Ariana T. Dianis: Pehelyke

Hófehér kiscica bandukolt az úton, mélyen a gondolataiba merülve. Pehelyke ma múlt nyolc hetes, így koránál fogva kötelező volt megjelennie a helyi Cica Líceumban, ahol a ciculási vizsga letétele után kijelölik majd neki további életfeladatait. Remegő lábakkal haladt hát az erdei ösvényen, semmitől sem félt annyira, mint ettől a megmérettetéstől. Otthon az anyukája tisztára nyalta, de a hajnalban fogott friss tücsköt hiába tette Pehelyke elé, a kiscica egy falatot sem bírt enni. Amint az iskola felé sétált, egyre csak a rettegett ciculási vizsgán járt az esze. Mi lesz, ha majd azt mondják neki, ő nem alkalmas semmire, és szégyenszemre eltanácsolják? Mit szólna a mamája, ha kóbor macska lenne belőle? Azt már sokaktól hallotta, hogy fehér színe nem éppen megfelelő a macskákhoz passzoló foglalkozásokhoz, hiszen rejtőzködni szinte nem tud, és bár az anyukája nagy energiákat fektetett abba, hogy megtanítsa vadászni, valahogy Pehelykének az sem ment túl jól.

Már sötétedett, amikor elérte az erdei tisztást, ahol a vizsgára összegyűlt kiscicák tömege fogadta. Lehettek vagy negyvenen, korban vele egyidős macskapalánták. Kisebb csoportok alakultak ki a várakozók között, így voltak beszélgetők, verekedők, és saját farkukat kergetők is. Pehelyke úgy világított fehér szőrével a sokszínű sokadalomban, mint sötét teremben a gyertyaláng. Éppen megszólított volna egy másik cicust a beszélgetők táborában, amikor a semmiből megjelent előttük egy felnőtt nősténymacska, csinos, hamuszürke bundában, nyakában előkelő fehér gallérral, és ugyancsak békegalamb fehérségű zoknikkal.

– Kiscicák, figyelmet kérek! – szólt emelt hangon. – Legyenek kedvesek és csendesedjenek el, aztán ha ez valami csoda folytán sikerülne, alkossanak sort.

Őrült kavargás kezdődött. Lökdösődés, tülekedés, szórványos nyávogás, egy-egy fújás innen is, onnan is, Pehelyke csak kapkodta a fejét. Végül bepasszírozódott a sorba. Előtte egy cirmos, mögötte egy trikolor cica helyezkedett el. Amikor a sor nagyjából kialakult, a felnőtt macska ismét szót kért.

– Kedves leendő növendékeink, a nevem Fuszekli tanárnő. Az Általános Ciculási Vizsga menete a következő lesz: önök egyesével odajönnek hozzám, ahhoz a lapos kőhöz – biccentett fejével egy kicsit távolabb fekvő szikladarabra ­–, majd a vizsgakérdéseik megválaszolása után, pályaválasztási tanácsokkal látom el önöket. Mindenkinek érthető volt? Rendben. Akkor jöhet is az első!

Kezdetét vette hát a vizsga. A sor lassan haladt, Fuszekli tanárnő mindenkivel lelkiismeretesen foglalkozott. Pehelykén egyre inkább eluralkodott a pánik. A saját mellső mancsait nézte meredten, üveges tekintettel, észre sem véve, hogy az előtte üldögélő cica felé fordult.

– Szia. Te is félsz? – kérdezte a kis cirmos kandúrfi.

– Mi? Hogy? – rezzent össze Pehelyke.

– Azt kérdezem félsz-e? – vigyorgott rá a másik. – Ahogy látom, te nem is félsz, hanem egyenes rettegsz.

– Ne is mondd! – sóhajtott nagyot a cicus. – Nagyon aggódom a vizsga miatt. Téged hogy hívnak?

– Ciromnak. Egyébként vadász leszek. Sőt! A Vadász! Eddig már fogtam két sáskát, meg egy szitakötőt – húzta ki magát büszkén. – Na és téged hogy hívnak?

– Én Pehelyke vagyok.

– Illik hozzád. Olyan fehér vagy, mint egy gombóc citromfagyi. Azt már tudod, hogy mi szeretnél lenni? – érdeklődött Cirom.

– Még nem – ingatta fejét Pehelyke.

– Hát én biztosan szakképzett szobacica leszek – csatlakozott a társalgáshoz a Pehelyke mögött ülő trikolor lány. – A fenének sincs kedve egerészni, meg rohangálni egész nap!

Mindketten a hang irányába fordultak. A mögöttük helyet foglaló cicus fehér alapon vörös és fekete foltokkal büszkélkedhetett, amit láthatóan meg is tett. Rátartian felszegte fejecskéjét, előkelően pillantva két társára.

– A nevem Maszat – mutatkozott be illedelmesen. – Egy igazi cica egész nap alszik, vagy ha nem alszik, akkor eszik, vagy ha azt sem, akkor ugráltatja a neki rendelt emberét – jelentette ki meggyőződéssel.

– Ezt a hisztérikák csinálják, nem az „igazi” cicák! – vágott vissza Cirom fanyalogva. – Tudd meg, hogy az emberek sokkal jobban szeretik az olyan macskát, aki megvédi őket az egerektől, a bogaraktól, meg minden olyan állattól, akit ők nem szeretnek!

– Ne vitatkozzatok már! – szakította félbe őket Pehelyke.

– Miért, mit gondolsz, te mi leszel? – mérte végig Maszat. – Vadász nem, az már most biztos! Úgy világítasz a sötétben, hogy még a vakegerek is kapásból kiszúrnak. Szerintem te is legyél szobacica. Túl szép a bundád, vigyázni kell rá! Nézd meg, én is átbukdácsoltam az erdőn, aztán most teljesen rottyon van a manikűröm – nyaffantotta panaszosan, majd nagy műgonddal nyalni kezdte jobb mellső pracliját.

Pehelyke még időben észrevette Cirom szemforgatását, ezért gyorsan megelőzte, mielőtt a kis kandúr kifejthette volna Maszatnak, hogy mennyire nagyon lényegtelen dolog a nett manikűr, egy vadásznak.

– Nem hiszem, hogy jó szobacica lennék – kezdte Pehelyke óvatosan. – Az a helyzet, hogy én szeretek ugyan aludni is, enni is, de azért sokat sétálok, meg játszom, meg...

A mondatot már nem fejezhette be, mert három koromfekete kiscica vonult el döbbent triójuk előtt. Mindháromról sütött a büszkeség, peckesen lépdelve egyre előrébb és előrébb verekedték magukat a sorban, s aki rájuk mert szólni, azt alaposan leköpték.

– Na, megjött az „elit”. – prüszkölte Cirom, fancsali ábrázattal.

– Milyen elit? – néztek rá értetlenül a lányok.

– Nem tudjátok, hogy kik a feketék? – hökkent meg a kandúrka. – Ők a boszorkányok macskái. Azért ilyen nagy az arcuk, mert már születésük óta tudják, hogy boszorkányhoz fognak kerülni. Nekik a ciculási vizsga se kunszt.

– Ők nem vizsgáznak? – ámult el Pehelyke.

– De vizsgáznak, csak maximum abból, hogy tudnak-e egyensúlyozni seprűn, meg ilyenek – válaszolt Cirom.

– És tudnak egyensúlyozni? – kérdezte Maszat.

– Mivel macskák.

Pehelyke, ha nem lett volna alapvetően is hófehér, most még inkább elfehéredett volna. Hatalmas Bastet az egekben! Ha a feketéknek ilyen könnyű dolguk van, akkor neki, aki fehérebb, mint egy maroknyi kókuszreszelék, lesz baja bőven! Egyébként maximum, csak a könnyű vizsga miatt irigyelte a feketéket. Szegények boszorkányokhoz kerülnek, akik gonosz praktikákat űznek, és nyilván a cicáikkal is mostohán bánnak. Lehet, hogy nehéz lesz a vizsgája, de inkább bukjon meg és legyen belőle kóbor, mint hogy egy boszorkánnyal kelljen összekötnie az életét!

– Én azért nem szeretnék fekete lenni – jelentette ki Maszat. – Gondolom a boszorkányok a macskáikkal sem túl kedvesek.

– Azt csak hiszed! – legyintett mindentudón Cirom. – A boszorkányok kényeztetik a kedvenceiket. Az ám az aranyélet!

– Nekem nem kéne aranyélet olyan áron, hogy gonosz legyen az emberem! – vágta ki Pehelyke.

– Ja, hogy te azt hiszed, hogy minden boszorkány gonosz? – kerekedett rá Cirom gyönyörű, aranysárga szeme. – Nagyon tévedsz. Vannak igazán jó boszorkányok is! A fekete cicák sem mindig gonosz boszorkányhoz kerülnek ám!

– Komolyan? – kérdezte ámulva a cicalány.

– Ne higgy neki! Ez olyan legenda lehet, mint a hat kilós egér! – fintorgott Maszat.

A társalgást nem folytathatták, mert Cirom került sorra, majd pár perc múlva büszkén vonult el mellettük, mint a jövő Nagy Vadásza. Pehelyke remegő lábakkal közelítette meg a nagy, lapos követ, ami mögött Fuszekli tanárnő üldögélt, szép pofiján a fáradtság átható és látható jeleivel. Mikor a kis fehér cica megállt előtte, jobb mancsának egyik körmét egy pici tintatartóba mártotta, de fel sem nézett az előtte heverő pergamenek közül.

– Neve? – kérdezte tompán.

– Pehelyke – válaszolt csendesen a cicagyerek.

– Neme?

– Lány – rebegte Pehelyke.

– Nőstény – javította ki unottan a tanárnő. – Színe?

– Fehér.

Fuszekli tanárnő olyan gyorsan kapta fel a fejét, hogy Pehelyke ijedtében úgy behúzta a buksiját a nyakába, szinte beleroppant.

– Mindenhol? – érdeklődött a tanárnő izgatottan.

– Mi mindenhol? – kérdezett vissza Pehelyke semmit sem értve.

– Mindenhol fehér? Egy folt sincs magán?

– Ööö... nincs.

– Nohát! – lehelte Fuszekli tanárnő. Szélsebesen lejegyzett pár mondatot egy kisebb pergamenre, majd ügyesen összegöngyölte, és Pehelyke elé tolta. – Fogja ezt a macskakaparást és induljon el itt mögöttem, a nagy tölgyfa irányába. Ne aggódjon, nem fogja elvéteni. Ott találja Kackia igazgató urat, ő fogja magát eligazítani.

Pehelyke hatalmasra nyílt szemekkel, remegve vette át az irományt. A mutatott irányba indult, szinte félájultan az izgalomtól. Bastet segíts! Mi a baj vele? Az, hogy fehér? Hát mégis eltanácsolják, azért küldik egyenesen az igazgatóhoz? Közeledett a nagy tölgyfa felé, de mikor elérte, nem látott egyetlen macskát sem. Tétován megkerülte a hatalmas törzset, s kis híján nekiment az ott üldögélő nagy, cirmos kandúrnak.

– Óvatosabban, kedves kisasszony – mosolygott rá hunyorogva az igazgató.

– Önhöz küldtek ezzel a papírral – tette le Kackia tanár úr elé a pergament Pehelyke.

– Arra nincs szükség. Látom, hogy Fuszekli tanárnő miért küldte hozzám. Tehát maga fehér.

– Igen – válaszolt a kiscica, bár kevés ennél nyilvánvalóbb dolog volt a világon. Most már tudta, hogy a színe, csakis valami rettentő szörnyűséget jelenthet.

– Egyetlen szál más színű szőre sincs? – kérdezte barátságosan Kackia igazgató úr.

– Nincs – nyiffantotta félénken Pehelyke.

– Ez remek! – mosolygott rá a kandúr. – Akkor fáradjon utánam!

– Ne tessék haragudni, de mi lesz most velem? El leszek tanácsolva? Annyira nagy baj, hogy fehér vagyok? – kérdezte a cicalány, s már, ha akarta, sem tudta volna tagadni növekvő félelmét.

– Eltanácsolni? Ugyan, dehogy! – kerekedett rá az igazgató szeme. – Az, hogy maga hófehér egy nagyon ritka és nagyon különleges adottság. Az ilyen patyolat-fehér kiscicák mindig a jó boszorkányok macskái lesznek, ami igazi kiváltság!

– Boszorkány? – rebegte Pehelyke. – De a boszorkányok mindig gonoszak, nem?

– Nem, ez butaság – ingatta fejét Kackia tanár úr. – Igenis vannak jó boszorkányok, ők kizárólag a fehér mágiával foglalkoznak, segítenek az embereknek, gyógyítanak, és tisztelnek mindent, ami él. Így aztán az ő cicájuknak lenni valóban nagy megtiszteltetés.

– De igazgató úr kérem, én nem tudok semmit, amitől különleges lennék! – szakadt ki Pehelykéből a legnagyobb félelme.

– Már hogyne tudna? – hajolt hozzá közelebb az igazgató. – Tudja, miért a fekete cicák a boszorkányok macskái? Mert ők megértik a boszorkányokat, így tudnak nekik segíteni a mágiázásban. Igen ám, de a boszorkányok a fekete cicák beszédét nem értik meg, a kommunikáció tehát egyoldalú. Ugyanakkor a jó boszorkány és fehér cicája között olyan szövetség van, ami ha valóban működik, akkor nem csak a cica érti meg a boszorkányt, de a boszorkány is mindent megért, amit a cicája mond. Ez a mágia magasiskolája!

– És hogyan fogok ebből vizsgázni? Mi lesz, ha nem tudok rendesen ciculni? – kérdezte Pehelyke kétségbeesetten.

– A tulajdonképpeni vizsga roppant egyszerű; maga csak odamegy a boszorkányához, és beszédbe elegyedik vele. Ha megértik egymást, akkor meg is találta élete társát – mosolygott Kackia igazgató. – Most jöjjön velem! El kell mennünk a Kusza Fáig, hogy azon átkelve a boszorkányához találjon.

A cicalány nem ellenkezett, hiszen nem is tehette. Fejében tompán kongtak a kandúr szavai. Akkor hát ő mégsem fölösleges? Mégis csak tud olyat, amit más cica nem? Hihetetlennek tűnt és nem bízott túlzottan a sikerben, ennek ellenére kicsit büszkének is érezte magát.

Hamarosan elérték a Kusza Fát, ami nevéhez méltóan girbe-gurba ágaival nyújtózkodott az ég felé. Gyökerei egy helyen olyannyira felpúposodtak, hogy talán még egy kisebb medve is átfért volna alattuk.

– Meg is érkeztünk – biccentett Kackia tanár úr a fa felé. – Látja ott azt a furcsa gyökeret? Annyi csupán a feladata, hogy átsétál alatta. Ha minden jól megy, akkor annak a boszorkánynak a háza előtt fog kikötni, akinek éppen ilyen kiscicára van szüksége.

– És mit csináljak, ha találkozom a boszorkánnyal? – érdeklődött Pehelyke, most már inkább kíváncsian, mint ijedten.

– Nos, először is köszönjön illedelmesen. Ez nagyon fontos! Aztán, ha a boszorkány észreveszi magát, próbáljon meg beszélgetni vele.

– Akkor mi lesz, ha mégsem érti meg, amit mondok?

– Ezen ne aggódjon. Abban az esetben visszakerül ide, és ha esetleg így lesz, én itt fogom várni – biztosította Kackia igazgató úr. – Most induljon! Sok szerencsét és boldog életet kívánok!

– Köszönöm szépen! – rebegte Pehelyke, és izmaiba visszatért a remegés.

Félénken elindult a göcsörtös gyökér felé, aztán belépett az átjárón. Legnagyobb meglepetésére egy fából ácsolt tornácon találta magát, amihez csinos kis ház tartozott. Hátranézett, de a Kusza Fának már a nyomát sem látta. Óvatosan elindult az ajtó felé, és amikor odaért, leült elé. Mit is mondott az igazgató úr? Köszönni kell. Rövid torokköszörülés után halkan nyávogni kezdett.

– Csókolom – nyaffantotta nem túl hangosan. Hallgatózott, de a házból egy hang sem szűrődött ki.

– Csókolom! – nyávogta határozottabban.

Bentről hirtelen mocorgás neszei hallatszottak. Pehelykének a torkába ugrott a szíve, de nem moccant. Az ajtó lassan kinyílt és egy fiatal nő nézett ki rajta.

– Van itt valaki? – kémlelte a kinti sötétséget.

– Igen, én – nyürrentett a kiscica.

A nő lenézett, rámosolygott, és mielőtt Pehelyke bármit tehetett volna a kezébe vette őt és magához ölelte. Finom volt, puha, és illatos. A kiscica már nem is félt, amikor besétáltak a finom, meleg házba.

– Boszorkánynak tetszik lenni? – kérdezte ámulva a cicalány, mert soha nem gondolta volna, hogy ilyen kedves és barátságos is lehet valaki, aki mágiával foglalkozik. A fiatal nő szép arcát lágy hullámokban ölelte át vörös haja, szeme éppen olyan zöld volt, mint a kiscicáé.

– Igen, az vagyok – válaszolta a nő mosolyogva. – Te pedig, csak Pehelyke lehetsz.

A cicusnak még a szája is tátva maradt. Milyen kedves, milyen puha, és milyen finom érzés, ahogy simogatja őt. Álljunk csak meg! Hiszen válaszolt neki! Eszerint...

– Tetszik érteni, amit mondok? – kérdezte izgatottan.

– Persze, hogy értem – simította arcához az arcát a nő, majd puszit adott a fejecskéjére. – Hiszen te vagy az én cicám.

Pehelyke minden porcikáját olyan melegség járta át, amit még sosem érzett. Már biztosan tudta, hogy csodálatos dolog egy jó boszorkány macskájának lenni. Egy életen át.

Eredményhirdetés - Macskás pályázat

A pályázat eredményhirdetése:

1. Vadászi Árpád: Macska pamutgombolyaggal
2. Vincze Gyula: Csirkefogó
3. Ariana T. Dianis: Pehelyke



Néhány macskaugrással lemaradtak:
Ábrahám Adél
Ariana T. Dianis
Braun Kriszti
Bri Hornyak
Csizmadia Eszter
Dénes Csaba Antal
Early Moon
Eichammer Gábor
Fedina Lídia
Fráter Zsuzsanna
F. Kiss Dóra
Johhny Silver
Keresztes-André Klementina Petra
Márkus István Ádám
Novák-Tihor Anita
Oliver Sala y Gomez
Petrusák János
Pilinyi Bálint
Révész M. Ágnes
Schaffer Dániel
Schlekmann János
Sereg Margit
Shady Bosamogo
Sima Bernadett
Sipos-Agg Csilla
Somogyi Péter
Svéda Dávid
Szabó Melinda
Szabó Zsanett
Szilágyi Heléna
Vincze Gyula
Zsiga Szidónia

Maggoth: Kis kedvencek gyilkosa

Carl besétált a Lincoln bárba, és felmérte a terepet. Választott hivatásában első számú szabálynak számított az óvatosság, habár ő nem igazán tartozott a bérgyilkosok elitjébe. Az egyik eldugott sarokbokszban megpillantotta a megrendelőt, aki az előzetes megbeszélésekhez híven sötét öltönyt viselt, aminek a mellényzsebében hófehér díszzsebkendő virított.

Carl odaballagott hozzá, és az internetes álnevén bemutatkozott.

– Cassius vagyok – tudatta kliensével –, maga pedig nyilván Parick.

Üzletfele felsóhajtott.

– Az csak egy elírás, igazából Patricket akartam nicknévként megadni, de amikor létrehoztam az új felhasználót, valamiért nem működött a nyavalyás t betű a klaviatúrán.

Carl legyintett.

– A Parick legalább nem olyan mindennapi név.

Amikor a pincér megjelent az asztaluknál, az ügyfél egy vodkamartinit kért, a bérgyilkos pedig rendelt egy scotch-ot. Csendben ültek, amíg az ital megérkezett, akkor viszont a megbízó tett egy elhamarkodott mozdulatot, amitől a pohara a padlóra zuhant, és ezer darabra tört. A pincér intésére a személyzet egy tagja eltávolította a maradványokat. A ház felajánlotta, hogy Parick ingyen kap egy másik vodkamartinit, ő azonban meggondolta magát, és némileg ellenszenves mosollyal visszautasította az ajánlatot. Carl alig várta, hogy véget érjen a zavaró közjáték, és amikor ez végre bekövetkezett, belekortyolt a whiskyjébe, majd rátért az üzletre.

– Beszélgessünk kicsit az áldozatról! – javasolta. – A képek, amiket átküldött, nem sok mindent árultak el róla.

Parick homloka elfelhősödött.

– Ne tévessze meg az ártatlan külső – fortyogta ingerülten –, az a kis dög maga az ördög, ráadásul nem kilenc élete van, hanem legalább kilencvenkilenc! Lehet, hogy maga Belzebub vigyázz rá, nehogy egy szőrszála is meggörbüljön!

Carl igen hamar rájött, hogy képtelen embert ölni, ám ez a tény korántsem tántorította el a bűnözői pályától. Felfedezni vélt ugyanis egy eddig még kiaknázatlannak tűnő piaci rést: a kis kedvencek hatékony kinyírásával egyetlen, magát professzionálisnak valló ítéletvégrehajtó sem foglalkozott.

Carl úgy vélte, számára tartotta fenn a sors ezt a lehetőséget, mivel a lelkifurdalása nyomtalanul szertefoszlott, ha egy gyanútlan háziállatot kellett eltennie láb alól. Első pillantásra még ő maga is kissé nevetségesnek találta a saját felvetését, ám igen gyorsan kiderült, hogy rengetegen szeretnének megszabadulni úgy egy dédelgetett kedvenctől, hogy ők maguk tisztának és ártatlannak tűnhessenek.

Tudniillik az apró, szőrös, tollas vagy pikkelyes cukiságok módfelett gyakran a fejlődésnek induló kapcsolatok legfőbb kerékkötőiként funkcionáltak. Carl jó néhány esetet fel tudott volna idézni a praxisából, amikor egy ölebnek azért kellett diszkréten a mennybe mennie, hogy a vakarcs által zsigerből gyűlölt hódoló közelebb férkőzhessen szíve hölgyéhez. Maximálisan megértette a dolgot, mivelhogy még a legelszántabb udvarlónak is nehezére esett úgy érvényesülni, ha csábítás közben egy tűhegyes fogsor csattogott a bokája körül. Ráadásul az okvetetlenkedő jószágok eltaposása sem tűnt járható útnak a női szívek meglágyításának tekintetében. Ellenben egy véletlen baleset, melynek során Fifikét váratlanul kivasalta egy elvetemült gyorshajtó, jóval élhetőbb megoldásnak tetszett.

– Értem – bólogatott Carl –, de lényegében miért is akar megszabadulni Smokeytól?

– Kérem, én már évek óta teszem a szépet az özvegynek, és végre kezdett úgy tűnni, hogy lassacskán beérik a gyümölcs. Erre egyszer csak jött ez a kivénhedt, dagadt dög, és se szó, se beszéd letaszított a második helyre. Ez még nem lenne baj, de sajnos allergiás vagyok a macskaszőrre. Ki akarna heves tüsszentési rohamok és patakzó nyálfolyamok között élni, míg feldobja a talpát az a bestia?

– Világos – vágta rá a bérgyilkos. – Viszont ahogy kivettem a szavaiból, tett néhány bátortalan kísérletet az áhított folyamat meggyorsítására.

Parick elfintorodott.

– Néhányat? – kérdezte felháborodottan. – Vagy fél tucatszor próbáltam azt a dögöt kinyiffantani, de semmi eredménye. Olyan, mint a horrorfilmek maszkos sorozatgyilkosai, akik akkor se purcannak ki, ha felnégyelik őket, utána pedig leöntik benzinnel, majd felgyújtják a maradványaikat!

– De hogyan lehetséges ez?

– Fogalmam sincs. A legutóbb egy ólomládába zártam a kis rohadékot, és úgy, ahogy volt, beledobtam a Hack–folyóba, mégis előbb hazaért Mrs. Finchez, mint én. Kevertem már gyorsan ölő mérget a száraz kajájába, állítottam neki hurokkelepcét, vermet, tankcsapdát, de mindent megúszott. Smokey szerintem egy túlvilági dög, és a macskaalak csak álca. Akárhogy legyen is, úgy döntöttem, ideje szakemberhez fordulni, aki garantáltan pontot tesz az ügy végére. A dark neten találtam magát, és egészen meggyőzőnek tűntek a referenciái. Hát, most bebizonyíthatja, hogy nem túlzóak az önnel kapcsolatos híresztelések.

– Oké – adta meg magát Carl. – A cica származási helyéről tudunk valamit?

– Mrs. Finch a Durrell Állatmenhelyről hozta ki úgy két hónapja, amikor úgy érezte, hogy a hátralévő életét macskás vénkisasszonyként fogja leélni, de ennél többet nem tudok róla.

– Biztonsági rendszer, kulcsok, riasztó kód?

– A hölgy otthona be van kötve egy műholdas távmegfigyelést végző céghez, de leírtam a kombinációt, amivel kiiktathatja a riasztót, és bejuthat a házba. Hoztam kulcsmásolatokat is, a behatolással tehát nem lehet semmiféle gondja, különösen péntek délután nem, amikor őnagysága elvonul a szokásos jógaedzésére.

– Pompás – hunyorgott a bérgyilkos elégedetten ügyfelére. – Máris úgy veheti, mister, hogy a kandúr napjai meg vannak számlálva!

– Köszönöm – mondta hálásan Parick –, de nagyon szeretném, ha a dolog szerencsétlen balesetnek látszana. Ez megoldható lenne?

– Természetesen – vágta rá Carl. – Smokeynak igen pechesen fog alakulni a legközelebbi péntekje.

Mivel még csaknem negyvennyolc órája maradt a D-napig, Carl a célpont megfigyelésével töltötte az időt. Az csak egy átlagos, öregedő, túlsúlyos kandúrnak tűnt, némi fehér maszattal a mellkasa tájékán, ezért a férfi arra gyanakodott, hogy Parick a sorozatos kudarcoknak köszönhetően erősen túlmisztifikálta az állat képességeit. Smokey a fajtájabeliek megszokott életét élte: naphosszat bútorokon heverészett, időnként puszta hobbiból törékeny tárgyakat vert le és/vagy dobozokban bujkált.

A bérgyilkos felderítőmunkáját a szemben lévő ház felső emeletéről folytatta, melynek lakói éppen két hónapos világkörüli úton jártak. Ennek a villának valamivel nagyobb kihívást jelentett megszerezni a kódjait, de Carl egy hacker cimborája, bizonyos Rolf révén viszonylag simán hozzájuk jutott. A bérgyilkosnak, miközben szemmel tartotta a földszinten tespedő, testes, itt-ott ritkuló szőrű macskát, sajnálatos módon nem sikerült teljesen kizárnia a tudatából az otthona teraszán napfürdőző Mrs. Finch látványát, aki már nem csak az első, de a másod és harmad virágzásán is túljutott.

Az éltes hölgy ennek ellenére nem takargatta hervatag bájait, mi több, a laptopjával vagy a dark netet, vagy mindenféle párkereső oldalak ajánlatait bújta. Ezt Carl természetesen szintén Rolftól tudta meg, ahogy azt is, hogy a huncut özvegy előszeretettel keresi macskakedvelő, fiatal férfiak ismeretségét. Ez egyáltalán nem kecsegtetett kellemes kilátásokkal Parick terveire nézvést, tehát Carl úgy döntött, mihamarabb kiiktatja Smokeyt, hogy a matróna ilyesféle partnerválasztási opciói okafogyottakká váljanak. A megfigyelés során a molett kandúr néhányszor peckesen keresztülmasírozott Mrs. Finch laptopjának klaviatúráján, de gazdája szemmel láthatóan megszokta már a rebellis négylábú arrogáns viselkedését, mert egyetlen egyszer sem vágta nyakon renitens megmozdulásaiért.

Aztán eljött a pénteki jógalecke és a végső leszámolás napja. Carl nyomban átment a szomszédba, amint Mrs. Finch felkerekedett, hogy hódoljon kedvenc időtöltésének. A kora délutáni forróságban senki sem lézengett az álmos hangulatú környéken, aki e jelenet szemtanújává válhatott volna. Carl már kész tervvel érkezett, úgy gondolta, belefojtja a jó öreg Smokey urat az özvegy birtokán található, feszített víztükrű úszómedencébe. Kis kedvencek gyilkosaként korán megtanulta, hogy mindig a legegyszerűbb megoldás egyben a legcélravezetőbb is.

Fennállt természetesen a lehetősége, hogy a menhelyről kiszabadított cica a bizalmatlan teremtmények táborát gyarapítja, de úgy vélte, egy kivénhedt kandúr nem jelenthet versenytársat számára. A bérgyilkos tudta, hogy célpontja szokás szerint inkább a légkondicionált villa belsejében hűsöl, minthogy a kint tomboló hőségben aszalódjon.

Carl előhúzott a nála lévő sporttáskából egy altatópisztolyt, és óvatos felderítésbe kezdett. Nem tartotta túl kockázatosnak elkábítani az állatot, mivel eddig még egyetlen gazdi sem követelt boncolást kedvence elvesztését követően. Úgy érezte, messzemenőkig humánus eljárás a részéről kiütni a macskát, mielőtt végleg megvonná tőle a légzés előjogát.

A férfi a villa tágas előterében rögtön megpillantott egy nagyobb kartondobozt, ami kiváló rejtekhelyül szolgálhatott Smokey számára. Cserkésző őserdei ragadozóként odaosont, aztán nesztelenül belesett a tetejére vágott nyíláson, de a jól táplált jószágnak hírét hamvát sem látta. Ekkor a feje fölül szemrehányó nyávogás hallatszott. Amikor a zaj irányába kapta a tekintetét, egy pillanatig láthatta az emeleti lépcsőkorlát tetején tovairamodó macskát. A gömbölyded kandúr hebehurgya vágtája közben akaratlanul lerúgott egy díszítőelemként elhelyezett, kisebb porcelánvázát, amely egyenesen a bérgyilkos homloka felé száguldott.

Óh, ne már! – gondolta Carl izgatottan, aztán a pusztulásba taszított műtárgy a homlokának vágódott, és darabokra tört. Kábán nekiszédült a lépcsőfeljárónak, miközben a szemére vörös fátyol borult. Megvolt az első vér, noha nem egészen erre számított. Az áldozatul esett váza maradványai nem túlzottan zavarták, a macskafélék hétköznapi esetben is gyakran levertek értékes dolgokat. Dühösen felfelé indult, ám mielőtt az emeletre ért volna, Smokey visszafelé elsuhant a lába mellett, és a földszintre rohant. A bérgyilkos bosszúsan megperdült, és utánaeredt.

A kandúr tőle szokatlan frissességgel kitört a teraszra, és eliszkolt úrnője napozóágya mellett. Carl fújtatva követte a kandúrt a kertbe, és igyekezett ellenfele bundájába ereszteni a pisztoly tárjában lapuló altatólövedéket. Az elsüvített Smokey busa feje mellett, és egy bokorba vágódott. A közben jókora előnyt szerző állat felugrott a medence közelében álló kisasztalra, és a lapján pihenő laptop billentyűzetére telepedett. Carl lassan felé araszolt, és igyekezett a tekintetével a géphez szögezni a négylábút. Az unott képpel nyalogatni kezdte magát, szemmel láthatóan esze ágában sem volt tovább menekülni.

– Jó cica – mondta erőltetett barátságossággal a férfi, miközben egyre közelebb ért. – Meg ne moccanj, te bolhafészek!

A kandúr látszólag engedelmesen várta, ám épp a döntő pillanatban, amikor Carl begörbített ujjakkal fölé tornyosult, hogy nyakon csípje, kecsesen elrugaszkodott, és felrúgott egy vízzel teli üvegkancsót. Az árnyékra vetődő bérgyilkos az asztalra zuhant, a kiömlő víz pedig a kivilágosodó képernyőjű laptop billentyűzetére zúdult. Hatalmas szikrázás támadt, miközben a férfi kétségbeesetten rángatódzni kezdett. A haja az égnek meredt, szemgolyójából apró elektromos kisülések pattogtak. Végül a gép tökéletesen kiégett, a bérgyilkos pedig élettelenül elvágódott, mint egy fadarab.

A hazatérő Mrs. Finch természetesen nyomban hívta a rendőrséget, amikor megtalálta az úszómedence közelében heverő vadidegen holttestet. A kiérkező nyomozók felvették a jegyzőkönyvet, és gondoskodtak a néhai elszállíttatásáról. Az özvegy a hatóságok távozása után villája nappalijába vonult macskával, és várakozóan fixírozta az állatot.

A kandúr végül megtört tekintetének súlya alatt, csinált néhány bukfencet, és a következő pillanatban már a lesütött tekintetű Parick toporgott a helyén.

– Mondd csak, kedves famulusom – tudakolta Mrs. Finch –, muszáj volt épp a laptoppal kinyírni azt az idiótát?

– Sajnálom – mondta bűnbánóan Parick –, rögtönöztem.

– És összetörted a kedvenc díszvázámat is – folytatta szemrehányóan az idős hölgy. – Szerencsédre nem haragszom, mert ez a Cassius nagy gazember volt, akinek sok védtelen teremtmény vére tapadt a kezéhez.

– Igen – helyeselt lelkesen a boszorkánysegéd –, és amúgy is ott van a hálóban az asztali gép!

Az özvegy bólintott, aztán átsétáltak az említett helyiségbe, és bekapcsolta a komputert. Mrs. Finchet igazából úgy hívták, hogy Eufrozina Salazar, a Déli Végek Jó Boszorkánya, de ezt a nevet túlzott hosszúsága miatt csak igen ritkán használta. Állatokat érő atrocitások után kezdett kutatni a világhálón, és hamarosan megragadta a figyelmét néhány hír egy New York-i fogorvosról. A fickó előszeretettel posztolt magáról olyan képeket az instagramon, amelyeken egy általa lelőtt oroszlán társaságában feszített.

– Nos – fordult Mrs. Finch a famulusa felé –, azt hiszem, itt az ideje megcsináltatnunk a lyukas fogaidat.

A válaszként felhangzó oroszlánüvöltés felért egy belegyezéssel.

Czinkóczi Krisztina: Kalamona

Azon a nyáron nem volt szél a városban.  Márpedig a szél olyan, mint a szeretkezés: nem is képzeled, mennyire tud hiányozni, míg egyszer csak nincs több belőle. Többször beharangozták a szmogriadót, és bár a hőmérő higanyszála ritkán szökött harminc fok fölé, a meleg mégis elviselhetetlen volt. Fülledt, áporodott. Ilyenkor az ember már tekereg kínjában, minden ruha kényelmetlennek tűnt, és a hűsítőnek remélt víz állott. Két hónapja nem esett egy csepp eső sem, a levelek kókadtan, porosan csüngtek a fákról, de még az utcákat, lépcsőket, korlátokat is por lepte. Ez nem olyasmi, amit az ember észrevesz – egy kis por, túl finom is ahhoz, hogy föltűnjön. De nekem feltűnt az oka: annyi légmozgás sem volt, hogy a porszemcséket a levegőben tartsa.

És azon a nyáron keresett meg a fiú. Tamásnak hívták, és valójában közelebb állt a harminchoz, mint a húszhoz, de akkor is csak egy srác volt. A pólóját képregény-kockák díszítették. Deszkás nadrág egészítette ki a szerelést és tornacipő, aminek még sosem volt rendesen bekötve a fűzője. De a legtöbbet mégis a srác szeme mondott; ártatlanságot, csodavárást. Egy kávézóba beszéltünk meg találkozót, és leültünk a ventillátor elé, ami hiábavalóan próbálta felkavarni az állott levegőt.

– Maga olyan izé, nem igaz? – tért rögtön a lényegre.

– Gondod akadt egy különleges teremtménnyel? – kérdeztem vissza.

Nem mintha nem látszott volna rajta, az örökifjúnak kalibrált arc olyan kelletlenül viselte legfrissebb vonását, a koravénséget, mintha egy rózsán hirtelen szőr nőne. Láttam már eleget ezt az arckifejezést. A legtöbbször hullákon.

– Ja – válaszolt Tamás. – A csajom az, Flóra. Vagyis inkább én vagyok az ő pasija, ha érti a különbséget.

– Mesélj el mindent! – dőltem hátra.

– Fél éve járunk, és két hónapja hozzá cuccoltam. Korábban nem is nagyon volt gond, tudja, csak olyan kis hepajok, amik minden kapcsolatban. Hova mész, kivel voltál, szeretsz-e még, meg a többi csajos baromság.

Erre csak a szemöldökömet vontam fel, ki vagyok én, hogy megmondjam a srácnak, hogy ez a tini filmekből vett duma rohadtul nem igaz a valódi nőkre? Szegénykém valószínűleg még egyet sem látott közelről.

– Volt pár húzós dolga is persze – folytatta a srác. – De tudja, azt hittem, hogy olyan izéje van… kedélyingadozása a depi miatt.

– Depresszió?

– Hát persze, minden kiscsaj depis. Tudja, nyálas versek meg ilyesmi.

– Értem. – Ezúttal még a szemem sarka sem rándult meg. – De aztán rájöttél, hogy mégsem depresszió?

– Ja. Merthogy frankón nem emlékezett dolgokra. Nem csak hisztiből úgy csinált, hanem inkább mintha nem is ugyanazzal a csajjal beszélnék, sőt…

– Néha mintha nem is nővel beszéltél volna, hanem férfival? – segítettem.

A fiú bólintott, és enyhén elvörösödött. Már értettem, miért nem hagyta ott rögtön: valahol bejött neki ez a szituáció, de ezt persze ő sem tudta. Nem akarta tudni.

– És voltak még fura dolgai – sietett Tamás tobábblépni. – Például egyszer sétáltunk, ő meg hátrafordulva magyarázott valamit, aztán megtorpant. Tudja, mintha tudná, hogy van előtte valami.

– És volt előtte valami?

– Nem. Kikerülte azt a helyet úgy, hogy oda se nézett. De nekem fura volt, tudja. Csak hetekkel később olvastam róla véletlenül, hogy pontosan ott állt egy kőkereszt, azon a helyen. Ötven évvel ezelőtt átrakták máshova. Meg ott voltak az ajándékok…

– Mindig az, amire vágytál. Akkor is, amikor még magadban sem fogalmaztad meg.

– Pontosan! Maga aztán vágja a témát!

– Igyekszem.  Rövidítsük is le. Néha eltűnt, és sose mondta meg, merre járt, egyszer örült valaminek, később rühellte, mondott valami fontosat, aztán azt állította, hogy ilyesmi sose hagyná el a száját…

A srác olyan hevesen bólogatott, hogy elálló füle szinte csapkodott belé.

– Egyetlen növény sem marad meg a közelében – folytattam. – És képtelen bármit alkotni, még egy rántottát sem.

– Most hogy mondja…

– Akkor ugorjunk is arra, hogy mit láttál vagy tudtál meg, amitől megjelentek azok az ősz hajszálak a halántékodon.

– Nebasz! – nyúlt oda a fiú. – De végül is mindegy.

– Igen, kisebb bajod is nagyobb ennél. Szóval?

– Szóval egyre többet voltam Flóránál. Nagyon állat lakása van, egy régi víztoronyban, amit helyrepofoztak. Aztán meg már haza se nagyon mentem, nem hívnám igazi összeköltözésnek.

– Ott ragadtál, mint légy a hálóban.

– Ja, nagyon úgy! Azt mondta, övé a második emeleti lakás, alul a lépcsőház van meg tárolók, aztán egy üres lakás, fentebb meg nem tudja, kik laknak. Engem meg nem is érdekelt, tudja?  Sose láttam szomszédokat, de amúgy se nagyon dugtuk ki az orrunkat, ha nála voltunk.

Ennél a pontnál a srác ismét elvörösödött. Valószínűleg még szűz volt előtte.

– Kulcsot valahogy sose sikerült másoltatni – folytatta. – Mindig megvártam a ház előtt, ha hamarabb értem oda, vagy addig elmentem bevásárolni. Az első gyanús dolog az volt, amikor egy este egy csomó cuccal mentem oda, és amikor kipakoltam, azt mondta, most elmegy itthonról, de csak egy órára. Miután lelépett, rájöttem, hogy valami benn maradt a kocsiban, úgyhogy leszaladtam érte. Az ajtókat kitámasztottam egy kartondarabbal. Amikor visszatértem, láttam, hogy az alsó lakásban ég a villany. A lépcsőházban pedig ott találtam Flórát. Kérdeztem, mit keres ott, ő meg azt válaszolta, hogy a szomszédoknál volt. Mondtam, hogy de az a lakás üres. Erre azt válaszolta, hogy ja, igen, nem laknak benne, de a tulaj most itt volt. Nem kérdeztem többet, de amikor visszamentünk a lakásba, rögtön kimentem a külső körfolyosóra azzal, hogy elszívok egy cigit. Elsétáltam egy darabot, és áthajoltam a korláton, hogy rálássak a lenti ablakokra. Nem szűrődött ki fény, a bekötőúton pedig csak az én autóm parkolt, ahogy mindig, sehol semmi mozgás. Pedig az alatt a fél perc alatt nem mehetett el a tulaj.

– És mikor találtad meg a kulcsokat? – szóltam közbe.

Tamás egy darabig csak elnyílt szájjal meredt rám, aztán némán felállt, és kiment a mosdóba. Gondoltam, adok neki öt percet, hogy összekapja magát, de szerencsére két perc múlva már vissza is tért. Nagyon igyekezett úgy tenni, mintha természetes szükségletei szólították volna az imént. Lazának tetsző mozdulattal visszaült a helyére, és úgy folytatta, mintha abba sem hagytuk volna:

– Csak tegnap találtam meg a kulcsokat. Nemsokára lesz az öcsém diplomaosztója, és úgy emlékeztem, az ünnepi cipőmet is átvittem valamikor. Szóval kerestem a cipőtárolóban, és arrébb dobtam a barátnőm téli bakancsát. Megcsörrent benne valami. Tudja is… hát szóval nem ragoznám. Rögtön arra gondoltam, hogy itt valami suskus van, eszembe jutott az üres lakás. Gondoltam, kipróbálom. És naná, hogy az egyik kulcs nyitotta az ajtót. Bementem és körülnéztem. Na most Flóra lakása olyan otthonos volt, tudja, aranyszínű, faragott székek, meg színes szőnyegek, nagy tükrök, ilyesmi. Az az üresnek mondott lakás is be volt rendezve, de egészen máshogy. Nehéz elmondanom, de olyan érzésem volt, mintha valami alapvetően hiányozna. A bútorok drágának tűntek, brokát, bőr, sötét fa. De a falak csupaszok voltak, sehol egy kép, egy dísz vagy fénykép. Minimalistának mondanám, de nem azért, hogy szép legyen, hanem mintha a tulajnak egyszerűen nem jutott volna eszébe, mitől lesz otthonos egy hely. Semmi nyoma családnak, barátoknak, hobbinak, de még érzelmeknek sem. Mintha valaki emberré tenne egy varánuszt, aztán meg rábízná egy lakás berendezését. Nem értettem, hogy miért van a barátnőmnek kulcsa egy idegen ember lakásához. Talán egy szeretőre gondoltam volna, ha nincs ott a többi kulcs…

– A fenti lakásokat nyitotta?

– Igen. A fölöttünk lévő megint másmilyen volt. Itt már igyekeznem kellett, mert nem tudtam, a csajom mikor jön vissza. És az a hely… Egyszerűen átláthatatlan volt. Nem igazán rendetlen, hanem inkább… esetleges. Mint mikor nemrég költöztél, és még semminek nincs helye. Csakhogy itt rengeteg cucc volt kipakolva, mintha a tulaj folyton elfelejtené, hogy mire valóak a dolgok, és csak úgy lerakná őket az első szimpi helyre. Láttam egy jégkocka-tartót egy hatalmas üvegvázában, a csillárról nadrágszíj lógott, a szőnyeg közepén egy használt pohár, a dohányzóasztalon viszont egy vécékefe… Kaotikus, rendszer nélküli, de tiszta, tutira nem trehányságból volt ilyen. De leginkább az sokkolt, hogy megpillantottam a barátnőm egyik farmerját a sarokban.  Kezdtem belefáradni ebbe az egészbe, arra gondoltam, hogy egyszerűen visszamegyek Flóra lakásába, és megvárom őt. Kell lennie logikus magyarázatnak. Talán valami gondnok-bejárónő féle, bár az otthonosan ledobott farmerra az sem stimmelt. De szerettem volna, hogy legyen magyarázat, azt hiszem, bármilyen nyakatekertet elhittem volna. Ki is mentem onnan, de a folyosón föltűnt valami. Nem volt több emelet, de volt még egy kulcs a karikán.

– Gondolom, az utolsó lakást is megtaláltad.

– Meg, bár ez már csak a szerencsén múlt, vagy inkább valamiféle megérzésen.  – A srác szeme ennél a pontnál üvegesen a messzeségbe révedt.

– Ez normális – igyekeztem megnyugtatni. – Ilyen helyzetben a legátlagosabb embernek is bekapcsol a természetfeletti-radarja.

– Elég ijesztő dolgok jutottak eszembe. Például az, hogy ha rajtakap, ahogy kutakodok…

– Akkor megöl – fejeztem be helyette. – De nem kapott rajta.

– Nem sokon múlt… – sóhajtott hideglelősen.

– Akkor már rájöttél?

– Inkább úgy mondanám, hogy akkor hasított belém egy felismerés, amit nem akartam elfogadni. Félresöpörtem, de azért megfordultam, és visszamentem a káosz honába.

Elismerően bólintottam, a srác bizonyára azt gondolta, hogy a bátorságának adózom ezzel, pedig csak az lepett meg, hogy milyen költői hasonlat csúszott ki a száján az imént.

– Nem is tudom, miért, de egyenesen az egyik beépített szekrényhez mentem – folytatta Tamás.

– Már mondtam, bekapcsolt a radarod – szóltam közbe enyhe türelmetlenséggel, amit mindig kivált belőlem a birkák ámuldozása. – Megérzésnek hívják, és még te is rendelkezel vele, csak alapból nem sokkal többel, mint ami egy teáscsészébe szorult. Akkor viszont…

– Akkor egyszerűen tudtam, hogy mit keressek és hol – értett egyet a srác. Reméltem, hogy ezzel végre túljuthatunk a döbbenetén, amit saját maga felett érzett. – Kinyitottam a szekrényt, de nem láttam benne semmi különöset egy pillanatig, csak ruhák lógtak benne. Aztán beugrott, hogy éppen ez a fura. Abban a lakásban semmi nem volt a helyén, tehát nem logikus, hogy a szekrényben az van, aminek lennie kell. Félrehúztam a ruhákat, és mögöttük a falban ott volt a következő ajtó. Alig fértem át rajta, egy iszonyat szűk csigalépcsőhöz vezetett. Egy mukkot se láttam, és kapcsoló sem volt, az öngyújtómmal kellett világítanom. Fölbotorkáltam, és ott volt az utolsó lakás, a tetőtérben. Itt sem találtam villanykapcsolót, így meggyújtottam egy petróleumlámpát, ami az ajtó melletti asztalon állt. Az a lakás egy bunker volt, ezt azonnal láttam. Azért volt sötét, mert az ablakokra fémlapokat csavaroztak. Fémpolcok osztották fel a teret, és a polcokon minden, amivel akár egy világháborút is ki lehetne húzni. Konzervek, liszt, porlevesek, olaj, gázpalackok, több tartály víz. Az egyik sarokban azt hiszem, egy légtisztító-berendezést láttam. El nem tudom képzelni, hogy hozták fel mindezt azon a szűk csigalépcsőn. De volt ott más is… kémcsövek és fura üvegcsék, kis fémtartályok, szárított nővények a gerendákról lelógatva. Nem értek a növényekhez, de egy kis fémasztalon tutira gyilkos galócát láttam száradni. És ott volt Flóra kedvenc hajkeféje, pont a gombák mellett. Csak úgy ott hevert. Akkor már nem bírtam tovább tagadni… ebben végképp ráismertem. A paranoiájára, tudja? Amikor azzal nyaggatott, hogy kivel voltam, mindig volt egy olyan érzésem, hogy az nem féltékenység.

– Kalamona – suttogtam.

– Hogy micsoda? – kérdezett vissza a srác.

– Ez a valódi neve. De folytasd! Még van egy kevés, ha jól gondolom.

– Már nem sok. Ismét bekapcsolt a radarom, ahogy maga mondja. Tudtam, hogy csak perceim vannak, visszatettem a lámpát oda, ahol volt, elfújtam, és visszazártam az ajtót. Szinte lerohantam azon a rohadt csigalépcsőn, pedig azt se láttam, hova lépek. Ki az előző lakásba, eligazgattam a ruhákat a szekrényben, és spuri… a folyosóról fordultam vissza, hogy bezárjam az ajtót. Ledübörögtem a lakásához, vagyis az egyes számú lakásához. Az ajtó előtt megtorpantam. Meg voltam róla győződve, hogy már ott van. És tudja, hogy tudom. Ott áll az ajtó mögött vigyorogva, és várja, hogy benyissak. De aztán meghallottam az ajtócsapódást lentről.  Bevágódtam, és rohantam a szekrényhez, hogy visszategyem a kulcsot a bakancsba. Hirtelen ötlettől vezérelve négykézlábra ereszkedtem a padlón, és amikor a barátnőm benyitott, akkor lassan feltápászkodtam. „Hát te meg mit csinálsz?” kérdezte, amikor megpillantott. „Fekvőtámaszoztam” válaszoltam neki. Nem tudom, hogy volt rá erőm, de még egy idióta vigyort is sikerült kivágnom hozzá.

– Ez már valami – mondtam őszinte elismeréssel. – Megmagyarázott mindent, a kivörösödött arcod, az izzadást, a torkodban dobogó szívedet…

– Ja. Pokol volt az az este. Próbáltam még csak nem is gondolni arra, amit megtudtam.  Kiszagolta volna, én meg továbbra is biztosra vettem, hogy megölne érte. Az anyám mentett meg, felhívott, én meg azt hazudtam a csajomnak, hogy családi zűr van. Látatlanban is rühellte a családomat, így nem is akart velem jönni, mikor azt mondtam, át kell ugranom anyámhoz, és lehet, hogy ott is alszom. Akkor szerintem épp a földszinti lakóval beszélhettem, a varánusszal, mert nem is igazán érdekelte az egész.

A srác szeme ismét üvegessé vált, és a korábbi pirulás helyét halálos sápadtság vette át. Jobban csíptem az elvörösödő srácot, de nincs mit tenni, már soha többé nem lesz az az ártatlan kisfiú, aki tegnapig volt.

– Egy internetkávézóba mentem – folytatta Tamás. – Először a skrizoféniának akartam utánanézni, de tudja, valami belül azt súgta, hogy ennél többről van szó. Talán az a radar volt az, és én nem kételkedtem benne. Aztán megtaláltam a maga hirdetését. Komolyan mondom, mintha valaki az imáimra válaszolt volna!

– Ebben biztos vagyok – mondtam a srácnak. Azt már nem tettem hozzá, hogy a hirdetésemre került egy kis zároló-varázslat; csak az láthatja meg, akinek szüksége van rá.

– Szóval tud segíteni?

– Igen és nem. Nem mehetek oda, hogy megoldjam a dolgot, és távolról sem tudok semmit tenni ellene. De te igen, ha követed az utasításaimat.

– Menjek oda vissza – hüledezett a fiú –, ehhez a… mit is mondott, micsoda?

– Kalamona, a szélkötő. De nem csak a szelet köti meg, elszív mindent, ami termékenyít, ami frissít, ami erőt ad, ami tovább visz. Elvesz mindent, amire szüksége van, szó szerint elszívja. Tőled a fiatalság kell, a lelkesedés, és talán a naivitás is. De kívülállónak lehetetlenség bejutni a palotájába… ami most egy víztorony, de hidd el, az a palotája. És az egyetlen dolog, amivel elpusztítható, ott van benn.

– Az egyik méreg a felső szobából?

– Lehetséges – bólintottam. Elképesztett, hogy a srác mennyire beletrafált a gondolatomba. – Igazából az a dolog a lényege, a szíve. Azt kell megkeresned és elpusztítanod. Én is úgy gondolom, hogy a legfelső szoba lesz az ő valódi arca, a szentélye, ezért ott lesz a szíve is. Talán az egyik üvegcsében vagy tégelyben, de bárhol máshol is lehet. Akármi is lehet.

– De akkor hogyan tudnám megtalálni?

– A radar, emlékszel?

A srác bizonytalanul bólintott.

– Nézd, nekem se tetszik, hogy egy mágianélkülit kell odaküldenem, de ha egyszer te vagy a hős…

– A hős? – nézett rám értetlenül.

– Hát igen, látom, hogy a Magyar népmesék nem volt a kedvenc olvasmányod. A Kalamona egyféle szörny, a mesékben kicsit hasonlít a gonosz sárkányokra, bár a sárkányok ezt kikérnék maguknak. A Kalamona megköti a szelet, és az eloldásáért cserébe egy szüzet követel magának.  Már bocs. Szóval a mesében kétféle szereplő van még, az áldozat és a hős. Választhatsz, hogy melyik akarsz lenni.

Hagytam egy kis időt a srácnak, hogy az információ leérkezzen.

– Hamarosan vissza kell menned – folytattam. – Mielőtt még fals lesz az alibid anyáddal.  Nincs valami fix programja a barátnődnek?

– Aerobikra jár délutánonként. Legalábbis én eddig azt hittem…

– Akárhová is megy, érkezz az indulása előtt negyed órával! És az isten szerelmére, nehogy eláruld magad valahogy! Kérdéseket fog feltenni, amikről azt se tudod, hova akar kilyukadni, de ő tudni fogja, ha sumákolsz.

– Igen, ezt már ismerem. Úgy kell hazudnom, ahogy máskor is hazudnék.

– Pontosan! Majd azt hiszi, hogy a szokásos, ártalmatlan hazugságokról van szó. Önts egy kis pálinkát a ruhádra, hogy piaszagod legyen, és ha faggat, legyél dühös! Hadd higgye, hogy kirúgtál az este a hámból, és azt titkolod. A másnapos kinézettel nem lesz gond, úgy látom.

– Ja, egy szemhunyást sem aludtam… – sóhajtott Tamás kimerülten.

– Ha sikerült a dolog, azonnal gyere el onnan! És hozd el a szívét! Nem fog rögtön elpusztulni, hanem hazamegy a palotájába, és ugye te sem szeretnéd, hogy ott találjon?

A srác olyan zöldre vált arccal rázta meg a fejét, hogy bűntudatom támadt. De láttam én már a pillanatnyi sikerbe belefeledkezett hősöket. Inkább legyen halálra rémülve, mint halott vagy annál is rosszabb.

– Most menj! – biztattam. – Ugyanitt várlak holnap reggel kilenckor.

Egy szó nélkül felállt és kitámolygott. Szerencsétlen azért keresett fel, mert azt remélte, hogy valaki meg tudja oldani a problémát. Valaki más. És én csak azt a terhet tudtam adni, hogy rajta múlik minden: az élete, valószínűleg mások élete is, és egy szörnyeteg elpusztítása.

Még sosem volt dolgom egy Kalamonával, de ezt persze nem árulhattam el a srácnak. Ha lett volna, sem tudnék mást tenni, mint várni. Egész éjszaka a jegyzeteimet bújtam, de a Kalamonáról alig találtam valamit. Viszonylag ritka szörnyeteg. Másnap reggel már nyitáskor ott ültem a kávézóban, de a srác nem jött el kilenckor, sem tízkor, sem tizenegykor. Felkerekedtem hát, hogy megkeressem a víztornyot, amiről a fiú mesélt. Csak két víztorony van a városban, de mind a kettőt üresen találtam. Nem úgy néztek ki, mint amiket valaha is lakóházzá alakítottak volna.

De én azért nem adom fel. Amikor az utolsó víztoronytól eljöttem, észrevettem egy apróságot: egy száraz falevél előttem lassan arrébb billent. Megnyaltam az ujjam és feltartottam a levegőbe: igen, újra volt szél.

De a közelben lesz egy másik város, ahol finom port fogok látni az utakon és a korlátokon. És találni fogok egy régi gyárüzemet vagy tornyot lakóházzá alakítva. Az egyik lakás egy átlagos lányé lesz, a másik olyan, mintha egy varánusz rendezte volna be, a harmadik a káosz hona lesz, a negyedik egy méregkeverő titkos bunkere. És lesz egy ötödik is. Képregényhősök lesznek a falon, és gördeszka az előszobában. Meg talán egy lógó fűzőjű tornacipő.

Trux Béla interjú - 2017. június

– Mi történt veled mostanában?

– Nemrég történt, hogy elégtelen számú, de kiváló társasággal, valamint egy pohárral a kezemben részt vettem az Avasi Borangoláson. Végigkóstoltuk vagy tíz pincészet kínálatát, láttam térkaput nyílni, minek hatására megszemlélhettük egy esernyő eltűnését majd a legváratlanabb helyen való megjelenését.

A lányom elballag az oviból, és júniusban megint öregebb leszek egy évvel.

– Könyvhétre jelenik meg legújabb regényed. Mesélj róla!

– Történelmi regény, az Eretnek trilógia első kötete. A címe: Az inkvizítor, és a XIII. századi Magyarországon játszódik.

Az Akkon-sorozat után valami mást akartam csinálni. Annyi mindenről írtak már a zsáneren belül, de a magyar néplélekkel és a folklórral tudomásom szerint még nem foglalkozott senki. Az eredetileg kitalált történetnek nagyjából az 5%-a játszódott volna a Magyar Királyságban, végül egy egész kötet lett belőle.

A kor szerzőit vettem alapul. Marco Polót, és az arab utazók útleírásait. Izgalmas kihívás volt ebben a stílusban írni.

A XIII. században játszódó történet főhőse egy szabadgondolkodású fiatal kisnemes, aki kényszerűségből állt a Domonkos rend kötelékébe. Ő és a mestere azzal a céllal jönnek Magyarországra, hogy felmérjék a nép hitbéli állapotát, és kivizsgálják, a letelepített kunok milyen sikerrel integrálódtak a keresztény fennhatóság alá. A fiú minden ízében gyűlöli a munkáját, de a körülmények rákényszerítették, nem volt más választása. Ráadásul a kíváncsiság is hajtja. Kettejük útjáról szól a regény, ami afféle fejlődéstörténet − a kezdeti idegenkedéstől egészen a kényszerű felismerésig, miszerint ami nem római, még nem feltétlenül pogány.

Az őshagyományok, a „pogányság” Róma általi pusztítása nagyban hozzájárul ahhoz, hogy olyan alacsony a magyarság önbecsülése. Megszűnt a kapcsolat a múltunkkal, és aki ezzel foglalkozik, az nem ritkán fantasztának van bélyegezve. Szerencsére egyre többen vannak azok, akik szakítani akarnak ezzel a ránk kényszerített, káros irányzattal. Elsősorban nekik szól ez a könyv.

– Úgy tudom, az Akkon-sorozat és az Eretnek között vannak összefüggések.

– Szeretem a mély értelmű és többrétegű történeteket. Igyekszem is ilyeneket írni. Ezekben az a jó, hogy olvasója válogatja, mit lát bele. Ilyen az Akkon, és ilyen az Eretnek is, noha az utóbbi összetettségében lényegesen egyszerűbb. Az Akkonba súlyos filozófiát szőttem bele, ami ott lapul a sorok között. Valahol minden értelmet nyer, és minden mindennel összefügg.

Az Eretnek teljesen más céllal született − afféle szemhéjnyitogatónak szántam egy olyan világban, ahol hajlamosak vagyunk megfeledkezni az ősiségről. Mondhatnám azt is, hogy kísérleti regény. És hogy a kérdésre válaszoljak, igen, van kapcsolat a két sorozat között. Az Eretnek főhőse feltűnik A templomos lovagban és az Akkon ostromában is, sőt, nagyon is fontos szereppel bír. Ez Az inkvizítorban még csak nyomokban érhető tetten, de a készülő második kötetben már markánsan összeolvad a két történet. De megnyugtathatok mindenkit, bármelyiket is olvassa az ember, egyáltalán nem szükséges hozzá a másik történet ismerete. Persze azok, akik mindkettőt elolvassák, azok egy sokkal összetettebb történettel lesznek gazdagabbak. 

– Történelmiregény íróként mennyire tudsz a mai világból meríteni?

– Egy szerző, bármely időben is éljen, nem vonatkoztathat el a saját korától. Ez képtelenség. Úgy teszünk, mintha a régmúltról írnánk, de ez önámítás. Mai problémákat, mai fejjel vallott értékeket vizionálunk egy olyan korba, amiről lényegében semmi biztosat nem tudunk. Ugyanúgy, ahogyan a mai média részrehajló híradásiból is kitűnik, hogy melyik oldalhoz húznak, és mit akarnak sulykolni a társadalom felé, a régi korok krónikásai is torzítottak a történteken. Elég csak Rómára gondolnunk. Vad, barbár hunokról szól a történelem, akik emberhúst esznek, és letarolják az egész világot… Azután ugyanez a bélyeg várt a magyarságra is. De ma már tudjuk, hogy sokkal civilizáltabbak voltak a nyugatiaknál. Hasonló álnokság a Habsburgok ’48 utáni, magyarsággal szemben tanúsított politikája is.

Tehát történelmi regény ide vagy oda, semmi biztosat nem tudunk. Így kézenfekvő, hogy pusztán a mai világból merítve, a mai ismereteink alapján dolgozunk. Szerencsére az író nem történész, de azért jó, ha megvan a magához való esze. És a szíve, ha már a magyar történelemről ír. És ha ez a szív magyarként dobban, abból baj nem lehet.

– A XIII. századi életből mennyi a bebizonyított, fix dolog? Sok a feltételezés, vagy például a régészet a tárgyi emlékeken keresztül nagyobb szeletét látja annak a korszaknak?

– A folklór, az ornamentika, a népmesék lényegében változatlanok. Szépen nyomon követhetők egészen a távoli sztyeppékig. Könnyű felismerni az azonosságokat, de nem szabad abba a hibába esni, hogy csak azért, mert annakidején az iskolában nem úgy tanultunk valamit, mint ahogy logikus lenne, akkor az már azonnal elvetendő. Igenis megvannak a kapcsolatok, csak le kell dobnunk magunkról a ránk erőltetett béklyókat. És ha így teszünk, akkor egy gyönyörű, logikus felépítésű, mára már újnak tetsző világ tárul elénk.

– Az írók látnak dolgokat, és nem bírnák ki őket, ha nem írhatnák le. Ugyanakkor pont azért látják ezeket a dolgokat, mert írók. – Egyik íróismerősöm gondolata; te kibírnád, hogy ne írd le? J

– Ez így van. Erre már az Eretnek is jó példával szolgál. Eredetileg egyáltalán nem ezt a regényt terveztem. Ahogy az előbb említettem, először teljesen máson volt a hangsúly, és az, amire 5%-ot szántam, végül egy egész kötetet kapott. Egy jó ötlet, egy megkapó történet könnyen eltéríti az írót az eredeti elképzeléseitől. Most is érnek bennem ilyen ötletek, szeretném, ha sikerülne mindet megvalósítani.

Hiszem, hogy mindennek célja van, és nincsenek véletlenek. Egy véletlennek tűnő találkozás, egy elejtett mondat, egy apró esemény egész lavinát indíthat be. Az író fokozottan így van ezzel. Elég egy porszemnyi változás az életében, hogy másfelé irányuljon a figyelme − olyan lehetőségek felé, amelyek túlmutatnak a korábbi elképzeléseken. Utána elmerenghet, hogy vajon én akartam ezt? Én alakítottam így a dolgokat, vagy a történések mutattak mind ebbe az irányba? Olyan ez, mint a Mátrixban: vajon Neo akkor is lelökte volna a vázát, ha az Orákulum nem szól, hogy vigyázzon vele?

– Szerinted léteznek párhuzamos dimenziók? ;)

– Alsódombi Menyus. Ő a főhőse A Száznevű város című antológiádba írt novellámnak. Menyus átjár a világok, a párhuzamos dimenziók között. J Hogy én hiszek-e benne? Olyan sok mindenben lehet hinni. Miért ne hinnék ebben is? És közben ugyanígy tudok hinni az ellenkezőjében is. Amíg az egyik be nem igazolódik, addig hihetünk mindkettőben, nem igaz? És ugyanígy bármi másban is.

Menyus története egyébként úgy született meg bennem, hogy amikor a pályázati kiírás szerint hozzáláttam az íráshoz, rájöttem, hogy nincs fogódzóm, nincsenek konkrétumok a várossal kapcsolatban. Mi van, ha én királyi palotáról írok, más szerző meg majd köztársaságot emleget? Ez engem nagyon zavart. Így született meg Menyus, aki átjár a világok között. Párhuzamos dimenziókban bármi megeshet.

– Hol találkozhatnak veled az érdeklődő tömegek?

– Június 9-én 14:00 órától 18:00-ig a miskolci Erzsébet téren leszek a Történelmiregény-írók társaságának helyi tagjaival, valamint Kapa Mátyással, az egyesület elnökével, és Fábián Janka írónővel közösen, ahová szeretettel várunk minden kedves érdeklődőt egy kis beszélgetésre, és akár dedikálásra is. Másnap, azaz június 10-én 13:00 órától a budapesti Vörösmarty téren dedikálok a Gold Book Könyvkiadó pavilonjánál. Végül 12-én 16:30-tól szintén Miskolcon, a Tompa Mihály könyvtárban tartunk könyvbemutatót.

– Mi készül most, mit írsz legközelebb?

– Több vasat tartok a tűzben, modern történettől az ifjúsági regényig, készül néhány novella is. És persze ott van még az Eretnek második kötete is. De mindig ott van az előbb emlegetett véletlenek sora, amik nem várt lehetőségeket, és ösztönző pezsgést hoznak az ember életébe. Ugyan ki a megmondhatója, hogy miről írok legközelebb?

Para Celsus: Az idegen, aki erre járt

Két és fél órája jártam a várost, be-benézegettem az olcsó lebujok ajtaján, hajléktalan nők arcába bámultam közvetlen közelről, frászt hozva rájuk vagy szörnyű-illetlen, kacérkodó vihogásra késztetve őket – kapualjakba húzódva veszkődtem öngyújtóval-cigivel, pöffentettem idegesen a csillagos égnek a füstöt és leheletem párafelhőjét – időnként biztonságot keresve tapogattam ki zsebemben a csorba halászkést, kerestem elő a fém lapsüveget, csavartam le kupakját, nyaltam bele a scotchba – aztán káromkodtam egy keserveset, összecsapdostam tenyeremet, és folytattam végtelen körökbe vesző portyázásomat.

Sorozatgyilkos járta a város utcáit – a hivatalos szervek persze tagadták a dolgot, elvégre hogy beszélhetnénk gyilkosságról ott, ahol még a halál oka is ismeretlen? és miféle-fajta gyilkos képes úgy ölni, hogy szárazra szívja áldozatai testét, nem hagyva hátra mást, mint szikkadt bőrt, száraz izomrostokat és zörgő-koccanó csontokat? Vámpír? Ugyan már! – és a rend bátor őrei, a bádogjelvényes dekások elfordították arcukat, a szabályzatukba temetkeztek, a haláleseteket pedig egy „ismeretlen betegség” verdikttel átlökték a kórboncnokok és epidémia-szakértők asztalára – aztán mosták kezüket, műszak után itták sörüket – az eljövendő áldozatokra meg nem gondolt senki, leszámítva néhány magamfajta fantasztát és ködlovagot.

A lábam lefagyott, a kezem gémberedett – két és fél óra épp elég volt, hogy zsigereimbe is beegye magát az októberi éjszaka hidege – úgy döntöttem hát, megérdemlek fél óra szünetet, némi melegséget és egy kis lélek-lazító zenét.

Örök szerelmem-liebling-lokálom, a villogó cégér alatt, alagsor-sötétben megbúvó Neoncsillag túlhaladt pályája zenitjén – már csak a falakra függesztett képek emlékeztettek azokra az időkre, mikor a Ménkűkezű Melodious Thonk verte a billentyűket a zongorán, a dühöngőben meg élveteg művészhorda bomolt a bombasztik’ bibapra – előbb a Ménkűkezű maradozott el, ahogy felkapták a producerek-promóterek, koncert-lemezfelvétel-koncert taposómalmába egyre ritkábban fért bele a ’csillagbeli örömzene – és ahogy miszter Thonk felszívódott, úgy koptak le lassan a mániákus hipszterek, az író-fajzatok, beatköltők és pixie-frizurás, fiú-zakós, láncdohányos csajaik – a csillag-ragyogás megkopott, a termek kiürültek – nem telt belé sok idő, és szombat esténként is csak a pultnál kornyadozott néhány lecsúszott alig-értelmiségi és környékbeli melós, a boxok és asztalok többsége üresen várta a ki-tudja-mikori szebb időket.

Mint javíthatatlan-szentimentális alak, szívesen néztem le ide néhanapján – nem mintha olcsóbb lett voln’ más helyeknél, vagy a pult alól jobb pancsolt szeszeket csöpögtetett volna a sztoikus arcú, deszka-szikár csapos – de a stampedli töményem mellé ingyen kaptam egy adag nosztalgiát, bezzeg-régen-hangulatot – az ilyet többre tartottam bármilyen pucc-partinál vagy pia-felhozatalnál.

Éjféltájra járt az idő, mire lekeveredtem a csehóba – legutóbbi látogatásom óta a neoncégér egyik fele kiégett, és senki sem érzett magában erőt, se menedzser, se gondnok, hogy megmoccanjon, és kicserélje a halott fénycsöveket – sötétbe botladoztam hát le, és löktem be az ajtót.

Félház, ha lehetett – ahogy letettem magam és körbenéztem, az az érzésem támadt, a negyed népének üledéke gyűlt meg ebben a csendes, poshadt tóban – a szomszéd asztalnál három göthös egyetemista-forma dugta össze fejét egy palack savanyú importbor fölött, előttük könyvek, tollak, telifirkált papírok, tán vizsgára készültek vagy világmegváltó dráma-írásra – odébb koszlott öltönyt, foszlott kézelőt és hatodéve már nem divat csokornyakkendőt viselő, negyvenes fazon üldögélt, úgy festett, mint egy kibukott könyvelő vagy rossz útra tért lovi-pénztáros, izzadt, ivott, és megpróbálta szóval tartani és magába gabalyítani a pincérlányt, de olyan szakállas szövegekkel, annyira fantáziátlanul, hogy hallatára sírhatnékom támadt – a pincércica meg csak állt, kezében toll, notesz, hóna alatt óntálca, arcán a kivégzésre váró márkinők és hullafáradt gyapotszedő-asszonyok csendes beletörődése.

A sarkoban apró termetű, zsakettes férfi dőlt az asztalára – mikor petyhüdt szemhéja alól rám pislogott, megismertem, Mad Minor volt, a kiugrott zenekritikus és jazz-rajongó, aki évekkel azelőtt elvesztette állását, mert nem volt hajlandó valamelyik éppen futó Patty-Lou-Gloria-Rex-Frankie, vagy ki tudja, kiféle ócska sztárocska bakelitjéről tapsikoló kritikát írni – mikor észrevette, hogy észrevettem, kettőt biccentett, először felém, aztán egyet a színpadon árválkodó zongora irányába – ezzel, tudtam, el is mondott mindent, amit akart, vagy amit érdemesnek tartott – mert ő már évek óta olyan világban élt, ahol a zenén kívül minden csak bosszantó mellékzöngének és akadályozó körülménynek számít.

Magamhoz intettem a pincérlányt, Cutty Sarkot kértem meg egy doboz ’Strike-ot, és míg vártam a rendelésemre, egy levél reklámgyufát forgattam az ujjaim közt – Kitty Masszázsszalon, garantált felüdülés. Nyílt a mosdó ajtaja, angórakardigános, kurtaszoknyás, gesztenyebarna macska toppant elő, osont el az asztalok közt, huppant le dorombolva tömzsi kis legjobb-csúnyácska-barátnője meg egy üveg bor mellé. Ahogy belefeledkeztem a látványába, isten bizony, egy villanásnyi időre elcsábultam – francba a nyomozósdival, a hideg éjszakával, a sötét sikátorokkal és a testetlen veszéllyel, cuppanjunk rá az angóra-cicára, vagy hemperegjünk egy órácskát valami fülledt masszázsszalonban, olvassunk Baudelaire-t vagy Will Carlos Williamst, míg kombinéra vetkőzött, édes-romlott lányok gyúrják és gyömöszölik a hátunkat!

Csábultam, kábultam, már álltam volna fel, mikor az angóra-macska oldalt döntötte fejét, és a hangulatvilágítás furcsa fényjátékba kezdett a vonásaival – a csinos pofira árnyék-gödrök vetültek, a csillagszemek alá karikák gyűltek – szomorú halott-arc meredt rám vádlón, a poharak helyett fémhideg szikék csörrenését hallottam, a piás vendégek duruzsolása a halottkém szenvtelen mormogásává torzult, én pedig hirtelen elszégyelltem magam – míg franciaágyban heverésznék, valaki mást talán épp akkor löknének a morgue tepsijébe a kérges ápoló-kezek.

Tűnődésemből zaj rázott fel – a csehó végében mozgolódás támadt, egy nyúlánk alak ellökte magát a pulttól, kezét zsebre vágva, könnyed léptekkel felsétált a sztédzsre, derékból, mintegy mellékesen meghajolt a darvadozó szesztársaknak, cigarettát dugott szája sarkába, majd leült a zongora elé.

Az első pillanattól ismerős volt az arca, de nem tudtam hova tenni őt – koncertteremben láttam, vagy egy délvidéki, frankomán bordélyban játszotta a talpalávaló szvinget? folyami hajón találkoztam vele, vagy valami közép-nyugati nihil-cityből menekült nyugatra, szerencsét próbálni, karriert alapozni?

Erőltettem az agyam, ám hiába, kutakodtam az emlékeim közt, de pusztán lomokat találtam – aztán, mintha csak a sors akart volna segítségemre sietni, a zongorista beletúrt hajába, és ettől a mozdulattól hirtelen beugrott minden – Chet Ballardnek hívták a tagot, keleti parti bárzongorista volt, Lenny Tristano lelkes követője – minden hangzat a helyén, hibátlan akkordmenetek, pontosan másolt dallam és ritmika – csak ép az egyedi íz, a csipetnyi személyes mocsok hiányzott a túl-tiszta előadásából. Mikor legutóbb, egy tüzes-büdös, ötvenharmadik utcai lokálban a beatnik-bandával belefutottunk az egyik fellépésébe, a My Funny Valentine-ját hallva az a gondolatom támadt, hogy a szemüveges, Bill Evans-frizurás, skatulyából húzott Ballard az ágyba is csokornyakkendőben mászik, és még akkor sem veszi le a zakóját, mikor éppen meg akarja dögönyözni valamelyik sipítozó, hollywood-szépfiúságra-érzékeny rajongóját.

Meglepetésem többszörösnek bizonyult – egyrészt csodálkoztam, mi szél fújta át a kontinensen az otthon-bárban üldögélő, nyugodt vérű Chet-gyereket, másrészt utolsó emlékeimhez képest a zongorista egész alakja ziláltabbnak és valahogy élesebbnek tűnt. Nyakkendőjét elhagyta valahol, inge nyakát kigombolta, szokásos-jól szabott öltönyét nyűtt, tweed sportzakóra cserélte – még az arca, az alkata is szikárabbnak hatott, mint aki szűk, komor helyeken bujkált az utóbbi hónapokban.

Ballard lehunyta szemét, ujjait végigfuttatta a billentyűzeten, aztán tétován, tapogatózva lefogott pár hangot – hosszú másodpercek, üres ütemek teltek el, aztán megismételte, módosítgatta, formázgatta a töredéket – bal keze alól szinte öntudatlanul tört elő a basszus-szólam, egy mániákus-következetességgel ismétlődő, pár-hangos pattern, amibe a jobb kéz szeszélyes-rapszodikus módon szúrt közbe egy-egy csillámló hangfürtöt – a közönség neszelt, a kókadozó fejek felemelkedtek, a két pusmogó fruska elhallgatott, és a színpad felé hegyezte fülét. Ballard az egészből semmit sem vett észre – fejét lehajtotta, nagy levegőt vett, és hirtelen elhatározással, mint aki hosszas keresgélés után végre megtalálta a mondanivalóját, a billentyűk közé csapott.

Mindig is hittem a művészet, a zene hatalmában, abban, hogy érzékeket zavarhat össze vagy kavarhat fel egy jól sikerült alkotás – de akkor és ott úgy éreztem, a hangok a fizikai valónkra is hatással vannak – felkavarják a lokál állott levegőjét, megrendítik a falakat, átjárják testem, porrá omlasztják a szívemben lerakódott idegen anyagot.

Ballard őrjöngve esett be az egyik ütembe, megtorpant a másikban, görcsösen ismételgetett egy frázist, és épp egy pillanattal azelőtt fejezte le azt egy disszonáns ökölcsapással, hogy unalmassá válhatott volna – hanyagul odavetett akkordmeneteket szedett ízekre-arpeggiókra, hogy aztán pimasz-nyelvöltögetve, négy ütemben megidézzen valami hollywoodi sláger-giccset, akár ha kikacsintana ránk, hallgatókra, „na, ez kell, vagy inkább ez?” – azzal visszatért az idegborzoló, szív-felrázó muzikális őrülethez.

A pult mellől ekkorra előkászálódott egy teljesen elázott dobos is, beült a bőrök mögé, és mólésan-molyosan, csak per bebop, tolni kezdte a metrikus ütéseket a lábcinen, néha a lábdobon közbeszúrt egy-egy hangsúlyt – bár igyekezett szerencsétlenje, a játéka olyannak tűnt a zonograszóló mellett, mint sápadt holdvilág a verőfényes napsütésben, mint a sarki mosodáslány egy Botticelli-vénusz szomszédságában – nem ő volt gyenge vagy rossz – a másik bizonyult utolérhetetlennek. Ballard hátravetette fejét, összeszorított szemhéjai közül könnyek csordultak ki, ujjai alól végtelen-magasba szökő, sosem-volt hangsorok, dallam-töredékek, nem-is-létezhet-mégis akkordok törtek utat a valóságba – zenéje magával ragadott, szökellve-szikrázva rántott a csillagok közé majd ejtett a mélybe, hogy végül elandalodjak az utolsó akkordok váratlanul letisztuló harmóniájában.

Ahogy Ballard befejezte a dalt, a söntésen szétterült a néma csend – a csapos kezében megállt a törlőrongy és a pohár, a kibukott könyvelő-fazon kezében hamu-rúddá égett a cigaretta, a három összeesküvő főiskolás szájtátva meredt a zongoristára, az angóra-cica tenyerét az arcára szorította, és némán mozgatta ajkait. Lassú taps csattant fel – a hang irányába kaptam fejem, és megláttam Mad Minort, a kiégett lelkű, megvesztegethetetlen kritikust, ahogy talpra szökve, szálegyenesre húzott derékkal, szemében könnyekkel a színpad felé fordul, és összeüti tenyerét.

A következő pillanatban kitört az üdvrivalgás – poharak emelkedtek a levegőbe, a jazz-mániákus arcok egymást bökdösték könyökükkel, „ez mi volt, öcsém, hallottad?” – persze, hogy hallották, ittak, megborzongtak, nevettek, ott tülekedtek Ballard körül, a kezüket nyújtogatták felé, meg akarták hívni egy italra – az angóra-cica és barátnője áttörtek a rajongókon, szerelmetes szemekkel bámulták az est hősét, rebegtek neki valamit, hogy mit, azt nem tudom, a zaj elnyomta a szavukat – aztán már csak annyit láttam, hogy Ballard lepattintja a barátnőt, átkarolja az angóra-cicát, és kettesben kivonul vele a teremből.

Kínzó deja vu támadt bennem – ezt a képet láttam vagy elképzeltem már valahol, valamikor – mérlegeltem, finomítottam, újra- meg újrajátszottam, majd mint semmire sem jó kacatot, félredobtam. Mikor? Miért? – az elmémbe tóduló emlékfoszlányok – egy halott lány összeaszott arca, egy kockás harisnya, egy szakadt fülű retikül, egy tárca, néhány bankó és egy szamárfüles koncertjegy – mozaikká álltak össze, rideg pontossággal, visszavonhatatlanul – minden a helyére került.

Kirúgtam magam alól a széket, ököllel-két könyökkel törtem magamnak utat a hökkent vendégek között, asztalokon ugráltam át, székeket borítottam fel – kizuhantam a folyosóra, egy hangos döndüléssel becsapódó ajtó felé vetettem magam – lépcső, hátsó kijárat, macska menekült fújva és miákolva – felszedett térkövek, téglahalmok közt szlalomoztam, megbotlottam valamiben, egy feszítővas volt – felkaptam, és a fogam közt káromkodva, nekidühödve iramodtam a sikátor vége felé, ahol két pár láb zörömbölt fel egy négyszintes bérház otromba-széles tűzlépcsőjén.

A tetőn értem őt utol, a komor kémények, rozsdálló antennák, ott feledett kábelkötegek és feltarajosodott kátránypapír-lapok között – középen állt, fehér ballonkabátja világított az éj sötét kárpitja előtt, szemüvege lencséin megtört a holdfény, ettől úgy festett, mint akinek szeme helyén két fénykorong ragyog. Nem tűnt zaklatottnak, sem ijedtnek – lábával lassú-lusta west-coast cool-ritmust dobolgatott, jobbjával a feltámadó szélben összezilált Bill Evans-frizuráját igazgatta. Elmenekülhetett volna – zihálásom, bakancsaim dübörgése, a korlátnak csapódó feszítővas fémes csattanása messziről elárulta jöttömet – mégis bevárt engem.

– No lám… – Mikor látta, hogy levegő után kapkodva kétrét görnyedek, a feszítővasra támaszkodom, lépett felém egyet-kettőt, kezét zsebre dugta. – Csak nem a zene csalt utánam?

– Hol… hol a lány? – köptem a szavakat.

Az idegen fejével az egyik kémény felé bökött – az árnyékban fehér test hevert, öntudatlanul vagy talán halottan – nem, halott mégsem lehetett, a többiek száraz falevéllé aszott testéhez képest a felcsúszott szoknya alól kivillanó combokban, a kerek arcocskában túl sok volt az élet…

– Ne félj – szólt az idegen –, őt még nem… használtam fel. A zene vezetett ide? – ismételte hirtelen makacsul, szinte erőszakosan.

Végre lélegzethez jutottam – felegyenesedtem, kabátom ujjával megtöröltem a homlokomat, szememből kidörzsöltem a hideg szél előcsalta könnyeket.

– A zene. Ismertem a régi Chetet még keletről. Tisztességes bárzongorista volt, nem több, nem kevesebb. Amit viszont te műveltél ma este…

Nem folytattam – még most, évek távlatából, hideg-elemző szemmel méricskélve is küszködök, hogy szavakba öntsem a magam tökéletlen módján azokat a nem evilági harmóniákat és disszonanciákat – hogy is fogalmazhattam volna meg akkor és ott, forró fejjel és tüzes szívvel, a fülemben dübörgő vérrel, élethalál-harcra készülve?

Az idegen arcán mosoly derengett fel – tűnődő, melankolikus mosoly, mint a quattrocento faliképek angyalaié – kihúzta a zsebéből a kezét, feltűrte gallérját, végigsimította az arcát.

– Tudom, hogy nem hiszel nekem, de nem akartam bántani senkit sem. Annyi energiát szerettem volna elszívni, hogy életben maradhassak, amíg találok valami utat… odaátra. De van, amit nem lehet uralni. Ti úgy mondanátok, zsigerből jön. A zene, a vágy, az éhség… Kiszabadul az ellenőrzésem alól… Ami történt, jóvátehetetlen.

Előrébb léptem, megmarkoltam a feszítővasat, hogy kifehéredtek a bütykeim.

– Miért mindig nőket? Lányokat? Ha annyira idegen vagy, ha annyira más…

Széttárta karját – gesztusa annyira emberi volt, hogy kis híján megsajnáltam őt.

– Nem tehettem róla. Nem én választottam őket… nekem ti, férfiak és nők, egyformán különösek vagytok… Hanem ők engem. Nem tudom… – Oldalra biccentette fejét, egy tincs a homlokába hullott, szemöldökei közt függőleges ránc jelent meg. – Talán vonzónak találtak?

– És ezért hálából felzabáltad őket! – Közelebb léptem, a feszítővasat derékmagasságba emeltem – az idegen leeresztett kézzel állt, egy mozdulatot sem tett, hogy védje magát. Szél cibálta meg a kátránypapírt, kabátunk szárnyait. Rozsdabarna levél röppent el köztünk – az elmúlás első jele.

– Mit akarsz tenni? – kérdezte az idegen, és szórakozottan belerúgott egy tekergőző kábelkötegbe. –Igazságot szolgáltatsz? Szétvered ezt a testet? Feltámasztod a halottakat?

– Megakadályozom, hogy másokat is megölj!

A távolban vonat fütyült bele az éjszakába, kutya vonított fel, majd hallgatott el – aztán egy ideig nem hallatszott más, mint a szél dudorászása az antennák és vezetékek között.

– Nos, egy dologban igazad van – felelte végül csendesen az idegen. – Véget kell vetni az egésznek… valamilyen módon.

Lassú mozdulattal az arcához emelte kezét, és levette szemüvegét. A metamorfózis gyors volt és elkerülhetetlen – az idegen bal szemében ragyogás támadt, pupillája, írisze szétfolyt, mint a vízbe hullt festékcsepp – a fénylő szemgolyó kitüremkedett üregéből, csáppá, majd indává nyúlt, apró, fehér golyócskák szakadtak ki belőle, hulltak a földre, de ahelyett, hogy szétfröccsentek volna, egyben maradtak, akár a higany cseppjei. Az indák csak serkentek, duzzadtak egyre, összefonódtak és széthasadtak, lüktető, lumineszkáló szövedékké egyesültek, majd a fejem fölé magasodtak, szálai behálózták a szél- és esőmarta kátránytalajt, felkúsztak a kéményekre, behálózták a rádióantennákat, de az áradat még mindig nem ért véget – az egykori bárzongorista teste összelappadt, hasa, mellkasa szörcsögve esett össze, bordái roppantak, bőre alól elszökött az élet, ajkai szikkadt-száraz szirmokká húzódtak vissza, az arcára dermedt mosoly nyugtalanító koponya-vigyorrá torzult.

És a kiürült báb felett ott lüktetett és ragyogott a idegen – levetve hús és bőr köpenyét félelmetesen törékenynek és átlátszónak tűnt – testének árvalányhaj-szálai, karcsú akantuszindái lassan hullámoztak a szélben, meg-megrezzentek, ha odalent csörömpölve elhúzott egy autó, és gyorsan-izgékonyan húzódtak hátra ott, ahol leheletem érte őket.

Néha csak egy pillanaton múlik az élet – ha egy másodperccel tovább bámulom a jelenést, menthetetlenül a rabja leszek, és tehetetlenül, a varázslattól megbabonázva hagyom, hogy azt tegyen velem, amit csak akar – az életemet az a másodpercnyi sietség mentette meg.

A ragyogó szálak ostorrá csavarodtak, lendületet vettek, és felém csaptak – bénultságomat lerázva ugrottam félre, gurultam be egy kémény mögé – szemem sarkából még láttam, ahogy a felszakadt kátránypapír-borítás darabjai szerteszét repülnek, a lény pedig támadásra készülve újrarendezi és -alkotja magát. Segélykérően néztem szét, fegyvert kerestem, valamit, bármit, ami többet ér, mint a kezemben szorongatott, hitvány feszítővas, vagy a zsebemben lapuló, csorba kés… Hátam mögül, a lény felől sistergő-lüktető zaj hallatszott, amibe karistoló hang vegyült, mintha tucatnyi kéz kaparná a tetőt.

Összecsavart, ujjnyi vastag kábel kötegén akadt meg a tekintetem – gondolat cikázott át az agyamon, elég őrült, hogy csak kétségbeesésemben jusson eszembe, és elég őrült ahhoz is, hogy sikerüljön.

Kapkodó mozdulatokkal, átkozódva csomóztam rá a kábelt a vasra, fogam összeszorítva ugrottam elő a kémény takarásából – az idegent meglephette az attak, mert egy pillanatra megdermedt – épp elég időt hagyott, hogy a fényes-fehér szövedékbe döfhessem a feszítővasat.

Fehér, se-folyékony-se-szilárd anyag fröccsent a betonra, mint az avas sperma – a vas felszakította a puha szövetet, hossza feléig belehatolt, szálakat, indákat roncsolt, végül elakadt valahol mélyen, az összesűrűsödő idegen anyag labirintusában – végéről, mint a bálnavadászok szigonyáról, sötéten lógott a rácsomózott, sodrott fémkábel.

A lassan lüktető lénynek nem volt semmilyen felismerhető testrésze – nem volt keze, lába, arca, szeme, szája, egyetlen porcikája sem, amelyről leolvashattam volna érzelmeit – mégis, meg mertem volna esküdni, hogy az idegen a maga mélázó módján mulat az erőfeszítésemen.

„Engem ennyivel nem pusztíthatsz el, te szegény…”

Csápjai lomhán, a biztos győzelem tudatában indultak meg felém – mozgásukban immár nyoma sem volt az előbbi kiszámíthatatlan-sebes agressziónak.

„Vége van, ember. Sajnálom.”

Tudtam, hogy egyetlen esélyem és pusztán pár másodpercem maradt. Sarkon pördültem, a tető széle felé vetettem magamat – éreztem, ahogy mögöttem megfeszül az idegen teste – és a kezemben szorongatott dróttekercset egy széles mozdulattal ledobtam a mélybe.

A kábel zuhantában kibomlott, hurkai sustorogva terültek szét, csapódtak neki a tűzlépcső peremének, kaptak gellert egy párkányon, ütődtek a szemközti ház homlokzatának – végül rácsavarodtak az utca hosszában kifeszített villanyvezetékre.

Görcsös rángás futott végig az idegen testén, szikrák pattogtak, égett bűz áradt – a feszítővas ütötte seb környékén sorvadásnak indult, elfeketedett és szénné vált a lény húsa, csápjai végén, mint Szent Elmo tüze, fénycsóvák gyúltak – és a vonagló, sistergő, pusztuló masszából mélyről induló, hallhatatlan magasságokba emelkedő vonyítás tört elő.

Fél percig, ha tartott a haláltusa – biztonságos távolból, egy kémény fedezékéből figyeltem az ide-oda csapkodó, lassan erejét vesztő testet, hol a számra tapasztottam a tenyeremet, hol az öklömet harapdáltam, hogy visszagyűrjem a fel- feltörő hányingeremet – mikor elült a zaj és csitult a mozgás, lassan az alaktalan szénkupaccá égett idegenhez léptem, egy ócska deszkadarabbal meglöktem, lássam, tényleg halott-e – csak ekkor hagytak cserben az izmaim.

Negyed óra kellett, hogy összeszedjem magam, felnyaláboljam az ébredező angóra-cicát, aki boldog tudatlanságban alélta át az egész históriát – és újabb negyed óra, hogy visszabotorkáljak vele a bárba. Kérdéseire csak zavart mormogással feleltem, és amint lehet, leléptem mellőle, a barátnője gondjaira bízva őt – mit is mondhattam volna? És ha el is mondom, hogy is hihette volna el?

A rendőrség egy ideig vizsgálódott – beszállíttatták Ballard maradványait, kikérdeztek engem, a lányt, a vendégeket, majd az egész ügy zavart hallgatásba fúlt – a rend őrei a sorvadt maradványokat vizsgálva még azt sem tudták megállapítani, hogy egyáltalán bűncselekmény történt-e.

Sok idő telt el azóta, de az idegen és koncertje emléke bizonytalan időközönként újra és újra visszatér – néha sorra járom a jazz-klubokat, hallgatom a jobbnál-jobb imprókat, a veszekedett tenorszaxofonosokat, villámkezű zongoristákat, döntögetem egymás után a Cutty Sarkokat, és elfüstölök egy egész doboz Strike-ot, kisestélyis, kicsípett félvilági kokottok fenekét paskolom, harisnyakötőjüket bogozom – mégis úgy érzem, valami hiányzik, valami, amit egyszer, rövid ideig birtokoltam, és amit azóta sem találok sehol.

Ezeket az estéimet általában a Neoncsillagban végzem – a vécét ölelem vagy az asztalom lapjára rajzolgatok piás ujjal, és gondolkodom egyre.

Minél többet hányom-vetem a dolgot, annál biztosabb vagyok benne, az idegen azt akarta, hogy elkapják – egyedül, egy sivár, ismeretlen partra vetve, ahol életét csak mások halála révén tarthatta fenn, tudta, hogy előbb-utóbb leleplezik, és pusztulnia kell – elébe ment hát a sorsának, és csak annyi könnyebbséget akart, hogy olyan végezzen vele, aki képes megérteni őt – koncertje egyszerre volt segélykiáltás, beismerő vallomás és fogat összeszorító daccal odavetett kesztyű.

Zárórakor, a pultra dőlve, utolsó whiskymet kortyolgatva az jár a fejemben, hogy az idegen végül elérte célját – és az, hogy valahol létezik egy világ, ahol minden koncert olyan, mint az az utolsó Neoncsillag-béli, és ahol a zongoristák lelkén nem száradnak életek – fizetek, kilépek a bárból, és abban bízom, hogy a sarkon túl vár rám az a különös, izgató, idegen birodalom.