Mészáros András (Ndy): Mennybe az angyal

Életem során sokszor elgondolkodtam azon, létezik-e valamiféle meghatározott esemény, ami végleg megváltoztathatja ránk szabott, előre elrendelt sorsunkat. Sokan mondják, hogy az emberi jellemvonások legtöbbje már egészen fiatalkorban kialakul; szerintem mégis, mindig van egy törékeny határ, egyetlen apró pillanat, amelyet ha átlépünk, eddig teljesen új, soha nem látott világ tárja ki előttünk kapuit. Akárcsak előttem, akkor, ezerkilencszázkilencven telén, két nappal karácsony előtt. Hazudnék, ha azt mondanám, minden akkor kezdődött, de a döntés és a tett azon a fagyos téli éjszakán ért valósággá.

Miközben keleten Irak lerohanta Kuvaitot, és bukott angyalok gyanánt bombafüzérek hulltak az égből, addig nálunk, ebben az apró, közép-keleteurópai országban mindenki a meghitt, békés ünnepekre készült.

Egész előző nap havazott, fehér paplant terítve a főváros szennyel és mocsokkal borított utcáira, és a sötéten meredő bérházak közt meghúzódó apró terekre. Pillanatnyi megnyugvást csempészett még a szocializmus szögmérővel és vonalzóval szerkesztett, kiégett lelkektől nyüzsgő kaptártelepeinek vasból és betonból épült falai közé is.

Nálunk, a kertvárosban szintén ünnepi díszbe öltöztek a fák, puha köntös alá rejtve csupasz, esdeklőn égnek

nyújtott ágaikat.

Reggel óta izgatottan járkáltam a jól fűtött, öreg házban. Ebben az apró, repkénnyel és málló vakolattal borított téglaépületben láttam meg a napvilágot, itt éltem le életem első két évtizedét. Szüleim aznap vidékre utaztak és tudtam, csak szenteste érkeznek majd haza. Egyedül voltam, Annát vártam.

Kamaszként, izgatottan készültem a nagy napra: végre háboríthatatlanul együtt lehetek a lánnyal, akit már oly’

régen az életem, sőt, létem részének éreztem. Több volt köztünk, mint barátság, és több mint szerelem.

Szürkült: a szomszédos házak ablakai mögött gyúló megannyi karácsonyfaizzó és gyertya csalfa lángja visszalopta a színeket a közelgő éjszakától. Jó ideje az utcát lestem. Leheletem ködös páraréteget mázolt az üvegre, melyen keresztül minden szögletes, kaleidoszkóp-szerű mintákba állt össze. Pulóverem ujjával megtöröltem az üveget és megpillantottam Annát, amint a nagyobb hóbuckákat kerülgetve, egy igazi angyal földöntúli tündelépteivel közeledik a jeges úton.

Talán ez az önkéntelen báj volt az, ami már gyermekként megfogott benne. Egy pillanatra az általános iskolában töltött első napom jutott az eszembe, amikor először találkoztunk. Emlékszem, félve léptem a zord és idegen osztályterembe, de ahogy megláttam az első padban ülő vékonyka, aranyhajú kislányt, úgy éreztem, teljes lelkem feloldódik annak pajkos, örökvidám tekintetében. Szótlanul leültem mellé; csak napokkal később szedtem össze a bátorságot, hogy végre megszólítsam.

Természetesen ma már nem tudok minden apró momentumot felidézni, legtöbbször csak futó részleteket: egy

önkéntelen félmosolyt, egy ismerős mozdulatot, a puha kis kezét az enyémben… Ezeket az emlékfoszlányokat mégis igazgyöngyökként őrzöm, szívem legmélyére zárva.

Az együtt töltött évek során egyre inkább elválaszthatatlanok lettünk: gyakran elég volt egy röpke pillantás,

egy bátorító ölelés, hogy még a legelviselhetetlenebb napjaimba is életet, reményt csempésszen.

Visszatérve ahhoz a karácsony előtti estéhez: a kertkapu halkan megnyikordult, Anna csendben a nyitott bejárati ajtóhoz osont, és kedves mosollyal az arcán belépett a házba. A teljes mosolyt persze nem láthattam, hiszen kötött sálját az arca elé tekerte, de melegen csillogó szürkészöld szeme és az apró, fitos orra körül szétszaladó, halvány nevetőráncok mindennél inkább árulkodtak jókedvéről.

– Nem látott meg senki? – kérdeztem kissé idegesen.

– A szüleim úgy tudják, Marikáéknál alszom – válaszolta megnyugtató hangon. Idő közben megszabadult a nyaka és az arca köré tekert, majd’ másfél méter hosszú sáltól.

Átöleltem. Még a vastag bundakabáton át is éreztem, hogy törékenynek tűnő, formás teste milyen izmos, mennyire tele van élettel és energiával. Első pillantásra senki nem hitte volna, mekkora erő szorult ebbe a törékeny lányba… Ahogy azok a fiúk sem, gyerekkorunkban, a vonatsínek mentén.

Emlékszem, bicajjal mentünk ki a vasúti töltésekhez, hogy vágyakozva lessük a távoli ismeretlen felé robogó,

hosszú szerelvényeket.

– Egyszer örökre elviszlek innen – jelentettem ki komolyan, magam elé meredve.

Két ujja közé fogta az állam és felemelte a fejem. Azt hiszem, akkor csókolt meg először.

Sajnos a meghitt pillanatot elrontotta az a néhány felsős fiú, akik délutáni szórakozás gyanánt úgy döntöttek, keresnek valaki náluk gyengébbet, akin kiélhetik gátlástalan, zsarnoki hajlamaikat. Általában még az idősebbek is meghátráltak komor, sötét tekintetem elől, de azok, ott, vitathatatlan erőfölényben érezték magukat. Először csak a bicikliket rugdosták, majd az egyikük hozzám lépett és a földre tepert. Sztoikus nyugalommal készültem fel az ezt követő verésre – azidőtájt alkoholista szüleim miatt volt benne részem elégszer –, amikor Anna mindannyiuk meglepetésére, tíz körömmel ugrott az engem gyötrő srácnak.

Mint később megtudtam, a karja két helyen is megrepedt, néhány perccel később mégis elégedetten nézte a megfutamodni kényszerülő gaztevőket. Az, amelyik rám támadt, élete végéig a szeme alatt viselte Anna körmei által okozott makacs hegeket.

Persze gyermekként még nem tudhattam, amit később, azon a napon, őt ölelve már sejtettem: hogy az a távoli hely csupán a fejemben létezik és azt, hogy egy egyszerű utazásnál sokkal többet kell tennem ahhoz, hogy mindezt neki is megmutathassam.

Mégis biztos voltam benne, hogy sikerülni fog: jó ideje készültem rá, rég elterveztem mindent.

Anna levette a kabátját és pulóverét, de még mindig az előtérben állt. Huncut mosollyal tovább vetkőzött: nemsokára már csak egy apró, fekete bugyi volt rajta, majd amikor a szobába lépett, csábos mozdulatokkal attól is megszabadult. Rámosolyogtam és kézen fogtam. Először kicsit megdöbbent, amikor rájött, hogy a pince felé vezetem, de bízott bennem, ahogy én is őbenne.

Nem is kellett csalódnom. Sok év telt el azóta, sok lánnyal és asszonnyal tettem ugyanazt, amit akkor vele, de az együtt eltöltött órákat semmi sem közelítheti meg. Talán ott és akkor álltam a legközelebb hozzá, hogy

megértsem, milyen lehet Istennek lenni.

Végül mégsem lett fehér karácsonyunk. Másnap olvadni kezdett a hó, felfedve az alatta rejtőző hányásszagú,

barnásan rothadó avart.

Anna testét a kert végébe, egy terebélyes ecetfa tövébe temettem.

Kivételes volt, különb, mint azóta bárki: bár azon az éjszakán órákon át nyöszörgött és sírt, de soha, egyetlen pillanatig sem könyörgött kegyelemért.

Az illusztrációt Pozsgay Gyula készítette

A novella megjelent a Kalandok és kalandozók első kötetében, aminek harmadik, illusztrált kiadása ingyenesen letölthető a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház facebook csoportjából: https://www.facebook.com/groups/969480656518032/

Mészáros András/Andy R. Cain/Ndy interjú - 2016. június

– Már megint megjelenik egy regényed. A Tolvaj Jamie, a Főnix Könyvműhelynél. Mesélj róla!

– Nos, miután kiad az ember a kezéből egy hosszabb regényt, utána már leginkább csak érzések és benyomások formájában létezik számára a mű. Önálló életre kel, függetlenné válik az alkotójától, és már csak külső szemlélőként enged betekintést abba a világba, amelyet a szerző hosszú ideig formált.

A Tolvaj Jamie esetében határozott elképzelésem volt arról, hogyan szeretném megírni a történetet, és ehhez milyen irodalmi vagy stilisztikai eszközöket használok. Megpróbáltam magamban félresöpörni a piac által diktált merev szabályokat; olyan regényt írtam, amit a hozzám hasonló beállítottságú emberek szeretnének olvasni. Lehet, hogy ez kissé öntörvényű kijelentésnek hat, de hiszek benne, hogyha állandóan a napi trendekhez igazodunk, akkor a pillanatnyi siker érdekében könnyen felületes és kétdimenziós alkotás kerülhet ki a kezeink közül.

Ennek megfelelően vegyes fogadtatásra számítok a könyvvel kapcsolatban, hiszen nem azért készült, hogy egy széles tábor ízlésvilágát kiszolgálja. Ezzel persze nem az olvasókat akarom lehülyézni, néha számomra is remek kikapcsolódást nyújthat egy könnyed és egyszerű regény. De ez nem ilyen, bár próbáltam minél kalandosabbra és érdekesebbre írni.

A történetről és Jamie figurájáról már beszéltem máshol, de szeretném leszögezni, hogy egyáltalán nem volt célom mélyreható erkölcsi téziseket az olvasó képébe nyomni. A legfontosabbnak azt tartom, hogy egyáltalán feltegyük ezeket a kérdéseket. Sokunkat foglalkoztatnak, ha most a jövőbe tekintünk. Ahogy a fülszövegben is áll: „te mit tennél?”

– Az Ajtók és átjárók novelláskötetben is szerepel egy írásod, az Álom a lányról.

– Igen, ez egy rövid írás, amely arról szól, hogy bármilyen következményekkel is jár ez, az ember mindig annyit ér, amennyire hű tud maradni saját hitéhez és az elveihez. Emiatt a novella mondanivalója valamilyen szinten kapcsolódik is a Tolvaj Jamie-éhez.

– Miért macskák, macskás videók? :O

– A macskák gyakran pozitív diszkriminációt élveznek, mondjuk az aligátorokkal szemben. Úgy gondoltam, befogom a vitorláimba a szelet, ami a Facebookon a macskák felől fúj.  (Leszögezném, hogy semmiképp sem az aligátorok rovására.)

A viccet félretéve, a Facebook algoritmusai nem igazán tesznek különbséget aközt, hogy én másfél évnyi munkám gyümölcsét, vagy mondjuk a lábamról készült fotót teszem-e ki. Kivéve, persze, ha jó lábam van, mert akkor egy regényről szóló hír egyértelműen hátrányt élvez a semmitmondó poszttal szemben. Gondoltam, ilyen alapon lehetnek macskák is a hírfolyamban. 

– Öt évvel ezelőtt mit gondoltál, hol fogsz tartani öt év múlva az íróságban? :)

– Ironikus a kérdés, mert a kezdeteket leszámítva sohasem voltak írói ambícióim. Ha van mondanivalóm, akkor azt megpróbálom kifejezésre juttatni valamilyen alkotás formájában.

Éppen ezért, talán pont ott, ahol most tartok.

– A közelmúltban melyik elolvasott könyv nyerte el a tetszésedet, és miért az?

– Talán Gibson Perifériája. Bár a könyv szerintem valamivel kevesebb lett annál, mint amennyi lehetőséget felvet, de így is egy többrétegű, érdekes és elgondolkodtató mű született. Persze az örök kedvencem, Banks Közelképéről se felejtkezzünk meg, bár érzésem szerint a regény sorait talán túlzottan áthatja az elmúlástól való félelem. De az is lehet, hogy csak én látom így, mert a mű részben pont ezt a megválaszolhatatlannak tűnő kérdéskört próbálja feszegetni.

– A közelmúltból melyik írásoddal vagy a legmegelégedettebb, és miért éppen azzal?

– Szeretném leszögezni, hogy sohasem vagyok elégedett. Mivel nem létezik tökéletes alkotás, ezért hajlamos vagyok túlzottan kétségbeesni egy-egy utólagosan felfedezett hiba vagy középszerű megoldás miatt. Ettől függetlenül, szerintem a Tolvaj Jamie elég jól sikerült, ráadásul egy közel Jókai-regény terjedelmű művet semmiképp nem lehet egy néhány nap alatt megírt novellához hasonlítani.

Jamie, már csak azért is, mert szerintem sikerült elmondanom azt, amit akartam.

– Az idődnek mekkora részét foglalja el az írás, mit csinálsz még mostanság?

– Ez számomra egy sokadlagos tevékenység, ezért nem a napi rutin része. Kivéve, amikor mégis.  Van, hogy hónapokig egyetlen sort sem írok, van, hogy napi szinten órákat. Mindig attól függ, meg akar-e születni egy új történet.

– Hol tartasz a világuralom elérésében és melyik világokban. Egy zsákuniverzum külön világnak számít?

– A dinasztia-alapításnál. Rá kellett döbbennem, hogy hiába szerzem meg a világuralmat, amennyiben nem lesz kire továbbörökíteni azt. Júliusban születik meg a kisfiam, remélem ő már korlátlanul fog diszponálni az univerzumnak nevezett katyvasz felett. És igen, a zsákvilágokat is beleszámítva ebbe.

– Min dolgozol most, mik a közeljövőbeli terveid?

– Először is hátradőlök és veszek egy mély levegőt. Nyár közepén készen leszek az itthoni munkáimmal, apa leszek, és erről jelenleg még fogalmam sincs, mivel jár. Leginkább egy saját játékot szeretnék elkészíteni, amelynek az alapjait régebben már leprogramoztam. De a zenekarom is igényt tart már rám, az elmúlt időkben kissé elhanyagoltam az új albummal kapcsolatos munkálatokat.

Ndy: Necromantika

Tisztelt szerkesztőség! Madárpostával küldöm ezen levelet Önöknek, kérem, tegyék be a „Felcser válaszol fiataloknak” című rovatukba, hogy választ kaphassak végre a kérdésre, mely jó ideje a szívemet nyomja!

Jelige: „Egy kétségbeesett lyány”.

Cím: Setét Torony, Rhinn fennsík, az a bazaltos kiszögellés.

Szóval, úgy kezdődött az egész, hogy a barbár hajnalban dörömbölt a tornyom ajtaján. Jóvágású, marhatermetű ember volt, dinnyényi bicepszekkel és akkora fejjel, amelyet egy süldőmalac is megirigyelhetne. Kissé ittas lehetett, mert erősen dülöngélt, miközben azt kiabálta:

– Azonnal kinyitni, fosztogatás fennforgása van kilátásban!

Gyorsan lesiettem. Lehet, hogy túlteng bennem a jó szándék, de nem szívesen néztem volna végig, hogy bárkit is fosztogassanak. Mert én ilyen lyány vagyok: ha tudok, segítek! Kinyitottam a méretes fakaput, de a barbáron kívül senkit nem láttam. Ezek szerint, a korábban említett fosztogatás valahol máshol történik!

– Üdvözöllek, medvetermetű, enyhén húgyszagú idegen – köszöntöttem a férfit illően. – Setét átok járjon a nyomodban.

– Hoppsz… – nézett rám meglepetten. – Minő kis rózsaszál lakik itt fenn!

– Ja, a futórózsa – vontam meg a vállam. – Néha egészen az alsó lőrésekig felkúszik. Szóval, ki is akar fosztogatni? – Azt gondoltam, jobb, ha mielőbb tisztázom a fennálló problémát, mert nem szerettem volna, ha valakinek baja esik. Az ember próbáljon az idegeneken is segíteni, úgy helyes!

– Corom, a barbár! – süvöltötte széles mellkasát böködve, melyen sűrű, göndör fürtökben nőtt a szőr. – Sötét árnyak pusztítója, setét tárnák vámszedője, setét… ő… hmm… izé… – Úgy tűnt elfelejtette a szöveget, de azután rám nézett, megnyalta a száját és kivágta magát – …árva szüzek megrontója!

A következő pillanatban a karjába kapott, majd belökte a mázsás fakaput és elkezdett velem rohanni felfelé a lépcsőn. Sejtettem, hogy most az a bizonyos „nemi erőszak” következik, amitől anyám mindig óva intett leveleiben. Már nagyon vártam! Mindig is ki akartam próbálni, de akárhányszor lemegyek a faluba, a parasztok üvöltve rohannak el, kezüket a fülükre és szemükre szorítva. Azt hiszem, ez egyfajta játék lehet, de sajnos nekem ezidáig senki sem mondta el a szabályait.

Szóval az erőszak… Hát az igazán jó volt! A barbár rám nehezedett. Megoldotta gatyakorcát, majd felhajtotta a köpenyem, és meztelen altestével az enyémet kezdte böködni. Egész lényemet kellemes bizsergés járta át, ami egyre fokozódott. Sajnos, mielőtt valami csodálatos történhetett volna, a férfi erejét vesztette, akár a katalógusból rendelt lidércszárny! Zavarodott képet vágott, hümmögött is hozzá, majd kínjában fütyörészni kezdett.

– Ezt a megbecstelenítéses dolgot… – néztem rá reménykedve – szóval… nem lehetne folytatni?

Határozottan elvörösödött.

– Igazság szerint, a megbecstelenítés-része a küldetésemnek… nos, mostanában nem megy túl jól. A falu sámánja szerint a sok pacifröccs-virágtól lehet, amit idáig megettem…

– Azt ismerem – válaszoltam elgondolkodva. – Attól nőtt ilyen szép nagyra a fejed!

Kétségbeestem, majd elhatároztam, hogy mindenképp segítek rajta. Szégyellem, de önös érdekek is vezettek.

Ettől függetlenül úgy éreztem, hajlandó vagyok bármi áldozatot meghozni. Természetesen csak a megfelelő óvintézkedések után, mert senki sem szereti, ha az áldozatai később feltámadnak. Volt egy szakmabéli ismerősöm, aki elhibázta… a „volt” szócska necromantákkal kapcsolatban pedig olyan életminőségre utal, amely kizárólag munkaköri baleset esetén fordul elő! (A foglalkoztatási körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés, persze, sajnos némileg gyakoribb.)

A történethez visszatérve, Corom a barbár teljesen meglágyította a szívem. Tanítómesterem, Lord Sukár szintén szép szál férfiember volt, de sosem keltett bennem hasonló érzéseket. Berohantam a könyvtárba. Hol is lehet…? Á, természetesen az „N”-betűnél! (Fene se tudja miért, de bármikor, bármit is keresek, mindig ott találom!) Zaklatott szívvel lapoztam az ősöreg könyvek és poros fóliánsok közt: Necrosis, Necronomicon, Necropolis, Miként csököljünk bikát – hopsz, ez biztosan átcsúszott az „M”-ből –, Necrocampus, Necroterm reakciók… Semmi! Még egyszer átolvastam a könyvjelzőket, és megtaláltam! Végig ott állt a polcon, közvetlenül a szemem előtt: „Nekromanciában előforduló merevedési problémák korrigálása, avagy a szárazon és erősen tartás mikéntje és fogásai”.

Egészen hétköznapi kis varázslat volt, bár azt nem csodálom, hogy egy egyszerű sámán nem ismerte. Boldog mosollyal mentem vissza a férfihoz, és gondolkodás nélkül rámondtam az igét.

Egy ideig minden csodálatosan működött is! Az volt életem legszebb tizennégy perce! Mostanában viszont úgy érzem, elhidegült tőlem. Egész nap a főteremben üldögél, agyat eszik és kapcsolgatja a szolgálati-portál vezérlőjét. Az nem zavarna, hogy elhagyta magát és kissé megzöldült, de már hozzám sem ér!

T. szerkesztőség! Egy kétségbeesett lyány várja összetört szívvel mielőbbi válaszukat!

Ndy: Idegen hely

1.

– Húsom, maradt még a tegnapi zaccosból? – A tízes posta garázsgondnokát csak „húsom”-nak hívtuk. Igaz, ő is így nevezett mindenkit. A ráncos, vén fószer úgy nyolcvan és a halál közt járhatott, a kávéja pedig orrhosszal verte a piacon kapható leghatékonyabb hashajtókat.

– Zaccos ám az öreganyád! – védte lagymatagon a mundér becsületét Húsom. Minden bizonnyal úgy gondolta, hogy bolondság lenne elpocsékolni a napokkal ezelőtt lefőzött kávét, ezért folyamatosan rátöltött az előzőleg el nem adott maradékra. Remegő kézzel beleöntött egy adagot a portásfülke párkányán sorakozó csorba csetresek egyikébe, és elém lökte: – Igyad!

Megvontam a vállam, egy húzásra eltüntettem a gyűszűnyi italt, majd elindultam a hatalmas mélygarázs oldalánál elhelyezett, dróthálóval leválasztott térség felé. Ha romantikus alkat lennék, akkor úgy jellemezném a „ketrecet”, mint egy kifutót, ahol fogvatartott nagyvadak módjára sorakoztak a zabolátlan, visszafogott erőtől duzzadó gépek. Valójában pont fordított volt a helyzet, és a ketrecben csupán néhány lepukkant, ősrégi motor sínylődött szégyenletes olajvisszatartási problémákkal küszködve. Valahogy mindig egy hetvenes években népszerű állatkert-bohózat jutott róluk eszembe, és soha nem értettem, minek ezt a pár csotrogányt elzárva tartani; mégis ki lenne akkora barom, hogy megpróbálja lenyúlni őket?

– Még senki nem jött be? – néztem meglepetten zárt ajtóra.

Húsom néhány pillanatig a szelektív nagyothallás tudományát gyakorolta, majd mintha a garázs egyik, homályban megbúvó sarka felé nézett volna, biccentett egyet, és lesajnálóan megjegyezte:

– Van, aki nem való táviratosnak…

Követtem a tekintetét, és a hodály túlsó felénél, a vasbeton tartóoszlopok közt megpillantottam Béka citromsárga bukósisakját.

Fura egy forma volt ez a Béka, talán egy kicsit zakkant is. Soha nem értettem, hogy diplomás létére mi a fenének dolgozik táviratosként, ráadásul miért éppen Budapest egyik legrosszabb hírű kerületében? Az biztos – fogadtam meg magamban sokadjára is, miközben a halkan motyogó kolléga felé sétáltam –, hogy én rövidesen úgy elhúzok innen, mint a vadlibák. Nem vagyok akkora barom, hogy itt ragadjak ezen a lepratelepen.

Béka hallhatta, hogy jövök, mégsem hagyta abba a motyogást.

– El van cseszve az egész… Hülye ribanc. Hogy rohadna meg…

Pár pillanatig tartottam tőle, hogy végleg begolyózott, és vadászpuskával jött melózni, de azután emlékeztettem magam, hogy ilyesmi valójában csak a hollywoodi filmekben történik. Mellé léptem.

– Mi az ábra?

– Az, az ostoba tyúk… Az új csaj, tudod… – Békának vörös volt az arca, enyhén remegett a keze, és hevesen gesztikulált. – …egysürgősségis dögöset adott!

Szívás. Dögösnek hívtuk azokat a táviratokat, amelyek halálhírt közöltek, és mint minden közösségnek, nekünk is megvolt a kódrendszerünk, hogy távol tartsuk magunkat más bajától. A trükk egyszerűen abból állt, hogy a telexes kiscsajok egy helyett, két sürgősségi matricát ragasztottak az ilyen borítékokra. Ha dögöset vittünk, sosem vártuk borravaló reményében, hogy a címzett kibontsa a táviratot.

– Szívás – ismételtem meg fennhangon az előbbi gondolatom.

– Nekem kellett felmosnom a padlóról a nőt, amikor megtudta, hogy meghalt a férje a hetvenesen. Bazdmeg, engem nem ezért fizetnek!

– Gyere ki velem a következő kanyarra, meghívlak egy melegszendvicsre. – Minden furcsasága ellenére kedveltem Békát és átéreztem a helyzetét. Megesett már ugyanez velem is. – Mégsem ülhetsz itt egész nap.

Halványan elmosolyodott, és kifújta az orrát.

– Előbb rakd össze a címeket, mert a fene sem fog veled kimenni Karakó-szörcsögre.

Elkezdtem sorba tenni a táviratokat, majd felvontam a szemöldököm:

– Valamit nálam is elszartak. Fatum-tér, 23/A… Hülye név. Ismersz ilyen helyet?

– Kérdezzük meg az öreget – intett a portásfülke irányába.

Bólintottam. Amikor beléptem a céghez, én már úgy ismertem meg a garázsgondnokot, hogy ő a portáról a vénember, mérgező kávéval. De előtte közel ötven évig járta postásként a kerületet: ha nem ismert egy utcát, akkor az nagy valószínűséggel nem is létezett.

Épp indultam volna Húsom felé, amikor Béka újra megszólalt:

– Várj egy pillanatot… azt hiszem, beugrott a hely, menjünk.

2.

Amint kiértünk a mélygarázs dohos, szürke betonfalai közül, könnyeket csalt a szemembe a bántó élességgel felszikrázó, reggeli napfény. Néhány pillanatig szemcsés, túlexponált fotónak tűnt a világ. Fakó fényben csillogtak a postát övező magas házsorok, színtelenné vált a barna kövekkel kirakott sétány.

Döglesztő meleg volt, de motorozás közben elviselhető, főleg, mert a szabályokat figyelmen kívül hagytuk és kabát nélkül, egy szál pólóban vágtunk neki az útnak. Béka ment elől, hiszen állítólag tudta az utat, én a nyomában. Ügyesen kerülgette a dugóban veszteglő autókat, majd szűk, romos házakkal övezett utcákon vágott át. A teleszkópok kopogva szenvedtek a foghíjas macskakövekkel kirakott sikátoroktól, majd nagyot csattantak, amikor felhajtottunk a járdára, és megálltunk a temető kapuja mellett.

Béka, mintha megerősítést várt volna, üresbe tette a motort. Intett. A sírkertet övező fal tövében sűrű erdő húzódott, amelyen át keskeny csapás vezetett. Megvontam a vállam és hangtalanul formáltam a szavakat: „felőlem”… Ha erre van a cím, hát erre. Nem én döntöm el.

Újra sebességbe tette a megkínzott MZ-t, és elindult. Követtem. Lépésben haladtunk, lelógó ágakat, göcsörtös gyökereket kerülgetve. Mélyen bent jártunk már a fák közt, amikor egy széles kőkerítés állta az utunkat. Talán a temető fala lehetett, talán valamiféle vízzáró töltés, nem tudom: az irányérzékem rég elvesztettem. Az oldalán szűk, terméskövekkel boltozott átjáró tűnt fel. Első pillanatban észre sem vettem, egészen benőtte a növényzet. Béka le sem lassítva áthajtott rajta. Az alagút néhány méternyi volt csak, de a motorok kormánya alig fért el széltében, a kerekek pedig esetlenül csúszkáltak az alul heverő, mohos kődarabokon.

Miután átértünk, az erdő ritkulni kezdett és néhány kihalt, düledező épület szegélyezte az utunkat. Vajon ki élhet ilyen helyen? – tettem fel magamnak a kérdést. Időközben beborult és a levegő is lehűlt. Barátságtalanul gomolygó, hasas felhők borították félhomályba a tájat. Fáztam.

A lepusztult épületek egyre sűrűsödtek, két, háromszintes is akadt köztük. Ez talán egy elhagyott katonai bázis? A szűk ösvény töredezett betonútban folytatódott. Inamba szállt a bátorság és nagyot húztam a gázkaron. Béka mellé soroltam, majd integetni kezdtem, hogy forduljunk vissza, de ő mintha észre sem vette volna.

Végül egy szabálytalan, ötszög alakú téren parkoltunk le, amelyet viharvert téglaházak vettek körül.

– Én itt le nem szállok a gépről! – mondtam Békának, aki hanyag mozdulattal leállította a motorját. – Egyáltalán, miféle hülye hely ez, és kinek szól a távirat?!

– Mindjárt megtudod. – Hangja színtelenül csengett, arcán kesernyés mosoly ült. – Ha rossz hírt viszel, néha azt sem kerülheted el, hogy kézbesítsd a választ. Ezt a címet időről időre megjárjuk, testvér!

– Te begolyóztál! – ordítottam fel, és megfordultam a motorral, de a visszavezető utat dülöngélő embertömeg zárta el. Volt köztük férfi, nő, öregember és gyerek. Legtöbbjük arcát és testét borzasztó sebek borították, néhány sápadt, égő szemmel bámuló alakon viszont nem láttam sérülést. Kis ideig mozdulatlanul álltak, majd botladozva, szinte bánatosan indultak felénk. Ráébredtem, hogy visszafelé nem menekülhetek, ezért leugrottam a motorról és az egyik sötéten ásító kapualj irányába futottam, de Béka rámkiáltott:

– Meg ne próbáld!

Felfelé mutatott, és észrevettem, hogy a szögletes ablakokból csonkán kiálló, törött üvegek mögül is beesett, vérrel és sebekkel borított arcok merednek rám. Pánikba estem. A kísérteties csendet csak halk csoszogás, és saját zakatoló szívverésem törte meg.

– A táviratot! – szólalt meg fáradt, ám sürgető hangon Béka. – Add ide, ez az egyetlen esélyed.

A közeledő alakok már teljesen körbevettek. Remegő kézzel csatoltam ki az oldalamon átvetett postástáskát, és beletúrtam. Szerencsém volt, hogy korábban sorba raktam a címeket, mert így egyből a kezembe akadt az apró, zöld boríték. Béka mellé rohantam, és a markába nyomtam.

– Indulj! – kiáltott fel. – Menj! – Magasba tartotta a levelet. A kísérteties csoport néhány lépésnyire tőlünk megtorpant, majd utat nyitott nekem. Berúgtam a motort és remegve, borzongva vágtam át a dermedt tömegen, akik egyre csak a Béka kezében szorongatott levelet bámulták.

Nem tudom, hogyan értem ki arról az elátkozott helyről, a visszavezető útról is csak homályos emlékeket maradtak bennem. Ki hinné el nekem a történteket? Mit mondok majd, hova tűnt Béka? – Megkínzott idegrendszerem folyamatos rémképeket vetített elém arról, mi történhet, ha bárkinek is elmondom az igazságot. Erről egy szót sem szólhatok senkinek, másképp tuti, elmegyógyintézetben végzem. Legfeljebb azt állítom majd, hogy még a posta előtt szétváltunk és Béka más irányba indult. Igen, ez lesz a legjobb.

3.

– A csoportvezető kereste – vetette oda foghegyről Húsom, amikor remegve, izzadtan visszatértem a mélygarázsba. Némi undor látszott az öregember arcán, és az sem sejtetett sok jót, hogy a megszokottól eltérően ezúttal nem tegezett.

Minden önuralmamra szükségem volt, hogy senki ne vehesse észre rajtam az imént átélt borzalmakat miközben a fénycsövekkel megvilágított, olcsó padlószőnyegen lépkedtem a csoportvezető irodája felé. Néhány pillanatra megálltam a jókora, barna műbőrrel borított ajtó előtt, nagy lélegzetet vettem és benyitottam.

A főnök jóideig nem figyelt rám; papírokat, aktákat böngészett, majd lustán felemelte a tekintetét.

– Szóval megint ön az. – Hangján neheztelés érződött. –Az új kollegina panaszt tett magára. Nem érdekelne a dolog, de nem ez az első eset.

– Összekeveri a leveleket – vontam meg a vállam. – Jogos, ha ezt a többi kézbesítő érdekében szóvá teszem.

– Ő viszont azt állítja, nem így történt, és eddig kiváló munkaerőnek bizonyult. Nézze, ha gondja van a munkatársaival, először nekem szóljon.

Idegesen bólintottam. A kis ribanc bemószerolt, és én iszom meg a levét. De nincs mit tenni, legalábbis egyelőre.

A csoportvezető intett, hogy végeztünk, de miközben kifelé indultam, még néhány mondatot odaszúrt: – Különben sem értem, mit keres nálunk kézbesítőként egy ilyen alak, mint ön… Ha rám hallgat, Békássy, fogja a diplomáját és elhelyezkedik máshol.

Azt lesheted, rohadék – gondoltam, és illedelmesen becsuktam az ajtót.

4.

A mélygarázs csendjét csak Húsom horkolása törte meg. A korábban átélt borzalmak emléke gyorsan halványult; rövidesen valami különös, keserű szájízt éreztem csupán, ha megpróbáltam felidézni azokat. Nem tudtam, mi történhetett, csak azt, hogy már korábban is átéltem hasonló dolgot. Mindegy – vontam vállat lélekben –, bármi is lehetett, az ember mentális épsége megköveteli, hogy sose rágódjon feleslegesen.

Ezúttal Béka nem volt sehol. Kedveltem a srácot, de olykor nagyon zavart, hogy a folyamatosan aggodalmaskodik. Tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis előkerül – eddig mindig előkerült –, de addig jobban teszem, ha csakis kellemes eseményekre gondolok.

Nemrég megismertem egy elragadó, fiatal nőt. A körzetemben lakik. Mesélte, hogy a férje egy építkezésen dolgozik, meglehetősen veszélyes munkakörben. Az ilyen emberekkel bármikor történhet baleset. Senki nem dacolhat a végzettel büntetlenül… Ha pedig mégis, hát van arra mód, hogy egyengessük a sors útját. Sőt, ha az ember a mindenség lényegét nézi, voltaképpen ez kötelessége is. Valódi hivatás. Egy-egy megfelelően meglazított csavar, vagy kibillentett tartóoszlop…

Elképzeltem, ahogy átadom a fiatalasszonynak a rosszhírt tartalmazó küldeményt és a gondolatra merevedésem lett.

Földre dobtam a kezemben szorongatott citromsárga bukósisakot, letoltam a nadrágom és egy szürke betonoszlop mögé bújva elégedetten magamhoz nyúltam.

Megjelent a novemberi Lidércfény

A mai napon megjelent a 95., 2014 novemberi Lidércfény amatőr kulturális folyóirat (AKF).

Tartalom:

Interjú: Bukros Zsolt - Maggoth interjú /Craz/

Novellák: Ha nem kopik a tinta /csillangó/, Ébredés /Kozma Norbert/, Lélekölő /Kelvin & Maggoth/, Démonvadász – V. rész /bel corma/, Démonvadász – VI. rész /bel corma/

Versek: Csendes titkok /Lir Morlan/, Ábrándos dallam... /csabi6669/, Elengedés ege alatt /Csillangó/, Úgy hordtalak /CrazyMom/, Milyen - Ilyen /Jártó Róza/, Napjáró /edwardhooper/, Gondolat /macika/, Üzenet /galbena/

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával: Idegen hely /Ndy/

Zenerovat: Egy harminc éves „absztrakt örömteli szokásunk” avagy: a Jégkrémbalett c. film (1984) apropóján /HomoErgaster/

Könyvajánló: Borzalom a sorok között: Bohóckodás magyar horror novellák; Karácsonyi meglepetés a TRT-től: Sorok és évszázadok - történelmi novellák

Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat VIII. évfolyamának 11. száma az alábbi hivatkozáson érhető el:
http://www.szentesinfo.hu/…/papir…/lidercfeny_akf_201411.pdf

Örül, és szórakozva kulturálódik!

Megjelent a Lector Magazin 4. száma

Kedves Olvasó! Sorrendben a negyedik Lector Magazint tartod a kezedben. A jelenlegi számban a novellákra kívántuk helyezni a hangsúlyt – nyolc izgalmas történet, elbeszélés olvasható hat különböző szerző tollából. Főként ismét a fantasztikum birodalmában barangoltak íróink, ám ezúttal a poszt apokalipszis a vezérfonal, ami összeköti a történeteket. Természetesen mindezek mellett a régóta megszokott hírek, olvasónaplók, filmkritikák, interjúk, versek, illusztrációk és egyéb, kultúrával kapcsolatos cikkek is megtalálhatóak.

Akik egy ideje várják már a magazint, azok minden bizonnyal tudják, hogy a korábbi számoknál megszokott periodika helyett – némi csúszással –, ezúttal nem három hónap telt el a legutolsó megjelenés óta. Több olyan bürokratikus kötelességnek kellett eleget tennünk, amik sajnos teljes mértékben akadályozzák a konstruktív munkát. Sajnos ezek a kötelességek évről-évre egyre nehezítik a művészek tevékenységét. A törvényhozók elfelejtik, vagy nem akarnak róla tudomást venni, hogy a művészek nem aktatologatók. Támogatás helyett egyre újabb és újabb akadályokat gördítenek elénk. De nem adtuk fel, küzdöttünk pályázatokért, küzdöttünk a közhasznúságunkért, és közben mégis valahogy összeállt ez az anyag, hála a kitartó szerkesztőknek, íróknak, korrektoroknak és természetesen azoknak az embereknek, akik közreműködtek abban, hogy az egyesület adminisztratív ügyei is rendben legyenek. Reméljük, mindenkit kárpótol majd a tartalom, valamint a megnövelt terjedelem. Több mint hetven oldalra duzzadt a SpiritArt Egyesület folyóirata. Reméljük, tartalmas szórakozást biztosít majd, és annyi örömöt szerez, mint nekünk, akik megírtuk, szerkesztettük és csiszolgattuk. 

Kellemes olvasást!

http://spiritart.hu/#index1.php?modul=cikk&mod1=mutat&id=1679&kezdes=0&szuloID=278

Tartalom

Hertelendy Anna: SpiritArt hírek
Láng Zsuzsanna: Chuck Palahniuk – Kísértettek (Olvasónapló)
Vass Sándor: Farkasének (Vers)
Mészáros András: Tolvaj Jamie (Novella)
Bukros Zsolt: A Világvége (Rozi a moziban)
Rozványi Dávid: Interferencia (Kávémesék)
Czinkóczi Krisztina: De viszont (Gondolatok)
Novák Gábor: A világbéke gerillái (Novella)
Vass Sándor: Ébredj (Vers)
Bukros Zsolt: Armageddon teória (Recenzió)
Novák Gábor: Beteg srác bebop (Novella)
Botta András: Beszélgetés Fazekas Attilával
Varga Tamás József (Craz): Jegenye Brúnó (Novella)
Tukszár György: Gaura Ágnes – Vámpírok múzsája (Olvasónapló)
Vass Sándor: A portya (Elbeszélés)
Varga Tamás József: Vain Parrots: Szemenszedett Szerelem
I. M. Brod: Aranyösvényen (Elbeszélés)
Mészáros András: Célkeresztben: Szélesi Sándor
Vass Sándor: Tükör és tükörkép (Novella)
Vass Sándor: Szabadok, foglyok... (Vers)

Megjelent a februári Lidércfény

Tartalom:

Írói praktikák Kreatív műhely: pár praktika kritikus időszak esetére - Így írjatok ti! Tanácsok, nem csak SF íróknak

Brekking Nyúsz MEZTELEN ÜGYNÖK Szórakoztató Irodalmi Magazin Rádióműsor 42. szám - Megjelent Andy R. Cain Az átok őrzője c. fantasy regénye - 2014. évi novellapályázat Preyer Hugo emlékére - Megjelent az Új Galaxis sci-fi antológia 20. száma - Megjelent az Avana SF Hírlevél 2014 januári száma

Novellák: Aljosa Borodkin és a Terminator /HomoErgaster/, SMS Caesarnak /kosakati/, Híd /Jimmy Cartwright/, Kapcsolódva /Kétvirág/, Alkalom szüli a fejvadászt /Cyrus Livingstone/, Eközben a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház pincetermében /Craz/

Versek: A lány csak hallgatott /Craz/, Álmodok /Devon Short/, Gyorsan múlnak a napok /aniko/, Kelta népem /galbena/, Te /angyalka146/, Újra /Tordai Gábor/, Lidércfény /edwardhooper/, Spirituálé /Gedő Márton/

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával: Oázis /Roah/

Filmrovat: Mozimorzsák - Filmaprólék: A vég / Fin (2012), Riddick (2013), Világvége / The World's End (2013), Carrie (2103) /Jimmy Cartwright/

Könyvajánló: Justin Cronin: A Tizenkettek /Ida/

Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat VIII. évfolyamának 2. száma az alábbi hivatkozáson érhető el:
http://www.szentesinfo.hu/lidercfeny/papirlf/lidercfeny_akf_201402.pdf

Örül, és szórakozva kulturálódik!

Ndy: Amikor a köd leszáll

Némelyek azt mondják, a nagyvárosokban soha nincs igazi köd. Aki már járt Budapesten, tudja, hogy ez mekkora baromság. Ilyesmit csak az állíthat, aki még soha nem fordult meg egyetlen bérházakkal és üzletközpontokkal teleszórt metropoliszban sem.

Ősz eleje volt, váratlanul korán jött a hideg. Foga nőtt az alkonynak, és úgy gomolygott a pára, mintha önálló tudattal rendelkezne: a Duna felett lebegett, birtokba vette a körutakat, ellepte az aprócska tereket, befurakodott a lepukkant téglaépületekkel határolt szűk sikátorokba.

Még nem fagyott, de hűvös eső hizlalta az utcák eldugult lefolyóinál összegyűlt kövér pocsolyákat, jeges széllökések rángatták a szürke betonra szórt papírszemetet és eldobált műanyagpalackokat. A sűrű, tejszerű ködöt azonban nem oszlatták el.

Mintha a tél ízelítőt akart volna adni; akár egy ragadozó, egy zord napokkal jóllakott nagyvad, aki még csak karmait próbálgatja jövőbeli áldozatain. A járókelők, akiket az utcákon ért ez a barátságtalan, nyirkos este, lehajtott fejjel, dideregve siettek a dolguk után.

Engem is csupán a kényszer vitt ki az utcákra. Nem hangolt jókedvre a tény, hogy egy vizeletszagú kapualj takarásából bámulok kifelé a higanylámpákkal megvilágított főutcára, ahelyett, hogy otthon üldögélnék egy csésze tea mellett. A kabátom átázott, ujjvégeim érzéketlenné fagytak. Mégis céltalanul ténferegtem egész nap a belvárosban: nem akartam Ani előtt hazaérni.

Koradélután munkainterjúra indultam a Király utcába, de a Blaha Lujza-térnél, a négyes villamos megállójában megcsörrent a telefonom. Egy hűvös női hang közölte velem, hogy felesleges „befáradnom” a céghez, mert – bár „lenyűgözőnek találták az önéletrajzom” – „sajnos mást választottak ki az adott pozíció betöltésére.” Mindeközben zsebemet mázsás súlyként húzta az az aprócska papír, amelyben a bankom tudtomra adta, hogy lejárt a kilencven nap türelmi idő, és árverés alá bocsájtják a József utcában lévő apró kis garzonomat.

Ani persze nem tudott az egészről, és én éreztem, hogy túl sokáig halogattam már az ezzel kapcsolatos beszélgetést. Csak súlyosbított a helyzeten, amikor menyasszonyom közel egy hete, sugárzó arccal felmutatta azt a bizonyos terhességi tesztet. A fehér műanyagpálcikán három diszkrét csíkocska egyértelműen jelezte, hogy a Kovács-családba végre örökös érkezik.

– Fiad lesz! – közölte aznap este Ani sugárzó arckifejezéssel, és én próbáltam együtt örülni vele, holott akkor már kézbesítették a bank által küldött levelet.

– Vagy lányom – simogattam meg a haját, hogy ne rontsam el az örömét. Egyetlen szót sem szóltam az egzisztenciánkat fenyegető veszélyről. Pedig szólnom kellett volna… biztosan megérti a helyzetet.

Így keveredtem végül a Könyves Kálmán Körút és az Elnök utca sarkára, ahol egy árnyékos lépcsőházba húzódva lestem a járókelőket, húztam az időt, és megpróbáltam kitalálni, mihez kezdjek az életemmel.

A szemközti bérházak tövében álló üzletsor kirakatai vibrálni látszottak a levegőben lebegő párától. Egy pillanatra elfordultam a hátam mögött ásító benyíló irányába, és mire ismét az utcára néztem, már ott állt a lány.

Talán a köd tehetett róla, vagy a gyenge világítás, de első látásra fel sem tűnt, hogy milyen kifejező a tekintete. Tépett madár lehetett, egy a sok közül, aki kétségbeesetten keresi az utat a társadalom délibábokkal és homokcsapdákkal teliszórt kietlen sivatagában.

Divatos csizmákkal és női cipőkkel telezsúfolt bolt előtt állt, pont a Benyovszky utca tövében. Áhítattal, szinte sóvárogva nézte a jókora üvegtábla mögött díszelgő elegáns lábbeliket. Úgy tűnt, egy magas szárú, borsos árú modellen akadt meg a szeme. Ügyet sem vetett a hidegre: talán ábrándozott.

Az üzletből szivárgó, halovány fény, sápadt glóriát rajzolt törékeny alakja köré. Valamikor újságíró voltam. Akkoriban abból éltem, hogy rejtélyeket oldjak meg, de józanésszel átgondolva a helyzetet, ebben a lányban nem volt semmi rejtélyes. Az ösztönöm viszont mást jelzett: a szakmai megérzést a sárga csekkek és tartalom nélküli, ezerszer visszaböfögött hírek világa sem törölhette ki belőlem.

Pedig a lány valószínűleg csupán egy közeli irodaházban dolgozhatott, legalábbis erre utalt az elegáns kosztüm, ami kivillant nyitott, majdnem bokáig érő szövetkabátja alól. Mégis volt benne valami légies, valami földöntúli: magam sem tudom miért, de miután lassan, álmodozó arckifejezéssel befordult a sarkon, követni kezdtem.

Nagyjából félpercnyi késéssel eredtem utána, és igencsak meglepett, hogy amikor belestem a szűk utcába, nem volt ott senki. A lányt mintha a föld nyelte volna el. Az üzletnek helyt adó bérház mögött hidegen nyújtózó, kopott téglából emelt kerítés állt, amely hosszasan övezte a homályos sikátort. Mentem még úgy száz métert, de a síkegyenes kőfalakon kívül semmi egyebet nem láttam. Szemügyre vettem mindent, beugrókat, pincelejárókat kerestem, de nem akadt egyetlen hely sem, ahová a lány behúzódhatott volna.

Megcsóváltam a fejem, és sarkon fordultam. Talán el is felejtem a dolgot, ha a körútra érve, a szemem sarkából észre nem veszem, hogy a cipőbolt kirakatából hiányzik az az ominózus, hosszú szárú bőrcsizma.

Az egyes villamos megállója felé vettem az utam. Sejtettem, hogy Ani mostanra biztosan hazaért. Már a gondolatra majdnem megszakadt a szívem, hogy fájdalmat okozok a szerelmemnek, lélekben mégis megpróbáltam felkészülni az előttem álló beszélgetésre.

A Nagyvárad-tér sarkán álló kis kávézó üvegfalán keresztül azonban ismét megpillantottam a lányt. Egy gőzölgő folyadékkal teli csészét emelt ajkához, kifejező tekintetével rám meredt, és mintha felém intett volna… A mellette pihenő szatyorból kilógott a kirakatban megcsodált csizma szára.

Magam sem tudom miért, de benyitottam a kávézóba, és az asztalához ültem.

– Ezt hogyan csinálta? – szegeztem neki a kérdést, vállalva, hogy elküld a fenébe, vagy rosszabb esetben rendőrt hív. Az elkeseredés, a sorozatos kudarcélmények és a kíváncsiság vakmerővé tett.

Legnagyobb meglepetésemre cinkosan rámmosolygott, és felém nyújtotta a kezét. Vékony, puha tapintású ujjai voltak.

– Lucy vagyok. Meghívhatom egy kávéra?

– Az rám férne – sóhajtottam fel, és a szék támlájára akasztottam átázott kabátom. – Meg némi magyarázat is… Ne értsen félre, nem vagyok rendőr, és ítélkezni sem akarok. Csupán nem hagy nyugodni a kíváncsiság… A csizmára mutattam.

– Meglepné, ha azt mondanám, hogy másik üzletben vettem, és már nálam volt, miközben maga a kapualj mögül figyelt? – Felvonta a szemöldökét.

Szóval már korábban is tisztában volt azzal, hogy őt figyelem. Különös, mert emlékeim szerint egyszer sem fordult hátra. A megjegyzése ellenére végiggondoltam a választ, és megráztam a fejem:

– Nem volt magánál szatyor, a mellékutcában pedig, ahova befordult, aligha tudott volna eltűnni.

– Maga jó megfigyelő – bólintott. – Ideje lenne ráébrednie, hogy ebben a világban a falak szerepe teljesen más, mint ahogy azt a legtöbben vélik.

Rekedten felnevettem: – Csak nem azt állítja, hogy átment a falon?

Megcsóválta a fejét.

– Senki nem mehet át egy falon. Teljes egészében sohasem. Viszont minden falon át lehet jutni.

Egyetlen szavát sem értettem, mégis rákérdeztem:

– Elárulja, hogyan csinálta?

Közelhajolt hozzám, a fülembe súgta a titkot, majd hátradőlt:

– Azt viszont soha ne felejtse el, amit korábban mondtam. Most azonban talán ideje lenne, hogy menjen... Ne feledje, a döntés a magáé.

Bár továbbra sem tudtam, mire akart kilyukadni, felhajtottam a kávém és útnak indultam.

***

A bankot apró, vörös téglákból építették, a bejáraton kovácsoltvas rács díszelgett. Az előteret éjjel-nappal kamerák fürkészték, az oldala azonban egy hipermarket raktárterületével volt határos. Hátul, ahol nappal a megrakott teherautók és kamionok álltak be az üzlet parkolójába, csupán egy rozoga kerítés rozsdállott. A portásfülke hátrébb, a raktár zárt részében állt, így nem kellett attól tartanom, hogy észrevesznek.

A fejemre húztam a kapucnit, és gyorsan átkapaszkodtam a fonott drótok felett. Mégegyszer körülnéztem, de nem láttam senkit. Tenyerem a bank hűvös téglafalára tapasztottam, és felidéztem magamban a titkot, amit a lány mondott.

Kezem az áthatolhatatlannak hitt anyagba mélyedt. Gondolataim úgy folytak szét, akár a higany.

Egyszer, gyerekként összetörtem egy lázmérőt. Nem ezt az újfajta, majd én faszán és ultramodern technikával megmondom, kijelzem, elcsipogom, beteg vagy-e félét, hanem olyat, amiben selymesen kúszik felfelé a vékonyka, ezüstszín csík, és a gyenge lámpafényben sokszor nem is lehet látni, hány fokot mutat. Az aprócska higanycseppek álomszép mintában gurultak szét a konyha kopott kőpadlóján. Lefekvés után titokban kilopóztam, hogy megnézzem, hátha találok még néhány színpompás cseppet, amivel édesanyám tiltása ellenére eljátszhatok.

A következő pillanatban, mintha egy láthatatlan hártya szakadt volna át… és bent álltam az épület alagsorában. Fogalmam sem volt, merre induljak. Azt tudtam, hogy gigászi, aranyrudakkal teli páncéltermek ma már nem léteznek, legalábbis egy kis, kerületi fiókban aligha.

Esetlenül kóboroltam a kongó épületben. Végül eszembe jutott, hogy a bankautomatában biztos akad egy nagyobb adag pénz. Ellenőriztem a szemem elé húzott kapucnit, és a falra szerelt szerkezethez léptem. Megismételtem a korábbi mutatványom, majd a gép belsejéből több maréknyi bankót gyömöszöltem a vállamon keresztbevetett sportszatyorba.

A pánik váratlanul szorította össze torkomat. A szívem zakatolt, mintha szét akarna robbanni. Rohantam visszafelé, ahonnan érkeztem, vállamon az értékes zsákmánnyal. Mikor átléptem a falon, ismét a korábbi különös érzés vett erőt rajtam, de végül kijutottam. Nagyokat lélegeztem a hideg levegőn, majd átmásztam a tűzfal mellett álló drótkerítésen és hazaindultam.

Másnap reggel az első dolgom volt, hogy kifizessem a lakásomon lévő jelzálog egy részét. Persze, a teljes tartozásra nem futotta az automatából szerzett pénzből, de az összeg arra bőven elég volt, hogy a követelőző élősködőket jó időre elhallgattassam.

Este gyertyafényes vacsorával vártam Anit. Megterítettem az apró konyhaasztalon, elővettem a nagyanyámtól örökölt kristálypoharakat, és egy palack drága bort tettem a hűtőbe.

Amikor a menyasszonyom hazaért, elkerekedett szemmel nézett rám, és sugárzó arckifejezéssel megjegyezte:

– Úgy tűnik, valakinek megint van munkája! Ezek szerint, megkaptad az állást!

– Mondjuk úgy, hogy minden sínen van – legyintettem elégedetten.

– A verseidet is megmutattad?

Szerettem a szavakat, a művészetet. Bár régen újságíróként dolgoztam, korábban két vékonyka verseskötetem is megjelent. Sosem kerültek a nagyobb boltok polcaira, Ani mégis mindig büszke volt rám miattuk.

– Ez csak egy adminisztrátori meló – ütöttem el a kérdést. Nem akartam a kelleténél jobban belebonyolódni a hazugságokba.

Elővettem a borosüveget, és töltöttem neki. Már épp nyúlt volna a pohár felé, amikor a fejemhez kaptam:

– Várj! Nem fog ártani a gyereknek?

Ani felvonta a szemöldökét.

– A gyereknek? Szerintem tudnék róla, ha terhes lennék.

– De hát úgy volt… alig egy hete… – csak dadogni tudtam a meglepetéstől. Rossz volt a teszt? Vagy valami miatt elvetélt, és nem is említette? Kizárt dolognak tartottam, hogy nem szólt volna nekem, ha ezek közül bármelyik megtörténik.

– Azt hiszem, nagyon megviselt az álláskeresés – mosolygott rám. Sosem voltam terhes. De tudod mit? Ezen megpróbálhatunk segíteni.

Felállt a székről, hozzámsimult, átölelt.

***

Teltek múltak a hetek. Ani reggelente munkába járt, én pedig vele keltem. Miután a belvárosban elváltak az útjaink, céltalanul róttam Budapest utcáit. Beköszöntött a tél, a fagyos beton kopogott bakancsom alatt, miközben a belvárosban kóboroltam és tervezgettem, mihez is kezdjek újdonsült képességemmel. Néha a hideg beűzött egy kávéházba, néha valamelyik áruház folyosóján bolyongtam: óvakodtam attól, hogy túl korán hazaérjek. Még az egyik nyugdíjas szomszéd kifecsegi, hogy nem dolgoztam aznap. Legtöbbször a Nyugati-pályaudvar aluljárójában, vagy a West-End City hosszan elnyúló folyosóin ütöttem el az időt. Arcról ismertem már az összes biztonsági őrt. Minden bizonnyal valami habókos alaknak néztek, aki nem tud elszabadulni a giccses kirakatok látványától, vagy a lelkében suttogó hangokat tompítja drogos módjára a nyüzsgő tömeg lármájával.

Csak nagyritkán surrantam vissza a lakásunkba, töprengve bámultam a fakó, málló tapétákat és a magasban húzódó szürke mennyezetet.

A pénz, amit korábban zsákmányoltam kezdett elfogyni, valami azonban mégis visszatartott tőle, hogy ismét próbálkozzak. Nem attól tartottam, hogy elkapnak, sokkal inkább a zavaró érzéstől, amely akkor kerített hatalmába, amikor első ízben átléptem a kis, kerületi bank tűzfalán. Viszont, miközben a gardróbban rejtegetett táska tartalma egyre csappant, a lehetőségekből is kezdtem kifogyni.

„Csak még egyszer” – fogadkoztam magamban, de én sem hittem, hogy a következő rablás lesz az utolsó alkalom. Mindezek mellett lappangott bennem egy riasztó érzés, hogy miután első ízben átléptem a falakon, mintha megváltozott volna valami. De hiába kutattam az emlékeim közt, sehogyan sem tudtam felidézni, mi lehetett az.

Mindenesetre elhatároztam, hogy ezúttal nem ész nélkül, kényszer szülte mohósággal cselekszem. Alaposan elterveztem minden lépést. Megtudtam, hogy a bankok a naponta befolyó kézpénzt egy külön erre a célra létesített helyiségben tárolják, ahol az alkalmazottak egyesével ellenőrzik a bankókat, nem került-e közéjük hamis pénz. Ezt követően szalagot tesznek rájuk, majd egy mérlegen lemérik a kötegek súlyát. Miután a dolgozók végeznek, hatalmas összeg várakozik egyszerű vászonzsákokban szállításra.

Ha néhány ilyen csomagot kicipelek a hermetikusan lezárt termemből, nemcsak a lakásomat terhelő jelzálog egészét tudom kifizetni, de bőven marad tartalékba is.

Végül elszántam magam. Aninak azt mondtam, hogy csapatépítő tréningre kell mennem a munkatársaimmal, ezért nem alszom otthon. Egy fagyos éjjel elindultam a kiszemelt bank felé. A szél jégdarát és havat vágott az arcomba, minduntalan megpróbálta lecibálni a vállamról a két jókora sporttáskát. Kezeslábast viseltem, és egy símaszkot is a zsebembe gyömöszöltem, mert biztosra vettem, hogy a modern technika világában kamera figyeli azt a helyet, ahol ennyi pénzt tárolnak. Viszont biztonsági őröktől bent, a páncélteremben nem kellett tartanom; oda már nekik sincs bejárásuk.

Ment is minden, akár a karikacsapás. Egy zöldségesbolt állt a bank mellett, amely éjjelre bezárt. Itt léptem át a falakon, keresztülóvakodtam az üzleten. Csak miközben a falon belül tartózkodtam, akkor tört rám egy különös, torokszorító érzés. Mintha egy pillanatra több lett volna minden annál, aminek látszik, mintha felbukkant volna néhány, eddig elfelejtett emlék…

Rövidesen már a páncélteremben álltam, és húszezreseket pakoltam a jókora sporttáskákba. Miközben kifelé cipeltem a zsákmányt, elcsodálkoztam azon, mekkora súlya van ennek a rengeteg pénznek. Amikor kiértem a szabad levegőre, egy pillanatra megszédültem.

Mint akinek magas láza van, minden összefolyt szemem előtt. Elkenődtek a színek, akár valami homályos vízfestményen, eltorzultak, egymásba olvadtak a házak. Félig öntudatlanul megtorpantam. Tündeköd fátyolozta gondolataim, éteri ragyogást kölcsönzött a lepukkant épületeknek, a harsányan tolakodó plakátoknak, de még a piszkos hóval borított, vizeletfoltos járda szürke, semmibe tartó betoncsíkjának is. A világ kaleidoszkó-szerű részekre hasadt, majd újra összeállt. Megráztam a fejem.

Néhány sarokkal távolabb lehántottam magamról az eddig álcaként használt síoverállt. Alatta elegáns ruhát viseltem. Átvágtam a Baross utcától a Keleti pályaudvarig vezető koszos sikátorokon. Félúton, a Népszínház utcánál már igencsak erős volt a kísértés, hogy taxit hívjak. A hóesés és a jeges szél ellenére izzadtam újdonsült vagyonom súlya alatt. Végül azonban lemondtam a luxusról, és a bokáig érő hóban csúszkálva nagynehezen elértem a Rákóczi utat. Bejelentkeztem a korábban kiszemelt hotelbe, és miután a londiner nyögve felcipelte a csomagomat, busás borravalót adtam neki, majd ruhástól az ágyra rogytam. Azonnal elnyomott az álom.

Másnap, immár aprócska lakásomban ücsörögve, ismét ünnepi vacsorával vártam Anit. Azt mondom majd neki, hogy előléptettek – tervezgettem az előttünk álló beszélgetést. Ahogy múlt az este, mind gyakrabban pillantottam az órámra. Menyasszonyomnak már rég haza kellett volna érnie: a csirke elhűlt, a gondosan elkészített mártás seszínű savót eresztett.

Végül elővettem a telefonom, és felhívtam. Jónéhány csöngés után hidegen, barátságtalanul szólt a készülékbe:

– Mit akarsz? – Meglepetésemben csupán dadogni tudtam.

– Vacsorát készítettem, és úgy gondoltam…

– Azelőtt kellett volna gondolkoznod, mielőtt összevesztünk. Nem érzed, hogy kissé elkéstél ezzel?

Összevesztünk?! Ilyesmire nem emlékszem… vagy mégis? Homályosan felködlött bennem egy korábbi szóváltás. De annak nem volt semmi jelentősége. Mindenki összezörren néha a társával… Bár most, miközben dermedten hallgattam Ani hangját a telefonban, felrémlett bennem, mintha csomagokba, bőröndökbe pakolt volna egy néhány héttel korábbi estén…

– Azért átjöhetnél – törtem meg az egyre kínosabb csendet. – Bármi is történt, biztosan megbeszélhetjük!

– Ugyan, nőj már fel! – Hangja fásultan csengett. – Majd beszélünk, de most nem érek rá. – Lerakta a készüléket.

***

Egy ideig még tartottuk telefonon a kapcsolatot Anival, de egyre ritkábban kerestük egymást. Engem nagyon lefoglalt a Budai hegyoldalban készülő házam felépíttetése és berendezése, ő pedig összeköltözött egy másik férfival. Új barátja – egy alacsony, köpcös csóringer – nem vette jó néven, ha beszélünk egymással. Én pedig belevetettem magam abba az életbe, amelyet mindeddig csupán kívülről szemlélhettem, akár egy éhező gyermek a cukrászda süteményekkel és színes marcipánfigurákkal megpakolt kirakatát.

Rengeteg új ismerősre tettem szert, kaszinókba jártam, élveztem a vagyonomat. Ha pedig kifogytam a pénzből, mindig kéznél volt a megoldás, hogy ismét jókora összegre tegyek szert. Teltek-múltak a hetek, lassan beköszöntött a tavasz. Egy este újdonsült cimboráimmal épp a ValóVilág következő szavazásának esélyeit latolgattuk, amikor egyikük csábító, élénk színekben pompázó prospektust mutatott fel.

– Ezt nézd! – A képen pálmafák látszottak és a háttérben lankás, homokos part nyújtózott. A tiszta, kék tenger előtt bikinis lányok pózoltak. – El kéne mennünk ide, elegem van már ebből a szürkeségből.

– Mutasd csak! – Elvettem tőle a szórólapot. Megpróbáltam kiböngészni a hirdetés szövegét, a betűk azonban összefolytak. Talán baj lehet a látásommal – gondoltam, de nem zavart túlságosan a dolog. Ami érdekelt, azt így is kiválóan láttam, a könyvek pedig mostanában kifejezetten untattak, idegesítettek. Ki az a barom, aki még mindig betűket körmöl egy vacak papírra, amikor már régen feltalálták a TV-t?

– Hagyjuk a fenébe! – dobtam le bosszúsan a papírlapot a bőrből készült kanapéra. Magam sem tudtam, mitől lettem olyan feszült egyik pillanatról a másikra. – Inkább menjünk el abba az új sztriptíz klubba, ami az Erzsébet körúton nyílt.

– Oké, de te vezetsz. És útközben meg kell állnunk cigiért.

Vállat vontam, és a garázs felé indultam. Haverjaim szó nélkül ültek be a jókora, sötétített üveggel és bőrülésekkel felszerelt BMW-be. Az autót nemrég vettem, de máris üres sörösdobozok és whiskys üvegek hevertek benne szerteszét.

Kőbánya-Kispest felé kerültünk. A buszok parkolójában lefékeztem, és járva hagytam a motort. Eközben egyikük – vékony, hórihorgas srác, akinek az apja valami politikusféle lehetett – beszaladt a jellegtelen, barna színű fóliával takart üzlethelyiségbe.

Idegesen doboltam kezemmel a kormányon, és elhúztam a szám. Gyűlöltem ezt a helyet. Nem tudom, kinek jutott eszébe az a képtelen gondolat, hogy egy hatalmas üzletközpontot emeljen ebbe a prolikkal és nincstelenekkel teli városrészbe. Az összeköpdösött, hányástól és cigarettacsikkektől tarka járdán csövesek nyüzsögtek, szakadt munkásruhába öltözött alkoholisták kortyolták apró stampedlikből az olcsó piát, arctalan, szürke tömeg várakozott a sötét füstöt böfögő buszokra. Hiába húztak gigászi, elegáns épületeket az árkádok fölé, a Köki megmaradt annak, ami mindig is volt: a lélektelenül ingázó embermassza ülepítőhelyének, ahol, ha van eszed, legfeljebb csak átszállsz, de ott sohasem maradsz.

Gondolataimból az egyik, hátsó ülésen mocorgó spanom zökkentett ki:

– Hé, az nem a régi csajod? – A nyolcvanhatos busz megállója felé mutatott. – Hogyan is hívták?

Rövid ideig kutattam gondolataim közt, majd beugrott:

– Ani. Ja, tényleg ő az. – Közvetlenül a megállót jelző kék tábla alatt várakozott. Szürke kisegérnek tűnt olcsó, turkálókból összeválogatott ruhájában. Szoros, copfba kötött haja fénytelennek látszott, tekintetét lesütötte.

Megvontam a vállam, majd amikor a hórihorgas haverom megjelent egy karton Dunhillel, gázt adtam, és tovább indultunk.

Várt ránk az élet, a szórakozás és a csillogás.

***

Az aranyló napfényben süttettem a hasam a Karib-tenger mellett épített exkluzív, selymes homokkal borított strandon. Miután felszürcsöltem a reggeli koktélomat, egyből lejöttem a partra.

– Ez az igazi élet – sóhajtottam fel elégedetten, és már előre sajnáltam, hogy ebédidőben fel kell majd kelnem innen. Nem volt kedvem elsétálni a faragatlan turistákkal teli, sütőolajtól bűzlő étteremig. Az égen sirályok repkedtek, majd éles vijjogással le-lecsaptak; a kristálytiszta tengervízben lazacok rajzottak, csillogó uszonyaik megvillantak a szikrázó napsütésben. A távolban hatalmas magánjacht úszott, fedélzetéről bikinis lányok ugráltak a habokba.

A part menti föveny majdnem üres volt, talán ezért vettem rögtön észre a lányt. Sok nővel volt dolgom az utóbbi időben, akadtak köztük modellek, feltörekvő színésznők és celebek – bármit is jelentsen ez az utolsó kifejezés. Egy idő múlva már összefolytak tudatomban korábbi szeretőim arcvonásai: mind ugyanaz a barbikinézet, szabványszép testalkat, gondosan ápolt külső. Persze, megértettem őket, hiszen az volt a legfontosabb dolguk, hogy szépek legyenek. Bármit is hittek, bármit is gondoltak magukról, valójában csakis a kinézetük volt az, ami előnyt biztosított számukra kollégáikkal, vetélytársaikkal szemben.

Ennek a lánynak azonban, aki légies mozgással, ábrándozva sétált felém a forró homokon, megdöbbentően kifejező volt a tekintete.

Magam sem tudom miért, de amikor a közelembe ért megszólítottam, és bemutatkoztam neki. Leguggolt mellém, majd viszonozta a gesztust:

– Lucynak hívnak. – Elmosolyodott, és kezet nyújtott. Karcsú, finom ujjai voltak. Valahonnan ismerősnek tűnt, de ha keresztre feszítettek volna, akkor sem tudom megmondani, honnan. – Szóval menekül a mindennapos taposómalom elől. – Körbemutatott az idillinek tűnő üdülőhelyen.

– Úgy tűnik, nem elég messze – nyögtem bosszúsan, mert egy faragatlan turista debilis kölyke épp ezt a pillanatot választotta, hogy fülbántó visítással mellémrohanjon, és homokot szórjon a partra terített pokrócomra.

– Igaz, ami igaz, nem lehet mindenkinek saját hajója – mutatott a távolban horgonyzó, áramvonalas jachtra.

– És mivel foglalkozik? – kérdeztem, hogy véletlenül se szakítsam meg a kialakulófélben lévő beszélgetés fonalát.

– Adok-veszek – vonta meg a vállát, és cinkosan rámkacsintott. – Tudja, hogy egy maroknyi gyémánt tízszer annyit ér, mint az a hajó ott? Persze, a magunkfajta sohasem juthat hozzá ekkora vagyonhoz. Legfeljebb az eladásukból származó haszon apró hányadából tengetheti az életét. Még egy bomba robbanását is kibírnák azok a méteres falak, amelyek mögött őrzik őket.

– Ó, a falakkal nagyon is jóban vagyok – válaszoltam neki, és én is elmosolyodtam.

Lucy igazat mondott. A gyémántokat hatalmas, vasbetonkerítéssel körülzárt épületben őrizték, a páncéltermet pedig közvetlenül egy domb oldalába vájták. Még sohasem mentem át ilyen vastag gránitsziklákon, azonban bíztam benne, hogy amennyiben nem tévesztem el az irányt odabent, nagy baj nem érhet.

Mély lélegzetet vettem, és beléptem a falba.

A lökés hirtelen érkezett, megtántorodtam. Befejezetlen, soha be nem teljesült álomképek lepték el tudatom, aprócska, mégis teljes világot jelentő emlékszilánkok kergetőztek körülöttem. A bűntudat, az érzelmek és a fájdalom ezzel egyidőben rohant meg, és legnagyobb meglepetésemre, ez is a sajátom volt. Itt a fal belsejében döbbentem rá, hogy lassan, de biztosan elragadták tőlem a legfontosabbat: azt, ami valójában én vagyok. Az áthatolhatatlannak tűnő sziklák belsejében újra egésszé lettem.

Azt mondják, a falak bennünk vannak. Groteszk és bizarr a tény, de most én vagyok egy falban. És anélkül, hogy ne veszítsem el magam, soha többé nem szabadulhatok. Kiléphetnék innen, de nem teszem meg, hiszen nagyon jól tudom, hogy valójában akkor is itt maradnék.