Maggoth: Kis kedvencek gyilkosa

Carl besétált a Lincoln bárba, és felmérte a terepet. Választott hivatásában első számú szabálynak számított az óvatosság, habár ő nem igazán tartozott a bérgyilkosok elitjébe. Az egyik eldugott sarokbokszban megpillantotta a megrendelőt, aki az előzetes megbeszélésekhez híven sötét öltönyt viselt, aminek a mellényzsebében hófehér díszzsebkendő virított.

Carl odaballagott hozzá, és az internetes álnevén bemutatkozott.

– Cassius vagyok – tudatta kliensével –, maga pedig nyilván Parick.

Üzletfele felsóhajtott.

– Az csak egy elírás, igazából Patricket akartam nicknévként megadni, de amikor létrehoztam az új felhasználót, valamiért nem működött a nyavalyás t betű a klaviatúrán.

Carl legyintett.

– A Parick legalább nem olyan mindennapi név.

Amikor a pincér megjelent az asztaluknál, az ügyfél egy vodkamartinit kért, a bérgyilkos pedig rendelt egy scotch-ot. Csendben ültek, amíg az ital megérkezett, akkor viszont a megbízó tett egy elhamarkodott mozdulatot, amitől a pohara a padlóra zuhant, és ezer darabra tört. A pincér intésére a személyzet egy tagja eltávolította a maradványokat. A ház felajánlotta, hogy Parick ingyen kap egy másik vodkamartinit, ő azonban meggondolta magát, és némileg ellenszenves mosollyal visszautasította az ajánlatot. Carl alig várta, hogy véget érjen a zavaró közjáték, és amikor ez végre bekövetkezett, belekortyolt a whiskyjébe, majd rátért az üzletre.

– Beszélgessünk kicsit az áldozatról! – javasolta. – A képek, amiket átküldött, nem sok mindent árultak el róla.

Parick homloka elfelhősödött.

– Ne tévessze meg az ártatlan külső – fortyogta ingerülten –, az a kis dög maga az ördög, ráadásul nem kilenc élete van, hanem legalább kilencvenkilenc! Lehet, hogy maga Belzebub vigyázz rá, nehogy egy szőrszála is meggörbüljön!

Carl igen hamar rájött, hogy képtelen embert ölni, ám ez a tény korántsem tántorította el a bűnözői pályától. Felfedezni vélt ugyanis egy eddig még kiaknázatlannak tűnő piaci rést: a kis kedvencek hatékony kinyírásával egyetlen, magát professzionálisnak valló ítéletvégrehajtó sem foglalkozott.

Carl úgy vélte, számára tartotta fenn a sors ezt a lehetőséget, mivel a lelkifurdalása nyomtalanul szertefoszlott, ha egy gyanútlan háziállatot kellett eltennie láb alól. Első pillantásra még ő maga is kissé nevetségesnek találta a saját felvetését, ám igen gyorsan kiderült, hogy rengetegen szeretnének megszabadulni úgy egy dédelgetett kedvenctől, hogy ők maguk tisztának és ártatlannak tűnhessenek.

Tudniillik az apró, szőrös, tollas vagy pikkelyes cukiságok módfelett gyakran a fejlődésnek induló kapcsolatok legfőbb kerékkötőiként funkcionáltak. Carl jó néhány esetet fel tudott volna idézni a praxisából, amikor egy ölebnek azért kellett diszkréten a mennybe mennie, hogy a vakarcs által zsigerből gyűlölt hódoló közelebb férkőzhessen szíve hölgyéhez. Maximálisan megértette a dolgot, mivelhogy még a legelszántabb udvarlónak is nehezére esett úgy érvényesülni, ha csábítás közben egy tűhegyes fogsor csattogott a bokája körül. Ráadásul az okvetetlenkedő jószágok eltaposása sem tűnt járható útnak a női szívek meglágyításának tekintetében. Ellenben egy véletlen baleset, melynek során Fifikét váratlanul kivasalta egy elvetemült gyorshajtó, jóval élhetőbb megoldásnak tetszett.

– Értem – bólogatott Carl –, de lényegében miért is akar megszabadulni Smokeytól?

– Kérem, én már évek óta teszem a szépet az özvegynek, és végre kezdett úgy tűnni, hogy lassacskán beérik a gyümölcs. Erre egyszer csak jött ez a kivénhedt, dagadt dög, és se szó, se beszéd letaszított a második helyre. Ez még nem lenne baj, de sajnos allergiás vagyok a macskaszőrre. Ki akarna heves tüsszentési rohamok és patakzó nyálfolyamok között élni, míg feldobja a talpát az a bestia?

– Világos – vágta rá a bérgyilkos. – Viszont ahogy kivettem a szavaiból, tett néhány bátortalan kísérletet az áhított folyamat meggyorsítására.

Parick elfintorodott.

– Néhányat? – kérdezte felháborodottan. – Vagy fél tucatszor próbáltam azt a dögöt kinyiffantani, de semmi eredménye. Olyan, mint a horrorfilmek maszkos sorozatgyilkosai, akik akkor se purcannak ki, ha felnégyelik őket, utána pedig leöntik benzinnel, majd felgyújtják a maradványaikat!

– De hogyan lehetséges ez?

– Fogalmam sincs. A legutóbb egy ólomládába zártam a kis rohadékot, és úgy, ahogy volt, beledobtam a Hack–folyóba, mégis előbb hazaért Mrs. Finchez, mint én. Kevertem már gyorsan ölő mérget a száraz kajájába, állítottam neki hurokkelepcét, vermet, tankcsapdát, de mindent megúszott. Smokey szerintem egy túlvilági dög, és a macskaalak csak álca. Akárhogy legyen is, úgy döntöttem, ideje szakemberhez fordulni, aki garantáltan pontot tesz az ügy végére. A dark neten találtam magát, és egészen meggyőzőnek tűntek a referenciái. Hát, most bebizonyíthatja, hogy nem túlzóak az önnel kapcsolatos híresztelések.

– Oké – adta meg magát Carl. – A cica származási helyéről tudunk valamit?

– Mrs. Finch a Durrell Állatmenhelyről hozta ki úgy két hónapja, amikor úgy érezte, hogy a hátralévő életét macskás vénkisasszonyként fogja leélni, de ennél többet nem tudok róla.

– Biztonsági rendszer, kulcsok, riasztó kód?

– A hölgy otthona be van kötve egy műholdas távmegfigyelést végző céghez, de leírtam a kombinációt, amivel kiiktathatja a riasztót, és bejuthat a házba. Hoztam kulcsmásolatokat is, a behatolással tehát nem lehet semmiféle gondja, különösen péntek délután nem, amikor őnagysága elvonul a szokásos jógaedzésére.

– Pompás – hunyorgott a bérgyilkos elégedetten ügyfelére. – Máris úgy veheti, mister, hogy a kandúr napjai meg vannak számlálva!

– Köszönöm – mondta hálásan Parick –, de nagyon szeretném, ha a dolog szerencsétlen balesetnek látszana. Ez megoldható lenne?

– Természetesen – vágta rá Carl. – Smokeynak igen pechesen fog alakulni a legközelebbi péntekje.

Mivel még csaknem negyvennyolc órája maradt a D-napig, Carl a célpont megfigyelésével töltötte az időt. Az csak egy átlagos, öregedő, túlsúlyos kandúrnak tűnt, némi fehér maszattal a mellkasa tájékán, ezért a férfi arra gyanakodott, hogy Parick a sorozatos kudarcoknak köszönhetően erősen túlmisztifikálta az állat képességeit. Smokey a fajtájabeliek megszokott életét élte: naphosszat bútorokon heverészett, időnként puszta hobbiból törékeny tárgyakat vert le és/vagy dobozokban bujkált.

A bérgyilkos felderítőmunkáját a szemben lévő ház felső emeletéről folytatta, melynek lakói éppen két hónapos világkörüli úton jártak. Ennek a villának valamivel nagyobb kihívást jelentett megszerezni a kódjait, de Carl egy hacker cimborája, bizonyos Rolf révén viszonylag simán hozzájuk jutott. A bérgyilkosnak, miközben szemmel tartotta a földszinten tespedő, testes, itt-ott ritkuló szőrű macskát, sajnálatos módon nem sikerült teljesen kizárnia a tudatából az otthona teraszán napfürdőző Mrs. Finch látványát, aki már nem csak az első, de a másod és harmad virágzásán is túljutott.

Az éltes hölgy ennek ellenére nem takargatta hervatag bájait, mi több, a laptopjával vagy a dark netet, vagy mindenféle párkereső oldalak ajánlatait bújta. Ezt Carl természetesen szintén Rolftól tudta meg, ahogy azt is, hogy a huncut özvegy előszeretettel keresi macskakedvelő, fiatal férfiak ismeretségét. Ez egyáltalán nem kecsegtetett kellemes kilátásokkal Parick terveire nézvést, tehát Carl úgy döntött, mihamarabb kiiktatja Smokeyt, hogy a matróna ilyesféle partnerválasztási opciói okafogyottakká váljanak. A megfigyelés során a molett kandúr néhányszor peckesen keresztülmasírozott Mrs. Finch laptopjának klaviatúráján, de gazdája szemmel láthatóan megszokta már a rebellis négylábú arrogáns viselkedését, mert egyetlen egyszer sem vágta nyakon renitens megmozdulásaiért.

Aztán eljött a pénteki jógalecke és a végső leszámolás napja. Carl nyomban átment a szomszédba, amint Mrs. Finch felkerekedett, hogy hódoljon kedvenc időtöltésének. A kora délutáni forróságban senki sem lézengett az álmos hangulatú környéken, aki e jelenet szemtanújává válhatott volna. Carl már kész tervvel érkezett, úgy gondolta, belefojtja a jó öreg Smokey urat az özvegy birtokán található, feszített víztükrű úszómedencébe. Kis kedvencek gyilkosaként korán megtanulta, hogy mindig a legegyszerűbb megoldás egyben a legcélravezetőbb is.

Fennállt természetesen a lehetősége, hogy a menhelyről kiszabadított cica a bizalmatlan teremtmények táborát gyarapítja, de úgy vélte, egy kivénhedt kandúr nem jelenthet versenytársat számára. A bérgyilkos tudta, hogy célpontja szokás szerint inkább a légkondicionált villa belsejében hűsöl, minthogy a kint tomboló hőségben aszalódjon.

Carl előhúzott a nála lévő sporttáskából egy altatópisztolyt, és óvatos felderítésbe kezdett. Nem tartotta túl kockázatosnak elkábítani az állatot, mivel eddig még egyetlen gazdi sem követelt boncolást kedvence elvesztését követően. Úgy érezte, messzemenőkig humánus eljárás a részéről kiütni a macskát, mielőtt végleg megvonná tőle a légzés előjogát.

A férfi a villa tágas előterében rögtön megpillantott egy nagyobb kartondobozt, ami kiváló rejtekhelyül szolgálhatott Smokey számára. Cserkésző őserdei ragadozóként odaosont, aztán nesztelenül belesett a tetejére vágott nyíláson, de a jól táplált jószágnak hírét hamvát sem látta. Ekkor a feje fölül szemrehányó nyávogás hallatszott. Amikor a zaj irányába kapta a tekintetét, egy pillanatig láthatta az emeleti lépcsőkorlát tetején tovairamodó macskát. A gömbölyded kandúr hebehurgya vágtája közben akaratlanul lerúgott egy díszítőelemként elhelyezett, kisebb porcelánvázát, amely egyenesen a bérgyilkos homloka felé száguldott.

Óh, ne már! – gondolta Carl izgatottan, aztán a pusztulásba taszított műtárgy a homlokának vágódott, és darabokra tört. Kábán nekiszédült a lépcsőfeljárónak, miközben a szemére vörös fátyol borult. Megvolt az első vér, noha nem egészen erre számított. Az áldozatul esett váza maradványai nem túlzottan zavarták, a macskafélék hétköznapi esetben is gyakran levertek értékes dolgokat. Dühösen felfelé indult, ám mielőtt az emeletre ért volna, Smokey visszafelé elsuhant a lába mellett, és a földszintre rohant. A bérgyilkos bosszúsan megperdült, és utánaeredt.

A kandúr tőle szokatlan frissességgel kitört a teraszra, és eliszkolt úrnője napozóágya mellett. Carl fújtatva követte a kandúrt a kertbe, és igyekezett ellenfele bundájába ereszteni a pisztoly tárjában lapuló altatólövedéket. Az elsüvített Smokey busa feje mellett, és egy bokorba vágódott. A közben jókora előnyt szerző állat felugrott a medence közelében álló kisasztalra, és a lapján pihenő laptop billentyűzetére telepedett. Carl lassan felé araszolt, és igyekezett a tekintetével a géphez szögezni a négylábút. Az unott képpel nyalogatni kezdte magát, szemmel láthatóan esze ágában sem volt tovább menekülni.

– Jó cica – mondta erőltetett barátságossággal a férfi, miközben egyre közelebb ért. – Meg ne moccanj, te bolhafészek!

A kandúr látszólag engedelmesen várta, ám épp a döntő pillanatban, amikor Carl begörbített ujjakkal fölé tornyosult, hogy nyakon csípje, kecsesen elrugaszkodott, és felrúgott egy vízzel teli üvegkancsót. Az árnyékra vetődő bérgyilkos az asztalra zuhant, a kiömlő víz pedig a kivilágosodó képernyőjű laptop billentyűzetére zúdult. Hatalmas szikrázás támadt, miközben a férfi kétségbeesetten rángatódzni kezdett. A haja az égnek meredt, szemgolyójából apró elektromos kisülések pattogtak. Végül a gép tökéletesen kiégett, a bérgyilkos pedig élettelenül elvágódott, mint egy fadarab.

A hazatérő Mrs. Finch természetesen nyomban hívta a rendőrséget, amikor megtalálta az úszómedence közelében heverő vadidegen holttestet. A kiérkező nyomozók felvették a jegyzőkönyvet, és gondoskodtak a néhai elszállíttatásáról. Az özvegy a hatóságok távozása után villája nappalijába vonult macskával, és várakozóan fixírozta az állatot.

A kandúr végül megtört tekintetének súlya alatt, csinált néhány bukfencet, és a következő pillanatban már a lesütött tekintetű Parick toporgott a helyén.

– Mondd csak, kedves famulusom – tudakolta Mrs. Finch –, muszáj volt épp a laptoppal kinyírni azt az idiótát?

– Sajnálom – mondta bűnbánóan Parick –, rögtönöztem.

– És összetörted a kedvenc díszvázámat is – folytatta szemrehányóan az idős hölgy. – Szerencsédre nem haragszom, mert ez a Cassius nagy gazember volt, akinek sok védtelen teremtmény vére tapadt a kezéhez.

– Igen – helyeselt lelkesen a boszorkánysegéd –, és amúgy is ott van a hálóban az asztali gép!

Az özvegy bólintott, aztán átsétáltak az említett helyiségbe, és bekapcsolta a komputert. Mrs. Finchet igazából úgy hívták, hogy Eufrozina Salazar, a Déli Végek Jó Boszorkánya, de ezt a nevet túlzott hosszúsága miatt csak igen ritkán használta. Állatokat érő atrocitások után kezdett kutatni a világhálón, és hamarosan megragadta a figyelmét néhány hír egy New York-i fogorvosról. A fickó előszeretettel posztolt magáról olyan képeket az instagramon, amelyeken egy általa lelőtt oroszlán társaságában feszített.

– Nos – fordult Mrs. Finch a famulusa felé –, azt hiszem, itt az ideje megcsináltatnunk a lyukas fogaidat.

A válaszként felhangzó oroszlánüvöltés felért egy belegyezéssel.

Czinkóczi Krisztina: Kalamona

Azon a nyáron nem volt szél a városban.  Márpedig a szél olyan, mint a szeretkezés: nem is képzeled, mennyire tud hiányozni, míg egyszer csak nincs több belőle. Többször beharangozták a szmogriadót, és bár a hőmérő higanyszála ritkán szökött harminc fok fölé, a meleg mégis elviselhetetlen volt. Fülledt, áporodott. Ilyenkor az ember már tekereg kínjában, minden ruha kényelmetlennek tűnt, és a hűsítőnek remélt víz állott. Két hónapja nem esett egy csepp eső sem, a levelek kókadtan, porosan csüngtek a fákról, de még az utcákat, lépcsőket, korlátokat is por lepte. Ez nem olyasmi, amit az ember észrevesz – egy kis por, túl finom is ahhoz, hogy föltűnjön. De nekem feltűnt az oka: annyi légmozgás sem volt, hogy a porszemcséket a levegőben tartsa.

És azon a nyáron keresett meg a fiú. Tamásnak hívták, és valójában közelebb állt a harminchoz, mint a húszhoz, de akkor is csak egy srác volt. A pólóját képregény-kockák díszítették. Deszkás nadrág egészítette ki a szerelést és tornacipő, aminek még sosem volt rendesen bekötve a fűzője. De a legtöbbet mégis a srác szeme mondott; ártatlanságot, csodavárást. Egy kávézóba beszéltünk meg találkozót, és leültünk a ventillátor elé, ami hiábavalóan próbálta felkavarni az állott levegőt.

– Maga olyan izé, nem igaz? – tért rögtön a lényegre.

– Gondod akadt egy különleges teremtménnyel? – kérdeztem vissza.

Nem mintha nem látszott volna rajta, az örökifjúnak kalibrált arc olyan kelletlenül viselte legfrissebb vonását, a koravénséget, mintha egy rózsán hirtelen szőr nőne. Láttam már eleget ezt az arckifejezést. A legtöbbször hullákon.

– Ja – válaszolt Tamás. – A csajom az, Flóra. Vagyis inkább én vagyok az ő pasija, ha érti a különbséget.

– Mesélj el mindent! – dőltem hátra.

– Fél éve járunk, és két hónapja hozzá cuccoltam. Korábban nem is nagyon volt gond, tudja, csak olyan kis hepajok, amik minden kapcsolatban. Hova mész, kivel voltál, szeretsz-e még, meg a többi csajos baromság.

Erre csak a szemöldökömet vontam fel, ki vagyok én, hogy megmondjam a srácnak, hogy ez a tini filmekből vett duma rohadtul nem igaz a valódi nőkre? Szegénykém valószínűleg még egyet sem látott közelről.

– Volt pár húzós dolga is persze – folytatta a srác. – De tudja, azt hittem, hogy olyan izéje van… kedélyingadozása a depi miatt.

– Depresszió?

– Hát persze, minden kiscsaj depis. Tudja, nyálas versek meg ilyesmi.

– Értem. – Ezúttal még a szemem sarka sem rándult meg. – De aztán rájöttél, hogy mégsem depresszió?

– Ja. Merthogy frankón nem emlékezett dolgokra. Nem csak hisztiből úgy csinált, hanem inkább mintha nem is ugyanazzal a csajjal beszélnék, sőt…

– Néha mintha nem is nővel beszéltél volna, hanem férfival? – segítettem.

A fiú bólintott, és enyhén elvörösödött. Már értettem, miért nem hagyta ott rögtön: valahol bejött neki ez a szituáció, de ezt persze ő sem tudta. Nem akarta tudni.

– És voltak még fura dolgai – sietett Tamás tobábblépni. – Például egyszer sétáltunk, ő meg hátrafordulva magyarázott valamit, aztán megtorpant. Tudja, mintha tudná, hogy van előtte valami.

– És volt előtte valami?

– Nem. Kikerülte azt a helyet úgy, hogy oda se nézett. De nekem fura volt, tudja. Csak hetekkel később olvastam róla véletlenül, hogy pontosan ott állt egy kőkereszt, azon a helyen. Ötven évvel ezelőtt átrakták máshova. Meg ott voltak az ajándékok…

– Mindig az, amire vágytál. Akkor is, amikor még magadban sem fogalmaztad meg.

– Pontosan! Maga aztán vágja a témát!

– Igyekszem.  Rövidítsük is le. Néha eltűnt, és sose mondta meg, merre járt, egyszer örült valaminek, később rühellte, mondott valami fontosat, aztán azt állította, hogy ilyesmi sose hagyná el a száját…

A srác olyan hevesen bólogatott, hogy elálló füle szinte csapkodott belé.

– Egyetlen növény sem marad meg a közelében – folytattam. – És képtelen bármit alkotni, még egy rántottát sem.

– Most hogy mondja…

– Akkor ugorjunk is arra, hogy mit láttál vagy tudtál meg, amitől megjelentek azok az ősz hajszálak a halántékodon.

– Nebasz! – nyúlt oda a fiú. – De végül is mindegy.

– Igen, kisebb bajod is nagyobb ennél. Szóval?

– Szóval egyre többet voltam Flóránál. Nagyon állat lakása van, egy régi víztoronyban, amit helyrepofoztak. Aztán meg már haza se nagyon mentem, nem hívnám igazi összeköltözésnek.

– Ott ragadtál, mint légy a hálóban.

– Ja, nagyon úgy! Azt mondta, övé a második emeleti lakás, alul a lépcsőház van meg tárolók, aztán egy üres lakás, fentebb meg nem tudja, kik laknak. Engem meg nem is érdekelt, tudja?  Sose láttam szomszédokat, de amúgy se nagyon dugtuk ki az orrunkat, ha nála voltunk.

Ennél a pontnál a srác ismét elvörösödött. Valószínűleg még szűz volt előtte.

– Kulcsot valahogy sose sikerült másoltatni – folytatta. – Mindig megvártam a ház előtt, ha hamarabb értem oda, vagy addig elmentem bevásárolni. Az első gyanús dolog az volt, amikor egy este egy csomó cuccal mentem oda, és amikor kipakoltam, azt mondta, most elmegy itthonról, de csak egy órára. Miután lelépett, rájöttem, hogy valami benn maradt a kocsiban, úgyhogy leszaladtam érte. Az ajtókat kitámasztottam egy kartondarabbal. Amikor visszatértem, láttam, hogy az alsó lakásban ég a villany. A lépcsőházban pedig ott találtam Flórát. Kérdeztem, mit keres ott, ő meg azt válaszolta, hogy a szomszédoknál volt. Mondtam, hogy de az a lakás üres. Erre azt válaszolta, hogy ja, igen, nem laknak benne, de a tulaj most itt volt. Nem kérdeztem többet, de amikor visszamentünk a lakásba, rögtön kimentem a külső körfolyosóra azzal, hogy elszívok egy cigit. Elsétáltam egy darabot, és áthajoltam a korláton, hogy rálássak a lenti ablakokra. Nem szűrődött ki fény, a bekötőúton pedig csak az én autóm parkolt, ahogy mindig, sehol semmi mozgás. Pedig az alatt a fél perc alatt nem mehetett el a tulaj.

– És mikor találtad meg a kulcsokat? – szóltam közbe.

Tamás egy darabig csak elnyílt szájjal meredt rám, aztán némán felállt, és kiment a mosdóba. Gondoltam, adok neki öt percet, hogy összekapja magát, de szerencsére két perc múlva már vissza is tért. Nagyon igyekezett úgy tenni, mintha természetes szükségletei szólították volna az imént. Lazának tetsző mozdulattal visszaült a helyére, és úgy folytatta, mintha abba sem hagytuk volna:

– Csak tegnap találtam meg a kulcsokat. Nemsokára lesz az öcsém diplomaosztója, és úgy emlékeztem, az ünnepi cipőmet is átvittem valamikor. Szóval kerestem a cipőtárolóban, és arrébb dobtam a barátnőm téli bakancsát. Megcsörrent benne valami. Tudja is… hát szóval nem ragoznám. Rögtön arra gondoltam, hogy itt valami suskus van, eszembe jutott az üres lakás. Gondoltam, kipróbálom. És naná, hogy az egyik kulcs nyitotta az ajtót. Bementem és körülnéztem. Na most Flóra lakása olyan otthonos volt, tudja, aranyszínű, faragott székek, meg színes szőnyegek, nagy tükrök, ilyesmi. Az az üresnek mondott lakás is be volt rendezve, de egészen máshogy. Nehéz elmondanom, de olyan érzésem volt, mintha valami alapvetően hiányozna. A bútorok drágának tűntek, brokát, bőr, sötét fa. De a falak csupaszok voltak, sehol egy kép, egy dísz vagy fénykép. Minimalistának mondanám, de nem azért, hogy szép legyen, hanem mintha a tulajnak egyszerűen nem jutott volna eszébe, mitől lesz otthonos egy hely. Semmi nyoma családnak, barátoknak, hobbinak, de még érzelmeknek sem. Mintha valaki emberré tenne egy varánuszt, aztán meg rábízná egy lakás berendezését. Nem értettem, hogy miért van a barátnőmnek kulcsa egy idegen ember lakásához. Talán egy szeretőre gondoltam volna, ha nincs ott a többi kulcs…

– A fenti lakásokat nyitotta?

– Igen. A fölöttünk lévő megint másmilyen volt. Itt már igyekeznem kellett, mert nem tudtam, a csajom mikor jön vissza. És az a hely… Egyszerűen átláthatatlan volt. Nem igazán rendetlen, hanem inkább… esetleges. Mint mikor nemrég költöztél, és még semminek nincs helye. Csakhogy itt rengeteg cucc volt kipakolva, mintha a tulaj folyton elfelejtené, hogy mire valóak a dolgok, és csak úgy lerakná őket az első szimpi helyre. Láttam egy jégkocka-tartót egy hatalmas üvegvázában, a csillárról nadrágszíj lógott, a szőnyeg közepén egy használt pohár, a dohányzóasztalon viszont egy vécékefe… Kaotikus, rendszer nélküli, de tiszta, tutira nem trehányságból volt ilyen. De leginkább az sokkolt, hogy megpillantottam a barátnőm egyik farmerját a sarokban.  Kezdtem belefáradni ebbe az egészbe, arra gondoltam, hogy egyszerűen visszamegyek Flóra lakásába, és megvárom őt. Kell lennie logikus magyarázatnak. Talán valami gondnok-bejárónő féle, bár az otthonosan ledobott farmerra az sem stimmelt. De szerettem volna, hogy legyen magyarázat, azt hiszem, bármilyen nyakatekertet elhittem volna. Ki is mentem onnan, de a folyosón föltűnt valami. Nem volt több emelet, de volt még egy kulcs a karikán.

– Gondolom, az utolsó lakást is megtaláltad.

– Meg, bár ez már csak a szerencsén múlt, vagy inkább valamiféle megérzésen.  – A srác szeme ennél a pontnál üvegesen a messzeségbe révedt.

– Ez normális – igyekeztem megnyugtatni. – Ilyen helyzetben a legátlagosabb embernek is bekapcsol a természetfeletti-radarja.

– Elég ijesztő dolgok jutottak eszembe. Például az, hogy ha rajtakap, ahogy kutakodok…

– Akkor megöl – fejeztem be helyette. – De nem kapott rajta.

– Nem sokon múlt… – sóhajtott hideglelősen.

– Akkor már rájöttél?

– Inkább úgy mondanám, hogy akkor hasított belém egy felismerés, amit nem akartam elfogadni. Félresöpörtem, de azért megfordultam, és visszamentem a káosz honába.

Elismerően bólintottam, a srác bizonyára azt gondolta, hogy a bátorságának adózom ezzel, pedig csak az lepett meg, hogy milyen költői hasonlat csúszott ki a száján az imént.

– Nem is tudom, miért, de egyenesen az egyik beépített szekrényhez mentem – folytatta Tamás.

– Már mondtam, bekapcsolt a radarod – szóltam közbe enyhe türelmetlenséggel, amit mindig kivált belőlem a birkák ámuldozása. – Megérzésnek hívják, és még te is rendelkezel vele, csak alapból nem sokkal többel, mint ami egy teáscsészébe szorult. Akkor viszont…

– Akkor egyszerűen tudtam, hogy mit keressek és hol – értett egyet a srác. Reméltem, hogy ezzel végre túljuthatunk a döbbenetén, amit saját maga felett érzett. – Kinyitottam a szekrényt, de nem láttam benne semmi különöset egy pillanatig, csak ruhák lógtak benne. Aztán beugrott, hogy éppen ez a fura. Abban a lakásban semmi nem volt a helyén, tehát nem logikus, hogy a szekrényben az van, aminek lennie kell. Félrehúztam a ruhákat, és mögöttük a falban ott volt a következő ajtó. Alig fértem át rajta, egy iszonyat szűk csigalépcsőhöz vezetett. Egy mukkot se láttam, és kapcsoló sem volt, az öngyújtómmal kellett világítanom. Fölbotorkáltam, és ott volt az utolsó lakás, a tetőtérben. Itt sem találtam villanykapcsolót, így meggyújtottam egy petróleumlámpát, ami az ajtó melletti asztalon állt. Az a lakás egy bunker volt, ezt azonnal láttam. Azért volt sötét, mert az ablakokra fémlapokat csavaroztak. Fémpolcok osztották fel a teret, és a polcokon minden, amivel akár egy világháborút is ki lehetne húzni. Konzervek, liszt, porlevesek, olaj, gázpalackok, több tartály víz. Az egyik sarokban azt hiszem, egy légtisztító-berendezést láttam. El nem tudom képzelni, hogy hozták fel mindezt azon a szűk csigalépcsőn. De volt ott más is… kémcsövek és fura üvegcsék, kis fémtartályok, szárított nővények a gerendákról lelógatva. Nem értek a növényekhez, de egy kis fémasztalon tutira gyilkos galócát láttam száradni. És ott volt Flóra kedvenc hajkeféje, pont a gombák mellett. Csak úgy ott hevert. Akkor már nem bírtam tovább tagadni… ebben végképp ráismertem. A paranoiájára, tudja? Amikor azzal nyaggatott, hogy kivel voltam, mindig volt egy olyan érzésem, hogy az nem féltékenység.

– Kalamona – suttogtam.

– Hogy micsoda? – kérdezett vissza a srác.

– Ez a valódi neve. De folytasd! Még van egy kevés, ha jól gondolom.

– Már nem sok. Ismét bekapcsolt a radarom, ahogy maga mondja. Tudtam, hogy csak perceim vannak, visszatettem a lámpát oda, ahol volt, elfújtam, és visszazártam az ajtót. Szinte lerohantam azon a rohadt csigalépcsőn, pedig azt se láttam, hova lépek. Ki az előző lakásba, eligazgattam a ruhákat a szekrényben, és spuri… a folyosóról fordultam vissza, hogy bezárjam az ajtót. Ledübörögtem a lakásához, vagyis az egyes számú lakásához. Az ajtó előtt megtorpantam. Meg voltam róla győződve, hogy már ott van. És tudja, hogy tudom. Ott áll az ajtó mögött vigyorogva, és várja, hogy benyissak. De aztán meghallottam az ajtócsapódást lentről.  Bevágódtam, és rohantam a szekrényhez, hogy visszategyem a kulcsot a bakancsba. Hirtelen ötlettől vezérelve négykézlábra ereszkedtem a padlón, és amikor a barátnőm benyitott, akkor lassan feltápászkodtam. „Hát te meg mit csinálsz?” kérdezte, amikor megpillantott. „Fekvőtámaszoztam” válaszoltam neki. Nem tudom, hogy volt rá erőm, de még egy idióta vigyort is sikerült kivágnom hozzá.

– Ez már valami – mondtam őszinte elismeréssel. – Megmagyarázott mindent, a kivörösödött arcod, az izzadást, a torkodban dobogó szívedet…

– Ja. Pokol volt az az este. Próbáltam még csak nem is gondolni arra, amit megtudtam.  Kiszagolta volna, én meg továbbra is biztosra vettem, hogy megölne érte. Az anyám mentett meg, felhívott, én meg azt hazudtam a csajomnak, hogy családi zűr van. Látatlanban is rühellte a családomat, így nem is akart velem jönni, mikor azt mondtam, át kell ugranom anyámhoz, és lehet, hogy ott is alszom. Akkor szerintem épp a földszinti lakóval beszélhettem, a varánusszal, mert nem is igazán érdekelte az egész.

A srác szeme ismét üvegessé vált, és a korábbi pirulás helyét halálos sápadtság vette át. Jobban csíptem az elvörösödő srácot, de nincs mit tenni, már soha többé nem lesz az az ártatlan kisfiú, aki tegnapig volt.

– Egy internetkávézóba mentem – folytatta Tamás. – Először a skrizoféniának akartam utánanézni, de tudja, valami belül azt súgta, hogy ennél többről van szó. Talán az a radar volt az, és én nem kételkedtem benne. Aztán megtaláltam a maga hirdetését. Komolyan mondom, mintha valaki az imáimra válaszolt volna!

– Ebben biztos vagyok – mondtam a srácnak. Azt már nem tettem hozzá, hogy a hirdetésemre került egy kis zároló-varázslat; csak az láthatja meg, akinek szüksége van rá.

– Szóval tud segíteni?

– Igen és nem. Nem mehetek oda, hogy megoldjam a dolgot, és távolról sem tudok semmit tenni ellene. De te igen, ha követed az utasításaimat.

– Menjek oda vissza – hüledezett a fiú –, ehhez a… mit is mondott, micsoda?

– Kalamona, a szélkötő. De nem csak a szelet köti meg, elszív mindent, ami termékenyít, ami frissít, ami erőt ad, ami tovább visz. Elvesz mindent, amire szüksége van, szó szerint elszívja. Tőled a fiatalság kell, a lelkesedés, és talán a naivitás is. De kívülállónak lehetetlenség bejutni a palotájába… ami most egy víztorony, de hidd el, az a palotája. És az egyetlen dolog, amivel elpusztítható, ott van benn.

– Az egyik méreg a felső szobából?

– Lehetséges – bólintottam. Elképesztett, hogy a srác mennyire beletrafált a gondolatomba. – Igazából az a dolog a lényege, a szíve. Azt kell megkeresned és elpusztítanod. Én is úgy gondolom, hogy a legfelső szoba lesz az ő valódi arca, a szentélye, ezért ott lesz a szíve is. Talán az egyik üvegcsében vagy tégelyben, de bárhol máshol is lehet. Akármi is lehet.

– De akkor hogyan tudnám megtalálni?

– A radar, emlékszel?

A srác bizonytalanul bólintott.

– Nézd, nekem se tetszik, hogy egy mágianélkülit kell odaküldenem, de ha egyszer te vagy a hős…

– A hős? – nézett rám értetlenül.

– Hát igen, látom, hogy a Magyar népmesék nem volt a kedvenc olvasmányod. A Kalamona egyféle szörny, a mesékben kicsit hasonlít a gonosz sárkányokra, bár a sárkányok ezt kikérnék maguknak. A Kalamona megköti a szelet, és az eloldásáért cserébe egy szüzet követel magának.  Már bocs. Szóval a mesében kétféle szereplő van még, az áldozat és a hős. Választhatsz, hogy melyik akarsz lenni.

Hagytam egy kis időt a srácnak, hogy az információ leérkezzen.

– Hamarosan vissza kell menned – folytattam. – Mielőtt még fals lesz az alibid anyáddal.  Nincs valami fix programja a barátnődnek?

– Aerobikra jár délutánonként. Legalábbis én eddig azt hittem…

– Akárhová is megy, érkezz az indulása előtt negyed órával! És az isten szerelmére, nehogy eláruld magad valahogy! Kérdéseket fog feltenni, amikről azt se tudod, hova akar kilyukadni, de ő tudni fogja, ha sumákolsz.

– Igen, ezt már ismerem. Úgy kell hazudnom, ahogy máskor is hazudnék.

– Pontosan! Majd azt hiszi, hogy a szokásos, ártalmatlan hazugságokról van szó. Önts egy kis pálinkát a ruhádra, hogy piaszagod legyen, és ha faggat, legyél dühös! Hadd higgye, hogy kirúgtál az este a hámból, és azt titkolod. A másnapos kinézettel nem lesz gond, úgy látom.

– Ja, egy szemhunyást sem aludtam… – sóhajtott Tamás kimerülten.

– Ha sikerült a dolog, azonnal gyere el onnan! És hozd el a szívét! Nem fog rögtön elpusztulni, hanem hazamegy a palotájába, és ugye te sem szeretnéd, hogy ott találjon?

A srác olyan zöldre vált arccal rázta meg a fejét, hogy bűntudatom támadt. De láttam én már a pillanatnyi sikerbe belefeledkezett hősöket. Inkább legyen halálra rémülve, mint halott vagy annál is rosszabb.

– Most menj! – biztattam. – Ugyanitt várlak holnap reggel kilenckor.

Egy szó nélkül felállt és kitámolygott. Szerencsétlen azért keresett fel, mert azt remélte, hogy valaki meg tudja oldani a problémát. Valaki más. És én csak azt a terhet tudtam adni, hogy rajta múlik minden: az élete, valószínűleg mások élete is, és egy szörnyeteg elpusztítása.

Még sosem volt dolgom egy Kalamonával, de ezt persze nem árulhattam el a srácnak. Ha lett volna, sem tudnék mást tenni, mint várni. Egész éjszaka a jegyzeteimet bújtam, de a Kalamonáról alig találtam valamit. Viszonylag ritka szörnyeteg. Másnap reggel már nyitáskor ott ültem a kávézóban, de a srác nem jött el kilenckor, sem tízkor, sem tizenegykor. Felkerekedtem hát, hogy megkeressem a víztornyot, amiről a fiú mesélt. Csak két víztorony van a városban, de mind a kettőt üresen találtam. Nem úgy néztek ki, mint amiket valaha is lakóházzá alakítottak volna.

De én azért nem adom fel. Amikor az utolsó víztoronytól eljöttem, észrevettem egy apróságot: egy száraz falevél előttem lassan arrébb billent. Megnyaltam az ujjam és feltartottam a levegőbe: igen, újra volt szél.

De a közelben lesz egy másik város, ahol finom port fogok látni az utakon és a korlátokon. És találni fogok egy régi gyárüzemet vagy tornyot lakóházzá alakítva. Az egyik lakás egy átlagos lányé lesz, a másik olyan, mintha egy varánusz rendezte volna be, a harmadik a káosz hona lesz, a negyedik egy méregkeverő titkos bunkere. És lesz egy ötödik is. Képregényhősök lesznek a falon, és gördeszka az előszobában. Meg talán egy lógó fűzőjű tornacipő.

Trux Béla interjú - 2017. június

– Mi történt veled mostanában?

– Nemrég történt, hogy elégtelen számú, de kiváló társasággal, valamint egy pohárral a kezemben részt vettem az Avasi Borangoláson. Végigkóstoltuk vagy tíz pincészet kínálatát, láttam térkaput nyílni, minek hatására megszemlélhettük egy esernyő eltűnését majd a legváratlanabb helyen való megjelenését.

A lányom elballag az oviból, és júniusban megint öregebb leszek egy évvel.

– Könyvhétre jelenik meg legújabb regényed. Mesélj róla!

– Történelmi regény, az Eretnek trilógia első kötete. A címe: Az inkvizítor, és a XIII. századi Magyarországon játszódik.

Az Akkon-sorozat után valami mást akartam csinálni. Annyi mindenről írtak már a zsáneren belül, de a magyar néplélekkel és a folklórral tudomásom szerint még nem foglalkozott senki. Az eredetileg kitalált történetnek nagyjából az 5%-a játszódott volna a Magyar Királyságban, végül egy egész kötet lett belőle.

A kor szerzőit vettem alapul. Marco Polót, és az arab utazók útleírásait. Izgalmas kihívás volt ebben a stílusban írni.

A XIII. században játszódó történet főhőse egy szabadgondolkodású fiatal kisnemes, aki kényszerűségből állt a Domonkos rend kötelékébe. Ő és a mestere azzal a céllal jönnek Magyarországra, hogy felmérjék a nép hitbéli állapotát, és kivizsgálják, a letelepített kunok milyen sikerrel integrálódtak a keresztény fennhatóság alá. A fiú minden ízében gyűlöli a munkáját, de a körülmények rákényszerítették, nem volt más választása. Ráadásul a kíváncsiság is hajtja. Kettejük útjáról szól a regény, ami afféle fejlődéstörténet − a kezdeti idegenkedéstől egészen a kényszerű felismerésig, miszerint ami nem római, még nem feltétlenül pogány.

Az őshagyományok, a „pogányság” Róma általi pusztítása nagyban hozzájárul ahhoz, hogy olyan alacsony a magyarság önbecsülése. Megszűnt a kapcsolat a múltunkkal, és aki ezzel foglalkozik, az nem ritkán fantasztának van bélyegezve. Szerencsére egyre többen vannak azok, akik szakítani akarnak ezzel a ránk kényszerített, káros irányzattal. Elsősorban nekik szól ez a könyv.

– Úgy tudom, az Akkon-sorozat és az Eretnek között vannak összefüggések.

– Szeretem a mély értelmű és többrétegű történeteket. Igyekszem is ilyeneket írni. Ezekben az a jó, hogy olvasója válogatja, mit lát bele. Ilyen az Akkon, és ilyen az Eretnek is, noha az utóbbi összetettségében lényegesen egyszerűbb. Az Akkonba súlyos filozófiát szőttem bele, ami ott lapul a sorok között. Valahol minden értelmet nyer, és minden mindennel összefügg.

Az Eretnek teljesen más céllal született − afféle szemhéjnyitogatónak szántam egy olyan világban, ahol hajlamosak vagyunk megfeledkezni az ősiségről. Mondhatnám azt is, hogy kísérleti regény. És hogy a kérdésre válaszoljak, igen, van kapcsolat a két sorozat között. Az Eretnek főhőse feltűnik A templomos lovagban és az Akkon ostromában is, sőt, nagyon is fontos szereppel bír. Ez Az inkvizítorban még csak nyomokban érhető tetten, de a készülő második kötetben már markánsan összeolvad a két történet. De megnyugtathatok mindenkit, bármelyiket is olvassa az ember, egyáltalán nem szükséges hozzá a másik történet ismerete. Persze azok, akik mindkettőt elolvassák, azok egy sokkal összetettebb történettel lesznek gazdagabbak. 

– Történelmiregény íróként mennyire tudsz a mai világból meríteni?

– Egy szerző, bármely időben is éljen, nem vonatkoztathat el a saját korától. Ez képtelenség. Úgy teszünk, mintha a régmúltról írnánk, de ez önámítás. Mai problémákat, mai fejjel vallott értékeket vizionálunk egy olyan korba, amiről lényegében semmi biztosat nem tudunk. Ugyanúgy, ahogyan a mai média részrehajló híradásiból is kitűnik, hogy melyik oldalhoz húznak, és mit akarnak sulykolni a társadalom felé, a régi korok krónikásai is torzítottak a történteken. Elég csak Rómára gondolnunk. Vad, barbár hunokról szól a történelem, akik emberhúst esznek, és letarolják az egész világot… Azután ugyanez a bélyeg várt a magyarságra is. De ma már tudjuk, hogy sokkal civilizáltabbak voltak a nyugatiaknál. Hasonló álnokság a Habsburgok ’48 utáni, magyarsággal szemben tanúsított politikája is.

Tehát történelmi regény ide vagy oda, semmi biztosat nem tudunk. Így kézenfekvő, hogy pusztán a mai világból merítve, a mai ismereteink alapján dolgozunk. Szerencsére az író nem történész, de azért jó, ha megvan a magához való esze. És a szíve, ha már a magyar történelemről ír. És ha ez a szív magyarként dobban, abból baj nem lehet.

– A XIII. századi életből mennyi a bebizonyított, fix dolog? Sok a feltételezés, vagy például a régészet a tárgyi emlékeken keresztül nagyobb szeletét látja annak a korszaknak?

– A folklór, az ornamentika, a népmesék lényegében változatlanok. Szépen nyomon követhetők egészen a távoli sztyeppékig. Könnyű felismerni az azonosságokat, de nem szabad abba a hibába esni, hogy csak azért, mert annakidején az iskolában nem úgy tanultunk valamit, mint ahogy logikus lenne, akkor az már azonnal elvetendő. Igenis megvannak a kapcsolatok, csak le kell dobnunk magunkról a ránk erőltetett béklyókat. És ha így teszünk, akkor egy gyönyörű, logikus felépítésű, mára már újnak tetsző világ tárul elénk.

– Az írók látnak dolgokat, és nem bírnák ki őket, ha nem írhatnák le. Ugyanakkor pont azért látják ezeket a dolgokat, mert írók. – Egyik íróismerősöm gondolata; te kibírnád, hogy ne írd le? J

– Ez így van. Erre már az Eretnek is jó példával szolgál. Eredetileg egyáltalán nem ezt a regényt terveztem. Ahogy az előbb említettem, először teljesen máson volt a hangsúly, és az, amire 5%-ot szántam, végül egy egész kötetet kapott. Egy jó ötlet, egy megkapó történet könnyen eltéríti az írót az eredeti elképzeléseitől. Most is érnek bennem ilyen ötletek, szeretném, ha sikerülne mindet megvalósítani.

Hiszem, hogy mindennek célja van, és nincsenek véletlenek. Egy véletlennek tűnő találkozás, egy elejtett mondat, egy apró esemény egész lavinát indíthat be. Az író fokozottan így van ezzel. Elég egy porszemnyi változás az életében, hogy másfelé irányuljon a figyelme − olyan lehetőségek felé, amelyek túlmutatnak a korábbi elképzeléseken. Utána elmerenghet, hogy vajon én akartam ezt? Én alakítottam így a dolgokat, vagy a történések mutattak mind ebbe az irányba? Olyan ez, mint a Mátrixban: vajon Neo akkor is lelökte volna a vázát, ha az Orákulum nem szól, hogy vigyázzon vele?

– Szerinted léteznek párhuzamos dimenziók? ;)

– Alsódombi Menyus. Ő a főhőse A Száznevű város című antológiádba írt novellámnak. Menyus átjár a világok, a párhuzamos dimenziók között. J Hogy én hiszek-e benne? Olyan sok mindenben lehet hinni. Miért ne hinnék ebben is? És közben ugyanígy tudok hinni az ellenkezőjében is. Amíg az egyik be nem igazolódik, addig hihetünk mindkettőben, nem igaz? És ugyanígy bármi másban is.

Menyus története egyébként úgy született meg bennem, hogy amikor a pályázati kiírás szerint hozzáláttam az íráshoz, rájöttem, hogy nincs fogódzóm, nincsenek konkrétumok a várossal kapcsolatban. Mi van, ha én királyi palotáról írok, más szerző meg majd köztársaságot emleget? Ez engem nagyon zavart. Így született meg Menyus, aki átjár a világok között. Párhuzamos dimenziókban bármi megeshet.

– Hol találkozhatnak veled az érdeklődő tömegek?

– Június 9-én 14:00 órától 18:00-ig a miskolci Erzsébet téren leszek a Történelmiregény-írók társaságának helyi tagjaival, valamint Kapa Mátyással, az egyesület elnökével, és Fábián Janka írónővel közösen, ahová szeretettel várunk minden kedves érdeklődőt egy kis beszélgetésre, és akár dedikálásra is. Másnap, azaz június 10-én 13:00 órától a budapesti Vörösmarty téren dedikálok a Gold Book Könyvkiadó pavilonjánál. Végül 12-én 16:30-tól szintén Miskolcon, a Tompa Mihály könyvtárban tartunk könyvbemutatót.

– Mi készül most, mit írsz legközelebb?

– Több vasat tartok a tűzben, modern történettől az ifjúsági regényig, készül néhány novella is. És persze ott van még az Eretnek második kötete is. De mindig ott van az előbb emlegetett véletlenek sora, amik nem várt lehetőségeket, és ösztönző pezsgést hoznak az ember életébe. Ugyan ki a megmondhatója, hogy miről írok legközelebb?

Para Celsus: Az idegen, aki erre járt

Két és fél órája jártam a várost, be-benézegettem az olcsó lebujok ajtaján, hajléktalan nők arcába bámultam közvetlen közelről, frászt hozva rájuk vagy szörnyű-illetlen, kacérkodó vihogásra késztetve őket – kapualjakba húzódva veszkődtem öngyújtóval-cigivel, pöffentettem idegesen a csillagos égnek a füstöt és leheletem párafelhőjét – időnként biztonságot keresve tapogattam ki zsebemben a csorba halászkést, kerestem elő a fém lapsüveget, csavartam le kupakját, nyaltam bele a scotchba – aztán káromkodtam egy keserveset, összecsapdostam tenyeremet, és folytattam végtelen körökbe vesző portyázásomat.

Sorozatgyilkos járta a város utcáit – a hivatalos szervek persze tagadták a dolgot, elvégre hogy beszélhetnénk gyilkosságról ott, ahol még a halál oka is ismeretlen? és miféle-fajta gyilkos képes úgy ölni, hogy szárazra szívja áldozatai testét, nem hagyva hátra mást, mint szikkadt bőrt, száraz izomrostokat és zörgő-koccanó csontokat? Vámpír? Ugyan már! – és a rend bátor őrei, a bádogjelvényes dekások elfordították arcukat, a szabályzatukba temetkeztek, a haláleseteket pedig egy „ismeretlen betegség” verdikttel átlökték a kórboncnokok és epidémia-szakértők asztalára – aztán mosták kezüket, műszak után itták sörüket – az eljövendő áldozatokra meg nem gondolt senki, leszámítva néhány magamfajta fantasztát és ködlovagot.

A lábam lefagyott, a kezem gémberedett – két és fél óra épp elég volt, hogy zsigereimbe is beegye magát az októberi éjszaka hidege – úgy döntöttem hát, megérdemlek fél óra szünetet, némi melegséget és egy kis lélek-lazító zenét.

Örök szerelmem-liebling-lokálom, a villogó cégér alatt, alagsor-sötétben megbúvó Neoncsillag túlhaladt pályája zenitjén – már csak a falakra függesztett képek emlékeztettek azokra az időkre, mikor a Ménkűkezű Melodious Thonk verte a billentyűket a zongorán, a dühöngőben meg élveteg művészhorda bomolt a bombasztik’ bibapra – előbb a Ménkűkezű maradozott el, ahogy felkapták a producerek-promóterek, koncert-lemezfelvétel-koncert taposómalmába egyre ritkábban fért bele a ’csillagbeli örömzene – és ahogy miszter Thonk felszívódott, úgy koptak le lassan a mániákus hipszterek, az író-fajzatok, beatköltők és pixie-frizurás, fiú-zakós, láncdohányos csajaik – a csillag-ragyogás megkopott, a termek kiürültek – nem telt belé sok idő, és szombat esténként is csak a pultnál kornyadozott néhány lecsúszott alig-értelmiségi és környékbeli melós, a boxok és asztalok többsége üresen várta a ki-tudja-mikori szebb időket.

Mint javíthatatlan-szentimentális alak, szívesen néztem le ide néhanapján – nem mintha olcsóbb lett voln’ más helyeknél, vagy a pult alól jobb pancsolt szeszeket csöpögtetett volna a sztoikus arcú, deszka-szikár csapos – de a stampedli töményem mellé ingyen kaptam egy adag nosztalgiát, bezzeg-régen-hangulatot – az ilyet többre tartottam bármilyen pucc-partinál vagy pia-felhozatalnál.

Éjféltájra járt az idő, mire lekeveredtem a csehóba – legutóbbi látogatásom óta a neoncégér egyik fele kiégett, és senki sem érzett magában erőt, se menedzser, se gondnok, hogy megmoccanjon, és kicserélje a halott fénycsöveket – sötétbe botladoztam hát le, és löktem be az ajtót.

Félház, ha lehetett – ahogy letettem magam és körbenéztem, az az érzésem támadt, a negyed népének üledéke gyűlt meg ebben a csendes, poshadt tóban – a szomszéd asztalnál három göthös egyetemista-forma dugta össze fejét egy palack savanyú importbor fölött, előttük könyvek, tollak, telifirkált papírok, tán vizsgára készültek vagy világmegváltó dráma-írásra – odébb koszlott öltönyt, foszlott kézelőt és hatodéve már nem divat csokornyakkendőt viselő, negyvenes fazon üldögélt, úgy festett, mint egy kibukott könyvelő vagy rossz útra tért lovi-pénztáros, izzadt, ivott, és megpróbálta szóval tartani és magába gabalyítani a pincérlányt, de olyan szakállas szövegekkel, annyira fantáziátlanul, hogy hallatára sírhatnékom támadt – a pincércica meg csak állt, kezében toll, notesz, hóna alatt óntálca, arcán a kivégzésre váró márkinők és hullafáradt gyapotszedő-asszonyok csendes beletörődése.

A sarkoban apró termetű, zsakettes férfi dőlt az asztalára – mikor petyhüdt szemhéja alól rám pislogott, megismertem, Mad Minor volt, a kiugrott zenekritikus és jazz-rajongó, aki évekkel azelőtt elvesztette állását, mert nem volt hajlandó valamelyik éppen futó Patty-Lou-Gloria-Rex-Frankie, vagy ki tudja, kiféle ócska sztárocska bakelitjéről tapsikoló kritikát írni – mikor észrevette, hogy észrevettem, kettőt biccentett, először felém, aztán egyet a színpadon árválkodó zongora irányába – ezzel, tudtam, el is mondott mindent, amit akart, vagy amit érdemesnek tartott – mert ő már évek óta olyan világban élt, ahol a zenén kívül minden csak bosszantó mellékzöngének és akadályozó körülménynek számít.

Magamhoz intettem a pincérlányt, Cutty Sarkot kértem meg egy doboz ’Strike-ot, és míg vártam a rendelésemre, egy levél reklámgyufát forgattam az ujjaim közt – Kitty Masszázsszalon, garantált felüdülés. Nyílt a mosdó ajtaja, angórakardigános, kurtaszoknyás, gesztenyebarna macska toppant elő, osont el az asztalok közt, huppant le dorombolva tömzsi kis legjobb-csúnyácska-barátnője meg egy üveg bor mellé. Ahogy belefeledkeztem a látványába, isten bizony, egy villanásnyi időre elcsábultam – francba a nyomozósdival, a hideg éjszakával, a sötét sikátorokkal és a testetlen veszéllyel, cuppanjunk rá az angóra-cicára, vagy hemperegjünk egy órácskát valami fülledt masszázsszalonban, olvassunk Baudelaire-t vagy Will Carlos Williamst, míg kombinéra vetkőzött, édes-romlott lányok gyúrják és gyömöszölik a hátunkat!

Csábultam, kábultam, már álltam volna fel, mikor az angóra-macska oldalt döntötte fejét, és a hangulatvilágítás furcsa fényjátékba kezdett a vonásaival – a csinos pofira árnyék-gödrök vetültek, a csillagszemek alá karikák gyűltek – szomorú halott-arc meredt rám vádlón, a poharak helyett fémhideg szikék csörrenését hallottam, a piás vendégek duruzsolása a halottkém szenvtelen mormogásává torzult, én pedig hirtelen elszégyelltem magam – míg franciaágyban heverésznék, valaki mást talán épp akkor löknének a morgue tepsijébe a kérges ápoló-kezek.

Tűnődésemből zaj rázott fel – a csehó végében mozgolódás támadt, egy nyúlánk alak ellökte magát a pulttól, kezét zsebre vágva, könnyed léptekkel felsétált a sztédzsre, derékból, mintegy mellékesen meghajolt a darvadozó szesztársaknak, cigarettát dugott szája sarkába, majd leült a zongora elé.

Az első pillanattól ismerős volt az arca, de nem tudtam hova tenni őt – koncertteremben láttam, vagy egy délvidéki, frankomán bordélyban játszotta a talpalávaló szvinget? folyami hajón találkoztam vele, vagy valami közép-nyugati nihil-cityből menekült nyugatra, szerencsét próbálni, karriert alapozni?

Erőltettem az agyam, ám hiába, kutakodtam az emlékeim közt, de pusztán lomokat találtam – aztán, mintha csak a sors akart volna segítségemre sietni, a zongorista beletúrt hajába, és ettől a mozdulattól hirtelen beugrott minden – Chet Ballardnek hívták a tagot, keleti parti bárzongorista volt, Lenny Tristano lelkes követője – minden hangzat a helyén, hibátlan akkordmenetek, pontosan másolt dallam és ritmika – csak ép az egyedi íz, a csipetnyi személyes mocsok hiányzott a túl-tiszta előadásából. Mikor legutóbb, egy tüzes-büdös, ötvenharmadik utcai lokálban a beatnik-bandával belefutottunk az egyik fellépésébe, a My Funny Valentine-ját hallva az a gondolatom támadt, hogy a szemüveges, Bill Evans-frizurás, skatulyából húzott Ballard az ágyba is csokornyakkendőben mászik, és még akkor sem veszi le a zakóját, mikor éppen meg akarja dögönyözni valamelyik sipítozó, hollywood-szépfiúságra-érzékeny rajongóját.

Meglepetésem többszörösnek bizonyult – egyrészt csodálkoztam, mi szél fújta át a kontinensen az otthon-bárban üldögélő, nyugodt vérű Chet-gyereket, másrészt utolsó emlékeimhez képest a zongorista egész alakja ziláltabbnak és valahogy élesebbnek tűnt. Nyakkendőjét elhagyta valahol, inge nyakát kigombolta, szokásos-jól szabott öltönyét nyűtt, tweed sportzakóra cserélte – még az arca, az alkata is szikárabbnak hatott, mint aki szűk, komor helyeken bujkált az utóbbi hónapokban.

Ballard lehunyta szemét, ujjait végigfuttatta a billentyűzeten, aztán tétován, tapogatózva lefogott pár hangot – hosszú másodpercek, üres ütemek teltek el, aztán megismételte, módosítgatta, formázgatta a töredéket – bal keze alól szinte öntudatlanul tört elő a basszus-szólam, egy mániákus-következetességgel ismétlődő, pár-hangos pattern, amibe a jobb kéz szeszélyes-rapszodikus módon szúrt közbe egy-egy csillámló hangfürtöt – a közönség neszelt, a kókadozó fejek felemelkedtek, a két pusmogó fruska elhallgatott, és a színpad felé hegyezte fülét. Ballard az egészből semmit sem vett észre – fejét lehajtotta, nagy levegőt vett, és hirtelen elhatározással, mint aki hosszas keresgélés után végre megtalálta a mondanivalóját, a billentyűk közé csapott.

Mindig is hittem a művészet, a zene hatalmában, abban, hogy érzékeket zavarhat össze vagy kavarhat fel egy jól sikerült alkotás – de akkor és ott úgy éreztem, a hangok a fizikai valónkra is hatással vannak – felkavarják a lokál állott levegőjét, megrendítik a falakat, átjárják testem, porrá omlasztják a szívemben lerakódott idegen anyagot.

Ballard őrjöngve esett be az egyik ütembe, megtorpant a másikban, görcsösen ismételgetett egy frázist, és épp egy pillanattal azelőtt fejezte le azt egy disszonáns ökölcsapással, hogy unalmassá válhatott volna – hanyagul odavetett akkordmeneteket szedett ízekre-arpeggiókra, hogy aztán pimasz-nyelvöltögetve, négy ütemben megidézzen valami hollywoodi sláger-giccset, akár ha kikacsintana ránk, hallgatókra, „na, ez kell, vagy inkább ez?” – azzal visszatért az idegborzoló, szív-felrázó muzikális őrülethez.

A pult mellől ekkorra előkászálódott egy teljesen elázott dobos is, beült a bőrök mögé, és mólésan-molyosan, csak per bebop, tolni kezdte a metrikus ütéseket a lábcinen, néha a lábdobon közbeszúrt egy-egy hangsúlyt – bár igyekezett szerencsétlenje, a játéka olyannak tűnt a zonograszóló mellett, mint sápadt holdvilág a verőfényes napsütésben, mint a sarki mosodáslány egy Botticelli-vénusz szomszédságában – nem ő volt gyenge vagy rossz – a másik bizonyult utolérhetetlennek. Ballard hátravetette fejét, összeszorított szemhéjai közül könnyek csordultak ki, ujjai alól végtelen-magasba szökő, sosem-volt hangsorok, dallam-töredékek, nem-is-létezhet-mégis akkordok törtek utat a valóságba – zenéje magával ragadott, szökellve-szikrázva rántott a csillagok közé majd ejtett a mélybe, hogy végül elandalodjak az utolsó akkordok váratlanul letisztuló harmóniájában.

Ahogy Ballard befejezte a dalt, a söntésen szétterült a néma csend – a csapos kezében megállt a törlőrongy és a pohár, a kibukott könyvelő-fazon kezében hamu-rúddá égett a cigaretta, a három összeesküvő főiskolás szájtátva meredt a zongoristára, az angóra-cica tenyerét az arcára szorította, és némán mozgatta ajkait. Lassú taps csattant fel – a hang irányába kaptam fejem, és megláttam Mad Minort, a kiégett lelkű, megvesztegethetetlen kritikust, ahogy talpra szökve, szálegyenesre húzott derékkal, szemében könnyekkel a színpad felé fordul, és összeüti tenyerét.

A következő pillanatban kitört az üdvrivalgás – poharak emelkedtek a levegőbe, a jazz-mániákus arcok egymást bökdösték könyökükkel, „ez mi volt, öcsém, hallottad?” – persze, hogy hallották, ittak, megborzongtak, nevettek, ott tülekedtek Ballard körül, a kezüket nyújtogatták felé, meg akarták hívni egy italra – az angóra-cica és barátnője áttörtek a rajongókon, szerelmetes szemekkel bámulták az est hősét, rebegtek neki valamit, hogy mit, azt nem tudom, a zaj elnyomta a szavukat – aztán már csak annyit láttam, hogy Ballard lepattintja a barátnőt, átkarolja az angóra-cicát, és kettesben kivonul vele a teremből.

Kínzó deja vu támadt bennem – ezt a képet láttam vagy elképzeltem már valahol, valamikor – mérlegeltem, finomítottam, újra- meg újrajátszottam, majd mint semmire sem jó kacatot, félredobtam. Mikor? Miért? – az elmémbe tóduló emlékfoszlányok – egy halott lány összeaszott arca, egy kockás harisnya, egy szakadt fülű retikül, egy tárca, néhány bankó és egy szamárfüles koncertjegy – mozaikká álltak össze, rideg pontossággal, visszavonhatatlanul – minden a helyére került.

Kirúgtam magam alól a széket, ököllel-két könyökkel törtem magamnak utat a hökkent vendégek között, asztalokon ugráltam át, székeket borítottam fel – kizuhantam a folyosóra, egy hangos döndüléssel becsapódó ajtó felé vetettem magam – lépcső, hátsó kijárat, macska menekült fújva és miákolva – felszedett térkövek, téglahalmok közt szlalomoztam, megbotlottam valamiben, egy feszítővas volt – felkaptam, és a fogam közt káromkodva, nekidühödve iramodtam a sikátor vége felé, ahol két pár láb zörömbölt fel egy négyszintes bérház otromba-széles tűzlépcsőjén.

A tetőn értem őt utol, a komor kémények, rozsdálló antennák, ott feledett kábelkötegek és feltarajosodott kátránypapír-lapok között – középen állt, fehér ballonkabátja világított az éj sötét kárpitja előtt, szemüvege lencséin megtört a holdfény, ettől úgy festett, mint akinek szeme helyén két fénykorong ragyog. Nem tűnt zaklatottnak, sem ijedtnek – lábával lassú-lusta west-coast cool-ritmust dobolgatott, jobbjával a feltámadó szélben összezilált Bill Evans-frizuráját igazgatta. Elmenekülhetett volna – zihálásom, bakancsaim dübörgése, a korlátnak csapódó feszítővas fémes csattanása messziről elárulta jöttömet – mégis bevárt engem.

– No lám… – Mikor látta, hogy levegő után kapkodva kétrét görnyedek, a feszítővasra támaszkodom, lépett felém egyet-kettőt, kezét zsebre dugta. – Csak nem a zene csalt utánam?

– Hol… hol a lány? – köptem a szavakat.

Az idegen fejével az egyik kémény felé bökött – az árnyékban fehér test hevert, öntudatlanul vagy talán halottan – nem, halott mégsem lehetett, a többiek száraz falevéllé aszott testéhez képest a felcsúszott szoknya alól kivillanó combokban, a kerek arcocskában túl sok volt az élet…

– Ne félj – szólt az idegen –, őt még nem… használtam fel. A zene vezetett ide? – ismételte hirtelen makacsul, szinte erőszakosan.

Végre lélegzethez jutottam – felegyenesedtem, kabátom ujjával megtöröltem a homlokomat, szememből kidörzsöltem a hideg szél előcsalta könnyeket.

– A zene. Ismertem a régi Chetet még keletről. Tisztességes bárzongorista volt, nem több, nem kevesebb. Amit viszont te műveltél ma este…

Nem folytattam – még most, évek távlatából, hideg-elemző szemmel méricskélve is küszködök, hogy szavakba öntsem a magam tökéletlen módján azokat a nem evilági harmóniákat és disszonanciákat – hogy is fogalmazhattam volna meg akkor és ott, forró fejjel és tüzes szívvel, a fülemben dübörgő vérrel, élethalál-harcra készülve?

Az idegen arcán mosoly derengett fel – tűnődő, melankolikus mosoly, mint a quattrocento faliképek angyalaié – kihúzta a zsebéből a kezét, feltűrte gallérját, végigsimította az arcát.

– Tudom, hogy nem hiszel nekem, de nem akartam bántani senkit sem. Annyi energiát szerettem volna elszívni, hogy életben maradhassak, amíg találok valami utat… odaátra. De van, amit nem lehet uralni. Ti úgy mondanátok, zsigerből jön. A zene, a vágy, az éhség… Kiszabadul az ellenőrzésem alól… Ami történt, jóvátehetetlen.

Előrébb léptem, megmarkoltam a feszítővasat, hogy kifehéredtek a bütykeim.

– Miért mindig nőket? Lányokat? Ha annyira idegen vagy, ha annyira más…

Széttárta karját – gesztusa annyira emberi volt, hogy kis híján megsajnáltam őt.

– Nem tehettem róla. Nem én választottam őket… nekem ti, férfiak és nők, egyformán különösek vagytok… Hanem ők engem. Nem tudom… – Oldalra biccentette fejét, egy tincs a homlokába hullott, szemöldökei közt függőleges ránc jelent meg. – Talán vonzónak találtak?

– És ezért hálából felzabáltad őket! – Közelebb léptem, a feszítővasat derékmagasságba emeltem – az idegen leeresztett kézzel állt, egy mozdulatot sem tett, hogy védje magát. Szél cibálta meg a kátránypapírt, kabátunk szárnyait. Rozsdabarna levél röppent el köztünk – az elmúlás első jele.

– Mit akarsz tenni? – kérdezte az idegen, és szórakozottan belerúgott egy tekergőző kábelkötegbe. –Igazságot szolgáltatsz? Szétvered ezt a testet? Feltámasztod a halottakat?

– Megakadályozom, hogy másokat is megölj!

A távolban vonat fütyült bele az éjszakába, kutya vonított fel, majd hallgatott el – aztán egy ideig nem hallatszott más, mint a szél dudorászása az antennák és vezetékek között.

– Nos, egy dologban igazad van – felelte végül csendesen az idegen. – Véget kell vetni az egésznek… valamilyen módon.

Lassú mozdulattal az arcához emelte kezét, és levette szemüvegét. A metamorfózis gyors volt és elkerülhetetlen – az idegen bal szemében ragyogás támadt, pupillája, írisze szétfolyt, mint a vízbe hullt festékcsepp – a fénylő szemgolyó kitüremkedett üregéből, csáppá, majd indává nyúlt, apró, fehér golyócskák szakadtak ki belőle, hulltak a földre, de ahelyett, hogy szétfröccsentek volna, egyben maradtak, akár a higany cseppjei. Az indák csak serkentek, duzzadtak egyre, összefonódtak és széthasadtak, lüktető, lumineszkáló szövedékké egyesültek, majd a fejem fölé magasodtak, szálai behálózták a szél- és esőmarta kátránytalajt, felkúsztak a kéményekre, behálózták a rádióantennákat, de az áradat még mindig nem ért véget – az egykori bárzongorista teste összelappadt, hasa, mellkasa szörcsögve esett össze, bordái roppantak, bőre alól elszökött az élet, ajkai szikkadt-száraz szirmokká húzódtak vissza, az arcára dermedt mosoly nyugtalanító koponya-vigyorrá torzult.

És a kiürült báb felett ott lüktetett és ragyogott a idegen – levetve hús és bőr köpenyét félelmetesen törékenynek és átlátszónak tűnt – testének árvalányhaj-szálai, karcsú akantuszindái lassan hullámoztak a szélben, meg-megrezzentek, ha odalent csörömpölve elhúzott egy autó, és gyorsan-izgékonyan húzódtak hátra ott, ahol leheletem érte őket.

Néha csak egy pillanaton múlik az élet – ha egy másodperccel tovább bámulom a jelenést, menthetetlenül a rabja leszek, és tehetetlenül, a varázslattól megbabonázva hagyom, hogy azt tegyen velem, amit csak akar – az életemet az a másodpercnyi sietség mentette meg.

A ragyogó szálak ostorrá csavarodtak, lendületet vettek, és felém csaptak – bénultságomat lerázva ugrottam félre, gurultam be egy kémény mögé – szemem sarkából még láttam, ahogy a felszakadt kátránypapír-borítás darabjai szerteszét repülnek, a lény pedig támadásra készülve újrarendezi és -alkotja magát. Segélykérően néztem szét, fegyvert kerestem, valamit, bármit, ami többet ér, mint a kezemben szorongatott, hitvány feszítővas, vagy a zsebemben lapuló, csorba kés… Hátam mögül, a lény felől sistergő-lüktető zaj hallatszott, amibe karistoló hang vegyült, mintha tucatnyi kéz kaparná a tetőt.

Összecsavart, ujjnyi vastag kábel kötegén akadt meg a tekintetem – gondolat cikázott át az agyamon, elég őrült, hogy csak kétségbeesésemben jusson eszembe, és elég őrült ahhoz is, hogy sikerüljön.

Kapkodó mozdulatokkal, átkozódva csomóztam rá a kábelt a vasra, fogam összeszorítva ugrottam elő a kémény takarásából – az idegent meglephette az attak, mert egy pillanatra megdermedt – épp elég időt hagyott, hogy a fényes-fehér szövedékbe döfhessem a feszítővasat.

Fehér, se-folyékony-se-szilárd anyag fröccsent a betonra, mint az avas sperma – a vas felszakította a puha szövetet, hossza feléig belehatolt, szálakat, indákat roncsolt, végül elakadt valahol mélyen, az összesűrűsödő idegen anyag labirintusában – végéről, mint a bálnavadászok szigonyáról, sötéten lógott a rácsomózott, sodrott fémkábel.

A lassan lüktető lénynek nem volt semmilyen felismerhető testrésze – nem volt keze, lába, arca, szeme, szája, egyetlen porcikája sem, amelyről leolvashattam volna érzelmeit – mégis, meg mertem volna esküdni, hogy az idegen a maga mélázó módján mulat az erőfeszítésemen.

„Engem ennyivel nem pusztíthatsz el, te szegény…”

Csápjai lomhán, a biztos győzelem tudatában indultak meg felém – mozgásukban immár nyoma sem volt az előbbi kiszámíthatatlan-sebes agressziónak.

„Vége van, ember. Sajnálom.”

Tudtam, hogy egyetlen esélyem és pusztán pár másodpercem maradt. Sarkon pördültem, a tető széle felé vetettem magamat – éreztem, ahogy mögöttem megfeszül az idegen teste – és a kezemben szorongatott dróttekercset egy széles mozdulattal ledobtam a mélybe.

A kábel zuhantában kibomlott, hurkai sustorogva terültek szét, csapódtak neki a tűzlépcső peremének, kaptak gellert egy párkányon, ütődtek a szemközti ház homlokzatának – végül rácsavarodtak az utca hosszában kifeszített villanyvezetékre.

Görcsös rángás futott végig az idegen testén, szikrák pattogtak, égett bűz áradt – a feszítővas ütötte seb környékén sorvadásnak indult, elfeketedett és szénné vált a lény húsa, csápjai végén, mint Szent Elmo tüze, fénycsóvák gyúltak – és a vonagló, sistergő, pusztuló masszából mélyről induló, hallhatatlan magasságokba emelkedő vonyítás tört elő.

Fél percig, ha tartott a haláltusa – biztonságos távolból, egy kémény fedezékéből figyeltem az ide-oda csapkodó, lassan erejét vesztő testet, hol a számra tapasztottam a tenyeremet, hol az öklömet harapdáltam, hogy visszagyűrjem a fel- feltörő hányingeremet – mikor elült a zaj és csitult a mozgás, lassan az alaktalan szénkupaccá égett idegenhez léptem, egy ócska deszkadarabbal meglöktem, lássam, tényleg halott-e – csak ekkor hagytak cserben az izmaim.

Negyed óra kellett, hogy összeszedjem magam, felnyaláboljam az ébredező angóra-cicát, aki boldog tudatlanságban alélta át az egész históriát – és újabb negyed óra, hogy visszabotorkáljak vele a bárba. Kérdéseire csak zavart mormogással feleltem, és amint lehet, leléptem mellőle, a barátnője gondjaira bízva őt – mit is mondhattam volna? És ha el is mondom, hogy is hihette volna el?

A rendőrség egy ideig vizsgálódott – beszállíttatták Ballard maradványait, kikérdeztek engem, a lányt, a vendégeket, majd az egész ügy zavart hallgatásba fúlt – a rend őrei a sorvadt maradványokat vizsgálva még azt sem tudták megállapítani, hogy egyáltalán bűncselekmény történt-e.

Sok idő telt el azóta, de az idegen és koncertje emléke bizonytalan időközönként újra és újra visszatér – néha sorra járom a jazz-klubokat, hallgatom a jobbnál-jobb imprókat, a veszekedett tenorszaxofonosokat, villámkezű zongoristákat, döntögetem egymás után a Cutty Sarkokat, és elfüstölök egy egész doboz Strike-ot, kisestélyis, kicsípett félvilági kokottok fenekét paskolom, harisnyakötőjüket bogozom – mégis úgy érzem, valami hiányzik, valami, amit egyszer, rövid ideig birtokoltam, és amit azóta sem találok sehol.

Ezeket az estéimet általában a Neoncsillagban végzem – a vécét ölelem vagy az asztalom lapjára rajzolgatok piás ujjal, és gondolkodom egyre.

Minél többet hányom-vetem a dolgot, annál biztosabb vagyok benne, az idegen azt akarta, hogy elkapják – egyedül, egy sivár, ismeretlen partra vetve, ahol életét csak mások halála révén tarthatta fenn, tudta, hogy előbb-utóbb leleplezik, és pusztulnia kell – elébe ment hát a sorsának, és csak annyi könnyebbséget akart, hogy olyan végezzen vele, aki képes megérteni őt – koncertje egyszerre volt segélykiáltás, beismerő vallomás és fogat összeszorító daccal odavetett kesztyű.

Zárórakor, a pultra dőlve, utolsó whiskymet kortyolgatva az jár a fejemben, hogy az idegen végül elérte célját – és az, hogy valahol létezik egy világ, ahol minden koncert olyan, mint az az utolsó Neoncsillag-béli, és ahol a zongoristák lelkén nem száradnak életek – fizetek, kilépek a bárból, és abban bízom, hogy a sarkon túl vár rám az a különös, izgató, idegen birodalom.

Sütő Fanni: Virágot a virágnak

– Virágot a virágnak – mondja bárgyún vigyorogva, miközben lengeti felém az ízléstelenül összeválogatott csokrát. Látszik rajta, hogy mérhetetlenül szellemesnek és eredetinek gondolja magát, de téved. Nem válaszolok. Nem akarom elüldözni, akármennyire szánalmas is, szóval csak bazsalygok. Anyám megtanított a rejtélyes mosolygás tudományára. Egyszer még egy képet is mutatott, egy olasz festmény másolatát, ahol a modell ajkán a mosolynak csak az árnyéka játszott. Azt mondta, a hölgy megfejthetetlen arckifejezése évszázadok óta elbűvöli az embereket, és anyám mindig tudta, miről beszél.

Udvarhölgy volt, Versailles Violája, ahogy a hódolói hívták. Ellenállhatatlan illata nem egy nemes úr bukását okozta. Nem anyám tehetett róla, nekik kellett volna jobban észnél lenni. Férfiak… annyira egyszerűek. Mindig túl későn jönnek rá, hogy valami nincs rendben. Aztán persze feldühödnek, lengetik a kardjukat meg a fáklyáikat. Anyámat is megölték végül. Egy percig sem kételkedem abban, hogy engem is megöltek volna, ha nem titkol ilyen jól. Akármennyire is szeretett engem, folt lettem volna a makulátlan hírnevén, így eldugott ide, a vidéki unalom legmélyére. Meglátogatott, amilyen gyakran csak tehette, éjlila köpenyébe burkolózva, a csuklyáját jól az arcába húzva. Leült a lábamhoz, és mesélt a világ ügyes-bajos dolgairól. Azt mondta, még pár év és elég idős leszek, hogy elhagyjam a vidék tápláló, biztonságot nyújtó táptalaját, hogy  hozzá hasonló hölggyé válljak.

De meghalt, mielőtt elérkezett volna az idő. Most viszont már majdnem készen állok, pusztán egy kis erőt kell még gyűjtenem. Szóval mosolygok tovább erre a féleszűre, és egy kis pírt erőltetek az orcáimra.

– Igazán kedves Öntől – búgom édesen, és meghajlok egy kicsit, hogy a domborulataim tökéletesen láthatóvá váljanak. Rajta van a sor, hogy elpiruljon. Szép lassan kell magamhoz édesgetnem, lépésről lépésre, közelebb és közelebb.

– Ugyan, ez csak egy kis csekélység. Ez a világoszöld ruha nagyon jól áll Önnek, ha bátorkodhatom ilyet mondani, kihangsúlyozza a szeme szédítő zöldjét – mondja elfúló hangon. Nagyon próbálkozik. Remek. Már nem sok hiányzik. Megrebbentem a szempilláim.

– Ebben vitatkoznék Önnel, drága lovagom – súgom lágyan. – A szemem szürke.

– Nahát, édes hölgyem! Próbára kíván tenni? Én biztos vagyok benne, hogy zöld – mondja, még egyet lép felém.

– Talán olyan messziről nem látja elég jól. Jöjjön, hajoljon egy kissé közelebb. Akkor rögtön beláthatja, hogy szürke, mint egy viharfelhő.

Közelebb és közelebb hajol, miközben mélyen a szemembe néz. Rávillantok egy széles, igazi mosolyt, ahogy megnyalja az ajkát, csókra várva. Kinyitom a szám, és egyetlen harapással elnyelem.

Mi mást is várhatnánk egy húsevő virágtól?

Kristálysólyom: Darvak

1

Darvak készülődtek az éjszakára az Alföld egy eldugott szegletében. Landolás után lassú, óvatos léptekkel keresték a legmegfelelőbb pihenőhelyet. Több ezer társuk volt még úton; zengett tőlük a környék. Hódolóik távolról, távcsövekkel figyelték őket, és tátott szájjal bámultak valamennyi fejük fölött elsuhanó csapatot.

Nem úgy a négyfős család, akik legörnyedve sétáltak a pusztán befelé: apa, anya és két gyermek. Kézről kézre adták a tucatnyi levonóval zsúfolt távcsövet, a gyerekeket úgy kellett csitítani álmélkodásukban. Az apa mutatóujját szájára szorította, majd a legközelebbi darucsapat felé mutatott, jelezvén, hogy odalopakodik.

Ötéves lánya perceken át méltatlankodott, amiért anyja nem engedte utána.

– Apa régóta csinálja, mi zajt csapnánk – mondta a nő.

A férfi méterről méterre, szinte lábujjhegyen közeledett a négy daru felé. Jobbját hátra tartotta, balját előre, oldalt fordult, hogy minél kisebb felületet mutasson. Alig húsz méterre a darvaktól megállt, leguggolt. Visszanézett családjára, aztán a darvakra. Hárman lassan, de éberen indultak biztosabb hely felé, amikor észrevették a betolakodót, egyikük azonban megdermedt, vörös gyűrűs szemét egyenesen a férfira meresztette. Az várt néhány másodpercet, majd továbbindult.

A daru az emberrel szinkronban távolodott, de minél többször torpantak meg, annál jobban csökkent közöttük a távolság. Jó fél óráig táncoltak így, majd egymástól bő két méterre lecövekeltek. Az ember ismét oldalt fordult. Így nézték egymást pár percig, majd a férfi halkan így szólt:

– Üdvözöllek a hatodik pihenőnapodon.

A daru pupillája összeszűkült, fejét kissé megemelte, majd leengedte.

– Nem bántalak. – A férfi pár centiméterrel közelebb ment, a madár azonban megijedt és elreppent előle.

Noémi, a kislány ujjongva fogadta édesapját, amikor az visszatért.

– Majdnem megölelted! – kiáltotta.

– De csak majdnem.

– Eddig ez volt a legközelebb – így az asszony. – Ha holnap is sikerülne őket elkapnunk, hátha közelebb mehetnél.

– Apa, minket mikor viszel már magaddal? – kérdezte fia.

– Amikor eljön az ideje – mosolygott a gyermekre.  – Téged valószínű már jövőre is vihetlek. Az lesz a tizenötödik szülinapi ajándékod.

A fiú türelmetlenül emelte égre a fejét.

– Tele van velük minden – mondta. – Most is egy csomóan húztak el felettünk. Apa, én már készen állok rá!

– Nem, Nándi. Majd ha tizenöt éves leszel.  – A családfő elsétált mellettük, visszament a kocsihoz, beszállt, és... felriadt álmából.

Néhány másodperc alatt tudatosult benne, hogy csak álmodott. Az órára pillantott. Délután öt volt. Lassan indulnia kell. Kibogozta magát a széttúrt ágyneműből, és felült. Mint a kirakós darabjait, próbálta összeszedni a gondolatait, és a hónapok óta visszatérő emlékfoszlányokat egységgé rendezni. Hiába. Amint telt az idő, egyre távolabbinak tűnt az álom, mígnem csak annyit tudott felidézni, hogy újra arra a napra utazott vissza éjjel, amikor elveszítette a családját. Közben készülődött: magára vette a tegnapi ruháit, néhány hanyag mozdulattal a hajába túrt, teát főzött, közben a konyhaablakból bámulta a vöröslő égboltot.

Norbi felkapta a levonós távcsövet, ellenőrizte, megvan-e még a hátizsákjában a tegnapi szendvics maradéka, vállára akasztotta a táskát, majd a buszmegálló felé indult. Útközben félszemmel a felhajtón kosztól szürkülő kocsira pillantott. Nóri Noémival beszélgetett a hátsó ülésen, Nándi az ablaküvegnek nyomta arcát, úgy kémlelte az égboltot. Norbi nagyot pislogott, és a látomás távozásával ő is elhagyta a házat.

2

Hét óra lett, mire megérkezett. Húszpercnyi gyalogút választotta el a mezőtől, ahol a darvak tömegesen pihentek. Kikerülte az embercsapatokat, mélyen besétált a területre, a földre huppant és várt. Ide-oda forgatta fejét: oda tették a pokrócot, amikor hangyabolyba ültek, és amott talált Nándi egy kis mezei gyíkot, akit Gyurinak nevezett el. Talán pont azon a helyen, ahol most ült, fogant meg a Noémi öt évvel ezelőtt. Fájt ide visszajárni. Valami hívta, erőltette mégis, hiszen a bűntudatot itt szelídíthetik múlttá az emlékek, csak itt tanulhatja meg, hogyan lásson szépnek valamit, ami egyáltalán nem az. Akár a darvakat a párjuk iránti hűség, ide kötötte őt is az emlékezés.

A darvak épp előtte landoltak, már a hálóhelyük felé sétáltak. Norbitól nem messze érkezett egy kisebb darucsapat, és észrevette, hogy egyikük bár látja őt, ahelyett, hogy riadtan jelezne a többieknek, kíváncsian figyeli. Norbi óvatosan, ahogyan egy évvel ezelőtt, oldalt fordult a madárnak, majd elindult felé. A magányos daru érdeklődve figyelte. Amint elérte azt a távolságot, ahonnan már a legapróbb mozdulatra is megugrik a madár, leült. A daru nem tágított.

Hagytak időt egymásnak. Majdnem negyed óráig bámulták a másikat meredten, és azon töprengtek, mitévők legyenek. Ahogy a férfi ott ült, próbált a daru fejével gondolkodni, szeretett volna mozdulataiból olvasni, de minekutána a madár nem moccant, fogalma sem volt róla, mit tegyen. Várt és várt, aztán hirtelen:

– Apa! – Kislánya szaladt felé, trappolása azonnal elijesztette az állatot.

A férfi csalódottan fordult Noémi felé. Nyelt egyet, úgy kérdezte:

– Mi történt?

– Anya megint rohamot kapott.

Norbi felpattant, lányával az ölében kocogott vissza a családjához. Messziről még látta Nórit, de mire visszaért, már eltűnt ő is, Noémi is. Akárcsak a darvak.

Ezután többször is újra próbálkozott, de néhány fényképen kívül nem futotta másra sem az ő, sem a madarak idejéből. Miután elpakolt, elidőzött a tájon. Tekintete elveszett a végtelen mezőn: a levegő puha, illatos takaró, az égbolt a fantázia csarnoka. Norbi hirtelen elálmosodott, pedig nem akart hazamenni. Lefeküdni a franciaágyba, egyedül. Résnyire hagyni a gyerekszoba ajtaját, mikor tudja, hogy senki nem kéri majd, űzze el a szörnyeket az ágy alól. A hideg párnába csókolni félálomban. Szólongatni azokat, akik már soha nem felelnek. Mégis hazament, mert haza kellett mennie. Oda tartozott, ott volt az ő helye. Hiába is kívánkozott ide, a darvakhoz.

3

Másnap alig tíz percet várt, mire egy kisebb csapat leszállt elé. Nem tudta biztosan, vajon ugyanazt a madarat látja-e, de ismét talált egyet, aki úgy tűnt, kevésbé tart tőle. A daru társai ezúttal nem repültek el, csak messzebb sétáltak. Amikor Norbi közel ért hozzá, újra leült, és figyelni kezdett.

A madár meg-megigazgatta tollruháját, hol a férfire, hol társaira pillantott. Mivel Norbi úgy hitte, ezek a bizalom első jelei, megszólította:

– Üdvözöllek a hetedik pihenőnapodon.

A madár tűhegynyi pupillával, be-behúzott nyakkal reagált.

– Nem bántalak – folytatta a férfi.

A daru megemelte bal lábát, bizonytalanul pillantott társaira, de maradt.

Norbi rövid ideig csendben figyelt, pedig bensőjét majd’ szétvetette az izgalom. Eddig egyszer sikerült ilyen közel jutnia egy állathoz, ám amint megszólította, elrepült. Közel húsz éve epekedett ezért a percért.

– Te vagy az első, aki figyel rám – mondta a madárnak. – Érted, amit mondok? – kérdezte a madarat.

Az halk, reszkető hangot hallatott. Norbi hitetlenkedve kuncogott:

– Hát, mintha tényleg értenél...

A madár ugyanúgy válaszolt, de válaszát egy mélyebb, hosszabb hanggal egészítette ki.

– Tudod, nagyon régóta nem beszélgettem senkivel... volt családom nekem is, mint neked. Csak hát, semmi sem tart örökké...

A daru letette a lábát, majd Norbi felé fordult.

– Vesszek meg, ha ezt értem – hőkölt Norbi. – Te tényleg nem félsz tőlem! – Kinyújtotta kezét, ám ekkor a darvak elreppentek. – Korán volt... megint.

Lassan hazaindult. Épp akkor húzott el a feje felett egy nagy csapat, amikor felszállt a buszra. Hangosan, zajosan suhantak el, olyan alacsonyan, hogy meg tudta különböztetni a fiatal példányokat az idősebb, nagyobb madaraktól. Akkor látott ilyet legutóbb, amikor hanyatt feküdtek a mezőn Nórival és a kis Nándival. Nyolc évvel ezelőtt. Nándi szinte a madarakhoz emelkedett örömében.

*

Otthon égett a villany a konyhában. Először azt hitte, Nóri az, csak pár másodperc után ismerte fel testvérét, Orsit. Mosogatott. Amint meghallotta öccsét, ráköszönt.

– Mindjárt befejezem – mondta a nő. – Sokan voltak ma kint? – Norbi tudta, hogy testvére a darvakra gondol.

– Viszonylag.

– És, hányat szelídítettél meg? – Mosolyogva fordult felé, kezét törölgette.

– Egyet se. – A mondat a kelleténél borúsabb hangvétellel szökött ki a száján, s hogy ellensúlyozza, próbálta viszonozni Orsi mosolyát.

– Meglesz az majd, ne félj! Egyébként, hogy vagy?

– Köszi. Megvagyok.

– Megiszunk egy sört? Vagy lehet üdítő is, csak mozogjunk ki kicsit innen! Mit szólsz?

– Fáradt vagyok.

– Naa, csak egy kicsit! Jót tenne, hidd el!

– Nem tudom, Orsi... Sajnálom, de... – Felkapta a fejét a dübörgésre. A nagyszobából jött. Nándi rontott ki, kezében ólomkatona és egy műanyagrepülő. Egyenesen átrohant Orsin.

– Még mindig látod őket? Szeded a gyógyszereket?

– Szedem, persze. Az összes baromságot, mégis állandóan látom őket. – Ingerülten indult a nappali felé. – Látod, pont ezért nem tudok kimenni. Így is félőrült vagyok, de ha kint, valamelyik presszóban vagy nyilvános helyen látnám őket, hát tuti diliházba zárnának. – Röviden hallgattak. Nem kívánkoztak ki szavak belőlük. Aztán Norbi így szólt:

– Köszi, hogy rendet raktál.

– Természetes. Amúgy főztem teát, meg sütöttem csirkét. Enned kéne. Pláne a gyógyszerek miatt. Akarod, hogy itt aludjak?

– Nem, tényleg, nem szükséges. Köszi mindent. Majd megeszem.

– Vacsizunk együtt? Csak, hogy megnyugodjak.

Norbi sóhajtott. Nem ellenkező és nem dühös sóhaj volt ez, csak fáradt. Olyankor tör elő az emberből, amikor lélekben, legbelül sem vágyik másra, csak magányra, pihenésre. Orsi érezte ezt, de utálta, hogy szenvedni látja a testvérét, ezért amikor alkalma adódott rá, igyekezett kiűzni a gyászt testvére életéből.

Norbi végül így felelt a vacsorainvitációra:

– Persze.

Leültek a konyhaasztalhoz. A férfi egykedvűen csócsálta az ételt. Isteni volt, de alig tudta leerőltetni a falatokat a torkán. Viszont meg akarta nyugtatni Orsit, és ez erősebb volt nála. Megivott egy nagy bögre teát is. Nővére ezúttal elmosolyodott.

– Biztos nem akarod, hogy maradjak? – kérdezte még.

– Biztos, a francba, egyedül akarok lenni, na.

– Ahogy gondolod. De tudod, ha a mezőre akarsz menni is, akár nálunk is alhatnál, közelebb vagyunk hozzá. Vagy legalább szólj, és kiviszlek kocsival, tényleg, nem gond. Jövő kedden?

– Ahogy mindig – bólintott beletörődötten.

Orsi testvére vállára tette kezét:

– Elhiszem, hogy fáj. De idővel enyhül, majd meglátod.

– Igen... Tényleg hálás vagyok, tudod? De most még... Nem megy... Ha lesz elég erőm újra kocsiba ülni, és veled menni a rétre, fogok szólni, hidd el! – váltott lágyabb hangra.

– Rendben. Akkor jó éjt. Hívj, ha kell valami! – Adott egy puszit Norbinak, majd elment.

4

Másnap délután bő fél óráig táncolt a daruval, mire a madár megnyugodott, és ő leülhetett tőle nem messze.

– Üdvözöllek a nyolcadik pihenőnapodon – mondta. – Ők a te kis családod, igaz? – elpillantott a madár mellett a másik három felé. Azok feszülten, távolról figyelték őket. A bátor daru egész úgy mozdult, mintha megrázta volna a fejét.

– Jézusom, miféle gyógyszerekkel tömnek... – Norbi a fejét csóválta. Megrezzent, hátrafordult, mert mozgást vélt hallani. Nem volt mögötte senki. – Lassan elveszítem a józan eszemet. Megengeded, hogy közelebb menjek? Hm? – Lassan, nagyon lassan felemelte a kezét, és kinyújtotta a madár felé. Az meglepetten nézte őt, de nem riadt el – ellenben társaival, akik rögvest elszálltak. Norbi fél métert tudott haladni, a daru odébb lépett. Ismét csökkent köztük a távolság. A madár úgy állt ott, mint egy látomás: a teste mozdulatlan volt, pihéit óvatosan babrálta a szél. A pihe-puha látvány szinte szürreálisnak hatott a merev, pikkelyszerűen borított lábakon, nem beszélve az erős, kemény csőrről, ami a tollak közül kiugorva, tűként szúrta át a levegőben keringő porszemcsék szövetét. Az állat tekintete az idő teltével lágyulni látszott, de az is lehet, hogy csak Norbi képzelte oda. Talán az egészet csak képzelte: a táncot, a hangokat, a darvat. Itt állt előtte ez a rendkívül félénk madár, nem riasztotta el, és amíg őt figyelte, családja hangja éppcsak visszhangzott a tudatában. Mintha a daru meghallotta volna a gondolatait: oldalra fordította fejét, és egyenesen Norbi szemébe nézett. Égette a bőrét az izzó, vörös tekintet, de a lényét meleg járta át: a daru jelenlétével valóságot szőtt a gyász keservébe, és magához láncolta Norbi lelkét. Pedig a férfi kimondhatatlanul vágyott a halálra.

5

Így ment ez aztán napokig: Norbi öt óra tájt felvette a hátizsákot, bepakolta a távcsövet, a fényképezőt és egy szendvicset, amit sosem fogyasztott el. A darucsapat ezúttal kissé távolabb, mélyebben a mezőn ereszkedett alá, Norbi rögvest észrevette őket. Csak ekkor figyelt fel a madár nyakán a szürkés-fehér tollak közül kikandikáló, kék pihére.

– Áhítat – mondta. – Ez lesz a neved.

A madár halk duruzzsal felelt. Norbi ismét emelte a kezét, hátha legalább ennyit engedne neki az állat, ám alighogy mozdult, a madár odébb ugrott. Visszaeresztette karját, és leült. Mögötte a nap lassan, méltóságteljesen vonult le az égi színpadról, narancsos árnyalattal ölelte át a madarakat. Más volt a daru vörös szeme. Norbi vért látott benne, fájdalmat, haragot, tiltakozást. Valami nyugtalanság vette őket körül, nem tudta, mi az. Aznap nem volt kedve beszélni sem. Épp hazaindult volna, amikor a daru az ég felé emelte csőrét, és harsány hangot hallatott. Norbi megdermedt, attól tartott, ha megmozdul, megtöri a varázst. Valahonnan, messziről válaszolt egy másik madár, aztán egy harmadik, negyedik, ötödik, végül a környező csapatok óriási hangzavarral búcsúztatták el a nappalt, s köszöntötték az éjszakát. Norbinak ekkor jutott eszébe: alig egy hétig lehetnek már itt. Menni készülnek, biztosan. Azt beszélik, mikor induljanak. De ő itt marad. Nem lesz miért kijárni a mezőre, nem lesz miért felkelni sem. Norbi e pillanatban teljesen fölöslegesnek érezte az eddigi erőfeszítéseit. Eltávolodott a csapattól, és hosszú, nagyon hosszú sétára indult a buszmegálló felé. Alig bírta emelni a lábait. Mintha valami húzta volna a földbe, mintha láthatatlan kezek ragadták volna meg, és cibálták, vonták volna a föld alá. Minden mély, sötét színbe burkolózott, és egyszeriben barátságtalan, komor lett a táj.

Hátul, a buszon látta Nórit a gyerekekkel. Eléjük ült. Amikor a busz lassított, jobb lábát bokából behajlította, és a levegőt taposta. Észre se vette. A családja halkan beszélgetett, végül elcsitult mögötte. Elaludtak – gondolta. És akkor váratlanul nagyot fékeztek: Norbi karjával tartotta meg magát, Nóriék felriadtak. Kinézett az ablakon, előttük egy halálra rémült őz állt az úton. Épp tovább indult, amikor oldalról beléjük rohant egy másik autó, csak az ablaküveg törését, a karosszéria recsegését, és másodpernyi nyikkanást hallott. Aztán csend. Nem hallani ilyen csendet akkor se, ha az ember az erdőben, vagy egy barlangban éjszakázik, nem hallani ilyet hangszigetelt szobában sem, mert nincsenek se zajok, se gondolatok, melyek átsuhannának az ember agyán. Norbi a testén kívül járt. Először a szagokat érezte: benzin, fém és vér szagát, a saját izzadtságának szagát, a halál szagát. Hátrafordult. Nóri a becsapódáskor testével próbálta védeni a gyerekeket, ezért karjai szilánkosra törtek, s bár a fején épp csak csordogált a vér, a mellkasa nem mozgott. Noémi, akit az ütést elsőként ért oldalról, mint a gyurma, felismerhetetlen masszává tömörödött a benyomuló fém alkatrészek és üvegszilánkok alatt, úgy olvadt anyja ölébe, hogy szinte eggyé vált vele. Nándi a másik oldalon kirepült a kinyíló ajtón, lába valahogyan felcsúszott, és a biztonsági övbe akadt teste mozdulatlanul lógott a földön. Norbi ekkor balra nézett, és megpillantotta alig tőle félméternyire a Suzuki sofőrjét. Ők ketten élték csak túl az ütközést. Norbi a vállához kapott, ki akart szállni, de balra nem nyílt az ajtó, a jobb oldal pedig lehetetlenül távolinak tűnt. Egész bal oldala fájt, eltört a combcsontja és kificamodott a válla. Nekifeszült a jobb oldali ajtónak, ki akarta vetni magát, s amikor kitört, leesett a busz üléséről. Elaludt.

Mindig is éjszakázó típusnak tartotta magát, most mégis elaludt a buszon. Kilenc előtt. Feltápászkodott a padlóról, visszavetette magát az ülésbe, de nem nézett hátra. Halottak voltak csak mögötte.

6

Következő este csalódottan, mérgesen bandukolt a mezőn. Egyáltalán nem ügyelt rá, hogy óvatos legyen. Legbelül el akarta ijeszteni a darvakat, leginkább azt, amelyikhez közel került, mert így könnyebbnek tűnt megválni tőle, mint tudni, hogy talán soha többé nem fogja őt látni. A megszokott helyén lehuppant a földre. A madár meglepetten nézett rá, ám nem riadt el. Lassan két hete ismerkedtek egymással, és valahogyan kicsírázott az a minimális bizalom, ami megnyugtatta őt, ha Norbit látta.

– Pár napunk van már csak – mondta Norbi. – Ha lennének szárnyaim, veletek repülnék, ehelyett duzzogok, mind egy hülye gyerek. – Norbi félrenézett. Maga se gondolta volna, de szégyellte magát. Egy madár előtt. – Teljesen hülye vagyok.

A daru megemelte szárnyait, széttárta őket, és a levegőbe csapott párat. Mellét kitolta, lába el-elemelkedett a földről, lebegett egy helyben a naplemente színes vászna előtt. Norbi eltátotta a száját. Ebben a mozdulatban egyszerre volt jelen az esetlenség a földön és a könnyedség a levegőben. A nehéz, éjszakákba nyúló repülések és a léptek, melyek sose tudnák megmenteni a madarat, ha a földön támadnának rá. Tanítani akarja őt a daru, hogyan kell repülni? Vagy csak henceg, hogy tudassa, ő, a szabadság, az örökkévalóság jelképe azt csinál, amit akar, és akkor kacérkodik az emberekkel, amikor csak kedve tartja? Vagy egyszerűen repülőizmait erősítette, jelezvén az indulás közeledtét? Valószínűleg ez volt az oka, a férfit azonban rabul ejtette a kacér madár gondolata, és ettől még dühösebb lett. Rá akart kiáltani az állatra, mégsem tette, annyira gyönyörű látványt nyújtott, ahogy fel-felemelkedett, habkönnyen, kecsesen, szebben, mint a balerinák.

Hamarosan elcsendesedett benne a harag, és akkor próbált újra közelebb kerülni Áhítathoz. Néhány centit sikerült. Újra emelte a kezét, és újra kudarcot vallott. Nem engedte a daru, hogy megérintse őt. Hogyan is érinthetne meg ember egy ilyen fenséges lényt? Valamit, ami a halál és az élet között létezik, és egy emberöltő alatt többször is átível a világon? Hogyan érinthetné meg az ember az érinthetetlent?

A darvak aznap is hangos szóval zárták a nappalt. Már sötét volt, amikor Norbi elindult. Egy órával később ért haza, de a buszon hónapok óta először, álmatlan álomba merült. Megzavarodott ettől, de könnyebbnek is érezte magát. Már bánta, hogy olyan haragosan érkezett a mezőre. Holnap jobb lesz, érzi. Holnap már lesz ereje megkezdeni a búcsúzást. Mielőtt lefeküdt volna, kézbe akarta venni a távcsőt. Nem tudta, miért. Kivette a táskájából, és egyesével végignézte a levonókat: csillogó szőrű pónik között vigyorogtak ravaszul a színes szörnyecskék, királylányokkal harcoltak a szuperhősök. Az idő és a fogások ostromától alakja torz állatok, meseszereplők egész armadája kapaszkodott az alig ragacsos, itt-ott fityegő papíron a távcső göröngyeibe. Norbi visszacsúsztatta a kukkert a táskájába, és kivette a fényképezőgépet, hogy újranézze a mai képeket. Ha eladhatta volna a lelkét azért, hogy a darvakkal tarthasson, bizony most habozás nélkül rábólintott volna. Amint kiemelte a fényképezőgépet a táskájából, a keze meglepően puha, szokatlan anyagra simult: tenyérnyi toll bújt elő a káoszból. Elképzelni sem tudta, hogyan került hozzá. Ennyire közel sosem került a daruhoz, és biztosan emlékezett rá, hogy amikor az izmait próbálgatta, egyetlen pihéje sem vált el a toktól. Kitette a tollat az ágyára, lezuhanyozott, majd lefeküdt.

7

Másnap Nórival érkezett a mezőre. Norbi kezébe temette arcát, úgy motyogott:

– Tűnj el, tűnj el, meghaltál, kérlek, hagyj… – Balra pillantott, és Nóri nem volt már mellette. A daru állt ott, egymaga. Kényelmesen, nyugodtan piszkálta, igazgatta tollait. Rá-ránézett Norbira. Neki oldalra sem kellett fordulnia, könnyedén odasétált hozzá, és tőle fél méterre leült. A madár felé nyújtotta fejét, és szokatlan hangokkal próbált a férfi tudtára adni valamit. Fel-felemelte csőrét. Norbi gondolt egyet, és kinyújtotta jobb kezét: óvatosan kezdte a mozdulatot, ahogy eddig is. Has magasságba emelte kezét, de a daru nem moccant. Aztán bordáit is elhagyta karjával, de a madár nem tágított. Végül vállmagasságba emelt, nyújtott kézzel ült a daru előtt. Tenyerét felfelé fordította, invitálta az állatot: ne félj, nem bántalak! A madár nyakát nyújtogatta, ám teste nem moccant. Ugyanolyan távol állt az embertől, mégis kíváncsian nézett rá. Majdnem elérte Norbi kézfejét, amikor váratlanul oldalra fordult, hogy újra Norbi szemébe nézhessen.

– Engedd el – csendült Norbi fejében a szó. Előbb a saját, aztán Nóri, Noémi és Nándi hangján, egyre hangosabban hallotta: engedd el! És Norbi lelke közeledett a daru felé, törzse ösztönösen előre dőlt, mintha megbűvölték volna, keze mozdulatlan, nem látott mást, csak a daru vérvörös szemét, tűhegynyi fekete pupilláját, és egyre több ember hangját hallotta: engedd el!

Megijedt, visszarántotta kezét. A daru is hátrált két lépést, egyformán meglepetten, értetlenül pillantottak a másikra.

– Képzelődöm… – lihegett Norbi. – Képzelődöm… – Felállt, de nem ment el. S ekkor olyan dolog történt, amit ha más mond, sose hitte volna el: a daru közeledni kezdett felé. Óvatos, lassú, kimért léptekkel sétált, ám Norbi úgy megrettent ettől, hogy hátrálnia kellett. Addig-meddig toporogtak, mígnem a férfi elesett. Felnyögött. A daru csak sétált, sétált felé, mögötte a lemenő nap megtörte kontúrja vonalát, és amikor már egész közel ért, Norbi egy elmosódott emberi alakot látott maga előtt. Hatalmasra nyílt a szeme, hanyatt vetette magát, és akkor a daru megállt. Újra madár formájában állt ott.

– Micso...? – Norbi hirtelen, gyorsan nyúlt a madár felé, és ezzel ismét elijesztette. A daru elrepült, hátra se nézett.

8

Orsi este felhívta őt. Norbi megnyugtatta őt, hogy jól van, minden rendben, a darumadárral alakuló kapcsolatáról egy szót sem szólt. Orsi vélhetően az egészet a gyógyszerekre fogná, és ő fölöslegesen keltene benne aggodalmat. Szedte az antidepresszánsokat és az altatókat, ahogy máskor is, és havonta járt az orvoshoz. Ha Orsi megtudná, hogy hirtelen a darvak beszélni kezdenek hozzá, ráadásul emberi alakokat lát bennük, biztosan elköltöztetné őt magukhoz, és Norbi ezt nem akarta. Őszintén szeretett volna már kikecmeregni a gyászból, ezért úgy döntött, egyedül a pszichiáterével fog beszélni az esetről, aki viszont jelenleg távol volt egy családi ügy miatt. A következő találkozóig Norbinak még majdnem két hetet kellett várnia. Persze felhívhatta volna egy korábbi időpont reményében, ám nem akart a szakember terhére lenni. Túljut ezen. Egyedül. Különben is, mire eljut az orvosához, a darvak már messze lesznek, és erre az egészre csak egy nehéz időszakként fog emlékezni.

Másnap, amikor megérkezett a mezőre, újabb meglepetés várta: ezúttal mind a négy madár vele maradt. Messziről ugyan, de őt figyelték.

– Hány napot vagytok még itt? – kérdezte Norbi. A madarak persze nem válaszoltak, benne mégis sejtelem ébredt: – Biztos nem többet már háromnál. Ma kevesebben jöttetek. Hamarabb elfogytatok a fejem fölül, mint máskor.

A darvak kíváncsian pillantottak rá. Áhítat elöl állt, lépett kettőt a férfi felé. Norbi kicsit megrettent, de nem hátrált meg. Ezúttal nem. Darvak hangja rezzent a szélben. A négyből ketten oldalt fordultak, fejüket lehajtották, majd felemelték, kis eltéréssel lépkedtek egymás mellett. Norbi bambán bámulta a táncot. A bizonytalan, ütemtelen léptek egységgé forrtak a percek múltán, hamarosan teljes összhangban lépkedtek a madarak. Áhítat, ahogyan Norbi, csak figyelt, a legkisebb daru szárnyait próbálgatta: őt jobban érdekelte az indulás. A tánc kiteljesedni látszott, s amikor már tökéletes volt a szinkron, a darvak megálltak, égre emelték fejüket, és hangos krúgatással koronázták meg az estét. Norbi ekkor Áhítatra nézett: a daru, akárcsak társai, ütemesen emelgette fejét, lépéseit kimérte, rendszerezte mozgását. Bár nem pillantott Norbira, az biztos volt benne, hogy neki táncol: az ifjabb daru rá se hederített Áhítatra, a másik kettő pedig egymásra koncentrált. Norbi nevetségesnek érezte a gondolatot, de félig guggoló pózba emelkedett, és megkísérelte utánozni Áhítat mozgását. Annak üteme egy pillanatra megakadt, de rögvest visszatért a ciklushoz: fel-le, fel-le, levegőtlen, határozott léptek, meg-megdöntött test. Norbi nehezen tudta követni a madarat, de néhány perc alatt ráérzett. Törzsét előre döntötte, felemelte, lépteit összerendezte, aztán sikerült: immár együtt táncolt a daruval.

Pár percig lépdeltek egymás mellett, végül Norbi megállt. Légzése zilált, tekintete fátyolos volt, de mosolygott. Egyenesen a darura nézett, aki kis csúsztatással maga is mozdulatlanná meredt. Fejét Norbira emelte, majd becsatlakozott két társához, s mint a karmesterek, útjára engedte az esti szerenádot.

*

Amikor lefeküdt, részegnek érezte magát. Könnyedén felsóhajtott, és kinyújtotta kezét az ágyon: még mindig ott pihent a toll, amit néhány nappal ezelőtt talált a hátizsákjában. Megsimította, majd felvette. Forgatta, megszagolta, bőréhez érintette. Nem tudott másra gondolni, csak Áhítatra, a vöröslő szempárra, a hangokra, melyek mintha megszabadították volna a fájdalomtól. Engedd el! – mondták azóta is. A baleset óta először, Norbi őszintén hitt benne, hogy képes lesz túllépni a gyászon. És nem győzte kivárni a következő napot.

9

Másnap este még kevesebb daru érkezett. A koncert sem tűnt olyan lármásnak, a korábban egy órán is túlérő vonulás háromnegyed óra alatt lecsengett. Norbi leült, és ezúttal ő várt. Nem látta még a csapatát, de biztos volt benne, hogy hamarosan megérkeznek. Kivette a tollat a hátizsákjából, letette maga mellé a levonós távcsövet és a fényképezőgépet. A csapat hamarosan megérkezett. Norbi felmutatta nekik a tollat, majd így szólt:

– Ezt egyikőtök nekem adta. De nekem nem ez kell. Nekem ti kelletek.

A madarak figyeltek.

– Vissza fogtok jönni? Jövőre, ugyanitt? Visszajöttök?

Áhítat csirpelő hanggal felelt. Norbit valahogyan rossz érzés fogta el.

– Nem fogtok ide visszajönni, igaz? Miattam nem…

Ismét Áhítatra nézett, és próbálta megfejteni a madár gondolatait. Ha nem jönnek vissza, akkor mégis miért invitálta őt táncra? Miért mutogatta előtte a szárnyait, miért engedte őt ennyire közel magához? Érezte rajta a fájdalmat? És ha kiemelte a szakadékból, ugyan miért emelte ki, ha utána úgyis visszalöki? Norbi lehajtotta a fejét. Suttogást hallott. Ahogyan pár napja, ezúttal is Nóri kezdte, melyhez aztán csatlakoztak a gyerekek. Eleinte kibogozhatatlannak tűnt, később azonban tisztult a beszéd: egyszer majd… Velünk jöhetsz… Velünk leszel… Együtt leszünk… Várj még… Élj még…

Norbi nem hitt a fülének. A darvakra meredt. Azok szürke alakként tetszelegtek a félhomályban.

– Ti vagytok? Ezek ti vagytok?

Nem hangzott válasz. Sötétedett. Norbi itt akart maradni: lefeküdni a fűbe a madarak mellé, felhúzott térdekkel összegömbölyödni és aludni. De szokatlanul hideg volt. Ő nem hozott se pulóvert, se hosszú nadrágot.

Csak még egy kicsit… – gondolta – Csak még egy kicsit… – Elbóbiskolt, álmában Nóriékat látta. Nem szóltak, nem intettek felé, csak nézték őt. Mintha vigyáztak volna rá.

Arra ébredt fel, hogy vacog. Elnézett jobbra, majd balra, de a darvakat már nem látta. Összeszedte a holmiját, a tollat azonban itt hagyta. Nem akart magával vinni még egy darabot a múltból, ami később fájdalmat okozhat.

10

Másnap délelőtt váltott néhány rövid szót az orvosával, csakhogy biztosítsa róla, nincsen baj.

– Minden rendben – mondta. – Jól vagyok.

– Ha jól sejtem, a madarak mostanában hagyják itt Magyarországot – felelte a pszichiáter. – Biztos minden rendben? Tud még várni néhány napot?

– Persze, semmi gond, ne aggódjon. Szedem a pirulákat is, ahogy kérte.

– Se többet, se kevesebbet, igaz?

– Nem, persze, hogy nem. Figyelek. Köszönöm, Katalin.

– Nincs mit. Akkor hétfőn.

– Hétfőn.

Összepakolt, a derekára kötött egy pulóvert, és hosszú vászonnadrágot vett. Kint akart maradni, Csak ezt a néhány megmaradt estét tölthesse együtt a darvakkal.

Amint a buszon ült, azon töprengett, vajon miért pont most? Évtizedek óta vágyott rá, hogy megszelídíthessen egy vadállatot, legfőképpen darvat, és soha, soha nem került még fele annyira sem közel hozzájuk, mint idén. Talán tényleg ők a halál és az élet összekötői – elmélkedett. – Talán létezik mítosz, ami valóság lehet. Vagy csak én vagyok… összetörve... Érzik? Hogy összetörtem?

A nap alábukni látszott a horizonton, összekeverte az este színeit. Nedves levegőt lehelt a föld, pára lebegett a lankák fölött. Messze hangzott a darvak hangja. Kevés ember járt már kint, a fő szezon lecsengett. Az utolsó napok csak a természet igazi szerelmeseit vonzották. Nem maradt több meghirdetett darules a programon. Őszbe hajlott lassan a nyár, a zöldellő mezők átadták a színpadot a szarvasok bőgésének, az őzek vakkogásának.

Norbi tétovázás nélkül ment oda a csapatához – az ő saját darucsapatához. Azok kíváncsian vették őt körbe. Mintha csak várták volna, hogy mondjon valamit.

– Megengeditek, hogy veletek töltsem még ezt az éjszakát? Holnap talán már nem is találkozunk… – Végignézett rajtuk – Táncoltok nekem? Megmutatjátok megint, hogyan kell?

A darvak szinte élettelenül álltak előtte. Ahogy a fény visszahúzódott, a táj szürke lepelbe burkolózott, és összemaszatolta a természet vonalait. A darucsapatok elvesztek a fűben; sötétkék felhők gabalyodtak bele az éjjeli égbolt fekete hajkoronájába. Aztán az éjszaka kinyitotta holdszemét, és megkezdte ellenőrző őrjáratát: előbb a hegycsúcsokat mustrálta, majd tekintete a dombokra vándorolt. Elbújtatta a prédaállatokat a lombosokban, és kiugrasztotta a baglyokat hálóhelyükről.

Norbi még mindig a darvakat bámulta, és azok őt viszont. Aztán Áhítat megindult felé. Amikor elég közel ért, kinyújtotta nyakát, és várt. Kis időbe telt, mire Norbi rájött, hogy mit akar. Kinyújtotta a kezét, várta, mikor riad el a madár, ám ezúttal egész más történt: Áhítat egyenesen Norbi tenyerébe helyezte a fejét, majd kissé elfordult – és a karjába vájta a csőrét. Szétszakadt a felsőrész, vér buggyant ki a pamut alól.

Norbi ösztönösen behúzta a kezét, és keresett valamit, amivel elállíthatja a vérzést. A holdfény egész lent járt már, és szikrákat szórt az ég. Magányos kuvikfütty zendült a távolban.

A darvak körbeállták Norbit, és ezúttal a második állt elé, ugyanúgy, ahogy korábban Áhítat. Norbi újra behúzta a kezét, és komolyan elgondolkodott rajta, hogy futnia kéne.

– Mégis mit akartok? – kérdezte. Akkor az előtte álló madár eget rengető hangot eresztett ki tüdejéből, amihez mind többen csatlakoztak. Zengett a levegő, remegtek az árnyékok.

A daru lepillantott Norbi lábszárára, majd átvágta a nadrágját, és végigmetszette a bőrét. Norbi felkiáltott a fájdalomtól. Csúszni kezdett, felállt, és bukdácsolva indult az út felé, azonban a legkisebb daru nekirepült, és amíg ő vele harcolt, a másik lábát is megvágták. Térdre rogyott. A vágások pontosan az ütőereket érték, rövid idő alatt olyan vörössé vált a fű, akár a darvak szeme. Norbi arcából kiszökött a szín. Sután, esetlenül próbálta kivonszolni magát a mezőről, de túl gyorsan veszített vért. Hamarosan falfehéren, elerőtlenedve adta meg magát a végzetnek. Hanyatt dőlt. Nóri, Nándi és Noémi ismét megszólaltak: hamarosan… együtt…

Norbi behunyta szemét. Újra szólt a kuvik, és a negyedik, sorban utolsó darumadár mellé állt. Lenézett a halálosan kimerült emberre. A daruhoz csatlakozott két társa, végül Áhítat is. A kék tollat acélkékre festette a nyakán a hold fénye.

– Ne félj! – Csendült a szó a halott családtagok hangján. – Mindjárt vége.

Az utolsó vágás tompán, szinte észrevehetetlenül próbálta ébrenlétre ösztökélni Norbi fáradó szervezetét. Az ösztön átfordította a testét, hátha négykézlábra tud még emelkedni, hogy elmenjen innen, azonban nem maradt annyi ereje sem. Kinyújtotta jobbját. Ott volt a toll, amit hátrahagyott. Megfogta. Vörösre festette a vére, és amikor ez megtörtént, Norbi a földre hanyatlott. Nem látott, nem hallott semmit, csak a vér és a halál szagát érezte. Utolsó erejével beleüvöltötte kínját az éjszakába. A hangja elvékonyodott, eltorzult, végül egyesült a darvak hangjával. Hamarosan már nem is ember, hanem darumadár hangját hallotta. Árnyék suhant el mellette, s magával vitte őt a homályba. Fény villant.

A föld hirtelen túl közelinek, a teste elképesztően könnyűnek tűnt. Norbi lenézett. Pikkelyes lábakat látott, karjait oldalra tárva hatalmas teret ölelt át. És ott állt előtte három darumadár. Egyikük sem viselte a különös, kékes pihét, ami Áhítatot megkülönböztette a többiektől. Belemélyesztette csőrét tollruhájába, kereste azt a tollat. Megtalálta. Csak ekkor vette észre a férfitestet, ami ijesztően gyengén, tartás nélkül roskadt a fűbe, szinte beleolvadt.

– Mi történt? – A kérdés azonban csak a fejében hangzott el. Ismeretlen hang jött ki a torkán, melyre szintén ismeretlen hang felelt. Rápillantott a vele szemben álló madárra. A daru lágy tekintete bizonyosságként érte őt: Nóri állt előtte, és a két gyerek. Igen. Végre újra a családjával volt. A darucsapat elsétált a véres területről, hátra se néztek. Az embertetemet másnap este, pár mélyre merészkedő fiatal találta meg.