Máté Vera: Boszorkányok pedig nincsenek

Andrea fitten ébredt, szokása szerint kinézett az ablakon, ám a kezdődő ősz nyirkos hajnala azonnal elkergette a jókedvét, hirtelen minden porcikájában érezte az elmúlás első leheletét. Tudta, hogy a munkahét utolsó napja van, a borongós reggeltől mégis nehezen indult a napi rutin. Lefőzte a kávét majd automatikusan az ajtó fele vette az irányt, hogy felvegye a bedobott újságot a földről. Letette az asztalra a kávéja mellé. Kényelmesen elhelyezkedett, majd felemelte a napilapot és rámeredt. 2013. szeptember 13. péntek, Kornél napja – olvasta a szalagcím alatti kisbetűs információt.

Anyám, ma van Kori névnapja – jajdult fel benne a felismerés. Nem vettem neki semmit – lett úrrá rajta a pánik. Nem bánthatta meg Korit, olyat sose tenne; pedig az igazság az volt, hogy eszébe sem jutott egész héten, annyi dolga akadt.

Kori az unokatestvére volt, szinte egyidős vele. Egész gyerekkorukat együtt töltötték, egyiküknek sem született testvére.

Valamit nagyon gyorsan ki kell találnom – szaladt át villámként a felismerés az agyán. Ekkor vette észre a hirdetést az újság hátoldalán.

AKCIÓS SÉTAHAJÓKÁZÁS A TISZÁN, SZEZONVÉGI ÁRENGEDMÉNY!

Az apró betűs részből az is kiderült, hogy a mai nap az utolsó lehetőség. Felöltőzött, majd mielőtt munkába induláshoz kilépett volna az ajtón, tárcsázta Korit és elhívta hajózni.

− A Tiszára? Nem tudom, jó lesz-e. Ma délután Rékával találkoztam volna − felelte a fiú.

− Hiszen jöhet ő is! Légyszi, légyszi ez lenne a névnapi ajándékom neked! Igazán nem utasíthatod vissza!

− Végül is jó ötlet. Tudod, hogy utoljára a nagypapival voltunk együtt hajózni?

− Igen rémlik… Eleinte féltem, mert nem tudtam úszni, te meg folyton cikiztél miatta.

− Valahogy úgy volt. Akkor én már úszni tanultam, hogy jó vízilabdázó lehessek. .Azért tőlem mégiscsak megtanultál úszni!

− Az már igaz!

− Akkor megbeszélem Rékával.

− Oké! Meló után találkozzunk a hajókikötőben!

Andreának a munka végével egy csapásra elillant az őszies hangulata, és délutánra a nyárutó is kierőlködte magából a szeptemberi hajnal könnyeit. Pillanatoknak érezte csupán mire a kikötőhöz ért autójával.

Kori és a lány már várták. Munkaidő után már csak az utolsó délutáni hajóra tudtak felszállni. Andrea megvette a jegyeket és ajándékhoz méltóan átadta a jogosultnak.

− Isten éltessen, egy szem tesóm, neved napja alkalmából!

− Köszönjük – mondta az ünnepelt, és pár pillanat múlva már mehettek is fel az utószezonhoz mérten is üres hajóra. Szerencsére a büfé még működött.

− Nem is baj, ha csak ennyien leszünk legalább lesz bőven helyünk! − vigyorodott el Kornél, amikor látta, hogy Andreát mennyire lelombozza az emberek érdektelensége a hajózás iránt. Pedig az idő remek volt.

A hajó lustán indult neki a téli pihenő előtti, szezonzáró útjának. A kapitány, és a hajón minden apró csavar is, percre pontosan tudta a teendőjét. A nyári nyüzsgést felváltotta a természet valami hihetetlen nyugalma, amivel körülölelt mindent.

Andrea kávét rendelt mindenkinek, majd lassan kortyolva belefeledkeztek a táj szépségébe, és a napsugarak végső erőlködésébe. Néha előjött egy-egy gyerekkori emlék főleg a nagypapával együtt átélt hajózásról, de egyébként semmi sem zavarta meg a napot abban, hogy az idő múlásával karöltve elinduljon lefelé a horizonton.

Rékának tűnt fel először, hogy mintha hűvösödne a hőmérséklet, és a nap gyorsan rábólintva hirtelen erőtlenné vált. Jól esett felvenni a reggelről a táskában maradt kabátokat, hiszen a hajóút fele még vissza volt. A víz szinte vörösen izzott a lemenő nap gyenge fényétől, és Andrea mintha a parton is tűzcsóvákat látott volna. Nem lehet – gondolta, de határozottan látta a két, nem is, három tűzcsóvát. Eszébe ötlött, hogy talán gyerekek táboroznak a part menti fás területen. Ez némileg megnyugtatta, bár elkezdett fülelni, mert a látottak mellé mintha halk sikoltásokat is hallott volna.

− Ti is halljátok ezeket a hangokat? – kérdezte meg, mert úgy tűnt Kornél és Réka semmit sem érzékelnek az eseményekből.

− Nem! − válaszolta szinte egyszerre a szerelmes pár mindkét tagja.

Andrea nem tudta eldönteni, hogy ő hallucinál, vagy Rékáék feledkeztek annyira bele egymásba, hogy nem tűnik fel nekik. Ő viszont határozottan hallotta. Nem is egy ember sikolyát, férfiak, nők őregek fiatalok vegyesen. Éktelen keserves ordítozás valahonnan nagyon messziről, nagyon halkan. Látta, hogy Kornél és Réka kimondottan élvezik az utat, így többet nem akarta faggatni őket, mégiscsak a fiú névnapja volt. Felkelt és elindult a hajókorlát felé pont akkor, amikor odaértek ahhoz a helyhez ahol a tüzeket látta. Most is ott pislákoltak a messzeségben. Valahogy azt érezte a sikolyok neki kiáltanak, meg kell mentenie a kiabálókat. Ehhez viszont oda kell mennie. Maga sem tudta pontosan miért és hogyan, de egy határozott mozdulattal a mélybe vetette magát a hajóról.

A víz hidege sokként érte és észhez tért ugyan a pillanatnyi kábulatból, de hirtelen nem tudta megint hogyan kell úszni, pont, mint a legrosszabb gyerekkori félelmeiben. Vízzel telítődött kabátja horgonyként húzta a folyó alja felé. Szinte ugyanebben a pillanatban egy másik test csapódott be mellette a vízbe. Kornél volt az. Szerencsére vízilabdázóként valóban szédületesen úszott. Megragadta a lányt és kihúzta a partra. Viszonylag hamar magához tért és a fiú kérdésére, hogy mi történt, annyit felelt csak, hogy megcsúszott, ahogy egy kicsit jobban kihajolt a korláton. A látomásról és hallucinációról egy szó sem esett. Szerencsére már nem voltak messze a hajó végállomásától, így gyalog, kissé vacogva ugyan, de tíz perc alatt megérkeztek a kikötőbe, ahova a vízi jármű is már befutott. Ott még feltett pár kérdést a kapitány a balesettel kapcsolatban, majd miután meggyőződtek a lány épségéről elengedték őket.

− Még szerencse, hogy utánam ugrottál. Teljesen lebénultam, mintha elfelejtettem volna úszni!

− Az kizárt, az ember nem felejt el úszni! Biztos a sokk miatt volt.

− Még egyszer, köszi és bocs, hogy elszúrtam a névnapodat!

− Szóra sem érdemes! Rég úsztam ilyen jót – füllentette a fiú.

− Feljöttök hozzám egy teára? – invitálta még őket Andrea, de látta, rajtuk, ahogy egymást karolták, hogy estére már más programjuk lesz.

− Köszi, de azt hiszem, át kellene öltöznöm, utána meg már késő lesz.

− Jól van, még egyszer sok boldogságot! – köszönt el tőlük a lány miközben borzasztóan restellte a történteket.

− Majd hívlak!

Andrea csurom vizesen átfagyva érkezett a kocsijához. Mielőtt beült volna, műanyag zacskókat keresett a csomagtartóban, hogy ne vizezze össze a kocsiülést. Lassan elhelyezkedett, és elindult a hűvös, újra nyirkossá váló estében hazafele. Otthon megszabadult a cuppogó ruháktól, és forró fürdőt vett. Végig egész úton hazafele és a tus alatt is azon járt az esze vajon mi történhetett vele ma este, mert ha Kornél nem is, ő tudta, hogy nem véletlenül esett a vízbe.

Teát készített, és jó meleg pizsamába bújva leült az asztal mellé. A bögréje mellett ott volt még az újság, amit reggel csak átfutott miután észrevette, hogy ma van Kornél nap. Kinyitotta, és a második belső oldalon megakadt a szeme egy cikken. „Boszorkányok pedig nincsenek” hangzott a sokat sejtető cím, ami elmesélte, hogy a Tisza-part Boszorkány sziget nevű szakaszán 1728-ban elevenen megégettek hat férfit és hat nőt boszorkányság vádjával. Volt közöttük fiatal és öreg, nő és férfi is egyaránt. Három máglyát készítettek, amiket egyszerre gyújtottak meg. Ez volt állítólag Magyarország legnagyobb boszorkány üldözése a történelem során. A cikk írója elárult még egy mendemondát is, ami szerint minden olyan évben, amikor az ősz utolsó meleg napja péntek 13-ára esik, a máglyák újra lángra kapnak a lemenő nap fényétől és valakit a boszorkányok megpróbálnak magukkal ragadni a halálba. Persze ez teljes képtelenség, mert boszorkányok pedig nincsenek − fejezte be a cikket az írója.

Andrea pedig csak ült a széken maga elé meredve és nem tudta, hogy csak elsírja-e, vagy ordítsa az utolsó nyári éjszakába, hogy BOSZORKÁNYOK PEDIG NINCSENEK?

Első feladat: Csináld kecskével!

Avagy ami kiszivárgott az Akik még nem csinálták kecskével nagyon titkos csoportból - tizenegy megoldás az első feladatra az alábbi elkövetőktől (abc sorrend szerint, mivel minden nem szivárgott ki, mert mondom, hogy nagyon titkos csoport):.Anna Winkler, Berill Archer Malfoy, Christine Ardens, Craz, Jimmy Cartwright, Mab Tee, Máté Vera, Mészáros Gyula, Kristálysólyom, Pál Kitti, Stiga.

1.

Kecske, béka 

– Vidd innen!
– Hova vigyem? Az erkélyre? Megfordulni sem tud.
– Mit bánom én! Csak vidd innen.
– Most miért? Egész jópofa. Nézd, még kis szarva is van.
– Még neked is lehet, ha nem viszed innen ezt a dögöt! Aztán majd mekeghetsz.
– Semminek sem tudsz örülni. Ennél eredetibb ajándékot még sosem kaptunk.
– A bácsikád és az ő eredetisége! Hozott volna inkább hurkát, kolbászt. Azt legalább megehetnénk. Hm. Nem is rossz ötlet...
– Mit forgatsz a fejedben már megint, asszony?
– Együk meg.
– Micsoda?!
– Ne hőbörögj! A hús az hús. Ha éppen kecskéé hát kecskéé. Nézz rá, olyan négy-öt kilónyi biztosan lenne belőle.
– De hát ez még csak egy kis gida!
– Legalább porhanyós.
– Mióta vagy te ilyen szívtelen?
– Amióta nekem kell feltakarítanom a bogyóit. Meg lepucolnom a nyálát a cipőkről. Soroljam még?
– De hát ez csak egy kis gida, egy ma született bárány! Még alig kóstolt bele az életbe!
– Hát, most megtanulja, mi az élet rendje. Ő a kecskegida, mi meg Farkasék. Belekóstolunk.
– Én ugyan nem!
– Miért, hm? Hallottál már olyan mondást, hogy ajándék gidának ne nézd a húsát?
– Ne próbálj megdumálni! Nézz rá, hát nem aranyos a kis göbös lábaival? A kis szarvkezdeményeivel? Olyan ártatlanul néz...
– Persze, mert épp most lakott jól a függönnyel.
– Én ugyan nem ölöm meg. Ha meg akarod enni, majd te levágod.
– Még azzal is én vesződjek? Hát milyen férfi vagy te?
– Olyan, akinek van szíve, ellentétben egy bizonyos nőszeméllyel.
– Ha nem akarod megenni, akkor vidd le a játszótérre. Ha esik, majd bemegy a pingpongasztal alá, gaz meg van bőven, zabálhat.
– Hahh, hogy aztán ellopják nekem! Hát így kell bánni egy állattal? Egy kölyökkel? Egy ajándékkal? De figyelj, ha megnő, akkor majd lesz kecsketej, állítólag az egészséges.
– Ha megnő? Már most sincs neki elég hely! Nézd meg, mindjárt leesik a szekrény tetejéről!
– Mégis aggódsz érte?
– Aggódik a fene. De ha leesik, összetöri a dohányzóasztalt.
– Neked semmi sem jó. Lásd kivel van dolgod, és mert karácsony van: visszaviszem a bácsikámnak. De sosem fogja kiheverni ezt a sértést.
– Te se fogod kiheverni, ha ez a dög rád borítja a szekrényt. Vagy ha megrágja a kedvenc sportújságodat.
– Na, azt már nem! Hol a kocsikulcs?
– Megette.
– Azt is?! Megette az egyik papucsomat, elnézem. Megette az otthonkádat, nem érdekel, amúgy is ronda volt. De hogy a kocsikulcsot is?! Ezt már nem tűrhetem!
– Végre, egy kis határozottság!
– Ehh, sokra megyek vele! Nem a határozottság nyitja és indítja az autót.
– Hívd fel a bácsikád, ő majd elviszi.

– Megnyugodtál?
– Meg. De ma te takarítasz.
– Szegény kis jószág... Máris hiányzik.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Talán... tarthatnánk valamilyen állatot.
– Te!
– Valami kisebbet. Mondjuk, békát.
– Milyet?
– Kecskebékát.

2.

Egy kecske kellene

– Szasz Pistukám!
– Agyonisten Imrebá! Hogy vagyunk, hogy vagyunk?
– Ne is kérdezd Pistukám! Hol így, hol úgy. Tudod, az én koromban már... – legyintett. – De mongyad má', tucc-e eladó kecskét?
– Minek az magának Imrebá? – kérdezte István, miközben rátámaszkodott az ásónyélre. – Hát ott van a Rozi nem?
– Jaj Pistukám, ne is mondd! Ezek szerint még nem hallottad, hogy a Rozi kimútt? – mondta elcsukló hangon.
– Oszt mi lett vele, hogy kimúlt?
– Az úgy vót, ho' a minap kiengettük ide ja zerdőbe a kert mögé, had legelésszen kedvire – kezdett bele Imrebá. – Aztán gyöttek ezek az okos, tanútt ámberek a tanácstú...
– A városházáról Imrebá, városházáról – szakította félbe István. – Nincsen már tanács vagy huszonöt éve.
– Mindegyaz Pistukám, egyhülyeség! – mordult fel Imrebá. – De mondom a Rozit! Szóva gyüttek ezek a zemberek, oszt a' egyik mutatta ám, hogy melyik fákat kő kivágnyi. Én meg közbe' a kert végit ástam fő. Onnat tudom. Aztán a másik ámber, akiné meg ilyen brummpöffös fűrész vót...
– Motoros fűrész – helyesbített István.
– Egyhülyeség Pistukám! Szóval a fűrészes meg fogta a szerszámát, máminthogy a fűrészt, oszt szépen sorba kivágta a megjelőt fákat. A Rozi meg csak ott ugrabugrát ide-oda, hiába szóttam neki, hogy mennyen arrébb, mer' rádűl egy fa...
– És rádőlt?
– Dehogy! Több esze vót a Rozinak anná!
– Akkor mi lett vele?
– Belekötött a fűrészes ámberbe. Gondolom idegesítette a berregés.
– Az meg nekiment a fűrésszel?
– Frászkarikát! Az ippeg fát vágott. A Rozi nekiment háturul, a fűrész beszorút a fába, de csak amíg az rá nem dőt a fűrészesre.
– És meghalt?
– Ki?
– A fűrészes.
– Szerencsére nem, csak a lába tőrt el. De a Rozit azt be köllött vinni a' állatorvoshoz elaatatni.
– De miért? – értetlenkedett István.
– Aszonták, közveszélyes, meg emberi életeket veszélyeztet.
– Nahát, ez botrány Imrebá!
– Ez az Pistukám. Szóva' tucc-e eladó kecskét?

3.

- A fuvarlevelet!
- Tessék parancsolni!
- Kecskék, heh? A szagból mindjárt gondoltam, hogy nem parfümöt szállít.
- A fuvar az fuvar, meg kell élni valahogy.
- Ellenőrizzük a szállítmányt. Nyissa ki a hátsó rakodóajtót!
- Tőlem! De vigyázzanak hová lépnek!

- o -

- Kecskében? Meg vagy őrülve!
- Miért? Emberek is lenyelik, amikor a repülőn csempészik.
- Te hülye vagy!
- Most mi van? Úgy átcsúsztam az ellenőrzésen, mint a pinty.
- És hogy szeded ki a zacskókat, te ökör?
- Most mit kell sértegetni? Csak várnunk kell egy kicsit, kijönnek maguktól.
- És te fogsz a szarban turkálni?
- Hát... az én munkám csak a szállítás volt...
- Vazze, mindjárt összetöröm a képedet!
- Jól van, na! Segítek!
- És mi van, ha odabent kiszakadt a zacskó? Akkor hogyan szeded ki?
- Mit tudom én...! Majd megfejjük.
- Nem maradt egy csepp eszed sem! Szerinted mit szólna a főnök, ha a por helyett egy kanna tejet tennék elé?
- Nem szereti a kecsketejet?
- Te! Megütlek!
- Oké, oké, nyugi! Nem lehet kivonni belőle? A tejport is csinálják valahogy.
- Ha még egy szót szólsz, esküszöm hullazsákban visznek el! Nyomás a platóra, és le ne gyere az áru nélkül!

4.

– Drágám… – hörögte a férfi.
– Uhmm…
– Drágám! 
– Mi… van… már megint?!
– Az a kecske minket stíröl.
– Nem érdekel… hadd nézzen! Te meg csináld a dolgod!
– De… komolyan.
– Legalább lát valami szépet ma. Folytassuk!
– Jó, a te hófehér fenekedet lesi. Nekem mindegy.
– Oh, és kritikusan méregeti, vagy tetszik neki a látvány?
– Tényleg az az első gondolatod, hogy a kecske like-olja-e a segged?!
– Tudod, hogy felszedtem pár kilót, és ha hízok, rögtön a hátsómra megy a plusz. De ha a kecskének bejön, akkor…
– Asszony, légy észnél! Inkább ne akard, hogy bejöjjön neki!
– Uhmm, azt viszont jól érzem, hogy neked bejön a dolog?
– Végül is, szép formás, izmos lábai vannak.
– Lökött! Nah, folytasd!
– Szerintem ő is beszállna…
– Akkor igenis bejön neki a seggem! Hah!
– Egyre… furcsább szemekkel néz. Oh, csak ide ne jöjjön!
– Mindegy! Kecskével még úgysem csináltam.

5.

– Kedves gyermekem! Látom, mennyire szenvedsz, engedd, hogy jobbá tegyem az életed, teljesítem három kívánságod! – szólt a jótündér egy nagyon szomorú lányhoz.

– Köszönöm szépen jótündér! – válaszolt a lány, majd rövid gondolkodás után megszólalt. – Először is szeretnék kérni egy nagy halom káposztát. 

– Kívánságod számomra parancs! – mondta a tündér, furcsállva a különös vágyat.

A lány elégedetten nyugtázta, ahogy az udvart szép lassan ellepték a kisebb-nagyobb méretű zöldségek.

– Mi volna a második kívánságod?

– Szeretném, hogyha varázsolnál nekem még egy kis káposztát! – kérte a lány, miközben egy közeli kupacot méregetett.

– Ahogy óhajtod! – mondta a tündér még jobban megrökönyödve. 

Az udvaron tornyosuló káposzták halma pedig már lassacskán úgy tűnt, hogy keresztezi a felhők vándorútját.

– Köszönöm szépen! Utoljára azt kívánnám, hogy kérlek, változtass engem kecskévé!

A tündér szemöldöke az egekig szökött, de teljesítette a nem mindennapi kívánságot.

A lány boldogan él, hogyha még nem halt meg. A tündér pedig azóta sem érti a történteket.

6.

A lapok hallgatnak

Aladár belépett a homályos helyiségbe.
– Fáradjon beljebb, uram! Üljön az asztalhoz – hallatszott egy sejtelmes hang a szoba sötétjéből.
– Még sosem…
– Természetes, hogy furán érzi magát, de meglátja, minden kérdésre választ kap majd. Foglaljon helyet, máris kezdünk!
– Nem nagyon hiszek az ilyesmiben. – Aladár kényelmetlenül fészkelődött a székében.
Verona elővette a Tarot kártyáját, megkeverte a paklit, kirakott kilenc kártyát három sorba.
– Nos, uram, előbb a múltjáról fogok beszélni.
– Nem a jövőmről kéne?
– Arra is sort kerítünk. Aszongya: Magának nemrég volt egy párja, akit nagyon szeretett. Sok időt töltöttek együtt.
– Igen, ez igaz.
– Keresztnevének kezdőbetűje: G. Gabriella, Gertrúd…
– Gizike – csillant fel Aladár szeme.
A jósnő elkomorult.
– Gizike ugye nem tartozott a szép nők közé?
– Nekem ő volt a legszebb.
– A lapok azt mutatják, hogy nem tudott beszélni, csupán egy szót.
– Mégis mindent megértettem – sóhajtott a férfi.
Verona folytatta.
– A kedvese folyton fehér bundában járt.
– Szerettem a puha szőrét.
– És mintha baj lett volna a lábaival.
– Pontosan olyan lába volt, amilyen kellett! – horkant fel Aladár.
A jósnő elsápadt.
– A halál kártyája. Gizike már nem él, meggyilkolták!
A férfi nem válaszolt.
– Maga tette! – kiáltott fel Verona. – Elvágta a torkát, kivéreztette, kibelezte, megnyúzta, aztán megsütötte… és… megette? Milyen ember maga?
– Az átkozott megcsalt! Pedig én teljes szívemből szerettem! – kelt ki magából Aladár. – Etettem, itattam, gondoskodtam róla! Még a mezőn is együtt legeltünk! De neki az a faluvégi galád bak kellett, aki csak simán meghágta! És ő hagyta, sőt élvezte! Ezért megettem, hiába tejelt nekem.
– Maga egy kannibál! – torzult el a jósnő arca.
– Én nem eszek embert!
– Most vallotta be, hogy megsütötte Gizikét, ezért a pokolra jut!

– Higgye el nagyon megbántam! – sírta el magát Aladár. – Gizike az első nagy szerelmem volt, és mióta elment, se éjelem, se nappalom. Igen, bűnt követtem el, amikor megöltem őt, de most megesküszöm Önnek, mindenre, ami szent, hogy többé nem eszek kecskét!

7.

Esetlen kecske esete
− Mekk! − Mekk, kedves ezredes! − Ne mekegjen, kezdje!
− Feljelentem fekete fenegyereket! Eme keretben szerepel.
− He? Ezzel kezdje: Neve?
− Kecske Elek.
− Ellette?
− Kecske Etel.
− Merre?
− Szegeden.
− Neje?
− Egy.
− Neve!
− Eszter.
− Epekednek?
− Egy esztendeje.
− Gyerekek?
− Heten.
− Eset menete, helye?
− Egyszer este nejem hetet ellett. Remek gyerekek, egy se neveletlen…
− Kevesebb terefere! − Ez esetben jelentem, fekete fenegyerek gyerekeket, nejemet megette. − Ez kellemetlen. − Kellemetlen? Te szemtelen kecske ezredeske! − Ne vessen meg kedves Elek! Eme fenegyerek kellemetlen, de nem ehet kenyeret! − Nem ehet?? − Megbetegedne... − Megette nejem, gyerekeket, hetet. Elkeseredtem.
− Kezelhetetlen eset.
− Tenyered fekete! Kelletlen szegezem neked, fekete lebernyeged fenegyereket rejteget?
− Lehetetlen…
− Te etted meg nejem?!!
− Peches, esetlen kecske, megeszlek menten. Ezen e reggelen ezredest ettem, te meg desszert leszel nekem!
− Meeekk! Segedelmet!!

8.

– Tetszik?
– Nem tudom. Valami még hiányzik…
– Legyen hosszabb?
– Nem, így is hosszabb a kelleténél.
– Legyen alacsonyabb?
– Nem… – hümmögött. – Szakáll! Kell neki egy szakáll!
– Tessék, ott a szakáll. Így már jó?
– Nem tudom…
– Fordítsak még a szemén?
– Akkor meg olyan idétlenül nézne ki…
– Úgy hasonlítana a legjobban. – Hosszasan a másikra pillantott, aztán csettintett és lenézett. – Nézd! Nem is rossz!
– Szóval szerinted így hasonlít rám? Ilyen ocsmány vagyok?!
– Nem, ööö, én csak azt mondom…
– Persze, csak mert alacsony vagyok, tömzsi, szőrös, és a szemem úgy áll, mintha le akarna mászni az arcomról, már rögtön így nézek ki! – Az állatra bökött. – Te gúnyolsz engem! – fordult vissza a vele szemben állóhoz.
– Én? Dehogy gúnyollak! – Rövid szünetet tartott. – Ellenben ez az állat az enyémeket! – lemutatott a – kissé esetlen – lényre. – Ha elfogadod, a világon senki sem fogja érteni őt és a fajtáját, minden szavuk egyetlen hangnak tetszik majd, gondold el, mi mindent kigúnyolhatnak együtt! Sőt, hatalmuk lesz az enyémek felett, mert adnak nekik tejet, tőlük függ majd egy csomó élet!
– És akkor én cserébe ezért az izéért fogjam vissza magam? Ennél még a rombolásnak is több értelme van!
– Úgy egyeztünk meg, te kapsz valami hozzád hasonlót odalentre, és cserébe nem pusztítod el azt, amit én vittem le. Tök jól megélnek majd együtt, hasznosak lesznek egymásnak.
– Hát nem tudom… tényleg ennyire csúnya vagyok? – kérdezte bizonytalanul, halkan.
– Tényleg. De nem is az a dolgod, hogy szép légy! Na. Kell az állat, vagy nem?
– Jó, jó, de akkor legalább egy normális nevet adjunk neki!
– Rendben. Hogy is hívják a leghűségesebb szolgáidat?
– Kecses és Becses. Az egyik ért a lelkek kíméletes kárhoztatásához, a másik hűségesen őrzi a tüzet már vagy ezer éve.
– Akkor legyen… Kecses és Becses… legyen kebe… becske… nem-nem, kecske! Igen, így fogjuk hívni. Ezzel még a szolgáidnak is állítunk egy hosszú életű emléket. Áll az alku?
– Egyáltalán nem pusztíthatok?
Pillanatnyi csend következett.
– Na jó, egy kicsit, de utána visszaáll a rend és burjánzik az élet néhány millió évig. A pusztítást meg rám kenheted.
– Hm… végül is, méltányos ajánlat. A következő csapásig meg csak kibírom valahogy azt a pármillió évet!
– Remek! Akkor viszem a kecskét és szólok Noénak.

9.

– Te, Jani komám, mondd csak, hogy udvarolsz az asszonynak? Az enyém mindig olyan mufurc, mire hazaérek a munkából, sosincs kedve „ahhoz”. 
– No, idefigyelj komám! Amikor hazaérek, odaszólok neki: „Asszony, készítsd a kecskét!” Na, aztán mindig megkérdi: „Milyen kecskét?” Akkor azt mondom: „Hát azt a gömbölyű fenekecskét!” Próbáld csak ki komám, meglátod, működik az!

***

– Asszony, fejd meg a kecskét!
– Már megfejtem! Hol a picsába csavarogtál eddig? Már megint a kocsmába' voltál?
– Ott, az istenit! De most vissza is megyek, és úgy szájba vágom a Jani komámat, hogy egy hétig tejrül álmodik!
– Aztán miért?
– Mert ha rá hallgatok, akkor sose látom a „kecskét”! – kacsintott mégis az asszonyra.
– Ott van az ólban, mi ütött tebeléd? Jól berúgtál, már megint, félrebeszélsz!
– Csak szeretném azt a „kecskét”! – közeledett az asszonyhoz.
– Te, perverz disznó, hát már erre fanyalodnál? Szégyelld magad!
– De a Jani azt mondta, hogy jó lesz a „kecske”! – emelte fel a hangját.
– Undorító férfiak!
– Hülye nők! – vágott vissza.
– Most meg hová mész?
– Vissza a kocsmába, megnézem, hogy ott van-e még a Jani!
– Minek?
– Mert ha ott van még, akkor elmegyek hozzájuk, megfogom a Marcsát, oszt megnézem a „kecskéjét”.
– Milyen kecskéjét?
– Háhá, na végre már! Hát, azt a gömbölyű fenekecskéjét!

10.

A bosszorgány, a macska és a kecske

Bang, bang, BANG…

– Mi a jó… ki dörömböl itt hajnal kettőkor?

– Én vagyok az! Engedj be! – hallatszott az ajtó túloldaláról.

– Az nem lehet, én én vagyok, nem te! – túrtam bele értetlenül kócos hajamba.

– Craz vagyok, te hülye! – érkezett a kielégítő magyarázat.

– Bocsi, az agyam nem fog reggel kilenc előtt, főleg, hogy előbb még aludtam.

– Eresszél már be, bajban vagyok! – türelmetlenkedett Craz.

– Gondolom, mert egészen hosszú mondatokat használsz. Na jól van, nyitom már, gyere!

– Üldöznek – dőlt az előszobafalnak Craz, miután becsuktam mögötte az ajtót.

– Kicsodák és miért? – faggattam kisandítva a kukucskálón: sehol senki.

– Boszorkány, macska miatt – válaszolta Craz a szokott bőbeszédűségével.

– Ha nem fejted ki bővebben, kiteszlek! – meredtem rá szúrósan.

– El akartam kapni egy macskát.

– És? – faggattam rosszat sejtve. Tudtam, hogy viszonyul kerge barátom a macskákhoz: leginkább a tányér felől.

– Megszívtam, egy boszorkányé volt a cica.

– Ezt meg honnan tudod?

Craz felém villantotta monalisa-mosolyát, mielőtt válaszolt:

– Rá volt írva a pólójára keresztbe, hogy „bosszorgány”.

– Így, rosszul? – hitetlenkedtem.

– Nem volt időm jól megnézni – vált el a faltól Craz, akár ágtól az elsárgult levél.

– Ha összerogysz, nem bírlak megemelni! – méltatlankodtam, miközben megpróbáltam megtámasztani.

– Jól vagyok – érkezett a nem túl meggyőző válasz.

– Fura a szemed – rémüldöztem. – Mi a frász van veled?

– A bosszorgány utánam lőtt egy átkot. Nem talált.

– De mégis talált, mert sárgás lett a szemed.

– Biztos a pálinka – próbálta Craz az idült alkoholizmussal elbagatellizálni a problémát.

– De nem a fehérje, hanem az írisz kezd sárga lenni!

– Dehogy! – legyintett.

– A kezed is fura – állapítottam meg, elkapva méretes mancsát. – A körmök megvastagodtak és elszíneződtek. És mindig ilyen szőrös voltál?

– Ja. Mindig.

– És mindig hosszú és tarka volt a szőröd? – érdeklődtem tovább.

– Francba – foglalta össze a helyzetet Craz.

– Gyere! – igyekeztem beljebb támogatni megátkozott barátomat. – Majd csak kisütünk valamit.

– De nem macskát – sóhajtott Craz, miközben betámolyogtunk a szobába.

– Van egy pár ráolvasásom átok ellen, mindjárt hozom, ne mozdulj!

– Meg – halottam még mögülem, miközben átrohantam a hálóba. Nem törődtem vele, és csak később jöttem rá, hogy nem jól hallottam.

– Itt is van – toppantam be a szobába jó pár perc elteltével. – Hé, Craz, hová tűntél?

– Mekk! – érkezett a válasz a kanapé mögül.

A könyv hangos puffanással esett ki a kezemből, mire Craz érdeklődve kikukucskált. Jól sejtettem, az átok beteljesült.

– Itt már nincs mit tenni – sóhajtottam.

Craz közelebb jött, és megszaglászta a könyvet.

– Hibavaló – intetem le. – Hé, mit csinálsz? Az nem ennivaló!

– Mekk! – ellenkezett Craz.

– Azt hiszem, van egy kis káposzta a hűtőben – sóhajtottam fáradtan.

11.

Az első kecske

– Én még sosem csináltam kecskével!

– Nyugi, nem lesz semmi baj.

– De mi lesz, ha elrontom?

– Ezt nem lehet elrontani.

– Te sokszor csináltad már?

– Persze. Kecskével, kakassal, tehénnel, macskával, mikor mit sikerült szerezni hozzá.

– És mindig ugyanúgy?

– Naná. Nincs nagy különbség egy macska és egy kecske között.

– Így jó lesz? – kérdezte, miközben óvatosan, de eltökélten közelebb húzódott a megkötözött kecskéhez.

– Állj egy kicsit még közelebb hozzá, és próbáld nagyobb erővel, mint egy macskánál, hogy kellőképpen hatoljon a húsba. Látod, ebből a szögből egy erőteljes mozdulattal pont eléred a kecske gé pontját.

– Mi az a gé pont? – vonta össze szemöldökét a lány, mert egy gé pontról már tudott, de gyanús volt, hogy ez nem az.

– Hát a szíve csücskénél a gémóver pont. Ha a kés hegye eléri, a kontaktméreg egy pillanat alatt végez vele.

– Kontaktméreg?

– Nyugi, ötven fok felett azonnal lebomlik.

– Biztos?

– Persze.

– És utána?

– Ha az állat lelke eltávozik, a Másnaposság istene elfogadja az áldozatot, és telíti a kecske húsát vitaminokkal és különféle ásványi anyagokkal, amitől még jobb íze is lesz, nem csak gyógyító hatása.

– Az tök jó! – lelkendezett a lány.

– Este pedig olyan paprikás kecskét főzök belőle, hogy mind a tíz ujjadat megnyalod utána. Sőt, ha malacul eszel, és a kaja lecsöpög a jobb lábad nagyujjára, akkor azt is megnyalod, és úgy már tizenegy.

Máté Vera: Ikerhatás

Budapesti lakásukban még jóval napfelkelte előtt erős fejfájással ébredt Anikó. Felült az ágyban, majd a mellette fekvő Péterre nézett. Ő még javában aludt. Az ablakon beszűrődő városi neonfény jobban bántotta a szemét, mint máskor.  Korán volt, a lányt is csak a gyötrő fájdalom riasztotta fel, az ébresztőóra csendben mutatta az időt, 4:33.  Egyszerre fájt a feje és a mellkasa, lüktetettek a végtagjai. Határozottan emlékezett rá, hogy valami rosszat álmodott, de nem tudta mit. Ivott egy pohár vizet, majd visszafeküdt, és megpróbált újra elaludni. Meglepően hamar álomba merült. Idegszálainak zsibbadt, hajnali reflexiójaként ismét egy másik világba csöppent. Vér- és klórszagot érzett, világítótestek tompa búgása zümmögött a fülében. A szemét csak résnyire tudta ugyan kinyitni, de a körülötte levő zöldruhások sürgölődéséből pontosan tudta, hogy egy kórházban van, méghozzá egy műtőasztalon. Az operáció éppen véget ért, az orvos jegyzőkönyvbe diktálta az eseményeket.

 Először nem értette, mintha latin és angol keveréke lenne a hallott beszéd – tűnődött magában. Biztos hivatalos orvosi nyelv − gondolta. Halovány angol és latin tudása révén nem minden kifejezést ismert, és néha csak szófoszlányokat tudott elkapni az őrjítő hasogatástól, amit testszerte érzett. A lényeget viszont így is felfogta.

– Huszonkilenc éves nőbeteg. Közúti autóbalesetből kifolyólag érkezett osztályunkra – kezdte az orvos, majd hosszasan sorolta a sérüléseket és az ellátásuk módját. – Agyi tevékenység minimális, a műtét vége tizenkettő óra harminchárom perc – hangzott a beavatkozást lezáró dokumentáció befejezése.

Anikó meglepődött, mintha rémlett volna az emlékeiben nagyon messze kavarogva valami. Az álombéli jelenben pedig nem tudta felidézni, hogy mi történt vele, csak ugyanazt az éles fájdalmat érezte, ami hajnal óta kínozta.

Kitolták az osztályra, ahol beöltözött, vadidegen emberek vették körül. Viselkedésükből ítélve rokonoknak, barátoknak tűntek, de csak a szemüket látta. Senkit sem ismert fel közülük. Ekkor szőke kislány lépett az ágyához. Ahogy ránézett, egy kedves, aggódó szempár pillantott vissza rá. Nagyon sokszor látta ezt a tekintetet egy régi fényképen, ami gyerekkorából maradt meg. Az édesanyját juttatta eszébe. A szeme alatt végig húzódó barázda egyértelműen őrá emlékeztette. Nem tudta mire vélni a dolgot. Próbált volna megszólalni, de rá kellett jönnie, hogy a szájában levő csövek miatt ez képtelenség. Emelni akarta a karját, de a kisujja sem mozdult. Lebénultam − állapította meg magában. Ekkor megszólalt a vekker, és ő a legelső nyikkanására végre ott tudta hagyni ezt a rémálmot.  Ahogy eltávolodott az ismeretlenből, a magasból visszatekintett az ágyon fekvőre. Minden kétséget kizáróan megállapította, hogy csakugyan ő fekszik ott, csak picit máshogy nézett ki. A haja feketén göndörödött, az alkata pedig kerekebbnek látszott, de ő volt, és ez nagyon megrémisztette. Az óra sokadik ricsajára Péter is feltápászkodott, és meglepetten pislogott Anikóra, hogy miért ül már az ágyban meredten maga elé bámulva.

− Mi a baj szívem?

− Semmi, csak rosszul aludtam, és úgy érzem magam, mintha éjjel bokszmeccsem lett volna − mondta. Az álomról annak abszurdsága miatt erősen hallgatott.

− Biztos front van – nyugtázta Péter, miközben kisimított egy szőke, egyenes tincset felesége homlokából.

Az éjjeli borzalom egész nap végigkísérte Anikót. Sehogy sem akart kimenni a fejéből az átélt szituáció. Sohasem hitt a babonaságokban, de annyira valóságosnak érezte az álmában történteket, hogy nem tudta túltenni magát rajta. Amire véget ért a nap, már teljesen kimerült tőle. Otthon gyors vacsora, és fürdés után tíz órakor már ágyba bújt, amit egyelőre Péter is megértően fogadott, hiszen tudta, hogy milyen rosszul aludt előző éjjel.

Ahogy bezáródott Anikó szeme, már húzta is valami messzire, egészen addig, amíg fel nem ismerte a kórház émelyítően fülledt szagát. Még mindig az ágyon feküdt. Torkát már nem feszítette tubus, a lélegzetvétel mégis nagyon nehézére esett, de ment egyedül is. Ez örömmel töltötte el. Hátha beszélni is tudok − gondolta, de az ajka egyelőre nem mozdult. Nem tudta eldönteni, hogy a feje vagy a mellkasa fáj-e jobban, vagy az, hogy a tegnapi kislány nincs a szobában. A falon levő óra 6:11-et mutatott. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy nővérke lépett be rajta. Elkezdődött a napi rutin. Testének adatait számítógép rögzítette, így nem kellett külön vérnyomást vagy lázat mérni nála, de tisztálkodni igen. A hölgy kiskocsin magával hozta az előkészített mosakodó eszközöket, majd egy mozdulattal lekapta róla a lepedőszerű takarót, és elkezdte egy szivaccsal sikálni. Mintha valamit karattyolt volna közben, de nem értette. Először azt hitte, a kábasága miatt. Majd kezdett rájönni, hogy nem magyarul beszél. Talán angol − tűnődött, de a tisztálkodás fájdalma visszazökkentette az álombéli valóságba. A langyos víz jól esett neki, bőre viszont még így is égett, és a szivacs, mint ezernyi tüske bökte a testét. Ezzel egyidőben tudatosult benne, hogy a lepel alatt valóban meztelen. Szólt volna, hogy − Hé, egy kicsit finomabban!, de hiába erőlködött, hogy valamelyik izma megmozduljon, nem ment.  Egy pillanatig úgy tűnt, valamit mégiscsak érez a karjában, ám hamar rá kellett jönnie, az érintés máshonnan jön. Valaki finoman simogatja azt, majd a derekát és a haját, pedig a szobában az ápolónőn és rajta kívül senki sem tartózkodott. A fájdalmat valami más, bizsergető érzés váltotta fel. A következő pillanatban már valós otthona édes illatát és hús-vér férje enyhén borostás arcát érezte magán. Távolodtában még megakadt a szeme egy kórtermi feliraton. Nem értette ugyan mit jelent, de az ismerős kötőszavakból és segédigékből biztosra vette, hogy angol. Egy pillanat alatt visszatért a hálószobába, messze hagyva a kórházi gondokat, átadva magát egy sokkal kellemesebb puhán követelőző vágynak.  Aznap éjjel már nem álmodott többet titokzatos idegen énjével.

Következő nap Péter üzleti útra ment és nem aludt otthon. Anikó nem is tudta, hogy várja-e az estét, vagy inkább féljen tőle. Filmnézés közben szenderedett el. Egy darabig még hallotta a tévében zajló párbeszédet, de egyre inkább úgy tűnt, hogy közvetlenül mellette beszélgetnek, majd megérkezett az a fránya kórházillat is. Többen álltak körülötte. Hallotta, hogy a kislány ott követelőzik a felnőttek között. Ez legalább gondolatban örömmel töltötte el.

– Az anyukámat akarom! Engedjetek oda az anyukámhoz! – kiabálta, majd egy határozott mozdulattal kitépte magát a karjukból, és letelepedett az ágy mellé. Megfogta Anikó kezét, és gyengén megrázta.

– Anya, anya, kelj már fel, és gyere haza, légyszi, légyszi! – szinte már könyörgött. Odalépett mellé egy Anikó számára teljesen ismeretlen férfi. Megfogta a kislány, majd Anikó kezét. Szomorúan a gyerekre nézett.

– Kincsem, lehet, hogy anyu soha sem jön velünk többet haza. − Ahogy ezeket a szavakat kimondta, egy könnycsepp jelent meg napbarnított markáns arcvonásain. Anikó pedig határozottan érezte, hogy mennyire izzad a tenyere.

− De apa! Anyának haza kell jönnie! Holnap lesz a szülinapom! – Olyan magától értetődően mondta a kislány, hogy Anikó szíve majd beleszakadt. Ekkor gondolt bele először, hogy ez a pöttöm gyerek valóban az övé lenne? Nem értette a dolgot. Neki még nincs is gyereke. Eleinte azt gondolta az álomról, hogy talán a jövőt jelzi előre, de ezt a pasast még életében nem látta, ez nem lehet az ő férje. Nem volt rosszképű, de Pétert sohasem hagyná el. Valami itt nagyon nem stimmel − gondolta. Ahogy feküdt az ágyon, és nézte a kislányt meg a férfit, olyan erős együttérzés lett úrrá rajta, hogy össze kellett minden energiáját szednie, mert meg AKART szólalni. Mintha valami belülről noszogatta volna: meg kell vigasztalni a kislányt. Ahogy erőlködött, először az ujjai rándultak meg. Fájt, rettenetesen fájt neki minden mozdulat, de kibírta, mert ez a kislány olyan volt neki, mintha az édesanyját kapta volna vissza. Következőre azt érezte, hogy bőséges levegő árasztja el a tüdejét friss, hűvös oxigénnel. Így már tud szavakat formálni. Küzdött. Minden egyes centiért maratont futott. A kezének rezdüléseit apa és lánya egyaránt észrevette, csodálattal nézték csücsörödő száját. Anikó pedig bajban volt, nem tudta a kislány nevét. Az apja kincsemnek szólította, talán az is megteszi − gondolta. Nekiveselkedett és a szó, majd a szavak lassan, nagyon lassan elkezdtek formát ölteni.

− Kincsem…, sajnálom, hogy… nem lehetek holnap ott veled… Apa mindent előkészít majd. Az ajándékod a cukrászdában fog várni téged – mondta, pedig ő sem tudta miért kell ezt mondania.

 − Nagyon szeretlek titeket. Nőj nagyra életem! − Ránézett a férfira félig nyitott szemmel, és csak annyit suttogott, hogy – Rob, vigyázz nagyon Katie-re!

 Hirtelen vágott az agyába a mellette állók neve, hogy honnan jött a felismerés nem tudta, de valahonnan belülről tört elő. Ahogy kinyögte a szavakat, újra mozdulatlanná erőtlenedett a teste. A fájdalmat is egyre kevésbé érezte, és azonnal azon járt az esze, hogy honnan tudja mégis a nevüket. Mi a csuda köze van neki hozzájuk? Rob és Katie angolok, de mégis magyarul beszélnek?

Ahogy ezen töprengett, egyszer csak nagy felfordulás kerekedett a kórteremben. Először mindenkit kiküldtek, majd orvosok és nővérek lepték el a szobát. Ekkor vette észre, hogy már percek óta felülről szemléli az eseményeket. Látta, ahogy ellaposodik, majd kiegyenesedik a monitoron a szívritmust jelző vonal. Injekciókat kapott, majd megpróbálták újraéleszteni, de ő már semmit nem érzett az egészből.

− A halál beállta tizenegy óra huszonnégy perc − hangzott a tárgyilagos, de megtört ténymegállapítás.

Észrevette az üvegfalon át leskelődő, ijedt Rob-ot, majd látta, amint egy hölgy elviszi Katie-t. Pár perc múlva a szoba elcsendesedett, a gépeket lekapcsolták, majd jött egy másik ápoló, és lepedővel letakarta elernyedt testét. Annyira elszörnyedt az álombéli eseményeken, hogy felriadt. Teste úszott a vízben, karján még érezte Rob izzadt tenyerét, és Katie ijedt szorítását.

− Teljesen meg fogok bolondulni – futott át az agyán a gondolat.

Másnap naphosszat törte a fejét, de nem talált rá magyarázatot. A munkahelyén is megjegyezték a kollegái, hogy mintha máshol járna lélekben. Az este eseménytelenül zajlott. Péter karjai között aludt el, többet nem álmodott sem Robról, sem Katie-ről. Már az utolsó, kórházban töltött álomnap után is erősen érezte, hogy valahol legbelül elvesztett valamit, valamivel kevesebb lett. Végezetül egyik éjjel édesanyja jelent meg, csak egy pillanatra illúzióként, és megköszönte, amit tett. Anikó nem tudta mi lehet az, ami köszönetre méltó, és egy pár nap múlva már kezdte is elfelejteni a dolgot, mint ahogy a rossz álmokat szívesen hagyja el az ember. Péterrel végül nem is beszélt róla.

Közel két héttel később kapott egy levelet Sydney-ből. Nagy boríték volt, benne egy kézzel írt és egy hivatalos levél.

Tisztelt Molnár Anikó!

Fájdalommal értesítjük, hogy

MOLNÁR JÚLIA

szeretett feleség és szerető édesanya

2013. szeptember 08-án

huszonkilenc éves korában súlyos baleseti sérülések következtében elhunyt. A mellékelt hivatalos okirat bizonyítja, hogy önök testvérek voltak, amely tényre számunkra is csak halálát követően derült fény. A temetés már megtörtént. Ha le szeretné róni kegyeletét,

a mellékletben talál két retúr repülőjegyet Sydney-be.

Tisztelettel: Robert & Katie Tóth.

Anikónak le kellett ülnie, hogy össze ne essen döbbenetében. Feltépte a hivatalos iratot is, miszerint valóban volt egy testvére. Azt tudta, hogy a szülei fiatalon meghaltak, és őt korán örökbe adták, hiszen eleinte otthonban nevelkedett. Édesanyjáról egyetlen mosolygós fényképe maradt csak. Azt viszont senki sem mondta, hogy van egy testvére, aki az adatai alapján hajszálra egyidős vele. Tehát a férje Rob… a lánya Katie − egyszerűen megrémült a felismeréstől. Tudta, hogy Péterrel beszélnie kell a történtekről. Este vacsora után belevágott mondandójába. Mindent elmesélt az átélt álmokról. Péter miután meghallgatta, csak annyit mondott − Holnap csomagolunk, és megyünk Sydney-be. A végére járunk ennek az ügynek. − Anikó titkon pont erre számított. Péter döntései mindig hajszálra az ő elvárásait tükrözték, talán ezért is szerette annyira.

Másnap mind a ketten, családi okokra hivatkozva szabadságot vettek ki, majd utánanéztek az utazási lehetőségeknek, és villámgyorsan bepakoltak. Indulás előtt küldtek még egy e-mailt a Robert által levélben meghagyott címre az érkezésükről, de igazából nem remélte, hogy várni fogja őket valaki. A gép 18:50-kor indult, és két átszállással, több mint egy napos út végén az esti órákban landoltak a Kingsford Smith repülőtéren Sydney-ben. Amint végeztek a kiszállással, a taxiállomás felé vették az irányt. Mielőtt odaérhettek volna, a bejárattal szemben Péter megpillantott egy férfit nem túl nagy, rögtönzött táblával a kezében, rajta Anikó Molnár felirattal. Ahogy felesége is odanézett, napsütötte markáns arcáról azonnal felismerte Robot. Kislány ugrált a közelében rakoncátlanul göndörödő szőke fürtökkel és Anikó édesanyjának vonásaival. Irányt váltottak, és odaérve legnagyobb megkönnyebbülésükre kiderült, hogy mind a ketten nem csak kicsit, hanem tökéletesen tudnak magyarul.

Már a Robertékhez vezető úton is sokat beszéltek Júliáról, Anikó pedig roppant kellemetlenül érezte magát, mert Katie is és az apja is szinte le sem vette róla a tekintetét. Újdonsült sógora észrevette magát, majd igyekezett bocsánatot kérni.

− Nem akarunk zavarba hozni, félre ne értsd, de annyira hasonlítasz Julcsira, hogy megdöbbentő!

A kislány csak hallgatott mellette a hátsó ülésen. Nagy sokára ránézett Anikóra és halkan, de határozottan megkérdezte.

− Anya, most meddig fogsz másik nénit játszani? Gyere inkább haza! – mondta, és Anikónak elszorult a szíve, mert el sem tudta képzelni, hogy fogja ez a kicsi lány megérteni, hogy ő nem az anyukája.

A házban szembetűnő gyász honolt. Mindenhol friss virágok, félig leégett gyertyák, és fényképek emlékeztettek a szomorúságra. Júlia képei, aki pont úgy nézett ki, mint Anikó egy kicsit gömbölyűbben, feketére festett, vasalatlanul hullámos hajjal. Ő már ismerte álmából. Talán jobban, mint bárki más. Érezte utolsó fájdalmait, tudta, hogy mennyire el akart búcsúzni a szeretteitől. Ekkor véletlenül a faliórára nézett, majd a karján levőre, amin még nem állította át az otthoni időt. Pont nyolc órával járt előrébb a falon levő.  Ugyanúgy, mint ahogy az álmában hallott és látott idő is nyolc órával járt előrébb a budapestinél. Egyre határozottabban tudta, hogy ő tette meg helyette, ő segített elbúcsúzni Julcsinak. Szívesen megkérdezte volna Robertet a szülinapi buliról, hogy teljes bizonyosságot nyerjen, de nem volt szükséges feszegetni a nyilvánvalót. Nem szólt hát egy szót sem az előzményekről, és Pétert is arra kérte, hallgasson, éppen elég a férfinak, hogy elveszítette a feleségét. Számára viszont tisztázódott a helyzet, és végre ő is el tudta engedni az álmai által keltett félelmeket.  Régi élete szertefoszlott, a helyébe lépő újról pedig csak azt tudta biztosan, hogy lelke egy darabja ott fog maradni Sydneyben, hiszen unokahúgának anyára lesz szüksége.