S. L. Cornelius: Egyirányú kapcsolat

Veszek egy alkoholmentes sört az egyik sátornál, aztán tűnődve sétálgatok kezemben a műanyagpohárral. A színpadon egy amatőr banda zenél, de ilyen vacakkal már harminc éve is ciki volt fellépni. Most komolyan, ki énekel manapság arról, hogy hosszú a haja és rocker?

A fesztiválozók tarka forgatagával sodortatom magamat, közben azon tűnődöm, hogy hány éve is járhattam hasonló helyen. Talán az volt az utolsó, amikor Rékával szakítottam, és részegen, benarkózva azon tűnődtem, hogy miért van minden hányásban répa. Utána eléggé megijedtem, mert úgy éreztem, átestem egy dimenziók közti lyukon, és a világ fonákjára kerültem. Bár ha belegondolok, lehet benne valami, azóta sem tudom megjegyezni az óramutató járásirányát.

Belekortyolok a sörbe, és felnézek a színpadra. Szomorúan nyugtázom, hogy nem csak felnőttem, de meg is öregedtem. Régen talán tetszett volna a buli, de ma már nem lelkesít. Akkor viszont mi a fenét keresek itt?

A fák felé veszem az irányt, ahol tarka sátrak garmadája terpeszkedik, a kifeszített madzagok között pedig csak komoly összpontosítással lehet elesés nélkül közlekedni. Meglötykölöm az izzadt műanyagpohárban melegedő sört, és hirtelen eszembe jut az akkori eszmefuttatásom az univerzumról, amiben észrevehetetlenül szaporodik az anyag. Persze tévedtem, nincs minden hányásban répa, és amennyire tudjuk, az anyag mennyisége állandó az univerzumban. De ha már itt tartunk, egy másik elmélet sokkal jobban izgat manapság.

Az úgynevezett kvantum-összefonódás annyit jelent, hogy ha két részecske valaha „összefonódott”, más szavakkal szoros kapcsolatba került egymással, akkor a későbbiekben akármekkora távolságra is kerülnek egymástól, képesek egymásra reagálni, méghozzá időeltérés nélkül. Ha ezt a gondolatot tovább viszem, akkor arra jutok, hogy teremtéskor az egész univerzum egy végtelenül kicsi pontból áradt ki, vagyis minden részecske kapcsolatban állt, össze volt fonódva minden más részecskével. Tehát most az univerzumban minden mindennel állandó és időn kívüli kapcsolatban kell álljon. Egyedül ez lehet az oka annak, hogy itt vagyok.

Kortyolok a sörből és fintorgok. Kocsival jöttem, és reméltem, hogy ma még haza is tudok menni, ezért fanyalodtam erre a vacakra, de meg is érdemlem. A termodinamika törvényei azt mutatják, hogy ha ilyen rohadt melegben a kezemben tartok egy műanyagpohárban valamiféle hideg folyadékot, akkor az rohadt gyorsan felmelegszik. Az már teljesen szubjektív észlelés, hogy az alkoholmentes sör íze a felmelegedéssel egyenes arányban lesz egyre szarabb.

Szóval miért jöttem? Talán valahogy érzékelni tudom az univerzum állandó összefonódásából születő erővonalakat, és ezek lepárlásából a tudatalattim életvezetési tanácsokkal lát el, melyet jobb híján intuíciónak nevezek. Akármennyit gondolkoztam, semmiféle más magyarázatot nem találtam eddig a működő hatodik érzékre. Mert nálam működik. Ma reggel is folyamatosan noszogatott, hogy feltétlenül el kell jönnöm ide. Eddig az ilyen sürgető érzés szinte mindig fontos dolgot jelölt. Igen, a szinte a kulcsszó. Mert amint ideértem, a sugallat azonnal befogta a pofáját. Tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor fölösleges bármivel próbálkozni, sodródni kell az árral. Hát sodródok. Átok és áldás egy ilyen adottság, egyszerre látok mindent és semmit.

A színpadom egy másik együttes próbálkozik, de rosszul van keverve, az ének halk, a gitárok vinnyognak, a dob dübörög. Felsóhajtok, kidobom egy kukába a meleg löttyöt, és visszasétálok a sátrakhoz, veszek egy rendes, üveges sört. Legfeljebb a kocsiban alszom. Vagy itt a fák alatt… de inkább nem, ahhoz már öreg vagyok.

Találok egy üres asztalt, hát gyorsan letelepedek a padra, magam elé rakom a sört, a műanyag pohárba csak annyit töltök, amennyit azonnal megiszok, hátha így nem melegszik fel olyan gyorsan. Mivel nincs jobb dolgom, tovább töröm a fejemet az intuíció mibenlétén. Bonyolult a kérdés, mivel itt már az idő is szerepet kap. Hogyan lehet előre megérezni valamit ebben a tervekkel és akaratokkal összekuszált világban? És ebben a pillanatban megértem, régen miért működött jobban a mágia: sokkal kevesebben éltek a bolygón, sokkal kevesebb akarat akaszkodott össze…

Felkapom a fejemet és az üvegre fókuszálok.

– Szia Nóri!

Meglepődök rajta mennyire szárazon, semlegesen szól a hangom.

Nóri a jobb kezem felől megkerüli az asztalt. A harsány póló, rövidke, hímzett farmermellény, hosszú szoknya jól elfedi, mennyire lefogyott; arcát tányérnyi napszemüveg takarja, sötét haja könyökéig ér.

– Ülj le, ha gondolod! – intek az asztal túlsó oldala felé. Nóri a hatalmas napszemüveget feltolja a fejére – ettől hirtelen Mikiegér-formája lesz –, aztán bizonytalanul letelepedik. Végre szemügyre tudom venni a késő délutáni fényben fürdő arcát. Sápadtságát finom smink fedi, de a szája és szeme sarkában gyülekező ráncokkal az sem tud mit kezdeni. Nem is kell, ezek a ráncok árnyalják, teszik kifejezővé és méllyé ezt a fitos orrú, sötét szemű nőt. Számomra így is szép, sőt talán szebb, mint valamikor harminc éve, amikor megismertem. Azt hiszem, az ilyen arcra mondják, hogy szépen öregszik.

– Neked is szia – mondja fátyolos hangon.

– Te élsz – közlöm vele.

– Lényeglátó meglátás – válaszolja.

– Már elsirattalak – mondom rekedten. Ezzel nem hazudok, és látja is rajtam. Nézzük egymást.

A színpadon valami túlhangosított együttes kezd dübörgő dalba, körülöttünk hujjogás, nevetgélés, részeg kiabálás, fesztivál-kavalkád. Bennem pedig növekvő harag.

– Beteg voltam.

– Tudom – bólintok.

– Majdnem meghaltam.

– Tudom. Meghalt apukád. Elköltöztél a férjedtől. Majdnem belehaltál valami nyavalyába.

– Te kémkedsz utánam?

Csak ülök dühösen villogó pillantásának égető tüzében. Most magyarázzam el neki, hogy akárcsak két elektron, a mi életünk is össze van fonódva? Nem emlékszik rá, hogy ugyanazokat a könyveket olvastuk, ugyanazt a zenét hallgattuk, ugyanazzal a számítógépes játékkal játszottunk? Hogy ugyanazok a kérdések foglalkoztattak, ugyanaz volt a véleményünk a világ dolgairól? Hogy amikor évekig nem találkoztunk, akkor is végig ugyanazon a pályán mozogtunk? Most magyarázzam el neki, hogy nem kell kémkednem, elég ha figyelek az intuíciómra, és nyitva tartom a szememet?

Úgy látom, a kvantum-összefonódás közöttünk is működik, de csak egy irányban. Én érzem őt, de ez visszafelé nem igaz.

– Sokszor láttalak – mondom végül. – Messziről, buszon ülve, boltban, utcán. Van pár közös ismerősünk is, eljutnak hozzám a hírek. Ha akarom, ha nem. Akkor is, ha te nem akarod. Akkor is, ha elkerülsz, bár fogalmam sincs miért.

Szomorúan néz rám.

– Nem csak téged. Beteg voltam, senkit nem akartam látni…

– Két és fél éve január 5., 15 óra 46 perc. Úgy hessegettél el, mint egy zavaró szúnyogot, pedig csak boldog új évet akartam kívánni. Később tudtam, hogy beteg vagy, és amikor írtam neked, még a profilodat is eltüntetted. Aztán amikor az utcán észrevettél, inkább nagy ívben elkerültél.

Látom az arcán végigfutni az akaratlan fintort. Szégyen, megbánás? Abban a pillanatban megsajnálom. Kegyelmet viszont nem adok.

– Haragszol? – kérdezi.

– Igen. Azt mondtad, engem bármikor szívesen látsz. Bármikor szívesen beszélgetsz velem…

– Vannak helyzetek… – Összeszorítja a száját. – Teljesen más állapotban voltam akkor. Nem várom, hogy megértsd.

Pedig értem. Akkor is pontosan láttam, mit tesz magával, merre vezeti élete fonalát, értettem mit miért csinál. Ez persze nem tudta semlegesíteni a sértett hiúságom okozta haragot.

Előrébb hajolok. A bömbölő metál megköveteli ezt a mozdulatot, de igazából csak közelebb akarok hozzá kerülni.

– Egyetlen dolgot nem értek: miért nem szóltál, hogy segítségre van szükséged. Elég lett volna egy szó.

– Nem tudtál volna segíteni.

– Nóri!

Egy vidám fesztivál forgatagában komoran és szomorúan nézzük egymást a délutáni napfényben.

– Segítettem volna. Akárhogy. Ha azt mondod, hogy többet nem akarsz látni, akkor úgy. Megtettem volna, mert az első pillanattól szeretlek, és soha nem szűntem meg szeretni téged. Szeretni foglak akkor is, amikor az univerzum összeomlik, és szeretni foglak isten halovány emlékezetében is.

Minden szó igaz. Látja rajtam. Gyengédség költözik a pillantásába, bár a szomorúság továbbra is ott marad. A csend szinte megsüketít, ahogy a zenekar pillanatnyi szünetet tart, így tisztán hallom Nóri hangját.

– Tudom – mondja, aztán a banda tovább darál.

– Akkor szólj, ha segítségre van szükséged! Légy szíves! – szólítom fel indulatosan.

Nóri felkászálódik a padról, előrehajol, és megszorítja a kezemet. Évek óta ez az első őszinte, tiszta mosoly, amit felvillanni látok az arcán. Megszépül tőle, néhány másodpercre átvilágít rajta a fiatal Nóri hite és barátsága.

– Mennem kell – közli. Csak bólintok. Forog velem a világ a válasz jelentésében rejlő lehetőségek permutációitól, miközben bámulom távolodó, tömegbe olvadó alakját.

Egyirányú kapcsolat, mi? Istenem, de hülye és vak tud lenni az ember.