Csizmadia Eszter: XIX. Nagy Arkánum

Az ünnepély akkor kezdődött, amikor a napkorong eltűnt az Arany-sivatag dűnéi mögött. A nappal csillogó szemcsék már csak halványan fénylettek a szürkülő ég alatt, a palota egyre nyúló árnyéka feloldódott a lassan mindent beborító sötétségben. Az épület körül nem nőtt növény, szobrok vagy szökőkutak sem díszelegtek előtte, csupán egy kétméteres facölöp állt a bejárattól néhány méterre. Odabent még nem gyújtották meg a gyertyákat, az ott-tartózkodóknak csupán homályos sziluettjét lehetett kivenni, amint teremről teremre szállingóztak. Napnyugta után a szolgák visszavonultak, a vendégek nem tartottak rájuk igényt. Egyesével érkeztek, ki futva, ki a szelek szárnyán, néhányan a homokban kúszva vagy titkos alagutakon át közelítették meg a kaput.

Egy kecses nőalak elegáns lebegéssel ereszkedett le a bejárathoz, majd felsikoltott, mert észrevette, hogy egy nagymacska rohan felé. Amint közeledett, a ragadozó kitátotta száját, megmutatva pengeéles fogait, majd rávetette magát. A nő hátraesett, ahogy a hatalmas test nekicsapódott, és a következő pillanatban már hanyatt feküdt a homokban. Fölötte az állat morgott, majd reszelős nyelvével lassan végignyalta a ruhából kilátszó fehér nyakat. Az asszony megmerevedett, mellkasa, melyre súlyosan nehezedtek a puha mancsok, szaporán emelkedett és süllyedt. A nyelv aztán továbbsiklott arcára, aminek szája feletti részét sólyommaszk takarta, végigszántotta állát és ajkát, mire ő ösztönösen elfordította a fejét. A macska mordult egyet majd pofáját belefúrta a nő mellei közé, egyik mancsával pedig bő szoknyája alá furakodott, éles karma végigszántott a selymes bőrön. Az állat halkan dorombolt, nemsokára pedig már mindkét kieresztett karmú mancsával karistolta áldozata combjait.

– Cyrrus! – kiáltott rá a nő. – Szállj le rólam, te féleszű!

Amaz felemelkedett, majd játékosan megnyalta az asszony mellének kilátszó részét, aki dühösen suttogott valamit, mire az állat karmai visszahúzódtak, a mancs összement és hosszú ujjak nőttek ki belőle. A rajta heverő test könnyebbé vált, a fej kisebbé, a végén már csak egy jelmezbe öltözött férfi nyalogatta kebleit. A nő felült, megragadta támadója vállát, és minden erejét összeszedve lelökte magáról, majd felugrott. A férfi is felállt. Arca felső részét macskafüles álarc borította, amelynek homlokán egy kulcslyuk díszelgett. Habár teste formája emberre hasonlított, tetőtől talpig puha, fekete szőrzet fedte, amelyről nem látszott, hogy sajátja-e, vagy csupán roppant jól illeszkedő maskara, és amelynek hátuljából puha farok nőtt ki.

– Bocsáss meg, Seliné – mondta, bár hangjában nyoma sem volt sajnálatnak. – Túl nagy volt a kísértés.

Az asszony odament hozzá és pofon vágta. Amaz csak vigyorgott.

– Nem értem, miért vagy ilyen dühös – mondta fejcsóválva. – Hisz mind a ketten erre vágyunk, nem igaz?

A nő szeme összeszűkült.

– Nem itt és nem így – sziszegte. – Hogy merészeltél volna megbecsteleníteni a szertartás előtt!?

– Megbecsteleníteni? Ugyan már. Csak szórakozni akartam egy kicsit. Azt hittem, tetszeni fog – vont vállat Cyrrus.

Az asszony lehajolt, megigazította tollas szoknyáját, majd leporolta magát, és kopogtatás nélkül benyitott a palotába. A férfi csendben követte.

Mind a ketten a nagyterembe tartottak, ami valaha ebédlőként funkcionált. A hatalmas, kerek asztal körül legalább húsz jelmezes foglalt helyet. Mind állatmaszkot viselt, homlokukon kulcslyukkal, a kulcsot pedig a poharukba tették. Amint az utolsó két érkező is leült, és kulcsukat metszett kristálypoharukba csúsztatták, a falra erősített fáklyák maguktól lángra lobbantak. Valahonnan előkerült egy palack keserű nedű, töltöttek maguknak, majd a poharakat körbeadták és mindenki mindenkiéből ivott egy kortyot. A szertartás elkezdődött.

Hvrarr, a róka osztani kezdte a kártyákat. Ősrégi, fekete lapok voltak, a vöröses rúnák már félig-meddig lepattogzottak róluk, de a képeket mindenki felismerte. Prylar, a hermelin volt a legfiatalabb, neki kellett kezdenie. Hosszas töprengés után a bölényfejű Grindárt hívta ki. Mindketten leraktak egy kártyát, majd még egyet, végül Grindár diadalmasan nyúlt Prylar kulcsáért. A hermelintől jobbra Cyrrus ült, így ő következett. Vigyorogva szólította Selinét, a sólyomasszonyt, aki ezután hosszú és ádáz csatában fosztotta meg kincsétől a szemtelen macskát. Hys, a kígyó elnyerte Grindártól Prylar kulcsát, amely aztán a bagolyképű Uhr-hoz került Hys sajátjával együtt.

Órákon keresztül játszottak. A hatalmas ablakokon túl előbukkantak a csillagok, kékes-lilás pontokként világítottak a holdtalan égen. A sivatag homokja tompán fénylett, bárki más gyönyörűnek látta volna a csillogó aranyszőnyeget. A bent ülők azonban vészjóslónak találták, és időnként rettegő tekintettel pislantottak ki az ablakon.

Éjfélkor mindenki letette kezéből a kártyákat. Némelyik jelmezes előtt több kulcs sorakozott, a többiek üres kézzel, rémülten és irigykedve nézték őket. Uhr gyűjtötte a legtöbbet, nála volt Hys, Prylar, Cyrrus, Seliné és még négy másik játékos kulcsa.

– Az idei nyertes Uhr – közölte mély hangján Grindár. – Kit választasz hát? – fordult a bagolyhoz.

Az asszony szemében mintha kék lángok kavarogtak volna, ahogy végigmérte a nyolc kulcs tulajdonosait. Tekintete hosszan elidőzött Selinén, mire Cyrrus szőre idegesen felborzolódott. Prylar a lélegzetét is visszafojtotta, ahogy a bagoly pillantása rávetült, hermelinteste remegett. Hys kifejezéstelen arccal, mereven bámulta az asztalt.

– Prylart választom – közölte végül rekedt hangján Uhr, miközben éhesen bámulta a rágcsálójelmezbe öltözött lányt. Amaz aprót vinnyantott, és még jobban reszketett. Uhr megfogta Prylar kulcsát, és lassan elindult felé, tollas ruhája hullámzott, ahogy lépkedett. Amikor szemtől szembe álltak, a bagoly a hermelinmaszk homlokán lévő zárba illesztette a kulcsot, majd elfordította. Kattanás hallatszott, majd a lány fehér jelmeze a földre hullott, ő pedig meztelenül állt a félhomályos teremben. Az álarcot maga Uhr vette le róla, kibomlott alóla kócos, ezüstszőke haja, fekete szeme telis-tele volt könnyel. Ezután a maszkosok közül ketten megragadták, két vékony csuklóját összekötözték, és kivezették a palota elé. A többiek szintén kivonultak, majd körbeállták a megkötözött lányt. Uhr ekkor ismét odalépett hozzá kezében egy agyagkancsóval, ami olajos folyadékot rejtett. Ezzel kente be tetőtől talpig a zokogó Prylart, utána pedig aranyhomokkal borította be sikamlós bőrét, végül odavezette a facölöphöz, és a kezét összecsomózó kötéllel odakötözte.

Ezután Uhr és a többiek visszamentek a palotába. A nagyterem helyett ezúttal egy másik szobába igyekeztek, ahol néhány kisebb asztalon álltak az ételek és az italok, ülőalkalmatosságként pedig kényelmes heverők és fotelek szolgáltak. A jelmezesek ettek és ittak, majd még többet ittak, amíg el nem bódultak teljesen. Érzékeik azonban kiélesedtek, egyre közelebb húzódtak egymáshoz, majd a szájak csókra nyíltak, a kezek pedig felfedezőútra indultak. Cyrrus ismét Selinét ölelte, aki ezúttal nem tiltakozott. Kábán szívta be a ragadozó pézsmaillatát, közben eltűnődött, milyen lehet a férfi arca, amikor nincs rajta maszk. Uhr rekedt vihogással tűrte, hogy Grindár a szoknyája alá nyúljon, miközben a másik oldalról Hys csókolgatta síkos ajkával. Hvrarrt egy póklány teperte le, a hátsó sarokban egy tigris- és egy majomnő ficánkolt egymás karjaiban.

Az orgia addig folytatódott, amíg az ég derengeni kezdett. A kedélyek csillapodtak, a vágyak beteljesültek, kimerült, verejtékben fürdő testek hevertek egymás mellett a pazar kereveteken. Seliné feje Cyrrus mellkasán nyugodott, Hvrarr a sarokban ült, és üveges tekintettel bámult maga elé. Uhr derékig levetkőzve feküdt, de a szemét nem hunyta le, merev tekintettel pásztázta a horizontot. Egyszer csak felállt, és elrikoltotta magát.

A jelmezesek lassan feltápászkodtak, majd az izzadt, mocskos és hiányos öltözetű társaság ballagni kezdett a kapu felé. Odakint aztán körbeállták az időközben félig elalélt Prylart és vártak. A nap lassan felkelt, a sárga korongnak először csak a teteje bukkant fel a láthatáron, majd vészjóslóan emelkedett a föld fölé. Amikor már az egész gömb az ég alján tündökölt, Uhr komoran kilépett a körből a pózna mögé, Prylar pedig hangosan felzokogott. Egyszer csak a nap mindenfelé áradó fénye egyetlen csóvába tömörült, mintha valaki egy óriási nagyítóval fókuszálta volna, a táj pedig sötétbe borult. A perzselő sugárnyaláb egyenesen a cölöpre irányult, és az odakötözött lányra. Prylar felordított. Az olajos folyadék elpárolgott, a bőrét beborító aranyhomok viszont olvadni kezdett. Uhr egy vödörbe újabb adag port lapátolt, majd rászórta a sikoltozva vergődő lányra, aztán még többet és többet, még akkor is, amikor Prylar már rég elhallgatott.

Aztán vége lett. A nap egy pillanatra eltűnt, és csak a feketeség maradt, de pár másodperc múlva visszatért, és ugyanúgy sütött, mint általában. A cölöp mellett egy meztelen nőt ábrázoló aranyszobor magasodott. Körülötte egyetlen nagy kört formázva állatok feküdtek, nagymacskák, madarak és hasonlók. A pózna tetején egy bagoly ült, és komoran tekintett végig a lassan ébredező, morgó, csiripelő és csattogó társaságon. Ezután a szoborra pillantott.

Majd eljön érte egy újabb törzs, mint mindig – gondolta, miközben végigmérte az alak apró, vékony testét, még szoborként is kócosnak tűnő haját, szomorú szemét. – Tudják, mikor van itt az ideje.

Az állatok felálltak, lerázták a port bundájukról vagy tollukról, mindannyian elindultak a négy égtáj valamelyikének irányába. Egy sólyom kitárta szárnyait és délnek repült. Alatta fekete nagymacska futott.

Huszonketten maradtunk – gondolta Seliné. – Huszonegy éven belül én és Cyrrus is így végezzük.

Ezután elképzelte a férfit a bundája nélkül, meztelenül, ami izgalommal töltötte el, de közben a gyomra összerándult az iszonyattól.

Milyen lehet megérinteni az arcát? – töprengett Cyrrus futás közben, a fölötte szálló madár árnyékát bámulva.

Tőlük jobbra fehér emberek egy csoportja masírozott a palota felé. Szemmel láthatóan messziről jöttek, hátukon összekötözött, nehéz prémeket cipeltek, arcuk és mellkasuk csupasz bőrét vörösre égette a sivatagi nap. Sámánjuk dobolva, rikoltozva biztatta őket, a férfi a nagy meleg ellenére is fehér hermelinbundát viselt a nyakában.

Elviszik Prylart – mondta magában a sólyomasszony. – Kiállítják valahol északon egy falu főterére, körbetáncolják, és minden nap imádkoznak hozzá. Állatokat és talán embereket áldoznak neki, ahogy mi is föláldoztuk őt a Szörnyűséges Napnak, de hiába. Az emberek pedig előbb-utóbb elveszítik a hitüket, a mostani gyerekek felnőve bolond bálványimádónak tartják majd őseiket, az aranyszobrot száműzik az öreg sámán kunyhójának mélyére, vagy túladnak rajta. Unokáik már csak a Szörnyűséges Napot fogják imádni, ahogy majd az én fekete bőrű hódolóim is. Előbb-utóbb mindenki az övé lesz, belőlünk pedig csupán szobrok és mítoszok maradnak.

Huszonegy évvel később

Éjfélt ütött az óra. Cyrrus és Seliné letették a kezükben tartott kártyákat és hosszan egymás szemébe néztek. A sólyomasszony pohara mellett két ősrégi kulcs hevert.

– Nyertél – szólalt meg Cyrrus, arcán fanyar mosollyal.

A nő egy darabig mereven ült az impozáns tölgyfaszéken, majd lassan bólintott. Arca sápadtan világított a maszk mögött. Lassan felállt, a férfi pedig követte példáját, fekete szőre felborzolódott, amint közeledtek egymáshoz. Amikor már csak egy lépés választotta el őket, Seliné a kezében tartott kulcsot óvatosan beillesztette Cyrrus álarcának kulcslyukába, és lassan elfordította.

A maszk lehullott, alatta markáns arc rejtőzött, melyből sötét szemek villantak az asszonyra, komoly, mégis gyengéd tekintettel pásztázva őt. A férfi testét borító szőrtakaróból hőség áradt, majd – mintha láthatatlan lángok emésztenék – lassan leperzselődött gazdájáról, aztán egy ideig finom, fekete porként kavargott, végül leülepedett a padlóra. Nemsokára a porfelhőből kibukkant egy csupasz váll, mellkas, majd a has, végül pedig Cyrrus anyaszült meztelenül állt Seliné előtt. A nő lassan, vágyakozva mérte végig a csupasz testet, majd ismét a férfi szemébe nézett, kezét pedig annak arcára simította. Amaz megfogta az apró kezet, az ajkához húzta és gyengéd csókot lehelt rá, majd lassan elengedte.

– Nem lehet – sóhajtotta. – Ismered a szabályokat, Seliné. Mi már többé nem...

– Tudom – bólintott a sólyomasszony.

– Tedd a dolgod! – utasította Cyrrus elszánt tekintettel.

A nő torka elszorult, de engedelmeskedett. Óvatos mozdulatokkal hátrakötözte a férfi kezét, majd kivezette őt a ház elé. Bekente testét az agyagkancsóban lévő folyadék utolsó cseppjeivel, amaz pedig meghempergőzött az aranyhomokban. Végül együtt odasétáltak a cölöphöz.

Seliné Cyrrusra nézett.

– Biztos nem lehet valahogy...

– Nem. Seliné, ezt már megbeszéltük, a szerződésben nincs kiskapu. Tedd, amit tenned kell.

És Seliné megtette. Amikor végzett, a férfi lerogyott az oszlop tövébe.

– Itt maradok veled – közölte az asszony, és ő is leült, fejét a Cyrrus feje és válla közti mélyedésbe fúrva.

Egy darabig hallgattak, miközben a hold járta fölöttük égi útját. Olykor meghallották a sivatag egy-egy távoli neszét, halk vonyítást és hasonlókat, de ezeket leszámítva a környék csöndes volt, csupán a másik lélegzetének harmonikus zaja hatolt el a fülükig.

Amikor megjelent a halvány derengés a horizonton, Cyrrus megszólalt:

– Itt az idő, töltsd meg a vödröt.

Seliné erőtlenül feltápászkodott, és esetlen mozdulatokkal homokot lapátolt a cölöp mellett heverő vödörbe. Az ég alja egyre világosabb lett, aztán megjelent az első napsugár.

A férfi szempilláin megült a finom aranypor, amely teljesen beborította arcát és testét, a nőnek pedig csak két sötét, vad tekintetű szeme, puha szája és álla látszott ki a sólyommaszk alól. Kettejük tekintete találkozott.

– Ég veled, Seliné – mondta a férfi. – Szeretlek.

– Én is szeretlek – suttogta az asszony.

Aztán csak nézték egymást, egészen a végső pillanatig.

Hirtelen minden elsötétült és fájdalmas ordítás törte meg a hajnali csendet, ahogy a lángcsóva elérte Cyrrus testét. A férfi vonaglott az eleven tűz alatt, Seliné pedig elejtette a vödröt, benne az újabb adag porral. Az asszony elméje tombolt, tagjai zsibbadtak, bizseregtek, majd libabőröztek, maszkja majdhogynem az arcára égett. Zavart elkeseredésében sólyommá változott, és szárnyával riadtan csapkodott haldokló szerelme körül. Hirtelen iszonyatos harag lett úrrá rajta, ahogy ránézett a Szörnyűséges Nap fénylő-perzselő korongjára.

– Elvetted a családomat! – ordította csattogó csőrrel. – Kegyetlenül meggyilkoltál mindenkit egy ősidők óta lezárult háború sarcaként, a falka minden tagját, azokat is, akiknek semmi közük nem volt az egészhez! Elvetted az emberektől a vallásukat, hogy a hódolóiddá tedd őket, mintha nem lenne neked elég! És most elvennéd a szerelmemet is?! Nem engedeeem!

Azzal előrelendült és vak dühében egyenesen a fénycsóvába repült, kitátott csőrrel, mintha le akarná nyelni. A tűz perzselte a csőrét, a torkát, egész teste lángolt, de ő csak nyelte és nyelte kitartóan, az őrülettől szinte nem is érezve a fájdalmat. A csóva egyszer csak véget ért, Seliné pedig elernyedve a homokba esett.

Lágy délutáni fényben ébredt fel. Amikor kinyitotta a szemét, először a cölöpöt pillantotta meg, vagyis annak hűlt helyét. Megpróbált felkelni, és örömmel konstatálta, hogy sikerült. Akkor észlelte, hogy még mindig madár alakjában van, és hogy valaki fekszik mellette a homokban.

– Cyrrus! – villant az agyába, amint megfordult.

És valóban, a férfi feküdt mellette, mégpedig élve, csak éppen aludt. Cyrrusból nem vált szobor, az olaj és a homok is eltűnt a bőréről, csupán a mellkasa bal oldalán, a szíve fölött perzselődött bele a bőrébe valami aranyos mintázat. Seliné ezután lenézett magára és mélységesen megdöbbent. Tollai már nem sötétek voltak, hanem piros és aranyszínűek és a formájuk is más volt, mint eddig.

– Főnix lett belőled – suttogta az ébredező Cyrrus. – Tűzmadár.

Seliné válaszul trillázó hangot adott, ki majd felröpült. Könnyedén, kecsesen pörgött az égen, aranytollai ragyogtak, ahogy rájuk vetültek a nap sugarai. Aztán ismét leszállt Cyrrus mellé, és alaposan végigmérte. Habár sólyomként rettentően éles látással bírt, új főnix-szemén át a színek valahogy ragyogóbbnak tűntek. Jól megnézve pedig látta, hogy a férfi mellkasán a mintázat egy aranyszín madarat ábrázol, épp olyat, mint ő maga. Az ember és a főnix egymás szemébe néztek, aztán Seliné ismét trillázott, Cyrrus pedig, mint aki pontosan érti, felállt, és a madár hátára ült, aki kitárta szárnyát és felrepült, majd egyenesen délnek tartott.

Tudták, hogy soha többé nem kell elválniuk.