A Nyakonöntött
Próbagoblin Szolgáltatóház különtermében ádáz csata dúl.
Kártyacsata.
Dombitörpék
nem kicsiny csapata ordít efféléket, hogy:
– Drákot a
kettesre!
– Anyádat oda!
– A mamát
hagyd ki ebből, ő bubit vitt!
– Csapd le
csacsi!
– Nem csacsi
az, te öszvér, hanem póni!
Utóbbi
bekiáltás Köbgyökkettőtől származik. A tét nem más ugyanis, mint a terem egyik,
külön a számára kialakított sarkában egykedvűen szalmázgató éjfekete, mélybordó
szemű póniló.
Ilyet ők még
nem láttak a Száznevű város Négyszögletű kerek erdejének városbeli pontos
másában sem, holott ott aztán lakott mindenféle színű póni.
De ilyen, mint
ez az egy, még ott se. Ebben a teremben leltek rá, amint teljes sötétben
szalmázgatott.
Valamilyen
rejtélyes oknál fogva az összes, épp a helyiségben vadul tovább sörözgető
törpének kellett ez a lény. Verekedéshez már a helyszínre lépéskor részegek
voltak, így a lapcsatát választották.
S most épp
Köbgyökkettő, az indulatos, de roppant kiváló kereskedő dombitörpe áll nyerésre.
Nem véletlen,
Aradi Artemon nevű, profi kártyás mesterétől leste el a fortélyokat és
trükköket – no meg a csűrcsavaros megjegyzéseit, és annál is virágzóbb
káromkodásait.
– Félszerzetek
tökét kéjesen cirógató, drága, aranybevonatos sajtreszelő! Tedd már be,
Gyomivadék az utolsó lapodat, hadd üssem le a drák négyesemmel. A póni az
enyém, Gyökök!
– Aztán, te
onnan az asztal túlfeléről, honnan kancsítottál ide, hogy láthasd, milyen
lapjaim vannak?
– Úgy, hogy
fordítva tartod azokat, te tekeredő, tekervényes, búgó facsiga! Jó ideje a
kártyák hátoldalán lévő mintát számolgatod!
– Mi az a
facsiga?
– Mint az éti,
csak fából!
– És miért
búg?
– Mert még
mindig a kártyáidra folyatod a sered felét! Azért!
– Ó, hogy az a
fűzfán hegedülő, zombiidéző, éjjeleknek évadján felkukorékoló, elromlott kakas
csiripelje meg!
Azzal
Gyomivadék bedobja a kártyáit, a söre maradékával együtt, messzire reptetvén a
korsót, majd kolosszális földrengést okozva leborul az asztal alá, és mély,
hortyogós alvásba szenderül.
Kitör a már megszokott
verekedés. Kinek a póni kell, kinek még sör, van, aki szórakozásból mos be
egyet a szomszédjának.
Köbgyökkettő
tolvajokat megszégyenítő surranással kioson a teremből, hóna alatt a maradék
szalmát csócsáló, egykedvű patással.
Szegény kis
dombitörpénk, nem tudja, hogy ezzel a tettével nagyot fordít életének
Sorskerekén – s hogy merre fordul, azt még a vénségesen vén, pőre időre fittyet
hányó, éjfélkor kakukkozó bubó se tudja.
Hazaérkezve,
győzelme tárgyának meghagyja, legelésszen csak kedvére, este is van, sötét is
van, majd a domb alá vájt otthonos kis lakban nekilát tervezni.
Képzeletében
sok-sok haszon-ötlet váltja illúzióit, jobbnál tökéletesebb pénzszerzési
módszerek fogannak meg és sorakoznak fel a megvalósításhoz.
Csak egy a
gond. Nem tudni, miben is rejlik a póni-profit. Azon kívül, hogy egy sötét
teremben akadtak rá, és hogy nem átlagos a kinézete, semmi sem derült ki róla.
Így hát
Köbgyökkettő úgy dönt, megnézi magának a kicsiny patást és megpróbálja
kitalálni annak különlegességét.
Kikémlelve az
ajtón azonban azt kell látnia, hogy sehol sem látja kártyán nyert, majd
ellopott szerzeményét.
Ellenben a
halálsikolyok a nyomára vezetnek.
A közeli kis
portán egy öregasszony él, Köbgyökkettő sűrűn látogat hozzá, mikor épp megfázás
gyötri, és harminchat-hét fokos lázában már a saját sírgödrét készíti elő.
Lóhalálában
rohan bő százötven métert.
Nem számít
arra, ami látványul fogadja, le is dermed két lépés között a fűben.
A nőt, kezeit
teátrálisan a mellkasára szorítva, partra vetett hal módján tátogva és pihegve,
a pónit csurom véresen találja. Véres a hasa, véres az egész szája. Utóbbit
látható élvezettel nyalogatja.
– A
vérnefelejcseim! – szakad ki végre az asszonyból. – Az összeset lelegelte ez a
kitömött sakkfigura! Épp telihold van! Végre virágoztak!
– Ahh,
jóasszony, a dombitörpék korai, agyonűzött, csillés, morcsákos szívidegrohamát
hoztad rám! Már azt hittem, baj van!
– Van is baj!
Ez a növény minden negyedik újholdkor virágzik! Addigra beérik a nedve is, amit
a gyógyászatban tökéletesen fel lehet használni, illetve kitűnő macskaűző! És
most lelegelte ez a hülyécske patás! Mit legelte?! Benne fetrengett! Mi ez
egyáltalán? És honnan van?
– Kérlek
alássan, ha még nem láttál volna ilyet szerte a Száznevű városban: ez egy póni.
– Azt látom,
te féleszű, de milyen póni?
– Ez az, amit
próbáltam megfejteni, mielőtt összesikítoztad a mezőt! A Nyakonöntött
Próbagoblin Szolgáltatóház egyik termében akadtunk rá, a sötétben. Megharcoltam
érte, némileg tisztességesen. Aztán kiloptam.
– És
természetesen, annak egyáltalán nem jártál utána, hogy mégis miért volt ott.
– Természet
nélkül sem. Póni. Egyedi. Kell. Jött. Nem feltétlen önszántából, de nem is
tiltakozott.
– A Száznevű
város összes alkotó eleme óvjon meg tőled, te hebrencs, makacs törp!
– Ne kodácsolj
itt nekem! Inkább azt mond meg, szerinted mit tegyek vele?
Az asszony
legyintve elvonul a kunyhóba. Mire visszatér, Köbgyökkettő addigra gyökeret
eresztett és épp a virágba borulást fontolgatja.
– Na, tessék!
Nem elég, hogy a lovad befalta az értékes virágom, még te is túrod a földet!
Fogd! – Azzal átad egy barna, kopott pórázfélét a törpnek. – Ez szegény, drága,
megboldogult Bazaltomé volt, még fióka korában. Vidd el Kókuszpóknak, mutasd
meg neki, hátha tudja, miféle szerzet ez, és majd ketten kifundáltok valamit!
Bár attól is az Ég óvjon, de mindegy.
– Ne aggódj,
asszony! – Köbgyökkettő szélesen elvigyorodik. – Legfeljebb kialakul egy
százegyedik város! – Azzal a póni fejére és nyakára köti a pórázt. – Gazdag
törp leszek hamarost, meglásd!
– Igen, igen.
De miben gazdag? Legutóbb is morcsák bolhákkal jöttél haza! Alig bírtuk
kiirtani őket! Még Bazalt is kapott belőle, holott ő griff.
– Meg félig
sárkány, ezt ne feledd! Legalábbis én képtelen vagyok elfelejteni – jegyzi meg
cinikusan, emlékezve egy kellemetlen esetre.
– Én is,
Köbgyöki, én is – sóhajt az asszony, nem érzékelve a megjegyzés fonák voltát.
– Na, gyere, te
vérpóni! Csak aztán nehogy kolbász legyen belőled!
A szólított
élénken csillogó szemmel, az utolsó vérnefelejcs szirmain csámcsogva
engedelmesen megindul. Az eddig lazán, komótosan lépkedő állat, most pónikhoz
képest peckesen, virgoncan szökellget Köbgyökkettő mögött.
Kókuszpókhoz
nem könnyű eljutni. A városban mindig másutt van az üzlete, s egyben a lakása.
Jellemzően mindig ott, ahol legnagyobb a macskaszaporulat. Fene se érti ezt.
Utálja a macskákat, mégis oda teleportál, ahol az egy négyzetméterre jutó
macskák már épp kilógnak a négyzet vonalaiból.
Még szerencse,
hogy anno ellopta a varázsló egyik selejtes detektorát. Az a kütyü eredetileg a
macskák könnyebb fellelhetőségét volt hivatott szolgálni, ellenben mindig a
varázslót találta meg – vagy a kékrumot. Esetleg egyszerre a kettőt. Némelykor
még macska is akadt a közelben.
Nos, ahol a
rum, ott a varázsló!
Azonnal
összefut a nyál a szájában. A kékrum az egyik legjobb minőségű szesz szerte a
város mindösszes dimenziójában, ezen okból a legritkább és a legdrágább is. Az
alapvetően átlátszó italnak kékes derengése és párája van, de ésszel kell inni,
ugyanis érdekes delíriumot okoz.
Legutóbb egy
kenta urat tett lóvá. Túl azon, hogy igen csak alkalmassá vált fűnyírásra,
szerfelett kellemetlen volt, hogy minden kancát meg óhajtott hágni. A kancák se
vették jónéven, a kentahapsi kentanője sem. Az italozást követő fejfájást még
az alváros elfajzott lidérceinek se kívánja senki sem. Szegény lópasi is egy
hétig nyomta a szalmát, midőn melegvérű mátkája alaposan fejbe vágta a trágyázó
lapáttal.
A szerkezet
jelez. Felmutatva a város jelenlegi részét, egy kék pöttyel jelzi a rumot.
Feltehetőleg a varázslóval együtt. De nincs túl közel. Köbgyökkettő tragikus
sóhajt hallat, majd rásandít a jelenleg villangó bogarakat hajkurászó pónira. Méricskéli,
elbírná-e az állat. Elvégre a pónik csilléket is képesek húzni!
Becserkészi a mit sem sejtő kislovat, majd
rávetődik a hátára. Prédája azonnal méter magas bakugrásokat visz véghez,
hiszen orvul az életére törtek. Ágaskodik, farát dobálja, négy patája a
szélrózsa minden irányába kivág, rohangál egy kört, majd még egyet.
Hirtelen
megtáltosodását kihasználva Köbgyökkettő irányba fordítja a griff pórázával.
A póni nekiiramodik.
Nem könnyű
irányítani a megveszekedett bestét, hiszen vagy egy kanyart nem vesz be, vagy
figyelmen kívül hagy néhány alacsonyabb kerítést, megkerget egy kutyát,
futtában legel pár szál százszorszépet és felrúg egy részeg trollt, majd
hangosan röhög egy sort ezen.
Végül azért
csak elérik a kék pontot.
Satuhő,
visszagyí! „Állj már meg, te törpveszély vagy mész a kandalló fölé a falra,
nagyobbra nőtt, patás macskabőrnek!”
A póni
lecövekel egy üzlet előtt, ami pár órával ezelőtt biztos, hogy nem volt itt,
ezt bizonyítja a sok kótyagos goblin, akik nem értik, hova lett legkedvesebb
kocsmájuk a cimboráikkal együtt.
Köbgyökkettő O
lábtartásban lekászálódik a kicsi lóról, aki a kifulladásnak semmilyen jelét
nem mutatja – és ebben a pózban belejt az ajtón, magával húzva a trollon még
mindig röhögő szerzeményét.
Megállnak a
jelenleg, táncterembe is beillő méretű üzlet közepén. Volt már olyan is, hogy
beszorult, annyira kicsi volt a hely, netán kendőt kellett kötnie az arca elé,
akkora homokvihar dúlt.
– Csüccs! –
szól a kislónak, mire az engedelmesen fenékre huppan. – Kókuszpók! Merre nyúzod
azokat a szerencsétleneket? Tudom, hogy vedeled a kékrumot!
– Köbgyöknégy!
Öreg cimborám! De jó, hogy benéztél hozzám! – vágódik ki a szembeni ajtó,
macskák százát engedve ezzel szabadon. De milyen macskákét! Egyik lila, másik
szivárvány, esetleg háromfejű, kétfarkú – egyiknek a feje a farán miákol
panaszosan a méltatlan kinézetért.
– Kettő! – javítja a törp.
– Mi kettő?
– Én kettő!
– De hát itt
csak egy te van!
– A nevem
kettő!
– Nem köbgyök?
– De!
Köbgyökkettő!
– Esküszöm,
csak egyet látok belőled! Na, mindegy! Mi szél, illetve póni hozott errefelé? –
pillant a dombi háta mögött, fülét lokátorként forgató, s eképpen figyelő
tématárgyra.
– Pontosan
ezért kerestelek fel varázsló, hogy ezt megszakértsd. Meg a kékrumért.
– Kékrum? Hová
is tehettem?
Köbgyök, aki
kettő és nem négy, rásandít a detektorra.
– Nos, azt
hiszem, benned jelzi.
– Hát persze!
– Azzal a varázsló kinézetű varázsló, talárja százezer zsebének egyikébe nyúl,
majd rövid kotorászás után előkapja a rumos bőrflaskát.
– Igyál, drága
cimborám! Hé, te! Mit keresel itt? – érdeklődi meg a sötétből előkerülő,
szemlátomást értetlenkedő goblint.
– Ha jól
emlékszem, a társai kint várják, mióta ideportáltad magad, ingatlanostul! Bár,
ha azt veszem, ingatható ez, nagyon is! – vakarja az állát elgondolkodva a
dombitörp.
Kókuszpók nem
figyel rá. Egy kézlegyintéssel kinyitja a távoli ajtót, majd másik keze
lendítésével kiröpteti szegény goblint azon kívülre, pár arra kószáló, kinézetmódosult
macskával együtt.
– Nos, ha jól
sejtem, azért kerestél fel e kései órán, hogy megmutasd a lovad?
– Egen, valami
ilyesmi. Ugyanis ezt a pónit a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház egyik
terméből kártyáztam ki.
– Nyakonöntő
tud erről?
– Dehogy tud!
Azt se tudta, hogy mi oda beszabadultunk. Voltaképp, most, hogy belegondolok,
én sem emlékszem, hogyan kerültünk oda. Mindenesetre kártyaharcot vívtunk a
sötétben az egykedvű póniért, hiszen ilyet mi még nem láttunk. Természetesen
nyertem, de ki kellett mentenem a patást, mert elfogyott a sör, azt pedig
tudod, mivel jár.
– Igen,
pontosan tudom. Tehát elloptad a pónit Nyakonöntőtől, a részegen verekedő
törpök orra előtt úgy, hogy fogalmad sincs, miért volt ott és mit tud?
– Valami
ilyesmi. – Köbgyökkető türelmetlenül int. – Tehát? Mit tud a patáska?
– Mitől véres
ez a szerencsétlen? Mit műveltél vele?
– Ja, az csak
a vérnefelejcs nedve. A véncsont éktelen patáliát csapott, mert ez a nyavalyás
az összeset felzabálta, és még bele is fetrengte magát!
–
Vérnefelejcs? Érdekes.
Kókuszpók
elgondolkodva körbejárja a nem mindennapi hátast, aki jelenleg katatónná
merevült, netán szoborrá vált a hirtelen történtektől.
– Éjsötét, nem
túl hosszú, vastag bunda, mélybordó szem, rövid, kócos, égnek meredő
sörényfrizura. Vérnefelejcs. Hmm… Barátocskám, te magadra haragítottad a Vén,
rozsda rágta vasorrú, s evégből egy mágneses mezőben rekedt, örökké keringő,
fémprotkóját időtlen ideje elvesztett bosszorgány motyogós átkát, melynek
vállán, egy rézfán fütyülő neszkuvik ücsörög (amiről tudjuk, golyóstoll fedi testét,
halványlila dunsztot eszik és rendkívül él a rézerdőben, valamint veszélyes rá
a felettébb kártékony rézfa-szú), és ijesztgeti a rézangyalokkal,
ugyanis van, hogy hosszan huhhant, de az is megtörténik, hogy a rövidebbet
húzza.
– Miért, mi
ez? Törpvész?
– Alapvetően
nem. De mostantól az lesz! Ez kérlek, egy vámpóni!
– Egy
vámmicsoda?
– Vámpóni.
Vámpír-póni. Amint látod, vérrel táplálkozik.
– Vérrel?
Kinek a vérével?
– Kedves
törpöm, olyan sötét vagy, hogy este a morcsák melléd harap, annyira nem lát.
Törpvérrel. Varázslóvérrel. Macskavérrel. Mindenféle vérrel, teljesen mindegy
neki.
– Ó, hogy az
idő vasfoga forgácsolná szét azt a penészvirágszálon élő, akasztófa-virágot
termő, fából vaskarikát hajlított fenét, ami önmagát eszi, fészkestül! – hördül
fel Köbgyökkettő. – És most mit csináljunk?
– A legjobb
volna visszavinni a Szolgáltatóházba, lehetőleg úgy, hogy ne tűnjön fel az
eltűnése, ez esetben nem kell Nyakonöntő haragjától tartani, és nem te leszel a
következő póni-nasi.
– Hogyisne! Én
találtam! Én kártyáztam! Én nyertem és csórtam ki! Enyém!
– Ezt fogod
mondani Nyakonöntőnek is, mikor szádon kéri a lovát?
– Kezemen se
kérje, nem hogy a számon! De, esetleg azért tőle megkérdezhetnénk, mit tud ez a
vámpóni. Mégis csak visszavisszük! Ha kell, megküzdök vele!
– Megküzdesz?
Te és melyik sereg? És mi ez a többes szám?
–
Kártyacsatában nincs szükség seregre! Csak serlegre, ami csurig van finom
serrel – netán kékrummal! Te is jössz velem! Ha balul sülne el valami, akkor el
tudj onnan varázsolni!
– Mi lenne, ha
inkább kikísérletezném a különlegességét? – kancsalít egy még épségben, ámde
óvatlanul arra bóklászó, szürke cirmos kandúrra, aki épp mellettük csüccsen le
és lát szemérmetlen mosdáshoz.
– Nem teszed a
póni fejét a lófarka helyére!
– Dehogyis!
Megnézzük, mit reagál a macskavérre! Heejj, cicc-cicc-cicc-cicc! – szólítja meg
Kókuszpók a macskát, aki két nyalintás között döbbenetében kint felejti
rózsaszín nyelvét. A varázsló még az ujját is begörbíti, ahogy csalogatja.
– Szerintem
hagyd azt a nyávogót, varázsló! Biztos, hogy van más módja is a kifürkészésnek.
– Igen, még
szép, hogy van, de abban nincs semmi élvezetes és érdekes!
Köbgyökkettő
tekintetére nagyot sóhajt a varázsló kinézetű varázsló.
– Legyen hát!
Kövessetek a laboromba. Van ott pár értékes vért tartalmazó üvegcsém.
Keresztülvágnak
a termen. A macska még mindig szobormereven bámul utánuk.
– Ördögöd van,
Gyökkettő!
– Ördögöm? Nem
póni ez?
– De bizony
az! És, amint azt sejtettem, nemhogy vér a lételeme a szerzeményednek, de a
vörös testnedv előző gazdájának némely képességét is átveszi!
A dombitörpe
és a varázsló most csodálkozva szemléli a fejük fölött fürge röptöket leíró,
maga után színes, csillámos sávot húzó vámpónit. Tündérvért kapott kezdetben. A
póni örömmel nyalogatta fel a tálkából, majd nevetős nyihákolást hallatva a
levegőbe szökkent – és ott is maradt. Lábaival vágtát mímelve körözget a
laborban, döbbent közönségének csodálatát, no meg új képességét élvezve.
– Hogy szedjük
le onnan? – kérdezi a törp.
– Mit szólsz a
lasszóhoz? Lepkeháló?
– Nem jó,
ahhoz túl magasan röpdös.
– Jutifalattal
lecsalogatás?
– Mit adsz egy
lónak, ami jutalomfalat? – pillant a varázslóra cinikusan Köbgyökkető.
– Nos, ha a
pónikból indulunk ki, akkor kockacukrot, vagy répát. Ha a tündérekből indulunk
ki, akkor levendulavirágból készült pillecsemegét.
– De most ez
egy tündér-vámpír-póni.
– Vámdér-póni.
Vagy legyen tünpír?
– Ne tupírozd
az idegeimet! Szedjük le onnan! Máris megvan, mivel leszek gazdag dombi törp!
– Éspedig?
– Járni fogom
a Száznevű város negyedeit, részeit, és bemutatózom vele! Mindig másféle vérrel
itatom! Még senki se látott, vámdér pónit, de vámkűr és vámglin patást se!
– Nyakonöntő
nem fog ennek örülni, ha a fülébe jut! – csóválja a fejét a varázsló.
– Nyakonöntő
vámpír-pónit keres. Nekem ennél több van! – bök a levegőbe Köbgyök, a fent
termikelő hátasra.
És, mert a
Sors kereke a Száznevű városban is megfordul, pláne, ha felkeltik a figyelmét,
Köbgyökkettő és Kókuszpók, a varázsló kinézetű varázsló mit sem sejt a
Szolgáltatóházban kitört hisztivel vegyes dührohamról.
– A pónimat
akarom! Most! Vérfürdőt fogok rendezni! – toporzékol a kislány.
– De hát épp
az imént fürödtél! Ne pazarolj! – morran rá Huk, a barbár barbár. Egy ideje
unja már a kis iszonyat nyavalygását. Nyakonöntő jó ideje a távollétével
tünteti őket. Lehet, eltűnési viszketegsége van. Addig is meghagyta Huknak,
hogy őrizze a Szolgáltatóházat, és benne egyik ismerőse unokahúgát, akinek a
pónija az egyik különteremben van elszállásolva, jó indokkal. A kislány azóta a
nyavalyatörést hárfázza a barbár amúgy sodronyidegzetén. El is nevezte
RiCsajnak.
– Akkor is a
pónimat akarom! – kiabál a csemete.
– Csokit? Cukrot?
Rémlidércet? Sárkánykígyó tüzes leheletéből gyúrt láng-golyókat?
– Pónit!
– Szeletelve
jó lesz?
– A nénikéd
térde kalácsában a porc lesz felszeletelve, ha azonnal nem keríted elő a
lovamat!
– Miért nem
alszol? Majd reggel játszol a pónival.
– Megvesztél?
Vámpír a póni! Este élénk, nappal alszik!
– De te nem
vagy vámpír, még csak révpír se! Mit szólnál egy kis éjféli nasihoz?
– Jó! Hozz egy
szelet manó combot! De ne véresen! – veti le magát a kislány az ágyra, arcát
duzzogósan felfújva, karjait maga előtt, anatómiailag lehetetlenül összefonva.
– Rendben,
denevért is rakok mellé.
Huk dohogva
vonul ki a kis lánylény szobájából. Valami csattan az ajtódeszkán, amint
behajtja azt maga mögött. Feltehetőleg az utolsó vázát csapta a RiCsaj az
ajtónak, ami megmaradt a szobában. Érthetetlen tevékenysége ez a lidérckének.
Hát mit ártottak azok a vázák neki? Meg ilyet, hogy most akarja és azonnal, de
rögtön máris! Még mit nem! Azért a konyhába menet tesz egy kerülőt a póni
tartózkodásának helye felé.
Vámpír-póni.
Huk aztán találkozott különféle kislovakkal a Négyszögletű kerek erdő pontos
másában. Sok apró, plüssnek tetsző, színes, vidám, idegesítő, csillámot
pufogtató teremtmény. De egy vámpír-pónit sem látott közöttük. S mivel nem
látta, így nincs is.
A terembe
lépve azonban látványosan eltátja a száját. Pónit, egy darabot sem lát – ugye,
hogy nem létezik! –, pláne nem vámpírt, ellenben észlel egy rakás, részegen,
ordítva horkoló dombitörpét, kiömlött sört, szanaszét heverő kártyalapokat.
Érzékeli a sarokban a szalmát is, de mit tudhat ő a dombitörpék szokásairól?
Sok, kicsi, morgós, részeges lény, akik rosszabbak száz megveszekedett csíkos
morcsáknál is.
Hukot elfutja
a pulykaméreg. Az pedig eléggé toxikus dolog, már ami a környezetét illeti.
– Törpék! –
bömböli el magát.
Eme tette
érdekes megmozdulást eredményez.
Az összes
szólított egy törpként ugrik talpra, kivont harci eszközökkel, ki csatakedvből,
ki riadalomból ordítva, de van, aki csak azért üvölt, mert a többiek is.
Páran „még
sört!” kiáltanak, majd visszahanyatlanak a padlóra.
– Ti
töpörödött morcsákbolhák! Mi ez itt? – mutat Huk körbe a termen.
– Két sörért
megmondom! – szájal vissza némelyikük.
– Mit kerestek
ti itt? Mi ez a ribillió? Hol a pónim? – Ez a kérdés a Huk után sompolygott
RiCsajtól származik.
– A póni! –
kiáltanak fel a törpök. – Hol a póni?
– Hol a
kártya?
– Hol a sör?
– Hol vagyok?
– És a
szekercém?
– Ki ivott a
korsómból?
– Ki feküdt
mellettem?
– Kialudt a
fáklyám!
– Ki az a ki?
– Te ki vagy?
– bök a lánykára az egyik, kezdődő macskajajjtól mogorva törp.
– Nem vagyok
teki! Add ide a pónimat!
– Vagy
vérfürdőt rendez! – jegyzi meg Huk.
– Nincs a
póni! Elkártyáztuk!
– És ki nyert?
A törpök ezen
mélyen elgondolkoznak. Némelyek keringve gyötrik agytekervényüket, mások bambán
merednek a fal egyik pontjára. Huk ellenőrzi: a semmit fixírozzák.
Aztán
egyszerre kiáltanak fel:
–
Köbgyökkettő!
– Nekem ne
matekozzatok itt!
– Ez a neve a
dombitörpének, aki ellopta a minilovat, te barbár barbár!
– Aha. És azt
tudjátok, merre lehet ez a Kétgyökköb?
–
Köbgyökkettő. Ha jól ismerjük, és mert miért ne ismernénk jól, vagy kártyázik
valahol a városban, vagy Kókuszpókkal vedeli a kékrumot!
– Ó, hogy az a
zebrákat kecsesen kergető, elektromos kondenzátor csípje meg! – hörren fel az
egyik, tekintélyes szakállhosszúságú dombitörpe, aki épp most kászálódik fel
ülő helyzetbe a padlóról, bődületeset ásítva.
Egy emberként
fordulnak felé a jelenlévők.
– Mit csinál a
részegen imbolygó törp a botanikus kertben?
Döbbent hallgatósága hallgatását érdeklődésnek
félreértve, rögvest meg is válaszolja a kérdést:
– Hát virágba
borul! – Azzal visszahátal a földre egy csuklás kíséretében.
A nem kicsiny
társaság e végszóra megindul pónit, törpét és varázslót vadászni.
Csakhogy a
Szolgáltatóház így teljesen kiszolgáltatva marad, egymagában. De nem bánja.
Végre pihen egy rendeset. Becsukja ajtajait, ablakaira legörgeti a redőnyöket,
megrecsegteti-ropogtatja lépcsőit, falait, majd szusszan egy hatalmasat, nagy
léghuzatot gerjesztve ezáltal, és lomjaiba szenderül.
A Sorskerék
elgördül mellette halkan, puhán, nyikorgás nélkül.
Kókuszpók és
Köbgyökkettő tapsikol és már-már táncot lejt örömében, a labor csak úgy
visszhangzik tenyereik csattanásaitól. A vámdér póni, aki azóta vámdérlőmon-pónivá
avanzsált, az elfogyasztott sellő-, és démontest vértől, jelenleg a vízben
pancsikol, becsillámosítva a kicsi medencét tündérporával, feketére színeződött
agyarait villogtatva, széles vígkedvében.
– Barátom,
adunk neki valkűr-esszenciát, és ragyogni is fog! – veri hátba a varázsló a
dombitörpét.
– És utána
meggazdagszunk!
– Meg iszunk!
– Megisszátok
ti még ennek a levét, gazdagon! – dörren a hátuk mögött egy barbár hang.
A páros
annyira hirtelen fordul hátra, hogy lábuk csak fél perccel lemaradva tudja
követni a hamari pózváltást.
Egy barbárt,
egy morcos kislányt és pontosan hét, mogorva, vagy félrészeg törpét látnak
maguk előtt.
– Huk! Drága
barátom, hát mi a sárkányásítás gerjesztette északi űrgyűrűfütty hozott erre? –
tárja szét a karjait örömében a varázsló kinézetű varázsló.
– Adj sört! –
mordulnak a törpék, majd azonnal keresnek is egy megfelelő szélességű, kerek
asztalt és körbeülik azt. Egyiküknél még egy majdnem épségben megmaradt
kártyapakli is leledzik.
– Add ide a
vámpónimat! – kiáltja RiCsaj.
– Na.
Hallhattad.
– Vámpóni?
Olyanunk nekünk nincs! – kacsint Köbgyökkettő Kókuszpókra.
– Akkor az meg
ott mi az ájtatos manó ásta, ázott bőregér nektárjában lebegő, halbuzogány
ütötte rémlény a szökőkútban? – mutat előre Huk.
– Ja? Nos, az
kérlek alássan, egy vámdérlőmon-póni!
A szóban forgó
épp akkor kapaszkodik ki a medence szélére, majd elereszt egy rémületes mosolyt
közönsége felé, patájával üdvözlésképp feléjük integetve.
– Póni! –
kiált a kis lánylény, és már szalad is felé. Átcikázik a varázsló lábai között,
kétszer körbefutja a dombitörpét, majd a hátas felé orientálódik. Csakhogy a
szólított nem örül a viszontlátásnak. Ezt éles nyerítéssel, felágaskodással
adja az egybegyűltek tudtára.
Tündérporával
a levegőbe rúgja magát, milliónyi csillámot hagyva csak vízszerte, veszekedetten
vijjog és lidércfogait csattogtatja, majd maga alá tojik egy szekérrevaló,
parázsló ganét, ezzel sikoltásra késztetve a fenevadként utána rohanó RiCsajt.
Csakhogy a
szerzett képességek, az ürítéssel egyenes arányban csökkennek, pár
patamozzanattal később végleg elfogynak, nem lévén megfelelő vérutánpótlás.
A póni Huk
ölébe pottyan.
Ekkor gördül
be a Sorskerék. A miniló besokall. Ekkora ijedelemtől fejvesztve ugrik ki a
barbár karjai közül, és lerohanja az asztalnál mogorván ücsörgő törptársaságot,
akik szerteröppennek a patás svungjától.
Kókuszpók
lábait összekuszálva, s ezáltal szerencsétlenül farral előre magára ültetve
nyargal körbe a laborban.
– Hogy
pislogás nélkül nézze végig egy tucat troll fürdési rituáléját babgulyásban, és
annak a levéből próbáljon harisnyával szűrve túrót csinálni teliholdas nyári
éjszakán a manópálinkát fogyasztott árok-goblin, ne futkoss már itten
össze-vissza, szana meg szét, barbáron-törpökön át! – Köbgyökkettő megpróbálja
elállni a rémült vámpóni útját. Ezzel viszont azt éri el, hogy a most már
fúriaként vágtázó lovacska a fogai közé kapja a lábát és magával húzza a kövön.
Hármuk
karusszeljét érdeklődve nézik végig a kövön ücsörgő törpök, akik a nem várt
fejleményektől fejfáni és morcogni is elfelejtenek.
Huk fejszéjére
támaszkodva unja az esztrádot, míg RiCsaj törökülésben tapsikol, bíztatva hol
egyiküket, hol másikukat.
A póni csak
fut és szalad, hátán Kókuszpók pattog ütemesen, csodálva élő járműve gömbölyű
tomporát, mellettük Köbgyökkettő, a gazdagságot már abszolút nem remélő
dombitörpe lobog, pónipofa által satuszorítva.
– Teli arccal
vigyorgó kecses elfek cirógassák réti dombi lidércek golyóit a rózsaszín
bársonypókjaik által szőtt hálókkal, hárfák lágy zenéjére, a teljes családjának
szeme láttára, hogy minden közös ebédnél legyen okuk a szorongásra, ez valami
fenomenális előadás! – röhög fel Gyomivadék, nevettében felhemperedve és
magával rántva még két, vele együtt hahotázó társát.
Sorskerék úgy
dönt, eleget látott. Inkább visszamegy a Szolgáltatóházhoz, és megkéri Nyakonöntőt,
hogy olajozza meg némely részét, amennyiben hazatért már.
A miniló
kifullad. A varázsló kinézetű varázsló legurul róla, majd felhemperedik, mint
egy büdös sárkány-ganéjtúró bogár.
Köbgyökkettő
kezét-lábát szétvetve elterül a padlón.
RiCsaj visongva
öleli kimerült kedvencét, elárasztva cuppanós puszikkal annak szőrös, tömpe
képét.
Huk ásít egy
nagyot, a törpök egymás könnyeit törölgetve feltápászkodnak és összerakják az
asztal maradékát. Aztán, a még mindig rajta lévő, megboldogult Bazalt pórázával
a lányzó maga után vonszolja blazírtan vonakodó minilovát.
– Elbuktam,
Kókuszpók! – sírja el magát Köbgyökkettő. – Se póni, se arany, se gazdagság, se
hírnév! Pedig mennyi városlakónak tudtam volna örömet szerezni a
látványossággal! Kezdve magammal!
– Ne bánd egy
percig se – nyögi legyintve a szólított. – Nem tehetsz mindenkit boldoggá: nem
vagy póni.
– Csak
tartsatok elé egy tükröt – vigyorogja el magát Huk.
– Persze, hogy
szemtől szembe lássam, a dombitörpék legszerencsétlenebbjét? – hörren fel az
elkeseredett, majdnem-gazdag törp.
Kókuszpók
nehezen négykézlábra kecmereg, és szembetalálja magát üzlettársával.
Bal kezét a
homlokára csapva, visítósan felvihog és visszaterül a padlóra.
– Mégis csak
boldoggá fogsz tudni tenni mindenkit!
– Ezt meg hogy
érted?
Remegve a
kacagástól, azért sikerül csiholnia egy pár percig tartó tükör-varázst.
Éppen elegendő
ideig ahhoz, hogy Köbgyökkettő, a nem gazdag, és nem is sikeres dombitörpe
szembe találkozhasson foncsorbéli másával.
–
Elfelejtettem megemlíteni – hahotázza Kókuszpók –, hogy a vámpír-póni harapása
átváltoztatja azt, akibe beledézsmál!
– Úúúúú! Még
egy póni! – sikkant fel RiCsaj és már rohan is a dombitörpéből pónivá vált
Köbgyökkettőhöz, aki dermedten ül méretes sejhaján, állát leejtve a látvány
hatásától.
– Kelpi üti a
lápi lidérced, tökfej! – kurjant fel Gyomivadék, két kártyát az asztalra dobva.
– Még mit nem!
Hegyi nyamnyam a vécé-szmötyire! – érkezik a válasz.
Huk felnéz a
lapjaiból. Elgyönyörködik a kezeivel, retardált fókaként csapkodva, némán
röhögő varázslón, az ultrahangon visongó kislányon és a dombitörpéből
vámpír-pónivá változott Gyökkettő trióján.
Már-már
nosztalgikus szemlélődését, mint mikoron önmaga szerzett meg egy teljes ládányi
kincset Puff, a varázsló és Garden törpe elől, egy felcsattanás szakítja félbe:
– Hogy részeg
dombitörpék kergessenek meg titeket a Próbagoblin kazamatáiban! Hát hol késik a
sörünk?!
