Sipos-Agg Csilla: A sárkány bosszúja

Karlus Merendra zsebkendőjét az orra elé szorítva kerülgette a kovácsok poros utcáján tolongó csőcseléket. A kabátja bekormozódott, mikor egy figyelmetlen kocsis a lova kantárját rángatva nekiütközött; a csizmájára… voltaképpen nem is akarta tudni, mi minden tapadt. Abban ugyanis teljesen biztos volt, hogy semmiféle pucolás és suvickolás el nem tünteti már róla.

Figyelmeztették, hogy ha erre akadna dolga, küldjön valaki mást maga helyett, de Karlus tisztában volt vele, hogy azt nem lehet. Ilyen kényes ügyben semmiképp. A következő intelem úgy szólt, ha mégis személyesen téved a környékre, öltözzön szerényen, ne keltsen feltűnést. Karlus eleinte úgy vélte, sikerrel teljesítette a feladatot, ám a kíváncsi, meglepett és haragos tekintetek láttán kezdte gyanítani, hogy a szerény neki egészen mást jelent, mint Ypst kevésbé szerencsés lakói számára.

Már egyszerű cipészként is különbnek tartotta magát náluk, és annak érdekében, hogy ezt másokkal is elismertesse, kockázatos vállalkozásba fogott. Távoli tájak borzongatóan idegen állatainak bőrét vásárolta meg, és használta fel a cipői elkészítéséhez. Mivel (viszonylag) fiatal volt, (határozottan) kalandvágyó, és még csak áhítozott azokra a holmikra, amiket az utazás viszontagságitól félthetett volna, gyakran ő maga kerekedett fel, hogy igazán jó minőségű alapanyaghoz jusson. A vagyona szépen gyarapodott, Karlus mégsem volt elégedett. Nem lassú és küzdelmes felemelkedést tervezett, a csendes jómód jutalmával. Hírnévre vágyott, az emberek ámulatára. És azt is tudta, mivel érheti ezt el.

A sárkányoknak, a nagy, nyugati sivatag szárnyas bestiáinak élettana zavarba hozta a természettudósokat. Ha egy sárkány természetes halált halt, elhamvadt, akár a kihunyó tűz. A bőre lefoszlott, a csontjai porrá omlottak. Ha azonban vadászok végeztek vele, a teste ép maradt, és mozdulatlanul is csaknem olyan veszélyes, mint eleven korában.

Karlus ötlete az volt, hogy a sárkányok bőrét, a tetem egyetlen olyan részét, amihez a halált követő évben hozzá tudtak férni, a kedvéért (és egy gondosan teletömött erszényért cserébe) lefejtsék, hogy cipőt varrhasson belőle. Az első pár ormótlan volt, de különleges és tökéletesen egyedi – így aztán a legkelendőbb portéka lett, amint Ypst előkelői megpillantották a leánya, Vyrna lábán.

Az udvar legtündöklőbb urai és hölgyei ereszkedtek le Karlus műhelyéig. Arra sem kellett sokat várnia, hogy a király magához hívassa. Hamarosan mind sárkánybőr cipőben és csizmában páváskodtak, ideig-óráig legalábbis, hogy aztán büszkén sántikáljanak a palota folyosóin, miután az új cipő vörösre és duzzadtra perzselte a lábukat.

A sárkány bosszújának nevezték ezt az állapotot. A sárkány bőre forró maradt, és égette azt, aki cipőként a lábára húzta. Nem is beszélve arról, aki azt a bizonyos cipőt elkészítette. Lehetett védekezni ellene – több réteg harisnyával, zúzott jéggel, vizes kendőkkel, sőt egyesek egy fakéregből és gyógyfüvekből sajtolt csodakencére esküdtek. De csoda nem volt, csak sérülések. Mert egyik előbb, másik utóbb, de minden praktika hatását vesztette.

Karlus csaknem az utca végén járt, és a füle már sajgott a szüntelen csengés-bongástól, mikor elérte a rogyadozó falú műhelyt, ami mellett le kellett fordulnia az állatkitömők közére. Három ház sorakozott ott – egy egész tisztességes, egy szegényes, meg egy viskó –, és melegebb volt, mint a kovácsok utcáján. Karlus a viskó ajtaján nyitott be, majd a kendőjével, ha már úgyis a kezében tartotta, megtörölte izzadt homlokát.

Igencsak nagy gondban volt. A király ugyanis meghívta a nyárköszöntő bálra, ahogy persze meghívta számtalan másikra is annak előtte. Ez az alkalom azonban egy valamiben különbözött minden korábbitól. Karlusnak nem a szokványos levendulaszegélyes kártya érkezett, hanem arannyal futtatott szélű, kizárólag a díszvendégnek járó. Karlus maga hat darabból álló gyűjteménnyel büszkélkedhetett, de nem vágyott egy hetedikre. Mostanában legalábbis nem.

Azóta, hogy magára haragította a királyt. XXIII. Alaistor huszonkét előddel osztozott a nevén, de elhatározta, hogy ő lesz közülük az, akit megjegyez az utókor; és a legjobb úton haladt, hogy ezt biztosítsa. Vasszigorral, fegyvercsattogással és az alattvalók verejtékével épített úton.

Szívesen járt sárkánybőr cipőben. Mivel pedig az uralkodó hordta, a nemesek se mondtak le róla. Habár a király, hogy elejét vegye a túlzásba vitt hivalkodásból fakadó sérüléseknek, törvényben szabta meg a sárkánybőr lábbelik viselésének kereteit. Az új rendelkezés szerint sárkánybőr cipellőt csakis a királyi bálok alkalmával lehetett felvenni, és a nyitótánc után mindenki köteles volt lecserélni. A király a maga számára további egy táncot engedélyezett benne. Az esemény díszvendégének pedig, ha akadt ilyen, még egyet.

Ami a nyárköszöntő bál díszvendégét Karlus Merendrát jelenleg halálra rémítette.

Mint a sárkánybőr cipők árusítási privilégiumának birtokosa természetesen pontosan tudta, hogy három forduló a táncparketten nem okoz orvosolhatatlan károkat. Három szokványos forduló.

Tudta viszont azt is, hogy ezek együttes időtartama már vészesen közelít ahhoz a határhoz, ami a kellemetlenséget elválasztja a súlyos, égési sérüléstől.

És látott… dolgokat.

Úgy fél évvel ezelőtt a főkamarás feldühítette az uralkodót, mikor ellentmondott neki a palotabővítés költségvetésének kérdésében. Az udvar arra számított, ez legkevesebb egy lemondásba és egy fejbe kerül majd, a főkamarás a következő bálon mégis díszvendégként jelenhetett meg.

Az első, gallamanti keringő után a hölgyek és az urak félrevonultak, hogy a sárkánybőrt selyem-, és bársonytopánokra vagy Karlus kínálatának egyéb különlegességeire cseréljék.

A riondai négyes végeztével a király és a királyné elfoglalták helyüket az emelvényen.

Aztán felcsendült a harmadik dal, a király zeneszerzőjének új szerzeménye, és mintha sosem akart volna véget érni – mert a király nem akarta, hogy véget érjen. Szenvtelenül nézte, ahogy a főkamarás léptei lassulnak, ahogy a gyötrelem ráncokba gyűri az arcát, míg végül üvöltve rogy a földre.

A sárkány bosszúja beteljesedett rajta. És a királyáé is.

Karlus ugyanettől a végzettől tartott, de nem utasíthatta vissza a meghívást. Soha senki nem utasította vissza a meghívást. Olyan helyzetbe kellett tehát hoznia magát, hogy ne tudjon eleget tenni neki.

Ezért érkezett az állatkitömők közébe. Ahol a sárkányoknak – a többi állatról nem is beszélve – más részeit is felhasználták, a bőrükön kívül. Titokban és törvénytelenül. 

Karlus nem volt járatos az ilyesmiben. Mikor tehát ott állt, szemtől szemben a sunyi képű árussal, felsorolt mindent, amiről csak hallott, és úgy gondolta, az ő helyzetére megoldást jelenthet. Az árus azonban csak a fejét rázta, néha fel is kacagott. Karlus olyankor elkönyvelte, hogy valami nagy butaságot mondhatott. Mikor felhozta a kárlon kígyó mérgét, ami a bőrbe dörzsölve állítólag bénulást okozott, az árus végre hevesen bólogatva egyetértett vele… hogy aztán közölje, a kígyóméreg kifogyott, és nyár közepéig nem is várható belőle újabb szállítmány.

– Nyárra halott leszek – jelentette ki Karlus. Nem mintha ez bármin változtatott volna.

Az árus erre váratlan dolgot tett: bizalmaskodóan Karlusra kacsintott.

– Van énnekem egyebem is.

– Mégpedig?

Az árus lehajolt, majd némi csörgés-zörgés után vaskampóval egy sárkánykoponyát emelt a pultra; a fa máris füstölni kezdett alatta. A fogak egy része hiányzott, nyilván tőrként értékesítették őket.

– Ne féljen, maradt elég bőven – vigyorgott Karlusra az aprócska férfi, mikor észrevette, mit néz.

Mi tagadás, a koponyának nála tényleg több foga volt. De vajon mire elég, és ugyan miért is érdekelné ez…

Karlus levegő után kapott.

– Nem!

Az árus tudálékosan vigyorgott tovább.

– Cipőt csak lábra húznak.

A kampót az egyik fog helyére illesztette, és megemelte, kitátva a koponya száját. Aztán hagyta visszazuhanni.

Karlus nagyot nyelt.

Csak egy pillanat. Annyi volna az egész. Nincs olyan erős bódulat, hogy ne érezze meg, de olyan talán igen, ami elviselhetővé teszi.

És amúgy is csak egy pillanat. A fogak forrók, azonnal le is zárják a sebet. Nem fog elvérezni, és nem kap fertőzést sem.

Elég gazdag, hogy akkor se kelljen többé egy lépést se a saját lábán megtennie, ha történetesen van – illetve volna – hozzá két lába.

Egyetlen pillanat.

*

Karlus végül megjelent a bálon. Egy hiányzó végtag nem volt elégséges indok a távolmaradásra. Ahogy azt király küldötte udvariasan, de igen világosan az értésére adta. Bármilyen cikornyásan beszélt is, ezt a részt lehetetlen volt félreérteni.

Karlus táncolni természetesen nem tudott. A bottal járás is nehezére esett, inkább vitette magát. Elvégre megtehette.

A bálon kitüntetett helyet kapott, majdnem olyan díszeset, mint az új hordszéke, hogy onnan élvezhesse a mulatságot, teljes kényelemben. Nem húzta fel a sárkánybőr csizmáját, a megmaradt fél lábára sem, mondván, annak viseléséről a törvény csak táncosok esetén rendelkezik. Hallatlan merészség volt, de az állatkitömők közében tett látogatás felbátorította. Ha a király ki akarja végezni, ahhoz kevesebb is elég. És őfelsége úgyis rég eldöntötte.

Amikor a riondai négyes utolsó taktusa is elenyészett a bálterem szikrázó csillárjai között, a király nem indult a trónusa felé, hanem a jelenlévőkhöz fordult, és így szólt:

– Becses barátunk, Karlus Merendra borzalmas baleset áldozata lett. Szomorú, nemde, hogy épp ő kényszerül ezentúl nélkülözni egy lábat. Annál szomorúbb, hogy így díszvendégi kötelességének sem tehet ma éjjel eleget. – A király szünetet tartott, és Karlusra mosolygott. Sokféle mosolya volt, egyik se kellemes, és szívesen alkalmazta őket. Általában azért, hogy üzenjen vele. Most például azt: véged. – Mily szerencse, hogy itt a lánya, aki vállalhatja helyette!

Karlus elkerekedett szemmel, riadtan figyelte, ahogy Vyrna előlép a tömegből. A meghívottak színpompás selyemtengere némán nyílt szét előtte. Ahogy haladt, a szoknyája alól elővillant a sárkánybőr cipő. Az első, amit Karlus készített.

A zenészek játszani kezdtek. Azt a dalt, amit eddig csak egyszer hallhatott az udvar. Vyrna sápadtan táncra perdült. Karlus riadalma pedig rettegésbe, a rettegése iszonyatba fordult, ahogy felhangzottak a sikolyok.

Eredményhirdetés - Állati pályázat

A pályázat eredményhirdetése:


1. Csizmadia Eszter: XIX. Nagy Arkánum
2. Láng Alex: A mélység pamacsa
3. Sipos-Agg Csilla: A sárkány bosszúja

Állati pályázat

Közhírré tétetik, hogy a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház kihirdeti a következő novellapályázatát, melynek címe: Állati. (Mert egy állati jó pályázat.)

Nevezési díj: nincs.

Feltételek:

1. Feltétlenül szándékodban álljon írni egy novellát.

2. Ami hozzávetőlegesen minimum 6666 és maximum 16666 karaktert tartalmazhat (szóközzel együtt).

3. A novella kizárólag csak fantasy, sci-fi, vagy egyéb lehet. Esetleg valami más ezen kívül.

4. Pályázhatnak: Magyarországon és jelenlegi határainkon túl élő magyar nyelven alkotó írók, kizárólag saját maguk által írt, magyar nyelvű novellákkal.

5. A beküldött novellának kapcsolódnia kell a pályázat címéhez (Állati). A hogyant a szervezőbizottság az írók fantáziájára bízza. Mindenesetre nem árt, ha legalább egy darab állat szerepel benne, különben az elkövető felnégyeltetik, mocsárba dobattatik, és gyíkká változtatik - nem feltétlenül ebben a sorrendben!

6. Azért nem kell túlzásba se esni; minél nagyobb nyájak, csordák, falkák, valamint indokolatlanul nagyra nőtt barmok szerepeltetése nem egyenesen arányos a remélt sikerrel. Néha jobb ma egy sárkány, minthogy nem is túlzok.
7. Az Én mekkora állat vagyok, hogy írtam erre a pályázatra hozzáállás határeset, de nem fogadjuk el. ;)

Beküldési határidő: 2018. szeptember 30. éjfél.

A novellákat a craz@freemail.hu címre lehet beküldeni, word formátumban. A csatolt file tartalmazza a szerző nevét és a mű címét!

- - - -

Díjazás:

Az első három helyezett novella nyomtatott megjelenést kap, emellett felkerül a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház könyvtártermének egyik, külön e célból portalanított polcára.

A szervezőbizottság fenntartja a jogot, hogy kellő számú és minőségű novella beérkezése után különféle különdíjakat is kitaláljon.

Emellett bárki csatlakozhat szponzornak, újabb díjak felajánlására.

Vigyázat, aki nem megfelelő nyelvi szintű művet küld be, annak egy ügyeletes bosszorgány éjszaka összekócolja a haját, vagy eltünteti egy fél pár zokniját, vagy kiissza a sört a hűtőjéből, vagy miket is szoktak csinálni azok a bosszorgányok! Ha a bosszorgány nem érne rá, sárkányt, csíkos morcsákot vagy próbagoblint küldünk. Mihelyst letudták a kiadott listájukat, mert a macskásra sok rossz(abb) írás érkezett, és még nem értek a lista és írók végére. ;)

Noszogatásképpen ihletügyileg - avagy ezeket ne küldd be, mert valaki már régen megírta - fogadjátok eme illusztrációkat:

Juhász Ernő illusztrációja Tim Morgan: Füstbement leánykérés című novellájához

Pozsgay Gyula illusztrációja I. M. Brod: Űrmacska című novellájához

Kasza Magdolna illusztrációja Mab Tee: Asztrocsibe című novellájához

- - - -

Beérkezett novellák:

1. Rabi Ágnes: A hajdan volt Carmyria, Ashbin előtt

2. Kabdebon János: Hal álom

3. Habony Gábor: Töki

4. K.D.H.: Testvéri kötelék

5. Illyana Sanara: Az Arctalan

6. Remy Dalmore: Flo

7. Kozma Norbert: Az ajándék

8. Kozma Norbert: Madárdal

9. Matthew M. D'Arc: A Sárkányölő

10. E. M. Miller: A téridő- vándor

11. Raven Fischer: Rókalányom

12. Farkas Bíborka: Körbenyúl

13. Papp Imre: A küzdelem

14. Karizs Csilla: A természet érintése

15. Győrvári József: Állati érzelmek

16. Láng Alex: A mélység pamacsa

17. Saláth Barbara: Jogosulatlan felhasználó

18. Jane D. Whitney: Állati?

19. Suba Zsolt: Rágcsálóírtás

20. Kincses Anna: Majomparádé

21. Stefanie Nolle: Szőrmók, az utolsó fénykutya

22. Schlekmann János: Az összefércelt menyasszony

23. Kiss Viktória: Állat

24. O. S. Gomez: A főnix nemi élete

25. Gänszler Beáta: Egy rettenthetetlen élete a Föld nevű bolygón

26. Csizmadia Eszter: XIX: Nagy Arkánum

27. Bolyki Tamás: Szívasd meg az aranyhalat!

28. Eliza Beth: Átok vagy ajándék

29. L. K. Patrícia: Az öreg halász három kívánsága

30. Kolozs Kitti Anna: Állati - hangok
31. Kick Azyro: Bármi lehetséges
32. Dénes Csaba Antal: Rúnák
33. Sipos-Agg Csilla: A sárkány bosszúja


Mindenkinek köszönet a novellákért.
Eredményhirdetés: 2018. október 27.

Kovács Gábor interjú - 2018. július

– Mit tudhatunk rólad?

– Először is, egyáltalán nem tartom magam írónak. Teljesen véletlenül kerültem ide, kizárólag Mészáros András (Ndy) barátom a felelős érte, ő taszigált ebbe az irányba. Csupán egy képregényt szerettem volna csinálni, amiből sajnos a mai napig nem készült el egyetlen tollvonás sem.  Mindig is szerettem volna valamit alkotni. Egészen kis gyermekkorom óta zenefüggő vagyok, tehát egyenes út vezetett a zenéléshez (mondjuk ez sem igaz, mert sokak szerint a dobos nem zenész), ami számomra ugyanolyan, mint az írás. Az alap ötletet kell izgalmassá tenni a saját ízlésünk szerint. Azt szoktam mondani, ha az írók között vannak olyan nagyságok, mint a zenében mondjuk a Pink Floyd, akkor én az vagyok, aki a garázsban Sex Pistols számokat próbál eljátszani, nem mintha alábecsülném a zenéjüket, hiszen a maguk módján egyediek voltak. Csak reménykedni tudok benne, hogy valami eredetiség belém is szorult és nem csak elvesztegetett idő volt a rengeteg lemez és könyv, amit magamba tukmáltam.

– Nemrég, az Ünnepi Könyvhétre jelent meg első novellásköteted a Spritirart Kiadónál. Hosszú volt az út idáig?

– Már tavaly ki akartam hozni, de az élet és a lustaság közbeavatkozott. Szerencsés helyzetben vagyok, mert imádom a munkámat, viszont napi tíz-tizenegy órát kell dolgoznom érte, tehát csak hétvégén van időm firkálni, amikor általában különböző dolgok miatt nincs rá időm. Most viszont úgy éreztem, ha nem készül el a Könyvhétre, akkor sosem fog. Hatalmas köszönettel tartozom a SpiritArtnak, hogy ennyire támogattak, és még nem képeltek fel a napi többszöri idegesítő telefonjaim miatt. És külön köszönet Hertelendy Annának a csodálatos borítóért, valamint a szerkesztésért. Nagyon ráérzett a könyv hangulatára.

– Kezdő lépések a szakadék felé, avagy mikor jöttél rá, hogy író leszel?

– Nagyon régi barátság fűz a fent említett íróhoz és mentoromhoz, akivel rengeteg hajnalig tartó alkoholgőzös beszélgetést folytattam az évek folyamán, akivel szintén a zene hozott össze, hiszen náluk próbáltunk. Éppen a képregényemről nyavalyogtam, amikor egyszer csak azt találta mondani, hogy írjam meg a történetet. Nyilván azonnal kiröhögtem, de tovább agitált. Megpróbáltam, és megmutattam neki. Azonnal a Karcolatra küldött, mondván, ott majd kikupálnak, mert valamiért fantáziát látott bennem. Néhány beküldött írás után Craz vett a szárnyai alá, aki szintén látott valamit az agymenéseimben, és több novellát is publikált. Közben rengeteg pályázaton is részt vettem, ami gyakorlásnak is kiváló volt, viszont az eredményekkel annyira nem vagánykodnék, habár voltak meglepően jó eredmények is. A könyv igazából csak pökhendiségből jött ki. Arra gondoltam, hogy amennyi szemetet kiadnak a nagy kiadók, az enyém simán belefér a szórásba, esetleg még valamennyire ki is tűnik a rengeteg felesleges kiadvány közül. Nyilván sosem leszek a nagy írók között, de ha már néhány olvasóra hatással tudok lenni, akkor már megérte. Az eddigi visszajelzések alapján nem csináltam akkora hülyeséget a megjelenéssel.

Visszatérve a Karcolathoz, a legjobb tanáraimat ott találtam meg, és talán már befogadott a kemény mag is, hiszen a legtöbb találkozóra bepofátlankodtam. Tőlük is rengeteg segítséget kaptam, még akkor is, ha egyikükkel sem tudom felvenni a versenyt, hiszen briliáns írok.

– Miért éppen misztikus-noir?

– Egyszerűen ebben érzem jól magam. Mindig is a lecsúszott figurákkal szimpatizáltam, az ok nélküli nihilistákkal, azokkal, akiknek az árnyoldal jutott, a koffein-nikotin-alkohol szentháromság foglyaival, akikről legtöbb írásom is szól.

Már a zenénkben is feltűnt, hogy akármit írunk, a szomorúság, a melankólia valahogy mindig belekerült, még egy szerelmes számba is ott bujkált a reménytelenség. A noir része az életemnek. Semmi okom rá, de mégis mindig a borúsabb részét látom mindennek. Mivel rengeteg időt töltöttem a budapesti éjszakában, evidens volt, hogy ebben a városban kell történnie mindennek. Rengeteg bizarr figurával találkoztam, akik inspiráltak vagy elgondolkoztattak. A novellákban sok valós személy és valós történet szerepel.

Évekkel ezelőtt a Budapest Noir címen gondolkodtam, de azt, mint köztudott lenyúlták. Így lett Budarkpest, mert ragaszkodtam a Budapestre való utalásra. Egy másik, sötétebb Budapestre, ahogy én látom.

– Kik voltak rád hatással az írói tevékenységedben?

– Stephen Kinggel kezdtem, mint oly sokan. Utána Mattyasovszky Jenő Hód könyvei azok, amitől letérdeltem. Valószínűleg tőle ered Budapest szeretete. Külvárosi panelgyerekként mindig a belváros sűrűjében akartam lenni, ha csak tehettem, a városban lógtam.

A Mambo Kings szerelmes dalai van még nagy becsben tartva, Oscar Hijuelostól. Csodálatos könyv.

Clive Barker sem maradhat ki. Aztán jöhetnek a képregények. Watchmen az alap, a stílusmegújító mondanivalójával és a remek rajzaival. Sin Cityt nyilván nem kell bemutatni. Totál bele tudom élni magam abba a világba.

Mint az már látható, a ponyva irodalom felől érkeztem és nem is nagyon akarok ennél többet elérni. Olyannyira nem, hogy a könyvem is pont elfér egy farmergatya farzsebében, sőt még egy jelvény is jár hozzá az infantilizmus, a Punk Rock és az Urban Pulp Noir jegyében.

– Két évvel ezelőtt mit gondoltál, hol tartasz majd két év múlva az íróskodásban?

– Egy könyv és minimum két képregény kiadásánál. Szigorúan a nyolcvanas évek európai fekete-fehér realisztikus stílusában. De egyelőre minden oké, a Nikotin körút végre szabadon lett engedve, jöhet a többi.

– Mik a közeljövőbeli terveid?

– Két kötetbe is kaptam meghívást, amit semmiképpen nem szeretnék kihagyni, hiszen hatalmas megtiszteltetés, valamint zseniális írók között lehetne ismét a nevem. A következő kötet is körvonalazódik már, egy hibrid könyv lesz, ha úgy alakul, hogy tényleg elkészül, ebbe már tényleg szeretnék képregényt is tenni, de egyéb furcsaságokat is tervezek bele. Továbbá, egy általam nagyra tartott íróval is kitaláltunk valamit, amit nem lenne szabad veszni hagyni. Ehhez viszont nem ártana legalább egy év gondtalan szabadság, de valahogy majd megoldom. Ha minden kötél szakad, akkor lemondok a hétvégi sörözésről a menyasszonyom legnagyobb örömére, aki az elsőszámú kritikusom is.

Vihartáncos: Nem bánt az, csak megkóstol

A novella megjelent a Száznevű város című fantasy antológiában

Wendolin jó ideje ül és mereng kékes derengésű itala felett, a Craz macskáihoz címzett fogadóban.

Bár a lány kifejezetten a dorombolós bársonytalpúak barátja, és nem igazán szívleli a dekorációként szolgáló, különféle színű, színkombinációjú és mintázatú cinyó-bőröket a falakon, ide csak azért tért be, mert italát, amit ebben a fogadóban Macskák könnye néven kínáltak, itt adták a legfinomabb esszenciával. Másutt más néven szerepelt, megint máshol újabb névvel gazdagodott.

A Száznevű városban egyszerű kis koktéljának is száz neve volt.

Merengése tárgyául az előtte heverő szórólap szolgál:

„Halló halandók és hallatlan halhatatlanok, élők és élhetetlenek, figyelmezzetek:

A ZomBerry rockbanda új énekesnőt keres!

Ennek oka csupáncsak az a 10-20 felbőszült csíkos morcsák, aki tévedésből megette az elődöt, midőn egy úttalan úton összetalálkozott, banyának öltözött bossszorgány által kínált, kullé-űző testvajjal és testföllel bekente magát.

A morcsákok ennivalónak találták, és kikérték maguknak, mikoron nem állt szándékunkban odaadni nekik.

Boruljon köpeny a történtekre, szegény kis pacsirtánk meglehetőst szétszórt lett utána, bár biztosított minket arról, hogy jól van, a nem várt esemény óta megvilágosodott, és morcsákként szeretne újjászületni.

Lelke rajta.

Meg egyéb testrészei.

Tehát ezáltal felszabadult a főpozíció a bandában, hálás hörgéssel vennénk a jelentkezőket, akiket próbára teszünk, hiszen nem lehet akárki a frontlény, csakis belevaló nőstény vállalhatja eme posztot!

Az időpontot és a helyszínt alant olvashatjátok.”

Wendolin elgondolkozott, hogy mi lenne, ha jelentkezne. Aztán mindenféle indokkal meggyőzte magát, hogy miért inkább mégse. De talán mégis. Áh, hagyjuk.

Közben körülötte a kis kocsma kiürült, a csapos is új kandúrbőrrel törli egyidejűleg a pultot és a korsókat.

Megteheti, nyolc karja lévén.

– Mit tudsz erről a bandáról? – szólítja meg a csaplárost a lány.

– ZomBerry? Hmm. Jóféle rockot játszanak, haláli szólamokban. Én nem feltétlen szeretem őket, inkább oktÓpuszt írok, mintsem ilyet hallgatok. De nagyon jó bulit szoktak csapni, meg olykor a közönséget, bár azok elintézik ezt maguktól is. Sikeresek, híresek. Hallottam, hogy új énekesnőt keresnek maguknak, mert az előzőt csúnya baleset érte. Ilyen, ha a kreatúrán fejébe száll valakinek a sztárság. Rögtön azt hiszi a morcsákról is, hogy a tenyeréből etetheti.

– Való igaz. Megették a tenyere javát. Is.

– Érdekes kirándulás az amúgy. Ajánlom figyelmedbe.

– Micsodát?

– Hát a krea-túrát. Bár a többség jobban élvezi a szeka-túrát, extravagánsabbaknak a tor-túra ajánlott.

– Szeretek sétálni. De nem örülnék, ha ezem-azom kirándulna. Nem kellemes a helyére visszatenni az elbitangolt ízületeket.

– Ugyan – legyint éppen felszabadult tapadó korongos lábával a csapos –, erős idegzetűeknek javában ajánlott, szinte kötelező, kötélidegzetű program.

– Köszönöm, még emésztgetem a gondolatot.

– Emésztésedre. Cirmos-dzsúszt? – mutat felé egy narancssárga alapon szürke csíkos üveget.

–Nem, köszönöm! – mosolyog Wendolin, majd nagyot nyújtózva úgy dönt, alszik egyet a fogadóban a dologra.

Felsétál a szobába, és elterül az – előzőleg macskabőrtelenített – ágyon.

Mindig szeretett volna együttesben énekelni. Füstös, simogató altját sokan dicsérték már.

S most itt áll, illetve fekszik a lehetőség előtt és ahelyett, hogy a vacsija maradékán rágódna – ezt csócsálja.

Hiszen veszíteni nem veszíthet semmit sem, ha a fejére odafigyel, de nyerni még nyerhet!

Ezzel a gondolattal merül mély, valóságot szebbnek mutató álmodásba.

Másnap, a kijelölt időpont előtt egy órával a helyszínen téblábol. Mások korábban keltek, és most duzzadt szemekkel, csipásan, bőrszaggató ásítások közepette vakaróznak, skáláznak, harákolnak, vagy még épp horkolnak.

Wendolin beharapja a szája szélét.

Megint elbizonytalanodott.

Elnézve a különféle fajokat, kevésnek érzi magát ide.

Sima anthro-lényként, nem látja sok esélyét a felvételre, lévén egy ilyen már van a bandában: a csapat basszerosa történetesen egy vérfarkas.

Ez az információ furcsamód csiklandós érzést vált ki a gyomra tájékán, és izgatottságot a lényében.

Reggeli gyanánt a cseresznyefa termését dézsmálgatja.

Végül egy fél-ork nyit kaput, hangképzése arra ösztökéli a seregletet, hogy rendeződjenek sorba: a banda ezennel megkezdé a válogatást.

A lánynak nem kell megmozdulnia: a sor pont az ő fája alatt ér véget.

Telik-múlik az idő, elfogytak a cseresznyék is, és sorra jönnek ki, a kikosarazott jelentkezők. Ki bőg, ki ordít, ki megsemmisült.

Egy Wendolin által meghatározhatatlan lény olyan ordításban tör ki, hogy a közelben motozó csíkos morcsák egyed riválist lát benne, és farokfelcsapva, agyarat csattogtatva felel az általa kihívásnak értelmezett bődülésre.

Ez okoz némi felfordulást.

Akik eddig nem voltak még bent, hamar elfelejtik a bejutást, hiszen egyesek szurkolni vonulnak, mások menekülnek.

Wendolin lesurran a fáról, be az ajtón: a fél-ork szájtátva figyeli az eseményeket, hatalmas nyáltócsa terebélyesedik bődületes pókhasán lefolyva a lábai előtt.

A lány végiglopakodik a labirintusnak is beillő folyosón. Érzékeny fülét nem lehet becsapni, csalhatatlanul odatalál a banda szobájához.

Ezt az ordítozást egy süket dombitörpe se tudná nem meghallani.

Pedig a dombitörpék némely egyedei éles hallás mellett is totál süketek tudnak lenni bizonyos dolgokra.

Wendolin megtorpan az ajtófélfánál és hallgatózik.

– Kész, feladom, nem érdekelnek a többiek, egyszerűen képtelenség! – őrjöng egy karcos tenor.

– Türelem barátom, türelem – csitítja egy nagyon mély basszbariton, a lány torkába gombócot növesztve az általa gerjesztett izgalommal.

– Nincs! Elfogyott! A rum is! Az se nincs! Miért kellett neki széttépetnie magát azokkal a dögökkel?! Fel kellett volna aprítani mindet! Csíkos morcsák-morzsákat készítettem volna belőlük, panírozva!

– Höörrrrááuuááááágrrrr!! – hallatszik a sarokból.

– Így igaz! Tökéletesen összefoglaltad! – válaszol a tenor.

– Várjunk még! Nem eszik olyan forrón a kását. Nem finom úgy – zengi a basszbariton.

– Nem várok! Ha akarom, a karom a karommal vakarom, de lassan szétoszlok idegességemben! Nézd meg, már megint lábatlankodok. Hé, te ott! Nem találkoztál egy bal lábszárral?

Wendolin ijedtében szökken egyet, hiszen a kérdés, és egy oszladozó, zöldes-barna mutatóujj neki szegeződik. Visszaadja a mellkasának csapódott ujjvéget. Teljesen megfeledkezett arról, hogy mindhárom farkát magához ölelje, így az egyik épp kikandikált.

Megszólalni képtelenül csak a fejét csóválja.

– No, sebaj, keresd meg nekem, valahol itt lábadoztam vele a környéken.

A lány sóhajt egyet, majd orrát a levegőbe tűzve, megjegyezve a förtelmes zombi-szagot, kereséshez lát. Nincs könnyű dolga, de azért egy negyedórás kutatás után rálel az elkallódott végtagra.

A láb gazdája köszönetet mormol leesőfélben lévő orra alatt. Ő a szólista gitáros.

Wendolin makacsul nem néz a szoba túlsarkába. Ott ugyanis egykedvűen penget egy klasszikus gitárt a vérfarkas, és lassan végigmustrálja az előtte álló teremtményt. Átellenben a troll és ork tévedéses liezonjából megszületett dobos – a továbbiakban trork – hörgölődik. Ez az átlag légzésének alapzaja.

– Te mi vagy? – zendül a kérdés a farkastól.

– Kicune – válaszol a lány.

Csend követi ezt a bejelentést, a zenészek összenéznek. „Tudtam, úgy, annyira tudtam! Nem kellek nekik! Hiszen van már egy farkas a csapatban! Minek is nekik még három?”

– Ez egy találós kérdés akart lenni? – kérdezi a zombi.

– De hiszen nem kérdeztem semmit se – pislog a lány.

– Dehogynem. Az imént megkérdezted, ki Cune? Nem ismerek semmiféle Cunét, így fogalmam sincs kicsoda ő.

Wendolin elmosolyodik. Kezd fellazulni.

– Ez a fajtám neve. Kicune, írd: kitsune. Rókaszellem vagyok.

– Na, ilyenünk még nem volt! – jegyzi meg a vérfarkas.

– Hurrágrrrrrá! – tapsol egyet a dobos.

– Ugye! Te is egyetértesz!

– Szellemünk tényleg még nem volt, de rókánk már annál inkább, nem is egy! – vihog fel a zombi a farkas felé fordulva. – Emlékezz, nem szabad a ronga-szódát összekeverned a vérjulcsival! Hé! Ajtónálló! Hozz nekem egy jófajta whisky-t!

– Hogyisne! Aztán meg ki visz ki? És igenis, jókeverék a szóda, de nem julcsival, hanem vérmarival! Nem attól jöttek a rókák sorban!

– Dehogyisnem! Én már csak emlékszem, hiszen rám faxoltad az egészet! Volt benne répa is, holott nem tudom, mikor ettél te répát!

– Amikor nyulat vacsoráztam – rángatja a vállát a lykán –, az meg épp répát, rögtön kettőt is.

Már épp belemerülnének annak taglalásába, hogy melyik alkohol kevercs az ütősebb, mikor Wendolin rázendít.

Egy, az emberek világában hallott szimfonikus rock énekkel készült, az Éjsóhaj nevű bandától.

A hatás nem is marad el: a zombinak lezuhan az álla, de majd megkeresi a padlón, a dobos beszünteti a szörcsögést, nyál csurran a szája szélén, a farkasnak pedig kistányér méretűvé növekszik borostyán szeme.

Wendolin csak énekel, varázst sző a fiúk köré, egy aranyszállal körülfonja a bundást, fogva tartja, nem ereszti.

Ámde egyszer mindennek vége, a dalnak is. Utolsó hangja sokáig cseng a szoba falai között, kiutat kereső, rebbenő szitakötőként.

A trork felhörren, ezzel megtöri a fragilis hálót, a basszeros megrázza a fejét, mintha víz ment volna a fülébe.

A csapat élőholtjának most tűnik fel álla lezuhanta. Leporolja.

– Adok egy kottát, dalszöveget. Új dal. Tanuld meg, ezzel nyitunk, a többit bízd csak ránk! Két nap múlva koncert! Értitek, fiúk? Megvan az új énekes kis rókánk, szellemünk, vagy micsodánk!

– Kicune – sóhajtja Wendolin.

– Akkor azunk!

– Cuki Cune! – bődül el a trork.

Wendolin magukra hagyja az új fejleménytől ismét állazuhant zombit. A dobos megpróbálja megerőltetni az agya helyét, hogy sikerült ezt kinyögnie, de nem tud rájönni, s lévén a ritmusok megjegyzésén túli agyi tevékenység csak fejfájást idéz elő, így megvonja a vállát az arra irányuló kérdésre, hogy mikor tanult meg érthető szavakat, és rögtön szójátékot?

A rókalány lába alig sem éri a földet hűdöttségében. Még nem fogta fel teljesen a dolgot. Végiglevitál azon a területen, ahol a morcsákkal birkózott a számára idegen lény.
Nem fetrengenek már. A lány meglepetten nézi, ahogy a nagy busa teremtmény, mint egy plüsst a szomorú kisgyerek, úgy öleli magához a katatón ragadozót, és áztatja el annak bundáját a könnyeivel.

A csíkos arckifejezését még Gyökhárom, a tekintélyes szakállhosszúságú dombitörpe is megirigyelné, amikor épp kiborítják a sörét.

„Énekesnő. Két nap múlva az leszek. Két nap múlva, azaz negyvennyolc óra, vagyis kettőezernyolcszásznyolcvan perc múlva.”

Az a két nap, negyvennyolc óra avagy kettőezernyolcszáznyolcvan perc igen hamar tovagördült, Wendolin érzése alapján göröghetett volna gyorsabban is. Egy éjszaka alatt megtanulta a dalt, rongyosra hallgatva a felvételt, amin még az elődje énekelt, amikor még nem volt testszerte-szét és nem gondolt magára morcsákként.

Persze, mindezt titokban kellett tennie, hiszen ő volt a Meglepetés, illetve ez egy új szám a zenekar palettáján, így hát elvonult a négyszögletű kerekerdő kisebb, ámde pontos másának egy sarkos görbületébe.

Az ott élő, színes sörényű, fehér testű pónikat nem zavarta a lány gyakorlása, bár érdekes megfigyelésnek bizonyult azok működése, jelesül a táplálkozásuk és a végtermék: belegelték a szivárványt, utána csillámport pufogtattak és nevettek.

Mikor a rókaszellem felkészültnek nyilvánította magát, megvakarászta minden póni füle tövét, akik hálás szuszogással nyilvánították ki ebbéli élvezetüket, és a lány legnagyobb megdöbbenésére, az egyik patától fejbúbig hófehér póni egy karkötőt hozott bársony szájában: míg a lány énekelt nekik – bár mindig ugyanazt, de nem bánták ezt a patások –, minden póni adott egy-egy színes szálat a sörényéből és a kis famanók karkötőt fontak neki belőle.

A kicune meghatódva köszönte meg az ajándékot.

Kilépett a borostyánnal befuttatott, kovácsolt kis bejáraton, amit utána zártak a plüssnek tetsző kicsi lovak.

Ők voltak a kapuzárási pónik.

Elérkezett Wendolin, a háromfarkú rókaszellem nagy pillanata, a Száznevű város Nyakonöntött Próbagoblinhoz címzett Szolgáltatóházában.

Ezidő szerint a lány, az izgalom gombócával a torkában lesi a közönséget.

Kinek rossz, kinek jó, kinek érdekes híréből ismeri a java részüket.

Eljött Kókuszpók, a varázsló kinézetű varázsló, kezében az elmaradhatatlan, fekete, kitömött macskájával, gőzölgő italát fogyasztva, s közben elmélyülten beszélgetve egy Meira nevű festőművésznővel, akinek hamarosan egy érdekes kiállítása nyílik, Cudar Cicusok Cafatjai címmel. Megérkezett, bár a bár szegletében ücsörögve ugyan, Sejhaj is, szerencsére nem lóg már rajta a tapimágia által a goblinja, annak érdekes neve nem jut a lány eszébe, de halovány sejtése van arról, hogy valamiféle kellemetlen, kénes szaggal áll kapcsolatban és négy betű.

Meglátja a Zűristent is, amint egy hangszert próbál az útjába kerülőknek ajándékozni, de furcsa mód senki sem kéri a ritka pengetős darabot, miáltal két feje folyton elfüstöl, gyakori összeszólalkozásaik miatt.

Hukot, a barbár barbárt megtették ajtóállónak, és az oktÓpusz írását fontolgató nyolckarú is itt pultol.

Van itt megannyi dombitörpe, alsó is, felső is, király is meg ász is. Épp azon versengenek, ki tud hosszabb káromkodást elmondani egy böfögéssel.

– Rengetegen eljöttek! – sóhajtja maga elé Wendolin. – Még Szőrzetes, a yetiből avanzsált pap is osztja az áldását, bár furcsa mód, megint mindenki menekül előle.

– Bizony, hírlik róla, hogy hmm… saját előállítású folyadékkal áldásozik. Nem mindenki szereti az efféle keveréket – súgja a lány fülébe a vérordas.

A kicune arcát helyből elönti a pír, szíve hevesebb ritmusra vált, holott már eddig sem volt épp nyugodt.

– Olyan szétszórt lettem, azt se tudom, hol áll a fejem! – sopánkodik a szóló gitárosuk.

– Nehogy pont te veszítsd el a fejed! A fejvesztett futamot csak két hét múlva rendezik, addig tartsd a nyakadon, ha lehetséges! – fordítja helyére a lykán a már-nem-élő-de-még-nem-holt társa fejét.

– Wendolin, készen állsz?

– Igen! – vágja rá a lány határozottan. Két szeme láng-sárgán világít, izgalmában mindhárom farkát egyszerre csóválja.

Borzongás fut végig rajta, énekelni szeretne, olyan rock-partit csapni, hogy a közönség is egymást csapdossa!

– Háárrggggrrrrreeeee! – biztatja a lányt a már a dobok mögött ülő trork is.

– Hölgyeim és uraim, lényeim és nyulaim, kedves, kedvetlen, elmedvetlenedettek, lincselők és lincstelenek, készen álltok egy ordas-zombis-trorkos bulira? – kérdezi a vámpír konferanszié.

A közönség egyöntetű igeeeeenje szinte szétveti a termet.

– Szeretnétek megismerni a csapat váratlanul eltávozott, majd csíkos morcsákként újjászületett énekesnőjének utódját?

Még nagyobb ovációval döngetik meg a falakat.

– Akkor hát, jöjjön a ZomBerry, élükön pedig Wendolin, aki cune!

– Kicune – súgják oda neki.

– Aki kicune! ­­– rikkantja a vérszívó javításul.

– Ki az az Aki? És ki Cune? Egyiket se nem ismerjük! – böfögi be matt részegen Gyökhárom, a tekintélyes szakállhosszúságú dombitörpe. – Vérszivárogj le onnan, bulizni akarunk!

Lekeverik a sápadt bőrűt néhány pofonnal. Felvezető hatásként egy töpörödött boszorgány hűtő-fűtőszekrénye szolgáltat füstködpárát, drámaiság fokozására a trork dobot perget, majd a basszgitár társul hozzá, bele-belekapva az új dal fődallamába, kiegészül a válasz a szóló gitárral.

Feszítik az idegeket, meg a húrt is, míg Wendolin fellevitál, teljes rókaszellemének megtestesülésében, tűz-sárgán izzó szemekkel, háromfarkúan, ragyogva.

A közönség meglepett ó-zása után, orbitális üdvrivalgásban tör ki.

– Csapassad neki cukicunelááááány! Arúúúúúúú!!! – hergeli a lompos farkú basszeros.

Nem kell kétszer vonítania. Wendolin rázendít:

– Nem félünk a farkastól! Nem bánt az csak megkóstol! Nem kell ide nyolc ostor, mert nem félünk a farkastól!

És csapatják, a közönség is magamagát, esetleg mást, a törpék sörben fürösztik magukat, mások goblincsatáznak, majd a szólista élőholt bedobja a fejét a közönségbe. A líraibb számok alatt ork a törppel, elf a gnómmal kapaszkodik össze ringatózó táncban, odaadva magát Wendolin füstös altja varázsának.

Kókuszpókot Huk lengeti, Sejhajnak megint kinéz egy rossztermészetű bűbáj másnapra.

Zűristen unos-untalan a nyekeréjén próbál kísérteni, de mindig arra téved valaki, aki bölcsességről – esetleg előzményi tapasztalatról – téve bizonyságot, lebeszéli valamelyik fejét erről a tettről.

Mikor a banda befejezi a koncertet – s miután párszor engedtek az őrjöngő közönség páncélzörgetős vastapsának visszahívására –, a farkas és a róka sétálni indul a csordultig telt holdfényben.

– Nem félsz te a farkastól? – kérdezi az ordas, magához húzva a rókát, mélyen elveszve a tüzes szempár lángjában.

– Ugyan – sóhajtja a kérdezett –, nem bántasz, csak megkóstolsz!

– De meg ám!

Táncot lejtenek a tündérek, fuvoláznak a nesz-kuvikok, elcseppen a hold.

A továbbiakra boruljon a kicune-kuncogással átszőtt szemérmes fátyol…

Figyelem, figyelem!

Figyelem, figyelem!

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház olyan rajzolni tudó kalandozókat keres, aki nem fél a saját - vagy más rajzolt karakterek - árnyékától, és illusztrálna egy novellát a Kalandok és kalandozók harmadik, díszkiadásához. (Azért dísz, mert lesznek benne rajzok.)

Akit nem rettent el a feladat, és hogy a Szolgáltatóház anyagi javak helyet csak a világhírnevet tudja nyújtani cserébe, az jelezze bátran a rajzolási szándékát nekem itt, fb. üzenetben vagy esetleg emailen keresztül (craz@freemail.hu). (A világhírnév garantált, ugyanis a térkapukat karbantartó sétét varászlók kutatócsoportja a minap felfedezett ötven új világot. Mint kiderült, ez az ötven világ egy félresikerült varázslat mellékterméke, de a közös benne, hogy mindegyik kicsi, és gyéren lakott, így mind az ötven ottani dombitörpének küldünk egy-egy illusztrációt, és kész is a világhírnév.)

Kalandra fel!

Craz: Harmincholdas Pagony

Legutóbb észrevettem, Micimackó mézezi a bort. Látta, hogy látom, de csak megvonta a vállát, és annyit mondott, Macifröccs.

Az is feltűnt, az öreg medve valahogy egyre kopottabb. Igaz – mint mesehős –, ő is örökké él, de a huszonegyedik század kilátástalansága rányomta bélyegét.

A Százholdas Pagony is harmincra fogyott, mert a város terjeszkedésével beépítették az évek során. Bár megmaradt a parkos jellege – angolkert látványból franciára silányulva –, a medve szerint kimondottan irritáló, hogy Malackától nem messze egy benzinkút vagy Bagoly fája mellett egy pláza rondítja az összképet.

A régi hangulat visszaidézésére tett kísérletképpen Micimackó elkerített egy nagyobb susnyás területet, segítettem neki felállítani köré vagy húsz figyelmeztető táblát – hogy Tilosazá! –, és telepítettünk a kerítés mellé számos bölénycsapdát. Utóbbiba – bölények hiányában – általában csak banyatankos vénasszonyok potyognak, de ez, valljuk be, sokkal szórakoztatóbb látvány. Jó ötlet volt az az iparikamera-rendszer is. Nem is gondoltam, a közeli lakótelepről mennyi tini jár szexelni a bokrok közé. Micimackó néha elbújik oda, és morogva ijesztgeti őket...

(megjelenés előtt)