó ásatásra, már a feleséged voltam; és ami még fontosabb, már a szakdolgozati témát is kijelölték számomra: a mexikák mitológiáját kellett tanulmányoznom. Ugyan bármelyik témakört örömmel kutattam volna, ettől a feladattól elképesztő boldogság járt át. 
A kutatásaim során feltett szándékom volt eddig feltáratlan témákra koncentrálni, így az expedíció első két hetében csak igyekeztem bejárni az ásatásunk helyszínét, a Tenochtitlan-tól északkeletre található Tlacopan ősi városát. Kerestem, mely felirat, freskó vagy dombormű tartogathat még olyan információt, ami eddig rejtve maradt a tudomány előtt. Valami hatalmasra vágytam, olyan felfedezésre, ami alapjaiban rázza majd meg nem csak a tudományos világot, de talán az egész emberiséget. Természetesen megszámlálhatatlan olyan szöveg van még, amit nem fordítottunk le, de az ideografikus (mások szerint logografikus) protoírást nagyjából már megfejtették, így egy-két szimbólum közelebbi vizsgálatával el tudtam dönteni, mit tartogathat nekem egy bizonyos lelet.
A harmadik héten már elég biztosan kiismertem magam az ásatási terepen ahhoz, hogy egyedül is be merjek hatolni Tlacopan hatalmas központi palotájába. A modern technika biztosította, hogy ne érjen ugyanaz a végzet, mint a korábbi évszázadok felfedezőit: a palota ultrahanggal készült térképével, GPS-szel, fejlámpával, adóvevővel és két váltás akkumulátorral felszerelve magabiztosan vettem a piramisforma építmény labirintusszerű kanyarjait. Már korábban is megfigyeltük, hogy a dohos, fülledt szag helyett, amit egy ilyen zárt tértől várunk, édeskésebb, szinte friss, kukoricára emlékeztető illat lengte be a palota termeit, amely az épület belseje felé haladva egyre erősödött, de ezt akkor a remek mérnöki munka és a kiváló szellőzés számlájára írtuk.
Körülbelül a palota mértani középpontjában lehettem, két vagy három emelettel a bejárat alatt, amikor elértem egy termet, ahol a különös illat még erősebb volt; fejlámpám egy hatalmas domborműre vetült, amely Nanahuatzin istent ábrázolta. Nem volt ismeretlen előttem ez az istenség: egy sovány, antropomorf alak, akinek nekrózisos foltok tarkítják a testét, orra és felső ajka teljesen hiányzik, így kilátszik az orrcsontja és a felső fogsora. A szeme túlvilági fénnyel csillog, jelezve, hogy ő többet lát, többet tapasztal, mint a földi halandók; testi kínjai miatt görnyedve jár, a sebei szikrákat vetnek. Közelebb lépve láttam, hogy a kő dombormű bizonyos részeit, pontosabban a sebek ábrázolását fémes anyaggal borították, így a lámpám fényében is úgy csillogtak, ahogy valaha a mexikák képzeletében.
Azonnal nekiláttam a domborművet körülvevő írás lefordításának; szerencsémre majdnem folyékonyan olvastam a Nahuatl nyelvet, a telefonomra feltöltött szótárra is csak egyszer volt szükségem. Az írás Nanahuatzin isten átlényegüléséről szólt, aki betegsége, égő sebei és folyamatos fájdalma ellenére (vagy talán éppen amiatt) élve felgyújtatta magát, hogy aztán örökké égve ő maga legyen a Nap. Az egyetlen jelsor, ami kevés problémát okozott, az a betegségének a neve volt: egymás mellé festették a tűz, a kakasra hasonlító, hosszú farkú quetzal-madár és a betegség szimbólumait. Ezt a kifejezést eddig nem ismerte a tudomány, és különösen disszonánssá tette a dolgot, hogy a quetzal-madarat általában a bőséggel és a termékenységgel összefüggésben ábrázolták. Készítettem körülbelül száz fotót a domborműről és a feliratokról, majd visszasiettem a táborba, hogy ott elemezzem ki jobban a szöveget. Kapcsolatba léptem az egyetememmel, ami továbbította a kérdésemet más kutatóintézetek felé, így néhány hosszú órával később megkaptam a választ: egyik prekolumbián kultúrákkal foglalkozó tanulmány sem értekezett eddig Nanahuatzin betegségéről.
Másnap visszatértem a piramis-palotába, ezúttal jobb felszereléssel: kamerákkal, reflektorokkal, laptoppal. Nem szégyellem az indulataimat, hiszen egy ekkora felfedezést látva bárkit hatalmába kerített volna a megszállottság: az egyik hátsó kamra festményei szerint a Cortez és legénysége üdvözlésére küldött nőket „Nanahuatzin tekintete kíséri”, a fehér emberek alakja fölé szintén odavésték a kórt jelentő szimbólumokat, akárha átkok lennének. Ha beigazolódik a sejtésem, akkor ez annak a bizonyítéka, hogy a mexikák hadi céllal, biológiai fegyverként használták Nanahuatzin kórját.
A nagy felfedezésemet ünnepelve kisebb iszogatásba fogtunk kutatótársaimmal, és az idegenvezetőinknek fogadott, a huasteca népcsoportba tartozó őslakosokkal. Józanul nem mertük volna, de az alkohol mámorában megjött a bátorságunk ahhoz, hogy találgatásokat tegyünk Nanahuatzin titokzatos betegségét illetően. Borzongató volt belegondolni, mi történne, ha mi magunk is találkoznánk a kórral, ami szörnyű sebeket, és az elme megbomlását okozza, ugyanis a ragyogó szem és az istenség viselkedése minden bizonnyal ez utóbbira utalt.
Ekkor, hallva a magunk megijesztésére kreált rémtörténeteinket, egyik hosszú hajú, a melegre való tekintettel félmeztelen huasteca társunk, Juan odalépett hozzánk. Halk, jelentőségteljes hangon megjegyezte, hogy meg tudja mutatni Nanahuatzil kórságát, a lángoló quetzal-madarat; a titokzatos írásjelek értelméhez hasonló kifejezés említésével azonnal meggyőzött. Kérdés nélkül követtem őt a sátrába, amit áthatott ugyanaz a friss, édes kukoricaillat, amelyet a piramis mélyén is éreztem.
Ami ezután történt, arról már tudomásod van, hiszen ezért váltunk el.
Egy szó, mint száz, kedves volt férjem, az együtt töltött időnk okán tartozom neked annyival, hogy figyelmeztesselek: Nanahuatzin tekintete hazáig elkísért, és miután több éjszakát is velem voltál, immár kísér téged is.

Szerencsénk, hogy a szóban forgó kór ma már antibiotikummal könnyen kezelhető.