Google+ Followers

2018. február 15., csütörtök

Craz: Harmincholdas Pagony

Legutóbb észrevettem, Micimackó mézezi a bort. Látta, hogy látom, de csak megvonta a vállát, és annyit mondott, Macifröccs.
Az is feltűnt, az öreg medve valahogy egyre kopottabb. Igaz – mint mesehős –, ő is örökké él, de a huszonegyedik század kilátástalansága rányomta bélyegét.

A Százholdas Pagony is harmincra fogyott, mert a város terjeszkedésével beépítették az évek során. Bár megmaradt a parkos jellege – angolkert látványból franciára silányulva –, a medve szerint kimondottan irritáló, hogy Malackától nem messze egy benzinkút vagy Bagoly fája mellett egy pláza rondítja az összképet.

A régi hangulat visszaidézésére tett kísérletképpen Micimackó elkerített egy nagyobb susnyás területet, segítettem neki felállítani köré vagy húsz figyelmeztető táblát – hogy Tilosazá! –, és telepítettünk a kerítés mellé számos bölénycsapdát. Utóbbiba – bölények hiányában – általában csak banyatankos vénasszonyok potyognak, de ez, valljuk be, sokkal szórakoztatóbb látvány. Jó ötlet volt az az iparikamera-rendszer is. Nem is gondoltam, a közeli lakótelepről mennyi tini jár szexelni a bokrok közé. Micimackó néha elbújik oda, és morogva ijesztgeti őket.

Nagy pelyhekben hull a hó
Ez szerintem
– kurva jó! – húzta el a száját Micimackó az ablaknál állva. – Most megint takaríthatom el a lucskot a kuckóm elől, mert valamelyik antisportos vénasszony dob egy hátast, aztán beperel. Mondjuk, ha kitöri a nyakát, akkor csak csendben elásom hátra, az ecetfa alá.

Hull a hó és hózik
Micimackó iszik
Hull a hó és hózik
Szebb időkben bízik

– Nem vagy álmos? – kérdeztem Micimackót szerda este. Ő szokás szerint rímekben felelt.
Szárnyára lehajtja fejét
Alszik a sárkány, a darázs
Elcsendesül, nem hallik beszéd
Se hebegés, se hadarás.

Alszik a villamos és a nyuszik
Az orgyilkos szemében a parázs
Ma a tűzgolyók és a lufik
Se durrannak, ne parázz!

Egy kicsit mélázott, majd kijelentette:
Most már az a véleményem
Tele van a véredényem
– ezzel a jó kis sárgamuskotállyal – mosolyodott el, majd újratöltötte a poharamat. – Le vagy maradva, mint Nyuszi üzletfelei a húsvéti tolongásban – kuncogott, és egy Egs! felkiáltással fenékig ürítette poharát. Mit tehettem, csatlakoztam.

Bőven maradt még a rajzfilmes jogdíjakból, tavaly mondta is nekem, hogy először át akarták vágni a palánkon, de nem hagyta magát, csak úgy írta alá a szerződést, hogy az ajándék-, használati-, és felszerelési tárgyak formájában előállított és forgalomba hozott kereskedelmi hasznosításból befolyt összeg után neki is jár négy százalék. Így félévente mindig utalnak egy nagyobb összeget a bankszámlájára – abból bőven telik borra. Időközönként elugrunk egyik kedvenc pincészetébe, és feltöltjük az almáriumot sok-sok palackkal. Egyszer – ha már almárium – hoztunk egy láda almabort is, de abból még mindig van a sarokban – kissé savanykás, mint a hangulatunk máma.

Egyszer egy átitalozott hétvégén Micimackó egy teljes verset szerzett. Bár énekelni mostanában már nincs kedve, helyette saját buci kútfejéből farag fűzfarímeket. Néha rémeket – mint egy esős vasárnap, amikor közben beszlopált három palack almabort. Bár ez a nevezetes vers nem is annyira vészes (Ráadásul egy másik mesehős, egy sárkány is szerepel benne.):

Süsü, a sárkány és a Dzsuang Dszi-mátrix

Egyik reggel Süsü, a sárkány
a nadrágzsebében matatott,
majd kihúzta kezét, széttárta,
s valami furcsát mutatott:

– Álmomban biza', ez voltam –
dugta orrom alá tenyerét.
Én csak bámultam a sok zsebpiszkot, fonnyadt vackort,
és a tegnapi vacsora megszikkadt kenyerét,

meg volt ott egy döglött lepke.
– Igen, lepke voltam, vígan táncoltam a napon,
bár nem így néztem ki, szétkenődve,
hanem szép voltam nagyon.

És most nem tudom – folytatta eltűnődve –,
nem tudom, melyik lehetem,
s hogy tulajdonképpen van-e olyan,
hogy magamat zsebre tehetem...

– De süsü vagy, Süsü, ki lennél?
Te vagy, Jó Süsü, te hát!
Kérlek, ne gondolkozz faszságokon,
inkább idd meg ezt a gyógyteát!

S egy kicsikét megnyugodtam, de
valami mégis megborzongatott,
régóta sejtettem, hogy a sárkány fejében
egyszerre több személyiség lak' ott.

És már úgy hiszem, hogy nincs igazság,
már az lett, amitől féltem én:
hogy amit látunk, csak csalfa vakság,
és ez is csak egy költemény.

Bár inkább a négysorosokat részesíti előnyben. Gondolom, azon nem kell annyit gondolkodnia.
Nem is olyan nagy talány
Ha nem iszod meg piád
Mely örök kéz szabta rád
Isteni szimmetriád
– Na, igyunk a tigrisekre! – kacsintott rám a medve.

Egy céges bulin – az egyik új film premiere után – összejött Meggel a Family Guyból, egy alkalom erejéig, a női mosdóban.
– Tudod, írtam egy könyvet A tizenkilenc éves lányok hiányérzetéről egy vámpíros sorozat befejezett évadja után a következő őszi epizódig címmel. Brian azt mondta rá, olyan lett, mint egy hosszú magazin.
– Autósport magazin? – kérdezte Micimackó, mert akkoriban be akart fektetni egy ralikrosz csapatba és/vagy építeni egy pályát a Harmincholdas Pagonyban a benzinkút és a pláza helyére, de ez végül nem jött össze neki, ellenben Meggel. – Mint az internet, csak fából? – kacsintott a lányra, aki vette a lapot.
Utána döntötte el Micimackó, hogy neki is írnia kell egy könyvet. Meg ültetni egy diófát a benzinkút helyére. A női mosdót esetleg nem bontatja el, de rak bele egy kényelmes ágyat, akkor majd nem húzódik meg a dereka.

Micimackó gyakori borozgatásai során sokszor kerül filozofikus állapotba. A kezébe akadó papírfecnikre ilyenkor – ha már aznap ráfaragott a rímfaragásra – a gondolatait jegyzi. Az utókor és saját maga számára, mert másnapra már úgyis elfelejtené. Egy ideje visszatérő téma a bor és a nők.
Medvénk szerint a Chardonnay olyan, mint egy vámpír énekesnő, aki az anyósülésen szex közben a mezítlábját a szélvédőre nyomja, miközben ritmikusan mocorogva egy fülbemászó dallamot dúdolgat, ja és hajlamos kiszívni a nyakadat.
A késői szüretelésű Tokaji sárgamuskotály egy olyan édes lány, aki mindig elcsábít, újra és újra, akkor is, ha nem akarod, mert emlékszel, mi lett a múltkor is, hiszen sosem enged annyira közel magához, csak fájdítja a medveszívet, amikor máskor mással látod. Szóval, már majdnem jégbor.
Ellenben egy könnyed Cserszegi fűszeres egy olyan huszonkét éves hölgyemény, akinek a színjátszás csak egy kaland, s bár gyorsan ledobja pólóját és beleéli magát a női főszerepbe, de nem lehet rá építeni, mert a Gyere velem a málnásba pilotja – max. az első évad – után már lelép, mert azt mondja, valami újat keres, így mialatt te egy év alatt kettőt öregszel miatta, ő csak fiatalodik, és a tőled kapott pólót dobja le egy újabb főszerepért a tőled kapott bugyi mellé, persze nem neked.
Szerintem a félédes Otelló egy olyan félvér feketepárduc-cicus, aki bár az euban illegális, de tud egynémely dolgot, ami kortyolgatás – nem harapdálás – közben felidézi bennem ifjú kandúrkorom szép emlékeit.

Tegnap kimentünk megnézni az elkerített rész északi sarkán a szűz havat, de két menyét összetapicskolta. Micimackóból erre kitört a vadállat. Üvöltött és üvöltött, én is ugráltam morogva egy kicsit, de valahogy elillant a hangulat, és csak a medve bömbölt a lakótelep felett lemenő napra. Itthon azért felrakott a facebookra egy fotót a panelházak feletti naplemenésről, vöröslő felhőkről. Ezekre is egyre kevesebb lájkot kap, ami mélabússá teszi. Mondjuk a képen nem látszik a két megkötözött menyét.

Nem messze őrült angyalok járják az éjszaka táncát,
Én itt mégsem várhatok, lelkem szelek cibálják.
Nem messze őrült ördögök hiszik, hogy szép az élet,
Nem hallják csituló neszeit szomorú éji zenének.
Nem is nekik zenélek.

– Nyugi, Micimackó, ennél már nem lesz szarabb – mondom elgondolkozva, hogy dehogynem.
– Tigris, te egy optimista állat vagy – válaszol a medve, majd bont egy bort.

2018. február 3., szombat

Bacsai Gábor: A Swing Szultánja

Teremthetek–e valamit ott, ahol semmi sincs?
Hogy lehet a semmi valamivé?
Hogy lehet valami és semmi is egyidőben?
Jack London: A formák örökkévalósága

1.

A Ford sötét műszerfalára pillantottam, az olajszintjelzőtől balra lévő jel biztató zöld fénnyel derengett a félhomályban. Jól alakul ez, csak…
– Hajni, ugye tudod, mennyire utálom ezt a szakaszt? Nem vennéd át erre a pár kilométerre? – fakadtam ki, és zavarodottan babrálni kezdem a magnóval. Az öreg kazetta kattogott egy sort majd kissé akadozva elindult. A gitár és a dob kissé nyúzottan szólt, de akaratlanul is ráállt a szám a szövegre.
– Ugyan, Robi, mindig csak panaszkodsz! A pszichológus is megmondta, hogy szembe kell nézned a félelmeddel.
Barátnőm tudálékos kifejezése meggyőzött arról, hogy megint egy olyan, nagy kioktatós részre készül. Viszont a Dire Straits zenéje mindig megnyugtatott vezetés közben, ugyanakkor különös, régi emlékeket idézett fel bennem.
– Ja, sokszor mondta már... – Elharaptam a morgolódást, de magamban egészen addig folyattam, amíg a refrénhez nem ért Knopfler. A szöveget hallva a swing szultánja lettem, mint már oly sokszor. Ebből némi erőt merítettem és gyorsan felhangosítottam, együtt énekeltük Hajnival a we are the sultans–t. Ezzel eltereltem Hajni figyelmét a hegyibeszédről, vagy legalábbis hét perccel késeltettem.
Álságos mosolya mögött a barátnőm pontosan tudta, hogy ettől a szakasztól mennyire irtózom. A három egymást követő alagút felért egy pokoljárással, és ha tehettem, kihagytam. Ha világos volt, ha éjjel, kirázott a hideg és a hátamon égnek állt a szőr. Szekszárd után általában Hajni vette át a kormányt, és én az anyósülésen izgulhattam végig az utat Pécsig. Ritkán jártunk erre, pláne mióta... Szóval félévente kibírtam.
Csak nagyritkán indultam útnak egyedül, de akkor is inkább vonatot, vagy buszt választottam. Rettegtem ettől a környéktől, különösen az alagutaktól, amik sötétek, és félelmetesen hosszúnak hatottak. Minden egyes alkalommal úgy éltem meg, mintha soha nem akarnának véget érni. Ráadásul az apámat is valahol ezen a szakaszon vesztettem el azon a rémes éjszakán. Hasonlóan, mint most, akkor is a Straits szólt, és fater régi Zastavája csörögve falta a kilométereket. Tél lévén hamar sötétedett és édesapám hiába nyomta a gázt tövig, a szürkület észrevétlenül lopakodott a délután árnyai közé.
– Kapaszkodj Robi, mert ez rázós lesz! Most megtu…­ – Apám sose tudta befejezni a mondatot, mert a kocsi meglódult alattunk, és az ülésbe préselődött testemen megfeszült a biztonsági öv.
– Hallod, amit mondok, Róbert? – kérdezte Hajni, mire én felriadtam az éber álomból.
Biztos a zene miatt jutott eszembe újra az az este. Némán izzadva bólintottam, majd újra bekapcsolódtam a zene dallamába, és ujjaimmal vertem az ütemet a kormányon. Ennyi. Eddig tartott a mesterkélten kicsikart haladék.
Hajni belekezdett, és mondta a magáét; a sok felszedett okosságot, amit a tévéből, az internetről és nem utolsó sorban a pszichológustól hallott. Megint azt ecsetelgette, hogy a több mint tíz éve történt esetnek nem kéne rám ilyen hatással lennie. Csak fél füllel hallgattam, mit mond, hisz annyiszor hallottam már.  Olyan könnyen beszél róla… Pedig, ha átélte volna azt, amit én tizenéves koromban, akkor nem lenne ilyen nagy szája. Viszont nem tudtam mérges lenni rá, neki is megvolt a saját baja. Éppen ezek a dolgok hoztak össze minket.
Egy alternatív tanácsadáson találkoztunk, és a közös kávézás után mindketten látni akartuk újra a másikat. Valahogy így kezdődött... És hol tartunk most? Összeköltöztünk, és együtt élek az eleven feledéssel. Hajni betegsége miatt a lakásban minden fel van matricázva, mert már előre tart tőle, hogy idejekorán olyanná válik, mint a szülei, akik nem emlékeznek semmire. Egyfajta progresszív Altzheimer kórban szenvednek, ami ugyan ritkán jön elő, de kétágú felmenővel talán Hajni joggal félt, hogy rajta is elhatalmasodik ez a kór. Talán ezért ismétel el újra és újra az égadta világon mindent.
Nincs ezzel gond, már hozzászoktam. Én így szerettem belé. Ehhez képest az én traumám nem is olyan komoly, hisz a felejtés nincs belekódolva a sejtjeimbe. Csak az orvosok szerint nem vagyok százas, majdnem bolondot csináltak belőlem. Azonban én kitartóan küzdöttem ellene, éppen ezért jártam el a foglalkozásokra is. Ott találkoztam ezzel a kedves teremtéssel, aki pont most kezdett bele a tíz perces a tévés doki szerintbe.
Imádom, amikor ilyen feszülten magyaráz. Kicsit kipirul az arca, és látszanak a gödrök a pofiján. Sose gondolná az ember, hogy ez a nő olyan rémes betegséget hordoz a génjeiben. Mindketten cselekvőképesek és beszámíthatóak vagyunk, és a jogosítványt is megtarthattuk. Alapvetően szeretek vezetni, a világ százhúsz felett olyanná válik, mint egy szürreális festmény. Mintha egy Dali kép kelne életre körülöttem, ahogy én a főszereplőjeként kocsival száguldok az elmosódott világ közepén.

2.

– Apa, a Zápor még nem tökéletes és még tesztelni kell, hogy reagál idegen környezetben.
– Sajnos erre már nem maradt időnk, fiam. A ruszkik újra felszerelték a reléket, mostanra már lezajlott az országos teszt. A marhák! Megmondtam nekik, hogy a következmények kiszámíthatatlanok. Az egyenlet nem volt tökéletes, mikor elvették tőlem, és szándékosan változtattam rajta, mielőtt eljöttem a minisztériumból. Gondoltam, ez majd visszatartja őket, hogy élesben bevessék, de nem, fiam! Tudod te, mit jelent ez?

Az életben mindig és minden körbeér, akár a farkába harapó kígyó, és én újra meg újra az öreg Horváth árnyékában találom magam. Nincs rá jobb szó, tényleg van egy kattanásom, csak nem olyan, mint a többieknek a „klubban”. Én tudomány megszállottjává váltam, köszönhetően édesapám mániájának.
Apám, Horváth András korát megelőzve olyan teóriákkal és elméletekkel állt elő, hogy hamarosan az ország vezető tudósaival tette meg a sikerhez vezető első lépéseket. Amikor pedig feljebb jutott a ranglétrán, az elvtársak a minisztériumban tárt karokkal várták. Ebben a pár évben nagyon feszült volt, és sohasem mesélt konkrétan róla, mivel foglalkozik. Igyekezett minél többet velünk lenni, de mégis idejekorán megőszült a haja és a kefebajsza. Hangulata kiszámíthatatlanná vált, bizonyos napokon vidám és szórakozott volt, máskor – általában munka után – nem lehetett hozzá szólni.
Csak morgott és morgott. Számtalanszor és számtalanszor ugyanazt. A Záporról. Az lett a mániája. Aztán egy nap nem ment be, és a rákövetkező napon se. Egy hét után azt vettem észre, hogy édesapám nem jár dolgozni. Mint később megtudtam édesanyámtól, nagy ötletét, a Záport, elvették tőle és apám szinte beleőrült a tudatba, hogy más fogja befejezni a munkáját.
Leépítését követően elmaradtak az esszék és disszertációk a magyar és külföldi magazinokban, és az új, korszakalkotó ötleteiről is csak nekem tartott kiselőadást a nagyszobában, amikor nem a garázsban szereltük a Zápor szívét képező erőgépet. A motort egy régi Uljanovszkiból szedte ki, és orosz technikai könyvek tudásával és kémiai anyagok sokaságával teszteltük éveken át.
Minden egyes részlet és kísérlet alatt asszisztáltam az öregnek, így nem csoda, hogy az iskolában kémia órára egy idő után be se kellett járnom. Tíz évesen már biztos kézzel különféle jódoldatot, sósavat és lúgot kevertem. Míg a többiek kint játszottak, mi minden délután átfutottuk a napi tananyagot és utána a Záport teszteltük. Persze, nyomába se érhettem apám tudásának, és ezt számtalanszor megkaptam tőle. De kellett neki a figyelem, és én mindig is jó hallgatóság voltam. Számtalan gyerekkori élményről megfosztott, és a szociális életem is romokban hevert, de hála az öregnek, a középiskolát már tizennégy évesen befejeztem.
Egyetlen nem szokványos élményünk a könyv-, és tudásszagú hónapok között a pécsi családlátogatások voltak. Ilyenkor felkerekedett az egész família, és az öreg Zastavával több mint százötven kilométert utazott egybezárva, szociális életre kényszerítve. Én nagyon imádtam, végre igazi család voltunk. Egymással foglalkoztunk, zenét hallgattunk és számoltuk a táblákat.
Az utolsó alkalommal ketten mentünk le a nagyiékhoz, apám izgatottságában nem tudott betelni az úttal és egyfolytában magyarázott. Édesanyámnak nem szóltunk és a fővárosban hagytuk. Egyrészt azért, mert a sokadik nézeteltérése után nem volt hajlandó apámmal egy kocsiban utazni, másrészt pedig kikényszerítettem az öregemből azt, hogy vigyen el az útra. Mintha előre megéreztem volna, hogy utoljára látom. Az úton Straitset hallgattunk, átvettük a képletet és az erőforrások listáját. Szekszárd után apám csillogó szemmel a visszapillantóba nézett és azt mondta:
– Fiam, itt az idő! A vihar feltámadt és mi egyenesen a gyomrába tartunk! Meg fogjuk lovagolni! Értetlen tekintetemre őrült nevetésbe kezdett és kikapcsolta a biztonsági övét. A hátsó ülésen az erőgép éles hangon felsikoltott, édesapám alig tudta túlüvölteni azt.
– Kapaszkodj, Robi, mert ez rázós lesz!

3.

Persze, hogy tudtam. A képlet maga volt az élet forrása. A természet erőinek megzabolázása, a kezdet, és a vég. Az első lépcső a teljesen mesterséges természeti kontrollhoz. Ouroborosról, a saját farkába maró kígyóról nevezte el apám. Talán azért, mert vonzódott a rég letűnt civilizációk korszakalkotó ötleteihez, vagy azért, mert az elmélete nagyon hasonlatos volt az alkimisták ikonikus kígyójához. Azonban a hibás egyenlet olyan nem várt távlatokat nyithat meg, ami túlmutat rajtunk, embereken. Ezért félve a jövőben leselkedő rossztól, mi titokban megépítettük a Záport. Egy olyan szupergenerátort, ami dacolhat az örökkévaló kígyó hatalmával.
Lomha cseppekben eleredt az eső és halk placcsanásokkal kenődött szét a szélvédőn. Visszább vettem a sebességből, de így is tartottuk a százat. A megfelelő energiára és a folytonosságra szükség lesz, hogy elérjük a formák örökkévalóságának állapotát. Nem az alagúttól, nem a sötéttől féltem, hanem a csalódástól. Hogy nem tudok apám örökébe lépni. Hisz ő volt a nagy Horváth, aki megreformálta a téridő fogalmát – bár ezt kevesen tudták, hisz minden anyag titkosítva lett –, és az oroszok kihasználva a lehetőséget és a diktatórikus uralmukat az országban, egyből bevetették valahol a Mecsek közepén.
Az, hogy mi lett belőle, csak évekkel később tudtam meg. A helyi lapok különös rádióadásokról, és megmagyarázhatatlan fényjelenségekről számoltak be; emberek tűntek el, és évekkel később megőszülve, zavart állapotban kerültek elő. Senki se tudta, mi történt, a kormány hírzárlatot rendelt el, és akkoriban a házunk előtt rendszeresen egy fekete Volga állt. Ilyenkor hallgatni kellett, és korán lefeküdtünk.
Egy alkalommal nem jött álom a szememre, és csak forgolódtam az ágyban, a gondolataim pedig messzire kalandoztak. Lehet, hogy az apám egy titkosügynök vagy gonosz tudós? Zajokat hallottam a konyhából, és úrrá lett rajtam a kíváncsiságom. Kimerészkedtem a sötét folyosóra és a vitatkozó szüleimet hallottam. Szívem a torkomban dobogott, miközben lopva ólálkodtam közelebb a beszélgetésüket kihallgatni.
– Elválok, András!
– Ugyan már, Edit, ne csináld!
– Elegem van belőled, meg a titkos dolgaidból! Már dolgozni se jársz el, és az a fekete kocsi lassan két hete áll a házunk előtt. Tudod te, milyen kellemetlen ez? Tudod, hogy a szomszédok összesúgnak a hátam mögött, mikor elmegyek mellettük?
– Edit, én...
– Ne Editezz itt nekem, Andris! Azt ígérted, hogy ha befejezed a munkád a kormánynak, akkor vége lesz ennek az örökös titkolózásnak. Erre mi történt? A saját fiunkat is belevonod és meghülyíted!
– Hidd el, Edit, ezt nem így terveztem! Én nagyon sajnálom, hogy így alakult.
– Sajnálod, mi? Ha őszinte lennél, akkor beszámolnál arról, mi az ördög az a nagyon fontos kutatás! Akkor talán én is jobban elviselném az elvtársak kocsiját a hortenziáim előtt!
– Edit, minél kevesebbet tudsz, annál jobb neked!
– És a fiad, Robi? Őt miért avattad be? Könyörgöm, még csak tizennégy éves! És már szinte mindent tud a hülye záporodról és a többi őrültségedről. Miért, András, miért?
Ennyi elég volt aznap estére a szüleim veszekedéséből, és visszasurrantam a szobámba. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy anyám és apám együtt maradt és nincs mitől tartanom. Sajnos az ilyen veszekedések egyre gyakoribbak lettek, és nem csak este, hanem napközben is. Egyetlen menekülési lehetőségem az apámmal töltött órák voltak. A számok és egyenletek tényszerű világát nem tudta beárnyékolni a viharos családi perpatvar.

4.

Szerettem apámmal utazni, és mire végre elég nagy lettem, hogy az anyósülésre üljek, igazi élménnyé vált. Az öreg minden eseményt kommentált, amit az úton láttunk, számoltuk a táblákat és közben Straitset hallgattunk. Mi voltunk a swing szultánjai.

Ahogy magunk mögött hagytuk Bátaszéket, az autópálya összemosódott folttá vált, elmaradtak mögöttünk az autós pihenők, a benzinkutak és a lehajtók is megritkultak. Eddig csendes, és nyugodt utunk volt, talán az eső miatt éreztem így, vagy azért, mert csak nagyritkán előztek meg minket. A szembeforgalom sem volt túl számottevő, mégis bántotta a szemem a néhány éjszakai reflektor fénye. Égette a retinám, miközben remegő lábbal próbáltam a csúszós úton tartani a Fordot. Izzadt jobbamat felváltva pakoltam a sebességváltó és kormánykerék között, és időnként a zölden derengő lámpára pislantottam.
– Olyan feszült vagy, Robi, minden rendben?
– Bakker, Hajni, épp az előbb elevenítetted fel a gyerekkori traumáimat, mégis mit vársz? Jó, hogy ideges vagyok! Az lenne furcsa, ha felszabadultan csacsognék veled, mintha mi sem történt volna.
– Jól van na, nem kell egyből a torkomnak esni! Én csak jót akartam.
– Tudom. Kérlek, ne haragudj! Csak egy kicsit stresszes vagyok – válaszoltam Hajninak, majd elfelhősödött arcát látva kicsit kedvesebben hozzátettem, hogy: szeretlek.
Tudom, hogy nem teheti jóvá a múltat, és tényleg segíteni akar, de ez így kurva nehéz. Hiába próbáltam a kocsira és a fehér választóvonalakra koncentrálni, egyre csak az utolsó úton járt az eszem, amit apámmal töltöttem. Ott és akkor bebizonyította, hogy az Ouroboros és a Zápor valós és kézzelfogható dolog, nem egyszerű elmélet. A barátnőm mintha ráérzett volna, mire gondolok, felém fordult és odabújt hozzám.
– Robi, tudom, hogy kényelmetlen neked ez az utazás, de anyukádat meg kell látogatnod. Most volt a születésnapja és ráadásul húsvétkor sem mentünk le hozzá. Nem nekem hiányzik a telefonon sopánkodó anyósom, hanem neked. Miért nem beszélgetünk közben valamiről? Eddig olyan komoran hallgattál. Nem akarod elmesélni végre, hogy mi történt itt, és miért utálod ezt a környéket?
– Ne már, Hajni! Ne most.
– Légysziiiii! Eddig mindig félbehagytad valahol, és sosem mondtad el, igazából mi is történt. Addig is telik az idő, és nem a vezetésre koncentrálsz. Meglátod, jó lesz, legalább egy kis időre megszabadulsz a tehertől. Meg különben is, a saját problémáimat már nagyon unom. Sőt szerintem te is. Gondolj úgy rá, mint egy foglalkozásra, csak itt én leszek a terapeutád – mosolyodott el cinkosan.
– Nem is tudom…
Nagyon is jól tudod! Na elő azzal a történettel! – húzta meg a vállamat, és a hirtelen támadt érdeklődés kicsit csökkentette a nyomást a fejemben. Komfortosabban éreztem magam. Ugyan az autópálya feszélyezett, de valahogy megkönnyebbülten kezdtem bele az életemet meghatározó történetbe. Szinte észre se vettem, ahogy az első alagút sötéten ásító szája mohón bekebelezte az autónk.

5.

Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna, és nem húsz éve.
A sokadik veszekedés után apám megelégelte az akkori életét, és minden jegyzetét, könyvét belegyömöszölte a régi Zastava csomagtartójába. Azt mondta, most egy kis időre a nagyiékhoz megy Pécsre, mert pihenésre és feltöltődésre van szüksége. Tudtam, hogy ez egy kegyes hazugság, elég idős voltam már, hogy felismerjem az ilyen mondvacsinált indokokat. Pláne, miután megláttam a Záport a hátsó ülésen a huszonegynéhány kilójával. A valaha volt kamionmotorra rá se lehetett ismerni, mostanra kábelek és csatlakozók kaotikus tömegévé vált. Oldalán igéző fénnyel derengett pár állapotjelző piros led, ami egy szunnyadó szörnyeteg szeméhez tette hasonlatossá. Megbabonázva bámultam a csomagoló férfit, és könny szökött a szemembe.
– Visszajövök, fiam, ne aggódj!
– És a Záporral mi lesz?­ – Tudtam, milyen fontos az öregemnek az a motor, és azt is tudtam, hogy csak így kelthetem fel kellőképpen a figyelmét. Kérdésemre apám kínosan elmosolyodott és ősz kefebajsza izgatott mozgásba kezdet.
– Természetesen viszem magammal, mert eljött az idő. Ugye tudod, ez mit jelent?
– A hullámok egyenletes terjedése minden síkon fodrozódásokat kelt, és ha ezek elérik a végső pontot, akkor nem lesz tovább. Az ismert valóság keveredik a síkok összességével, majd egyetlen, nagy egésszé olvad. Hacsak nem áll valami az útjába. Egy egészen apró erő is feltarthatja ideig-óráig, ami talán elegendőnek bizonyul, hogy megtörje a formák örökkévalóságának bonyolult láncolatát. És ha pontosak a számítások a helyet illetően, akkor akár az egész a visszájára fordulhat.
Apám mosolya szélesebb lett, mint a Kisalföld.
– Jó tanítvány vagy! Büszke vagyok rád, Horváth Róbert. Meglásd, egyszer nagyon sokra viszed! – mondta és beszállt az autóba.
– Veled mehetek? Szükséged lesz egy segítőre az úton.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, fiam. Anyáddal már így is hadilábon állok, és ha szó nélkül elviszlek magammal, akkor bizonyos, hogy véget ér a házasságunk. Azt pedig nem akarom, mert szeretem az anyukád, és téged.
Tíz perc további kitartó győzködés után kötélnek állt, és nemsokára a budapesti forgalomban zötykölődtünk a városból kifelé. Nem szóltam apámhoz, hagytam beszélni. Először a szokásos tudományos elméletek jöttek elő, majd később az autókat, a házakat kommentálta, és olyan dolgokat, amiket ritkán láttunk együtt. Közben halkan szólt a Dire Straits, az andalító dallamok hátán vesztünk bele Magyarország szürke világába.
Kiszáradt a szám a nagy mesélés közben, az ásványvíz után nyúltam és nagyot kortyoltam belőle. Hajni kíváncsi tekintettel szemlélt, nem szólt egyszer se közbe, hagyta, hadd meséljem a magam módján a történetet. Az állapotjelzőre, majd a sebességre pillantottam, minden rendben volt. A tervek szerint ment minden, hatalmas sóhaj kíséretében folytattam a sztorit.
Szekszárd után tudatosult a tény apámban, hogy egy kiskorút hozott magával az őrült kísérletére. A dühe szokás szerint hirtelen támadt fel és nem tartott tovább öt percnél. Nem győztem szégyenkezni, ugyanakkor valahol büszkeséget is éreztem, hogy túljártam az öreg eszén, amit később ő is megjegyzett. Ezzel vissza is kanyarodtunk az immár szokásos témánkhoz, a Záporhoz, és az Ouroboroshoz. Nem értettem a sietség okát, sem a miértjét.
– Apa, a Zápor még nem tökéletes, és tesztelni is kell, hogy reagál idegen környezetben.
– Robi, erre sajnos már nem maradt időnk. A ruszkik újra felszerelték a reléket, és lezajlott az országos teszt. A marhák! Megmondtam nekik, hogy a következmények kiszámíthatatlanok. Az egyenlet nem volt tökéletes, és szándékosan változtattam rajta pár longitudót, amikor elvették tőlem. Gondoltam, ez majd visszatartja őket, hogy újra bevessék élesben, de nem, fiam! Tudod te, mit jelent ez?
Tudtam, persze, hogy tudtam. A képlet maga volt az élet forrása. A természet erőinek megzabolázása, a kezdet, és az első lépcső a teljes kontrollhoz. Ouroborosról, a saját farkába maró kígyóról nevezte el apám. Azonban a hibás egyenlet olyan nem várt távlatokat nyithat, ami túlmutat rajtunk, embereken. Ezért félve a jövőben leselkedő rossztól, titokban megépítettük a Záport. Egy olyan szupergenerátort, ami dacolhat az örökkévaló kígyó hatalmával.
– De honnan tudod a zéró anomália koordinátáit? – kérdeztem értetlenkedve, és legbelül sejtettem, hogy azok a fekete kocsik nem véletlenül strázsáltak naphosszat a házunk előtt.
– Megvannak a magam forrásai, fiam. Azt se feledd, hogy az egészet én terveztem! Szerinted véletlen, hogy a rádióadások mostanában sisteregnek? A pécsi adótorony az abszcissza, az x tengely, a budai pedig az ordináta, az Y. Az anomáliának valahová a közös metszőpontra kell esnie, az origóra, ami valahol itt van. – Előre mutatott, és én belenéztem a vaksötétbe. A villanypóznák fénye bevilágította az utat, de a körülöttünk levő tájból csak a nagyobb dombok és néhány ház pislákoló lámpája derengett.
 – Ez így olyan, mint a tű a szénakaz… – Elakadt a szavam, mert eszembe jutott a Zápor, és a piros fénnyel izzó motorra sandítottam.  – Ez fog segíteni bemérni a zéró anomáliát, igaz?
– Mint mondtam, egyszer nagyon nagy ember leszel, fiam. Bekapcsolod?
Hörögve kelt életre a Zápor. A helyzetjelző lámpák zöldre váltottak, és a motor küszködve zakatolt a hátsó ülésen. A mai napig kísért a pillanat, mikor meghallottam a sípolást. Közeledünk a zéró anomália felé, és összeszorult a gyomrom. Apámra sandítottam, aki boldog mosollyal fordította meg a Straits kazettát, és beletaposott a gázba.

6.

 – Mi történt utána? Hogy nézett ki az anomália? – Hajni levedlette magáról a kényszerűen hallgató szerepét, és feltámadt érdeklődése zavaróan hatott rám. Nem, mintha nem bíztam volna benne, de a harmadik alagútba érve már kínosan éreztem magam. Sípolt a fülem, és úgy izzadtam, mint a kövér emberek egy kiadós futás után. A szemem ide-oda járt a műszerfalba beépített plusz mutató és a sebváltó között. Fontos az állandó sebesség, hogy ne törjön meg a dinamika és a folytonosság.
– Hogy mi? A kocsink belehajtott az anomáliába, amiből szabad szemmel semmi se látszott. A sipító motor és a rázkódó karosszéria azonban elengedő volt, hogy tudjam, elérkezünk a vihar központjába.
– Okés, ez világos, de pontosan mi történt? Mi lett az édesapáddal?
– Ahogy áthajtottunk az anomálián, a kocsi lefékezett és irányíthatatlanná vált. Ide-oda cikáztunk a deres úton, majd a korlát fogott meg minket. Időm se volt gondolkodni, csak az életemért imádkoztam. Hatalmas csattanást hallottam és mielőtt elvesztettem volna az eszméletem, apámra pillantottam. Azaz csak a hűlt helyére, mert a kormány mögött nem volt senki! Egyszerűen köddé vált a faterom!
– Azta! Ez nagyon durva! Egyszerűen csak eltűnt? Szívem, ezt nagyon nehéz elhinni! Nem csodálkozom rajta, hogy folyamatosan mentort váltottál. Egyáltalán hitt neked valaki?
– Eleddig nem. Azt mondták, az átélt autóbaleseti trauma hatására képzelem így! Egy ideig próbálkoztam, de aztán feladtam. Kitaláltam egy finomított verziót, amit már az egyszerű ember gyomra jobban bevesz. Azt meséltem el utána mindenkinek.
A kocsi alig érezhetően remegni kezdett. A kormányt erősen kellett szorítanom, hogy az úton tartsam az autót, és a tempót is nehéz volt tartani ennyire közel a cél előtt.
– Basszus! Egyszerűen felfoghatatlan. De mi lett az anomáliával és a Záporral?
– Őszintén kérded? – Ránéztem Hajnira, aki szinte magából kikelve bámult rám.
– Persze, hogy őszintén! De nem mennél egy kicsit lassabban, mert nagyon rázza a fenekem az ülés, és kezd nagyon zavaró lenni a sípolás. Mondtam neked, hogy inkább egy igazi szerelővel nézessük meg a kocsit, és ne te javítsd meg…
– Ez nem az ülés, és a kérdésedre válaszolva: tovább vittem apám örökségét!
– Ugye, nem?
A karosszéria mostanra elviselhetetlenül remegett és rázkódott, a sípolás pedig úgy felerősödött, hogy alig hallottam Hajni kétségbeesett kérdését. A kocsiba épített motor majdnem ugyanaz volt, mint amit apámmal terveztünk, csak épp tovább fejlesztettem. Az a sok óra a műhelyben, és a budapesti forgalomban töltött éles tesztek most térültek meg. A műszerfalon szinte sütött a zöld fény az eddig figyelt lámpából, annyi időm maradt, hogy kikapcsoljam a biztonsági övem és benyomtam a we are the sultans of swinget.
– Kapaszkodj meg, bébi, ez most rázós lesz!

2018. január 14., vasárnap

Kasza Magdolna: Minden jót, öreg harcos!

Vannak emberek, akik tudtukon kívül hatnak az életünkre. Talán soha nem is tudjuk nekik elmondani, hogy mennyire. Mert vagy szituáció nem adódik, vagy zavarbaejtő lenne, vagy nem is hinné... És a sok gondolkodás közben talán el is késünk vele.
A rajzolás mindig velem volt. Egyfajta belső kényszer. Talán megértenek az írók, a táncosok, a színészek, a festők, a költők, de még a hobbiművészek is. Mert ott van az a valami belül, aminek időről időre felszínre kell törnie... mintha enélkül túlcsordulna a peremen.
Akármi történt kiskoromban, azt mindig rajzzal éltem ki. Rajzoltam, ha öröm ért, ha bánatos voltam, ha terveztem, ha csak unatkoztam. Nem számított a közönség, csak amikor azt láttam, hogy örömet okozok vele. Rácsodálkoztam, hogy élményt adhatok.
De a rajzolás nem önmagától fejlődik. A szorgalom számít, de a tudást is fejleszteni kell. És akinél ott a kényszer, annál a fejlődésre való igény is ott lesz.
Az iparművészeti középiskolában két részre osztották a tanrendet. Két napot csak „szakmáztunk”, három nap maradt a közismereti tantárgyakra. Az egyik szakmai nap volt a grafikáé. Reggel nyolctól délután négyig. Egy óra ebédszünettel.
Itt ismertem meg az első grafikatanáromat, aki fontos mérföldkövet jelentett az életemben.
Kedves, kortalan ember. Szemüvege elég erős, kicsinyíti mosolygós szemeit. Egyik szemére nem is lát, valami betegségben veszítette el szeme világát. Grafikáit mégis apró, precíz mozdulatokkal készíti egy hatalmas nagyító alatt. Óráin nincs alá-fölé rendeltség. Velünk együtt dolgozik saját megrendelésein, amelyeket így pontról pontra nyomon követhetünk. Az iskolai feladatokat ugyanígy határidővel látja el, az idő beosztását ránk bízza. A többi tanár viccelődik is ezzel a munkarenddel, de kétségkívül működik nála a demokrácia. Még azt is megengedi, hogy magnót hozzunk, és magunk válasszunk zenét a rajzoláshoz. Néha beszélgetünk munka közben. Érdekli, mi foglalkoztat bennünket. Miket olvasunk, mi jár az agyunkban. Úgy szólít bennünket: öreg harcos. Lányt, fiút kivétel nélkül. Egyedül a szülői értekezleteket igyekszik megúszni. Mintha nem igazán találná a hangot a felnőttekkel. Mi, diákok viszont egytől egyig szeretjük őt. Nemcsak tanárunk, mentorunk. Miközben dolgozunk a feladatokon, észrevétlenül tanuljuk a precizitást, a kitartást, a kreativitást. Nyitogat és mindig csak annyit, amennyit az adott ember elbír. Külön figyel mindenkire. Buzdít, hogy saját világunkat teremtsük meg. Nincs tévút, csak utak vannak, amin vagy eljutsz a célodig vagy keresel újat. Amikor megtudja, hogy verseket írok, beprotezsál egy gyermekirodalmi folyóirathoz.
Annyira imádom az órai feladatokat, hogy végeredményüket kiteszem a szobám falára. Büszke vagyok rájuk. Jól esik rájuk nézni.
Amikor végzős évhez érünk, azt mondja, tudja, hogy mennyi mindenre kell készülnünk, nem kötelező már bejárni. Az érettségigrafikánkat készítsük. Ehhez egyéni támogatást ad mindenkinek. Mivel a saját munkáit továbbra is a grafikaműhelyben készíti, mindenki eldöntheti, hogy bejön-e oda dolgozni, vagy otthon halad tovább a munkával. A diákok lassan elmaradnak. A tizenkettőből marad nyolc, hat, három... és végül már csak ketten ülünk benn a tanár úrral. Csendesen dolgozunk, mindenki a saját munkájára koncentrál. Ebédszünetben a tanár úr hazamegy, a felesége főz otthon. Én is előveszem a kis doboz salátámat husival. Hazamenni nem tudok: három óra lenne az út oda-vissza. A tanár úr egy óra múlva visszajön. Kezében narancs vagy alma, néha csoki. Nekem hozza. Azt mondja, tizenkét gyereknek nem tud hozni, de egy megérdemli. Jól esik a figyelmesség.
A grafikáim is meghálálják. Nemcsak az érettségimunkámat segíti jótanácsaival egyengetni, de az első megjelenő könyvborítóm elkészítésében is nagy segítségemre van. Drukkol nekem az érettségin. Amikor végzek a szóbeli szakmai vizsgával, azonnal kijön a folyosóra megbeszélni. Elmondja a hibákat, de a dicsérettel sem fukarkodik.
Vége a sulinak. Főiskolára megyek. Az új élmények magukkal ragadnak, de visszahúz a szívem a kis grafikai műhelybe. Bemegyek, köszönök. A tanár úr örül nekem, de érezhető távolságot tart. Magázódásán megütközök:
– Hát már nem vagyok öreg harcos, tanár úr?
– Felnőtt hölgyeknek már más megszólítás jár.
Kicsit elszomorodom. Beszélgetünk, de nem akarom tovább feszíteni a húrt. Kicsit csalódottan bandukolok haza. Szerettem volna még öreg harcos lenni...
Még egyszer találkozunk, egy grafikai telepen. A főiskolai grafikatanárom hívja meg előadónak. Ujjongva várom a találkozót. Büszkén mesélem mindenkinek, hogy ismerem őt. Az előadása inspiráló. Megnézi a munkáimat, dicséri őket. Elmondja mire figyeljek oda. Boldogságomban arra vetemedek, hogy megkérem, hadd szerepeljünk egy fotón, de szabadkozik. Nem fotogén.
Elköszönünk. Elszontyolodva mondok búcsút, de ő rámnéz és azt mondja:
– Minden jót, öreg harcos!
Sok év telt el azóta. Valahogy nem mertem újra látogatni. Pedig jó lett volna megmutatni mi lett a tanítványból. Elmondani, hogy minden egyes vonal meghúzásában ott van. Hogy mennyi erőt merítek ma is abból, ahogyan hitt bennem, amikor még csak egy apró csíra látszott a tehetségemből.
De nem mondtam el. Csak remélni merem, hogy tudta. És remélem, hogy most fentről mosolyog. Ha így van, csak annyit mondanék:

– Tanár úr, hadd maradjak én most már mindig öreg harcos!

2017. december 17., vasárnap

Esvy: Merengés

Walter Reeves dideregve haladt a homályba vesző, fehér ösvényen. Különc nagyapja ragaszkodott hozzá, hogy lóháton érkezzen, így hát a helyi lovas klubnál egy erős clevelandi pejre cserélte kényelmes terepjáróját. Ezen a kora téli napon a reggeli köd még tíz óra tájban sem szállt fel, konokul megülte a tájat, mint merész lovas az ideges paripát. Walter bérelt hátasa Merengő névre hallgatott. Biztos léptekkel cipelte a fiút a végtelen nádtengerben kanyargó úton, és alig egy óra alatt oda is értek a kiváló történész, Sir Richard Reeves lápvidéki kúriájához.
Kikötötte Merengőt a széles kocsifeljáró aljában álló oszlophoz, aztán az ódon kőház bejáratához lépdelt. Belökte a nehéz ajtót, és a folyosón őrt álló lovagi páncélok között egyenesen a nagyapja dolgozószobájába ment. Szokás szerint az íróasztalnál találta az öreget, középkori szövegek fölé görnyedve. Mögötte hatalmas festmény függött a falon, az egyik ősüket, Sir Edgar Reevest ábrázolta pompás, szürke lovon, miközben kékesen csillogó kardjával lesújt egy normann hódítóra.
Walter kisgyermekkora óta úgy érezte, nagyapja egy másik, rég elveszett világban él, elvégre minden percét a lovagkor tanulmányozásának szentelte, és körülvette magát ezen időszak tárgyi emlékeivel. Üdvözölték egymást, aztán a fiú Sir Richard intésének engedelmeskedve óvatosan helyet foglalt az íróasztal előtt díszelgő antik, hímzett széken.
– Azt üzented, el kell vinnem valamit – mondta Walter, mire az öreg félrehajtotta az ajtónyi olajfestményt, és a mögötte rejtőző, szintén méretes széfhez lépett.
Hosszú csomagot húzott elő, majd kibontotta az asztalon.
– Csatold fel, hadd lássam, hogy áll neked! – mosolygott az unokájára.
Walter felügyetlenkedte magára a szíjat, aztán kihúzta a nehéz kardot a hüvelyéből. Alig hitt a szemének.
– Ez… – végignézte a fegyver ezernyi karctól szabdalt pengéjét, a feketén elszíneződött vérelvezető barázdát, és elakadt a szava.
– Sir Edgar kardja – mondta a nagyapja gyengéden. – Családunk legbecsesebb kincse ma hozzád kerül.
– Miért adod nekem? – kérdezte a fiú nagyokat pislogva.
Sir Richard lassan becsukta a széfet, és visszaült az asztalhoz.
– Nem akarok panaszkodni, mint holmi vénasszony – sóhajtott. – A lényeg, hogy az egészségem nem a régi többé, ezért úgy döntöttem, eljött az idő a kard továbbadására.
– De hát most apa jönne – szaladt ki Walter száján.
Sir Richard arca elkomorodott.
– Apáddal sokszor összekülönböztem mostanában, mert az agyára ment a szakmája. Fontosabb neki az üzlet, mint a becsület. Amikor meghalok, örökli ezt a házat az összes régi holmival együtt. Meglátod, elad majd mindent, ami pillanatnyilag nem hoz neki hasznot. Attól tartok, a karddal is így tenne.
– Elképzelhető – bólintott a fiú.
– Nálad jobb helyen lesz. De meg kell esküdnöd rá, hogy őrződ, és továbbadod, amikor eljön az ideje. – Walter a régi acélpengére nézett, aztán Sir Richard mögé, a képre, és a nagyapja, mintha kitalálta volna a gondolatait, így folytatta: – Te is közgazdaságot tanulsz, ugye? Nem baj az, csak jóra használd! Nem érted, mi közöd ehhez a kardhoz? Hát benne van az egész múltad. Ha a maga idejében Sir Edgar nem áll ki bátran az igaz ügyért, ma nem ülnénk itt ilyen nyugodtan.
– Így igaz – helyeselt a fiú. – Kár, hogy már nincsenek lovagok, és ha lennének is, többé nincs igaz ügy, amiért küzdhetnének.
Sir Richard elmosolyodott.
– Pedig csatatér az egész világ, és harcos benne minden férfi és nő.
Walter megvakarta a fejét. Úgy vélte, az öreget is érte némi foglalkozási ártalom, de nem mert ilyen irányú megjegyzést tenni.
– Nos, én ezt kicsit árnyaltabban látom, de bárhogy is legyen, most megígérem neked, hogy őrizni fogom, és a hagyomány szerint továbbadom Sir Edgar kardját.
– A szavaid súlytalanok, még nem érzed át, mit bíztam rád. – Sir Richard tekintete az ablakra vándorolt, amit sűrű köd nyaldosott. – Ugyanúgy, mint apád, csak azt hiszed el, amit látsz. De nem félsz attól, hogy egyszer olyat látsz majd, amit nem hiszel el?

A visszaúton még sűrűbb köd vette körül, mint délelőtt. Merengő fülein túl tejfehér tündérpor kavargott, az ösvény szélén dér telepedett a nádra és a szürke semmiből feléjük nyúló bokorágakra. Walter érezte, hogy a kietlen táj keltette nyugtalanság beszivárog a lelkébe, akár a pára a ruhái alá. Arra gondolt, milyen nevetségesen nézhet ki a régi karddal az oldalán, az egyetemi lovaspóló-csapat steppelt kabátjában.
Merengő hirtelen megtorpant, és ijedten horkantott. A fiú feszülten fürkészte az előttük hömpölygő ködöt. Sötét sziluett bontakozott ki a homályból; amikor meglátta, elállt a lélegzete. Páncélinges lovag állta útjukat hatalmas, sárga csataménen, pajzsán egy normann nemesi ház címerével, kardját Walterre szegezve. A fiú tudta, hogy ez csak illúzió, vagy a csillogó köd délibábja, mégis meg akarta fordítani a lovat, hogy menekülhessen. Egy idegen akarat azonban szembeszállt vele.
Lesújtva nézett végig magán, Merengőn és a gyermeteg lószerszámokon, de a kard kéznél volt, és csak ez számított igazán. Előhúzta hüvelyéből, és jelezte a normann bitangnak, hogy elfogadja a kihívást. A sárga csataló megiramodott, és ő is vágtára biztatta Merengőt. Egymásnak rontottak. Walter kivédte az ellenfél csapását, aztán visszakézből a vállába hasított. A normann üvöltött fájdalmában. Hamarosan feladta a küzdelmet, és elügetett a ködbe. A dértüskés fűre hulló vércseppek jelezték az útját. A győztes lovag megtörölte a kardját, majd büszkén visszacsúsztatta a helyére.
A fiú tagjairól ekkor lehullott az idegen elme béklyója. Nagyot fújt a megkönnyebbüléstől, aztán vágtában indult vissza a faluba. Máskor eszébe sem jutott volna ez a tempó a csúszós, zúzmarás füvön, de most valahogy eltörpültek olyan sokadrangú dolgok, mint a talaj minősége. Úgy érezte, ismer ő cudarabb terepet is, mint a pólópálya gondozott gyepe, csak nem jutnak eszébe a dolgok. Az istállóhoz érve nehezére esett visszaadni a remek lovat, heves ragaszkodás tört fel a lelkéből, pedig csak néhány órája ismerte. Nem vehetik el tőle, hiszen együtt harcoltak! Merengővel akar menni egészen Londonig!

Walter megrázta a fejét, hogy észhez térjen. Nem sikerült egészen, de azért összepakolt, és beült a luxusterepjáró puha ülésébe. Kellett néhány perc, mire felidézte, hogyan kell autót vezetni. Aztán elindult a fehér derengésben: mellette az ősi varázstól izzó kard hevert, kívül a mindent beborító dér és a makacsul lapuló köd.

2017. december 16., szombat

Craz: A színes macskák becsapódási pillanatai festménysorozat


A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház különtermének ajtaján egy tábla lógott. Cudar Cicusok Cafatjai, kortárs művészeti kiállítás Meira legújabb alkotásaiból – hirdette a felirat kissé csálén, ugyanis az ajtónak Huk, a barbár támaszkodott és érdeklődve figyelte a benti nyüzsgést.
– Nocsak, érdekel a festészet? – kérdezte a folyosó felől érkező lány a jegenye termetű izmos harcostól.
– Á, nem, csak utána ingyensört osztogatnak! – vigyorgott rá Huk.
– Aha, értem – mondta Meira a bunkó barbárnak, majd belépett a terembe, és helyet foglalt a pulpituson, ahol már csak rá vártak. – Kezdhetjük! – Mosolyogva végignézett a teremben egybegyűlt vegyes társaságon, tekintete elidőzött egy varázsló külsejű emberen, aki az ölében egy kitömött macskát szorongatott.
Nagy százalékban persze barátok és ismerősök ültek a sorba rakott székeken, meg természetesen jónéhány művészkolléga, akik nem hagynának ki egy ilyen összejövetelt, mivel tudják, hogy utána szeszesitalokat szolgálnak fel. De tiszteletét tette a ZomBerry zenekar gitárosa és dobosa is, akik pár napja adtak nem mindennapi, emlékezetes koncertet. Ezen kívül sokan megjelentek a Szolgáltatóház jelenlegi vendégei közül is, akik úgy döntöttek, részt vesznek ezen a színvonalas kulturális rendezvényen.
– Nos, akkor vágjunk bele! – kezdte a könyvtáros. – Az első lépések a szakadék felé, avagy mikor jöttél rá, hogy festő leszel?
– Már kiskoromban voltak erre utaló jelek, például, amikor egy nap spenótot kaptam reggelire, és az anyukám rózsaszín előkét kötött rám. Már akkor megfogott a színek és formák különleges hangulata. Bár furcsállottam, hogy ami nekem tetszik – a nyállal és takonnyal kevert spenótfoltok csodás és titokzatos alakzatai a rózsaszín anyagon –, az másból rosszallást válthat ki. Mindenesetre a spenót egy-két – úgyis megeszed, nem azért főztem, hogy kiköpdösd! – alkalom után, kitartásomnak hála, végleg lekerült az étlapomról.
– Ekkor követted el az első művészi alkotásaidat?
– Á, nem! Úgy öt-hat hónapos koromban; már akkoriban is nagyon ügyesen firkáltam színes vonalakat – görbéket – illetve köröket – görbébb görbéket. Eleinte csak azokra a tárgyakra, amelyek kéznyújtásnyi távolságon belül helyezkedtek el. Később persze a távolabbi dolgok se voltak már biztonságban. Lényeges szintlépésnek számított, amikor felfedeztem a szoba falát, mint ideális helyet, ami vicces képek után kiáltott.
– Úgy tudom, egy ideig különleges ecsetkezelést használtál.
– Igen, akkoriban kísérletező kedvemben voltam, és macskákat kezeltem ecsetként; a farkukkal festettem. – A közönség soraiban erre a válaszra a varázsló kinézetű varázsló biztatóan a magasba emelte hüvelykujját.
Huk eleinte egykedvűen követte a történéseket – az ajtónak immár belülről támaszkodva –, de a következő válasznál már elmosolyodott.
– Mi a titka ezeknek az újabb képeidnek?
– A segédtechnológiát egy varázsló ismerősömmel együtt fejlesztettük ki néhány hónapja. Maga az ötlet egy születésnapi bulin ugrott be, itt a Próbagoblin területén, amikor Huk, a barbár szalonnaspiccesen – ez az ő kifejezése, néha hajlandó megjegyezni, sőt kitalálni hülye szavakat, és a későbbiekben meglepő körülmények között váratlanul használni is – macskákat akart hozzám vágni, miközben az egyik medencében teszteltem a harci bikinim vízálló képességét.
– Macskákat?
– Nos, igen. Ugyanis előtte fogadtak Kókuszpókkal, hogy a setét varászló nem tudja áttörni a Próbagoblin varázsvédelmét, pontosabban, nem tud élő állatokat beteleportálni a Szolgáltatóház területére. Mint ismeretes, tavaly nyáron valaki – itt vigyorogva nézett Hukra – egy felhergelt csíkos morcsákot rejtett az északi torony nászutas lakosztályába, pontosabban annak a háromszemélyes ágyába, a takarók alá, és azóta szigorítottak az élő állatokkal kapcsolatos biztonsági protokollon. Pedig csak két öltéssel kellett összevarrni a menyasszony fenekén azt a nem is túl mély sebet.
– Úgy tudom, a varázsvédelmet nem is sikerült senkinek kijátszania azóta.
– Csakhogy azok a macskák egyszerre éltek és haltak. Mármint nem abban az értelemben, hogy élőhalottak lettek volna, mint pár évvel ezelőtt a város régi temetőjében a Tavaszi Teliholdas Borkóstolón azok a semmiből feltűnt alakok, akik percek alatt hazavágták a bulit és a hullajó hangulatot, hanem egy speciális varázslat által egyszerre éltek, s haltak, nem nyughattak, mozdulatlanul, egy pillanatba fagyva. Persze amikor Huk megpróbálta hozzám vágni őket, már igazán virgoncak lettek.
– Tehát innen a Cudar Cicusok ötlete?
– Nos, igen. Ennek köszönhető a Színes macskák becsapódási pillanatai festménysorozatom. Aznap este jött az ihlet, amikor Huk, a barbár megemlítette, hogy milyen szép ezüstösen csillog a holdsugár a harci bikinimen. E megjegyzés indította el bennem azt a két felfedezést, hogy először is Huk már megint részeg – vagy szerelmes; ezt a kettőt nehéz megkülönböztetni nála –, másodszor pedig rájöttem – amíg Huk fejét mártogattam a medence hűs vízébe, hogy megszüntessem nála a részegség és/vagy szerelmesség múló állapotát –, ha egy macskát festékbe mártogatok, az remekül szolgál, mint kiinduló kompozíció, csak kellő sebességgel kell a vászonhoz közelíteni. Egy csipetnyi időmegszakító varázs, és máris tökéletes a technika. Ez tulajdonképpen apró szeletekre vágja az időt – a macskákat apró szeletekre vágni macerásabb, hidd el!
– Miért éppen macskák?
– Egyszer egy csíkos morcsákkal is próbálkoztam, de eléggé szürreális eredménye lett. A tesztalany ugyanis teljes erőből küzdött a részvétel és a varázslat ellen, így az elkészült festmény inkább egy lángoló nyakú zsiráfra hasonlított. A macskák megfelelőbbek ehhez a technikához, és hangulatosabbak is.
– Egy macskát több kép készítéséhez is fel lehet használni?
– Persze, csak előtte ki kell mosni és megszárítani, loncsosan nem megfelelő.
– A kísérletezés, az újítás ennyire közel áll hozzád?
– Az idők változnak. Kétszer nem léphetsz bele egy folyóban ugyanabba az üvegszilánkba – ezt egy dombitörpe ismerősöm mondta egy alkalommal, számtalan korsó sör után. Szeretek lendületet vinni a dolgokba és új szemszögből megvizsgálni azokat. Hasonló eredményt többféleképpen el lehet érni, nem létezik kikövezett út. Így is, úgy is lehet valamit csinálni jól is, rosszul is. Vegyük például a szalonnasütést. Nemrégen a vaskői várromnál jöttünk össze páran, ami egy régi vasbánya közelében van, de nem lehet találni ott már csak rossz minőségű vaskövet, ezért száz éve be is zárták. A várromnál pedig a legendák szerint egy bányász anyósa kísért, akit befalaztak oda, mert nagyon idegesítő asszony volt, és hátha jószerencsét hoz, például távol tartja a bányarémeket a személyiségével – ez akkor történt, amikor még jó vaskövek hevertek a hegy mélyén. A szellemet egyesek szerint szalonnasütéssel lehet előcsalogatni. Viszont megoszlottak a vélemények, hogy milyen is az igazi szalonnasütés. Valaki szerint úgy finomabb a szalonna, ha a már leégett tűz parazsa felett készül el, lassan forgatva. Mondjuk, ezt egy elf hangoztatta – neki könnyű, még több száz évet él, van ideje várni. De azért meghallgattam az elképzelését, miközben a zsíroskenyeremet majszoltam, néha törve hozzá egy-egy darab lassan már kihűlő sült szalonnát.
– A festékek mennyire fognak? Gondolom ez változó, például más, ha egy istenáldozatra van valaki kifestve, és mást használsz a festményeidre is.
– Persze. A legtöbb vallási szertartáshoz nem tartós festékeket szoktak használni. Bár ez is érdekes dolog, mert van egy a Nagy Déli sivatag területén élő hagyományőrző törzs, akiknek az esőtáncuk eljárásához a testfestésük egy speciális összetételű, vízben oldódó alapanyagból történik, de szükséges hozzá pár csepp csíkos morcsák vér is. Gond akkor adódik, ha a pap vagy papnő pancser – azaz nem sikerül neki az esőcsinálás. Ugyanis a festéket csak kétféleképpen lehet eltávolítani. Először is olyan esővízzel lehet lemosni, ami varázslat útján keletkezett – ez a könnyebben beszerezhető oldószer –, másodszor pedig szűz lányok nyálával lehet feloldani – ez a macerásabb megoldás, pláne ha az oázisokban és a sivatag szélén lakó lányok rokonai már találkoztak befuccsolt esőtáncosokkal, mondjuk, ha már rajtakapták szemük fényét, miközben varázslókat nyalogat.
– Sok festékfajta van? Gondolom, megvan a hagyománya, hogy melyiket mire használják.
– Nos, igen. Van olyan festék, amit egyszerűen vízzel le lehet mosni, van, amihez oldószer szükséges, és vannak még tartósabbak. Használatuk nem feltétlen hagyomány, inkább kialakult a gyakorlat során. Például, a Másnaposság istene új novíciusainak ünnepi beavatási szertartása alatt, aki elsőnek dől ki az est folyamán, annak az arcára egy pulykát szoktak festeni – ez a hagyomány része a rítusnak –, az pedig, hogy erre mostanság a legerősebb festéket használják, az a kialakult gyakorlat. Mivel így adva a lehetőség, hogy aki másnap ráébred a rárajzolásra, annak az arcáról a pulyka csak akkor kerül eltávolításra, ha számos bonyolult feladatot elvégez – a többiek nagyszerű szórakoztatására.
– Akkor akad néhány különleges festék.
– Igen. Egyik ismerősöm a távoli Füstködszutyok városában például mostanában egy újfajta, foszforeszkáló festéket is használ a tetoválásainál. Az utóbbi hónapokban sajnos bujkál, mert egy ilyen lepkét készített valakinek, akiről később kiderült, hogy a helyi besurranó- és tolvajcéh alkalmazottja, és a lepke miatt bukott le egy éjszakai kiküldetés során. Ott nem ilyen jó a közbiztonság, mint itt a Száznevű városban. De hát nem minden újítás válik be, egy ideillő példázattal élve, egyszer itt, a Próbagoblinban hús-vér pincérnők helyett illúzióvarázslat és étel-ital levitációvarázslat kombinációjával próbálkoztak, de az ötlet eléggé balesetveszélyesnek bizonyult, mert egyes kapatos fogyasztóvendégek kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedtek emiatt. Egy dombitörpe például a csuklóját törte, mert a gyors és pontos kiszolgálást megköszönve dicsérő testi kontaktusban kívánta részesíteni a pincérnőt, akinek a fenekén – odavetített illúzióvarázs lévén – minden ellenállás nélkül átsuhant a törpe keze, de a kőfal azért megállította a lendületet.
– Festés közben is történhetnek apróbb balesetek?
– Néha, de inkább azokkal, akiket épp festenek. Az egyik komolyabb eset egy helyi kereskedővel történt, aki kitalálta, hogy őt most úgy fessék meg, amint éppen a lábai előtt hever a Száznevű város. Ehhez talált egy megfelelő helyet egy közeli sziklaszirten. Fel is cipeltek oda minden szükséges kelléket; festőállványt, festéket, ecsetet, egynapi hideg élelmet, kétnapi hideg italkészletet, és egy lelkes, bár amatőr festőt is. A baj még a kompozíció beállításánál történt, amikor a lelkes, bár amatőr festő kellő ihletet merített az italkészletből, felállította az állványt, fél szemmel hunyorítva maga elé tartott egy megfelelőnek vélt ecsetet, és azt mondta a sziklán álló kereskedőnek, hogy ez így nagyon jó lesz, csak még lépjen hátrébb két lépést. Viszont a következő héten a kereskedő kapott tőle egy portrét ingyen, és ott a kompozíció beállítás is egyszerűbben ment – könnyebb volt őt tologatni a székben, hiszen a gipsztől mozdulni se tudott.
– Min dolgozol most, mik a közeljövőbeli terveid?
– Nem panaszkodom, az elmúlt hetekben kaptam néhány helyi megrendelést. Többek között egy freskót is én készíthetek el, a Másnaposság istene templomában. Van pár ötletem, milyen figurákat kenjek a falra! – nézett Meira Huk felé, aki erre inkább elfordult.
– Akkor sok sikert hozzá, és köszönjük, hogy eljöttél közénk!
– Én köszönöm a lehetőséget.
Ezek után a közönség mozgolódni kezdett. Többen a kiállított képeket kezdték nézegetni. A varázsló külsejű varázsló viszont egyenesen a pulpitus elé lépett.
– Dedikálnád nekem, ha megkérhetlek? – nyújtott Kókuszpók Meira felé egy kitömött fekete macskát. – Nyugi, már nem harap.
– Ó, mi történt vele?
– Belekóstolt a lökött egy adag vérfűbe.
– Parancsolj! – nyújtotta át kis idő múlva Meira a varázslónak az immáron rövid felirattal ellátott állatot. – Szép cica. Tudnál nekem szerezni tíz ilyet?
– Minek neked tíz döglött macska?
– Ja, én élőkre gondoltam. Úgy van szükségem rájuk, hogy még vér van bennük, nem kóc.
– Hát, akad még a múltkori szállítmányból, ami visszajött a Szürkeerdő manó harcosaitól.
– Miért jött vissza? Hibás volt?
– Ja, nem. A fiatal manóharcosok alapkiképzéséhez rendelték őket.
– Ez nem túlzás egy kicsit?
– De. Szomorú látványt nyújthatott annyi összekarmolt arcú manó!
A könyvtáros intésére három felszolgálólány betolt a terembe egy-egy gurulós asztalkát, rajta tálcákon sorba rakott különféle italokkal. Néhány pillanaton belül mindenki kezébe pohár került és kisebb csoportokba rendeződve beszélgettek.

Megkezdődött az esti fogadás. Huk például megfogadta, hogy nyomban megiszik két korsó búzasört Meira egészségére, persze sk. beletrancsírozott citromdarabokkal – mert egy barbár mégse viselkedjen barbárként, pláne a Próbagoblin falai között.

2017. december 13., szerda

Dana: Egy nehéz éjszaka nappala


Vasárnap van, legalábbis azt hiszem. A bíróság előtt ülök azon az alacsony kőfalon, a Komáromi és a Lehel utca sarkán. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide. A kezem ügyében bor, az az alsópolcos fajta, aminek a címkéjére arany betűkkel nyomtak valami fantázianevet – olcsó dolgok talmi csillogása.
Az üveg szinte üres, csak az alján lötyög némi sötétpiros lőre. Savanykás íze betölti a számat. A farmeremen merevre száradt barna és sárgás foltok. Bűzlök. Az arcom gumiszerű maszk, és bárgyú vigyor uralja. A vállam mázsás súlyok húzzák, mozdulni is alig van erőm. Jól ismert jelei annak, hogy nehéz éjszakán vagyok túl. Szerencsére nem emlékszem semmire.
A ferde szögben tűző bágyadt, őszi napsugarak feleslegessé teszik a napszemüveget. Napszemüveg? Nekem? Honnan a faszból? – töprengek, miközben érte nyúlok, hogy levegyem. Anélkül hajtogatom a kabátzsebembe, hogy különösebben szemügyre venném. Más köti le a figyelmemet.
A könyvtár előtt öregember totyog, feje mereven felszegve. Barna öltönye kopottas, de tiszta, karját vászonszatyor húzza. Jobb kezében bot, azzal tapogatja, merre tovább. Akadály nélkül tér le a járdáról, át, a bicikliútra. A kettő közti keskeny, füves sáv sem bizonytalanítja el. Ahogy a sarki elsőbbségadás kötelező tábla sem: egyenest nekimegy. A jelenet szinte komikus – az öreg úgy karol bele, mint esetlen kamasz táncpartnerébe az első lassúzásnál –, mégsem mosolyodom el. Túlságosan is közel az út, és hiába a negyvenes korlátozás kicsit odébb, itt még sokan száguldoznak.
Figyelem a bácsikát, talán még izgulok is érte – de nem moccanok. Az őrangyal szerepet nem nekem találták ki, az ilyesfajta hősködést inkább ráhagynám valamelyik járókelőre. Tapasztalatból tudom, hogy a vidéki városok lakói verhetetlenek, ha szomorú szemű nyugdíjasok, csonttá soványodott kutyák vagy csatakos szőrű macskák megmentéséről van szó.
Vegyük például azt az öltönyös fazont a könyvtár előtti padon, ő van a legközelebb az öreghez. Elegáns, méretre szabott zakó és ing, gondosan nyírt szakáll, fényesre suvickolt cipő. A fickó bőrét egyetlen makula sem rondítja, bal keze gyűrűsujján hivalkodó pecsétgyűrű csillog. Elképzelem, hogyan mesélné klubbeli cimboráinak, milyen hőstettet hajtott végre. Tudjátok, hogy van ez… – mondaná mintegy mellékesen, jégkockákat csörgetve öblös kristálypoharában. – Nagyfater úgy döntött, öngyilkos gyalogátkelést hajt végre, szóval muszáj volt közbelépnem.
Feszülten figyelem az üzletembernek tűnő alakot. Ökölbe szorított kezemen elfehérednek az ujjpercek, a körmöm a tenyerembe mélyed. Gyerünk, haver! Gyerünk, mozdulj már! – szuggerálom, miközben az öregurat már csak néhány tétova lépés választja el az úttesttől. Ám ahogy tekintetem ide-oda ugrál a helyi hírlapok hétfői számának két potenciális szereplője között – hogy vidám vagy szomorú végkimenetellel, az jelenleg még nem megjósolható –, elhatalmasodik rajtam az érzés, miszerint az öltönyös figura a kisujját sem fogja mozdítani az öregért. Ami az egyik pillanatban még csak egy motoszkáló gondolat, azt a következőben felismeréssé erősíti egy apró mozzanat: a pasas a padon elvigyorodik.
Az ereimben meghűl a vér attól a mosolytól. Fültől fülig ér, és sárgás fogak girbe-gurba erdejét tárja fel.
– Az igen, öregem! A helyedben fogorvost váltanék… – mormolom magam elé. A férfi, mintha csak meghallotta volna, nyerítve felröhög. Meghökkenni sincs időm: túlpörgetett motor sivító hangja nyomja el a sátáni kacajt – valahonnét autó közeledik.
Megrázkódom, mint aki mély, rossz álomból ébred. Erővel elfordítom a fejem az öltönyöstől, pillantásom az öreget keresi. Az közben elcsoszogott az út széléig, most már ott toporog, forgatja a fejét, majd – az erősödő zúgás ellenére – lelép a járdáról.
Jesszusom, ez nem csak vak, süket is! – gondolom magamban, de közben felpattanok, és futásnak eredek a bácsika felé.
– Hé, vissza! – üvöltöm, ahogy a torkomon kifér.
Tizenöt méter. Tizennégy…
A közeledő autó motorja felbőg; lelki szemeim előtt megjelenik egy pipaszár, farmerbe bújtatott, tornacipős női láb, amely a gázpedált tapossa.
Tizenhárom méter. Tizenkettő.
A szemem sarkából látom, hogy a fickó a padon előredől ültében, a nyakát nyújtogatja, mint aki jobb kilátást keres – és közben röhög, egyre csak röhög. Ez az ocsmány hang az egyetlen, amit hallok, minden más zaj megszűnik körülöttem.
Röhögés. Ismerős.
Tizenegy méter. Tíz.
Hol hallottam?
Az öregember az út közepén totyog – és a füle botját sem mozdítja a kiáltozásomra. Ahogy a lányéra sem, aki jobbról, a park fái közül bukkan elő. Hadonászva szalad a bácsika felé, hosszú szőke haja úszik mögötte a levegőben.
Ő is szőke volt. Akivel éjjel találkoztam – jut eszembe hirtelen. A lány a fürdőben. Mállott a vakolat, hiányoztak a csempék, a csap rozsdás, a kád kopott volt – már ahol kilátszott a vérből.
Kilenc méter.
Röhögés.
Egy asszony felsikolt.
Az öreg segítségére siető lány válláról futtában lecsúszik a laptoptáskája.
Az a lány éjjel… és a csecsemő! Volt ott egy újszülött is! – Az emlékek megállíthatatlanul árasztják el az elmémet. Először sírt. A lány is sírt vele. Egész testében reszketett és sírt, amíg a baba el nem hallgatott...
A fekete táska, oldalán egy „Ölelj meg, mert vért adtam” kitűzővel, a földön landol. Később majd a helyszínelők szedik össze.
Nyolc méter. Hét.
Röhögés.
Emlékfoszlányok.
Mire a kezembe vettem a kicsit, az már elcsendesült. Az arcocskájáról eltűnt a vörösség, csak a nyakán virított néhány folt, és az ajka játszott szürkéskék színben. Arra gondoltam, mire hazaérünk, a foltok felszívódnak, a kis száj pedig ismét rózsásan csücsörödik majd.
De a lány a kádban...
A tarkómon égnek állnak az apró szőrszálak, a homlokom hideg verejtékben fürdik. Minden idegszálam megálljt sikolt, de a lábam nem engedelmeskedik.
Rohanok tovább.
Hat méter. Öt…
Neki úgy remegett a keze, hogy elejtette a borotvapengét. Az öltönyös vette fel, és adta vissza neki. Ott ült a kád szélén és röhögve figyelte, ahogy a lány az iszonyattól kimeredt szemmel, vinnyogva szétszabdalta az alkarját.
Négy.
Röhögés.
Sikoltások, kiabálás.
Mindent túlüvöltő, szaggatott dudaszó.
Gumi- és fékcsikorgás.
A szőkehajú lány – idősebb, mint az, akivel az éjszaka találkoztam – e pillanatban ér az öregemberhez.
Amikor megpróbáltam közbelépni, a fickó rám vicsorította ocsmány ragadozófogsorát:
– Kotródj! Vidd a babát! Itt már nincs keresnivalód!
A kereszteződés közepén járok, amikor az autó átgázol rajtuk, a levegőbe repíti őket. Az ütközés ereje kitépi az öregember kezéből a botját, valamint leszakítja a lány bal cipőjét – a lábfejével együtt. Vér fröccsen mindenfelé.
A megvadult autó fémes csattanás kíséretében a sarki szobor talpazatába csapódik.
Meglassulnak a lépteim.
Testek érnek puffanva földet.
A vezetőoldali ajtó kivágódik: üveges tekintetű nő zuhan ki az autóból, és sugárban a gyepre okádik. A homlokán vékony csíkban vér csordogál. A könyökén és a térdén húzza magát odébb a gőzölgő hányástól, közben értelmetlenül hablatyol.
Emberek közelednek rohanvást a szélrózsa minden irányából.
Az öltönyös figura komótosan feláll, leporolja a nadrágja ülepét, megigazgatja a kalapját, majd kimérten megindul az aszfalton haldoklók felé.
Ő és én érünk oda hozzájuk elsőként, én néhány másodperccel előbb.
Meglepően közel fekszenek egymáshoz. A lány szépen manikűrözött keze az öregember alkarján, mintha vezetni akarná. Reménykedem benne, hogy halott, de nem az. Az életnek egy halvány szikrája még pislákol benne. Rám emeli a szemét, az egyetlent, ami épen maradt – szép, szürke, és a halál kapujában állva hatalmasra tágul –, és azt nyöszörgi:
– Nagyon fáj, kérem! Nagyon fáj! Tudna segíteni?
Ám hiába néz rám kérlelőn, roncsolódott koponyájából patakzik a vér, vörösre színezve szőkeségét. Másodpercei vannak hátra. Csak annyit tehetek, hogy megpróbálom megnyugtatni.
Az öregemberről megfeledkezve letérdelek mellé, megfogom a kezét.
– Hölgyem… – Az ujjai vasmarokkal szorítják az enyémeket. Fogalmam sincs, honnan az ereje. Lehunyja a szemét.
Emlékezik.
Érzelmei és emlékei átsöpörnek rajtam, magukkal ragadnak, letaglóznak.
Látom a vágyait, az álmait, félelmeit, örömét és gyötrődéseit.
Nézem a férfit, akit titkon szeretett: a férfi melegbarna tekintete simogatja a lányt, mosolya mindent beragyog.
Úgy hal meg, hogy az ő karjába képzeli magát.
Boldogan távozik.
Gondolatai elmosódnak, előbb árnyakká, majd sötétséggé.
Egy másodpercig még úgy maradok, az ujjaink egymásba fonódva. Az övéi máris szürkék és hűvösek, az enyémek meg, mintha a hús mélyén a csont izzana, halvány, narancsos derengésbe borulnak. Guggolásba tornászom fel magam, a kezét közben sem engedve el. Eszembe jut, hogy ha valaki most alaposabban szemügyre vesz minket, talán azt hiszi, a földről akarom felsegíteni a holtat.
Halk, ismerős kuncogás a hátam mögött.
Az orromat kénes, szúrós szag tölti meg.
– Húzzál csak odébb, tesó!
Nem kell megfordulnom, hogy tudjam, az öltönyös figura az.
Már mellettem áll, és elegáns cipője orrával megböki a lány élettelen fejét, hogy szemügyre vehesse a szörnyű sebet.
– Jól kicsináltad magad, te – állapítja meg vihogva, majd hozzám fordul. – Na, húzzál már, az öreg a te reszortod. Ez a ribanc velem jön!
Vitatkoznék, de annak itt nincs helye.
Ezek a törvények felettünk állnak.
Felegyenesedem, körbenézek. Az öregember már a járdaszegélyen álldogálva vár rám, arcán széles, bár némileg megilletődött mosollyal.
A boldogság is lehet bűn. És a bűn is lehet boldogság – gondolom, nem először azóta, hogy elvállaltam ezt a melót, miközben megindulok felé.
A szőke lány ebben a pillanatban kezd el sikoltozni a hátam mögött.
Mázsás súlyok húzzák a vállamat.
Mintha valaki a szárnyamba kapaszkodva akarna lerántani.
Vagy vissza.
Nem fordulok meg.
Nem tehetem.

Magamban azon imádkozom, hogy holnapra kurvára elfelejtsem a lányt az álmaival együtt.