Bacsai Gábor: A Swing Szultánja

Teremthetek–e valamit ott, ahol semmi sincs?

Hogy lehet a semmi valamivé?

Hogy lehet valami és semmi is egyidőben?

Jack London: A formák örökkévalósága

1.

A Ford sötét műszerfalára pillantottam, az olajszintjelzőtől balra lévő jel biztató zöld fénnyel derengett a félhomályban. Jól alakul ez, csak…

– Hajni, ugye tudod, mennyire utálom ezt a szakaszt? Nem vennéd át erre a pár kilométerre? – fakadtam ki, és zavarodottan babrálni kezdem a magnóval. Az öreg kazetta kattogott egy sort majd kissé akadozva elindult. A gitár és a dob kissé nyúzottan szólt, de akaratlanul is ráállt a szám a szövegre.

– Ugyan, Robi, mindig csak panaszkodsz! A pszichológus is megmondta, hogy szembe kell nézned a félelmeddel.

Barátnőm tudálékos kifejezése meggyőzött arról, hogy megint egy olyan, nagy kioktatós részre készül. Viszont a Dire Straits zenéje mindig megnyugtatott vezetés közben, ugyanakkor különös, régi emlékeket idézett fel bennem.

– Ja, sokszor mondta már... – Elharaptam a morgolódást, de magamban egészen addig folyattam, amíg a refrénhez nem ért Knopfler. A szöveget hallva a swing szultánja lettem, mint már oly sokszor. Ebből némi erőt merítettem és gyorsan felhangosítottam, együtt énekeltük Hajnival a we are the sultans–t. Ezzel eltereltem Hajni figyelmét a hegyibeszédről, vagy legalábbis hét perccel késeltettem.

Álságos mosolya mögött a barátnőm pontosan tudta, hogy ettől a szakasztól mennyire irtózom. A három egymást követő alagút felért egy pokoljárással, és ha tehettem, kihagytam. Ha világos volt, ha éjjel, kirázott a hideg és a hátamon égnek állt a szőr. Szekszárd után általában Hajni vette át a kormányt, és én az anyósülésen izgulhattam végig az utat Pécsig. Ritkán jártunk erre, pláne mióta... Szóval félévente kibírtam.

Csak nagyritkán indultam útnak egyedül, de akkor is inkább vonatot, vagy buszt választottam. Rettegtem ettől a környéktől, különösen az alagutaktól, amik sötétek, és félelmetesen hosszúnak hatottak. Minden egyes alkalommal úgy éltem meg, mintha soha nem akarnának véget érni. Ráadásul az apámat is valahol ezen a szakaszon vesztettem el azon a rémes éjszakán. Hasonlóan, mint most, akkor is a Straits szólt, és fater régi Zastavája csörögve falta a kilométereket. Tél lévén hamar sötétedett és édesapám hiába nyomta a gázt tövig, a szürkület észrevétlenül lopakodott a délután árnyai közé.

– Kapaszkodj Robi, mert ez rázós lesz! Most megtu…­ – Apám sose tudta befejezni a mondatot, mert a kocsi meglódult alattunk, és az ülésbe préselődött testemen megfeszült a biztonsági öv.

– Hallod, amit mondok, Róbert? – kérdezte Hajni, mire én felriadtam az éber álomból.

Biztos a zene miatt jutott eszembe újra az az este. Némán izzadva bólintottam, majd újra bekapcsolódtam a zene dallamába, és ujjaimmal vertem az ütemet a kormányon. Ennyi. Eddig tartott a mesterkélten kicsikart haladék.

Hajni belekezdett, és mondta a magáét; a sok felszedett okosságot, amit a tévéből, az internetről és nem utolsó sorban a pszichológustól hallott. Megint azt ecsetelgette, hogy a több mint tíz éve történt esetnek nem kéne rám ilyen hatással lennie. Csak fél füllel hallgattam, mit mond, hisz annyiszor hallottam már.  Olyan könnyen beszél róla… Pedig, ha átélte volna azt, amit én tizenéves koromban, akkor nem lenne ilyen nagy szája. Viszont nem tudtam mérges lenni rá, neki is megvolt a saját baja. Éppen ezek a dolgok hoztak össze minket.

Egy alternatív tanácsadáson találkoztunk, és a közös kávézás után mindketten látni akartuk újra a másikat. Valahogy így kezdődött... És hol tartunk most? Összeköltöztünk, és együtt élek az eleven feledéssel. Hajni betegsége miatt a lakásban minden fel van matricázva, mert már előre tart tőle, hogy idejekorán olyanná válik, mint a szülei, akik nem emlékeznek semmire. Egyfajta progresszív Altzheimer kórban szenvednek, ami ugyan ritkán jön elő, de kétágú felmenővel talán Hajni joggal félt, hogy rajta is elhatalmasodik ez a kór. Talán ezért ismétel el újra és újra az égadta világon mindent.

Nincs ezzel gond, már hozzászoktam. Én így szerettem belé. Ehhez képest az én traumám nem is olyan komoly, hisz a felejtés nincs belekódolva a sejtjeimbe. Csak az orvosok szerint nem vagyok százas, majdnem bolondot csináltak belőlem. Azonban én kitartóan küzdöttem ellene, éppen ezért jártam el a foglalkozásokra is. Ott találkoztam ezzel a kedves teremtéssel, aki pont most kezdett bele a tíz perces a tévés doki szerintbe.

Imádom, amikor ilyen feszülten magyaráz. Kicsit kipirul az arca, és látszanak a gödrök a pofiján. Sose gondolná az ember, hogy ez a nő olyan rémes betegséget hordoz a génjeiben. Mindketten cselekvőképesek és beszámíthatóak vagyunk, és a jogosítványt is megtarthattuk. Alapvetően szeretek vezetni, a világ százhúsz felett olyanná válik, mint egy szürreális festmény. Mintha egy Dali kép kelne életre körülöttem, ahogy én a főszereplőjeként kocsival száguldok az elmosódott világ közepén.

2.

– Apa, a Zápor még nem tökéletes és még tesztelni kell, hogy reagál idegen környezetben.

– Sajnos erre már nem maradt időnk, fiam. A ruszkik újra felszerelték a reléket, mostanra már lezajlott az országos teszt. A marhák! Megmondtam nekik, hogy a következmények kiszámíthatatlanok. Az egyenlet nem volt tökéletes, mikor elvették tőlem, és szándékosan változtattam rajta, mielőtt eljöttem a minisztériumból. Gondoltam, ez majd visszatartja őket, hogy élesben bevessék, de nem, fiam! Tudod te, mit jelent ez?

Az életben mindig és minden körbeér, akár a farkába harapó kígyó, és én újra meg újra az öreg Horváth árnyékában találom magam. Nincs rá jobb szó, tényleg van egy kattanásom, csak nem olyan, mint a többieknek a „klubban”. Én tudomány megszállottjává váltam, köszönhetően édesapám mániájának.

Apám, Horváth András korát megelőzve olyan teóriákkal és elméletekkel állt elő, hogy hamarosan az ország vezető tudósaival tette meg a sikerhez vezető első lépéseket. Amikor pedig feljebb jutott a ranglétrán, az elvtársak a minisztériumban tárt karokkal várták. Ebben a pár évben nagyon feszült volt, és sohasem mesélt konkrétan róla, mivel foglalkozik. Igyekezett minél többet velünk lenni, de mégis idejekorán megőszült a haja és a kefebajsza. Hangulata kiszámíthatatlanná vált, bizonyos napokon vidám és szórakozott volt, máskor – általában munka után – nem lehetett hozzá szólni.

Csak morgott és morgott. Számtalanszor és számtalanszor ugyanazt. A Záporról. Az lett a mániája. Aztán egy nap nem ment be, és a rákövetkező napon se. Egy hét után azt vettem észre, hogy édesapám nem jár dolgozni. Mint később megtudtam édesanyámtól, nagy ötletét, a Záport, elvették tőle és apám szinte beleőrült a tudatba, hogy más fogja befejezni a munkáját.

Leépítését követően elmaradtak az esszék és disszertációk a magyar és külföldi magazinokban, és az új, korszakalkotó ötleteiről is csak nekem tartott kiselőadást a nagyszobában, amikor nem a garázsban szereltük a Zápor szívét képező erőgépet. A motort egy régi Uljanovszkiból szedte ki, és orosz technikai könyvek tudásával és kémiai anyagok sokaságával teszteltük éveken át.

Minden egyes részlet és kísérlet alatt asszisztáltam az öregnek, így nem csoda, hogy az iskolában kémia órára egy idő után be se kellett járnom. Tíz évesen már biztos kézzel különféle jódoldatot, sósavat és lúgot kevertem. Míg a többiek kint játszottak, mi minden délután átfutottuk a napi tananyagot és utána a Záport teszteltük. Persze, nyomába se érhettem apám tudásának, és ezt számtalanszor megkaptam tőle. De kellett neki a figyelem, és én mindig is jó hallgatóság voltam. Számtalan gyerekkori élményről megfosztott, és a szociális életem is romokban hevert, de hála az öregnek, a középiskolát már tizennégy évesen befejeztem.

Egyetlen nem szokványos élményünk a könyv-, és tudásszagú hónapok között a pécsi családlátogatások voltak. Ilyenkor felkerekedett az egész família, és az öreg Zastavával több mint százötven kilométert utazott egybezárva, szociális életre kényszerítve. Én nagyon imádtam, végre igazi család voltunk. Egymással foglalkoztunk, zenét hallgattunk és számoltuk a táblákat.

Az utolsó alkalommal ketten mentünk le a nagyiékhoz, apám izgatottságában nem tudott betelni az úttal és egyfolytában magyarázott. Édesanyámnak nem szóltunk és a fővárosban hagytuk. Egyrészt azért, mert a sokadik nézeteltérése után nem volt hajlandó apámmal egy kocsiban utazni, másrészt pedig kikényszerítettem az öregemből azt, hogy vigyen el az útra. Mintha előre megéreztem volna, hogy utoljára látom. Az úton Straitset hallgattunk, átvettük a képletet és az erőforrások listáját. Szekszárd után apám csillogó szemmel a visszapillantóba nézett és azt mondta:

– Fiam, itt az idő! A vihar feltámadt és mi egyenesen a gyomrába tartunk! Meg fogjuk lovagolni! Értetlen tekintetemre őrült nevetésbe kezdett és kikapcsolta a biztonsági övét. A hátsó ülésen az erőgép éles hangon felsikoltott, édesapám alig tudta túlüvölteni azt.

– Kapaszkodj, Robi, mert ez rázós lesz!

3.

Persze, hogy tudtam. A képlet maga volt az élet forrása. A természet erőinek megzabolázása, a kezdet, és a vég. Az első lépcső a teljesen mesterséges természeti kontrollhoz. Ouroborosról, a saját farkába maró kígyóról nevezte el apám. Talán azért, mert vonzódott a rég letűnt civilizációk korszakalkotó ötleteihez, vagy azért, mert az elmélete nagyon hasonlatos volt az alkimisták ikonikus kígyójához. Azonban a hibás egyenlet olyan nem várt távlatokat nyithat meg, ami túlmutat rajtunk, embereken. Ezért félve a jövőben leselkedő rossztól, mi titokban megépítettük a Záport. Egy olyan szupergenerátort, ami dacolhat az örökkévaló kígyó hatalmával.

Lomha cseppekben eleredt az eső és halk placcsanásokkal kenődött szét a szélvédőn. Visszább vettem a sebességből, de így is tartottuk a százat. A megfelelő energiára és a folytonosságra szükség lesz, hogy elérjük a formák örökkévalóságának állapotát. Nem az alagúttól, nem a sötéttől féltem, hanem a csalódástól. Hogy nem tudok apám örökébe lépni. Hisz ő volt a nagy Horváth, aki megreformálta a téridő fogalmát – bár ezt kevesen tudták, hisz minden anyag titkosítva lett –, és az oroszok kihasználva a lehetőséget és a diktatórikus uralmukat az országban, egyből bevetették valahol a Mecsek közepén.

Az, hogy mi lett belőle, csak évekkel később tudtam meg. A helyi lapok különös rádióadásokról, és megmagyarázhatatlan fényjelenségekről számoltak be; emberek tűntek el, és évekkel később megőszülve, zavart állapotban kerültek elő. Senki se tudta, mi történt, a kormány hírzárlatot rendelt el, és akkoriban a házunk előtt rendszeresen egy fekete Volga állt. Ilyenkor hallgatni kellett, és korán lefeküdtünk.

Egy alkalommal nem jött álom a szememre, és csak forgolódtam az ágyban, a gondolataim pedig messzire kalandoztak. Lehet, hogy az apám egy titkosügynök vagy gonosz tudós? Zajokat hallottam a konyhából, és úrrá lett rajtam a kíváncsiságom. Kimerészkedtem a sötét folyosóra és a vitatkozó szüleimet hallottam. Szívem a torkomban dobogott, miközben lopva ólálkodtam közelebb a beszélgetésüket kihallgatni.

– Elválok, András!

– Ugyan már, Edit, ne csináld!

– Elegem van belőled, meg a titkos dolgaidból! Már dolgozni se jársz el, és az a fekete kocsi lassan két hete áll a házunk előtt. Tudod te, milyen kellemetlen ez? Tudod, hogy a szomszédok összesúgnak a hátam mögött, mikor elmegyek mellettük?

– Edit, én...

– Ne Editezz itt nekem, Andris! Azt ígérted, hogy ha befejezed a munkád a kormánynak, akkor vége lesz ennek az örökös titkolózásnak. Erre mi történt? A saját fiunkat is belevonod és meghülyíted!

– Hidd el, Edit, ezt nem így terveztem! Én nagyon sajnálom, hogy így alakult.

– Sajnálod, mi? Ha őszinte lennél, akkor beszámolnál arról, mi az ördög az a nagyon fontos kutatás! Akkor talán én is jobban elviselném az elvtársak kocsiját a hortenziáim előtt!

– Edit, minél kevesebbet tudsz, annál jobb neked!

– És a fiad, Robi? Őt miért avattad be? Könyörgöm, még csak tizennégy éves! És már szinte mindent tud a hülye záporodról és a többi őrültségedről. Miért, András, miért?

Ennyi elég volt aznap estére a szüleim veszekedéséből, és visszasurrantam a szobámba. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy anyám és apám együtt maradt és nincs mitől tartanom. Sajnos az ilyen veszekedések egyre gyakoribbak lettek, és nem csak este, hanem napközben is. Egyetlen menekülési lehetőségem az apámmal töltött órák voltak. A számok és egyenletek tényszerű világát nem tudta beárnyékolni a viharos családi perpatvar.

4.

Szerettem apámmal utazni, és mire végre elég nagy lettem, hogy az anyósülésre üljek, igazi élménnyé vált. Az öreg minden eseményt kommentált, amit az úton láttunk, számoltuk a táblákat és közben Straitset hallgattunk. Mi voltunk a swing szultánjai.

Ahogy magunk mögött hagytuk Bátaszéket, az autópálya összemosódott folttá vált, elmaradtak mögöttünk az autós pihenők, a benzinkutak és a lehajtók is megritkultak. Eddig csendes, és nyugodt utunk volt, talán az eső miatt éreztem így, vagy azért, mert csak nagyritkán előztek meg minket. A szembeforgalom sem volt túl számottevő, mégis bántotta a szemem a néhány éjszakai reflektor fénye. Égette a retinám, miközben remegő lábbal próbáltam a csúszós úton tartani a Fordot. Izzadt jobbamat felváltva pakoltam a sebességváltó és kormánykerék között, és időnként a zölden derengő lámpára pislantottam.

– Olyan feszült vagy, Robi, minden rendben?

– Bakker, Hajni, épp az előbb elevenítetted fel a gyerekkori traumáimat, mégis mit vársz? Jó, hogy ideges vagyok! Az lenne furcsa, ha felszabadultan csacsognék veled, mintha mi sem történt volna.

– Jól van na, nem kell egyből a torkomnak esni! Én csak jót akartam.

– Tudom. Kérlek, ne haragudj! Csak egy kicsit stresszes vagyok – válaszoltam Hajninak, majd elfelhősödött arcát látva kicsit kedvesebben hozzátettem, hogy: szeretlek.

Tudom, hogy nem teheti jóvá a múltat, és tényleg segíteni akar, de ez így kurva nehéz. Hiába próbáltam a kocsira és a fehér választóvonalakra koncentrálni, egyre csak az utolsó úton járt az eszem, amit apámmal töltöttem. Ott és akkor bebizonyította, hogy az Ouroboros és a Zápor valós és kézzelfogható dolog, nem egyszerű elmélet. A barátnőm mintha ráérzett volna, mire gondolok, felém fordult és odabújt hozzám.

– Robi, tudom, hogy kényelmetlen neked ez az utazás, de anyukádat meg kell látogatnod. Most volt a születésnapja és ráadásul húsvétkor sem mentünk le hozzá. Nem nekem hiányzik a telefonon sopánkodó anyósom, hanem neked. Miért nem beszélgetünk közben valamiről? Eddig olyan komoran hallgattál. Nem akarod elmesélni végre, hogy mi történt itt, és miért utálod ezt a környéket?

– Ne már, Hajni! Ne most.

– Légysziiiii! Eddig mindig félbehagytad valahol, és sosem mondtad el, igazából mi is történt. Addig is telik az idő, és nem a vezetésre koncentrálsz. Meglátod, jó lesz, legalább egy kis időre megszabadulsz a tehertől. Meg különben is, a saját problémáimat már nagyon unom. Sőt szerintem te is. Gondolj úgy rá, mint egy foglalkozásra, csak itt én leszek a terapeutád – mosolyodott el cinkosan.

– Nem is tudom…

– Nagyon is jól tudod! Na elő azzal a történettel! – húzta meg a vállamat, és a hirtelen támadt érdeklődés kicsit csökkentette a nyomást a fejemben. Komfortosabban éreztem magam. Ugyan az autópálya feszélyezett, de valahogy megkönnyebbülten kezdtem bele az életemet meghatározó történetbe. Szinte észre se vettem, ahogy az első alagút sötéten ásító szája mohón bekebelezte az autónk.

5.

Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna, és nem húsz éve.

A sokadik veszekedés után apám megelégelte az akkori életét, és minden jegyzetét, könyvét belegyömöszölte a régi Zastava csomagtartójába. Azt mondta, most egy kis időre a nagyiékhoz megy Pécsre, mert pihenésre és feltöltődésre van szüksége. Tudtam, hogy ez egy kegyes hazugság, elég idős voltam már, hogy felismerjem az ilyen mondvacsinált indokokat. Pláne, miután megláttam a Záport a hátsó ülésen a huszonegynéhány kilójával. A valaha volt kamionmotorra rá se lehetett ismerni, mostanra kábelek és csatlakozók kaotikus tömegévé vált. Oldalán igéző fénnyel derengett pár állapotjelző piros led, ami egy szunnyadó szörnyeteg szeméhez tette hasonlatossá. Megbabonázva bámultam a csomagoló férfit, és könny szökött a szemembe.

– Visszajövök, fiam, ne aggódj!

– És a Záporral mi lesz?­ – Tudtam, milyen fontos az öregemnek az a motor, és azt is tudtam, hogy csak így kelthetem fel kellőképpen a figyelmét. Kérdésemre apám kínosan elmosolyodott és ősz kefebajsza izgatott mozgásba kezdet.

– Természetesen viszem magammal, mert eljött az idő. Ugye tudod, ez mit jelent?

– A hullámok egyenletes terjedése minden síkon fodrozódásokat kelt, és ha ezek elérik a végső pontot, akkor nem lesz tovább. Az ismert valóság keveredik a síkok összességével, majd egyetlen, nagy egésszé olvad. Hacsak nem áll valami az útjába. Egy egészen apró erő is feltarthatja ideig-óráig, ami talán elegendőnek bizonyul, hogy megtörje a formák örökkévalóságának bonyolult láncolatát. És ha pontosak a számítások a helyet illetően, akkor akár az egész a visszájára fordulhat.

Apám mosolya szélesebb lett, mint a Kisalföld.

– Jó tanítvány vagy! Büszke vagyok rád, Horváth Róbert. Meglásd, egyszer nagyon sokra viszed! – mondta és beszállt az autóba.

– Veled mehetek? Szükséged lesz egy segítőre az úton.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, fiam. Anyáddal már így is hadilábon állok, és ha szó nélkül elviszlek magammal, akkor bizonyos, hogy véget ér a házasságunk. Azt pedig nem akarom, mert szeretem az anyukád, és téged.

Tíz perc további kitartó győzködés után kötélnek állt, és nemsokára a budapesti forgalomban zötykölődtünk a városból kifelé. Nem szóltam apámhoz, hagytam beszélni. Először a szokásos tudományos elméletek jöttek elő, majd később az autókat, a házakat kommentálta, és olyan dolgokat, amiket ritkán láttunk együtt. Közben halkan szólt a Dire Straits, az andalító dallamok hátán vesztünk bele Magyarország szürke világába.

Kiszáradt a szám a nagy mesélés közben, az ásványvíz után nyúltam és nagyot kortyoltam belőle. Hajni kíváncsi tekintettel szemlélt, nem szólt egyszer se közbe, hagyta, hadd meséljem a magam módján a történetet. Az állapotjelzőre, majd a sebességre pillantottam, minden rendben volt. A tervek szerint ment minden, hatalmas sóhaj kíséretében folytattam a sztorit.

Szekszárd után tudatosult a tény apámban, hogy egy kiskorút hozott magával az őrült kísérletére. A dühe szokás szerint hirtelen támadt fel és nem tartott tovább öt percnél. Nem győztem szégyenkezni, ugyanakkor valahol büszkeséget is éreztem, hogy túljártam az öreg eszén, amit később ő is megjegyzett. Ezzel vissza is kanyarodtunk az immár szokásos témánkhoz, a Záporhoz, és az Ouroboroshoz. Nem értettem a sietség okát, sem a miértjét.

– Apa, a Zápor még nem tökéletes, és tesztelni is kell, hogy reagál idegen környezetben.

– Robi, erre sajnos már nem maradt időnk. A ruszkik újra felszerelték a reléket, és lezajlott az országos teszt. A marhák! Megmondtam nekik, hogy a következmények kiszámíthatatlanok. Az egyenlet nem volt tökéletes, és szándékosan változtattam rajta pár longitudót, amikor elvették tőlem. Gondoltam, ez majd visszatartja őket, hogy újra bevessék élesben, de nem, fiam! Tudod te, mit jelent ez?

Tudtam, persze, hogy tudtam. A képlet maga volt az élet forrása. A természet erőinek megzabolázása, a kezdet, és az első lépcső a teljes kontrollhoz. Ouroborosról, a saját farkába maró kígyóról nevezte el apám. Azonban a hibás egyenlet olyan nem várt távlatokat nyithat, ami túlmutat rajtunk, embereken. Ezért félve a jövőben leselkedő rossztól, titokban megépítettük a Záport. Egy olyan szupergenerátort, ami dacolhat az örökkévaló kígyó hatalmával.

– De honnan tudod a zéró anomália koordinátáit? – kérdeztem értetlenkedve, és legbelül sejtettem, hogy azok a fekete kocsik nem véletlenül strázsáltak naphosszat a házunk előtt.

– Megvannak a magam forrásai, fiam. Azt se feledd, hogy az egészet én terveztem! Szerinted véletlen, hogy a rádióadások mostanában sisteregnek? A pécsi adótorony az abszcissza, az x tengely, a budai pedig az ordináta, az Y. Az anomáliának valahová a közös metszőpontra kell esnie, az origóra, ami valahol itt van. – Előre mutatott, és én belenéztem a vaksötétbe. A villanypóznák fénye bevilágította az utat, de a körülöttünk levő tájból csak a nagyobb dombok és néhány ház pislákoló lámpája derengett.

 – Ez így olyan, mint a tű a szénakaz… – Elakadt a szavam, mert eszembe jutott a Zápor, és a piros fénnyel izzó motorra sandítottam.  – Ez fog segíteni bemérni a zéró anomáliát, igaz?

– Mint mondtam, egyszer nagyon nagy ember leszel, fiam. Bekapcsolod?

Hörögve kelt életre a Zápor. A helyzetjelző lámpák zöldre váltottak, és a motor küszködve zakatolt a hátsó ülésen. A mai napig kísért a pillanat, mikor meghallottam a sípolást. Közeledünk a zéró anomália felé, és összeszorult a gyomrom. Apámra sandítottam, aki boldog mosollyal fordította meg a Straits kazettát, és beletaposott a gázba.

6.

 – Mi történt utána? Hogy nézett ki az anomália? – Hajni levedlette magáról a kényszerűen hallgató szerepét, és feltámadt érdeklődése zavaróan hatott rám. Nem, mintha nem bíztam volna benne, de a harmadik alagútba érve már kínosan éreztem magam. Sípolt a fülem, és úgy izzadtam, mint a kövér emberek egy kiadós futás után. A szemem ide-oda járt a műszerfalba beépített plusz mutató és a sebváltó között. Fontos az állandó sebesség, hogy ne törjön meg a dinamika és a folytonosság.

– Hogy mi? A kocsink belehajtott az anomáliába, amiből szabad szemmel semmi se látszott. A sipító motor és a rázkódó karosszéria azonban elengedő volt, hogy tudjam, elérkezünk a vihar központjába.

– Okés, ez világos, de pontosan mi történt? Mi lett az édesapáddal?

– Ahogy áthajtottunk az anomálián, a kocsi lefékezett és irányíthatatlanná vált. Ide-oda cikáztunk a deres úton, majd a korlát fogott meg minket. Időm se volt gondolkodni, csak az életemért imádkoztam. Hatalmas csattanást hallottam és mielőtt elvesztettem volna az eszméletem, apámra pillantottam. Azaz csak a hűlt helyére, mert a kormány mögött nem volt senki! Egyszerűen köddé vált a faterom!

– Azta! Ez nagyon durva! Egyszerűen csak eltűnt? Szívem, ezt nagyon nehéz elhinni! Nem csodálkozom rajta, hogy folyamatosan mentort váltottál. Egyáltalán hitt neked valaki?

– Eleddig nem. Azt mondták, az átélt autóbaleseti trauma hatására képzelem így! Egy ideig próbálkoztam, de aztán feladtam. Kitaláltam egy finomított verziót, amit már az egyszerű ember gyomra jobban bevesz. Azt meséltem el utána mindenkinek.

A kocsi alig érezhetően remegni kezdett. A kormányt erősen kellett szorítanom, hogy az úton tartsam az autót, és a tempót is nehéz volt tartani ennyire közel a cél előtt.

– Basszus! Egyszerűen felfoghatatlan. De mi lett az anomáliával és a Záporral?

– Őszintén kérded? – Ránéztem Hajnira, aki szinte magából kikelve bámult rám.

– Persze, hogy őszintén! De nem mennél egy kicsit lassabban, mert nagyon rázza a fenekem az ülés, és kezd nagyon zavaró lenni a sípolás. Mondtam neked, hogy inkább egy igazi szerelővel nézessük meg a kocsit, és ne te javítsd meg…

– Ez nem az ülés, és a kérdésedre válaszolva: tovább vittem apám örökségét!

– Ugye, nem?

A karosszéria mostanra elviselhetetlenül remegett és rázkódott, a sípolás pedig úgy felerősödött, hogy alig hallottam Hajni kétségbeesett kérdését. A kocsiba épített motor majdnem ugyanaz volt, mint amit apámmal terveztünk, csak épp tovább fejlesztettem. Az a sok óra a műhelyben, és a budapesti forgalomban töltött éles tesztek most térültek meg. A műszerfalon szinte sütött a zöld fény az eddig figyelt lámpából, annyi időm maradt, hogy kikapcsoljam a biztonsági övem és benyomtam a we are the sultans of swinget.

– Kapaszkodj meg, bébi, ez most rázós lesz!

Bacsai Gábor: Azon az éjjelen

A dél-pesti főkapitányság telefonvonalai égtek, a szentlőrinci lakótelepen több megmagyarázhatatlan eltűnést és halálesetet jelentettek be mára virradóan. A kivonuló rendőrök és egészségügyi alkalmazottak értetlenül álltak a történtek előtt, a térfigyelő kamerák pontban éjfélkor kikapcsoltak és nem rögzítettek semmit. Üres, statikus zaj volt a felvételeken. Pánik és kétkedés lopta be magát a kerületben lakók szívébe, mikor megjelentek a fekete ruhás kormányügynökök és kordonnal zárták el az épületsort. A környéken kikérdezett tanúk elmondása alapján nem történt semmi szokatlan. Egy idős hölgy azt nyilatkozta, hogy nála baráti társaság volt, akik későn távoztak, mégsem tapasztaltak semmi rendkívüli dolgot. A történtek után a bejárati kapuk felett megjelentek a fekete színű zászlók, az itt élők némaságba burkolództak és szótlanná váltak. Csak a gyerekek tudták, mi történt valójában, de rájuk nem hallgatott senki. A játszóterek a sötétedés beköszöntével elnéptelenedtek és a kicsik maguktól mentek haza, egy se várta meg szülei hívását. Lefekvés előtt azért imádkoztak, hogy a tegnap átélt szörnyűségek ne ismétlődjenek meg újra.

Esteledett, az éjszakai sötétség fekete lepelként szállt alá a lakótelepi bérházakra és homályba borította a paneldzsungelt. Az ablakokban kigyulladtak a lámpák fényei, és a telepiek behúzódtak otthonaik védelmébe. A családosok begyűjtötték gyerekeiket a házak közt elterülő játszótérről. Üvöltve, sírva jöttek a kicsik, hisz játszani akartak, de szüleik egy mondattal beléjük fojtották a hisztit:

– Annyiszor mondtam neked, esténként nem szabad kint maradni ilyen sokáig. Azt akarod, hogy éjben prédára leső lények vigyenek el? A névtelen rémségek erre portyáznak, és olyan magányos kisfiúkat falnak fel estebédre mint ti, hogy feneketlen gyomrukban az idők végéig emésszék őket! Így akarjátok végezni?

Árpi és barátai abbahagyták a játékot, kiesett kezükből a homokozólapát és riadt szemekkel néztek a magából kikelt Apára és Anyára. Csendesen, bűnbánó pillantások közt mentek haza, ettek pár falatot és lefeküdtek aludni. Szüleik furcsállották, hogy még az esti rajzfilmet sem nézik meg, de nem firtatták sokáig a kérdést, mert az egész napos robottól fáradtak voltak.

A játszótéri gyerekek csak forgolódtak a sötétben, nem akart szemükre jönni a megnyugtató álom, a homokozónál hallott rémségek kavarogtak bennük. A szoba sötét zugaiból az általuk ismert és ismeretlen dolgokból összegyúrt rémalakok bukkantak fel és a nevüket suttogták. A félhomály összefolyt a szemük előtt és egy ballonkabátos alak bontakozott ki belőle. Remegni kezdtek a félelemtől mikor elindult feléjük és sikoltva ébredtek fel a hagymázas rémálomból.

Szüleik óvó karjaiba burkolódzva sírtak hajnalig, majd álomba merültek.

Az Ősi Istenek Öreganyja vénségesen vén volt, kontinensről kontinensre járva élte időtlen életét a halandó emberek világában. Egyetlen társa a vándorlásban az éteri entitás, Tindalos volt, aki egy kutyatestbe rejtve védte gazdáját a széltől is.

Kordovitz Micit mindenki ismerte a telepen.

Nem tudta senki megmondani, mióta lakhat itt. Az idősebb generáció még emlékezett rá, ahogy a frászt hozta rájuk kiskorukban, mikor kockás mamuszában mindenféle éji démonokról és egyéb rémségekről hadovált, ha kint maradtak sötétedés után a játszótéren.

Mici néni alapvetően kedves, idős hölgy volt, alacsony, kerek és ráncos, mint egy vén alma. A kézfején csillag alakú májfolt és az orrán lévő bibircsókok miatt joggal hihette mindenki a telep boszorkájának. Ő ennek ellenére barátságos maradt az itt lakókkal, és csak ritkán szólította meg őket, de régi rigolyái – mint a gyerekek ijesztgetése – megmaradtak. Ezt kifejezetten kedvelte.

Élemedett kora dacára minden reggel elment a piacra kenyérért és tejért, az úton elkísérte szénfekete tacskója, Mogyoró, aki megcsaholta azt, aki mellett elhaladtak, de sosem harapott meg senkit.

A mai különleges nap volt az idős hölgy életében, mert vacsoravendégeket várt.

Hála a bolygók és a csillagok együttállásának, éjfélkor megnyílik a kapu és a csillagközi vándorral megérkeznek a hideg űrbe költözött fiai. Ritka alkalom ez, százévente egyszer történt ilyen és nem tartott tovább egy órácskánál. Ennyi idejük jutott egymásra és mint annyiszor, az anyjuknál, Micinél gyűltek össze. Ám ahhoz, hogy mindenki elégedett legyen, meg kellett tenni a szükséges előkészületeket. Mici néninek be kellett vásárolni, ételt készíteni és a szobát is átrendeznie, hogy fiai kényelmesen elférjenek. Nem egy közülük akkorára nőtt, hogy az egész világot beboríthatná, de ilyen alkalmakkor ők is hétköznapibb külsőben jelentek meg.

A bevásárlással kezdte az előkészületeket. A hozzávalókat már hetekkel ezelőtt megrendelte. A piacon Péter, a hentes, pult alól adta neki a tiltottnak számító emberhúst, belső szerveket és a lélekesszenciát. Feneketlen kerekes kiskocsiját telipakolta és tacskójával az oldalán hazacsoszogott nyolcadik emeleti dél-pesti panellakásába.

Remélte, hogy az ötvenöt négyzetméteren kényelmesen elfér majd a rég nem látott család, a biztonság kedvéért kitakarított és feltöltötte vérrel párásító készülékét. Legkedvesebb gyermeke már kis korában se szerette, ha nevén szólítják, kényes is volt és a vérszagú, sárgára mázolt helyeken érezte jól magát. A fekete gyertyákat és a lecsupaszított kecskefejet – régi ajándék volt ez egy kelta hódolójától – a kredencre tette, és arrébb tolta a tévéjét, majd egy kockás kis abrosszal letakarta, hogy ne marja bele magát a vér a képernyőbe. Felment az ára ezeknek a műszaki cikkeknek mostanában, és csekély nyugdíjából nem futotta volna újra. Ősi kincseit – az atlantiszi ékszereket és a Dzsertől kapott mázas kerámia korsókat – pedig nem akarta zálogba csapni, csakhogy ilyen földi hívságoknak hódoljon.

Miután végzett a nappalival, várta a konyha, és Mogyi hízelgéséből tudta, a kis vakarcs éhes. Sajnos kedvencének még várnia kellet, hogy jusson neki is valami ínycsiklandó finomság. Meghámozta a zöldségeket és feltette a vizet forrni, közben a rádióban az „Önök kérték” szólt, és rég hallott dalok csendültek fel, amit együtt énekelt az előadókkal.

Lejjebb vette a lángot a savanyú krumplileves alatt és beletette a veséket és májakat a húsz literes edénybe, két csepp lélekesszenciával és három evőkanál sóval ízesítette. Gondolt a kis Mogyoróra is, a bőrredőket és a húst felcsíkozta neki, a tacsi pedig farokcsóválva falta az emberi húst és zsírt. A leves rottyant egyet, beletette a tejfölt és takarékra vette a tűzhelyt.

Ezután látott neki a sült elkészítésének. A két combot kicsontozta, borsozta, fokhagymázta és bedörzsölte a maradék esszencia felével, lefedte alumínium fóliával, majd a sütőbe rakta és kétszáz fokra tekerte.

Már csak a bólé volt hátra, amit vodkából, vörösborból és a combcsontokból főzött fel, végül babérlevéllel, szegfűszeggel és három marék barna cukorral ízesítette. A végén mikor elkészült, a megkövült lélekdarabok utolsó morzsáit is beletette, és egy fedővel lefedve az erkélyre rakta hűlni.

Időben elkészült mindennel, és fáradtan pihent meg a fotelben, a sarokba állított tévén pedig a kedvenc csatornájára váltott, figyelemre se méltatva a rajta lévő abroszt. Idő volt, mert kezdődött a kedvenc sorozata, az Összetört szívek, ahol a digó emberfattyak mindig csak civódtak egymással. A mostani unalmas rész volt, Giovanni Fernando Duarte a lányáért pörölt a bíróságon és a sok tárgyalás közepette az eddigi tennivalóktól kimerült idős hölgyet elnyomta az álom.

A sütő berregése riasztotta fel, lehessegette magáról kutyáját és kicsoszogott a konyhába. Elzárta a gázt az ételek alatt és végigkóstolt minden fogást. Elégedetten csettintett nagy, barna nyelvével, és a kutyájával osztotta meg gondolatait.

– Kiváló lett, pont, mint régen, a Föld hajnalán. A technika fejlődése sokat segített a főzésben, de az ízek nem változtak az eltelt eonok alatt. Ha egy recept beválik, akkor több ezer év után is megállja a helyét.

Az órára pillantva konstatálta, hat óra, és Mogyorót le kell vinnie sétálni. Összeszedte magát és kutyáját, hogy megkezdjék szokásos körüket a panel körül.

A telep az esti órákban olyan volt, mint lenni szokott.

A közeli játszótérről gyerekek vidám visongása hallatszott, és a többi kutyatulajdonos is lehozta a szűkös falak közül az ebeket, hogy sétáltassák őket és közben pletykáljanak a többiekkel.

Mici néni végignézett az ártatlan, mit sem sejtő birkák tömegén és elmosolyodott. Ma este, pár óra múlva, mindnyájan rosszat fognak álmodni és lesz, aki nem ébred fel többé. Ezeket a modern kor járulékos veszteségnek hívta és az idős hölgynek tetszett ez a megnevezés.

A délben hallott slágert dúdolgatva indultak meg Mogyoróval és ahol elhaladtak, ott az emberek félrehúzódtak. Fél füllel hallotta, hogy mit suttognak a háta mögött:

…ott van az a flúgos vénasszony…

…ne nézz rá fiam, mert megátkoz!...

Nem érdekelte igazán, boldog volt, hogy végre találkozhat rég nem látott családjával és ezek este megtudják, milyen kis porszemek ők a világban. Ma este megváltozik a telepen lakók élete.

Jobbra kanyarodott a panelek végénél és a kis utcán, amin csak a bringások jártak, a kikopott fűben folyatták útjukat. Mogyoró ezen a rövid szakaszon tudta csak felvenni valódi formáját, azt az anyagtalan éterit, így kiszabadulva a tacskótest fogságából, kinyújtóztattathatta magát.

– Vigyázz nyanya! – kiáltotta hátulról egy durva hang, és egy bicikli húzott el Mici mellett, de nem juthatott sokáig, mert a levegőnek szája nőtt és leharapta a felső testét. A megmaradt törzs és lábak egyensúlyukat vesztve zuhantak a földre.

– Tisztelned kéne az idősebbeket! – mondta Mici néni azzal belerúgott az emberi roncsba, majd szétnézett, volt e szemtanúja az esetnek, de az Avar köz kihalt volt.

– Fejezd be Mogyi, és tüntesd el a nyomokat is! – szólt oda éteri kutyájának, aki csak az alkalomra várt, csontropogás és szörcsögések közepette falta be a maradékot. A bicikli fémes sikoltással tűnt el a semmiben.

Az apró közjáték után kijutottak a Dobó utcára, és a kutya újra tacskó alakban, elégedett farkcsóválással és tele hassal futkározott az öregasszony körül.

Az átlagosan húsz perces kiruccanás fél órásra nyúlt, de mindent összevetve jót sétáltak. Kiszellőztették magukat, és még Mogyi is jóllakott.

– Vigyázz nyanya! – hallotta a modortalan hangot az Avar köz szűknek nevezhető sikátorából.

A kilenc éves Ödönke az ablakhoz lopódzott és bánatosan nézte a távoli játszóteret, ahol ő is játszhatna a többiekkel, ha nem lenne szobafogságban. Tekintete megakadt a sikátorban fekvő, félbeharapott testen és a mellette álló izzó szemű öregasszonyon. Döbbenetére Mici néni volt az…!

– Fejezd be Mogyi és tüntesd el a nyomokat is! – szólt éteri kutyájának, aki csak az alkalomra várt, csontropogás és szörcsögések közepette falta be a maradékot. A bicikli fémes sikoltással tűnt el a semmiben.

A kisfiú ordítva rohant szüleihez és könnyes szemmel mesélte el a látottakat, de nem hittek neki. A képtelen történet hallatán még egy hét szobafogságot róttak ki a szegény gyermekre.

Alkalmi börtönébe visszatérvén lekuporodott a sarokba és messziről kerülte az ablakot. Próbálta elterelni gondolatait, de minduntalan csak az imént látottakon járt az esze.

Pár órával később, amikor már megnyugodott, feltápászkodott. Bekapcsolta számítógépét, hogy igazának bizonyítékot keressen.

A lift akadozva ért fel velük a nyolcadikra, és már a bejárat előtt lehetett érezni a sült hús szagát. Az ínycsiklandóan jó illat átjárta a szintet, a szellőzőn keresztül pedig a házat is. A kellő mennyiségű fokhagyma elnyomta az emberhús szagát, és a lakók csak azt érezték, hogy valaki nagyon finomat süt-főz a házban.

Mire visszaértek a panellakásba, a nagy fazék bólé eléggé kihűlt, hogy a hűtőbe lehessen tenni. Ivott egy kupicával a szomszédtól kapott szilvapálinkából, és elköltötte szegényes vacsoráját. Barna kenyérrel itatta fel a combok után visszamaradt zsírt, és mikor eltelt vele, ismét kutya-rágta fotelébe csüccsent. Az esti híradóra kapcsolt, mert szerette látni a gyermekei által okozott zűrzavart, ami néha feltűnt a médiában. Árvizek, tornádók, és egy eltűnt kutatócsoport az Antarktiszon. Ez mind a fiai hatása volt a Földre, és az érkezésüket készítette elő.

A tévé monoton búgása és a belőle áradó fény ismét álomba ringatta a vén boszorkányt. A beállított vekker csörgésére ébredt fel fél órával éjfél előtt. A tacsit sietősen lelökte magáról, amire Mogyi morcosan nézett rá.

– Ne haragudj szívem, de tudod, mindjárt jönnek a fiúk! – Erre a kutya megenyhült, és leheveredett patchwork mintás lepedőjére, amit még évekkel korábban csinált neki a gazdája.

Mici rendbe szedte magát és felöltötte szokásos, káosz mintás ruháját, amit még az egyik fiától kapott időtlen időkkel ezelőtt. Kicsiny nappalijában félretolta a bútorokat, kihajtotta a nagy étkező asztalt és viaszkos vászon terítővel fedte be. Az ételt ezüsttálcán tálalta, és a már hideg bólét az aszal közepére tette. Mikor mindent megfelelőnek talált, beindította a vérrel feltöltött párásítót. Nemsokára émelyítő sós szag terjengett a lakásban, ami a frissensültek illatával keveredve bódítóvá vált. Töltött egy pohárral magának a bóléból, és a hideg ital kellemesen lezsibbasztotta.

A régi, díszes faragásokkal borított ingaóra éjfélre váltott, és a dél-pesti nyolcadik emeleti lakás közepén fehér ragyogás közepette meghasadt a tér-idő szövedéke. Amorf lények nyújtogatták frissen sarjadó végtagjaikat az új világba és testet öltöttek.

Az ősöreg boszorkány lelkét melegség árasztotta el, gyermekei megérkeztek, végre újra együtt volt a család.

Gyermekei távoztával kimerülten, de mégis boldogan dőlt le.

Alvása zavartalan volt és fél hatkor menetrendszerűen felébredt. Álmos arccal tette fel a kávét főni és a kotyogós kávéfőző mérges köhögéssel adta ki magából tartalmát. A fekete ital gőzölögve várta Mici nénit a hajnali órában. Félálomban kevergette, szórakozottságában még egy kanállal több cukrot is tett bele. Jó volt látni fiait és beszélgetni velük, hogy mennyit nőttek és mire jutottak legutóbbi találkozásuk óta. Győzködték, tartson velük lakhelyükre, a hideg űrbe, de anyjuk nem állt kötélnek.

– Túl sötét és unalmas lenne ott az életem – mondta nekik. Szeretett a Földön élni, a kapzsi és önző emberek világába rejtve.

Fiai kalandjai hiába voltak izgalmasok és érdekesek, mégsem hozták lázba az idős asszonyt.

Kérges szívébe inkább szomorúság költözött, hogy megint száz hosszú évet kell várnia az újabb találkozásig. Tudta, ez az élet rendje. A gyerekek kirepülnek a családi fészekből, és csak néhanapján látogatják meg szüleiket. Látta, hogy megy ez az embereknél…

Magányosan élnek, és élményeiket, bújukat és bajukat egy-egy szomszédon kívül csak házi kedvenceikkel oszthatják meg. Mikor pedig kitelik az idejük, gyermekeik gondterhelt arccal gyűlnek oda, és azon keseregnek, miért nem töltöttek több időt velük…

Merengéséből Mogyi zökkentette ki, a kis tacskó farka verni kezdte a lábát. Mici néni kedvesen nézett a kutyájára.

– Látod, megint csak ketten maradtunk – mondta szomorúan, és sóhajában a világ összes fájdalma benne volt.

– Éhes vagy, bogaram? – kérdezte a tacsitól. A fekete kutya apró vakkantást hallatott, és két lábra állva pitizett.

– Mindjárt keresek neked valamit, pár finom falatot biztos hagytak a fiúk.