Damien Grove: Ha egyszer elpusztul a világ

1.

A jótékony tudatlanság állapota hirtelen ért véget. Kai nemrég még valahol a semmi közepén lebegett a sötétségben, aztán egy pillanat alatt visszatért a valóságba. Az érzés, amelyet legjobban az anyaméh nyugodtságához tudott hasonlítani, még ott volt vele egy röpke másodpercig, hogy végül teljesen elenyésszen.

A fényes napsugarak elvakították, forróság ömlött végig a testén. Egy pocsolyában feküdt a tisztás szélén, nem messze tőle sűrű erdő terebélyesedett. A feje tompán sajgott, a jobb combjából egy fémdarab meredezett elő, átütve kezeslábas öltözékét. Háta mögött, a sziklafal tövében hevert a felismerhetetlenségig összeroncsolódott aeromoped.

Ahogy meglátta a járművet, azonnal ömleni kezdtek a fejébe a képek. Újra átélte, ahogy a vihar lecsap a vidékre, miközben ő nagy sebességgel a fák között cikázik, a fényszóró sárga fénye alig tud áthatolni a vízfüggönyön, és amikor kiér a tisztásra, a kanyarban megdobja az erős oldalszél…

– A fene egye meg!

A kiáltás áttörte a szél halk búgását, amelybe az erdő tompa neszei és madárcsicsergés vegyült. Kai beszívta a fűszeres levegőt, és hirtelen úgy érezte magát, mintha valamiféle szentélybe lépett volna be, megzavarva a tökéletes idillt. Megrázta a fejét, és elmosolyodott.

– Nem vagy normális – mormolta a fogai között, de közben lopva körbenézett, mintha figyelné valaki. Az egész eddigi életén átívelő tanítások, melyek a világ kizárólagos fizikai voltát hangsúlyozták, másfajta megvilágításba kerültek számára a sáros földön fekve.

Ülő helyzetbe tornázta magát, és megvizsgálta lüktető lábát. Nem volt szerencséje. A mopedről leszakadt lemezdarab nem csak a speciális műanyagrosttal pótolt elülső combizom részt szúrta át, hanem az élő szövetet is megsebezte. Habár alig látott vért, nem lehetett biztos abban, a darab elkerülte a fő eret, ezért úgy döntött, egyelőre nem nyúl hozzá.

Nagy nehezen felállt és a járműhöz bicegett. Ahogy elhaladt a csomagtartó mellett, megpillantotta magát az egyik leszakadt visszapillantó tükörben. Koránt sem nyújtott szívderítő látványt: kék szeme kiviláglott a kosz alól, a homlokán mély vágás húzódott, kese haja nedvesen tapadt a fejbőréhez, melyet itt-ott szürkére színezett a sár. Egyedül annak örült, hogy jobb alkarja, amit egy gyermekkori baleset utóhatásaként biomechanikus végtaggal pótoltak, még bírta a gyűrődést, habár a könyökébe épített szervomotor mozgás közben fájdalmas hangot adott ki magából.

Megpróbálta kitalálni, pontosan merre lehet, de az elektronikus helymeghatározó összetörve hevert a moped mellett. Először életében igazán haragudott magára. Nehezen tudta megemészteni, hogy harmincéves kora ellenére olyan meggondolatlanul viselkedett, mint egy tizenéves. Órákon keresztül száguldozott keresztül-kasul a névtelen utakon, egészen a rengeteg mélyére, tájékozódási kísérlet nélkül. Régen nem hódolt a motorozás szenvedélyének, így elengedte magát, élvezte a nyaktörő tempót, a biztosnak vélt automatikus rendszerekbe vetett hite még a legalapvetőbb óvintézkedések betartásától is felmentette. Most azonban szembesülnie kellett a ténnyel: itt áll a nagy semmi közepén, és fogalma sincs arról, mit tegyen.

Az elsősegélydobozt szerencsére teljesen sértetlen állapotban találta meg a moped ülése alatt kialakított üregben. Felvette a törött visszapillantót, majd a tükörben nézve óvatosan megtisztította a homlokát a mellette lévő pocsolya vizéből. Fokozott figyelmet fordítva arra, hogy ne érintse a vágást. Amikor elkészült, alkohollal kimosta, majd leragasztotta a sebet.

Újra lepillantott a lábára. Széthúzta a szürke szövet felhasadt széleit, hogy jobban szemügyre vegye a sérülését.  A vékony fémlap, melynek festett oldalán jól láthatóan virított a gyártó koponyás-lábszárcsontos lógója, körülbelül három centiméter szélességben vágta át az izomrostokat, fele-fele arányban roncsolva a mesterséges és természetes szöveteket. Kai akaratlanul is mosolyogni kezdet a stílszerű ábrázoláson, mert helyzete nem sok jóval kecsegtette: ha nem lesz képes jelezni a hollétét, vagy ha valamilyen csoda folytán önerőből nem ér haza még holnap napnyugta előtt, akkor nélküle fog felszállni a Cerberus csillaghajó, és nemsokára belőle sem marad majd több, mint egy marék por egy halott bolygón.

Először arra gondolt, mégsem hagyja el a roncsot, inkább megvárja, amíg a testébe ültetett chip jelét bemérve rátalálnak, de aztán eszébe jutott a jeladó véges hatótávolsága. Végül úgy döntött, a szerszámos dobozban talált vibropengével óvatosan levágja a kilógó részt, hogy az ne akadályozza a szabad mozgásban, majd elindul amerre a lakott területek hollétét sejti.

Eddig még sohasem kellett megtapasztalnia az extrém esetekben felerősödő életösztön és lélekjelenlét ösztönző hatását. A munkát precízen végezte el, nem sértette meg magát a borotvaéles vágóval, és sikerült olyan közel a húshoz leválasztani a fémet, amennyire csak lehetett. Amikor elkészült, lefertőtlenítette a sebszéleket, és óvatosan bekötötte a sérült részt.

Próbaképpen megtett néhány lépést: habár minden lépésnél szúró fájdalmat érzett, korántsem volt olyan rossz a helyzet, mint amikor magához tért. Most már el tudta képzelni, saját lábán indul útjára.

A jármű roncsai között rálelt az ivókulacsára, melynek aljában alig lötyögött némi folyadék. Megitta a maradékot, majd némi undor és hezitálás után egy mélyebb pocsolyából telitöltötte a pléhdobozt. Gyermekkora óta ózonnal tisztított vizet ivott, és rémtörténeteket hallott a természetben található szennyezett készletekről, de jelenleg nem látott egyéb lehetőséget: a torka száraz tapló volt, érezte a fogai között csikorgó port.

Valahonnan a tudatalattijának mélyéről egy régi film részletei elevenedtek meg előtte, ahol a szereplők a fákon és köveken növő moha segítségével határozták meg az útirányt. Odaballagott a sziklához, melynek hozzá közelebb eső oldalain bőven burjánzott a zöldszínű növény. Maga elé nyújtotta a kezét, majd az éles napsütésben hunyorogva enyhén jobbra fordult.

– Ez az, most megvagy! – Úgy érezte, oldja a feszültséget, ha beszél. Amióta csak magához tért, kicsinek és jelentéktelennek érezte magát, ami egy sohasem tapasztalt új érzés volt számára. Igazi Alfa-kasztbelinek nevelték, mások felett állónak, de a vadonban töltött minden perccel egyre jobban erősödött benne a mélyre temetett túlélési ösztön.

 A magas hegyek között egy keskeny völgy húzódott végig. A növényzet sűrűn burjánzott mindenfelé, átláthatatlan fátyolba borítva az erdőt. Biztos volt benne, a támaszpont, ahonnan tegnap délután elindult, északnyugatra található, valahol a szemközti hegyeken túl.

Már legalább két órája bolyongott az avarral borított keskeny vadcsapásokon. A kulacsból elfogyott a víz, a szája keserű volt és száraz. Maga elé képzelte a kedvenc izotóniás italát: édes volt, lágy és üdítő. Mindent megadott volna, hogy újra érezhesse azt az ízt.

 A madarak csicsergésétől és a rovarok zümmögésétől eltekintve a vidék csendesnek tűnt. A természetes vadcsapás mellett néha túrásnyomokat látott a bokrok tövében, de egyetlen nagytestű állat sem került a szeme elé.

Szinte az egész élete nagyvárosokhoz kötötte, még sohasem töltött el hosszabb időt a szabadban, és a környezet teljesen megbabonázta. A napsugarak átütötték lombtakaró réseit, apró fénynyalábokat szúrva a földbe, aranyló porszemek táncoltak a levegőben, melyben májusi orgonavirág részegítő illata szállt.

Megállt, és lehunyta a szemét. Hirtelen kiszállt belőle minden erő, és remegés indult el a gyomra mélyéből. Karikák táncoltak a szeme előtt, a füle csöngeni kezdet. Homályos látásával egy apró tisztást azonosított be, aminek közepén egy jókora tócsába gyűlt az esővíz. Reccsenő gally hangja jutott el tompa tudatába. A parton egy kismalacot pillantott meg, ami a fejét forgatva próbálta betájolni a hang forrását. Apró szemét vadul forgatta, fülei önálló életet élve meredeztek körbe-körbe. Kai mozdulatlanná dermedt és megtámaszkodott egy fatörzsön. A malac végül megnyugodott, lehajtotta a fejét és inni kezdett. Abban a pillanatban surrogás hallatszott, majd hangos koppanás. Az állat megremegett, és fejjel előre a vízbe esett.

–        Hurrá, elkaptam!

Kai még mindig nem látott semmit, de a kiáltás határozottan gyerektől származott. Mezítlábas lábak csattantak végig a fövenyen, majd a döglött malac mellett egy tízéves forma kisfiút pillantott meg. A vékony, napcserzette bőrű jövevény csak egy ágyékkötőt viselt, a bal kezében parittyát szorongatott, a jobb karja könyök alatt hiányzott.

– Hé, te! – kiáltott fel, aztán megbicsaklott a lába, és másodszor ragadta magával az öntudatlanság.

2.

Hűs kezek simításától tért magához. Egy kreol bőrű, telt ajkú nő hajolt fölé mosolyogva. A nő feje felett koszos, sárga sátorponyvát lengetett a szél, melyet földbe szúrt botok tartottak.

– Csakhogy magához tért! Keru már aggódott.

A félkarú gyerek oldalról hajolt fölé, csonka kezét a levegőbe lendítette.

– Örülök, hogy jobban vagy! Szép dobás volt, ugye?

Kai egy pillanatra zavaros szemekkel meredt maga elé, aztán bevillant az agyába a vadmalac.

– Iiigen… azt hiszem. Megmondanák, hol vagyok?

– Az erdőben – felelte a nő. A hangjából természetesség sugárzott. Nem volt benne értetlenkedés, számonkérés vagy gúny, egyszerűen csak válaszolt a kérdésre.

Kai-t teljesen meglepte a dolog. Úgy rémlett neki, nyolc éves lehetett, amikor először hallott a kirekesztettekről. Az elit iskolában a történelemtanár beszélt róluk először. „Alacsonyabb rendű faj”. Igen. Most már tisztán emlékezett. Pontosan ezeket a szavakat használta. Később a tanár tovább ment a jellemzésben. „Egy tőről származunk, de a mesterséges kiválasztódás során lemorzsolódtak, majd visszasüllyedtek a múltba. Nagyszámú, de elszórt csoportjaikkal mindenfelé találkozhatunk a sűrű erdők mélyén. Agresszívek, primitívek és barátságtalanok. Nem használnak technikai eszközöket. Legjobb az óvatosság, ha esetleg találkoztok valamelyikükkel.”

Két dolog férkőzött a férfi fejébe: akiket lát, azok kétségkívül kirekesztettek, de első látásra egyáltalán nem tűntek ellenségesnek. Úgy döntött, egyelőre nyitottan viselkedik velük, de mindenre odafigyel majd – bár el kellett ismernie, jelenlegi állapotában újdonsült vendéglátóitól függ a sorsa.

– Tura vagyok – mondta a nő. – Magát hogy hívják?

– Kai.

– Aztán, mondja csak, mi történt magával? Elég csúnya sérülést szedett össze.

– Motorbaleset. A sziklák között ütköztem az aeromopedemmel, ami teljesen használhatatlanná vált… most pedig itt vagyok.

– Azt látom – mosolyodott el Tura. – És még egy ideig valószínűleg itt is lesz.

Kai riadt tekintettel nézett vissza rá. Megemelte a felsőtestét, és a bal könyökére támaszkodott.

 – Nem maradhatok sokáig… Holnap estére mindenképpen haza kell érnem!

– Miért, mi lesz akkor? – Tura értetlen arccal meredt rá.

Kai-nak hirtelen fogalma sem volt, hogyan magyarázza meg a dolgot. Abban sem volt biztos, hogy ezek az alacsonyabb rendűek megértenék, amit mondani akar.

– Egyszerűen csak haza akarok jutni – bökte ki végül.

– Kai uram! – szaladt mellé a fiú. – Mondd, honnan van ez a fura ruha? De, tudod mit, ha kipihented magad, megmutatom…

– Keru, hagyd pihenni az urat! Ráérsz majd akkor traktálni, amikor már újra tud járni. Nimród csak nemrég szedte ki azt a fémet a lábából. A sebnek legalább hat óra kell, amíg teljesen beheged.

Hat óra? – Kai hitetlenkedve nézett a nőre. A legfejlettebb technika alkalmazásával is legalább egy napig tartott a sebgyógyulás, csíramentes környezetben. Ő pedig akárhogy kémlelt körbe, csak tapasztott sárkunyhókat, füvet és kitaposott ösvényeket látott. Sehol nem ütközött a tekintete egy felszerelt laborkocsiba vagy kórházépületbe.

– De, hogyan… az lehetetlen!

– Miért lenne az? – A mély bariton a bal füle mellől szólalt meg. Kai óvatosan átfordult, ahol egy állatprém kacagányba burkolózó férfi ült nyugodtan egy fatönkön, fejét vadállat koponyája ékesítette. A férfi napcserzette bőre ellenére elütött Turától és Kerutól. Kai úgy vélte, genetikailag semmi közük egymáshoz.

– Maga Nimród?

A férfi bólintott, aztán felmarkolt egy marék földet, és lepergette azt az ujjai között.

– Az anyaföld mindent megad nekünk, amire csak szükségünk van. Aki arra érdemes, az megtanulhatja, hogyan éljen az erővel. A fák, a virágok, apró állatok – mind-mind táplálnak minket, mi pedig cserébe óvjuk őket. Csak azt vesszük el, amire szükségünk van, ellentétben másokkal.

Nimród erőteljesen megnyomta az utolsó mondat végét. Nem kellett nagy ész hozzá, hogy rá, és a fajtájára gondolt.

– Azt hiszem, félreérti a dolgot. – kezdte a választ Kai. – Ha…

Mielőtt Kai befejezhette volna a mondatot, Nimród közbevágott. Mesélt a Nagy Genetikai Szétválasztásról, a felsőbbrendű faj létrejöttéről, akik mesterséges szervekkel és különböző orvosi technikákkal hosszabbították meg az életüket. Aztán beszélt a szolga-fajról, akit addig tűrtek meg maguk mellett, míg a technológia nem váltott ki minden emberi erőt. Végül szót ejtett a Megsemmisítés Koráról, amikor a túlélők az erdők mélyére menekültek. – Azt hitték, halálra ítélnek bennünket – mondta végül. – De az általuk oly fennen hangoztatott „mesterséges kiválasztódás” mégsem történt meg. Azaz, hogy mégis: visszatértünk oda, ahonnan kiszakíttattunk.

Kai kikerekedett szemmel hallgatta végig a monológot. Habár a férfi által elmondottak gyenge átfedést mutattak az ő általa tanult történelemmel, akadtak benne olyan részek, melyeket egyáltalán nem így ismert.

– Úgy emlékszem, bár csak nagyon halványan, hogy gyermekkoromban hallottam valamiféle „hajtásról”. Ahol a vadászcsapatok…

Nimród orra megrándult. Nem látszott rajta, hogy gyűlölet munkálkodna benne, tekintete a távolba meredt, mintha Kai egy nagyon érzékeny pontra tapintott volna.

– Erről inkább Kerut kérdezze – szólalt meg végül. – Biztos vagyok benne, hogy ő kellőképpen fel tudja világosítani magát a részletekről.

Kai a mosolygós fiúra nézett, aki gyermeki tisztasággal bámult le rá, majd határozottan a fejét rázta.

– Talán majd máskor. Most inkább megyek, megnyúzom a malacot – mondta, és elviharzott a mellettük lévő sárkunyhó mögé.

– Nem is tudom, mit mondjak – fordult Kai Nimród felé.

– Nem hiszem, hogy a maga hibája lenne. Azt javaslom, inkább aludjon, úgy hamarabb gyógyul.

3.

Kai éjszaka izzadtságban úszva riadt fel. Óvatosan ülő helyzetbe tornázta magát, közben hangosan lihegett. A nyitott ablakon keresztül friss levegő áramlott be a szobába, lehűtve forró testét. A hajnal pírja vérvörösbe öltöztette a szemközti fák tetejét, a kabócák szüntelen zenéje egy pillanatra sem csitult el. Teleszívta a tüdejét, és olyan könnyűnek érezte magát, hogy nem kételkedett, képes lenne felemelkedni és lebegni. Először életében eltűnt a mellkasát szorító nyomás, ami gyermekkora óta kínozta.

– Fenn vagy? – suttogta egy vékony hang. Kai pislogott néhányat, és a mellette lévő ágyon megpillantotta Keru kerek fejének körvonalait.

– Hát persze – válaszolta. – Miért?

– Fáj még?

– Már nem. Csak rosszat álmodtam. Egész jó ez a szer, amit rám kentetek. Ha adtok belőle mintát, elviszem elemzésre – jó mesterséges krémet lehetne belőle készíteni.

– Ki akarsz jönni velem? Megnézem a csapdákat… De ne izegj-mozogj annyit. Halkan légy, nehogy felébreszd anyácskát. Tudod, ő nagyon fáradt, sokat kell dolgoznia.

Kai először nem tudott rájönni, a fiú miért érdeklődik ennyire utána. Emlékezett, régen, az elfeledett időkben az embereket az érzelmeik irányították, de a Tanács végül megszabadult ettől a teljesen haszontalan valamitől. Nem tudta megmondani, miért, de úgy gondolta, a fiú megpróbál a bizalmába férkőzni. Próbált Keru közeledésében önös érdeket keresni, de akármennyire gondolkodott, csak természetességet és érdeklődést talált.

– Barátkozni akarsz?

Halk kacaj volt a válasz.

– Ne dumálj annyit! Ha velem tartasz, inkább öltözz!

Az hajnali erdő halk neszekkel ébredezett. Egy apró lábak koptatta csapáson jártak, ami a kunyhóktól indult a vadon mélyébe.

Kai csodálkozva nézte, ahogy Keru egy farúd tetején meggyújt egy igencsak zsírszagú rongyot. Habár tanulmányai során hallott már a fáklyáról, még soha sem látott ilyet azelőtt. A legtermészetesebb világítóeszköz egy kétezer lux fényerejű ledlámpa volt, amit még kiskorában kapott Nevelőanyjától. Kézzel kellett feltekerni a belsejében lévő akkumulátort.

– Nem félsz, hogy megéget? Nincs nálam hegképző.

Keru felnevetett. Már biztonságos távolságban voltak a kunyhótól, a fiú is jobban kieresztette a hangját.

– Ti tényleg olyan furcsák vagytok, ahogy Nimród mondta. Bár azt is említette, legbelül nem is vagyunk annyira különbözőek.

– Mit tudsz róla?

Keru megállt és megtámasztotta Kai-t.

– Nem sok mindent… A történtek után anyácskával elvándoroltunk ide, és felépítettük a házikót, egy jó darabig magányosan éltünk, aztán egyszer csak betoppant ő, és segíteni kezdett nekünk. Azóta itt él.

– Értem. Olyan embernek tűnik, aki nagyon sok mindent tud.

– Sokat mesél este a tábortűznél. Szerintem szeret engem valamiért – de legalább is, úgy viselkedik. Mondd csak, neked is van anyácskád?

Kai hirtelen azt sem tudta, mit válaszoljon. Egyszerűen túl bonyolultnak érezte a helyzetet ahhoz, hogy röviden el tudja magyarázni.

– Tudod, nálunk ez egyáltalán nem így működik. Vagyis, vannak biológiai szüleim, de nem ismerem őket. Az a szabály, hogy nem tudhatok róluk.

– Az nem túl jó dolog. – Keru elfintorodott, és közben izgatottan elkapta Kai karját. – Várj csak egy pillanatot! Azt hiszem, nem fogunk üres kézzel távozni.

Lenyúlt és felhajtott egy hatalmas lapulevelet. Alatta egy mechanikus csapda tűnt elő, benne egy nemrég kimúlt nagyméretű rágcsálóval.

– Juhé! Az ebéd! – kiáltott fel Keru. – Remélem, arrébb is szerencsénk lesz. – Miközben beszélt, gyakorlott mozdulattal kioldozta az állatot, és a csapda közepébe helyezett egy szagló, sárgás és puhának látszó ételdarabot. Jobb kezének csonkját meglepően ügyesen használta.

– Az mi?

– Hát, mi lenne, nagyokos: sajt. Ne mondd azt, hogy nem ismered!

– Nyertél. Fogalmam sincs.

– Ok, szóval nincs. Majd akkor megkóstolsz egy frisset, ha hazaértünk. Szerintem ízleni fog.

Kai még a gondolatba is beleborzongott. Eszébe jutott a szilvakék kocsonyaturmix, amit reggel tájt fogyasztott, és összefutott a szájában a nyál.

– Nehéz így fél kézzel? Látom, egész ügyesen használod. Én is elvesztettem az alkarom egy gyermekkori balesetben, de a művégtagom ugyanúgy szuperál, mint az igazi. – Megmozgatta a kezét, ami fájdalmas szervomotor zúgások közepette engedelmeskedett. – Habár most ráférne egy javítás…

Keru megvonta a vállát. Ha érzékenyen is érintették Kai lényegre törő szavai, nem mutatta ki.

– Megvagyok. Megtanultam egy s mást. Tizenkét éves vagyok. Már hat éve, hogy elvesztettem a karom… Az egész még akkor történt, amikor az erdő másik felében laktunk, jóval közelebb a bázisokhoz. Az egyik este ordítozásra keltem, Aztán fegyverropogás és sikoltozás következett. Kifutottam a sátorból, aztán egy ütést éreztem a karomon… Anyácska utána hozott ide, amikor már annyira felépültem, hogy elindulhattunk.

– Nagyon fájt? – Maga is meglepődött saját kérdésén. Eszébe jutott, egy kezén meg tudná számolni, eddigi élete során hányszor érdeklődött mások hogyléte felől.

– Igazából nem nagyon emlékszem. Elájulhattam. Tudod, az a legrosszabb, hogy néha úgy érzem, még mindig ott van… De most menjünk. Megnézünk még néhány csapdát, és reggelre hazaérünk.

Hazafelé tempósan ballagtak. Keru szerint nagyon jó fogás volt a mai. A hét csapdában még három szőrös állatot találtak az előző fajtából, amiket Keru oposszumnak nevezett. A fiú lábukra hurkolta a kötelet, és vállára vetve cipelte őket.

– Keru. Van ötleted, hogyan juthatnék a bázisokhoz ma estig? – kérdezte.

A fiú a fejét rázta.

– Annak, aki ismeri az erdőt, gyalog legalább kétnapi járás a lakott terület pereme. Nem hiszem, hogy meg tudnád tenni az utat ilyen hamar.

Kai sóhajtott.

– Értem. De azt hiszem, mégis meg kell próbálnom. Szerinted Nimród nem tudna ebben segíteni?

Keru megvonta a vállát, és továbbindult.

– Legjobb lesz, ha beszélsz vele.

A következő facsoportot elhagyva kiértek az erdőből. A házak egy kőhajításnyira előttük feküdtek, a tisztáson Nimródot pillantották meg. A férfi nyitott tenyerét az ég felé fordította, halkan mormogott valamit. Kai odasietett mellé, és már éppen feltette volna a kérdését, amikor a férfi leengedte a kezét, és megfordult.

– Keru, szép zsákmány! Menj, segíts édesanyádnak előkészíteni az ebédet! Kai, jöjjön ide hozzám, beszélnünk kell.

Kai Kerura mosolygott, és egy barátságos barackot nyomott a feje búbjára. A fiú visszanevetett rá, aztán nagy szökkenésekkel eltűnt a kunyhóban. Nimród odalépett Kai-hoz, megfogta karját, és közel húzta magához.

– Mutassa meg, merre van az aeromoped roncsa. Tudom, hogyan juthat haza.

4.

Kai elmondta Nimródnak, hogy nézett ki a szikla, ahol a baleset történt. Nimród bólintott, majd bement a sátorba, és egy ultramodern műszerésztáskát hozott magával.

Az út szótlanul telt a fák között bandukolva. Kai-nak nem volt kedve beszélni, és Nimródon is látszott a tartózkodás.  A tegnapi viharnak nyomát sem látták, minden csendes volt és békés, a napsugarak fokozatosan felszárították az esőzés nyomait, csak néhány kósza pocsolya és letört ág jelezte a természet tombolását. Végül egy jó óra tempósabb menet után kibukkantak a fák közül, végigmentek egy sűrű cserjés közepén, és felhágtak egy lankás domboldalon. Kai megpillantotta a völgyet alattuk, ahol a szilafal mellett az aeromoped darabjai hevertek.

Leereszkedtek a meredek falon. Nimród többször a kezét nyújtotta Kai-nak, hogy lesegítse őt a rázósabb részeken. Amikor lejutottak, Nimród körbejárta a roncsot, tapasztalt mozdulatokkal felmérte a terepet, közben összegyűjtve néhány alkatrészt. Utoljára a helymeghatározót emelte fel, diadalmas arckifejezéssel az arcán. Lekuporodott egy lapos szikla elé, és mérnöki precizitással elrendezte rajta a darabokat. Ha nem lett volna a fején a koponya, Kai el tudta volna őt képzelni az űrhajógyárban, ahogy éppen a legfinomabb eszközök javítását végzi. Gyorsan és összeszedetten dolgozott, látszott rajta: tudja, mit csinál.

– Látja ezt az ellenállást itt? – kérdezte. – Ha direktbe kötöm a rendszert, azért még egy darabig működni fog… Mielőtt tönkremenne, biztosan tudunk jelet küldeni vele a bázisra.

Kai megkönnyebbülten mosolyodott el.

– Honnan szerezte azt a szerszámosládát? – kérdezte. – Az egyik legmodernebb típus, amit valaha láttam. Csaknem az erdőben termett valami fán? – Remélte, a végére tartogatott mondat tompította szavainak élét, de mire becsukta a száját, úgy érezte, túl messzire ment. – Bocsánat, igazából semmi közöm hozzá.

Nimród megtorpant, és hosszú ideig nem szólt semmit. Tovább kötögette a kábeleket, majd forrasztópákát vett elő, és megpreparálta a szerkezetet. Mialatt dolgozott, kívülről úgy tűnt Kai-nak, haragos küzdelem dúl benne: arca jó néhányszor megrándult, mintha egy sokkolót nyomtak volna a testének. Amikor elkészült, hosszú ideig hezitált, mielőtt belekezdett a mondandójába.

– Tudtam, hogy előbb-utóbb eljön a vezeklés pillanata. Legyen akkor így. Talán én is megkönnyebbülök végre… Nézzen ide – mondta, és legyűrte a kacagányt a jobb válláról. Kai egy apró vágást vett észre a felkar tetején, pontosan azon a helyen, ahol neki a chipet ültették be gyermekkorában. – Gondolom, tudja, mi volt itt egykoron.

– De hát hogyan… egyáltalán ki maga? – Kai akaratlanul is hátrább lépett egy lépést.

– Nimród vagyok, ahogy már mondtam. És jó okom volt rá, hogy kivágjam innen azt az izét. Pontosan az ellenkezője vezérelt, mint amit most maga szeretne… Habár én is ugyanúgy lombikban láttam meg a napvilágot, mint maga, valamint nekem is hasonlóan tökéletes a genetikai hátterem, mégis úgy döntöttem, hogy szakítok a régi énemmel. – Miközben beszélt, az arckifejezése undorba csapott át. – Igyekeztem elfelejteni mindent, és annak a helyrehozásán fáradozni, amit tettem – de akármennyit adnék vissza, nem lenne elég.

Kai szeretett volna közbevágni, kérdezni valamit, de látta, hogy Nimród még nem ért a történet végére. A férfinak könnyek gyűltek a szemébe, és lecsorogtak az arcán.

– Én tettem ezt Keruval! – A fájdalmas kiáltás után összegörnyedve zokogni kezdett.

– A hajtás… – suttogta mega elé Kai, aztán odalépett hozzá, és barátságosan megveregette a férfi hátát. – A nagyapám beszélt róla. Azt mondta az ő idejében „úri sikk” volt részt venni benne. A kirekesztettek nem számítottak embernek, nem tekintették őket tiszta vérűnek… Örülök, hogy kimaradtam belőle.

Nimród megtörölte az arcát. Az érzelemkitörés után most újra kimértnek tűnt, a vadon emberének, aki bármivel dacol, és a végsőkig kitart.

– Miután betiltották a hajtást, voltak bizonyos csoportok a magasabb körökben, akik úgy gondolták, fenn kell maradnia a tradíciónak, és vagyonokat öltek abba, hogy a véres játék továbbra is folytatódjon. Nevelőapám a Weinal–konszern vezérigazgatójaként igen csak közel került a tűzhöz, és amikor felnőttem, általa én is. Habár sohasem érdekeltem igazán azt a gazfickót, a tradíció továbbviteléért még arra is képes volt, hogy foglalkozzon velem…

– Nevelőanyám az Egyesült Genetikai Intézetben dolgozik, mint vezető kutató… el tudom képzelni, amiről beszél.

– Egy idő után aztán rá kellett jönnöm, a becserkészett vadak sokkal emberibbek nálunk. Éltem közöttük, és csak azóta érzem, hogy élek egyáltalán. Mi mégis legyilkoltuk őket akkoriban, mint a kutyákat… Ma már mélyen behúzódtak a vadonba, kisebb csoportokban élnek elszigetelten – bár még így is sokkal többen vannak nálunk. Az erdőben nem létezik a születésszabályozás… A történtek után átértékeltem az életemet, és úgy döntöttem, szakítok az embertelenséggel, a hátralévő időmet Keru védelmezésére szánom, megpróbálva valahogyan kompenzálni a sorsot, amit miattam kell elszenvednie.

– Most már értem, miért vágta ki magából a chipet.

– Emiatt riadtam meg, amikor Keru rátalált magára. Ez a terület távol esik a civilizációtól, nem számítottam rá, hogy valaha is idetalál egy magamfajta – remélem, nem veszi sértésnek az összehasonlítást.

Kai önmagán is tapasztalta a változást, a környezet és segítőinek viszonyulása olyan érzéseket hozott felszínre benne, melyek létezése eddig nem is tudatosult. Lenézett Nimródra, és sajnálat költözött a szívébe. Ugyanez kerítette hatalmába, amikor először megpillantotta Kerut a patakparton.

– Nem, dehogy, mióta itt vagyok, úgy is mondhatnám: a tiszta levegő kitisztította az érzékeimet. Ebből a perspektívából sok minden másnak látszik, mint ahogy eddig hittem. – Miközben beszélt, kitárta a karját és körbemutatott a vidéken. – Sajnálom, hogy mindez nemsokára elpusztul.

Nimród felkapta a fejét Kai mondatára.

– Ezt hogy érti?

Kai sóhajtott. Tegnap még úgy érezte, elszólja magát, ha megemlíti a katasztrófát, de akkor még úgy gondolt megmentőire, mint idegenekre, akik valószínűleg kiszámíthatatlanok és veszélyesek. A tapasztalat azonban megváltoztatta benne a gyermekkorában belesulykolt képet. Hirtelen hatalmába kerítette az őszinteség. Nimród túl sok mindent osztott meg vele ahhoz, hogy eltitkolja, amit tud.

– A Csillagászati Hivatal számításai szerint a Straton IV nevű városméretű aszteroida körülbelül két év múlva elhalad a Jupiter mellett, és érintőlegesen ütközni fog a Ganümédesszel. A Ganümédesz a Jupiterbe hullik, és ugyan megszabadítja a sziklát súlyának harmadától, de a pályamódosítás végeredményeként a maradvány egy évvel később pontosan a Föld pályáját fogja keresztezni.

– Mennyi a valószínűsége mindennek?

– Kilencvenhét százalék.

– Értem. Tehát akkor mindenkinek vége…

– Azért nem egészen. Ma este, nem sokkal éjfél előtt kihajózik a bolygó történetének legnagyobb űrhajóflottája harminc hajóval. Egységenként kétmillió hibernálókapszula és az ember alkotta legnagyobb raktér áll rendelkezésre.

– Akkor senkit sem hagynak hátra – szólalt meg Nimród. – Hatalmas energia és pénz kellett ahhoz, hogy ennyi hajót megépítsenek. Öt éve, amikor eljöttem, talán ha két ehhez hasonló nagyságú űrjármű volt szolgálatban.

– Három éve kezdték meg az építést, felhasználva az orbitális pályán keringő gyárakat is. A bejelentés után a minimálisra csökkent a polgári célú termelés, minden erőforrást erre a projectre csoportosítottak át. Megtízszerezték a gyártórobot-park nagyságát, és kivonták a mérnököket a megújuló erőforrások fejlesztésének projectjeiből… A cél a Gliese-rendszer. A számítások alapján a lakható területen lévő földszerű exobolygó alkalmas az életre, és ha nem is tökéletes még, a felszerelések között terraformálásra használható gépek, eszközök is vannak.

Nimród szeméből eltűnt a szomorúság. Tekintete érdeklődővé vált, Kai maga előtt látta, ahogy pörögnek az agyában a fogaskerekek.

– Tehát mindent egy lapra tesznek fel? Mi van, ha mégsem történik meg, ha az a bizonyos kisbolygó szépen elszáll a Föld mellett, és tovább folytatja útját a végtelenbe? Elég lenne egyszerűen csak kivárni biztonságos távolságban, hogy mi történik, és ha minden rendben, visszatérni.

Kai úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a kételyt. Nem úgy képzelte az életét, hogy a következő negyven évet hibernálva tölti majd egy űrhajó belsejében, hogy aztán hontalan vándorként próbáljon új életet teremteni a világ másik végén, de úgy gondolta, nincs más választása.

– A Tanács meghozta a döntést: felszámolunk minden tevékenységet és elmegyünk, akármi is történik – bár én személy szerint nem hiszem, hogy elkerülhetnénk a katasztrófát. A hajók építése szinte minden rendelkezésre álló anyagot felemésztett, az utolsó másfél évben a rakományon kívül már tartalékokat sem képeztünk. Leépítettük az ipart, a napi léten kívül mindenki csak a projecttel foglalkozott. – Kai beszéde megtorpant egy hosszú másodpercre. – Ha sikerül kapcsolatot teremtenünk, megígérem magának, elintézem, hogy felkerüljön a hajóra – akár új személyazonossággal. De őszintén meg kell mondanom, hogy Kerunak és az anyjának nem lesz esélye. Ha be is tudnám juttatni őket, az első genetikai ellenőrzésnél lebuknának még jóval a felszállás előtt.

Nimród arcát keserű mosoly öntötte el. Mielőtt kimondta a szavakat, Kai már tudta: el fogja utasítani a segítséget.

– Erre csak egy válaszom van. Ha bejön az a bizonyos három százalék, legfeljebb újra azoké lesz a Föld, akik a jogos tulajdonosai. Köszönöm az invitálását, de túl sokat láttam és éltem egy olyan helyen, amellyel már sohasem tudnék azonosulni. Ha ez a Mindenható terve, inkább itt pusztulok én is.

A Nap aranyló korongja éppen akkor bukott le a fák mögött, amikor Nimród ráillesztette a jeladóra az utolsó alkatrészt. A munka végére a fényviszonyok olyannyira leromlottak, hogy a férfinak fejre szerelhető sisaklámpása fényét is igénybe kellett vennie. Felpattintotta az apró szerkezetre a magával hozott erősítőt. Minden készen állt ahhoz, hogy leadják a segélyhívást.

– Így körülbelül kétszáz kilométeren belül fogható a jel – mondta. – A legközelebbi bázis jóval közelebb van ennél, ha szerencsénk van, fél órán belül itt lesznek magáért.

A szerkezet halkan felzümmögött, a tetején villogni kezdett az apró vörös led.

– Köszönöm. Nem felejtem el, amit értem tettek.

– Csak emberbarátságból – válaszolta Nimród. – Vigye el magával a gondolatot. Tudom, hogy ha mások is átérezhetnék, amit én vagy most maga, másképp vélekednének az életről…

– Talán ha elmegyünk innen, az új környezet… Nem is tudom. Nem könnyű átlátni. Még én sem vagyok biztos magamban, habár sok mindent megváltozott bennem.

Nimród nem szólt semmit, csak bólogatott. A beálló szürkületben a hőmérséklet csökkenni kezdett, enyhítve a forró és párás levegő nyomását. Kai csak ült, és lehunyt szemmel hallgatta a kabócák zenéjét, amelybe az estére készülő énekesmadarak éneke vegyült. Az egész úgy szólt, mint egy kaotikus ütemben játszó zenekar, amelynek dallamai mégis ellazítják és megnyugtatják a közönséget.

Fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el. Merengéséből a távolból érkező halk sziszegés zökkentette ki, ami folyamatosan erősödött. Nem sokkal később a távolban felbukkant egy repülő tárgy, ami fénypászmákat bocsájtva feléjük közeledett a fák között.

– Egy robokopter – mondta Kai, keserűen mosolyogva. – Nem tudom, mit vártam: talán egy különleges alakulatot? De legalább van benne medikaszoba.

– Akkor itt az ideje, hogy menjek. – Nimród felállt és gyors mozdulatokkal összeszedelődzködött. – Mondanám, hogy törölje ki a koordinátákat a gépből, bár az alapján, amiket elmondott, most már nincs túl sok jelentősége a dolognak.

Kai a fejét rázta.

– El tudom képzelni, milyen sürgés-forgás megy most a városban. Nem hiszem, hogy akárki is foglalkozna az erdőlakókkal. Aztán pedig már úgy is mindegy…

– Túl sokan vagyunk, mégsem számítunk tényezőnek a vadonon túl. Talán itt az idő az egyesülésre. Végül is, most már tényleg nincs mit veszítenünk.

– Kívánom, hogy legyen így. – Kai maga sem tudta, miért, de odalépett Nimródhoz, és kezét rátette a férfi vállára.

Nimród belenézett a szemébe.

– Isten áldja!

– Isten? – Kai megrázta a fejét. –  Nem, nem, azt azért mégsem… Még egyszer köszönök mindent.

5.

Amikor a sugárhajtású kopter felemelkedett a vadon fölé, Kai lenézett a szürkületbe boruló fákra. A napsugarak az éj beállta előtt még utoljára végigsimították a lombkoronák tetejét, misztikus külsőbe varázsolva a tájat.

A robot irányította gép automatikusan követte a pályáját a város felé. Kai hezitált egy pillanatig, aztán biztos, ami biztos mégis kitörölte a memóriából a hívójel koordinátáit. Amikor végzett a művelettel, befeküdt a regeneráló kamrába.

Csukott szemmel merült alá, száját és orrát a légzőmaszk takarta el. A zselészerű folyadék teljesen körbevette, a tartályban áramló energia bizsergette a testét. Valahol az álom és ébrenlét határán egyensúlyozott, átélve minden egyes percet, ami az elmúlt nap történ vele. Látta maga előtt a mosolygó Kerut, aztán a hajnali erdő képei tűntek fel a szeme előtt, orrában érezte az orchideák részegítő illatát, újra az arcát égették a tűző sugarak, amikor pocsolya mellett eszméletére tért. Most értette meg igazán, amit Nimród mondott. Eddig élt egyáltalán, vagy csak vegetált? A bimbózó állapotban tartott érzések nyílni kezdtek benne, felkorbácsolták és felpezsdítették a vérét. Eszébe jutott, mi lenne, ha még egyszer innen indulhatna az egész emberi faj. Távol a képmutatástól és közönytől, az önös érdekek helyett egységben gondolkodva, kiirtva a felsőbbrendűséget, átadva mindent a megértésnek és az igazi kérdések megválaszolásának… Az élet…

A gondolatba egy automata géphang vágott bele.

– Célállomás megközelítése. Kérem, hagyja el a regenerálót, és csatolja be magát. Leszállás következik.

Kimászott, megtörülközött, aztán gyorsan belebújt egy friss kezeslábasba.

A gép a landolás után egyből felemelkedett, hogy visszatérjen a bázisra. Kai előtt egy plasztik ruhába öltözött ügybuzgónak látszó hivatalnok állt, kezében elektronikus jegyzettömböt szorongatva. A férfi szeme üvegesen és érzelemmentesen meredt rá. Gépiesen a válla felé mozgatta a szerkezetet, majd a pittyegés után a képernyőre pillantott.

– Nurmi, Kai. Alfa kettő kaszt, lakóhely a tizenkettes körzet… Uram, már várják a Cerberuson. A beszállókaput fél óra múlva lezárják, a légtaxi azonnal indul a tizenhetes terminálról.

Kai körbenézett, hogy megtalálja a terminál bejáratát. Még sohasem érkezett a rendezőbe ebből az irányból, kicsit össze volt zavarodva az irányokat illetően.

– Balra a mozgójárdán, aztán háromszáz méter egyenesen, végül jobbra – szólalt meg a hivatalnok. – Még éppen jókor ért ide. Öt perc múlva lejár a szolgálati időm.

Kai biccentett, és sarkon fordult. Először majdnem kinyögött egy köszönömöt, de aztán eszébe jutott, hogy hol van valójában, és elharapta a mondatot.

A taxi néhány perc alatt elrepítette a Cerberusig. Az út folyamán furcsa gondolatok kavarogtak benne. Elöntötte egy letargikus állapot, még a robotpilóta szabvány társalgási kezdeményezéseit – melyeket előszeretettel használt régebben –, is csírájában fojtotta el. Amikor a jármű megállt, vállát automatikusan a fizetésérzékelő felé tolta, de a pilóta tájékoztatta, hogy „az utolsó út” teljesen ingyenes.

Mielőtt maga is beállt az egyre fogyatkozó sorok egyikébe, végignézett az egymástól kilométeres távolságban várakozó csillaghajók ragyogó fényein. Habár mindegyik hegynyi méretű volt, innen a legtávolabbi sem tűnt nagyobbnak, mint egy léglimuzin. Elmosolyodott arra a gondolatra, hogy a Földet ők maguk betegítették meg, és most a kórság megállítására érkezik majd a Straton IV, elvégezve a teljes csírátlanítást.

Ami néhány napja még természetes lett volna számára, az most furcsa hidegséggel töltötte el: a Cerberus több tucat beszállólépcsője előtt halálos nyugodtsággal álltak az emberek, mintha csak egy pénteki piknikre készülnének a szabadba. Az arcokon nem látszott idegesség vagy félelem, senki sem tolakodott, senki sem ejtett könnycseppet, az arcokon nem látszódott szorongás vagy félelem. Kai arra gondolt, olyanok ők, mint egy szorgos kis hangyaboly, akik elüldözték a többséget, hogy létrehozzanak egy mesterséges társadalmat, ami végül lenyelte őket, és csak egy nemtelen-formátlan masszát öklendezett vissza.

Végigvárta a sorát, amely a megszokottnak megfelelően gördülékenyen ment. Mindenki egyel előrébb lépett, a leolvasó pittyent egyet, majd a kategorizált polgár belépett az űrhajó belsejébe. Nemsokára ő is ott állt a hatalmas aulában. A dísztelen acélfalak ridegségét csak fokozta a rajtuk megcsillanó fehér fény. Megkereste az Alfa-kettő kaszt becsekkoló helyét, amelynél már senki sem várt eligazításra, nem úgy, mint a Béta -vagy Gamma-kaszt pultja előtt, ahol továbbra is tömött sorok álltak. Egy bambán maga elé meredő nő és egy android férfi diszpécser teljesített szolgálatot. A robot felé indult, Kai a vállát válasz nélkül a leolvasóhoz érintette.

– Áh, Nurmi Úr! – kiáltott fel meglepett hangon az android. Kai érdekesnek tartotta, habár az emberek elérték a közöny végső határát, a szintetikusok programozásánál valamilyen morbid okból még mindig ügyeltek az érzelmek kinyilvánítására. – Már nem is számítottunk az érkezésére! Nevelőanyja kérte, ha esetleg megjelenik a hajón, azonnal értesítsük őt. Így még tudnak találkozni indulás előtt. Kívánja, hogy üzenetet küldjek neki?

– Nem, semmi esetre sem – válaszolta. Jelen pillanatban ez volt, amit a legkevésbé akart.

– Egy óra múlva indulunk. Amíg eléri a hibernálási körzetet, ezen az adathordozón újra meghallgathatja a legszükségesebb információkat. Van egyéb kívánsága, amit még indulásig teljesíteni tudnánk?

– Nem lehetne leállítani ezt az egészet? – kérdezett vissza.

Az android kérdő szemmel nézett rá, majd zavartan a mellette álló nőre pillantott, aki továbbra is kifejezéstelenül bámult maga elé. Mintha nem is hallotta volna a megjegyzést.

– Tessék?

– Semmi, felejtse el – válaszolta, majd felmarkolta az adathordozót, és elindult a belső utazókapszula rendszer felé. Miközben beszállt a szerkezetbe, az a bizonyos három százalék járt a fejében.

Damien Grove: Ghoul a padláson

Seamus Barnes, nyugalmazott hentes, péntek este valamivel félt tíz után szembesült azzal, hogy egy ghoul lakik a padlásán.

Éppen a kedvenc vetélkedőjét, az Elmebajnokságot nézte, amikor furcsa kaparászásra lett figyelmes. A zaj határozottan a felső helyiségből jött. Gépies mozdulatokkal megvakarta borostás, húsos tokáját, majd transzba merevedett szemmel a mennyezetet kezdte el tanulmányozni. A tompa tudatába betörő hang azonban elhalkult, így tekintete akaratlanul is visszavándorolt a műsorvezetőre, Jon Gregoryra. Jon széles terpeszben állt a pulpitus mögött szorongó párbajozók előtt, és éppen tapsra bíztatta a székeken ülő rajongókat. A középkorú férfi tökéletes gyöngyházfogsora még a televízió képernyőjén keresztül is jól láthatóan világított nevetés közben, a szeme úgy csillogott, mint a gyémánt.

– Hölgyeim és uraim! Most pedig a második kérdés következik – harsogta bele az éterbe. – Mindenki felkészült?

A válasz hangos „igen” formájában érkezett a nézőtérről.

– Akkor vágjunk bele! Szóval, milyen betegség kezelésére alkalmas a Protamol nevű gyógyszer?

 Seamus egy pillanatra elkapta a tekintetét a tévéről, és a fotel mellett álló kisasztalról felcsippentett egy Protamolt. Miközben bekapta a pirulát, átfutott az agyán, hogy már az Elmebajnokság sem a régi, mert a kérdések egyre könnyebbek lesznek.

Miközben morfondírozott, a versenyző beleharsogta válaszát az éterbe.

–          Stressz.

A tapson keresztül is eljutott hozzá Jon győzedelmes üvöltése.

– Nagyszerű válasz, Andy! A második kérdés besöprése mellett megnyerte a mai adásunk különtámogatója, a Weiland–Medicine különdíját, egy tíz dobozos Protamol csomagot!

Hirtelen újra hallotta a kaparászást, ami némi tompa kopogással keveredett. Ha az előbb képzelgésnek is gondolta az egészet, most el kellett ismernie, tényleg van valami odafönn. Felvette a fotel karfáján pihenő távirányítót, és lejjebb halkította a tévét.

A zajokat most már határozottan ki tudta venni. Srrr… srrr… katt… katt… srr… srr… katt… katt – mintha egy állandóan mozgó gépezet járta volna ciklikusan ismétlődő útját felette.

Egy pillanatra eszébe jutott régi otthona. Most is érezte a megszokott szagot, ami minden lakás sajátja, és ami beeszi magát a függönyökbe és a ruhákba. Látta maga előtt a nappali megsárgult virágos tapétáját, melynek szélei itt-ott elváltak a faltól, aztán felsejlett előtte a kopottas konyhaasztal, amit Peggy, a felesége sohasem engedett neki kidobni. Kate, az egyetlen lánya – aki Peggy halála előtt néhány évvel röppent ki a családi fészekből –, sohasem tudta megbocsájtani neki, hogy feladta a gyönyörű Philadelphia külvárosi életét a rideg betondzsungelért.

A kaparászás hirtelen abbamaradt, majd néhány csöndes másodperc után léptek zaja ütötte meg Seamus fülét. Dong… dong… dong… dong. Az volt az érzése, mázsás lábak masíroznak a fölötte lógó csillár és a szoba szemközti fala között.

Visszanézett a néma tévére, ahonnan Jon állandó mosolyba merevedett arca bámult rá. Szomorúan tapasztalta, amíg elragadták az emlékek, véget ért a vetélkedő. Végül az a fickó nyerte a fordulót, aki az ő általa is látott kérdésre helyesen válaszolt.

Felhangosította a készüléket, amelyből reklámok szlogenjei üvöltöttek rettenetes hangerővel. Bárgyú mosollyal nézte végig a Tip-Con lefolyótisztító, a Wash-Smart mosópor és Protamol stresszoldó és idegnyugtató gyógyszerről szóló hirdetéseket.

Éppen hátradőlt a fotelban, amikor hatalmas döndülés rázta meg a mennyezetet. A csillár megremegett, a fejére pedig finom vakolatdarabkák hullottak.

Szíve ugrálni kezdett, testén pedig eluralkodott a pánik. Görcsbe merevedett izmokkal markolta a fotel karfáját, a vádlija megfeszült, szeme kidülledt. Végül combjában begörcsölt az izom, és visszahuppant a fotelba.

A tévé tovább harsogta a mondanivalóját, de a fenti világ csendesnek tűnt. Vicsorogva masszírozni kezdte a gombócba ugrott izomrostot, és közben többször felszisszent. Arra gondolt, amint újra mozogni tud, megnézi a padlást. Nem érezte túl bátornak magát a dologhoz, de rá kellett jönnie, szembe kell néznie a problémával. Minél előbb, annál jobb. Bátorításként felcsippentett még egy pirulát: a keserű íz végigömlött a szájában, a gyógyszer pedig megkezdte útját a gyomrába.

A konyhaszekrényhez sántikált. Kinyitotta fiókot, felmarkolta a rozsdás elemlámpát – közben átkozta magát, amiért még nem cserélte ki fenn a múlt hónapban kiégett villanykörtét –, a késtartóból rövid töprengés után a leghosszabb pengét választotta ki. A hideg markolatot az ujjai közé szorítva magabiztos érzés kerítette hatalmába. Határozottan indult a feljárat irányába.

Felülről egyetlen pisszenés sem hallatszott. Semmi jel sem mutatott arra, hogy valaki vagy valami lenne fenn.

A harmadik foknál elbizonytalanodva torpant meg egy pillanatra, de végül tovább mászott. A csapóajtó keserves nyekergéssel adta meg magát háta nyomásának, az elemlámpa sárga fénypászmája reszketegen ugrált végig a gerendákon. Megpillantotta a költözés után glédába rakott használt ruhás zsákokat és a csatos barna koffert, amit Peggyvel utazáshoz használt annak idején. Évszázados por és a szikkadó deszkák semmivel sem összetéveszthető illatát érezte. Nagyot fújt, közben végállásba tolta az ajtót, és magabiztosan fellépett a szintre.

A látványtól földbe gyökerezett a lába. A tarkóján égnek állt a szőr, és halk sikkantás hagyta el az ajkát. A ghoul – mert első pillantásra biztos volt benne, hogy egy ghoul az – a nagyanyja régi rokkája mellet ült egy sámlin, teljesen belefeledkezve egy láthatatlan anyag fonásába. A fény teljesen megvilágította törékeny alakját, amelyet egy molyrágta, viktoriánus korabeli női ruha takart. Seamus emiatt nőneműnek gondolta a lényt, a feltételezését pedig a ghoul ráncos fejbőrére tapadt hosszú haj is megerősítette. Végül akaratlanul is hátralépett, testsúlya alatt megnyikordult a deszka.

A ghoul abbahagyta a műveletet, majd felfoghatatlanul gyorsasággal odakapta a tekintetét.

– Hello, Seamus! – szólalt meg lehető legnagyobb természetességgel. – Szép napunk van, nemde?

Seamus rápillantott a ghoulra. A rekedtes hangú lény szürke arcának bal oldalán egy hosszú vágás húzódott. A résen keresztül kiviláglottak az inak és a fogak. A ghoul szemei dülledten meredtek elő üregükből az összeszáradt szemhéjaknak köszönhetően, csontos kezének hatalmas körmeivel a rokka kerekén dobolt.

– Öhh… – próbált meg kinyögni valamit, de a tüdeje hirtelen sípolni kezdett. A konyhakést zavart mozdulattal rejtette a háta mögé.

A ghoul szánakozó arckifejezéssel nézett rá.

– No, nem kell úgy megijedni. Hiszen lakótársak vagyunk.

– M… micsoda? – szólalt meg végül. – És egyáltalán, hogy kerülsz ide?

Úgy tűnt a ghoul elszomorodott a számára furcsa válasz hallatán.

– De hát Seamus, mindig is itt voltam. Csak te eddig nem vettél észre. Meg is kell mondanom neked, hogy kicsikét haragszom rád ezért. De tudod mit? Hagyjuk.

Seamus úgy érezte, egyre jobban összezavarodik. A helyzetet először eléggé abszurdnak érezte, de mostanra kellemes elzsibbadt. Az első ijedtséget felváltotta az érdeklődés. Régóta nem beszélgetett senkivel Rolfon kívül, aki a közeli vegyesboltot üzemeltette. Erre most itt ül előtte egy csúnyácska, de mégis kedves ghoul, aki határozottan barátkozni akar vele. Nem szeretett volna ellenségesnek látszani. Arra gondolt, miért is tenné, amikor újdonsült ismerőse nyitottan és barátságosan viselkedik.

– Hát… az igazat megvallva, mióta Peggy meghalt…

– Ne is mondd! – vágott közbe a ghoul. – Szeretteink elvesztése mindannyiunkra nagy terhet ró. Ne hibáztasd magad, amiért szomorú vagy! Ez teljesen természetes reakció. Tudom: nehéz életed volt.

Seamusnak eszébe jutottak a munkás évek. Lelki szemei előtt megjelentek a marhák, ahogy beállnak a nyaktiló alá, és rámeresztik bánatos szemüket. Ő visszanézett rájuk, és megnyomta a működtető gombot. Nem tudta összeszámolni, hányszor történt ez élete során, de mindannyiszor meghalt egy apró pillanatra.

– Azt hiszem, igazad van – mondta végül. – Sokszor eszembe jut a vágóhíd. A sok kiontott vér és a darabolt hús szaga még most is itt van az orromban.

– Ne hibáztasd magad – válaszolt a ghoul. – A legjobb, ha megbékélsz a múltaddal. Peggy is ezt akarná… Most azonban megkérlek arra, hogy távozz. Örülök a látogatásodnak, de még rengeteg dolgom van. Azonban arra kérlek, csak akkor gyere fel, ha jelezek neked.

Úgy tűnt, a ghoul mára befejezte a társalgást. Visszafordult a rokka irányába, és tovább szőtte a láthatatlan fonalat.

Seamus megfordult, és a csapóajtóig ballagott. Mielőtt azonban rátette volna a lábát a létrára, visszanézett a ghoulra.

– Esetleg ne cseréljem ki a villanykörtét? – kérdezte. – Mármint, hogy ne a sötétben kelljen dolgoznod…

A ghoul azonban nem adta jelét annak, hogy meghallotta volna a mondatot. A keze és lába fáradhatatlanul járt, útjára engedve a most már ismerős hangot: srrr… srrr… katt… katt… srr… srr… katt… katt. Seamus még állt ott néhány másodpercig, aztán lefelé indult.

Aznap már nem vett be több pirulát, így éjjel keveset és nyugtalanul aludt. Többször felriadt a feje fölül érkező kattogások zajára, néha a saját zihálására nyitotta ki a szemét. Úszott az izzadtságban. Álmában a fiatal Peggyt látta, ahogy báli ruhában pörög előtte a táncparketten. A magas plafonról lógó kristálycsillár visszaverte a terem lámpáinak fényét, áttetsző ragyogásba borítva Peggyt. Végül megállt a tánc. Peggy felé lépett egy pillanatra, arckifejezése szomorúvá vált. Mintha mondani akart volna valamit, tátogni kezdett, de a torkán nem jött ki egyetlen hang sem.

***

Reggel sokáig lustálkodott az ágyában, megpróbálva összerakni az álmában látottakat. Végül megfogadta, ezentúl sohasem fogja Protamol nélkül álomra hajtani a fejét. Nem akart magának még egy ilyen éjszakát.

Eszébe jutott a ghoul. Bizsergést érzett a gyomrában, testét indulási kényszer kerítette hatalmába. Mindennél jobban vágyott arra, hogy újra beszéljenek. Felpattant az ágyról, de visszhangozni kezdett a fejében a ghoul utolsó mondata: „…még rengeteg dolgom van. …arra kérlek, csak akkor gyere fel, ha jelezek neked”. A szavak nagyon határozottak voltak, Seamus tanakodott, vajon mi húzódhat mögötte. Végül eldöntötte, kivárja az invitálást, és nem zavarja meg barátját a fontos munkában.

A reggeli mosdás után felöltözött, aztán kiballagott a konyhába, hogy kedvenc reggelijét készítse el magának: lágy tojást vajas kenyérrel, hozzá pedig tejeskávét. Belenézett a hűtőbe, ahol talált még néhány tojást, de a tejesüveg üresen tátongott előtte.

Kiverte a hideg veríték. Még sohasem fordult elő, hogy elfejeltette volna valamelyik hozzávalót beszerezni, most azonban korgó gyomorral kellett szembesülnie a ténnyel: hibázott. Egy pillanatra tanácstalanná és ingerültté vált. Idegesen dobolt a hűtő tetején, amikor eszébe jutott a megoldás: bevesz egy gyógyszert, aztán elballag Rolfhoz tejért. Még az is lehet, vásárol néhány sört is. Régóta járt arrafelé, és csak reménykedni tudott abban: Rolf még nem haragudott meg rá teljesen.

Kissé kókadozva lépett ki a lakásból. Odalépett a szint központi villanykapcsolójához, de a felkattintás után a körte azonnal kiégett. Az ablaktalan falak sötétségbe burkolták a lépcsőházat, Seamus magabiztossága fokozatosan párologni kezdett. Az utóbbi években csak szükségszerűségből mozdult ki otthonról, ráadásul a mostanit meg sem tervezte. Egész életében utálta a spontaneitást, a helyzet pedig az évek során egyre rosszabbá vált.

A néhány lépésre elhelyezkedő lift halvány sziluettje sötét szájként próbálta magához édesgetni, ő azonban ellenállt a csábításnak. Gyermekkorában történt, hogy nagybátyjának rávenni őt egy rövid utazásra. Csak két emeletet kellett volna megtenni, de a lift éppen a két szint között hibásodott meg. Végül órákig tartott, mire kiszabadították őket, a kis Seamus pedig a rettegéstől hónapokig nem tudott aludni…

Az emlékek újra felszabadították benne a kellemetlen érzést. Remegve előhúzott egy Protamolt a zsebéből, és olyan gyorsan lenyelte, ahogyan csak tudta. Seamuson azonnal megmutatkozott a placebo-hatás. Görcsbe merevedett ujjai lassanként kiegyenesedtek, összeharapott fogainak csontrepesztő nyomása csökkenni kezdett.

Lassan lépdelt lefelé a kilencedik emelet irányába, lábával minden lépcsőfokot gondosan kitapogatva maga előtt. Útközben hallotta a saját szuszogását, melyet felerősítettek a falak. Végül – majdnem egy örökkévalóságnak tűnt számára – leért a kilencedik szintre, ahol a két ajtó között, a megszokott helyen rátenyerelt a villanykapcsolóra. A világ fényárba borult.

A földszintre érve meglátta az öreg Mrs. Warzinskyt, aki éppen a szemetet vitte ki a központi tárolóba. A hajlott hátú néni – akinek férje még a koreai háborúban esett el – lassan, megfontoltam mozgott, bár Seamust ez nem lepte meg, tekintve a nő élemedett korát.

– Jó reggelt, asszonyom! Szép napunk van!

Mrs. Warzisnky megfordult, majd talpától a feje búbjáig végigmérte Seamust.

– ’Reggelt! Mi járatban?

Seamus előtt elmosódott a világ. Mrs. Warzisnky egy pillanatra átváltozott a barátjává, a kedves ghoullá. Seamus elmosolyodott, majd zavarodottan megszólalt.

– Kedves ghoul, úgy örülök, hogy újra találkoztunk! Sokat dolgoztál az éjjel? És mondd, este újra felmehetek hozzád?

Mrs. Warzinsky kikerekedett szemmel bámult végig Seamuson. Egy pillanatra biztos volt benne, hogy a férfi szemei fennakadtak, de aztán a másodperc tört része alatt visszatért minden a normál helyzetbe.

– Miről hadovál maga? Meghibbant, vagy micsoda?

Seamus nem szólt semmit, csak meredten nézett maga elé. Fogalma sem volt arról, mit történhetett vele, és Mrs. Warzinsky kérdését sem hallotta. Egy pillanatra még a bólogató ghoult látta maga előtt, de aztán megint az idős hölgy állt előtte.

– Bocsásson meg – hebegte, majd határozott lendülettel kisuhant az ajtón. – Viszlát!

Lendületesen gyalogolt a járdán, végig azon morfondírozva, miért haragudhatott meg rá Mrs. Warzisnky. Valami rémlett neki, ami a ghoullal volt kapcsolatos, de nem mert volna megesküdni, hogy jól emlékszik.

Az út egy park és egy játszótér között húzódott, ahol szívesen elidőzött néhanap. Szeretettel nézte a kisgyermekeket, ahogy édesanyjukkal sétálnak, esetleg együtt játszanak. A nevetés és jókedv pozitív érzésekkel töltötte el, melyből mindig magával vitt egy darabot.

Néhány gondolattal később már a kosárlabdapálya melletti drótkerítés oldalában lépdelt. A rozsdás elemekre hatalmas hirdetéseket rögzítettek. Szeme előtt megjelent felnagyított állapotában a Mágikus Fehérség folyékony mosószer – mely a leírás szerint eredeti citromot is tartalmazott –, nem messze tőle a Vit-Fit fogyasztó tabletta és természetesen egy Protamol doboz plakátja feszült felnagyított állapotban.

Eszébe jutott, milyen fantasztikus ember lehet az, aki feltalálta a Protamolt és az egyéb, mára már nélkülözhetetlen dolgokat, amelyek könnyebbé teszik az ember életét. El sem tudta képzelni, mit kezdenének magukkal az emberek, ha ez a sok csoda nem állna a rendelkezésükre. Végül arra jutott, valószínűleg minden sivárabb és nehezebb lenne. Szentül hitte, akik irányítják mindenki lépéseit, mind a világ fejlődésén bábáskodnak, az ő feladata csak annyi, hogy végigmenjen a kijelölt úton.

Egy labda gurult ki elé a járdára, amit egy hatéves-forma kisfiú kergetett. Amikor a fiú végül elérte a vékony aszfaltcsík szélét, megtorpant, majd egyenesen ránézett.

– Szia, bácsi! Visszarúgnád a labdámat?

– Hát persze. Tessék. – Miközben odagdobta a fiú elé a labdát, eszébe jutott Kate. A boldog idő, amikor szeretettel halmozta el őt. Amikor úgy érezte, feladata van, és a nehézségek ellenére a gyermek minden erőfeszítést megér. Egy mosoly képes volt arra, hogy kompenzálja az egész napi robot fáradtságát, egy betegápolással eltöltött éjszakát, a csínytevéseket és az állandó aggodalom–érzést. Most pedig már nincs mellette. Régen, amikor Kate kicsi és védtelen volt, azt gondolta, a kiröppenés fájdalmas perce nagyon soká jön el. De aztán elrohant az idő, ő pedig itt maradt egyedül a gondolataival.

Végignézett a boldog gyermekseregen, és a távolban mintha a ghoult látta volna a fákhoz közel. Éppen egy babakocsit toló anyával beszélgetett. Megdörzsölte a szemét, de amikor visszanézett, már csak egy fiatal férfi állt ott, aki széles mozdulatokkal gesztikulálva magyarázott a mellette álló nőnek. Szórakozottan lenyúlt a zsebéhez, majd gyakorlott mozdulattal a szájába tömött egy pirulát.

Az út további része eseménytelenül telt el. Átvágott a parkon, majd keresztülment a Lincoln sugárúton, és lefordult egy félhomályba burkolózó, szűk sikátorba. A keskeny utcán felborogatott kukák és szeméthalmok hevertek, így óvatosan, mindet kikerülve sasszézott végig rajta. Nem szeretett erre járni, de innen lehetett legegyszerűbben megközelíteni Rolf boltját. Rolf – aki vietnámi veterán volt, és soha sem ismerte volna be, hogy nem jutott közelebb a csatatérhez a konyhai szolgálatnál – vásárlás közben mindig új sztorikkal traktálta őt, és állandóan a világról fecsegett. Rolf sohasem rejtette véka alá a véleményét. Seamus szájtátva hallgatta végig az eszement sztorikat, közben azon morfondírozott, Rolf egy csendes őrült, akinek hagyni kell, hogy kiengedje magából a gőzt. Legalább beszélt hozzá valaki.

A sikátor véget ért. Kibukkant egy napsütötte, barátságos házakkal zsúfolt utcára. Az átellenes oldalon ott állt Rolf Vegyeskereskedése, mely leginkább egy indiai bazárra hasonlított. A kirakatban különböző, megfakult kacatok – volt köztük rózsaszín plüsselefánt, műanyag szamuráj kard és áttetsző kannába összedobált tengeri kagylók is – zsúfolódtak egymáshoz, a szemmagasságig elfedve a belátást. Seamus mindannyiszor elcsodálkozott azon, vajon mire kell ez a sok használhatatlan holmi, amit senki sem akart megvenni, de eddig még nem jutott közelebb a megoldáshoz. Valószínűleg Rolf sem tudta volna megmondani az igazságot.

Az üzletbe belépve felhangzott a jól ismert csilingelés, amelyet az ajtó fölé szerelt apró harangból áradt.

– Egy pillanat! – hallatszott a távolból Rolf baritonja, majd kisvártatva ő is előkerült a hátsó helyiségből. Végül ellebbent az ajtót takaró függöny, és feltűnt Rolf termetes alakja. A férfi végigsietett a polcok között húzódó középső folyosón, aztán hunyorogva megállt egy pillanatra. Ahogy meglátta Seamust, mosoly ült ki húsos arcára. Végigsimított teljesen fehér, zsíros haján, és kinyújtott kézzel elé sietett.

– Seamus, cimbora! Ezer éve nem jártál erre!

Kezet ráztak. Seamust a Protamol keltette ködfelhőn keresztül is pozitív érzések rohanták meg.

– Rolf, örülök, hogy látlak! Jól nézel ki!

Rolf végignézett Seamus vizenyős tekintetén, és bennakadtak torkában a barátját dicsérő szavak.

– Régen láttalak. Hogy megy a sorod? – bökte ki végül.

Seamus gondolatban magát látta, ahogy mindent bevall barátjának. Kedves Rolf, tudod, régóta magányos vagyok, félek az öregségtől meg a haláltól. Egyre több Protamolt szedek, és nem járok emberek közé. Inkább Jon Gregoryt, meg a száz és száz egyéb csatornán fogható hasonló műsorokat nézem… Ja, és képzeld, tegnap este megismerkedtem egy jóravaló, kedves ghoullal. Azt hiszem, sikerült összebarátkoznom vele… Talán el kellett volna mondania, de nem volt rá képes. Végül úgy döntött, erről a dologról nem beszél. Rolf úgysem értené meg.

– Minden rendben van. Éldegélek.

– Még mindig azt az ócska zajládát bámulod egész nap?

Seamus lesütötte a szemét és nem felelt semmit.

– Seamus, tudod, hogy a barátom vagy, és ezért a szívemen viselem a sorsodat. Szerintem nem tesz jót neked, ha csak és kizárólag a saját álomvilágodban élsz. Nézz körül! A média elbutít és manipulál. Szegény megboldogult Tracy és a szakasz többi tagja! Ha látnák, mivé lett a hazánk, lehet, nem is kívánkoznának ide. Ők pedig ezért adták az életüket…

– Nem tudom, miért olyan baj, ha az ember műveltégi vetélkedőket, meg egyéb hasznos műsorokat néz. Hiszen attól csak szélesedik a látóköre!

– Nem erről van szó, te is tudod! – emelte fel kissé a hangját Rolf. – A műsorok ma már csak azért vannak, hogy kitöltsék a reklámok közti helyet. Az fel sem merült benned, az egésznek nincs más célja, mint a manipuláció? Csak ülsz és bámulsz, majd elballagsz a boltba, és megveszed azt, amit láttál. A tudatodat támadják. Ráadásul szándékosan! Hidd el nekem, habár szabadnak hisszük magunkat, de valójában börtönben élünk. Rabszolgák vagyunk, bábuk, amelyeket zsinóron mozgatnak!

Seamus semmi másra nem tudott gondolni, mint Rolf megátalkodott összeesküvés-teóriáira, amelyben többször kifejtette: az egész világ támadás alatt van, még pedig úgy, hogy mi nem vagyunk ennek tudatában. Akárhányszor hallotta a mondatokat, nem tudott azonosulni velük. Úgy gondolta, az élet a születésről és a halálról szól, meg egy valamiféle ködbe burkolózó köztes létről, ami kitölti azt. Ha valaha boldog is volt, mostanra belenyugodott, hogy ennek az állapotnak örökre vége.

– Nem tudom, miért állna ez érdekükben – válaszolta végül.

– Ó, cimbora, nézz csak körül! A világot cégek és érdekcsoportok irányítják. Mi annyit sem jelentünk nekik, mint a cipőd széléről levakart kutyagumi. A nagybetűs PROFIT az isten, érted? Hahó, itt az idő felébredni!

– Rolf. Én megértelek, és tiszteletben tartom a véleményed, de nem hagynád abba, ha megkérlek?  Most nem ezért jöttem. Csak vásárolni szeretnék néhány dolgot.

Rolf megdörzsölte a szemét, majd arcát az ég felé fordította.

– Seamus, hidd el, nem bántani akarlak. Csak szeretném, ha felébrednél.

Seamus benyúlt a zsebébe, és akaratlanul is egy Protamol-pirulát kezdett el morzsolgatni. Tudta, ha most nem Rolffal állna szemben, előkapná, és betömné azt a szájába. De nem akarta, hogy Rolf ezt is felhozza ellene. A tehetetlenség érzése elgyengítette, a homlokán kövér verejtékcseppek jelentek meg. Nem akart mást, mint kiszabadulni ebből a kényelmetlen helyzetből, visszamenni a lakásába, és lerogyni a tévé elé. Megfogadta, akárhogy is alakul, soha többé nem teszi be a lábát Rolfhoz.

– Hagyj, kérlek. Nekem jó így. Már megszoktam, és nem akarok változni. Hiszen alig van már időm. Mi értelme lenne?

Rolf lehiggadni látszott. Egy kicsit haragudott magára, amiért elragadta a hév, de azzal nyugtatta magát: nem volt más választása. Reménykedett, volt értelme az egésznek.

– Értem. Ne haragudj. Semmi jogom sincsen beleszólni az életedbe.

Seamus szótlanul átnyújtotta a kézzel írt listát, Rolf pedig szinte fénysebességgel kapkodta össze a dolgokat. Mindenből a legszebbet és a legnagyobbat válogatta össze, majd az egészet beszerzési áron számolta fel barátjának.

A művelet közben Seamus teljesen más merre járt, olyan messze, melyet nem lehet távolságban kifejezni. Végül Rolf Seamus kezébe nyomta a teli műanyagszatyrot. Seamus gépies mozdulatokkal fizetett, majd szó nélkül kiballagott az utcára, és magába tömött egy gyógyszert.

***

Seamus a tévé előtt ült. Az arca bárgyú mosolyba torzult, miközben Jon a világba harsogta a mondanivalóját. Egy pillanatra elkapta a szemét a műsorvezetőről, majd lassan a kisasztalon kiterítve heverő tízdarabos Protamol–levélre meredt. Hirtelen nyugalom áradt szét a testében. Tudta, amíg a szer vele van, nem érheti baj. Ma rá kellett jönnie, nem akar mást, mint néhány izgalmas tévéműsort – főleg az Elmebajnokságot – és reklámokat nézni, valamint sohasem szeretné elhagyni a lakását, melynek falai körülölelik őt, és megvédik a kegyetlen világtól.

Elkezdődött a reklámblokk. Levette a hangot, és fülelni kezdett. Furcsállotta, hogy tegnap este óta nem hallott kaparászást felülről, sőt, az igazat megvallva hiányzott is neki a zaj. Mióta elfogadta a felette lakó ghoul jelenlétét, sokkal magabiztosabbnak érezte magát. Elképzelte a végtelen estéket, amikor magánytól vezérelve felmegy a létrán – remélte, a ghoul később megengedi neki, hogy spontán is meglátogathassa –, kezében két csésze teával, majd leülnek együtt, és elbeszélgetnek a régmúlt szépségeiről. Ő mindent elmondana a ghoulnak, miközben zakatolna a rokka: Srrr… srrr… katt… katt… srr… srr… katt… katt. A dallam a fülébe mászott, mint egy csodálatos szimfónia, és ő halkan dudorászni kezdett. Úgy érezte, már csak egyetlen kérdés maradt megválaszolatlanul: mi az, amin újdonsült barátja annyira dolgozik? Arra gondolt, mi lenne, ha most szépen meglepné őt. Vajon megharagudna-e rá, ha ilyen sűrűn megzavarná a láthatólag fontos tevékenységében?

Már éppen megindult felfelé, amikor megcsörrent a telefon. A készülék olyan régen szólalt meg, hogy Seamus már arról is megfeledkezett, hogy egyáltalán létezik.

Egy pillanat alatt remegés lett rajta úrrá. Az előbb tapasztalt pozitív érzések szertefoszlottak, mint a reggeli ködfátyol. Helyét pánik vette át, amely erősebben lüktetett mindennél.  A telefon harmadszor csörgött, mire Seamus megmozdult. Útközben felmarkolt egy Protamolt, és a készülék irányába imbolygott.

– Tessék! – Tudta, a felhangzó mondat az ő ajkát hagyta el, mégis úgy érezte, mintha a hang valahonnan egy végtelen mély kút aljáról törne fel. Egyik füle zúgott, a másik teljesen eldugult. Szeme előtt fekete karikák ugráltak.

– Apa, Kate vagyok. Jól vagy? Régóta nem beszéltünk.

Kate szavai, mint megannyi mentális szegecs fúródott bele az elméjébe. Úgy érezte magát, mint a részeg, akit leöntöttek hideg vízzel, és azonmód kijózanodott.

– Kate, drágám! Minden rendben, csak a fürdőben voltam. Már nem mozgok olyan gyorsan, mint régen.

– Apa, ezer éve nem hallottam a hangodat. Hiányzol.

Seamus akárhogy is gondolkodott, fel sem tudta idézni, mikor látta utoljára a lányát. Aztán hirtelen felrémlett neki egy körülbelül tíz évvel ezelőtti karácsony, amikor meglátogatta őket New Yorkban. Becsukta szemét, és még Timothy arca is megjelent előtte. Úgy gondolta, a kis Tim azóta már biztosan középiskolába jár.

– Te is hiányzol kicsim. Nem is beszélve Timothyról. Biztos nagyra nőtt, mióta nem láttam.

– Tudod, többször meg akartunk látogatni az utóbbi években, de mindig közbejött valami. Dave munkája, az enyém…

– Ne szabadkozz, Kate. Éljétek csak tovább az életeteket, én nem szenvedek hiányt semmiben.

– De amikor anya… – kezdte a mondatot elcsukló hangon Kate, de nem tudta befejezni.

– Ne aggódj, vannak barátaim – folytatta Seamus, és akaratlanul is a plafont kezdte bámulni.

A kaparászás pedig újrakezdődött. Srrr… srrr… katt… katt… srr… srr… katt… katt.

– Apa, ott vagy még?

Seamus közelebb tartotta a kagylót a mennyezethez, majd lassan visszaeresztette a füléhez.

– Te is hallottad, Kate?

– Mit, apa? Megijesztesz.

– Hát a kaparászást meg a kopogást. Felülről jön, a padlásról. – Egy pillanatra még az is megfordult a fejében: beavatja a lányát mindenbe, de aztán letett a dologról. Nem akart magának bonyodalmat.

– Apa, figyelj. Ha minden összejön, jövő héten elmegyünk hozzád. Majd még beszélünk addig, jó?

Seamus maga elé meredve válaszolt.

– Persze. Jó. Akkor jövő héten.

– Szeretlek, apa.

Seamus szó nélkül, réveteg szemmel eresztette vissza a kagylót a helyére, aztán megfordult, és a csapóajtó felé indult. Útközben megállt a kis asztal előtt, felmarkolta az elemlámpát. Út közben megtorpant a tévé előtt, ahol a néma Jon ugrált és kiabált a porondon. A méregdrága öltönyébe szőtt apró aranyfonatok szemkápráztatóan ragyogtak a reflektorok fényében.

Odabotorkált a létrához, és amikor felrakta lábát az első fokra, hirtelen kielégíthetetlen szomjúságot érzett. A konyhában lévő vízcsapra pillantott, majd szeme a Protamolt szorongató markára tévedt. Végül a szájába rakta a tablettát, és lenyelte. Most már úgy érezte, egész életében meglenne étel-ital nélkül, ha nála van a szer. Nyögve tolni kezdte magát felfelé, végül kínszenvedés árán, erőtartalékait felemésztve jutott el céljáig. Mielőtt kilökte volna a csapóajtót hallgatózni kezdett. Egy hosszú másodpercig nem történt semmi, de aztán felcsendült az ismerős zaj. Srrr… srrr… katt… katt… srr… srr… katt… katt.

Végre ott állt a padláson, de a tegnapi kellemes illatok helyett orrában enyészet és doh szaga keveredett. Az izgalomtól remegő kezével felkattintotta az elemlámpát, és hangos sikoly hagyta el ajkát. A lámpa fénykévéje megvilágította a falakat és a gerendákat, amelyekről vérpatakok folytak lefelé, kisebb-nagyobb tócsákba gyűlve a padlón. A ruhás zsákokból bizarr formájú békák másztak elő, a csatos koffer pedig minduntalan görcsbe rándult, mintha valamiféle fájdalom terhelné.

Rémülettől megdermedve fordult a rokka irányába, ahol a ghoul továbbra is a sámlin ült, és fáradhatatlanul dolgozott. Kezei vérben úsztak, az eddig láthatatlannak tűnő fonál pedig nem volt más, mint emberi belek és zsigerek. Seamus még egyszer felsikoltott, a ghoul pedig abbahagyta a munkát és rosszallóan ránézett. Seamus próbálta keresni a vadállatias szemekben a tegnapi jóságot, de csak kegyetlenséget és megvetést talált.

– Elfelejtetted, amit tegnap mondtam? – kérdezte a ghoul. A szeméből feketés-zöldes folyadék szivárgott, ami végigfolyt az arcán, majd az álláról a ruhájára csöpögött. A díszes öltözéket már teljesen eláztatta az ebből a távolságból is erősen bűzlő anyag. – Megkértelek, hogy ne zavarj a munkában, ha szükségem van rád, majd hívlak.

– Én csak… olyan egyedül voltam.

A ghoul károgva rázni kezdte a fejét, a feje felett pedig izzani kezdett a tető. A gerendák és a cserepek olyannak tűntek, mintha egy kohó tüzében égnének. Még a pernye és a füst illatát is érezte, a hő pedig belecsapott az arcába. Az egyetlen furcsaság az volt, hogy nem fojtogatta tüdejét a köhögés.

– Sok dolgom van. Nem érek rá ilyesmire. Hát nem látod, min dolgozom?

Seamus csak állt, és meredten nézett a formátlan, piros masszára. Úgy érezte magát, mint a diák, aki nem figyelt oda az órán, emiatt pedig nem tud válaszolni a kérdésre. Eközben a tető teljesen kiégett, ő pedig meglátta a felettük ragyogó csillagokat, melyek sokkal nagyobbnak látszottak innen, mint amilyenek valójában. A hold akkorára duzzadt, mint egy hatalmas traktorkerék, Seamus könnyedén ki tudta venni rajta a hegyeket és völgyeket.

– Fogalmam sincsen – bökte ki végül.

– Persze, hogy nem tudod! – kiáltott fel végül a ghoul. – Hisz csak egy jelentéktelen senki vagy, akinek nem nyomják a vállát a világ gondjai. Fogod magad, szépen bezárkózol a csigaházadba, aztán azt hiszed, hogy ez az élet! Mit gondolsz, Peggy miért ment el? Mert beteg volt? Nem, kis barátom. Te juttattad oda azzal a savanyú életeddel. Olyan vagy, mint az erjedt savó. Eddig azt hittem, használhatlak majd, de úgy látom, menthetetlen vagy.

– Miért mondasz most ilyeneket nekem? Tegnap egész máshogy beszéltél. Azt hittem, a barátom vagy.

– Barát? Ne nevetess! Te, aki saját magadnak is ellensége vagy? Te akarsz barátokat? Nézz magadba, és ébredj fel! Nem vagy más, mint egy roncs, aki a saját sorsán kesereg hosszú évek óta. Most pedig hagyj dolgozni. De most jegyezd meg: ez az utolsó figyelmeztetésem.

Seamus letörten állt, próbálta zakatoló szívét nyugtatni. Egy pillanatra felsejlett benne, hogy bevesz egy újabb Protamolt, de aztán letett róla. Úgy érezte, rajta már ez sem segít. A ghoul csak ül és dolgozik, és többé nem barátkozik vele.

Egy pillanatra elöntötte a gyűlölet és a megvetés, testét adrenalin lökés rázta meg, szeme fenyegető villámokat vert. Fájt neki, hogy átverték és megszégyenítették. Ő csak jó akart lenni, csendben eléldegélni, aztán jön ez a ghoul, hitegeti őt, aztán feldúlja az életét. Ráadásul még Rolfnál is jobban szapulja és bántja őt.

– Menj vissza a pokolba, átkozott! – kiáltotta. – Takarodj el oda, ahonnan jöttél! Nincs többé helyed a padlásomon!

Hirtelen néma csend lett. Seamus bogarak percegését, és a mögötte nyekergő bőrönd hangját hallotta. A vér a falakon alvadni kezdett, az izzás megszűnt a ghoul feje felett meredező gerendacsonkokon, helyette lágy, meleg szellő áramlott be a helyiségbe, kisöpörve a halál illatát.

A ghoul csak sokára fordult meg, mintha nem is hallotta volna, amit Seamus mondott. A bőre szürkébbnek és szárazabbnak tűnt, mint az előbb, a szeméből megindult patak pedig sav marta barázdák nyomait hagyta az arcán.

– Gyere hozzám, Seamus – mondta hörögve, miközben szájából frissen hantolt föld és férgek hullottak a földre. – Szükségem van rád, hogy tovább fonjam a fonalamat. Ide rakom az életedet, mert máshogy már nem tudlak használni. Hidd el, neked is így lesz a legjobb.

A ghoul felemelkedett a sámlin, és felé indult. Ezzel egyidőben az egész Saemust körülölelő világ éles fénnyel villódzni kezdett. A sarokban feltűntek, sötétbe borultak, majd ismét feltűntek a percegő bogarak, a zsákokból kiugráló békák sorra felfújódtak és kidurrantak, a háta mögött lévő zsák a lába mellé vánszorgott, a csatok melletti réseken pedig nyögések és sóhajok hangja törte át magát. Ő ordítva hátrált, miközben a ghoul gyorsan közeledett felé a csatakos deszkapadlón. Kezét előrenyújtotta, karmos ujjai fenyegetően meredtek előre. A ruhája menet közben folyamatosan mállott szét, száját pedig olyan nagyra nyitotta, hogy kiakadt az állkapcsa. Végül Seamus megbotlott a kofferben, elvesztette az egyensúlyát, és a csapóajtón keresztül lebucskázott az alatta tátongó mélybe. Miközben zuhant, arra gondolt, hogy ez az egész biztosan nem lehet valóság, mert a valóságban nem laknak az ember padlásán ghoulok, akik beszélgetnek, és közben láthatatlan fonalukat fonják.

A fején ért földet, nyakcsigolyája korhadt faágként roppant szét a padlón. Tüdejéből felszakadt az utolsó lélegzet, és belezuhant az örök sötétségbe.