Képtárterem - Czinkóczi Krisztina

Mindig imádtam rajzolni, általános iskolában egy hét alatt elfogyasztottam egy borítéknyi kis alakú rajzlapot. (Lehet még ilyen borítékos rajzlapot kapni egyáltalán?) Általános után szerettem volna a grafika irányába továbbtanulni, de az átlagom nem engedte meg, az igazat megvallva nem is voltam/vagyok valami kiemelkedő tehetség: egyszerűen csak jó a kézügyességem és kreatív a gondolkodásom.

Az életem úgy alakult, hogy csak jóval később, 2010-ben gondolkodtam el azon, hogy akár kezdhetnék is valamit a rajzimádatommal; beiratkoztam egy alkalmazott grafikusi képzésre, és munka mellett elvégeztem. Akkor még nem léptük át azt a határt, ami mára megtörtént: az alkalmazott grafikus soha nem lát papírt és ceruzát, legfontosabb eszközei a különféle programok, digitális rajzpad, skechpad, duplaprocesszoros számítógép. A mai grafikus kiadványszerkesztő, képszerkesztő, vizuális management, szövegíró, tördelő, designer, látványtervező, illusztrátor, animátor, szoftverfejlesztő és webszerkesztő. De leginkább programkezelő: Illusztrátor–Indesign–Photoshop a grafikus szenthármasság, de egy 3D-s animációs program sosem árt…

Nos, ez már nem az a szakma, amit elkezdtem tanulni. Nem is foglalnám a helyet a nálam sokkal jobb programguruktól, de merre tovább? Mivel nyolc éve publikáló író vagyok, ezért aztán adja magát a könyvekhez, irodalomhoz való csatlakozás. Bár az illusztrátor szakma meglehetősen kihalásos alapon megy, mostanában errefelé próbálkozom. Alkotásaim intuitívak, úgyhogy a legfontosabb kritérium megvan: rá tudok érezni a mű hangulatára.

Képszerkesztésből, vektoros szerkesztésből próbálok átváltani a digitális festmények világába. Kisebb illusztrációkkal kezdtem a Lector magazin számára, és pár antológiába, majd következett a saját kötetem borítója (ha író az ember, jó a grafikus a háznál), és végül a komplett kiadványszerkesztés a Lector magazin számára. Természetesen közben vállalok „igazi” alkalmazott grafikusi munkákat, mert valamiből élni is kell, de az igazi álmom az, hogy teljesen átnyergelhetek a könyvillusztrációra, borítótervezésre.

Lector magazin, illusztráció

Lector magazin, illusztráció

Illusztráció

Könyvborító

Illusztráció

Digitális festmény

Digitális festmény

Czinkóczi Krisztina: Kalamona

Azon a nyáron nem volt szél a városban.  Márpedig a szél olyan, mint a szeretkezés: nem is képzeled, mennyire tud hiányozni, míg egyszer csak nincs több belőle. Többször beharangozták a szmogriadót, és bár a hőmérő higanyszála ritkán szökött harminc fok fölé, a meleg mégis elviselhetetlen volt. Fülledt, áporodott. Ilyenkor az ember már tekereg kínjában, minden ruha kényelmetlennek tűnt, és a hűsítőnek remélt víz állott. Két hónapja nem esett egy csepp eső sem, a levelek kókadtan, porosan csüngtek a fákról, de még az utcákat, lépcsőket, korlátokat is por lepte. Ez nem olyasmi, amit az ember észrevesz – egy kis por, túl finom is ahhoz, hogy föltűnjön. De nekem feltűnt az oka: annyi légmozgás sem volt, hogy a porszemcséket a levegőben tartsa.

És azon a nyáron keresett meg a fiú. Tamásnak hívták, és valójában közelebb állt a harminchoz, mint a húszhoz, de akkor is csak egy srác volt. A pólóját képregény-kockák díszítették. Deszkás nadrág egészítette ki a szerelést és tornacipő, aminek még sosem volt rendesen bekötve a fűzője. De a legtöbbet mégis a srác szeme mondott; ártatlanságot, csodavárást. Egy kávézóba beszéltünk meg találkozót, és leültünk a ventillátor elé, ami hiábavalóan próbálta felkavarni az állott levegőt.

– Maga olyan izé, nem igaz? – tért rögtön a lényegre.

– Gondod akadt egy különleges teremtménnyel? – kérdeztem vissza.

Nem mintha nem látszott volna rajta, az örökifjúnak kalibrált arc olyan kelletlenül viselte legfrissebb vonását, a koravénséget, mintha egy rózsán hirtelen szőr nőne. Láttam már eleget ezt az arckifejezést. A legtöbbször hullákon.

– Ja – válaszolt Tamás. – A csajom az, Flóra. Vagyis inkább én vagyok az ő pasija, ha érti a különbséget.

– Mesélj el mindent! – dőltem hátra.

– Fél éve járunk, és két hónapja hozzá cuccoltam. Korábban nem is nagyon volt gond, tudja, csak olyan kis hepajok, amik minden kapcsolatban. Hova mész, kivel voltál, szeretsz-e még, meg a többi csajos baromság.

Erre csak a szemöldökömet vontam fel, ki vagyok én, hogy megmondjam a srácnak, hogy ez a tini filmekből vett duma rohadtul nem igaz a valódi nőkre? Szegénykém valószínűleg még egyet sem látott közelről.

– Volt pár húzós dolga is persze – folytatta a srác. – De tudja, azt hittem, hogy olyan izéje van… kedélyingadozása a depi miatt.

– Depresszió?

– Hát persze, minden kiscsaj depis. Tudja, nyálas versek meg ilyesmi.

– Értem. – Ezúttal még a szemem sarka sem rándult meg. – De aztán rájöttél, hogy mégsem depresszió?

– Ja. Merthogy frankón nem emlékezett dolgokra. Nem csak hisztiből úgy csinált, hanem inkább mintha nem is ugyanazzal a csajjal beszélnék, sőt…

– Néha mintha nem is nővel beszéltél volna, hanem férfival? – segítettem.

A fiú bólintott, és enyhén elvörösödött. Már értettem, miért nem hagyta ott rögtön: valahol bejött neki ez a szituáció, de ezt persze ő sem tudta. Nem akarta tudni.

– És voltak még fura dolgai – sietett Tamás tobábblépni. – Például egyszer sétáltunk, ő meg hátrafordulva magyarázott valamit, aztán megtorpant. Tudja, mintha tudná, hogy van előtte valami.

– És volt előtte valami?

– Nem. Kikerülte azt a helyet úgy, hogy oda se nézett. De nekem fura volt, tudja. Csak hetekkel később olvastam róla véletlenül, hogy pontosan ott állt egy kőkereszt, azon a helyen. Ötven évvel ezelőtt átrakták máshova. Meg ott voltak az ajándékok…

– Mindig az, amire vágytál. Akkor is, amikor még magadban sem fogalmaztad meg.

– Pontosan! Maga aztán vágja a témát!

– Igyekszem.  Rövidítsük is le. Néha eltűnt, és sose mondta meg, merre járt, egyszer örült valaminek, később rühellte, mondott valami fontosat, aztán azt állította, hogy ilyesmi sose hagyná el a száját…

A srác olyan hevesen bólogatott, hogy elálló füle szinte csapkodott belé.

– Egyetlen növény sem marad meg a közelében – folytattam. – És képtelen bármit alkotni, még egy rántottát sem.

– Most hogy mondja…

– Akkor ugorjunk is arra, hogy mit láttál vagy tudtál meg, amitől megjelentek azok az ősz hajszálak a halántékodon.

– Nebasz! – nyúlt oda a fiú. – De végül is mindegy.

– Igen, kisebb bajod is nagyobb ennél. Szóval?

– Szóval egyre többet voltam Flóránál. Nagyon állat lakása van, egy régi víztoronyban, amit helyrepofoztak. Aztán meg már haza se nagyon mentem, nem hívnám igazi összeköltözésnek.

– Ott ragadtál, mint légy a hálóban.

– Ja, nagyon úgy! Azt mondta, övé a második emeleti lakás, alul a lépcsőház van meg tárolók, aztán egy üres lakás, fentebb meg nem tudja, kik laknak. Engem meg nem is érdekelt, tudja?  Sose láttam szomszédokat, de amúgy se nagyon dugtuk ki az orrunkat, ha nála voltunk.

Ennél a pontnál a srác ismét elvörösödött. Valószínűleg még szűz volt előtte.

– Kulcsot valahogy sose sikerült másoltatni – folytatta. – Mindig megvártam a ház előtt, ha hamarabb értem oda, vagy addig elmentem bevásárolni. Az első gyanús dolog az volt, amikor egy este egy csomó cuccal mentem oda, és amikor kipakoltam, azt mondta, most elmegy itthonról, de csak egy órára. Miután lelépett, rájöttem, hogy valami benn maradt a kocsiban, úgyhogy leszaladtam érte. Az ajtókat kitámasztottam egy kartondarabbal. Amikor visszatértem, láttam, hogy az alsó lakásban ég a villany. A lépcsőházban pedig ott találtam Flórát. Kérdeztem, mit keres ott, ő meg azt válaszolta, hogy a szomszédoknál volt. Mondtam, hogy de az a lakás üres. Erre azt válaszolta, hogy ja, igen, nem laknak benne, de a tulaj most itt volt. Nem kérdeztem többet, de amikor visszamentünk a lakásba, rögtön kimentem a külső körfolyosóra azzal, hogy elszívok egy cigit. Elsétáltam egy darabot, és áthajoltam a korláton, hogy rálássak a lenti ablakokra. Nem szűrődött ki fény, a bekötőúton pedig csak az én autóm parkolt, ahogy mindig, sehol semmi mozgás. Pedig az alatt a fél perc alatt nem mehetett el a tulaj.

– És mikor találtad meg a kulcsokat? – szóltam közbe.

Tamás egy darabig csak elnyílt szájjal meredt rám, aztán némán felállt, és kiment a mosdóba. Gondoltam, adok neki öt percet, hogy összekapja magát, de szerencsére két perc múlva már vissza is tért. Nagyon igyekezett úgy tenni, mintha természetes szükségletei szólították volna az imént. Lazának tetsző mozdulattal visszaült a helyére, és úgy folytatta, mintha abba sem hagytuk volna:

– Csak tegnap találtam meg a kulcsokat. Nemsokára lesz az öcsém diplomaosztója, és úgy emlékeztem, az ünnepi cipőmet is átvittem valamikor. Szóval kerestem a cipőtárolóban, és arrébb dobtam a barátnőm téli bakancsát. Megcsörrent benne valami. Tudja is… hát szóval nem ragoznám. Rögtön arra gondoltam, hogy itt valami suskus van, eszembe jutott az üres lakás. Gondoltam, kipróbálom. És naná, hogy az egyik kulcs nyitotta az ajtót. Bementem és körülnéztem. Na most Flóra lakása olyan otthonos volt, tudja, aranyszínű, faragott székek, meg színes szőnyegek, nagy tükrök, ilyesmi. Az az üresnek mondott lakás is be volt rendezve, de egészen máshogy. Nehéz elmondanom, de olyan érzésem volt, mintha valami alapvetően hiányozna. A bútorok drágának tűntek, brokát, bőr, sötét fa. De a falak csupaszok voltak, sehol egy kép, egy dísz vagy fénykép. Minimalistának mondanám, de nem azért, hogy szép legyen, hanem mintha a tulajnak egyszerűen nem jutott volna eszébe, mitől lesz otthonos egy hely. Semmi nyoma családnak, barátoknak, hobbinak, de még érzelmeknek sem. Mintha valaki emberré tenne egy varánuszt, aztán meg rábízná egy lakás berendezését. Nem értettem, hogy miért van a barátnőmnek kulcsa egy idegen ember lakásához. Talán egy szeretőre gondoltam volna, ha nincs ott a többi kulcs…

– A fenti lakásokat nyitotta?

– Igen. A fölöttünk lévő megint másmilyen volt. Itt már igyekeznem kellett, mert nem tudtam, a csajom mikor jön vissza. És az a hely… Egyszerűen átláthatatlan volt. Nem igazán rendetlen, hanem inkább… esetleges. Mint mikor nemrég költöztél, és még semminek nincs helye. Csakhogy itt rengeteg cucc volt kipakolva, mintha a tulaj folyton elfelejtené, hogy mire valóak a dolgok, és csak úgy lerakná őket az első szimpi helyre. Láttam egy jégkocka-tartót egy hatalmas üvegvázában, a csillárról nadrágszíj lógott, a szőnyeg közepén egy használt pohár, a dohányzóasztalon viszont egy vécékefe… Kaotikus, rendszer nélküli, de tiszta, tutira nem trehányságból volt ilyen. De leginkább az sokkolt, hogy megpillantottam a barátnőm egyik farmerját a sarokban.  Kezdtem belefáradni ebbe az egészbe, arra gondoltam, hogy egyszerűen visszamegyek Flóra lakásába, és megvárom őt. Kell lennie logikus magyarázatnak. Talán valami gondnok-bejárónő féle, bár az otthonosan ledobott farmerra az sem stimmelt. De szerettem volna, hogy legyen magyarázat, azt hiszem, bármilyen nyakatekertet elhittem volna. Ki is mentem onnan, de a folyosón föltűnt valami. Nem volt több emelet, de volt még egy kulcs a karikán.

– Gondolom, az utolsó lakást is megtaláltad.

– Meg, bár ez már csak a szerencsén múlt, vagy inkább valamiféle megérzésen.  – A srác szeme ennél a pontnál üvegesen a messzeségbe révedt.

– Ez normális – igyekeztem megnyugtatni. – Ilyen helyzetben a legátlagosabb embernek is bekapcsol a természetfeletti-radarja.

– Elég ijesztő dolgok jutottak eszembe. Például az, hogy ha rajtakap, ahogy kutakodok…

– Akkor megöl – fejeztem be helyette. – De nem kapott rajta.

– Nem sokon múlt… – sóhajtott hideglelősen.

– Akkor már rájöttél?

– Inkább úgy mondanám, hogy akkor hasított belém egy felismerés, amit nem akartam elfogadni. Félresöpörtem, de azért megfordultam, és visszamentem a káosz honába.

Elismerően bólintottam, a srác bizonyára azt gondolta, hogy a bátorságának adózom ezzel, pedig csak az lepett meg, hogy milyen költői hasonlat csúszott ki a száján az imént.

– Nem is tudom, miért, de egyenesen az egyik beépített szekrényhez mentem – folytatta Tamás.

– Már mondtam, bekapcsolt a radarod – szóltam közbe enyhe türelmetlenséggel, amit mindig kivált belőlem a birkák ámuldozása. – Megérzésnek hívják, és még te is rendelkezel vele, csak alapból nem sokkal többel, mint ami egy teáscsészébe szorult. Akkor viszont…

– Akkor egyszerűen tudtam, hogy mit keressek és hol – értett egyet a srác. Reméltem, hogy ezzel végre túljuthatunk a döbbenetén, amit saját maga felett érzett. – Kinyitottam a szekrényt, de nem láttam benne semmi különöset egy pillanatig, csak ruhák lógtak benne. Aztán beugrott, hogy éppen ez a fura. Abban a lakásban semmi nem volt a helyén, tehát nem logikus, hogy a szekrényben az van, aminek lennie kell. Félrehúztam a ruhákat, és mögöttük a falban ott volt a következő ajtó. Alig fértem át rajta, egy iszonyat szűk csigalépcsőhöz vezetett. Egy mukkot se láttam, és kapcsoló sem volt, az öngyújtómmal kellett világítanom. Fölbotorkáltam, és ott volt az utolsó lakás, a tetőtérben. Itt sem találtam villanykapcsolót, így meggyújtottam egy petróleumlámpát, ami az ajtó melletti asztalon állt. Az a lakás egy bunker volt, ezt azonnal láttam. Azért volt sötét, mert az ablakokra fémlapokat csavaroztak. Fémpolcok osztották fel a teret, és a polcokon minden, amivel akár egy világháborút is ki lehetne húzni. Konzervek, liszt, porlevesek, olaj, gázpalackok, több tartály víz. Az egyik sarokban azt hiszem, egy légtisztító-berendezést láttam. El nem tudom képzelni, hogy hozták fel mindezt azon a szűk csigalépcsőn. De volt ott más is… kémcsövek és fura üvegcsék, kis fémtartályok, szárított nővények a gerendákról lelógatva. Nem értek a növényekhez, de egy kis fémasztalon tutira gyilkos galócát láttam száradni. És ott volt Flóra kedvenc hajkeféje, pont a gombák mellett. Csak úgy ott hevert. Akkor már nem bírtam tovább tagadni… ebben végképp ráismertem. A paranoiájára, tudja? Amikor azzal nyaggatott, hogy kivel voltam, mindig volt egy olyan érzésem, hogy az nem féltékenység.

– Kalamona – suttogtam.

– Hogy micsoda? – kérdezett vissza a srác.

– Ez a valódi neve. De folytasd! Még van egy kevés, ha jól gondolom.

– Már nem sok. Ismét bekapcsolt a radarom, ahogy maga mondja. Tudtam, hogy csak perceim vannak, visszatettem a lámpát oda, ahol volt, elfújtam, és visszazártam az ajtót. Szinte lerohantam azon a rohadt csigalépcsőn, pedig azt se láttam, hova lépek. Ki az előző lakásba, eligazgattam a ruhákat a szekrényben, és spuri… a folyosóról fordultam vissza, hogy bezárjam az ajtót. Ledübörögtem a lakásához, vagyis az egyes számú lakásához. Az ajtó előtt megtorpantam. Meg voltam róla győződve, hogy már ott van. És tudja, hogy tudom. Ott áll az ajtó mögött vigyorogva, és várja, hogy benyissak. De aztán meghallottam az ajtócsapódást lentről.  Bevágódtam, és rohantam a szekrényhez, hogy visszategyem a kulcsot a bakancsba. Hirtelen ötlettől vezérelve négykézlábra ereszkedtem a padlón, és amikor a barátnőm benyitott, akkor lassan feltápászkodtam. „Hát te meg mit csinálsz?” kérdezte, amikor megpillantott. „Fekvőtámaszoztam” válaszoltam neki. Nem tudom, hogy volt rá erőm, de még egy idióta vigyort is sikerült kivágnom hozzá.

– Ez már valami – mondtam őszinte elismeréssel. – Megmagyarázott mindent, a kivörösödött arcod, az izzadást, a torkodban dobogó szívedet…

– Ja. Pokol volt az az este. Próbáltam még csak nem is gondolni arra, amit megtudtam.  Kiszagolta volna, én meg továbbra is biztosra vettem, hogy megölne érte. Az anyám mentett meg, felhívott, én meg azt hazudtam a csajomnak, hogy családi zűr van. Látatlanban is rühellte a családomat, így nem is akart velem jönni, mikor azt mondtam, át kell ugranom anyámhoz, és lehet, hogy ott is alszom. Akkor szerintem épp a földszinti lakóval beszélhettem, a varánusszal, mert nem is igazán érdekelte az egész.

A srác szeme ismét üvegessé vált, és a korábbi pirulás helyét halálos sápadtság vette át. Jobban csíptem az elvörösödő srácot, de nincs mit tenni, már soha többé nem lesz az az ártatlan kisfiú, aki tegnapig volt.

– Egy internetkávézóba mentem – folytatta Tamás. – Először a skrizoféniának akartam utánanézni, de tudja, valami belül azt súgta, hogy ennél többről van szó. Talán az a radar volt az, és én nem kételkedtem benne. Aztán megtaláltam a maga hirdetését. Komolyan mondom, mintha valaki az imáimra válaszolt volna!

– Ebben biztos vagyok – mondtam a srácnak. Azt már nem tettem hozzá, hogy a hirdetésemre került egy kis zároló-varázslat; csak az láthatja meg, akinek szüksége van rá.

– Szóval tud segíteni?

– Igen és nem. Nem mehetek oda, hogy megoldjam a dolgot, és távolról sem tudok semmit tenni ellene. De te igen, ha követed az utasításaimat.

– Menjek oda vissza – hüledezett a fiú –, ehhez a… mit is mondott, micsoda?

– Kalamona, a szélkötő. De nem csak a szelet köti meg, elszív mindent, ami termékenyít, ami frissít, ami erőt ad, ami tovább visz. Elvesz mindent, amire szüksége van, szó szerint elszívja. Tőled a fiatalság kell, a lelkesedés, és talán a naivitás is. De kívülállónak lehetetlenség bejutni a palotájába… ami most egy víztorony, de hidd el, az a palotája. És az egyetlen dolog, amivel elpusztítható, ott van benn.

– Az egyik méreg a felső szobából?

– Lehetséges – bólintottam. Elképesztett, hogy a srác mennyire beletrafált a gondolatomba. – Igazából az a dolog a lényege, a szíve. Azt kell megkeresned és elpusztítanod. Én is úgy gondolom, hogy a legfelső szoba lesz az ő valódi arca, a szentélye, ezért ott lesz a szíve is. Talán az egyik üvegcsében vagy tégelyben, de bárhol máshol is lehet. Akármi is lehet.

– De akkor hogyan tudnám megtalálni?

– A radar, emlékszel?

A srác bizonytalanul bólintott.

– Nézd, nekem se tetszik, hogy egy mágianélkülit kell odaküldenem, de ha egyszer te vagy a hős…

– A hős? – nézett rám értetlenül.

– Hát igen, látom, hogy a Magyar népmesék nem volt a kedvenc olvasmányod. A Kalamona egyféle szörny, a mesékben kicsit hasonlít a gonosz sárkányokra, bár a sárkányok ezt kikérnék maguknak. A Kalamona megköti a szelet, és az eloldásáért cserébe egy szüzet követel magának.  Már bocs. Szóval a mesében kétféle szereplő van még, az áldozat és a hős. Választhatsz, hogy melyik akarsz lenni.

Hagytam egy kis időt a srácnak, hogy az információ leérkezzen.

– Hamarosan vissza kell menned – folytattam. – Mielőtt még fals lesz az alibid anyáddal.  Nincs valami fix programja a barátnődnek?

– Aerobikra jár délutánonként. Legalábbis én eddig azt hittem…

– Akárhová is megy, érkezz az indulása előtt negyed órával! És az isten szerelmére, nehogy eláruld magad valahogy! Kérdéseket fog feltenni, amikről azt se tudod, hova akar kilyukadni, de ő tudni fogja, ha sumákolsz.

– Igen, ezt már ismerem. Úgy kell hazudnom, ahogy máskor is hazudnék.

– Pontosan! Majd azt hiszi, hogy a szokásos, ártalmatlan hazugságokról van szó. Önts egy kis pálinkát a ruhádra, hogy piaszagod legyen, és ha faggat, legyél dühös! Hadd higgye, hogy kirúgtál az este a hámból, és azt titkolod. A másnapos kinézettel nem lesz gond, úgy látom.

– Ja, egy szemhunyást sem aludtam… – sóhajtott Tamás kimerülten.

– Ha sikerült a dolog, azonnal gyere el onnan! És hozd el a szívét! Nem fog rögtön elpusztulni, hanem hazamegy a palotájába, és ugye te sem szeretnéd, hogy ott találjon?

A srác olyan zöldre vált arccal rázta meg a fejét, hogy bűntudatom támadt. De láttam én már a pillanatnyi sikerbe belefeledkezett hősöket. Inkább legyen halálra rémülve, mint halott vagy annál is rosszabb.

– Most menj! – biztattam. – Ugyanitt várlak holnap reggel kilenckor.

Egy szó nélkül felállt és kitámolygott. Szerencsétlen azért keresett fel, mert azt remélte, hogy valaki meg tudja oldani a problémát. Valaki más. És én csak azt a terhet tudtam adni, hogy rajta múlik minden: az élete, valószínűleg mások élete is, és egy szörnyeteg elpusztítása.

Még sosem volt dolgom egy Kalamonával, de ezt persze nem árulhattam el a srácnak. Ha lett volna, sem tudnék mást tenni, mint várni. Egész éjszaka a jegyzeteimet bújtam, de a Kalamonáról alig találtam valamit. Viszonylag ritka szörnyeteg. Másnap reggel már nyitáskor ott ültem a kávézóban, de a srác nem jött el kilenckor, sem tízkor, sem tizenegykor. Felkerekedtem hát, hogy megkeressem a víztornyot, amiről a fiú mesélt. Csak két víztorony van a városban, de mind a kettőt üresen találtam. Nem úgy néztek ki, mint amiket valaha is lakóházzá alakítottak volna.

De én azért nem adom fel. Amikor az utolsó víztoronytól eljöttem, észrevettem egy apróságot: egy száraz falevél előttem lassan arrébb billent. Megnyaltam az ujjam és feltartottam a levegőbe: igen, újra volt szél.

De a közelben lesz egy másik város, ahol finom port fogok látni az utakon és a korlátokon. És találni fogok egy régi gyárüzemet vagy tornyot lakóházzá alakítva. Az egyik lakás egy átlagos lányé lesz, a másik olyan, mintha egy varánusz rendezte volna be, a harmadik a káosz hona lesz, a negyedik egy méregkeverő titkos bunkere. És lesz egy ötödik is. Képregényhősök lesznek a falon, és gördeszka az előszobában. Meg talán egy lógó fűzőjű tornacipő.

„A szavak hatalma” pályázat értékelése, hibák és tanácsok

Először is szeretnék köszönetet mondani minden pályázónak. Dicséret illet titeket, mert a beérkezett húsz darab pályaműből csupán egy esett ki az előzetes szűrésen, ami nagyon jó arány. A kevés pályaművet kompenzálta a sok jó próbálkozás, némelyiket öröm volt elbírálni, még ha nem is lett dobogós. Az élmezőnyből nagyon nehéz volt kiválasztani a három legjobbat, rendkívül szoros volt a verseny.

És most következzen a nyertes pályaművek listája, amihez ezúton is gratulálunk a szerzőknek. Ez után a cikk után el is olvashatjátok őket:

1. helyezett: Bukros Zsolt: Vízöntő

2. helyezett: Novák Gábor: Baby blue

3. helyezett: Sütő Fanni: A hangok boszorkánya

Különdíj: Novák Gábor: Mandragóra

Újonnan alapított díjunk: A Biztatás-díj. Aki megkapja, sajnos nem kerülhetett be, mert még sokat kell fejlődnie, de az ötletben vagy megvalósításban olyasmit láttunk, ami érdemes a biztatásra. Díja egy alapos, személyes korrektúra a főszerkesztővel.

Biztatás-díj: Alice Wright: A szavak hatalma

A zsűri munkája

Minden pályázat lezárultával elkezdődik a zsűri munkája. Nálunk egy háromtagú zsűri olvasta el a novellákat, egyenlő arányban elosztva. Kivétel ez alól a zsűri fő döntőbírája, aki minden egyes novellába legalább belenézett. Ezúttal rám hárult ez a megtisztelő feladat, első dolgom volt minden művet letölteni, és az egyelő bánásmód jegyében szerző nélkül elküldeni a másik két zsűritagnak, az esetleges szerzői aláírásokat is kiszedtem a művekből. Így rajtam kívül senki sem tudta, melyik novellát ki írta, nehogy befolyásolva legyen a másik két zsűritag. Ezt általában nem szokás megtenni egy pályázatnál, kivéve, ahol az eleve jeligés, azaz a szerzők kilétére csak akkor derül fény, ha a pályázat már lezárult. Tapasztalatom szerint a jelige ebből a szempontból majdhogynem haszontalan, hiszen kevesen veszik a fáradtságot, hogy kivegyék a dokumentumból is a szerző nevét, vagy éppen egy olyan e-mailcímről küldjék, amely nem árulja el a szerző kilétét. Természetesen volt olyan, hogy a szerző mondatszerkesztéséről azonnal ráismertünk az íróra, de ez ellen nincs mit tenni.

Miután minden zsűritag elolvasta a novellákat, megjelölte az általa legjobbnak tartott három novellát. Tehát ebben a szakaszban minden helyezésre volt három jelölt. Ezt a kilenc novellát aztán minden zsűritag elolvasta, és egy új szavazás indult, hogy a kilencből melyik legyen az első három helyezett. Ez a munka neheze. Az előszűrés a leggyorsabb: ellenőrizzük, hogy publikálták-e, formai követelményeknek megfelel-e, mennyi hiba van benne. A kiesett mű/vek szerzőjét értesítjük, ne várjon/anak hiába. Indoklást is adunk, hogy a szerző tudja, legközelebb mire figyeljen jobban. A három legjobb novella is hamar megvan zsűrinként, ám eddigre minden zsűritagnak lett kedvence. Az összevetés alatt aztán néha megpróbáljuk pártolni ezt a kedvenc művet, netalán nem tetszik, ami a másik kettőnek igen. Egyszóval elindul a hosszasabb folyamat, hogy a kilencből melyik három érdemel dobogós helyezést. Miért az, és miért nem a másik? Ha csupa egyformán jó novella küzd ugyanazon helyért, mi alapján döntsünk? Néha egészen apró finomságok billenthetik át a mérleget.

Lássuk hát, mik azok!

Hibák és tanácsok

Legtöbb gondunk ezúttal a formázással adódott. Láthatóan kevés írópalánta tudja, hogy irodalmi műveket sorkizártan, szimpla sorközzel szokás írni, utána 0pt, 0,5-ös behúzással (első sor), és 12 pontos Times New Roman betűtípusban (ez a szöveg is ilyen). Akkor is, ha ezt a pályaztkííró/kiadó/újság nem közli előre. Ne kövessük a feng shui tanácsát, miszerint a bekezdések közé ütött enter vagy random kiválasztott pontnyi távolság szellőssebbé teszi a szöveget – ez sajnos nem igaz, ellenben szanaszét zilálja az összképet. Fokozottan érvényes ez a párbeszédek indokolatlanul nagy behúzására, ne adj’ isten a felsorolás-funkció alkalmazására párbeszédben. Akik nem ismerik a Word, netalán más szövegszerkesztő csínját-bínját, azok még ne nevezzenek pályázatra, inkább kérjék meg egy ismerősüket, hogy magyarázza el, hogy lehet például kikapcsolni az automatikus felsorolást. Esetleg egy írói műhelyben is segíteni fognak. Ezek híján nyisson ki mindenki egy könyvet, és próbálja utánozni az ott látottakat!

A külön „lebegő” mondatoktól sem lesz az adott mondat feltétlenül hangsúlyosabb, főleg, ha ezt majdnem minden bekezdés végén elkövetjük. Ilyenkor se ütögessük hát az entert, hanem találjuk ki, hogyan tehetnénk másként hangsúlyossá az adott mondatot, amit ilyen rövid szövegben különben is tartogassuk inkább a csattanóra. A hangsúlyozásra sok más remek írói eszköz alkalmazható, tessék őket megtanulni!

Ezért még egyetlen pályamű sem esett ki a listáról, viszont minden könyv és újság általában ezen kritériumokban dolgozik. Ez azt jelenti, hogy a szerkesztőnek majd át kell formáznia az egészet, hogy illeszkedjen a formátumba. Így ha a főszerkesztő is tagja a zsűrinek (általában az), erősen befolyásolhatja az a tény, hogy melyik művel kell majd kevesebbet szenvednie, mire esztétikussá, illetve kiadás-kompatibilissé varázsolja. De a többi zsűritag sem mentes a kinézet befolyása alól, hiszen mindenki szívesebben olvas egy olyan szöveget, amelyre jó ránézni, mert a bekezdések arányosan oszlanak el (nem hárommondatos vagy egymondatos (!) bekezdések vannak például), és a szöveg sorkizárt – tehát nem balra vagy jobbra zárt, és nem középre zárt, mert attól minden szerkesztő és zsűri ujja bizseregni kezd, hogy olvasatlanul lezárja az egészet.

Kisebb hiba, de gyakori volt, hogy a műben magában oda nem való elemek jelentek meg, például a szerző neve, üzenet a szerkesztőknek, a novella címe balra zártan (beletenni nem hiba, de nem is szükséges, viszont ha már benne van, akkor középre zártan, pont nélkül, szövegtől egy-két sorral elválasztva). Sőt, smilet is láttunk… Ami irodalmi környezetben olyan hatást kelt, mint spagetti tetején a gumicukor. Igen, értjük és elfogadjuk, hogy ez manapság a kommunikáció egy formája, de ide mégsem való.

Helyesírási hibák terén mindenki belefuthat egy-egybe, ezért még senkinek nem harapjuk le a fejét. A favorit hiba a jó öreg egybe- és különírás kérdése volt ezúttal. Tanács: bár a helyesírás-ellenőrzőnek nincs mindig igaza, de ha valamit aláhúz, érdemes legalább megnézni, felajánl-e valamit helyette. Ha igen, akkor megfontolni, hátha helyesírási hibánkat akarja helyretenni. A helyesírás-ellenőrző bekapcsolása, hiánya esetén, egy ellenőrzőoldalon való átnézés nemhogy ajánlott, de egyenesen kötelező. Nem konkrét hiba, de még haladók is belefutottak abba a nem túl szép megoldásba, hogy számmal írtak ki számokat betű helyett. Ez az évszám, gyártási szám és lakcímek esetén kívül betűvel lenne szép kiírva.

A szem és a tekintet keveréséért harapunk! Nem, a tekintetet nem lehet sem ezüst, sem arany, sem kék. Az a szeme. Ugyanígy a szem pedig ne függjön senkin, mert még elképzeljük és elmegy az étvágyunk. A napot és a holdat csak akkor írjuk nagybetűvel, ha meg kell különböztetnünk név szerint a többi naptól és többi holdtól, egyébként meg egy van belőlük itt, a Föld nevű bolygó körül, ezért nem a nevén hivatkozunk rájuk. De ilyesmiket nem egy pályázat kapcsán kéne megtudnia egy írópalántának.

Akiknél a hibák száma elérte a kritikus mennyiséget – minden harmadik-ötödik mondatban volt legalább egy – vagy a szintjük nagyon alacsony volt (ékezetek mellőzése, elemi szintű egybe-különírás gyakori elrontása, etc.), az a mű bizony azonnal kiesett.

Összességében nagyon elégedettek lehettünk a beküldött pályaművek minőségével. Például örömmel láttuk, hogy akik párbeszédet tettek az alkotásukba, azok döntő többségében gondolatjelet használtak, nem pedig kötőjelet, és egy kivételével tisztában voltak a párbeszédek központozásával. Itt ismét a legegyszerűbb módszer, ha kinyitunk egy könyvet, és megnézzük a párbeszédeket, kis tanulmányozással felfedezhetjük a logikát a rendszerben, de írói oldalakon is szívesen segítenek a párbeszéd-központozás rejtelmeiben eltévelyedett írópalántának. Itt most megfigyelhetitek a gondolatjelet, ezt itt: –, ami nem egyenlő sem a kötőjellel: -, sem pedig a sosem használt hosszú gondolatjellel: —. Ez utóbbit még nekem is hosszasan kellett keresgélnem, elképzelésem sincs, hogyan és miért találta ezt meg az egyik kedves pályázónk.

Amit egy zsűri/kiadó ezek mellett nézni szokott, a teljesség igénye nélkül

– Mondanivaló: az öncélúság sosem nyerő, azaz senki nem szereti azokat a szövegeket, amelyek a szerző személyes gondolatai-problémái körül forognak, és nem képesek ebből kitörni. Egy terápiás írás nem irodalmi mű. Azokat sem kedveljük, amelyeknek semmi mondanivalójuk nincs, csupán közölnek egy eseménysort. Az igazán jó alkotás a kettő között van: benne van a szerző személye, egyénisége, de ez nem teng túl, és a cselekmény sem csak szárazon „oda van lökve”. Ha már mondanivaló: mennyire kapcsolódik a pályázati kiíráshoz? Ha úgy kell elvonatkoztatni, hogy hát igen, lényegében kapcsolódhat is, ha úgy nézzük… – nos, az sosem jó. Olyan érzést kelt a zsűriben, mintha a szerző megpróbálta volna egy fiókban fekvő másik ötletét ehhez átírni. Ejnye!

– Egyediség, stílus: ha az ötlet rémesen ismerős a tegnapi filmből vagy egy sikertörténetből, ott mindig baj van. A témára sok „írós-írás” érkezett, amelyek egy kivétellel viszonylag egyedi szemszöget villantottak fel, bár az írásról írni alapból nem túl eredeti ötlet. Szabad néha sablonokat alkalmazni, de azok legyenek átdolgozva olyan módon, hogy a szerző új szemszögből mondjon vele valami elgondolkodtatót vagy legalább szórakoztatót.

Az egyediség kritériuma volt a pályázatnak, bár vannak olyan kiadók, könyvpiaci kereslet, ahol éppen a sablonos történeteket veszik. A stílus viszont elengedhetetlen, nem kell, hogy mindenkinek tetsszen, de legyen felismerhetően egyedi. A „s”-k és „oly”-ok alkalmazásától még semmi nem lesz művészi, egyedi meg pláne nem, mert a többi ezer kezdő írópalántának is ez jutott eszébe sajnos. Nem szeretjük a stíluskeveredést, tehát ha középkorban játszódik a történeted, lehetőleg még a narrátor se mondjon szleng szavakat. A szleng amúgy sem való a narrátorod szájába (kivétel E/1), de a szereplődnek lehet ilyen a szava járása, még előnyére is válhat.

– Helyszín, karakterek: A szereplők élnek és változnak, vagy csupán biodíszletek? Kinek a szemszögéből nézzük a történetet? Hol vagyunk mi, és hol a történet? Rövid novellákban is fontos a szereplő, bár természetesen nem annyira, mint egy regényben. Ha a karakter külseje be van mutatva, akkor kinek a szemével látjuk? A legsutább megoldás, ha mondjuk a kezével (mi mással is?) megigazította hullámos/sima, barna/szőke/vörös/ében, félhosszú/hosszú/rövid haját a történetben. Az ilyesmi különösen furcsa, ha E/1-ben vagyunk.

De egy-két jól eltalált és a szövegbe belesimuló jellemzéssel átbillenthetjük a ”kit érdekel” kategóriából a „hű de izgulok érte” kategóriába. Ezt nem a külsejével fogjuk elérni. E/1-ben még a legrövidebb műnél is fontos, hogy érdekeljen minket a szereplő, főleg, ha nem kifejezett történetet mesél, hanem gondolatokat közvetít. Őszintén: ha egy ismeretlen odalépne hozzánk az utcán, és elkezdené hosszasan mesélni élete fájdalmait, mi kikerülnénk, és fejcsóválva továbbmennénk. Miért tennénk máshogy egy műben? Erre több okunk is kellene, hogy legyen: 1. A rejtély – ha már az elején felvillan egy érdekes rejtély, egy ráutalás, kíváncsiak leszünk a megoldásra. 2. Szimpatikus karakter – ha hasonlónak látjuk a karaktert magunkhoz, ha megszánjuk, megszeretjük, esetleg ő maga egy rejtély, az szintén kíváncsivá tesz.

Rövid műben nem annyira fontos a helyszín sem, mint egy hosszabb lélegzetűben. De azért nem szabadna elsiklani felette. Ha a szereplőink a semmiben lebegnek, nincs leírva a környezet, az nem tesz jót a hangulatnak. A háttér a karakter szerves része, elmondja róla, honnan jött és hová tart. Idegen nevek és helyszínek, csak mert a külföldi a divatos? – Nem jó választás! Ha már másik népnél játszódik a történet, ennek legyen valami, bármilyen apró jelentősége, és legyen egy pindurit bemutatva valami az adott kultúrából. Ha már idegen a szereplő, ez látsszon is rajta, ne viselkedjen egy angolszász nevű főszereplő úgy, mintha magyar lenne.

– Dramaturgiai eszközök: a szerző túl tudott lépni az elemi szintű „bevezetés, tárgyalás, befejezés” hármason vagy sem? Volt bármi konfliktus, feszültség, jellemfejlődés, átívelés, csattanó, szembenállás, párhuzam vagy bármi más dramaturgiai eszköz a történet haladásában? Csak elénk dobta a szavakat, vagy mesélt a narrátor? A narrátori hang belesimul a történetbe vagy kiszól? A szerzői hang világosan elkülönül vagy egybemosódik a szereplőkkel? Nyitott vég van, vagy zárt, és az jó-e ide? Az információadagolás megfelelő? Vannak-e logikai bakik? Például ha a szereplő egyszer már átment az ajtón, mert éppen valami szellem-féle, akkor utána miért és hogyan tud ráülni más tárgyakra, hozzáérni emberekhez? – A sor tetszés szerint folytatható, itt mindig az összkép dominál, azaz hogy élveztük-e a történet haladását, vagy éppen untuk, esetleg csak el lett hadarva az egész, netán el sem hittük egy pillanatra sem.

– Írói eszközök: a tárház végtelen. Volt olyan novella, ami egyetlen, jól eltalált szóképével vett le a lábamról. Alkalmazhatunk akár új szóösszetételeket a hangulat érzékeltetésére, például színekkel (csak csínján vele!). A keretes megoldást is lehet frissen, újszerűen alkalmazni. Egy jól eltalált, visszatérő gondolatpárhuzam remek eszköz a hangsúlyozásra (ellentétben a lebegő mondatokkal). A kihagyás már magas fokú írói tudatosságot igényel, de a maga nemében páratlan hatást kelthet. Egyedi szimbólumok? – Faljuk őket! Még a szinesztézia is jól mutathat prózában, ha belesimul a mű stílusába. Az írónak mindent szabad, ha azt tudatosan és jól csinálja. Nem az a lényeg, melyiket alkalmazzuk, ám ha felvillantunk legalább egy ilyen jól eltalált eszközt a számtalanból, azzal sokszor nyert ügyünk lehet egy pályázaton vagy kiadónál. Ezzel mintegy bizonyítékát adjuk, hogy ismerjük és tudjuk használni a szakmai fogásokat. Ritkább, hogy ezekkel átessünk a ló túloldalára, de az még rosszabb: ha akármilyen szép szinesztéziáktól, szóképektől hemzseg a mű, azzal sajnos sikerül az ellenkező hatást elérni. Hangulatos helyett megakasztóvá válik és unalmassá, pont úgy, mintha kétszavas mondatokból van túl sok.

Reméljük, ezzel a kis összefoglalóval segítettünk azoknak, akik nem álltak már messze attól, hogy bekerüljenek a dobogósok közé! És talán azoknak is valamit, akik előtt még hosszú út áll egy megjelenésig. Ha élvezettel írtok, ne adjátok fel könnyen! Íróvá válni évek kemény munkáját jelenti, de egyedül ez senkinek sem megy. A legzseniálisabb írók művei sem úgy születtek meg, hogy magától megírta volna rögtön tökéletesre az egészet. Régen az érdemes írókat, szerkesztőket keresték meg a kezdők, hogy mentorálják őket. Ma már erre ott az Internet, a szakkönyvek és az írói oldalak. Keressetek nektek megfelelő mentorokat, és azok legyenek nálatok jobbak, mert csak úgy tudtok példát venni.

Jó alkotást mindenkinek! És jó olvasást, mert most végre következnek a nyertes pályaművek!

Czinkóczi Krisztina

Az írás megjelent az 5. Lector Magazinban, ahol a nyetes novellák is olvashatóak.

http://spiritart8.webnode.hu/lector-magazin/

Czinkóczi Krisztina: Hegynevelő

– Aztán mi leszel, ha nagy leszel? – kérdezte tőlem egykor a szúrós bajuszú bácsi.

Valami távoli rokon volt, talán apám unokatestvére – mára már elfelejtettem.

– Hegynevelő! – vágtam rá büszkén a választ.

– Hát az nagyon szép! – elégedett meg a válaszommal a rokon.

De apám morgott, hogy már megint butaságokat álmodozik ez a gyerek össze, mi lesz így belőle? Erre én lecsúsztam az asztal alá, mikor senki nem figyelt, és leszaladtam a földszintre. Messzire nem mentem, csak kiosontam a kapuboltozat alatt, át a macskaköveken, az utca végén húzódó kovácsoltvas kerítésig. Belestem a szokott helyemen, ahol a poros platán összecsókolózott a kerítésrúddal, ovális kis lyukat hagyva pont gyerekfej magasságban. Klári nénit most is ott láttam a kertjében, ahogy szinte mindig. Szedegette a gazt a borostyántól fuldokló tűzfal mentén. A hely igazából hátsó udvarnak is kevéske volt, de az asszony olyan gondosan ápolta, hogy a darabka föld valóságos varázskertté nőtte ki magát. A göcsörtös körtefa árnyékfoltjai álmosan hintáztak a rózsákon és hortenziákon. A mohos kődarabok közt liliomok és gyöngyvirágok bólogattak akkor is, amikor máshol fáradtan csüggtek csak a levelek. Még a fény is más volt itt: sárgás-zöld illatú, könnyű és dús, mint eső után az erdőben.

Miután meggyőződtem róla, hogy a néni otthon van, besurrantam a kapun. Nem is köszöntem, ahogy jól nevelt kislányként máshol megtettem volna, csak odaguggoltam rögtön Klári néni mellé. Ezen a helyen így volt természetes. Máskor cserfes voltam, szeleburdi, de itt sosem. A nyugodt figyelem, amely körbelengte a helyet, engem is átitatott; talán a liliomokból, talán Klári néniből áradt, aki egy idő után mindig halkan megszólalt, hogy mondjon valami érdekeset. Az első napon még vitatkoztam vele, hiszen már második elemibe jártam, és úgy képzeltem, sok mindent tudok.

Akkor persze nem szaladtam be rögtön, de nem kellett sokáig ácsorognom befelé kukucskálva. Az odabent dolgozgató idős hölgy nekem háttal állt, mégis észrevehetett.

− Gyere csak! – szólt ki. – A kapu mindig nyitva van.

− Mit tetszik locsolni a néninek? – kérdeztem tőle, miután engedelmesen bementem.

Egy üres sziklakertet öntözött, és én szerettem volna tudni, miféle virágmag bújhat a földben.

− Hegyet – válaszolta a néni.

Majdnem elmosolyodtam, de aztán összehúzott szemöldökkel meredtem a nénire. Nem szerettem, amikor a felnőttek a bolondját járatták velem, nem hittem én már a Mikulásban, de még a Jézuskában sem.

− A hegyeket nem kell nevelni, mint a virágokat, azok csak úgy lesznek – jelentettem ki magabiztosan.

− Igazán? – nézett rám meglepett arckifejezéssel a néni.

− Gyűrődnek! – súgtam oda a bátyám földrajzleckéjéből csent kifejezést.

Klári néni a homlokát ráncolta, de azért befejezte a szikladarab öntözését, és csak utána osztotta meg velem a töprengését:

− El is hiszem, hogy gyűrődnek, ez olyan jellemző lenne a hegyekre. – Mérhetetlenül boldog voltam, hogy egy felnőtt így igazat ad nekem. – De azért nem rögtön nagyok, ugye?

− Azt hiszem, nem – bizonytalanodtam el. – Nagyon lassan csinálják.

− Akkor hát nőnek is, akárcsak a fák, a virágok és a gyerekek – bólogatott a néni. – És ha nőnek, biztosan szükségük van gondoskodásra is.

Ez az okfejtés meggyőzött arról, hogy egy mesélős felnőttbe botlottam. Nagyanyám volt ilyen, akit az előző évben vesztettem el; színes történeteket fűzött a leghétköznapibb teendőkhöz is, úgyhogy vele csodás időtöltéssé vált még az unalmas borsófejtés is.

Ezután természetesen gyakori vendég voltam a kis hátsó udvarban, és akárhányszor odamentem, első dolgom volt kötényruhámat gondosan magam alá húzva leguggolni a sziklakerthez.

− Nagyon lassan nőnek ám a hegyek – intett ilyenkor Klári néni. – Türelmesnek kell lenned, aranyom.

Így aztán más dolgokkal foglalkoztunk: megbeszéltük az élet nagy dolgait, míg a kertben dolgozgattunk, aztán ittunk egy limonádét vagy egy csésze teát. Később, amikor kezdtem nagylánnyá cseperedni, elmaradoztam a kertből. Lánypajtásaim, és az első, bimbódzó szerelem, no meg a felnőtté válás kemény próbája türelmetlenné tett. De ha mégis elmentem Klári nénihez, ott mindig megnyugodtam, és a gondok-bajok jelentőségüket veszítették. Néha úgy tűnt, hogy a hegyünk (ahogy én gondoltam rá) mintha nőtt volna, de ebben sosem lehettem biztos, mert ha volt is bármi változás, az olyan lassú volt, hogy nem vehettem észre.

Azon a napsütéses áprilisi napon, amikor lezuhantak az első bombák, már hónapok óta nem jártam a régi kertben. A háború abszurd dolog, de lassan történik, akár a hegyek növése, vagy egy alattomos betegség, amelynél fokozatosan szoksz hozzá a fájdalomhoz, a korlátozásokhoz és a halál lehetőségéhez. Talán az is sejtettük, hogy eljön ez a nap is, csak nem akartuk elhinni: a fővárost bombázták. Kora reggel volt, és én, mint minden nap, most is beosontam a fronton szolgáló bátyám szobájába. Csak nemrég kellett elválnunk, és nagyon hiányzott. Akkor szólaltak meg a légvédelmi szirénák. A sok gyakorlat hatására nyugodtan és rendezetten mentünk le a pincébe, ahogy tanították.

Nekünk szerencsénk volt, az utca végét találat érte, de a mi felünk viszonylag épségben maradt. Némán bámultuk a túloldal rommá lett házait. Néhányan máris nekikezdtek a takarításnak, mások csak tébláboltak, bele-beletúrva a törmelékbe. Az utca közepén egy régi hintaszék hevert felborulva.

− Nem látták Mircit? – szólított meg minket a három házzal odébb lakó néni nyugodt hangon.

Csodálkozva néztem rá. Nem értettem, miért pont a macska után tudakozódik, hiszen nem volt vele a kislánya, az ötéves Panka. Ráadásul a néni arca szinte földöntúlian nyugodt volt, miközben a házuk félig összedőlt.

− Biztosan meglesz – válaszolta anyám gyengéden. – Az állatok megérzik az ilyesmit.

− Elbújt valahová – tromfolt rá apám –, egy biztos helyre, és előjön nemsokára, meglátja.

Akkor vettem észre, hogy a néninek remeg a keze. Ekkor végre megértettem: a kislánya imádta azt a macskát, sosem szakadt el Mircitől.

Eddig a pillanatig nagyon büszke voltam a bátorságomra: nem sírtam egy kicsit sem, míg a pincében összebújva néztük a viharlámpa meg-megremegő lángját. Akkor sem, amikor a rázkódástól a lámpa felborult és összetört, és mi hosszú percekig vaksötétben voltunk, míg végül apám rátalált az odakészített gyertyákra. Azt hittem, ez azért van, mert már majdnem felnőtt vagyok. De ahogy az a néni tovább botorkált a macskát szólongatva, csak mert a kislányát nem merte, eleredtek a könnyeim, és ráébredtem, hogy nem vagyok bátor. Egyszerűen csak nem fogtam fel, mi történik.

Kitéptem magam anyám kezéből.

− Etel! – kiáltott utánam anyám.

− Hagyd! – fogta meg a vállát apám.

Úgy hittem, csak rohanok cél nélkül, ezért magam is meglepődtem, amikor az utca végén átugrottam a meggörbült, leomlott vaskerítésen.

− Klári néni! – Úgy éreztem, hogy ezt sikoltottam, de a torkomból csak rekedt suttogás tört elő.

Ez a ház nagyon közel lehetett a találathoz, a fele szinte eltűnt, beláttam egy szobába, aminek csak a hátsó fala maradt meg, a tető teljesen leomlott, és a hátsó udvart is maga alá temette a törmelék. A sziklakert azonban épségben volt. Egy ódon, súlyos ebédlőasztal állt felette, az óvta meg.

Láttam magam előtt, ahogy a törékeny öregasszony húzza-tolja a nehéz bútort, miközben szólnak a szirénák. Aztán elnémul a világ. Azt mondják, azt a bombát nem hallod, amelyik feléd zuhan.

Persze nem tudhattam, valóban így történt-e, hiszen rég nem jártam abban a kertben. Azt az ebédlőasztalt odahúzhatta akár hetekkel előtte is, ő pedig elutazott vidékre a háború elől, ahogy sokan mások. Ezzel vigasztaltam magam később: hogy nem tudhattam. Sosem hallottam többé Klári néni felől.

Annak a háznak a helyén sokáig csak romok álltak. Amikor a háború véget ért, mint lánypajtásaim többsége, én sem folytattam a megkezdett leánygimnáziumot. Dolgos kezekre és gyerekekre volt szükség a fiataloktól. Férjhez mentem egy veteránhoz, de sajnos elkerült minket a gyermekáldás. Maradtak a dolgos kezek, aminek köszönhetően megkaptuk az igényelt lakást a régi utcában felépült új házban. A férjem sosem kérdezte, miért pont oda akarok költözni, és ha már abba az utcába, miért nem a szülői házba, amelyik még mindig állt.

Boldogok voltunk abban a tíz évben, ami együtt adatott? Talán igen. Leginkább csak olyanok, mint bárki más akkoriban: mint a vadvirágok a romokon, kevés igénnyel és hittel kapaszkodva makacsul, tűrve, talán még szerényen virulva is.

A sziklakert megmaradt, talán túl nagy volt ahhoz, hogy vesződjenek vele az újjáépítésnél. Sokkal kisebbre emlékeztem gyerekkoromból, de bizonyára csak a föld süllyedt meg, vagy elhordták körülötte. Esetleg az udvar lett kisebb. Nem tudhattam.

Az a falatnyi kert mindig nagy örömet okozott, de a férjem halála után különösen. Teleültettem a szikla környékét hortenziával és liliommal, és egy körtefa-csemetének is maradt hely. Álmos nyári estéken sokat ültem a kertben, és csak méláztam. Azon, hogyan teljesednek ki az igazán fontos dolgok: lassan, észrevétlenül.

A dolgos kezek sosem pihentek, de nyugdíj után már szinte csak a kerttel törődtem, meglepő, hogy mennyi dolgot tud adni egy kis darabka föld. Telente pedig elfoglalt a tervezgetés és a várakozás. Aki hegyet akar nevelni, annak jól kell tudnia várakozni. És várakozás közben megtanulod meglátni a lassú, szinte észrevétlen változásokat. Csak arra kell rájönnöd, hogy nem számít, hogy nem tudhatod. Akkor meglátod, hogy merre tart a világ: a béke éveit és az új háború előszelét. A hegyek növését.

Most már nagyon öreg vagyok, sok mindent látok, miközben lassan a kertkapu is csak egy homályos folt számomra. De még várok, mert érzem, hogy nemsokára itt az idő. A sziklához már nem kell leguggolni, elég csak kicsit meggörnyedni. A levegő most még jó illatú, de én már érzem benne a korom és tűz szagát. A körtefám betakarja a fél udvart, és a kapum mindig nyitva áll. Néha úgy érzem, valaki biztosan van a kerítés túloldalán. Talán egy kíváncsi gyerek bámul olyankor befelé. Nem látok el odáig, nem tudhatom. De a kapu mindig nyitva áll.

Hátha valaki benyit.

Czinkóczi Krisztina: Tartozás

Hűvös, őszi este ígérkezett, amikor a férfi beszállt a gondolámba a Centro Storikónál. Sok turista azt hiszi, hogy nálunk mindig meleg van, aztán az utószezonban meglepődnek a hűvös estéken, és a kanálisokra telepedő tengeri párán. Akkor este azonban még nyoma sem volt ennek a sűrű, tejfehér ködszerűségnek a Canale di Giudeccán.

Igen, a többség a Canale Grandét akarja látni, de azt teljesen kisajátították a szállodák és utazási központok által fizetett gondolások. A magamfajta hatodgenerációsnak pedig, ha meg akar élni, marad a másik nagy csatorna. Aznap már magasan állt a víz, de még nem fenyegetett azzal, hogy elönti a város belső részeit, ahogy az telente néha megtörténik. Már vagy egy órája vártam fuvarra a legszebb palazzo előtt, és éppen azon gondolkodtam, hogy talán inkább haza kéne mennem a gyerekekhez, mikor a férfi megszólított:

– Elvinne a Ponte del Paradisóhoz?

Meglepődtem, mert helyiek ritkán használják a turistáknak fenntartott díszes gondolákat, de azért rábólintottam. Ez is pénz, még ha nem is annyi, amennyit, mondjuk egy amerikairól lehet legombolni esti városnézés során.

– Hosszú út lesz! – figyelmeztettem, ahogy beszállt.

A Paradiso híd a csatorna másik végén helyezkedik el, a kissé elhanyagolt, rossz kivilágítású, régi városrésznél. Az utasok nem szeretik este, mert van egyfajta baljós hangulata.

– Tudom, de nem sietek – válaszolta.

Csak akkor néztem meg igazán a férfit, mikor letelepedett velem szemben. Erős negyvenes lehetett, szeme alatt már meggyűltek a ráncok; bár haja még mindig hollófeketén és sűrűn göndörödött. Enyhén pocakos volt, de összességében elegáns úr benyomását keltette. Nem olyasvalakiét, aki megpróbál belökni a vízbe, hogy fizetés nélkül távozzon. Nem vagyok paranoiás, csak éppen eleget láttam.

– Idegenvezetést, gondolom, nem kér – mosolyogtam rá.

Örültem az olyan társaságnak, akivel talán beszélgetni is lehet kicsit, és nem fog folyton kiabálni, szemetet szórni a vízbe és percenként a fényképezőjét kattintgatni.

– Arra tényleg nincs szükségem – felelte, ahogy ellöktem magunkat a parttól. – Itt születtem a külső kerületben, és itt mentem világgá hétévesen a csatorna mentén.

– Egyszer én is világgá mentem, de nem jutottam messzebb a szomszéd kapualjnál. Aztán jó apám mégis alaposan elnadrágolt érte. Maga meddig jutott?

– Egész a Ponte del Paradisoig.

– Pont addig? – nevettem el magam.

Olyan pillantással nézett föl rám, amiből rögtön tudtam, hogy ő nem úszta meg egy kis atyai legyintéssel. A párhuzam valahogy rossz előérzettel töltött el. Egy darabig viaskodtam az udvariassággal, de a végén csak győzött a kíváncsiság:

– Mi történt? – kérdeztem, miközben igyekeztem kikerülni egy elszabadult bóját.

– Elmesélhetem, ha érdekli, de nem éppen egy vidám történet.

– Sebaj! Hosszú az út a Giudeccán.

– De milyen igazat szólt! – bólogatott utasom az evező keltette apró hullámokat bámulva.

Nem siettettem, én is mindig szerettem nézni, ahogy a felszínen tükröződő, apró fénypettyeket szétszórják a hullámok. Mintha egyenest az éjszakai égbe mártanám a lapátot. Ha száz évig csónakázom, akkor sem fogom megunni ezt. Valahonnan halk zene szűrődött ki, és az ária fojtott dallama szétterült a vízen.

– A nevem Bernardo – kezdett bele az utasom. – Mint mondtam, a külső városrészben éltem a családommal…

– Giorgione – szakítottam félbe az illendő bemutatkozással.

Biccentett, aztán folytatta:

– Nem szerettem az iskolát. Tudom, ezzel sok gyerek van így, főleg az első évben. De én igazán szívemből rühelltem. Mérges voltam anyámra, amiért elcipelt nap, mint nap; és sehogy sem értettem, miért kell vadidegen, ellenszenves gyerekek közé járnom. Annyira nekibúsultam, hogy elhatároztam, világgá megyek. Mint mindent, ezt is halálos komolysággal csináltam. Így visszanézve tudom, elég különös gyerek voltam. Egy hétig készülődtem a nagy szökésre, csokoládét és üdítőt halmoztam fel az ágyam alatt, a zsebpénzt pedig érintetlenül eltettem.

– Ez tényleg elég szokatlan előrelátás egy kisfiútól – értettem egyet.

– Igen, valóban. Nem pillanatnyi fellángolás volt, nem éreztem magam közéjük valónak. Se a gyerekek, se a családom közé. Nem is hasonlítottam senkire, csak a nagyapámra állítólag, akit én már nem ismerhettem. Fura szerzet volt, egyfolytában utazgatott, messzi tájakra hajózott. Különös holmikkal és még különösebb mesékkel tért haza. Aztán az egyik utazásról nem jött vissza többé.

De nem untatom családi históriákkal, elég annyi, hogy kora gyermekkoromtól hivatalosan különcnek számítottam. Mikor pedig megszöktem, el voltam rá szánva, hogy matrózinasnak állok; akárcsak nagyapám fiatalkorában. Nem tudtam ugyan, merre van a kikötő, de úgy okoskodtam, hogy csak elindulok a tengerhez és belebotlok egybe.

– Végül is igaza volt – szúrtam közbe mosolyogva. – Csupán harminc-negyven kilométert kell gyalogolni az alsó kikötő és dokkok közt.

Halványan ő is elmosolyodott, és fölnézett a kis gyaloghídra, amely alatt épp elhaladtunk. A kölykök telefújkálták, és egy félig teli szemetes zacskó akadt a korlátjára. Íme, a romantikus Velence.

– Azt hiszem, itt érhettem le a csatorna partjára – futtatta végig tekintetét a keskeny deszkapalánkon és a füstös kapualjakon. – Vállamon az iskolai táskám, benne a főleg csokiból és narancsléből álló elemózsia, egy bicska, némi pénz és a mackóm. A bicskára különösen büszke voltam; hallottam a cukros bácsikról ugyanis, és úgy gondoltam, nem árt felkészülni. Pedig azt sem tudtam, hogy mit is takar ez a kifejezés. Úgy képzeltem, olyasmik lehetnek, mint a mumusok. Csak a mumusokkal tudtam, hogy hányadán állok. Nem szabad rájuk nézni, és akkor eltűnnek.

– Csak nem hisz még mindig a mumusokban? – húztam fel a szemöldökömet.

– Hiszem, hogy gyermekkorunkban több mindenről van tudomásunk, mint felnőttként. Már ami a világ árnyékos oldalát illeti. A gyermekek világa külön életet él, és közelebb van ahhoz a vékony hártyához, ami elválasztja a megszokottat a természetfelettitől. De térjünk vissza inkább a történetemhez…

Hümmögtem egy sort, Bernardo pedig folytatta:

– Először féltem, hogy valamelyik felnőtt észrevesz és hazavisz. De aztán rájöttem, hogy a kutya se törődik velem; főleg, ha nem lődörgök, mint aki elveszett. Céltudatosan baktattam a csatorna mentén, és csak a fánkomat megenni álltam meg annál a gyalogjárónál. Egyszer úgy tűnt, mintha egy férfi engem követne. Jó darabon jött mögöttem, de aztán nagy megkönnyebbülésemre befordult egy kapualjba. Nem voltam egy ijedős gyerek, de kezdett besötétedni, és ezzel valahogy nem számoltam. Szép terveimben nem szerepelt, hogy hol fogok éjszakázni.

Ekkor szólított meg a fiú. „Szia, te erre laksz?” – kérdezte tőlem egyszer csak egy csilingelő hang. Először azt hittem, egy kislány szólt hozzám, de mikor megfordultam, egy korombeli fiúcskával találtam magam szembe. Selymes, szöszke haja épp csak akkor kezdett besötétedni, és finom vonású arca is inkább lányt idézett. De a soványka testen lötyögő szakadt póló, a zsebéből kikandikáló csúzli, a plezúros térd és a koszos kéz nem hagyott maga után kétséget. „Nem, vagyis nem messze” – hebegtem egyik lábamról a másikra állva. „Csavarogsz, mi?” – nézett föl rám, fejét madárszerű mozdulattal félrebillentve. Valahogy nem lehetett haragudni rá, vagy hazudni neki. Mindent elmeséltem. „Jössz játszani?” – kérdezte, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy világgá mentem hajósinasnak.

Antoniónak hívták, mint megtudtam, és teljesen egyedül volt, akár egy igazi nagyfiú. Követtem a szűk utcák során, leomlott kerítéseken keresztül, egészen egy régi templom udvaráig. Érdekes történeteket mesélt nekem rég halott emberekről, akiket ott temettek el. És tudja, hogy megy ez a gyerekeknél… Egy óra múlva már elválaszthatatlan jóbarátok lettünk.

Különös utasom ekkor kicsit elhallgatott, összehúzott szemmel fürkészte a partot, mintha régi emlékeit keresné az árnyak közt. Addigra lassan a fele utat megtettük, és a környék kezdte fölvenni a külvárosi hangulatot: ócska ruhák íveltek át szárítókötelükön a keresztutcákban, egy korcs kutya valami gyanús koncon rágódott egy kapualjban, a régi házakról mállott a vakolat.

– Elbűvölt az a fiú – révedt maga elé. – Bújócskáztunk a ledőlt kőkeresztek között, miközben teljesen besötétedett. Mikor elfáradtunk, leültünk egy fa alá, és Antonio átkarolt. Mástól nem szívesen vettem volna egy ilyen gesztust, de tőle jól esett; akkor legyintett meg az előszele annak, hogy… De ez nem tartozik ide.

– Értem én – bólintottam megnyugtatóan.

Valaki nem szívleli a „kézzel vasalókat”, ahogy mifelénk mondják. De én kétgyermekes családapa létemre is úgy gondolom, hogy a szívnek nem lehet parancsolni. Ha arra húz, hát arra húz.

– Ezt értékelem – nézett föl Bernardo. – Tudja, ő is különc volt, mint én. Neki mertem mesélni azokról a különös alakokról, akiket egészen kiskoromtól látok néha alkonyat után. A gyorsan suhanó éjfekete árnyékokról, no és a magas, sápadt urakról. Utóbbiaktól jobban féltem, mert azok nappal is előmerészkedtek, és mások is látták őket, épp csak azt nem vették észre, amit én… Hogy az arcuk milyen lárvaszerűen üres, és hogy semmit sem csinálnak igazán, csak úgy tesznek; közben pedig figyelnek, lesnek. Néha követtek is engem, legalábbis gyanúsan ott bukkantak fel, ahol én. Mindig úgy tettem, mintha nem venném észre őket. Biztosra vettem, ha elárulom magam valamiképp, akkor már nem csak leskelődni fognak. Mikor mindezt elmondtam Antoniónak, egy percig sem hitetlenkedett. „Azokkal tényleg jobb vigyázni, de van egy, aki igazán veszélyes, és a magunkfajtát különösen szereti.” – mondta nekem nagy komolyan.

– A kisfiúkat? – kérdeztem közbe.

– Nem. Akkor nem gondolkoztam el ezen, de most már tudom, hogy azokra gondolt, akik látnak néha dolgokat. Akikkel történnek dolgok… De én minden esetre boldog voltam, hogy találtam valakit, aki ugyanúgy látja őket. Néha ugyanis már magam is elhittem, hogy valami baj van velem. Erre ott volt ez a fiú, és azt mondta nekem, hogy vigyázzak, mert az otthon védelmet nyújt; a kisfiúknak pedig, akik elszöknek, gyakran nyomuk veszik.

„Ő viszi el őket. Néha a felnőtteket is, meg a normálisokat, de a különleges gyerekeket a leggyakrabban; vadászik rájuk!”

Komolyan is vettem a figyelmeztetést, de nem igazán féltem. Vele nem. Addigra már teljesen sötét volt, és én minden percben vártam, mikor köszön el azzal, hogy haza kell már mennie. De nem tette, velem maradt. Reménykedtem benne, hogy talán nem csak azért, mert megteheti, hanem miattam is. Otthagytuk a kihalt temetőkertet, ahol már az orrunkig se láttunk, és elindultunk a csatorna mentén. Ilyen későn már feltűnést kelthetett volna két hasonló korú gyerek, úgyhogy a kihaltabb, sötétebb részek felé vettük az irányt. Háborúsat játszottunk, amiben észrevétlen kellett behatolni az ellenséges területre, ahol az ablakok mögül bármikor ránk lőhetnek. Két bajtárs vállvetve, szemben az ellenséges világgal. Ahol lehetett, kapuk árnyékában és hidak alatt suhantunk át. De egyszer csak kézen fogott, és visszahúzott az egyik felüljáró alá, arra a kis száraz peremrészre, ahol egy felnőtt nem is fért volna el.

Azt hittem, ez is még a játék része, de ő komolyra vált arccal intett csendre. „Ő jár erre” – suttogta akkora rémülettel, hogy nekem is azonnal inamba szállt a bátorságom. Megértettem, hogy csakis a rejtélyes gyerekrabló szörnyetegre célozhat. Összekuporodva vártunk sokáig, Antonio pedig egyre sápadtabb lett; száját beharapva figyelt valahová. Nem kellett mondania, hogy nem a fülével, vagy a szemével érzékeli a gonosz jelenlétét. Tudtam, mint ahogy azt is tudtam, mielőtt kimondta volna: „Érted jön, Bernardo!”

– Gyerekrabló szörnyeteg? – vágtam a szavába hitetlenkedve, kicsit gunyorosan.

De mi tagadás, a történet ott, az egyre kihaltabb csatornaszakaszon megtette a hatását, és szégyenkezve, lopva ugyan, de körbesandítottam.

– Nem kell elhinnie – válaszolta kedvesen Bernardo. – De maga akarta hallani a történetem.

– Jól van, bár szerintem csak képzelődtek, túlságosan belemerültek a játékba. De azért folytassa, kérem! Most már szeretném tudni a végét.

– Súlyos lépések koppantak a felüljárón a fejünk felett. Összebújva vacogtunk, levegőt sem mertünk venni. A lépések elhallgattak a híd közepén, és Antonio szemének rémült csillanásából láttam, hogy a szörny észrevett minket. Tudja, hogy ott vagyunk.

„Fuss!” – súgta a fülembe Antonio, és kituszkolt a másik oldalon. Nem kérdeztem semmit, nem gondolkodtam, csak futottam. Meg kell értenie, hogy azt hittem, jön mögöttem…

Csak a csobbanásra fordultam meg, de még közben is rohantam. Antonio azonban nem volt mögöttem. Csak egy szuroknál is feketébb árnyat láttam a víz alatt suhanni, hatalmas volt… És valami fehér villanást, azt hiszem, egy kéz volt az. A barátom, az első, tiszta, gyermeki szerelmem, az egyetlen hozzám hasonló lény villámgyorsan elmerülő, fehér keze…

– Szent Márk segíts meg! – hűltem el, de Bernardo nem hallotta, a távolba figyelt, ahol lassan kibontakozott a sötétségből a Ponte del Paradiso árnyéksziluettje.

– Akkor csak száguldottam a kacskaringós sikátorokon át, minél messzebb a csatornától – folytatta. – Egyszerre zokogtam és szaladtam félig vakon a könnyektől, ösztönösen a legfényesebb részek felé tartva. Ez az ösztön, és a szerencse mentett meg. Vagy talán, ha nagyon vallásos, akkor hiheti azt, hogy Szent Mária, minden kisdedek védőszentje irányította lépteimet… A Santa Maria della Salute Bazilika lépcsőjén rogytam össze. Védve a gonosztól, szent helyen. Ott találtak rám valamikor hajnalban; hogy hogyan kerültem haza, az nem rémlik. Nem emlékszem szüleim reakciójára sem, egy pár nap kieshetett lázas elmémből. Nagyon beteg voltam sokáig. Még papot is hívtak hozzám, senki nem hitte, hogy megmaradok. De én tudtam. Értettem mindent. Megértettem, hogy Antonio tisztában volt vele, mikor kilökött a gyalogjáró alól, hogy vagy egyikünket, vagy mindkettőnket elkapja a szörnyeteg. Vannak olyan szörnyek ugyanis, melyek sosem maradnak préda nélkül. A báránynak vesznie kell, hogy áldozata életet adjon.

Bernardo elhallgatott kicsit, és én sem mertem megszólalni.

A történet letaglózott, alig voltam tudatában, hogy nem evezek, és mégis haladunk, siklunk a híd felé. Karcsú íve és a víz tükre mintha sötéten ásító szájat alkotott volna. A szavak testetlen szellemként lebegtek:

– Megváltottak. Egy ideig legalábbis. Szép életem volt, amennyire az élet szép lehet a magamfajtának. Mostanában azonban valami egyre vonzott a csatornához, amit velencei létemre is mindig igyekeztem kerülni, főleg éjszaka. Olyasmi érzés volt, ami egyszerre csábító és elborzasztó. Ugyanakkor nagyon megnyugtató; minden körforgás megnyugtató, nem gondolja? Megerősíti az ember hitét egy felsőbbrendű törvényszerűségben, egy magasabb rendű akaratban, vagy legalábbis egy mozgatórugóban, mely a világ működését irányítja. És még, ha rossz is… Akkor is jó, mert törvények nélkül a káoszba süllyednénk. Úgyhogy itt vagyok, mert tartozom egy élettel. Egy áldozattal, akkor is, ha rég nem vagyok bárány.

Meredten bámultam utasomra, aki láthatóan befejezte a mesét. Azt akartam mondani neki, hogy tudja ám, kivel szórakozzon éjnek idején! Esetleg nevetve egy kiadót ajánlani neki, ahol szeretettel fogadják az izgalmas rémmesék kiagyalóit. Azonban sápadt arcának látványa belém fojtotta a szót. Tekintete a partot járta, és egész testtartása arra utalt, valahová messzire figyel, vagy talán olyasvalamire, amit én nem hallok és nem látok.

Akkor dőlt meg a gondolám, mintha nekiütköztünk volna valaminek… Vagy mintha egy nehéz test lökte volna meg alulról. Nem borult fel, csak éppen annyira ingott meg, hogy elveszítettem az egyensúlyomat. Egy kéz kapott utánam, és visszabillentett a gondola belsejébe. Elterültem a nedves deszkán, és az ujjak lassan csúszni kezdtek a fogásomból.

Azt hiszem, kiáltottam. Megpróbáltam tartani, Isten a tanúm! De valami kitépte a kezemből.

*

Így történt, bár nem kell elhinnie. Nem, nem, tegye csak el a pénzt, barátom! A mese ingyen volt, a fuvarért meg majd később fizet. Majd az út végén. Hosszú ám az út a Giudeccán.

Ne aggódjon, a végén fizetni fog.

Czinkóczi Krisztina: A tudás ára

– Miért tetted ezt velem, Karina?

A kérdés üresen hullik a szoba csöndjébe. Egy kartondoboznyi feljegyzés, és egy napló: ez maradt nekem egykori legjobb barátnőm után. Évekkel ezelőtt láttam őt utoljára, egy kávéházi beszélgetés alkalmával.

A halálhír után két héttel felkeresett az ügyvédje. Azt mondta, Karina bevett a végrendeletébe, így hát elmentem a hagyatéki tárgyalásra. Azt gondoltam, egykori barátnőm néhány bizsut hagyott rám, esetleg a közös fényképeinket egyetemista korunkból. Valami kis kedvességet, amiről rá emlékezhetek.

Emlékeztem is a hosszú vonatúton, talán túl sokat is. Egy csenevész, bakancsos-szimatszatyros lányt láttam magam előtt, aki ijedt arccal bolyong a pécsi kampuszon. Ma már tudom, hiába hittem magam vagánynak, messziről látszott, hogy csak egy gólya vagyok, aki idecsöppent „Mucsáról”, és nem találja a helyét. Talán soha nem is találtam volna meg, ha nincs Karina.

A hagyatéki tárgyalásról hazafelé ismét sok időm volt az emlékezésre. Már a pályaudvaron felbontottam a gondosan leragasztott kartondobozt, és értetlenül túrtam a füzetek, mappák és magányos papírlapok közé. Találomra előhúztam egyet: képletek sorakoztak rajta gyöngybetűkkel. Egy másikon jegyzetekbe olvashattam bele, tele áthúzásokkal és nyilacskákkal, amelyek mindig egy felkiáltójeles mondathoz vezettek. Csak annyit értettem belőle, hogy a relativitáselmélethez van köze.

Mindig úgy gondoltam, Karina született zseni, az a fajta, aki valami furcsa véletlen folytán ösztönös érzékkel születik egy tudományterület iránt. Neki egy percig sem kellett azon gondolkodnia, hogy mi legyen; már kiskorában sorra nyerte a fizikaversenyeket.

De miért nem az egyik kollégájára hagyta ezeket a jegyzeteket, aki értené is, hogy mit tart a kezében? Akkoriban, pszichológushallgatóként én csak Karina miatt jártam be a természettudományi karra, és miatta próbáltam felfogni lelkesen előadott elméleteit. Igazából sosem értettem belőlük túl sokat, épp csak annyit, hogy biztos legyek benne, egyszer övé lesz a Nobel díj.

Mire a vonatom befutott a Keletibe, megtaláltam a doboz alján a naplót is, de csak otthon néztem bele. Az első dátum három évvel ezelőtti volt, a bejegyzések rendszertelenül követték egymást, néha hónapokat is kihagyott, máskor szinte naponta írt valamit. De ezt csak később figyeltem meg, a legelső felfedezésem egy időre minden mást kiszorított: az összes bejegyzés hozzám volt címezve.

Később rájöttem, hogy az utolsó találkozásunkkor kezdte el írni a naplót. Csak arra tudok gondolni, már akkor sejthette, hogy az élete hamarosan véget ér. Ez azonban olyan kérdéseket vet fel, amelyekkel félek szembenézni.

„Drága Illi!” – kezdődött a kis könyvecske első bejegyzése.

Milyen irigy voltam Karina egzotikus hangzású nevére! Nekem csak az Ilona jutott, amit gyűlöltem a tinédzserlázadás utolsó nagy hullámában. Az Ili becézést elviseltem. Karina ötlete volt, hogy ejtsük két l-el, és máris úgy hangzik, mintha köze sem lenne a vénkisasszonyosnak érzett Ilonához. Soha többé nem szólított máshogy. És soha többé nem szólított így senki más.

Ezt a becenevet olvasva futotta el a könny először a szememet. Nem sírtam, amikor megtudtam a halálhírét, és akkor sem, amikor senki nem hívott a temetésére – a munka miatt amúgy sem tudtam volna elmenni. De miközben olvastam Karina bejegyzéseit, pár oldalanként elbőgtem magam; hüppögő, rázkódó zokogással, amilyet talán fiatal lány koromban csináltam utoljára. Magam előtt láttam Karinát húsz évesen, ahogy áll a kampusz előtt, vagy a Széchényi téren ül egy padon, és nevet teli torokból, hátrahajtott fejjel, míg rövid, hollófekete haja a gallérját nem söpri.

Az első sírógörcs miatt ki kellett mennem a fürdőszobába, és percekig locsolni az arcomat hidegvízzel, mire úgy éreztem, folytatni tudom az olvasást.

„Biztosan emlékszel még a régi Széchényi tér legendájára.” – írta Karina a bejegyzésben. „Ott kezdődött minden.”

Ha Pécsre gondolok, mindig a Széchényi teret látom magam előtt. A régit, szökőkút és csobogó nélkül. Igazából nem volt több, csak egy kis zöld rész a szobor körül, és pár pad. Mi mégis imádtuk, talán a városi legenda miatt. Egyikünk sem emlékezett később, hogy kitől hallottunk róla először. A legenda szerint a Széchenyi tér kővágószőlősi, vörös homokkőburkolatának igen magas volt az urántartalma. Állítólag olyannyira, hogy a téren hasonló értékeket mértek, mint az egykori uránbánya közelében. A sugárzásnak furcsa módon pozitív hatást tulajdonítottak. Sok diák azt mesélte, hogy a téren nagyon könnyű tanulni, akár két óra alatt is fel lehet készülni egy nehéz vizsgára. A hitetleneknek azt hozták fel, hogy a sugárzástól gyorsabban olvad el a főtéren a hó, mint bárhol máshol a városban – várjuk csak ki a telet, majd meglátjuk! És persze minden mesélőnek volt olyan ismerőse, akinek sikerült egy szigorú tanár nehéz vizsgáját a téren való tanulással jelesre teljesíteni.

„Emlékszel, mit mondtam neked akkor?” – kérdezte Karina a bejegyzésben.

A megismerkedésünk napjára utalt, ami egy kiskocsmában végződött hajnaltájban. Karina nélkül nem mertem volna lemenni a végzősök törzshelyére, de ő rám nevetett azzal a teli szájas vigyorával, és rábeszélt, hogy vegyem csak fel a kölcsönbe kapott miniruhát, és nézzünk körül az éjszakában. Néha odacsapódtunk egy társasághoz, de többnyire csak magunkban ittunk és beszélgettünk. – Én úgy éreztem, a világon mindenről, ami igazán fontos, és még sosem tudtam megbeszélni senkivel. – Hajnali háromkor készülődtünk visszamenni a kollégiumba, amikor elcsíptük egy beszélgetés végét. A Széchényi tér legendájáról volt szó. Addigra már mindketten hallottunk róla, és kifelé menet Karina megjegyezte, hogy kíváncsi lenne, milyen sugárzás is van ott igazából.

„Csak nem hiszed, hogy tényleg sugároznak a tér kövei?” – kérdeztem meglepődve. Egy fizikushallgatótól maximum egy fanyar mosolyt vártam volna erre az elméletre.

„Az biztos, hogy nem uránium, de más sugárzások is vannak, nem csak a radioaktív" – válaszolta akkor Karina. „Az ilyen legendáknak szerintem mindig van valami kis valóságalapja.”

”Annyira örültem, amikor összeköltöztünk!” – írta Karina a folytatásban. „Soha nem volt még ilyen jó barátnőm, mint te voltál akkor. Azóta sem.”

Megint elpityeredtem, mint valami érzelgős drámakirálynő. Úgy tűnt, ez a könnyek éjszakája lesz. Felkapcsoltam az olvasólámpát, és bekucorodtam a kedvenc fotelomba a naplóval.

Talán akkor voltam életemben először igazán boldog, amikor beköltöztünk abba az egyszobás, lepukkant garzonba.

„De én nem árultam el, mire jöttem rá lassacskán” – folytatódott a következő oldalon a napló.

„Te pedig nem kérdezted, miért tanulok mindig a téren. Még akkor sem, amikor rábeszéltelek, hogy tanulj velem ott te is.”

Emlékszem, az a vizsgám jeles lett. Talán meg is eresztettem egy viccet a legendáról. És természetesen azt is észrevettem, hogy Karina előszeretettel tanul a téren. Kissé különösnek csak akkor kezdtem találni, amikor igazán beköszöntött a tél, és Karinát továbbra is sokszor láttam órákat tölteni a téren. Kis köröket róva sétált a hóesésben, és folyton le-föl húzgálta a kesztyűjét, hogy lapozhasson.

„Nézd, tényleg elolvad a hó!” – mutatta egyszer a vörös köveken megülő kásás latyakot.

Mosolyogtam ezen, de ő nem vette észre; tekintete a távolba révedt, gondolatban már egészen máshol járt. Legalábbis én ezt hittem.

„Persze tényleg volt érzékem a fizikához” – kezdődött az öt héttel későbbi bejegyzés, mintha abba sem hagyta volna a gondolatmenetet.

„A doktori iskola valószínűleg nem sikerült volna ilyen fényesen, de lett volna egy-két közepes publikáció. Ottmaradhattam volna tanítani. Kristóf biztosan jobban járt volna, és talán én is boldogabb lennék.”

Kristóf volt a legutolsó, akire emlékezni akartam. Harmadik év közepén még nekem udvarolt egy rövid ideig. Egészen addig, míg össze nem ismertettem Karinával. Nem mondhatnám, hogy elpártolása szíven ütött volna, de hogy Karina is érdeklődött Kristóf iránt – ez tényleg kissé féltékennyé tett.

„Neked nem lehet fogalmad a valós tehetségemről” – írta Karina –, „és talán el sem hiszed, hogy közel sem volt akkora, ami indokolta volna a sikereimet. De ez az igazság. Először magam sem akartam szembesülni vele. Letettem egy-két vizsgát próbaképpen úgy, hogy nem a téren tanultam. Akármennyit tanultam, nem lettek olyan jók… És az ötletekről még nem is írtam! Egy óra a téren a megfelelő helyen (az elsőt két hétig kerestem), és máris olyan ötletek jutottak az eszembe, amelyektől minden tanár elolvadt. Ilyen ötlet miatt lettem első helyezett az Országos Tudományos Diákköri Konferencián. És persze a diplomamunkámat és a mesterszakos felvételimet is hasonlónak köszönhetem. Vedd hozzá a többit is, a versenyeket, a nagy sikerű publikációkat, mindent, amit idáig elértem.”

Hitetlenkedve tettem le a kis könyvecskét. Próbáltam elfogulatlanul visszagondolni Karinára. Tényleg olyan rendkívüli zseni volt, mint amilyennek én láttam? Mit tudtam az egyetemet – a Széchenyi teret – megelőző Karináról?

És tényleg soha nem próbálta elmondani nekem? Vagy csak félresöpörtem szerénységnek hitt tiltakozásait… Talán nem voltam olyan jó barátnő, mint állítja. Olyan sok elvárás nehezedett rá; mindenki látni akarta valaminek. Ifjú zseninek, bombanőnek, éltanulónak. Ha tényleg a barátja lettem volna, és nem csak az egyik rajongója, akkor láttam volna az embert, akinek fájdalmai vannak. De én sem engedtem leszállni a piedesztálról, egy percre sem.

„Talán már érted, miért maradtam Pécsett” – írta Karina két lappal később. „Az után a katasztrofálisra sikerült nyári egyetem után úgy döntöttem, hogy megadom magam. Elég fiatal voltam ahhoz a felfuvalkodottsághoz, hogy csak egy kis illegális segítségnek lássam, mintha csak puskáznék. Mennyit nyaggatott az öreg Rónyai prof, hogy menjek külföldre továbbtanulni! Azt az állást az egyetem tudományos lapjánál a városhoz való „hűséges ragaszkodásom” miatt kaptam. Valahol vicces…

Már akkor is kutattam a Széchenyi tér titkát. Arra már rájöttem, hogy nem mindenkire hat egyformán a sugárzás, vannak teljesen immúnis egyedek is, és szuper-érzékenyek. Én az utóbbiak közé tartozom. Ezt a sugárzást (vagy talán jobb lenne energiamezőnek mondanom) még a hold állása is befolyásolta, sőt, egy kicsit a hőmérséklet is. Mindent leírtam a jegyzeteimben, neked elég annyit tudnod, hogy egy eddig ismeretlen, de korántsem egyedülálló jelenségről van szó. Akkor még csak sejtettem, mára biztosan tudom, hogy egyféle enyhe téridő-torzulás ez, ami különös hatással van az arra fogékony emberei elmére.

Elkezdtem kutatni a zsenik életét, az volt a tervem, hogy újabb hasonló helyekre találjak. Hiszen ami egyszer előfordult, annak máskor és máshol is elő kellett fordulnia. Szabályszerűséget kerestem, és később meg is találtam.”

Két hónapnyi kimaradás következett a naplóbejegyzésekben. Karina gyöngybetűi szálkásabbá, kevésbé gondosan formáltakká váltak, néhol kifutottak a margóra vagy a sorvezető alá. Úgy írt, mint aki nagyon siet, vagy fájdalmai vannak. Belelapozva láttam, hogy ez később egyre rosszabbodott. Összeszorult a torkom. Karina ekkor már komolyan beteg lehetett, talán kórházban, gyógyszerekkel teletömve írta ezeket a sorokat hozzám.

De én egyelőre képtelen voltam arra figyelni, amit írt. Nem érdekelt a felfedezése, sem pedig az, milyen szörnyűséget kell megtudnom. Csak az tudott érdekelni, hogy Karina nincs többé. És hogy szenvedett előtte, én pedig nem voltam mellette.

Tudtam, hogy ezek önző gondolatok, és csak magamat sajnáltam, amikor megint sírva fakadtam. De kellett egy kis idő, no meg egy pohárka konyak idegnyugtatónak, hogy legalább megpróbáljam kicsit másképp látni, és folytatni tudjam az olvasást.

„Drága Illi!

A mesterszak végén kezdtem el azon a mintán gondolkodni, ami nem nekem tűnt föl először a géniuszokkal kapcsolatban. Kétféle szabályszerűség kapcsolódik egybe – az a két momentum, ami minden kvantumfizikus számára egy és ugyanaz: a tér és az idő.

A zsenik gyakran találhatók egy helyen nagy számban. Eddig természetesnek vettük, hogy szellemi központok közelében megnő a számuk. Csak azt nem kérdezte senki, miért pont azok a (néha erre alkalmatlannak látszó) helyek lesznek szellemi központokká?

És itt az idő momentuma is, rögtön kétféleképpen: vannak kiugró periódusok, amikor a szellemi áttörések korszakát éljük. Ilyenkor akár többen is feltalálják ugyanazt, föllendül a művészet, a technológia. A szuper-érzékenyek persze meg is előzhetik a korukat. Most már kitalálhattad, hogy szerintem ennek a mezőnek a szabályos ciklusa áll a forradalmi időszakok mögött.

A másik idővel kapcsolatos dolog már kevésbé lelkesítő: annak ténye, hogy a zsenik ritkán hosszú életűek. Sokszor az átlagnál magasabb arányú korai halál, elmezavar, mentális, érzelmi és fizikai instabilitás jellemzi őket. Persze ennek egy része csak a megnövekedett stressz miatt van – ez a te szakterületed, hogy mitől még.

De ezt a faktort beleszámolva is jóval magasabb az arány, mint kellene. Mintha idő előtt elhasználódnának.”

Égett a szemem, de már sírni sem bírtam. Csak bámultam magam elé, és képtelennek éreztem magam a folytatásra. Legszívesebben azt is elfelejtettem volna, amit addig olvastam. De tudtam, hogy ez lehetetlen, soha többé nem gondolhatok ugyanúgy Karinára. És soha többé nem élhetem ugyanúgy tovább a saját kis életemet. Ezen a ponton ráébredtem, hogy miért álltak el a könnyeim. Sosem sírtam dühből.

Fölálltam, és addig járkáltam a kis lakásban körbe-körbe, míg csupasz lábam meg nem fájdult a padlón. Már éjfél is elmúlt, és azon gondolkoztam, hogy reggelre talán mindent más színben látnék, de mára igazán elég volt…

De nem bírtam becsapni magam, másnap találtam volna újabb kifogást, hogy miért ne olvassam tovább. Mindig is jó voltam a menekülésben. A kérdés az volt, szerettem-e Karinát annyira, hogy legalább a halála után meghallgassam, amit mondani akar nekem?

Sóhajtva visszaültem a fotelba.

„Idő!” – írta Karina három oldallal később. „Az energia-megmaradás törvénye egy általánosabb megmaradási elv része, amiben szerepet játszik az idő, és a tér három koordinátája: ez a négyesimpulzus. Ha a négyesimpulzus minden tagja egyensúlyban van, működik az energia-megmaradás törvénye. Megfordítva, ha kibillen az egyensúly, akkor az energia nem marad meg. Ha tehát egy olyan mezővel van dolgunk, amelyben megbomlik a téridő, akkor az energia elvész. De hová távozik? Sokat gondolkodtam ezen, és a szuperhúr-elmélet feltekeredett dimenziói lehetnek az egyetlen válasz. Talán emlékszel a beszélgetéseinkből ezekre az apró „extra” dimenziókra: valóban léteznek! Csak olyan parányiak, hogy kis számban észre sem vesszük őket vagy a hatásukat. Az a feltételezésem, hogy a téridő bizonyos pontjain megsűrűsödhetnek ezek a dimenziók, és erőteret vagy mezőt alkothatnak.

De mi történik azzal, aki nem csupán véletlenszerűen, alkalmilag tartózkodik ebben az erőtérben, hanem tudatosan keresi a megfelelő pontjait és alkalmas időpillanatait, a legsűrűbb részt: azt a teret, ahol nincs tér, és azt az időt, amikor nincs idő? Amikor elképzelhetetlen kicsi mértékben, de ezekben az extra-dimenziókban tartózkodik? Bizonyos mértékig tudom a választ, hiszen láthatom magamon. Ugyanakkor félek, hogy mi minden lehet még, amit nem is sejtek.

A Széchenyi téren valóban a kövekből árad ez a mező, és mint kutatásaim meggyőztek, ez minden esetben így működik, bár azt már megállapítottam, hogy nem a kőzet típusa a döntő, hanem inkább az elhelyezkedés. Hiába alakították át a teret nemrég, semmi nem változott.

Kezd meggyőződésemmé válni, hogy a régiek tudtak erről a mezőről. Sikerült megvizsgálnom a Stonehenge egy kis mintáját. Az egyiptomi piramisokból is könnyű volt egy darab követ szerezni, de a Húsvét szigeteki kőszobrok fogós feladat lesz. Néha persze vakvágányra futok, a vatikáni Szent Péter tér kövei például teljesen közönségesek.”

Zsongott a fejem, ahogy megpróbáltam Karina csapongó gondolatmenetét követni. Tényleg megfejtette a téridő titkát és megcáfolta az energia-megmaradás tételét is?

Nagyon gondosan újra elolvastam ezt a részt, és lassan valami mámoros, ugyanakkor jeges borzongás futott végig a gerincemen. Ilyen érzés lehet vad tigrist simogatni.

Már semmi pénzért nem hagytam volna abba az olvasást. Mohón továbblapoztam.

„A hatás természetesen nagyon gyenge, de így is több, mint amivel meg tudnánk birkózni. Amit egy ember, vagy akár egy társadalom el tud viselni. Legalábbis kezdem így látni. Az elmére gyakorolt hatás maradandó, ezt érezhetem magamon. Megváltoztatott. Éber álomban töltöm a mindennapjaim; hallucinációk, tévképzetek rabja lettem. Pontot tehetnék a legnagyobb tudományos vitákra, ugyanakkor képtelen lettem a normális éltre. Már nem értem, hogyan kell szeretni, sírni vagy nevetni. Elfelejtettem, mit kell felvenni egy munkaebédre. Nem zenét hallgatok, hanem matematikai képleteket. Az egészségi állapotom egyre romlik, és az orvosok nem tudják, mi lehet a baj. A kollégáim gyanakodva figyelnek. Abban sem vagyok biztos, hogy még összefüggően fogalmazok, csak remélni tudom, hogy megértesz, mert nem bírom elmagyarázni…

De már nem állhatok le. Mivé lennék a mező nélkül? Megmaradna az életem, ha feladnám a csodás tudományos karriert? Vagy már túl késő?

Úgy érzem, már nem tudnék másképp élni. De szembe kell néznem a következményekkel, a felfedezésem sorsával. Csak egy-két kollégám sejti, mit kutatok, de ez is elég volt ahhoz, hogy szárnyra kelljen a pletyka. Nemrég olyan szervezetek kerestek meg ajánlatukkal, amelyeknek a létezéséről sem tudtam. Egyelőre udvariasak, de ez nem fog így maradni, ha végképp elutasítom őket.

Akkor hibázok nagyobbat, ha eltitkolom, vagy ha megosztom? Mihez kezd majd az emberiség ilyen hatalommal és ilyen veszélyekkel?

Nem vagyok már ítélőképességem birtokában. Nem bírok dönteni. Félek a kollégáimtól, és elmartam magam mellől mindenki mást. Csak te maradtál meg nekem, de nyilván te sem vagy már ugyanaz, mint akinek én ismertelek. De senki máshoz nem fordulhatok, talán megteszed ezt nekem a barátságunk emlékére.”

Az egyre sürgetőbb éhség és szomjúság miatt kénytelen voltam kimenni, és állva bekapni pár falatot a konyhában, pedig a gyomrom remegett az izgatottságtól. Vagy talán a félelemtől, de leginkább mindkettőtől. Kezdtem felfogni Karina hagyatékának igazi súlyát. Ott van minden abban a kartondobozban! És ha jól sejtem, egyedül én tudok róla.

Magamba döntöttem egy pohár vizet is, és rohantam vissza a naplóhoz.

„Kifutok az időből, képletesen és szó szerint is” – folytatta Karina az utolsó teleírt lapon. „Hányszor kívánjuk: bárcsak megállna az idő! Ez a mező egy időutazás, az egyetlen lehetséges módon. Csakhogy még kis mértékben is rendkívül káros. Az idő gyermekei vagyunk, ez öl meg végül, de nélküle még csak el sem képzelhető az élet. Ha valaki egyszer teljesen kilépne a téridőből, abban a pillanatban megszűnne létezni. Legalábbis mint ember.

Az egyre sűrűbb és semmire sem jó kórházi kezelések legyengítenek. Ami a többit illeti, néha nem csak azt felejtem el, hol és mikor, de azt is, hogy ember vagyok. Az vagyok még? Remélem, nem fogalmazok túl zavarosan. Nincs már sok időm.

Drága kicsi Illi! Te kívülálló vagy, és az egyetlen, akiről biztosan tudom, hogy nem csak az esze, de a szíve is a helyén van.

Megkapod az összes ide kapcsolódó jegyzetemet. Minden mást megsemmisítettem, kitöröltem, ami csak kicsit is utal erre a kutatásomra. Végül is elbuktam, nem bírtam többet tenni. Kérlek, semmisítsd meg helyettem az összes jegyzetet!

Szeretettel, mindörökké a barátod

Karina”

– Miért tetted ezt velem, Karina?

A kérdés üresen hullik a szoba csöndjébe. Ez maradt nekem egykori legjobb barátnőm után: a tudás, és a vele járó felelősség nyomasztó terhe.

Mennyire bíztál és hittél bennem, jobban, mint én valaha is benned!

Hajnali kettő is elmúlt, de én már nem fogok aludni a könnyek éjszakáján. Azt várta tőlem, hogy majd én megteszem, amihez neki nem volt elég ereje. Van egy kis kandallóm, egy szál gyufa is elég lenne…

De én nem gyufát keresek, hanem a bőröndömet, miközben az életemen gondolkozom. Középszerű volt eddig, mint én magam.

Emlékszem egy rajzra a jegyzetekből, amit nem értettem, de most már tudom, hogy az új Széchenyi tér alaprajza volt. Piros kis ikszek voltak rajta bejelölve, és mellettük időpontok. Hely és idő. Bőven elérem a kora reggeli vonatot Pécsre.

A bőrönd kereke beakad a küszöbbe, de egy rántás, és kint vagyok a folyosón. Karina áll ott. A szemében téboly.

– Reméltem, hogy erősebb leszel, mint én voltam.

A szívem kihagy egy ütemet, nem bírok megszólalni, a jeges rémület szinte megfagyaszt.

– Nem, nem vagyok szellem – mondja Karina, miközben közelebb jön. – Nem haltam meg, és most már te sem fogsz. Soha.

Szédülök, a dolgok körülöttem remegni látszanak. Átlátok a lépcsőn, az alsó emelet egyre tisztábban dereng fel alóla.

– Ideát minden olyan más, majd meglátod – suttogja Karina, miközben a kezét nyújtja.

Végre feloldódik kicsit a görcsös rémület, a falig hátrálok, de nem érzem magam mögött. Félőrülten pillantok hátra: félig benne vagyok a falban!

– Hát nem ezt akartad, drága kicsi Illi? – vicsorog rám Karina.

Sikítva rúgom el magam, vissza a lakásba, a félrerúgott bőrönd pörögve csattan a parkettán. Mire a szobába érek, Karina már ott van, derékig áll ki a szőnyegből és emelkedik. Megbabonázva nézem, ahogy egyre több látszik belőle.

– Ha elégetted volna, most nem kéne ezt tennem – magyarázza szinte bocsánatkérően.

De a szeme mást mond. Ez itt nem az én Karinám, hanem egy őrült démon. Ösztönösen behunyom a szemem, nem bírom elviselni a látványát egykori barátnőm megcsúfolásának. De aztán erőt veszek magamon. Két lépéssel visszahátrálok a konyhába, egészen a nyitott ablakig. A kezem szilárd fát tapint, ahogy megmarkolom az ablakkeretet. Hála istennek szilárd. Az az izé még nincs elég közel, hogy átrántson magához abba szörnyű fél-létezésbe, melyből előjött.

– Ne makacskodj, Illi! – suhan felém, miközben a lába még mindig a padlóban van.

– Ne szólíts így! – kiáltom felé.

Aztán ugrom.

*
Az írásban alapként fellelhető négyesimpulzus, Noether-tétel, Határozatlansági elv, a Szuperhúr-elmélet extradimenziói, és Khun tudományos paradigmaváltása természetesen nem mondanak semmi olyasmit, hogy ezeknek bármi köze lenne vagy lehetne az energiamegmaradás vagy a téridő esetleges sérüléséhez. Ez a részlet csupán merő fikció, amiért valószínűleg nagylexikonnal vernének ki az összes természettudományi karról.