2020. május 16., szombat

Para Celsus: A randevúk utcája

„Szaladjatok fel a … lépcsőn, a Logodi utcában kerüljetek meg háromszor egy öreg fát, suttogjatok üdvözlést egy szobornak – aztán ott, ahol a nap alábukik két ferde kémény között, megnyílik számotokra a randevúk utcája.”
– A mindenit! – kiáltott fel bosszúsan Könyvtártündér, és keskeny kis ajkát elbiggyesztve nézett az ujjai közt foszladozó pergamendarabkára. – Hát miért nem sikerül? Hiszen mindenben pontosan követtük az utasításokat!

Mikor egy álmos-unalmas, uborkaszezonok uborkaszezonja délutánon a könyvtárban bóklásztunk, és beleuntunk a könyvjelző-kártyavárak építésébe, a katalóguscédulából repülőgép-hajtogatásba, de még abba is, hogy Könyvtártündér egy kolléganője ottfeledett teknőckeretes szemüvegét az orrocskájára biggyesztve a filmes klisék szendén szexi libráriusait imitálja, elvetődtünk az épület legódonabb és -elhagyatottabb részébe, ahol XIX. századi elfeledett szerzők könyvei málladoztak csendesen, várva az újbóli felfedezésre vagy selejtezésre – arra, hogy a végzet valahogyan kimozdítsa őket poros-dohos, megfeneklett örökkévalóságukból. Hogy a végzet küldöttje egy bohókás tündér volt, aki pandamintás felsőben, libbenő szoknyában termett az alvó polcsorok között, hogy egy pillarebbentéssel felkavarja köröttük-közöttük az időt? A köteteket, a sorok közt andalgó kísértetszerzőket mindez nem érdekelte – jutalmul, amiért kiszakította őket hosszan tartó álmukból, múzsám topánja elé hullajtottak egy apró betűkkel telerótt, tenyérnyi pergamendarabkát.
– Nahát! – Könyvtártündér lehajolt a fecniért, türkizszín szoknyája végigsistergett combján és popsiján. – Ez vajon mi lehet?

Mondjon bárki bármit, hümmögjenek a kőszívű öregek, az ifjú entellektüellek randijának legjobb hely mégiscsak a könyvtár, ahol a telhetetlen fiatalok egyszerre csillapíthatják tudás- és csókszomjukat. Így tettünk mi is – mikor tündérem egy nagyító után nyújtózkodott-ágaskodott, átkaroltam szoknyás-cseles derekát, úgy emeltem meg őt – mikor az asztalra könyökölt, bogarászná ki a mákszem-betűket, hátulról bújtam hozzá, testhez a test, csípő a csípőhöz, csak hogy minden kibetűzött mondat végén csókot nyomhassak pihés-íves nyakára – mikor pedig a megfejtett szöveggel a kezében békebeli Budapest-térképért szaladt volna, lelkesen csillogó barna szeme, rezzenő melle láttán végképp elvesztettem a fejemet – a kartográfiai részleg homály-mélyén a tisztességben megőszült geográfusok szellemei mind-mind félrefordították tekintetüket, és visszavonultak atlaszaik lapjai közé, míg drága Tündéremet egy polchoz szorítottam, türkiz-szoknyája alatt a combja pelyhecskéit simogattam, ajkam pedig felfedezte világos bőrének összes szeplő-szigetét és erecske-folyamát, és göndören hullámzó hajának dús tengerét.
Van-e mámorítóbb a magunkfajta szerelmes könyvbarátok számára, mint könyvtárban szeretni?
Papír- és nyomdafesték illata keveredett a parfümfelhővel és perzselő leány-lehelettel, amint Könyvtártündéremet egy feltornyozott atlasz-halomra ültettem, és vágytól elfúló lélegzettel gyűrtem fel pandamacis felsőjét, húztam le harisnyáját – hófehér, selymes combok simították a kötetek kötését, és szatén harisnya a hófehér combokat – múzsám felnyögött, kibújt felsőjéből, a sarokba dobta, és ugyanazzal a mozdulattal, hogy végletekig korbácsolja vágyamat, összeborzolta észvesztően kavargó, kócos tincseit – arcomat válla és nyaka hajlatába fúrva, apró harapások közepette, fogammal húztam félre melltartója krémszínű pántját, miközben mohó ujjaim már tündéri bugyijának csipkés szegélyét kutatták-cirógatták, és arra gondoltam, ha a régi lovagok kopjájukra tűzhették imádott hölgyük kendőjét, én, mint javíthatatlan-romantikus, bibliofil lovag, könyvjelzőnek használom majd múzsám valamely édesded-érzéki, szexisen szatén holmiját.

Így telt el forró, fülledt délutánunk – szerelmünk gyöngyház cseppjei az ódon lapokon, csontjaikban csitult a perzselő vágy, és átadta helyét a jóleső ernyedtségnek. Könyvtártündér a padlón ült, hátát a könyvkupacnak vetette, meztelen vállára aranyló fényfoltot csókolt egy kósza napsugár, én pedig – őrült szerelem! – féltékeny voltam arra a pajzán fénysugárra.
Tündérem bágyadtan kitapogatta az összegyűrt pandamacikat, felém fordult – tekintete nehezen találta meg arcomat, mintha tudata még csak most térne vissza a mámor végtelen mélységeiből.
– Mondd – sóhajtotta végül, és megigazgatta szoknyája szegélyét –, mi lenne, ha megkeresnénk a randevúk utcáját?

Másnap nekivágtunk hát a pergamen-jelölte útvonalnak, Tabánnak, Várhegynek, csendes, kacskaringós budai utcáknak – számoltuk a lépteinket, mint akik kincsestérkép után mennek, kerestük az útjelzőket, sarkokat, fákat, szobrokat, táblákat – mindhiába. Harmadszor vágtunk neki a hegymenetnek, harmadszor vallottunk kudarcot – bosszúsan rogytunk le egy padra, tanácstalanul néztünk egymásra.
– Jaj, ez olyan szar! – kiáltott fel kislányos-durcásan tündérem. – Mi lehet a baj? Hiszen mindent jól csináltunk!
– Bizony, egy pontban sem tévedtünk!
– Le se vettük a szemünket a pergamenről meg a térképről!
Könyvtártündér bánatosan felsóhajtott, és most vele sóhajtottam én is – talán ezt hallotta meg a vágyak egyik, még római korból itt ragadt, pufók istensége, vagy valamely ósdi, budai szerelmekről álmodozó író szelleme, és döntött úgy, hogy egy fúvással vagy kisujj-mozdulattal lapoz egyet sorsunk könyvében.
Mert akár isten, akár író, akár vakszerencse intézte, de az árnyékos budai mellékutcán, egy sarok mögül kitérülve fiatal párocska toppant elénk – kamaszok mindketten, félig vakon és süketen az első szerelem bűvöletében – észre sem vettek minket, ahogy nem vettek volna észre egy harci elefántot, egy griffmadarat vagy sárkányt sem – csak egymást látták, minden más csupán annyira létezett számukra, amennyire az imádott személlyel összefügghetett.
– Ó… – szakadt ki belőlünk egyszerre. A párocska tovább andalgott, ki a történetünkből a maguk szerelmes időn-kívüliségbe, de villanatnyi jelenlétük épp elég volt, hogy világosság gyúljék agyunkban és szívünkben.
– Hát persze!
Hiszen mi úgy róttuk az utat, a pergament bámulva, a másikra sem nézve, mint kapzsi kincsvadászok – holott a randevúk utcája nem kalandorok, hanem a szerelmesek mennyországa…
Talpra szöktünk hát, és a lenyugvó nappal versenyezve, újult erővel, egymást figyelve vágtunk neki utunknak. Kézen fogva szaladtunk fel a lépcsősoron, közben majd’ elolvadtam, olyan bájosan harangozott a szoknya tündérem lábán – a Logodi utcában a három perdület után a fa törzséhez szorítottam és fülcimpán csókoltam kedvesemet, aki kacagva tiltakozott, „ne, annyira csikiz!” – aztán apró ajak-harapdálások a szobor háta mögött, elfojtott nyögések, fülbe suttogott, édes-buta becéző szavak minden sarkon – „szívem elrablója, könyvek királynője, kincseid a tincseid, hadd fojtom beléjük magamat!” – lihegve értünk a két ferde kémény utcájába, és már mi magunk sem tudtuk, mitől zihál mellkasunk, a sietségtől vagy a szenvedélytől – és akkor, kipirultan, kacagva, egymás izzadt kezét szorongatva megláttuk, hogy ott, ahol a lenyugvó nap utolsó sugara még beragyog egy zegzugos utcarészletet, egy órásüzlet és egy lakóház között rés nyílik a kövek rideg falán.


Szerelmesek földje, boldogság országa, ahol megáll az idő, és minden óra tizenhat ötvenötöt mutat mindenkor, hogy a találkák sose érhessenek véget – ahol rózsaszín köd telepszik a kapualjakra, hogy elfedje a kíváncsi tekintetek elől az egymásba felejtkező szerelmespárokat – ahol mindig virágzik a cserepekbe ültetett leander és liliom, hogy az elbűvölt férfiaknak legyen mit az elbűvölő nők hajába tűzniük – ahol a macskaköveken sosem bicsaklik meg a balerinatopános láb, autó nem dübörög, hogy széttörje a meghitt csendet, és langyos nyári zápor is csak akkor támad, ha rózsabokor alá, édes kettesbe kergetheti a párokat… Valahányszor nehéz idők köszöntenek ránk, és úgy érezzük, a hétköznapok betonszürke tömege kis híján összenyom, Könyvtártündérrel újból megfogjuk egymás kezét, és gondjainkat magunk mögött hagyva felkeressük a randevúk utcáját.

2020. május 10., vasárnap

Carun: Egy maréknyi fogért

Egy fullasztó, meleg éjszaka és egy nyitott ablak. Nem nehéz összefüggést találni a kettő között, de hidd el, barátom, rossz nyomon haladsz. A melegnek semmi szerepe ebben a történetben, különben is, elég szerencsétlen dolog az időjárással kezdeni. Tehát maradt az ablak és a Fogtündér, aki pont ezen a fullasztó, meleg éjszakán repült be rajta.

Pisze orrát olcsó whiskey és csizmás lábak szaga csapta meg. Fintorgott, majd lemondóan sóhajtva az ágy felé repült. Megfogta az izzadságtól ragadós párna szélét és óvatosan megemelte: egy megfeketedett fog és egy cetli várt rá.

Hát ez meg mi a szösz? – gondolta. Zsebre vágta a fogat, majd kihajtogatta a cetlit, amin ez állt: Kezeket fel!

KLIKK! – Egy revolver felhúzásának összetéveszthetetlen hangja hallatszott a háta mögül. A Fogtündér – az írásnak megfelelően – megfordult. Egy fiatalember lépett elő a szekrényből piszkosszürke long john-ba öltözve, kezében hanyagul tartva coltját.

– Tudod, mikor ma reggel az Ocsmány Ottis kiverte az egyik fogamat, még nem is gondoltam volna, hogy ebből pénzt csinálok. – A takaró alá gyűrt hálózsák tetejéről leemelte kalapját, majd a fejébe nyomta. – Szerencsére, az Ocsmány rusnya kölke elmesélt egy történetet a Fogtündérről, meg a fogankénti egy dollárról. Na mondom, Flint, ma megcsinálod a szerencsédet.
– Micsoda pofátlanság ez kérem! Hát kirabolnál egy védtelen tündért?

Flint szúrós szemmel vizslatta áldozatát, miközben ráharapott egy gyűrött szivarkára. Tíz percig néztek ily módon farkasszemet, mikor is a férfi megtörte a csendet.

– Kétféle ember létezik a világon – hangja halk volt, de fenyegető –, vannak, akiknek meg van töltve a fegyverük, és vannak, akiket kirabolnak. Szóval ide a pénzt!
A Fogtündér idegesen feszengett a pisztoly csöve előtt.
– Nincs nálam pénz, esküszöm! Az egydolláros csak akkor jelenik meg a tárcámban, ha már elvettem a fogat.
Flint elgondolkodva kiköpött oldalra.
– Szóval azt mondod, hogy minden egyes fog, amit elveszel, dollárrá változik?
– Pontosan!
– Hát ez oltári! Akkor ma szüretelünk, Tüncikém! Te meg én, mint két jó barát, ma este végigjárjuk az összes házat a környéken, és kiverjük mindenkinek a fogát!


Reggelre a fullasztó meleget felváltotta a szakadó eső. Hideg északi szél is társult hozzá, de a várostól egyre távolodó Flintet ez egyáltalán nem érdekelte. Pontosan ötszázhatvanhét dollárral lett gazdagabb az éjszaka folyamán, a Fogtündér pedig azonnali hatállyal felmondott.

2020. május 8., péntek

Dana Blair: Apám keze

Nagymamámnak

Meredten bámultam a számtan dolgozatomon feszülő, fekete számot: tök egyes, csillagos egyes lett. Miután Kata néni kiosztotta az irkákat, mindenki lázasan számolt: hányasra áll, kell-e majd felelnie. A padtársam, Irmuska még kancsalított is nagy igyekezetében.
A légy zümmögését is hallani lehetett volna az osztályban – csak éppen nyoma sem volt egynek sem. Az utolsó, bágyadt példányokat Fazekas Sanyi gyűjtötte skatulyába, majd engedte szabadon a pedellus kicsinyke szobájában, ahová a nagyszünetben osont be. Volt ám ribillió! Becsengetés után nem sokkal cifra káromkodás törte darabokra az iskola csendjét, mikor az utálatos vénember felfedezte a vagy ötven, lustán ide-oda röpködő, őszi legyet. Emília kisasszony sóbálvánnyá meredt a katedrán, mi vörösödő arccal, lehajtott fejjel pukkadoztunk a nevetéstől. Kisvártatva kivágódott az igazgató úr irodájának ajtaja, és erélyes férfiléptek kopogtak végig a folyosón. Hallottunk némi elfojtott mormolást, csapkodást, aztán újból csend borult az iskolára.
Ez hetekkel korábban történt, még valamikor októberben. Akkor még elégségesre álltam számtanból – most bukásra. Bár a barátságosan dohogó kályha közvetlen közelében ültünk, úgy éreztem, megfagyok. Anyám arcára gondoltam, hogyan szalad majd ezer, gondterhelt ráncba, mikor megmondom neki: egyest kaptam számtanból. Azt is tudtam, mik lesznek az első szavai. „Apád, jaj, ő mit fog szólni?!” – mondja majd.
Széndarab hevert a földön, nem messze kopott bőrcipőm orrától. Felvettem, forgattam, míg fekete nem lett a kezem tőle. Vajon apám hozta a felszínre? – töprengtem. Vájár volt, a XII-es aknába szállt le nap, mint nap, hogy előteremtse nekünk a ruhára, élelemre, iskolára valót.
Óvatosan a padba csúsztattam a sötéten csillogó kődarabot, majd szemügyre vettem mocskos ujjaimat. Egy kis szappan és melegvíz, és tudtam, a bőröm újból tiszta lesz, mint azelőtt. Nem úgy, mint apámé. Sicht után a konyhában mosdott; hokedlin gőzölgött lavórban a forróvíz, mellette törött porcelántányérkán szürke, goromba szappandarab. Hiába sikálta azonban magát vörösre, a szénpor lemoshatatlanul ült bőre barázdáiban.
A kezére gondoltam. Ahogy este fellapozta a határozót, ha az erdőt járva valami különleges madarat láttunk. Ahogy anyám derekát ölelte vasárnap, a templomba menet. Megkérgesedett a tenyere a csákánytól és kapától, mégis lágyan simogatott, ha jó jegyet hoztam az iskolából.
Nem úgy, ha egyest. Amikor megvert, mindig az járt a fejemben, talán odalent, a bányában, a szénpor az egész lényét átjárta, amitől nemcsak a bőre fekete, hanem a szíve is az már. Keserűen azt kívántam, bár vállalna még egy sichtet – akkor aludnék, mire hazaér, és a büntetés késik egy napot. Hirtelen azt sem bántam volna, ha sosem jön el az este, amikor apám elé kell állnom, bevallani a karót.
A tűnődésből az ajtó nyikordulása térített magamhoz: Kerekes igazgató úr nyitott a terembe. Merev léptekkel, ránk egy pillantást sem vetve sietett Kata nénihez. Mormolt neki valamit, amitől a tanárnőnk arcából minden vér kifutott, és úgy nézett ránk, olyan ijedt tekintettel, amiből rögtön tudtam, valami irtózatos dolog történt. Az igazgató úr a kalapját levéve fordult felénk.
– Gyerekek, rossz hírt kaptunk, erősnek kell lennünk! – kezdte. A szavai értelmét fel sem fogtam, egyre az járt a fejemben, a templomon kívül még sosem láttam fejfedő nélkül. Irmuska megragadta a kezemet, az ujjai jéghidegek voltak. Egész testében reszketett. Az igazgató úr megköszörülte a torkát, úgy folytatta: – Sújtólégrobbanás történt a Vadorzóban…
Jeges rémület markolt a szívembe. Vadorzónak a XII-es aknát hívtuk, ahová apám ma hajnalban leszállt, nagyjából akkor, amikor én iskolába indultam. Hogy az igazgató úr mit mondott még, arra máig nem emlékszem.
Aznapra persze véget ért a tanítás. Gépies mozdulatokkal bújtam a kabátomba, vettem a sapkámat. Kata néni mindannyiunknak mondott valamit, mielőtt utunkra engedett, pár biztató, bátorító szót, de nem sokat ért vele. Ő az alföldi tanyavilágból származott, mi bányászcsaládokból jöttünk. Tudtuk jól, mit jelent egy robbanás odalent, a mélyben. Mindannyian ismertünk történeteket férfiakról, akiket a leomló több tonna kő örökre elzárt a külvilágtól. Na, meg persze ott volt Kovács bácsi, aki az iskolától kétháznyira lakott. Az öregember, aki túlélt egy nyolc évvel azelőtti sújtólégrobbanást, többnyire csak este merészkedett az utcára, amikor csak kevesen látták összeégett, forradásos arcát.
Irmuskával egymásba kapaszkodtunk, egymást támogatva, húzva vánszorogtunk hazafelé a térdig érő hóban. Neki két bátyja szállt le aznap reggel a mélybe. Hang nem jött ki a torkán, csak az ajka mozgott: Szent Borbálához fohászkodott. A Jókai utca végén ő balra fordult, én pedig egyedül botorkáltam tovább, vakon a könnyektől és a hótól, amely időközben rákezdett.
Mire az utcánkba kanyarodtam, már hangosan zokogtam. Valahol a távolban zúgni kezdett egy lélekharang, az én apámért zúgott. Jajveszékelésemre a kutyák vonyítással feleltek. A házunkkal szomszédos porta előtt aztán váratlanul kiszaladt a lábamból minden erő, és térdre estem. Egyszerűen nem bírtam felállni, csak kuporogtam a földön és keservesen sírtam. Két asszony sietett el mellettem, de nem mertek odalépni hozzám. Hallottam, ahogy összesúgnak a hátam mögött. „Bányászgyerek!” – mondta az egyik, mire a másik imádkozni kezdett.
Hogy percek teltek-e el így vagy órák, magam sem tudom. Egyszerre megcsikordult a hó, fojtott mormolást hallottam, majd anyám halk sikkantását. Erős kéz nyúlt a hónom alá, és állított talpra. Apám keze. Csak másnap tudtam meg, hogy munkába menet találkozott Böhm Pistával, aki délután moziba szeretett volna vinni egy lányt, hát megleste apámat hajnalban, és addig kérlelte, míg az szakot nem cserélt vele.
Aznap apám nem kérdezte, kaptam-e jegyet az iskolában. Csak ült a konyhában a dikón, arcát a tenyerébe temetve, némán, órákon át. Néha megrázkódott a válla.

Másnap, amikor megvert az egyesért, zokogva csókoltam kezet neki.

2020. május 6., szerda

Láng Annie: Zöld szemű szörny

“Vár ránk a part, hív a nagy folyó...”

– Egy este, nagyjából öt éve a fehérvárcsurgói tó partján ültünk ketten Eszterrel, ő éppen telefonált, én meg kevertem a boroskólát. Szóval igen, piálni mentünk ki, de ekkor még nem volt bennünk semmi, mert még be sem volt keverve, alig nyitottam ki az üveget. Eszter a tó felé nézett, én meg a földön ültem, arccal az erdő felé. Aztán hallottam valamit, valami egészen furcsa hangot, mintha zihálás lett volna, ez a mély lihegés, amit néha a nagytestű kutyák hallatnak ügetés közben. Felnéztem, és megláttam azt a valamit, ahogy éppen futott ki az erdőből. Először azt hittem, valami kóbor kutya, de nagyon megviseltnek nézett ki; ritkás, fehér szőre volt, és elképesztően vékony volt. Aztán rájöttem, hogy túl nagy kutyának, amennyire láttam, a marja nekem olyan mellkasig érhetett. Felénk fordította a fejét, és az arca túl emberi volt ahhoz, hogy kutya lehessen. Lapos volt az orra, hatalmasra tátotta a pofáját, és zölden villogott a szeme, mint a macskáknak. Ha nem lett volna olyan hosszú a mellső mancsa, azt hittem volna, hogy valami szőrös, bedrogozott hobo… na meg ha nem hallottam volna azt a morgást. Megragadtam Eszti vállát, aki megfordult, meglátta azt a valamit, és csak annyit nyögött ki, hogy fussunk. Meg sem álltunk a főútig, és végig hallottam magam mögött azt a mély zihálást. Halálra voltunk rémülve, Eszti azóta sem hajlandó róla beszélni.
– Nincs ötleted, mi lehetett az? – kérdezte András.
– Ötleteim vannak, de egyik vadabb, mint a másik – csóválta a fejét Norbi. – Kicsit olyan volt, mint valamelyik B-kategóriás filmben a chupacabra. De az is eszembe jutott, hogy két faluval odébb, Iszkaszentgyörgy és Isztimér között van egy régi, elhagyott ruszki laktanya. Nem tudom, mik mehettek ott, más sem tudja, de ha engem kérdezel, egy barlangokkal teleszórt bányavidéken elég könnyű eltüntetni pár hullát. Vagy egy rosszul sikerült kísérletet.
– Ez tényleg nagyon jó sztori. Viszont a piálós részt nem fogom megírni a lapban, az az egésznek elvenné a hitelét.
– Éppen azt mondtam, hogy nem ittunk.
– Tudom, de az úgy jönne le, mintha mentegetőznél.
– Így meg az fog lejönni, hogy dugni mentünk oda – méltatlankodott Norbi.
– És? Nem így volt?
András a Lehetetlen Magazinnak dolgozott, és az ehavi lapszámba egy Magyarországon is észlelt lényről kellett legalább kétoldalas cikket írnia. Mivel az ufókat már unta, és egyébként is régóta haza akart látogatni a szülővárosába, azt tervezte, hogy összetrombitálja néhány régi, gyerekkori haverját, leitatja őket, és leírja a középsulis táborozós rémmeséiket. A cikk megírására adott maradék időben pedig talán – talán – meglátogatja az édesanyját, vagy legalábbis kicsit kiszellőzteti a fejét, mielőtt visszamegy a budapesti álmatlanságba.
De a kocsmában a megbeszélt időben csak Norbi bukkant fel, hosszú, csapzott haját lófarokba fogva, kék kantáros munkásruhában, és úgy pacsizott le a csapossal, mintha hazaérkezett volna.
– Tulajdonképpen de – ismerte be Norbi. – De nem történt semmi, mert amíg ott voltunk, végig az exével dumált telefonon, az után a valami után meg már nem volt kedve semmihez. Sajnos.
– Majd megpróbálom finomabban megfogalmazni – ígérte András, de nem kapott semmi reakciót. – Amúgy mi van a többiekkel?
– Hát, Berni Angliában van – kezdte Norbi. – Kata Németországban, Gyula elvonón. Levente önkénteskedik Indonéziában. Kitti és Máté nem válaszoltak, Orsi és Márk pedig azt üzenték, hogy a múltkori után nem kíváncsiak a pofádra.
– Remek… – morogta, és újabbat kortyolt a söréből. – Nem értem, miért nem lehet végre elfelejteni…
– Mert az esküvőjük volt, baszkikám, és a videó felkerült Youtube-ra, azért! – nevetett, de András nem találta viccesnek az emléket, és gyorsan visszakanyarodott az eredeti témához.
– Esetleg van valaki más, aki látott valami hasonlót? A te beszámolódból elég sovány cikk lesz…
– Figyelj, miért olyan fontos neked ez a cikk? – Norbi minden sörrel egyre inkább hasonlított az egy évtizeddel ezelőtti, szókimondó önmagához, akire András már alig emlékezett. – A konteós nagynénémnél szoktam látni ezt a Lehetetlen Magazint, eléggé szennylapnak tűnik; gondolom, nem tekinted az újságírói karriered csúcsának.
– Elégedett vagyok az életemmel – mondta dacosan, de nem győzte meg Norbit.
– Vitatkozzon veled, akinek két anyja van – hagyta rá. – Inkább kérdezzük meg Tomit, ő tud-e valamit a szörnyünkről, aztán vagy igent mond, vagy bebaszunk. Andrásnál ekkor esett le a tantusz, hogy a pultos még mindig ugyanaz a Tomi, mint tíz évvel ezelőtt, csak kicsit több rajta a tetoválás, és kicsit nagyobbak lettek a tágított lyukak a fülében.

***

András legnagyobb örömére a kocsma közönsége elég beszédes volt. Tomi, a csapos, egészen természetesen mesélt arról, hogy a „vékony ember”, ahogy ő nevezte, többször is átrohant az autója előtt, amikor az akkori barátnőjéhez tartott Bodajkra. Az első alkalom kikészítette, de a harmadik találkozásnál már meg sem lepődött… András gyanakodott, hogy a pultos csak a bolondját járatja vele, mégis lelkiismeretesen lekörmölte a történetet. Norbinak igaza volt abban, hogy a Lehetetlen Magazin nem valami nívós lap, így a tények ellenőrzése nélkül is leírhatott bármit, amíg lesz, aki elolvassa.
Olvasó pedig mindig akadt bőven.
– Én is láttam a medvedisznóembert! Te valami újságíró vagy, igaz? – csacsogta egy duci, vörös hajú, becsiccsentett lány a kocsma sarkából, miközben széles gesztusokkal integetett a férfiaknak, hogy üljenek le mellé. Láthatóan egyedül jött. – Csókakőn lakom, tudjátok, fent a hegyen. Éppen az erdőben kirándultunk az akkori pasimmal, a Kőlyuk-barlang közelében. Amúgy is fura egy hely, sok üreget lehet látni itt-ott, nagyobbakat, mint amit egy róka vagy vaddisznó ásna magának; sok helyen pedig térdmagas kőrakások vannak az üregek mellett, mintha ez valami jelzés lenne, vagy nem tudom. A föcitanárunk sem tudta anno megmagyarázni, mik ezek. Szóval közeledtünk a barlanghoz, és nem igazán figyeltünk, mi folyik körülöttünk, ha jól emlékszem, éppen vitatkoztunk valamin. Amikor észrevettük, hogy a barlang bejáratánál mozog valami, már túl közel voltunk, azt hittem, el fog minket kapni!
A lány, aki izgatottságában bemutatkozni is elfelejtett, itt már olyan beleéléssel gesztikulált, hogy Norbi védelmezőn arrébbhúzta a sörét, nehogy lesodorja az asztalról.
– Olyan volt, mint egy nagyon vékony ember, olyan vékony, hogy azt gondolnád, éhezik. De a karjai hosszabbak, mint egy embernek, és rövid, ritkás, fehér szőr nőtt a testén. Az arca olyan volt, mint valami torzszülöttnek, amiket a TLC-n szoktak mutogatni, a szemei pedig úgy világítottak, mint egy macskának. Emlékszem, sikítottam, ez az izé meg vonyított, mint egy kutya. A pasim kezdett el a vár irányába rángatni, és olyan gyorsan futottunk vissza a faluba, ahogy szerintem soha előtte vagy utána nem futottam. Többször is elestem közben, tele lettem lila foltokkal, a fél arcomat lehorzsoltam, később úgy néztem ki, mint akit megvertek, de gondolhatod, akkor nem érdekelt. Végig hallottam magam mögött, ahogy röfög az a valami, és attól féltem, meghalok…
– Ez szörnyű – mondta András szenvedélyesen, ahogy lelkesen körmölte a lány beszámolóját. – És azután?
– Elértük a tisztást, ahol egy kisgyerekes család szalonnát sütött. Valószínűleg halálra rémítettük őket; ha hittek nekünk, azért, ha nem, akkor meg azért, mert azt hitték, drogosok vagyunk. De a medvedisznóember a tisztásra már nem követett minket. Gondolom, nem akarta, hogy ilyen sok ember lássa.
András összegyűjtött még néhány észlelést arról, hogy a lény átfutott delikvens kocsija előtt, vagy a kertjén keresztül, de semmi komolyabbat. Az este vége felé már érezte, hogy többen csak azért mesélik neki, hogy látták a lényt, hogy ne maradjanak ki a buliból, de nem zavarta; a több „szemtanú” hosszabb cikket jelent, az pedig több pénzt.
Hazafelé sétálva rágyújtottak egy cigarettára, és Norbi nem bírta megállni, hogy ne törje le András lelkesedését.
– Ugye tudod, hogy a „medvedisznóember” kifejezés a South Parkból származik?
– Mi…? Ja, persze. Tudom. – Ő is észrevette, hogy a híres-hírhedt vígjátéksorozatban hívták ugyanígy az egyik karaktert, és hogy ez is csak azt bizonyítja, hogy az emberek csak szórakoztak vele. – A cikkben találnom kell neki egy másik nevet.
– Legyen koponyányimonyók! – röhögött Norbi, de egyszer csak elhallgatott, és szinte rémülten meredt az utca túloldalára.
András követte a pillantását; ennyi sör és ennyi rémtörténet után fel volt készülve, hogy a medvedisznóember lesz ott, de a látvány még ennél is szörnyűbb volt.
Az út túloldalán Márk, régi barátjuk sétált, a jobbján pedig egy gyönyörű, szőke, mézbarna szemű nő, fehér sifonruhában – Orsi, András volt barátnője. Úgy tűnt, a pár épp annyira megrökönyödött Andrásék látványán, mint fordítva. A lány szemébe kíváncsiságot rajzolt András képzelete, és épp olyan bájosnak látta, mint tíz évvel azelőtt. Márk arca ellenben kőszerűnek tűnt, semmilyen érzelmet nem tükrözött, de ahogy lassan kihúzta magát és felszegte az állát, azt nehéz lett volna nem fenyegetésnek értelmezni. Egy dermedt pillanat múlva aztán Márk és Orsi továbbsétáltak, mintha nem is történt volna semmi szokatlan.
András elég ködösen emlékezett az este hátralévő részére. Ugyan már hazafelé tartottak, találkozás megváltoztatta a terveit; jobban megviselte a dolog, mint remélte, és bár nem akart berúgni, úgy érezte, nincs más választása. Ki akarta törölni az elméjéből az összes emléket, ami Orsihoz kötötte, a pálinka pedig köztudottan mesteri módon pusztítja az agysejteket.

***

Ahogy magához tért, ösztönösen a zsebéhez kapott, és megtapogatta, megvan-e még a tárcája. Kitámolygott Norbi mocskos fürdőjébe, és elborzadva bámulta a szörnyet, aki vaksin pislogott rá vissza a tükörből. Fehér szálakkal pókhálózott haja csapzott volt, a szája cserepes, és olyan íze volt, mintha megdöglött volna benne valami, a szeme fakózöldjét szinte teljesen elnyomta a vérerek vöröse.
Norbi fájdalmasan nyögött a szobája mélyéről, valószínűleg ő sem volt jobb állapotban. András megpróbálta elkapni a másnaposságtól hullámzani látszó kávéfőzőt, de ahogy meglátta a szűrőben tenyésző penészt, forgó gyomorral elejtette a szerkezetet, és elkezdte keresni az instant kávét. A matatás hangjára Norbi hangosabb nyöszörgésre váltott, ami lassan majdnem-értelmes szavakká álltak össze:
– Kávénincs. Encsiüdcsivan.
András szemét bántotta a hűtő lámpája, a tutti-frutti ízű energiaital égette a gyomrát. Megpróbálta egy cigarettával elnyomni az émelygést; a füst megrekedt a szűk nappaliban, és olyan hangulattal töltötte meg a lakást, mint egy ócska mocsáriszörnyes horrorfilm kezdőjelenete. Elővette a mobilját, hogy átnézze az e-mailjeit, de a képernyő fényétől újra kavarogni kezdett a gyomra – megállapodott tehát önmagával, hogy most tulajdonképpen alkotói szabadságon van, ezért nem is kell e-maileket néznie. Az egyik konyhaszekrény mélyén talált egy olcsó, zacskós tésztalevest, megfőzte magának a vízforralóban, és ráérősen elnyammogott rajta az erkélyen.
Idejét sem tudta, mikor reggelizett nyugodtan utoljára. Pesten mindig munkába menet, a villamoson kapott be valami szendvicset, aminek olyan egzotikusan hangzó neveket adtak, mint a „bécsi panini” vagy „torreros cipó”, mégis ugyanolyan rántotthúsos szendvics volt az összes. Most végre egyedül maradt a gondolataival, és a panelház melletti fákon fészkelő galambokkal. Mire Norbi is magához tért, András már el is tervezte az egész napjukat. Kiterítette az autós térképét a terasz dohányzóasztalára (miközben áldotta a feledékenységét, hogy a GPS ellenére sem dobta ki azt), és ceruzával jelölgette rajta a falvakat, ahol az előző esti történetek szerint látták a szörnyet.
– A wurliczer-díjra hajtasz? – kérdezte Norbi, még mindig kábán.
– Pulitzer-díjnak hívják… – javította ki. – És nem értem, miért ne hozhatnám ki a sztoriból a maximumot.
Valójában ahhoz a jól bevált módszerhez folyamodott, amihez az ismerősi körének nagy része: ha elég keményen dolgozik, akkor nem marad hely az elméjében a kényelmetlen gondolatoknak. Például Orsinak.
– Te komolyan elhiszed, hogy létezik ez az izé? – fintorgott Norbi. – Szerintem simán egy nagyra nőtt kóbor kutyát láttam akkor éjjel.
– Nem nekem kell elhinni, hanem az olvasóknak – hárított. – Komoly, de legalábbis annak látszó kutatómunkával pedig könnyebben eladható lesz a sztori.
– És hol kezdjük a kutatómunkát, Sherlock?
András nem tudta megállapítani, hogy Norbi gúnyolódik, vagy őszinte lelkesedésből mondta ezt; talán egy kicsit mindkettő.
– Először megnézzük az Iszkaszentgyörgyi laktanyát, itt ni – bökött a térképen egy zöld foltra Iszka és Guttamási között –, és csinálunk pár jól beállított képet a romokról, amíg még jók a fények. Aztán megnézhetnénk a külszíni fejtést Kincsesbányán, ott is lőhetek párat, ha jók lesznek a fények. Végül jön a Fehérvárcsurgói víztározó, ahol lőhetünk egy-két illusztrációt a sztoridhoz, ha addigra nem sötétedik be teljesen. Útközben pedig talán találkozunk néhány helyivel, akik hajlandóak lennének interjút adni. Mindenki szeret szerepelni.
– Nem hiszem, hogy a somosmáli bácsikák a bakonyi chupacabráról akarnak veled beszélgetni. – Andrásnak rá kellett pillantania a térképre, a Somosmál név ugyanis nem volt neki ismerős, végül megtalálta a kétutcás települést Iszka és Kincsesbánya között félúton.
– Ha csak egy kóbor komondort láttak, nekem az is jó – legyintett. – Ráadásul a statisztikák szerint minél több alkohol fogy egy vidéken, annál valószínűbb, hogy él arra egy kriptid. Ez meg egy borvidék.
Norbi ezen jót kacagott, pedig András nem viccnek szánta. Miután rendbehozta magát (amihez még egy doboz energiaital, és különleges, másnaposság elleni arcszesz is kellett), bekászálódtak András Renault-jába, aminek évek óta rendetlenkedett az egyik hengere. Ahogy kifordultak a lakótelepről a Prohászka útra, Norbi bekapcsolta a rádiót (egy régi Joan Baez dal szólt), föltette az aviátorszemüvegét, lehúzta az ablakot és rágyújtott.
– Ez most tök olyan, mint egy road movie – mondta vigyorogva, András pedig ráhagyta.

***

Iszkaszentgyörgy és Guttamási között nagyjából félúton tértek le egy földútra, majd ötszáz méternyi döcögés után elérték az erdő szélét. Itt hagyták az autót, és követték a laktanyához vezető két nyomtávú ösvényt a fák közé, amit évtizedek harckocsijai véstek a talajba.
Norbi emlékein kívül semmi nem utalt arra, hogy itt csakugyan egy laktanya állt egykor. Épületeknek már az alapjai is alig álltak; gyommal átnőtt téglarakások váltakoztak térdmagasságig lerombolt falrészekkel, itt-ott törmelékdarabok látszottak ki a magas fűből, és az egész rétet sűrűn tarkították élénk színű vadvirágok. A tisztás túloldalát buja bokrok és fehér szirmokat hullajtó fák szegélyezték; az összkép olyan volt, mint egy Disney-mese napfényben fürdő, elvarázsolt díszlete.
– EZ?! – morogta András. – Ennyi az egész?
– Amikor kölyök voltam, még álltak az épületek…
– Az húsz évvel ezelőtt volt! Úgy hoztál ide, hogy azt sem tudtad, mi van itt? Pár ócska téglarakás miatt?!
– Haver, nyugodj már le. A laktanyát akartad látni, tessék, ez a laktanya. Ha nem is pont olyan, mint egy horrorfilmben, csak tudsz kezdeni valamit a helyszínnel. Akár Photoshoppal…
– Nincs az a Photoshop, ami ijesztővé tenné ezeket a kibaszott virágokat – mérgelődött, majd teljes erejéből belerúgott egy féltéglába. A törmelék métereket repült, nekiütközött a fal egy megmaradt részének, és ledöntött róla néhány téglát. András lábujjai pedig tompán sajogni kezdtek, részben elvonva a figyelmét a haragjáról. – Azért nézzünk körül.
Norbi a falak maradványai között őgyelgett, és próbálta felidézni, hogyan nézett ki egykor a laktanya, hol lehettek a barakkok, hol az operatív épületek vagy egy esetleges laboratórium – kevés sikerrel. András lekuporodott a legmagasabbnak tűnő téglahalom tövébe, és megpróbálta megtalálni azt a szöget, ahonnan a legnagyobbnak és legfenyegetőbbnek hat a törmelékkupac, ellenben egy virág sem látszik.
– Találtam egy fecskendőt, az számít?
– Maximum ha drogosokról írnék – vetette oda András.
– De el lehetne adni bizonyítéknak, hogy itt valami gonosz titkos labor működött…
– Ennyire az olvasóim sem hülyék – zárta rövidre a témát András. Néhányszor még körbejárta a rétet, hátha talál egy nyamvadt Lenin-képet vagy bármi, akár csak kicsit is szokatlan tárgyat, de úgy tűnt, a falusiak mindent elhordtak az elmúlt évtizedek alatt. Csalódott dühvel trappolt vissza a kocsihoz, a földút pora felhőkbe bodorodott léptei nyomán. Norbi szótlanul kullogott utána; azt remélte, egy jó hangulatú szombatot tölthet együtt rég nem látott haverjával, hogy autózgatnak és sörözgetnek, mint a régi időkben, ám nagyon úgy festett, hogy ez nem fog megtörténni. Szerette volna megmondani Andrásnak, hogy hagyja a faszba a cikket és Orsit egyaránt, egyik sem ér ennyit, igyanak meg valamit, és menjenek el csajozni, de a férfin látszott, hogy ez valószínűleg még jobban felhúzná, ezért csak hallgatott.

A meddő kitérő után a kincsesbányai külszíni fejtés felé vették az útjukat. Norbi remélte, hogy barátja kicsit megnyugszik majd a látványtól, hiszen a bánya impozáns, mély, fehér seb volt a tájban, és ez mindenféle Photoshop-trükk nélkül is elég nyomasztóan festett. Szerencsére mire odaértek, már elmúlt dél; ha korábban érkeznek, a nap állása miatt csak szörnyű, kiégett, kontrasztos képeket tudtak volna készíteni. De így András egyre oldottabban kattintgatott a géppel, míg Norbi az autónak dőlve cigizett.
– Szerinted ott azokban az üregekben elélhet valami? – kérdezte András a fejtés túloldala felé mutatva. A fejtésnek azt a részét dróthálóval vették körbe, és láthatóan nem használták. Norbi ellökte magát a kocsitól, és barátja mellé lépett, bár az így nyert távolsággal sem látta sokkal jobban az üregeket.
– Lehet – felelte. – Ha csak a fejtés másik felén dolgoznak.
– Az összes észlelés éjszaka történt – mondta András, ahogy visszatért a kocsihoz, és keresni kezdte a távcsövét a kesztyűtartóban. – Vagyis a wendigo valószínűleg éjszakai lény.
– Ennél jobb nevet nem találtál neki? – húzta a száját Norbi.
– A wendigót körülbelül úgy írják le az észak-amerikai indiánok, mint ezt az izét, szerintem találó név lenne. Mindenesetre találóbb, mint a medvedisznóember – kuncogott, majd a távcső segítségével próbálta jobban szemügyre venni az üregeket. – A nappalokat ott a sötét és nyirkos lyukakban tölti, és éjszaka bújik elő.
– Nem lenne jobb valami magyar név? Esetleg megtámogatva egy hülye falusi legendával? Nem tudom, mondjuk nevezd úgy, hogy Nyavalya…
– Hát ez sokkal jobb, mint a Wendigo – horkantott András, szeme még mindig a távcső végére tapadt.
Norbi megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy barátja egyre oldottabb; a nyirkos üregek látványa jót tett a hangulatának. Olyan közel hajtottak a kocsival, amennyire a kerítés engedte (egy nyomorult cikkért mégsem akartak magánlaksértéses ügybe keveredni), és András végre elkészíthetett néhány alkalmas képet.
– Mi lenne, ha kint éjszakáznánk valahol? – vetette fel András, ahogy visszatértek a Renault-hoz. – Valahol az erdőben. Veszünk szalonnát meg egy tálca sört, és várunk, hogy arra tévedjen a Nyavalya.
– Világi ötlet – vágta rá Norbi széles vigyorral.

***

Fehérvárcsurgón, az ABC előtti parkolóban hagyták a kocsit, és, mivel még túl korán volt egy szalonnasütögetős vacsorához, betértek a kocsmába. András még mindig nem tett le az izgalmas cikkről, de már sokkal lazábban állt a dologhoz; amíg a vén csapos a sört töltötte, ő mintegy mellékesen megkérdezte, történt-e mostanában valami furcsa a tó körül.
– Egyszer egy harcsa rárabolt a Zsömire – mondta a csapos. – A kutyámra. Elég kis termetű volt szegény, a tóban meg akár száz kilósra is megnő egy olyan dög. A múlt évben egy turista fogott egy száztizesset is! Azt’ valami suhancok mégis abban a tóban fürdenek nyaranta, eszemmegáll.
– Assemmi! – licitált rá az egyszem vendég. – A fiamnak az egész csónakját lehúzta egy harcsa, az lehetett akár százötven is!
András csak mosolygott a horgásztörténeteken. Érdekesnek érdekes volt, de nem annyira, hogy arra harapjanak a Lehetetlen magazin olvasói; viszont bizonyítottnak látta az elméletét, hogy a helyiek minél többet isznak, annál több szörnyet látnak.
– És az iszkai laktanya felé nem láttak valamit? Vagy a bánya körül?
– Oda jártunk kölyökkorunkban – mesélte a vendég. – Elcsencseltük apám kó’bászát a ruszkikkal gránátokra, azt’ a patakban azzal halásztunk rákokra. Ha egy ó’dal szalonnát vittünk nekik, akkor azér’ meg odaadták az egyik őrkutyát. Persze mindig visszaszökött hozzájuk pár nap után, mert apám e’verte a háztól.
– Ezek szerint a laktanyában sok kutyát tartottak? – csapott le a témára András azoknak a riportereknek a reflexeivel, akik gyerekkorában a példaképei voltak.
– Persze, a ruszkik szerették a kutyákat. A tánti szerint amikor bejöttek, összegyűjtötték a kutyákat a környékrő’, de én erre nem emlékszem. Minél nagyobb, annál jobban kellett nekik, a kuvasz meg a komondor vó’t a kedvencük, de egyszer egy medveölőt is láttam odabenn. Az aztán nem kis darab, még ma is a mellkasomig érne, gyerekként meg akár a hátára is fölülhettem volna, akkora.
András a felismeréstől csillogó szemekkel Norbira pillantott, akinek ugyanabban a pillanatban állt össze a kép.
– És mire kellettek az oroszoknak a kutyák?
– Istentudja – morogta a férfi. – Tán még az se.
– Én tudom – mondta a csapos. – Vagy hát a bátyám mesélte, Isten nyugosztalja, hogy harci kutyákat neveltek a táborban. Megesett, hogy egyik-másik megszökött, és elragadta az anyánk libáit, de állítólag a vegyesboltos kislányával is azok végeztek.
– Hát ez borzalmas – nyugtázta András széles vigyorral, ahogy villámsebesen jegyzetelte a hallottakat. – Esetleg elképzelhető, hogy ilyen kutyák még mindig élnek itt a környéken?
Erre a csapos és a vendég egymást túllicitálva kezdett magyarázni egy, másfél, akár két méter marmagasságú, természetellenesen erősre tenyésztett vadkutyákról, amik rendszeresen támadnak emberre. Norbi sejtette, hogy ezek a történetek minimum túlzóak, ha nem is teljesen kitaláltak, mivel a rendszeres kutyatámadásoknak híre ment volna, de nem tette szóvá a dolgot. Néhány jól irányzott kérdés után már mindkét férfi élénken emlékezett ritkás, fehér szőrű egyedekre is, amik még a hátsó lábukon is képesek járni és félelmetesen okosak. András fizetett a férfiaknak két-két töményet, mire azok még abba is belementek, hogy a beszámolójuk arccal és névvel szerepeljen majd a magazinban, hitelt adva ezzel a történetnek.

András az interjú végeztével önelégült vigyorral vonult át az úton az ABC felé.
– Na, melyik haverod a legjobb újságíró a világon? – kérdezte.
– Hát, nem az, amelyik részeg tatákra alapozva fogja leírni több ezer olvasójának, hogy létezik a magyar jeti – csóválta a fejét Norbi.
– A több ezer olvasó tudja, hogy ez nem a valóság, nem véletlenül „Lehetetlen” az újság címe, nekik csak az izgalom kell.
– Ebben mennyire vagy biztos?
Ahogy beléptek az ABC-be, rögtön megcsapta őket az olcsó párizsi, a romlófélben lévő tej és a fertőtlenítő szagának különös egyvelege. A pénztárosnő bágyadtan intett feléjük; ez a gesztus a városban merőben szokatlan lett volna, de itt annyira természetes volt, hogy a két férfi gondolkozás nélkül viszonozta.
– Teljesen  – fűzte tovább a szót András, ahogy a sörök felé vette az irányt. – Ha minden szart elhinnének, amit leírunk, rettegő idegroncsok lennének. Sőt! Ha te elhinnél minden szart, amit az Indexen olvasol, már te sem lennél épelméjű.
– Jó, bizonyos mértékben minden újság ferdít, de amit ti csináltok, az egészen más nagyságrend…
– És ettől rosszabbak vagyunk? Különben is, nem tudhatod, hogy nincs igazam. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy a ruszkik kitenyésztettek egy nagytestű, ritka szőrű harcikutyát, ami aztán a kivonuláskor megszökött, esetleg szaporodott is. Lehetetlen? Ez olyan lehetetlen?
– Talán nem teljesen lehetetlen, de nincs rá bizonyíték.
– Nincs bizonyíték?! – hüledezett színpadiasan András. – Hiszen te magad is láttad a szörnyet! Csak nem hazudtál nekem?!
– Nem hazudtam, de nem tudom, mit láttam – próbálta Norbi tisztázni magát, de eddigre már épp eléggé belegabalyodott András trükkös érvelésébe, hogy ne mászhasson ki belőle.
– De én tudom, hiszen hallottad. Genetikailag módosított ruszki harcikutyát.
– Az előbb még csak tenyésztett volt… – morogta Norbi, tudva, hogy már nem fogja tudni jobb belátásra bírni Andrást.
– Egykutya – mondta, és jót vigyorgott a saját szóviccén.

***

Mindketten a kasszánál álltak, András egy tálca sört cipelt, Norbi pedig a szalonnát, a kenyeret és a gyújtófolyadékot pakolta épp a kasszaszalagra, amikor egy szőke kontyos, meglehetősen zaklatottnak tűnő nő sietett be az üzletbe.
– Elnézést – motyogta. – Nem látták a pénztárcámat?
– Itt hagytad, Orsikám, de vigyáztunk rá, ne aggódj, a te állapotodban nem tesz az jót – felelte a kasszás, mire András felkapta a fejét. Bármilyen csapzottnak tűnt is a lány, bármekkora karikák sötétlettek a szeme alatt, még mindig képes volt elakasztani a lélegzetét. Gondolkodás nélkül Norbi karjaiba ejtette a tálca sört (aki egy fájdalmas nyögésen kívül egyáltalán nem tiltakozott), kikapta a kasszás kezéből a tárcát, amit az épp akkor halászott elő a pult alól, majd lovagiasságot mímelve Orsi felé nyújtotta.
– Ezer éve nem láttalak.
– András? Ezek szerint tényleg téged láttalak tegnap? – kérdezte a lány; kezét önkéntelenül a nyaka elé kapta, mintha meg akarna érinteni egy medált, ami nem volt ott. Ilyen távolságból már látszott, hogy nincs rajta smink, pedig a férfi szerint elkélt volna. – Ne haragudj, nem ismertelek fel.
– Igen, hazajöttem pihenni egy kicsit – mondta egy lépést téve a nő felé, aki viszont épp ugyanennyit hátrált előle.
– Az jó – mosolyodott el bágyadtan a nő.
– Lejöttünk Norbival sütögetni a tópartra. Tudod, a régi idők hangulata miatt.
– Igen, ez egy hangulatos környék.
– És te? Hogyhogy itt?
– Ja, én… – dadogta a lány. Tétován kilépett az ajtón a parkolóba, és látványosan az egyik ott álló autó felé pillantott. – Én itt lakom.
– Váó, itt vettél házat? Csodálatos véletlen, hogy épp ide jöttünk Norbival, nem gondolod? – lelkendezett András, de Orsi ugyanolyan távoli maradt, és nem válaszolt. – Ha már így alakult, lejöhetnél este a partra.
– Most nem alkalmas – felelte, ahogy lassan a kocsija felé lépdelt, oldalazva, hogy ne fordítson hátat a férfinak, de ne is forduljon teljesen felé. – Nagyon nem.
– Baj van? – kérdezte a férfi, de a nő csak a fejét rázta.
– Nincs, csak meglepett, hogy találkoztunk.
Orsi bevetette magát a vezetőülésre, és köszönés helyett olyan erővel csapta be a kocsiajtót, hogy András attól tartott, kiszakad az üvege a helyéről. A kocsi nehezen indult, majd ahogy kifarolt az áruház parkolójából, jobb hátsó kereke fölfutott a padkára, amitől az egész kocsi hatalmasat zökkent.
– Legalább bocsánatot kértél tőle? – vetett véget Norbi a férfi keserű merengésének. Ekkorra tudta egyedül kicipelni a tálca sört és a sütnivalókat a Renault-hoz. Azt, hogy neki kellett állnia a cechet, már szóvá sem tette.
– Miért tettem volna ilyesmit? – kérdezte András, legalább olyan távoli hangon, mint ahogy a lány beszélt. – Szerintem valami baj van köztük.
– Mármint Orsi és Márk között? – kérdezett vissza Norbi élesen. – És ahhoz neked mi a fasz közöd van? Rohadtul semmi!
– Velem kéne lennie...
– Inkább nyisd ki a csomit – morgott a férfi, mire András lassan felocsúdott. Beült a volán mögé, belülről kinyitotta a csomagtartó tetejét, és türelmesen megvárta, míg barátja bepakolja a zsákmányt.
Norbinak nagyon kellett erőlködnie, hogy visszafojtsa a dühét; Andrást elviselni magában sem volt kis feladat, de Orsi aztán végképp nem hiányzott a mai estéhez. A kelleténél talán kicsit nagyobb lendülettel lökött oda neki egy doboz sört, ahogy beült az anyósülésre.
Andrást nem aggasztotta különösebben, hogy vezetnie kell – a kocsmában már úgyis legurult ez-az, ráadásul Imre bácsi, a környék egyetlen polgárőre (a helyiek seriffnek szólították) apja régi jó barátja volt. Különben is valószínűleg a szőlőhegyen múlatja az idejét, nemhogy szondáztatni nincs elég lélekjelenléte, de talán talpra állni sem.
A bolttól alig száz méterre kezdődött az emelkedő, aminek a túloldalán, a völgyben terpeszkedett a víztározó. A Renault idegesen zötykölődött a kátyús kaptatón, majd körülbelül félúton, ahol a régóta gazdátlan benzinkút, vele szemben pedig egy használaton kívüli bérkaszárnya áll, az autó felbőgött, mint egy makacs hátasállat, köhögni kezdett, majd végleg lefulladt.
András a féken tartotta a lábát, nehogy visszaguruljon a kocsi a lejtő aljára. Próbálta visszatartani a dühét – már ő is kezdte érezni, hogy Norbi nem érdemli meg, hogy a boxzsákja legyen nehéz időkben, akkor sem, ha nyilvánvalóan önként ajánlkozott a szerepre –, csak a halántékán lüktetett egy ér.
– Kifogyott a benzin? – kérdezte Norbi félszegen. – Talán itt a kúton…
– Ez a kút akkor sem működött, amikor kissrácok voltunk, és most is le van lakatolva – morogta fojtottan. – Nem maradhatunk itt az út közepén.
– Talán toljuk fel, onnan le tudnánk gurulni a tóig.
– Talán ne jussanak eszedbe ekkora baromságok, hogy tolnánk fel ezt a dögöt odáig? – mutatott András teátrálisan az emelkedő tetejére. – Visszagurulok a kocsmához.
Megigazította a visszapillantót – közben egy töredékmásodpercre feltűnt a tükörben a szeme, ami még fakóbb zöldnek tetszett, mint reggel –, majd lassan felengedte a féket. A Renault lustán, farral előre visszagurult a főút felé, majd lehúzódott a kocsma mellé. A borvirágos arcú öregemberek, akik a horgásztörténetet és a kutyatámadást mesélték, most kíváncsiskodva figyelték, ahogy a két férfi András egyik gurulós bőröndjébe pakolja a tálca sört és az ételeket (mert mit gondoltál, kézbe’ viszem a tíz liter Kőbányait?), majd távolról élesíti a központi zárat és a riasztót.

***

A parton raktak tüzet, uszadékfából. Norbi halomba hordta a partra vetett fadarabokat, András pedig meglocsolta petróleummal, és az öngyújtójával belobbantotta a rakást. Amíg Norbi elment az erdőbe még több fát keresni, András azon merengett, hogyan veszett ki a tűzgyújtás rítusából az ősi, állatias érzés, mióta gyújtófolyadékot használ hozzá. Régen büszke volt magára, ha a kulcscsomóján lógó kövakődarabbal és a zsebkésével szikrákat csiholt, és lelkesen fújta a füstölgő taplógombát. Most semmit nem érzett.
Orsit is egy táborozás alkalmával látta először, és emlékezett, mennyire lenyűgözte a lányt a kovakő. Megpróbálta őt is megtanítani a tűzrakás fortélyaira, de a szikracsiholás sehogy nem akart menni neki. Nevetve mondta akkor, hogy nem baj, neki csak főzni kell tudni, de már nem emlékezett, hogy fogadta ezt a lány.
Elővette a zsebkését – ugyanazt, mint akkor régen –, és egy közeli fáról levágott három egyenesebbnek tűnő ágat, majd nekiállt nyársat faragni. A fű, a pézsma és a nedves föld szaga lassan megnyugtatta Andrást. A hullámverés ütemes hangja egybemosódott a tűz ropogásával. Még semmi nem került a tűzre, de a füst már most a régi sütögetések emlékét idézte, a sör pedig tovább tompított amúgy sem túl éles érzékein. Amikor Norbi visszajött, először felbontott még egy sört, és csak utána kezdte darabokra törni az ágakat a térdén.
– A harmadik nyárs minek? – kérdezte.
– Orsinak – felelte szűkszavúan András.
– Nem úgy tűnt, mint akinek nagy kedve lenne eljönni. Gyakorlatilag elszaladt előled.
– Nincs más választása, a tárcája nálam van – mondta András olyan méla hangon, mintha ez csak egy mellékes körülmény volna.
Norbi megdermedt, és a gyomrából, vagy még mélyebbről feltörő undorral bámult barátjára.
– Ember, te nem vagy normális – mondta, majd megpróbálta elhessegetni magától a rossz előérzetet, és tovább törte az ágakat. András nem vette fel a kritikát, csak vállat vont, és addig faragta a nyársat, míg olyan hegyes nem lett, hogy akár vadászathoz is lehetett volna használni.
A zsebkéssel felhasította a szalonna védőgázas csomagolását, kiemelt egy szeletet, és az egyik grillkolbász köré csavarta. A szalonnát olyan vékonyra vágták, hogy át lehetett látni rajta, mint egy hálóingen, amit a nászéjszakára tartogatnak a rendes lányok – a nem rendesek meg annak, akivel a pasijukat csalják, az ilyen Márk-féléknek. Indulatosan a húsba döfte a nyársát, majd az egészet a tűz fölé lógatta.
– Ugye nem gondolod, hogy tényleg eljön? – kérdezte Norbi, és amikor méla bólogatást kapott csak válaszul, már maga sem tudta eldönteni, hogy a szörnyre vagy Orsira vonatkozott-e a kérdés. Néhányszor még próbált beszélgetést kezdeményezni, de hiába. Napnyugta után nem sokkal pedig arra a következtetésre jutott, hogy mégiscsak jobb lett volna, ha András kísérgetése helyett a „nyugdíj-cseppfolyósítónak” is csúfolt Várfal presszót választja szombati programnak, mint minden hétvégén.
Az égen már tisztán látszottak a csillagok (András csak a Nyári Háromszöget ismerte név szerint, a többit nem), amikor egy fényszóró csóvája söpört végig a tóparton, majd ahogy az autó lefordult a töltésről, a part menti mezők gyúltak beteges, sárga fényre. Andris kiegyenesedett, mintha rugó lökte volna, az orrlyukai kitágultak, mint egy szimatot fogott vadkutyának. Norbi hitetlenkedve nézte, ahogy a kocsi végigzötyög az üres horgászviskók melletti úton, majd rákanyarodik a parti fövenyre; úgy érezte, legrosszabb előérzete igazolódik be. Aztán kiszállt a görnyedt, törékeny asszony, és szandálban kacsázva elindult a tűz felé, ő pedig az utolsó pillanatig reménykedett abban, hogy csak valamelyik részeges horgász eltévedt felesége az.
Amikor azonban a nő belépett a tűz fénykörébe, nem maradt több kétsége.
– Sziasztok – mondta halkan, idegességtől vacogva. A két férfi egyszerre ugrott talpra: Andris azért, hogy üdvözölje Orsit, Norbi pedig azért, mert hirtelen eluralkodott rajta a késztetés, hogy a derekánál fogva megragadja a nőt, a vállára kapja, és minél messzebb vigye Andrástól. Egy végtelen pillanatig csak várt, talán arra, hogy Orsi spontán lángra kapjon András pillantásától, vagy éppen fordítva, András essen össze egy váratlan szívroham miatt, amit a nő látványa okozott. Remélte, hogy valamelyiküknek megtörik a tekintete, és észreveszik, hogy ő is ott van, de ez nem történt meg.
A keze önkéntelenül is ökölbe szorult, benne egy vastag, de tömzsi faággal, aminek a göcsörtjei élesen a tenyerébe döftek. Amikor nem bírta tovább, elejtette az ágat, hátha a puffanásra magukhoz térnek a többiek, de ez sem segített. Tudta, hogy itt többről van szó, mint szalonnasütésről vagy a nő tárcájáról; itt évek, ha nem évtizedek eseményeinek beteljesülése történik. Egy kapu végleges bezárulása, egy rítus, amelyen minden férfinak és nőnek át kell esnie ahhoz, hogy középkorúnak vallhassa magát – és ez nem az ő rítusa. Tehetetlenségében elindult az erdő súlyos, fekete tömege felé, miközben motyogott valamit a tűzifáról, de az a kettő úgysem figyelt.

***

– Igazán nem akarok zavarni – szabadkozott a nő –, csak a tárcámról lenne szó. Nem lehet, hogy nálad maradt?
– De, elképzelhető. Mindjárt megnézem neked – felelte András magabiztos félmosollyal, és leereszkedett a bőröndje mellé. – Nem ülsz le addig? Éppen most akartunk nekiállni a sütésnek.
– Igazából eléggé sietek.
– Ugyan már, szombat este van, hova sietnél? Etetni? – Sejtette ugyan, hogy nincs a képben gyerek, de jobbnak látta rákérdezni, még ha ilyen kétértelműen is. Bár nem tűnt úgy, mintha megereszkedtek volna  mellei, ezeknél a trükkös melltartóknál soha nem lehet tudni. Talán egy picit még feszesebbnek is látszott, mint amikor utoljára látta.
– Nincsenek állataink – felelte Orsi zavartan. – Márk pedig már vacsorázott.
András arcán elégedett vigyor terült szét, de elfordult a tűztől, hogy a nő ne láthassa.
– Igazán, no – dörmögte a férfi. – Eltarthat egy darabig, mire ezt az egész táskát átnézem.
Orsi megadóan leült a fövenyre, maga alá húzta a lábát, a karjait keresztbe fonta, és várt. Nagy barna szemei könnytől csillogtak, apró ajka remegett. Nem bírt a férfira nézni, és ez szörnyen idegesítette Andrást. Hiszen micsoda csavaros ötlet volt elkérni az eladótól a tárcát, hogy idecsalogassa, ezt miért nem értékeli a nő? Lovagiasan viselkedett vele, próbált beszélgetni, ha jobban belegondolt, egyedül miatta autózott ide egészen Pestről, mert reménykedett benne, hogy a cikk ürügyével elhívhatja sörözni. Erre ez csak ül itt, mint egy rakás szerencsétlenség.
– Mi bajod van már? – kérdezte, talán kicsit túl élesen, mire a nő szipogni kezdett, feljajdult, majd egyre hangosabban zokogott. A víztükör messze vitte a hangot, hamarosan tőle zengett az egész tópart. Andrásnak úgy borzolta az idegeit a jelenet, mint amikor körömmel karistolnak a régi iskolai táblákon, de aztán letérdelt a nő mellé, és átölelte. Az megpróbált ugyan elhúzódni, de András úgy vélte, nem tiltakozik elég meggyőzően ahhoz, hogy komolyan vegye. Orsi végül elcsendesedett, és a férfi karjaiban rázta tovább a hangtalan zokogás. – Nekem elmondhatod – próbálta csitítani. – Egy idegennek talán könnyebb megnyílni, mi pedig tulajdonképpen már idegenek vagyunk...
Orsi teste még egyszer utoljára megfeszült, hogy szabaduljon, majd szinte teljesen elernyedt; András attól tartott, hogy elájult. De aztán felszegte a fejét, felpuffadt szeme körül ezúttal nem látszottak a ráncok, a sírás pírja olyan életet adott az arcának, hogy a férfi már nem gondolt arra, hogy sminkelnie kéne.
– Terhes vagyok – suttogta olyan halkan, hogy Andrásnak az ajkairól kellett olvasnia. – Márk nem tudja.
„Bezzeg a boltos nő tudja” – futott át a férfi agyán, mert így már értelmet nyert a „te állapotodban” kezdetű megjegyzés. Bármennyire nem kedvelte Márkot, megmozdult benne az ösztönös, elnyomhatatlan férfiszolidaritás: sértve érezte magát, amiért a nő jöttment boltos julikáknak hamarabb elmondja a hírt, mint a gyerek apjának.
Orsi, mintha csak hallotta volna a férfi gondolatait, hozzátette:
– Nem ő az apja.
Andrásnak csengeni kezdett a füle, pedig a nő iszonyat halkan beszélt. Ha ezek után mondott is még valamit, a férfi nem hallotta a zúgástól, ami olyasféle volt, mint a tó hullámverése, csak milliószor hangosabb. A tűz egyre halványabb fényében látta, hogy mozog a szája, de nem hallott semmit, csak a morajlást, az üvöltést, talán Márk üvöltését arról a távoli, jövőbeli pontról, amikor majd megtudja az igazat. Vagy a sajátját. Látta maga előtt a nő eltorzult arcát; vajon ő üvölt? Már nem bánat tükröződött rajta, hanem a rémület, ahogy hatalmas szemeivel a férfi válla fölé meredt.
A férfi, amikor felocsúdott annyira, hogy mozogni tudjon, követte a nő tekintetét, és elborzadt attól, amit látott. Körülbelül ott, ahol Norbi nem sokkal korábban eltűnt a fák között, egy rövid, fehér szőrű kutyaféle állt a hátsó lábain, abnormálisan hosszú, vékony mellső mancsaival egy fatörzsnek támaszkodva. Újra azt a torokhangú üvöltést hallatta, ami az előbb is visszhangzott, majd négy lábra ereszkedett, és öblös morgás kíséretében megiramodott a tábortűz felé.
András ösztönösen cselekedett: talpra ugrott, és olyan gyorsan rántotta a nőt az ellenkező irányba, hogy megszédült a lendülettől. Tudta, hogy ez az a szörny, amit keresett, de sosem akarta valóban megtalálni. Orsi megbotlott valamiben, talán egy tűzifában, amit korábbi táborozók hoztak, és hangosan nyekkenve vágódott el a fövenyen. A férfi még csak utána sem kapott, csak hagyta, hogy a keze kicsússzon a markából, és rohant tovább, miközben ő maga is zihált, akárcsak a szörny. Égette a combját a hirtelen erőfeszítés, amihez nem szokott hozzá, a rekeszizma úgy nyilallt, mintha kést döftek volna bele. Amikor elérte a kukoricamezőt, megpróbálta a kezével védeni az arcát, így az éles levelek több helyen megkarmolták az alkarját. Rohant, amíg csak bírt, míg végül elfogyott az ereje, és megadóan megfordult, hogy szembenézzen a szörnnyel – de legnagyobb meglepetésére az nem követte.
Tanácstalanul pillantott körbe a sötétben. A hideg levegő még mindig metszőn hatolt a tüdejébe, de a kezén forróságot érzett. Lenézett, de csak sötétséget látott; pusztán halvány gyanú volt, hogy vér borítja.
Már nem hallotta a zihálást, csak a víz ütemes hullámzásának hangját. Lábakat, emberi lábakat a föveny kövein, ahogy szaladnak, egy rémült ordítást, ami betöltötte az egész völgyet, és oda-vissza verődött a tó és a dombok között, majd kétségbeesett, hadaró beszédet, Norbi hangját:

– Fehérvárcsurgó, Víztározó, kérem, jöjjenek! Megkéseltek egy nőt, nem lélegzik… a tettes elfutott, de tudom, ki volt az…

2020. május 3., vasárnap

Megjelent a Lidércfény 2020. március-áprilisi száma


Megjelent a 2020. március-áprilisi AKF - XII. évf. 3-4. szám


A mai napon megjelent a 124., 2020 március-áprilisi Lidércfény amatőr kulturális folyóirat (AKF) – XII. évfolyam 3-4. száma.

Tartalom:

Brekking Nyúsz
Pályázati kiírások

Novellák
Norton - A meg nem értett mûvészek
Carun - Az egyszeri bandita esete Séta Johnnal
kosakati - Manna Kft.
n13 - Párhuzamos valóságok
SzaGe - Én és a táskám
Thomas Otto - Az utolsó oroszlán
SzaGe - A nagy kékség
Carun - Galaktikus uborkák
Klark - Az örökség
Carun - Egy maréknyi fogért
Carun - Szabadnapos Sötét Nagyúr
Carun - Sárkány az áruházban
Jávorszki András - A zsákos ember
Thomas Otto - Tompafog és az interdimenzionális hajtómû
Anonymus R. Chynewa - A csapda

Külvilág
Xenothep - Könyvkiadás manapság - Az írás mostohagyermek

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával
Para Celsus - A randevúk utcája
Craz - Jegenye Brúnó, a zombivadász

Versek
edwardhooper - Matuzsálem
Dave Stark - Áramlás
csabi6669 - A vándor
Alkony - A nap hunyorog
Charles - Bolond
Seth - Béklyó
Norton - Verskoszorú
jocker - Elmúlás… 1.
csabi6669 - Tavaszváró (gyermekvers)
Tordai Gábor - Tévedtem

A Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat XII. évfolyamának 3-4. száma PDF és FlipBook formátumban az alábbi hivatkozásokon érhető el:

Teljes felbontású, nyomtatható változat:
http://www.lidercfeny.hu/download/akf/2020/lidercfeny_akf_20200304.pdf

Kis felbontású, mobilra, tabletre szánt változat:
http://www.lidercfeny.hu/download/akf/2020/small/lidercfeny_akf_20200304_small.pdf

FlipBook:
http://flip.lidercfeny.hu

Örül, és szórakozva kulturálódik!