Kasza Magdolna: Minden jót, öreg harcos!

Vannak emberek, akik tudtukon kívül hatnak az életünkre. Talán soha nem is tudjuk nekik elmondani, hogy mennyire. Mert vagy szituáció nem adódik, vagy zavarbaejtő lenne, vagy nem is hinné... És a sok gondolkodás közben talán el is késünk vele.

A rajzolás mindig velem volt. Egyfajta belső kényszer. Talán megértenek az írók, a táncosok, a színészek, a festők, a költők, de még a hobbiművészek is. Mert ott van az a valami belül, aminek időről időre felszínre kell törnie... mintha enélkül túlcsordulna a peremen.

Akármi történt kiskoromban, azt mindig rajzzal éltem ki. Rajzoltam, ha öröm ért, ha bánatos voltam, ha terveztem, ha csak unatkoztam. Nem számított a közönség, csak amikor azt láttam, hogy örömet okozok vele. Rácsodálkoztam, hogy élményt adhatok.

De a rajzolás nem önmagától fejlődik. A szorgalom számít, de a tudást is fejleszteni kell. És akinél ott a kényszer, annál a fejlődésre való igény is ott lesz.

Az iparművészeti középiskolában két részre osztották a tanrendet. Két napot csak „szakmáztunk”, három nap maradt a közismereti tantárgyakra. Az egyik szakmai nap volt a grafikáé. Reggel nyolctól délután négyig. Egy óra ebédszünettel.

Itt ismertem meg az első grafikatanáromat, aki fontos mérföldkövet jelentett az életemben.

Kedves, kortalan ember. Szemüvege elég erős, kicsinyíti mosolygós szemeit. Egyik szemére nem is lát, valami betegségben veszítette el szeme világát. Grafikáit mégis apró, precíz mozdulatokkal készíti egy hatalmas nagyító alatt. Óráin nincs alá-fölé rendeltség. Velünk együtt dolgozik saját megrendelésein, amelyeket így pontról pontra nyomon követhetünk. Az iskolai feladatokat ugyanígy határidővel látja el, az idő beosztását ránk bízza. A többi tanár viccelődik is ezzel a munkarenddel, de kétségkívül működik nála a demokrácia. Még azt is megengedi, hogy magnót hozzunk, és magunk válasszunk zenét a rajzoláshoz. Néha beszélgetünk munka közben. Érdekli, mi foglalkoztat bennünket. Miket olvasunk, mi jár az agyunkban. Úgy szólít bennünket: öreg harcos. Lányt, fiút kivétel nélkül. Egyedül a szülői értekezleteket igyekszik megúszni. Mintha nem igazán találná a hangot a felnőttekkel. Mi, diákok viszont egytől egyig szeretjük őt. Nemcsak tanárunk, mentorunk. Miközben dolgozunk a feladatokon, észrevétlenül tanuljuk a precizitást, a kitartást, a kreativitást. Nyitogat és mindig csak annyit, amennyit az adott ember elbír. Külön figyel mindenkire. Buzdít, hogy saját világunkat teremtsük meg. Nincs tévút, csak utak vannak, amin vagy eljutsz a célodig vagy keresel újat. Amikor megtudja, hogy verseket írok, beprotezsál egy gyermekirodalmi folyóirathoz.

Annyira imádom az órai feladatokat, hogy végeredményüket kiteszem a szobám falára. Büszke vagyok rájuk. Jól esik rájuk nézni.

Amikor végzős évhez érünk, azt mondja, tudja, hogy mennyi mindenre kell készülnünk, nem kötelező már bejárni. Az érettségigrafikánkat készítsük. Ehhez egyéni támogatást ad mindenkinek. Mivel a saját munkáit továbbra is a grafikaműhelyben készíti, mindenki eldöntheti, hogy bejön-e oda dolgozni, vagy otthon halad tovább a munkával. A diákok lassan elmaradnak. A tizenkettőből marad nyolc, hat, három... és végül már csak ketten ülünk benn a tanár úrral. Csendesen dolgozunk, mindenki a saját munkájára koncentrál. Ebédszünetben a tanár úr hazamegy, a felesége főz otthon. Én is előveszem a kis doboz salátámat husival. Hazamenni nem tudok: három óra lenne az út oda-vissza. A tanár úr egy óra múlva visszajön. Kezében narancs vagy alma, néha csoki. Nekem hozza. Azt mondja, tizenkét gyereknek nem tud hozni, de egy megérdemli. Jól esik a figyelmesség.

A grafikáim is meghálálják. Nemcsak az érettségimunkámat segíti jótanácsaival egyengetni, de az első megjelenő könyvborítóm elkészítésében is nagy segítségemre van. Drukkol nekem az érettségin. Amikor végzek a szóbeli szakmai vizsgával, azonnal kijön a folyosóra megbeszélni. Elmondja a hibákat, de a dicsérettel sem fukarkodik.

Vége a sulinak. Főiskolára megyek. Az új élmények magukkal ragadnak, de visszahúz a szívem a kis grafikai műhelybe. Bemegyek, köszönök. A tanár úr örül nekem, de érezhető távolságot tart. Magázódásán megütközök:

– Hát már nem vagyok öreg harcos, tanár úr?

– Felnőtt hölgyeknek már más megszólítás jár.

Kicsit elszomorodom. Beszélgetünk, de nem akarom tovább feszíteni a húrt. Kicsit csalódottan bandukolok haza. Szerettem volna még öreg harcos lenni...

Még egyszer találkozunk, egy grafikai telepen. A főiskolai grafikatanárom hívja meg előadónak. Ujjongva várom a találkozót. Büszkén mesélem mindenkinek, hogy ismerem őt. Az előadása inspiráló. Megnézi a munkáimat, dicséri őket. Elmondja mire figyeljek oda. Boldogságomban arra vetemedek, hogy megkérem, hadd szerepeljünk egy fotón, de szabadkozik. Nem fotogén.

Elköszönünk. Elszontyolodva mondok búcsút, de ő rámnéz és azt mondja:

– Minden jót, öreg harcos!

Sok év telt el azóta. Valahogy nem mertem újra látogatni. Pedig jó lett volna megmutatni mi lett a tanítványból. Elmondani, hogy minden egyes vonal meghúzásában ott van. Hogy mennyi erőt merítek ma is abból, ahogyan hitt bennem, amikor még csak egy apró csíra látszott a tehetségemből.

De nem mondtam el. Csak remélni merem, hogy tudta. És remélem, hogy most fentről mosolyog. Ha így van, csak annyit mondanék:

– Tanár úr, hadd maradjak én most már mindig öreg harcos!

Mab Tee: Asztrocsibe

(Freeman Dysonnak)

Ray Brown nem éppen madárfelügyelőként képzelte el a karrierjét, ám az összeg, amit ajánlottak egyszerűen visszautasíthatatlannak tűnt.

A felesége, Donna talált rá a PlanetQuest Company hirdetésére, és rögtön unszolni kezdte férjét, hogy jelentkezzen. Persze Ray kifogásokat keresett. Csak nem fog ő holmi szárnyasokra vigyázni! Neje hamar megunta a magyarázkodásait, rosszallóan nézett rá. A férfi megszeppent. Tudta, felesége rendkívül csinos nő, ő pedig alaposan meghízott az elmúlt évek alatt, mi több, az alkoholt sem vetette meg, csak idő kérdése, mikor marad magára. Már előre utálta a kötöttségeket, ami az állással járt, de Donna lenéző tekinteténél nem létezett rosszabb. Ray – miután beadta önéletrajzát – titkon remélte, elutasítják, ám döbbenetére behívták interjúra, és másnap reggel azonnal kezdhetett is.

A PlanetQuest Company épülete kívülről átlagosnak látszott. A férfit bent az előtérben a biztonsági szolgálat emberei fogadták. Lefényképezték, ujjlenyomatot, hangmintát vettek tőle, majd az íriszletapogató után kapott néhány jelszót és kódot, amit ott rögtön meg kellett jegyeznie. Brown bosszankodott a sok hűhó miatt. Nem értette, mi ez a nagy felhajtás néhány ketrecnyi csirke miatt, amiket úgyis valami átkozott kísérletnek fognak alávetni. Legalábbis ezt feltételezte.

A lift előtt közvetlen felettese, Ben Tracy várta. Miután néhány emelettel lejjebb kiszálltak a felvonóból, egyből az öltözőbe siettek. Utcai ruhájukat vékony, eldobható, műanyag egyenruhára cserélték. Kisebb bonyodalom adódott abból, hogy Rayre alig találtak megfelelő méretű kezeslábast. A férfi már-már kellemetlenül érezte magát a termete miatt, de főnöke megnyugtatta. Ezután Tracy körbevezette a komplexumban.

– Amint látja, Ray… Ugye szólíthatom Raynek? Itt komoly munkát végzünk. Területünk a naprendszerünk külső bolygóinak, holdjainak felfedezése. Szerződést kötöttünk a NASA-val, valamint az amerikai kormánnyal, melyben olyan madarak kitenyésztését vállaltuk, amik túlélik a világűr mostoha körülményeit. Nos, az űrutazással elég rosszul állunk. Űrhajóval az út elégé sokáig tartana, rengeteg üzemanyagot kellene magunkkal vinni, nem beszélve az élelemről, az oxigénről, és a sokmillió dollárnyi költségről. De ha egy apró, önmagát ellátni képes dolgot küldünk az űrbe, ezek a költségek lényegesen lecsökkennek. Gondolom, feltette magában a kérdést, hogyan maradnak életben a madarak. A válasz egyszerű: kitin és fém keverékéből kifejlesztett borításuk védi meg őket a gravitáció-, és a nyomáskülönbség drasztikus változásától. Sajnos földi körülmények között kellett megteremtenünk a tenyésztéshez szükséges feltételeket, mert a Nemzetközi Űrállomáson nincs elegendő hely egy ilyen volumenű projekthez. Jöjjön! Megmutatom, hol fog dolgozni.

A két férfi a légzsilipeken keresztül belépett a kicsiny vezérlőbe, ahol mindössze egy számítógép és egy szék állt. Brown kinézett a vezérlő ablakán a farmra – ahogy a benti termet nevezték. Bizarr látvány fogadta. Torz, kolibriszerű lények repdestek fel-alá. Szárnyak helyett kinyitott napvitorlákkal manővereztek a mesterséges napfényben, hosszú, vékony csőrüket a középen lévő henger alakú panel kimeneteibe dugdosták.

Az elsőre robotoknak tűnő asztrocsibékről kiderült, kiborgok. Belső szerveik különleges élőszövetekből álltak, melyek az elfogyasztott szénhidrogének, valamint jég átalakításával táplálékhoz, illetve klorofilt tartalmazó tüdőkön keresztül oxigénhez jutottak.

A vezérlőben Tracy elmagyarázta, hogyan kell az ellenőrző programot kezelni, majd távozott.

Ray hosszasan figyelte a csibéket. Hirtelen elé repült az egyik, és különös táncot „lejtett” a plexiüveg előtt. A madárfelügyelő először meglepődött, aztán elmosolyodott. Az általa Halleynak keresztelt kiborg attól kezdve mindennap így üdvözölte. A férfi sok időt töltött az ablak előtt a csibék fémes színét, röptüket csodálva, s mikor megjelent Halley, hogy „eljárja” szokásos üdvözlőtáncát, megpróbálta a madarat a maga módján utánozni.

Teltek a hetek, Brown pedig egyre jobban élvezte a munkáját. A protokoll szerint a kiborgok között nem lehetett alá-fölérendeltségi viszony, sőt rajba sem tömörülhettek volna, mégis láthatóan kedvence volt a vezére a farmon található kolóniának. Bármerre repült Halley a csibék követték, kivéve azok, akiket elüldözött a csoportból. Ezeket az egyedeket egyre többször és egyre agresszívebben támadták meg a többiek.

A férfi megemlítette főnökének a madarak közt kialakult hierarchiát, valamint a kirekesztett példányok elleni agressziót, de Ben Tracy nem tulajdonított ezeknek nagy jelentőséget.

– Jobban tenné, Ray, ha érzelmileg nem kötődne egyetlen asztrocsibéhez sem! Nem szerencsés nevet adni olyasvalaminek, amit nemsokára expedícióra küldenek az univerzumba, és talán sosem lát viszont. Továbbá figyelmeztetem, ezek az állatok – már ha állatoknak lehet őket nevezni – vadak. Szöveteiket varjak sejtjeiből tenyésztettük ki. Agyuk ugyan eléggé fejlett, kommunikálni is tudunk velük, ennek ellenére kiszámíthatatlan következményekkel járna, ha az emberek közé eresztenénk őket. Az asztrocsibék feladata a naprendszerünk külső bolygóinak, holdjainak feltérképezése. Gondoljon csak bele, mekkora felfedezés lenne, ha a Jupiter holdján, az Európán élőlényeket találnák a vastag jégréteg alatt! Ezenkívül ott van még az izgalmas Neptunusz, amiről szinte semmit sem tudunk. Ne úgy gondoljon rájuk, mint a kalitkában tartható papagájokra! Elismerem, néha csoportokba verődnek, de kétlem, hogy szoros rangsor alakult volna ki a kiborgok között. Felesleges ezzel foglalkoznia, Ray! Menjen vissza, és folytassa a munkát!

A madárfelügyelőt felettébb bosszantotta főnöke pökhendisége. Legszívesebben jól beolvasott volna neki. Inkább nyelt egyet, és udvariasan elköszönt.

***

Pár nappal később Ray Brown néhány percre elbóbiskolt a székében. A számítógép sípolására riadt. Felállt, kitekintett az ablakon. Észrevette, hogy a farm közepén lévő alsó kimenetbe az egyik csibe csőre beszorult. A férfi azonnal felismerte, a vezérlőből nem tudja megoldani a problémát. Csendesen káromkodott egyet. Nehézkesen magára öltötte a szkafandert, és a zsilipeken keresztül belépett a terembe.

Brown sokat olvasott a műholdak vákuumban történő teszteléséről, és a farm nem volt más, mint egy hatalmas, túlméretezett vákuumkamra, ahol az űrhöz hasonló viszonyok uralkodtak. Végignézett a magas, szürke falakon, melyekben folyékony nitrogén áramlott, hogy lehűtse a belső teret. A fényt reflektorok és tükrök segítségével állították elő. A vezérlőn lévő ablakot – amit Ray nemes egyszerűséggel plexiüvegnek gondolt –, átlátszó alumínium ötvözetből készítették, így az könnyedén ellenállt a nagy nyomáskülönbségnek.

A madárfelügyelő hangosan szuszogott, mire a középen lévő csatlakozókhoz ért. „Milyen jó lenne, ha a súlytalanságot is szimulálni tudnák! Nem kéne vonszolni magam.”

Ray számtalanszor megfogadta, fogyókúrázni kezd, de egy-két üveg sör, meg a disznócsülök folyton eltérítették a szándékától. Szerencséjére a madár elérhető magasságban szorult be, már csak azt kellett kitalálnia, hogyan férjen hozzá. Brown meglepetésére a kiborg egyszer csak összecsukta a napvitorláit. Megfogta a kiborg fejét, és a csőrét kirántotta a kimenetből. Az asztrocsibe ernyedten lógott a kezében. Kicsit megemelte, hogy megsaccolja a csibe súlyát. Talán egy-két kilogramm lehetett, pedig rengeteg fém volt rajta. A férfinek hirtelen halálfélelme támadt. Eszébe jutottak felettese szavai. Megfordult, és a plafon alatt rajba tömörült madarak – élükön Halleyvel – szélsebesen megindultak feléje. Ray szörnyen megijedt.

Váratlanul hatalmas mellkasi fájdalom érte, mely kisugárzott az állába, kezeibe. Szívéhez kapott és összegörnyedt. A kiborgok körberajzották, mint a szúnyogok.

Brown félelmében hátralépett, megbotlott a padlón fekvő kábelben, és elvágódott. Szívverése felgyorsult, homloka hideg verejtékben úszott, s mikor Halley újra elindult felé, elájult.

Eközben főnöke elégedetten kortyolgatta feketéjét az irodájában. Végignézett a barna mahagóni bútorokon, a vörös kárpitokon, míg tekintete meg nem állapodott az asztalán lévő monitoron, melyen csatlakozást jelölő programkód futott fel, majd a következő mondatok:

„Itt az AC-0052-es egység. Ray Brown ellenőrző egység meghibásodott. Jelenleg mozdulatlan. A kommunikációs kísérletekre nem reagál. 20 másodpercen belül kapcsolódom a kimenetére… Negatív, a külső burkolaton nem található kimenet. Lefuttatom az ultrahangos vizsgálatot… Az egység belsejében a motoron átfutó fővezeték eltömődött, a keringéshez szükséges folyadék nehezen áramlik… Riadó! Riadó! A motor működése vészesen gyors. Azonnal kérem a karbantartó egységet a hiba elhárításához! Riadó! Riadó!”

Tracyt a kezére folyó forró kávé hozta vissza a valóságba. Ámulatában összeroppantotta a papírpoharat.

***

A fertőtlenítő jellegzetes szagából Ray Brown rájött, kórházban van. Jobbján felesége állt kisírt szemmel, mellette pedig Ben Tracy.

– Itt vagyok, Drágám. Most már minden rendben lesz.

– Jó napot, Ray! Hogy érzi magát? – szólalt meg Tracy.

– Jobban. Mi történt?

– Donna, kérem, hozzon nekem egy feketét! Köszönöm.

Ben megvárta, míg a nő kimegy:

– Hatalmas szerencséje volt, Ray! Az AC-0052-es megmentette az életét.

– Halley?

– Igen. A kiborg szándékosan megszegte a protokollt, miután észrevette, hogy Ön rosszul van. Megkerülte a tűzfalakat és üzenetet küldött. Azonnal ideszállítattuk magát.  Halley szavaiból egyértelműen kiderült, a csibék minket, embereket inkább gépnek gondolnak, mintsem élőlénynek. A szívinfarktusát is egyfajta gépi hibának azonosította a kis kedvence. El sem hiszi, Ray, mennyi információt tudtunk meg a maga segítségével. Ezeket felhasználjuk a következő generáció tenyésztésénél. Közben kivizsgáltuk, valóban helytálló-e az Ön állítása az asztrocsibék alá-fölérendeltségével kapcsolatban. A kamerák felvételei alapján tényleg kialakult egyfajta szoros hierarchia a madarak között, melynek csúcsán az AC-0052-es állt. Ez az egység irányította a többit. A kiborgokat eredetileg úgy terveztük, hogy csak szigorúan parancsra kommunikáljanak. Szerettem volna, ha először tőlem tudja meg, az AC-0052-es egységet leselejteztük. Mivel láttuk, mire képes, nem vállalhattunk semmilyen kockázatot. Az intelligensebb, empátiával rendelkező, parancsot szegő példányok veszélyt jelentenek a küldetésre, ami persze jelentős pénzveszteséggel jár. A szabályzat szerint az ilyen egyedeket likvidáljuk.

Brown pár percig hallgatott.

–  Ugye azt mondta, Mr. Tracy, hogy varjak különböző sejtjeit használták fel a szövetek tenyésztéséhez?

– Igen, de miért kérdezi?

„A PlanetQuest nem számolt a varjak rendkívüli eszével és a gyors alkalmazkodási képességükkel. Mindig lesz egy-két Halley a kolóniában. Idővel a kollektív tudatuk révén túljárnak az emberek eszén.” Brown elmosolyodott, végül hangosan nevetni kezdett.

– Sajnálom, hogy ennyire megviselte Önt a kiborg leselejtezése. Mielőbb gyógyuljon meg! Viszontlátásra, Ray!

Közben Donna érkezett vissza a kávéval. Ben Tracyvel értetlenül egymásra néztek, majd a férfi csendesen behúzta maga mögött az ajtót.

Az illusztrációt Kasza Magdolna készítette

A novella megjelent a Kalandok és kalandozók első kötetében, aminek harmadik, illusztrált kiadása ingyenesen letölthető a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház facebook csoportjából: https://www.facebook.com/groups/969480656518032/

Hantos Norbert: Buszkaland

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház Villámpályázatának 1. helyezett alkotása

Üregi Ede buszsofőr komótosan felmászott a lépcsőn, belehuppant a puha, karfás vezetőülésébe, majd felhörpintett fél termosznyi kávét. Csak ezután érezte úgy, hogy végre működésbe lendül az agya. Megigazította vasalt ingén a névtábláját, a buszmegálló óráján ellenőrizte az időt, majd megköszörülte a torkát, és a mikrofonért nyúlt:

– Kedves utasaink! Hamarosan megkezdjük utunkat, kérem, fejezzék be a felszállást! Egyúttal felhívnám figyelmüket, hogy ha a jármű orrából lángokat látnának felcsapni, nem kell pánikba esni, ez a jármű rendeltetésszerű használatának a velejárója. Kérem, hogy dohányzó utasaink elöl foglaljanak helyet, ahol egyébként is sűrű füst várható! Továbbá…

Ede megfordult a sárkány nyakánál kialakított ülésében, ám a látvány belefojtotta a szót.

– Hol van mindenki? – kérdezte döbbenten, és lassú mozdulattal visszatette a mikrofont a helyére.

– Én itt vagyok – hallotta a sárkány mélyen dörmögő hangját, mire Ede elvörösödött.

– Tudom, hogy te itt vagy, Négyeshatos! Az utasokra céloztam. Miért nincs itt senki? – A saját kvarcóráján is ellenőrizte az időt, majd elővette a zsebéből a menetrendet. – Nem értem. Budapest, Északi pályaudvar, nyolc óra tíz perc. Most nyolc óra nyolc van. Csak nem faltad fel őket?

– Minek nézel engem, taxinak?! – fakadt ki a sárkány. – Én tisztességesen megfizetett busz vagyok!

– Hogyne – hagyta rá a sofőr. Körbenézett: a hangárnak is beillő, hatalmas acélkupola tiszta üvegtábláin beszűrődött a reggeli napfény, az egyik sarokban galambpár turbékolt, egy másikban újságpapírt zörgetett az üdítő huzat.

Csak éppen egy fia ember nem volt sehol.

– Amikor a főnök azt mondta, mostanában szívesebben járnak vonattal… nem gondoltam volna, hogy ilyen súlyos a helyzet! – Megvonta a vállát. Ha nincs utas, hát nincs utas! Fizetést attól ő még ugyanúgy kap, és feltehetőleg a jármű is megkapja a napi fejadagját.

– Na, indulunk? – kérdezte gyermeki izgatottsággal Négyeshatos, és repülésre készen kitárta a szárnyát. Ede azonban nyugalomra intette.

– Nono! Még csak nyolc óra kilenc van. Első a pontosság! Ezt már az előző munkahelyemen megtanultam.

– Azt hittem, első az utas.

Ede a homlokára csapott.

– Naiv teremtmény! Miért is állok szóba veled? Az rendben van, hogy menet közben a sofőrrel és a járművel beszélgetni tilos, de azt hiszem, ezt be kéne vezetni álló helyzetre is!

A sárkány ekkor felkapta a fejét, amitől a férfi, mivel még nem kötötte be magát, kis híján kiesett a székéből.

– Jön valaki! – kiáltotta Négyeshatos izgatottan.

– Óriási! Ahogy az én szerencsémet ismerem, egy takarító.

Mostanra azonban már ő is meghallotta a megállóban visszhangzó, sietős lépteket. Ede az órára nézett: nyolc óra tíz perc. Indulnia kéne. Ha elkésik, a járművel fogja megetetni ezt a pernahajdert, akárki legyen is az!

A sarkon végre felbukkant a léptek gazdája is, egy elegáns kosztümöt viselő fiatal nő, kezében aktatáskával. Lihegve a sárkány mellé állított lépcsőhöz rohant, és megkapaszkodott a korlátban.

– Ugye… nem… késtem… el? – zihálta.

Ede megcsóválta a fejét a naiv kérdés hallatán.

– Gondolom, Szegedig utazik.

– Igen. Itt a jegyem, tessék!

– Hurrá, Szeged! – örvendezett Négyeshatos, mire Ede a fejére koppintott.

– Az az egyetlen megállónk, te újgyík! Ne is hallgasson rá, hölgyem! Lelkes ifjonc, kicsit naiv. Bár kiválóan repül, igazából néha nagyon ostobán és bosszantóan tud viselkedni.

– Te vagy az ostoba – mondta keserűen Négyeshatos.

– Négyeshatos! Kikérem magamnak! Te csak egy félresikerült genetikai kísérlet eredménye vagy, a tömegközlekedés forradalmasításának gúnyolt közönséges busz, engem viszont egy több millió éves evolúciós folyamat hozott létre!

– Tehát az evolúciónak több millió évig tartott egy buszsofőr megalkotása?

Ede arca pulykavörös színbe borult, mire a nő megköszörülte a torkát.

– Nem fogunk elkésni?

A férfi felocsúdva a karórájára lesett:

– Atyaég, nyolc tizenkettő! Elkésünk! Indulás, Négyeshatos! – Ismét a mikrofonért nyúlt. – Megkérjük a tisztelt utasokat, kössék be magukat, de jó alaposan, és tegyék fel a szél ellen védő szemüveget, melyet az ülés alatt találnak! Köszönöm!

Négyeshatos időközben hátsó lábával odébb rúgta a lépcsőt, amely azonban ahelyett, hogy távolabb gurult volna, eldőlt a hatalmas lökéstől. Ede felsóhajtott, a nő pedig leült a sofőr mellé felszíjazott ülésre.

A sárkány néhány ugrással kint termett a hangárból, széttárta a szárnyát, és elrugaszkodott a földtől. Ede egészen mélyre süppedt az ülésébe, figyelte a sárkány tarkójára erősített műszereket, és közben folyamatosan utasítgatta Négyeshatost. Mivel a szél hangosan süvített, Edének ordítania kellett.

– Lassabban emelkedj! Kicsit jobbra! Ütemesen csapkodj, különben hamar elfáradsz!

– Mondja, kérem! – kiáltotta Edének a nő. – A Négyeshatos az járatszám, rendszám vagy név?

– Ez is, az is – felelte a férfi helyett készségesen Négyeshatos, mire Ede ismét finoman rásózott egyet a fejére.

– Kérem – fordult a nő felé a sofőr –, menet közben tilos a… ááááh, de mindegy is. – Legyintett. – Hogy hívják?

– Anna – felelte a nő. – Nehéz egy ilyet vezetni? – kérdezte, amikor végre elérték az utazómagasságot, és Négyeshatos immár lassabban csapkodott. A szél süvítése is halkabbá vált.

– Hát, sok mindenre kell figyelni – töprengett Ede. – Sofőr nélkül valószínűleg lezuhanna. Vagy eltévedne. Ezért kellek én!

– Te is csak azért nem tévedsz el, mert van dzsípíeszed – motyogta Négyeshatos.

– De ne aggódjon, tapasztalt buszsofőr vagyok, van érettségim, és elvégeztem a repülőiskolát, és felsőfokú nyelvvizsgám van draconiumból.

– Egy szót se hallottam még tőled a mi nyelvünkön – dünnyögött ismét Négyeshatos.

– Mert sosem kellett használnom! – válaszolta neki Ede. – Akkor meg minek erőltessem meg magam? – Újra Anna felé fordult. – Szörnyűek ezek a mai buszok! Régen elöl morogtak, hátul meg büdösek voltak, de képzelje, ez azóta sem változott! Az viszont igen, hogy most már visszabeszélnek.

– Hát igen – mondta a nő. – Ezért is dolgozunk az új típuson. Itt vannak a tervek! – Lelkesen az aktatáskájára csapott.

– Parancsol? – meredt rá Ede.

– Tudja, az MTA Genetikai Kutatóintézetében dolgozom. Van egy új genomunk, amivel környezetbarátabb járműveket hozhatunk létre.

– Környezet… barátabb? – nézett hátra tágra nyílt szemmel Négyeshatos.

– Igen, növényeket eszik, de nem csak ez a fontos! Kisebb a szárnyfesztávolság, tehát kevesebb a fogyasztás és a fenntartási költség, a szén-dioxid kibocsátása a töredéke a mai legjobbnak, és ami a legfontosabb – intelligens, sofőr nélküli vezetést tesz lehetővé! Valamint teljesen EU-komfortos.

Anna a lelkes beszámolótól egészen kivirult, Ede viszont egyre sápadtabb lett. Nem látszott, de Négyeshatos is.

Ede, hogy a nő ne értse, draconiumul kezdett el suttogni.

– Tudod te, mit jelent ez?!

– Igen! Hogy mégis tudsz ezen a nyelven!

– Nem azt, te nagyra nőtt vágóhíd! Ha ez igaz, csakhamar elveszítem az állásom! Mehetek vissza pizzafutárnak, téged meg jó esetben visszaküldenek a katonasághoz, rosszabb esetben meg a tenyésztelepre!

– Nem volt ott olyan rossz – vigyorgott Négyeshatos, de Ede szigorú pillantására behúzta a nyakát, és inkább előre figyelt.

– A lényeg, hogy meg kell szabadulnunk attól a táskától!

– De akkor ki kell fizetni a poggyászbiztosítást.

A férfi akkorát ordított, hogy Anna összerezzent ijedtében.

– Minden rendben?

– Persze, csak… a váltó rakoncátlankodik. Négyeshatos, egy picit gyorsabban, és balra! – Közben azon töprengett, hogyan juthatna hozzá ahhoz az átkozott táskához. – Ön is beszíjazta magát, ugye?

– Természetesen!

Ede felsóhajtott, és az állát dörgölte.

– Jól van, Négyeshatos, kicsit alacsonyabban és gyorsabban… – Majd ismét nyelvet váltott: – Aztán hirtelen fordulj a hátadra és vissza!

– Rendben, bár nem értem, miért.

– Csak maradj csöndben! Én vagyok a sofőr, én vezetek!

– Jól van – morogta Négyeshatos –, de ha egyszer én ülök majd a te nyakadba, én fogok dirigálni! – Azzal élesen bedöntötte a szárnyát, a hátára fordult, és lebegett egy kicsit. Mielőtt még vészesen zuhanni kezdett volna, visszafordult, majd újra normális tempóban folytatta útját.

Ede oldalra sandított, de a táska még mindig a helyén ült. Szerencsére a nő is; utast mégsem kellene elveszíteni.

– Bocsánat, légörvénybe kerültünk – magyarázta a férfi, és Négyeshatos fejére koppintott, mielőtt a sárkány még tiltakozhatott volna a hazugság ellen.

Jó öt perccel később Edének ismét eszébe jutott egy ötlet.

– Tüsszents! – szólt a járműnek.

– Hogy?! – csodálkozott Négyeshatos.

– Tüsszents!

– És mégis hogyan?

– Mit tudom én! Repülj el egy virágmező felett!

Négyeshatos megvonta a vállát, majd lassan lejjebb ereszkedett. Ede ezt azzal magyarázta, hogy a járműnek szüksége van egy kis levegőmagasság-változásra. Amikor egy búzatábla felett suhantak el, Négyeshatos nagy levegőt vett. A következő pillanatban remegés rázta meg a sárkányt, amit egy óriási rázkódás követett.

Ede határozott hangon utasította Négyeshatost, hogy repüljön feljebb, majd Annára nézett, és komoly képet vágott.

– Hölgyem, kénytelen vagyok megkérdezni, mi van a táskájában? Szigorúan tilos a járműre olyan tárgyakat felvinni, melyek irritálhatják a jármű szaglószervét, például élő virág, véres hús, nyers hús, sült hús, fagyasztott hús és ööö…

– Hát – Anna töprengő arcot vágott –, javarészt papírok vannak benne. Meg egy sonkás szendvics. A reggelim.

– Sonkás szendvics! – kiáltotta Ede, és a homlokához kapott. – Sonkás szendvics! Uborka van benne?

– Nincs.

– Sajt?

– Az sincs.

– Majonéz?

– Az van.

Ede az ég felé emelte mindkét kezét.

– Majonézes sonkás szendvics! Hallod ezt, Négyeshatos? Rettenetes!

– Az. Majonézes sonkás szendvics – bólogatott Négyeshatos, és úgy nézett a sofőrjére, mint egy idiótára.

– Hölgyem – mondta hivatalos hangnemben Ede –, sajnos el kell koboznom a táskáját, és lezárnom egy légmentes fóliába az utazás végig!

– Ó! A szendvics miatt?

– Pontosan!

Anna kinyitotta a táskát, és kihajította belőle a szendvicset. Ede úgy nézett a darabjaira hulló reggeli után, mintha reményének utolsó foszlányait vinné magával a szél.

– Majd eszem a büfében – mondta könnyed hangon a nő.

Nem lehetett mit tenni, a távolban már tisztán látszott a szegedi pályaudvar csarnoka. Ede kénytelen volt beletörődni, hogy vissza kell mennie pizzafutárnak, mert buszvezetői karrierje úgy törik hamarosan ketté, mint birkacsont Négyeshatos fogai közt.

– Lassan ereszkedj le, leszállunk! – hörögte Négyeshatosnak, és a mikrofonért nyúlt. – Kedves utasaink… Megérkeztünk a szegedi végállomásra. Köszönjük, hogy minket választottak… További kellemes utazást kívánunk munkatársaink és járműveink nevében!

A sárkány elegánsan leereszkedett a földre, majd komótosan besétált a csarnokba. Ede körbenézett, de miután itt sem látott senkit, kicsatolta magát, és szólt Négyeshatosnak, hogy hajoljon le. Lehuppant a padlóra, elrohant az utaslépcsőért.

– Te addig csak pihengess… – lihegte Négyeshatosnak visszafele jövet, miközben izzadva tolta a méretes eszközt. – Egyedül is el tudok bánni ezzel a vacakkal.

Négyeshatos kinyújtotta a karját, elkapta a lépcsőt és az oldalához állította.

– Köszönöm, milyen udvarias! – mondta Anna, és elindult lefelé a lépcsőn. – Mondja, sofőr úr, megtenne nekem valamit? Vigyázna a poggyászomra, amíg elrohanok a mosdóba?

Ede úgy dermedt le, mintha éppen most közölték volna vele, hogy megnyerte a lottóötöst. Amikor mereven biccentett, a nő elsietett, ő pedig felkapta a táskát, és ujjongva ölelte magához.

– Ez az! Sikerült! Négyeshatos! Megmenekültünk!

– Egy táskától? – érdeklődött a sárkány, de Ede most nem tudott haragudni rá.

– Égesd el!

– Tessék?! Semmisítsek meg egy poggyászt? Ezért mindkettőnket kirúghatnak!

– Teszek rá! Égesd el!

Négyeshatos felsóhajtott, majd kitátotta a száját. A felcsapó lángok pillanatok alatt szénné égették a táskát, és még a fémpadlót is megolvasztották egy kicsit.

Anna fütyörészve érkezett vissza, majd, meglátva táskája hamuit, döbbenetében elnémult.

A sofőr köhintett, majd ismét hivatalos hangnemben szólalt meg:

– Látja, hölgyem? Hiába dobta ki a szendvicset, a visszamaradó illatanyag inzultálta a jármű orrát! Mivel korábban figyelmeztettem önt, a következményekért a társaság nem vállal felelősséget.

Négyeshatos a fejét csóválta:

– Inzultálta? Szerintem ilyen szó nincs is…

– Kár, drága táska volt – mondta lehangolóan Anna. – Majd a cég kifizeti. De kérem, ne aggódjon a tervek miatt! Majd szólok a részlegnek, hogy küldje el faxon a másolatokat. Azért élveztem az utazást! Minden jót! – Azzal otthagyta a döbbent sofőrt és járművét.

– Kész – suttogta Ede. – Másolatok! Persze! Én hülye! Ostobább vagyok, mint egy busz! Te meg ne vigyorogj! – szólt rá erélyesen a sárkányra. – Mégis inkább vonatvezetőnek kellett volna jelentkeznem… Csak ne rühellném annyira a százlábúakat!

Az illusztrációt Kasza Magdolna készítette

A novella megjelent a Kalandok és kalandozók első kötetében, aminek harmadik, illusztrált kiadása ingyenesen letölthető a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház facebook csoportjából: https://www.facebook.com/groups/969480656518032/