Első feladat: Csináld kecskével!

Avagy ami kiszivárgott az Akik még nem csinálták kecskével nagyon titkos csoportból - tizenegy megoldás az első feladatra az alábbi elkövetőktől (abc sorrend szerint, mivel minden nem szivárgott ki, mert mondom, hogy nagyon titkos csoport):.Anna Winkler, Berill Archer Malfoy, Christine Ardens, Craz, Jimmy Cartwright, Mab Tee, Máté Vera, Mészáros Gyula, Kristálysólyom, Pál Kitti, Stiga.

1.

Kecske, béka 

– Vidd innen!
– Hova vigyem? Az erkélyre? Megfordulni sem tud.
– Mit bánom én! Csak vidd innen.
– Most miért? Egész jópofa. Nézd, még kis szarva is van.
– Még neked is lehet, ha nem viszed innen ezt a dögöt! Aztán majd mekeghetsz.
– Semminek sem tudsz örülni. Ennél eredetibb ajándékot még sosem kaptunk.
– A bácsikád és az ő eredetisége! Hozott volna inkább hurkát, kolbászt. Azt legalább megehetnénk. Hm. Nem is rossz ötlet...
– Mit forgatsz a fejedben már megint, asszony?
– Együk meg.
– Micsoda?!
– Ne hőbörögj! A hús az hús. Ha éppen kecskéé hát kecskéé. Nézz rá, olyan négy-öt kilónyi biztosan lenne belőle.
– De hát ez még csak egy kis gida!
– Legalább porhanyós.
– Mióta vagy te ilyen szívtelen?
– Amióta nekem kell feltakarítanom a bogyóit. Meg lepucolnom a nyálát a cipőkről. Soroljam még?
– De hát ez csak egy kis gida, egy ma született bárány! Még alig kóstolt bele az életbe!
– Hát, most megtanulja, mi az élet rendje. Ő a kecskegida, mi meg Farkasék. Belekóstolunk.
– Én ugyan nem!
– Miért, hm? Hallottál már olyan mondást, hogy ajándék gidának ne nézd a húsát?
– Ne próbálj megdumálni! Nézz rá, hát nem aranyos a kis göbös lábaival? A kis szarvkezdeményeivel? Olyan ártatlanul néz...
– Persze, mert épp most lakott jól a függönnyel.
– Én ugyan nem ölöm meg. Ha meg akarod enni, majd te levágod.
– Még azzal is én vesződjek? Hát milyen férfi vagy te?
– Olyan, akinek van szíve, ellentétben egy bizonyos nőszeméllyel.
– Ha nem akarod megenni, akkor vidd le a játszótérre. Ha esik, majd bemegy a pingpongasztal alá, gaz meg van bőven, zabálhat.
– Hahh, hogy aztán ellopják nekem! Hát így kell bánni egy állattal? Egy kölyökkel? Egy ajándékkal? De figyelj, ha megnő, akkor majd lesz kecsketej, állítólag az egészséges.
– Ha megnő? Már most sincs neki elég hely! Nézd meg, mindjárt leesik a szekrény tetejéről!
– Mégis aggódsz érte?
– Aggódik a fene. De ha leesik, összetöri a dohányzóasztalt.
– Neked semmi sem jó. Lásd kivel van dolgod, és mert karácsony van: visszaviszem a bácsikámnak. De sosem fogja kiheverni ezt a sértést.
– Te se fogod kiheverni, ha ez a dög rád borítja a szekrényt. Vagy ha megrágja a kedvenc sportújságodat.
– Na, azt már nem! Hol a kocsikulcs?
– Megette.
– Azt is?! Megette az egyik papucsomat, elnézem. Megette az otthonkádat, nem érdekel, amúgy is ronda volt. De hogy a kocsikulcsot is?! Ezt már nem tűrhetem!
– Végre, egy kis határozottság!
– Ehh, sokra megyek vele! Nem a határozottság nyitja és indítja az autót.
– Hívd fel a bácsikád, ő majd elviszi.

– Megnyugodtál?
– Meg. De ma te takarítasz.
– Szegény kis jószág... Máris hiányzik.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Talán... tarthatnánk valamilyen állatot.
– Te!
– Valami kisebbet. Mondjuk, békát.
– Milyet?
– Kecskebékát.

2.

Egy kecske kellene

– Szasz Pistukám!
– Agyonisten Imrebá! Hogy vagyunk, hogy vagyunk?
– Ne is kérdezd Pistukám! Hol így, hol úgy. Tudod, az én koromban már... – legyintett. – De mongyad má', tucc-e eladó kecskét?
– Minek az magának Imrebá? – kérdezte István, miközben rátámaszkodott az ásónyélre. – Hát ott van a Rozi nem?
– Jaj Pistukám, ne is mondd! Ezek szerint még nem hallottad, hogy a Rozi kimútt? – mondta elcsukló hangon.
– Oszt mi lett vele, hogy kimúlt?
– Az úgy vót, ho' a minap kiengettük ide ja zerdőbe a kert mögé, had legelésszen kedvire – kezdett bele Imrebá. – Aztán gyöttek ezek az okos, tanútt ámberek a tanácstú...
– A városházáról Imrebá, városházáról – szakította félbe István. – Nincsen már tanács vagy huszonöt éve.
– Mindegyaz Pistukám, egyhülyeség! – mordult fel Imrebá. – De mondom a Rozit! Szóva gyüttek ezek a zemberek, oszt a' egyik mutatta ám, hogy melyik fákat kő kivágnyi. Én meg közbe' a kert végit ástam fő. Onnat tudom. Aztán a másik ámber, akiné meg ilyen brummpöffös fűrész vót...
– Motoros fűrész – helyesbített István.
– Egyhülyeség Pistukám! Szóval a fűrészes meg fogta a szerszámát, máminthogy a fűrészt, oszt szépen sorba kivágta a megjelőt fákat. A Rozi meg csak ott ugrabugrát ide-oda, hiába szóttam neki, hogy mennyen arrébb, mer' rádűl egy fa...
– És rádőlt?
– Dehogy! Több esze vót a Rozinak anná!
– Akkor mi lett vele?
– Belekötött a fűrészes ámberbe. Gondolom idegesítette a berregés.
– Az meg nekiment a fűrésszel?
– Frászkarikát! Az ippeg fát vágott. A Rozi nekiment háturul, a fűrész beszorút a fába, de csak amíg az rá nem dőt a fűrészesre.
– És meghalt?
– Ki?
– A fűrészes.
– Szerencsére nem, csak a lába tőrt el. De a Rozit azt be köllött vinni a' állatorvoshoz elaatatni.
– De miért? – értetlenkedett István.
– Aszonták, közveszélyes, meg emberi életeket veszélyeztet.
– Nahát, ez botrány Imrebá!
– Ez az Pistukám. Szóva' tucc-e eladó kecskét?

3.

- A fuvarlevelet!
- Tessék parancsolni!
- Kecskék, heh? A szagból mindjárt gondoltam, hogy nem parfümöt szállít.
- A fuvar az fuvar, meg kell élni valahogy.
- Ellenőrizzük a szállítmányt. Nyissa ki a hátsó rakodóajtót!
- Tőlem! De vigyázzanak hová lépnek!

- o -

- Kecskében? Meg vagy őrülve!
- Miért? Emberek is lenyelik, amikor a repülőn csempészik.
- Te hülye vagy!
- Most mi van? Úgy átcsúsztam az ellenőrzésen, mint a pinty.
- És hogy szeded ki a zacskókat, te ökör?
- Most mit kell sértegetni? Csak várnunk kell egy kicsit, kijönnek maguktól.
- És te fogsz a szarban turkálni?
- Hát... az én munkám csak a szállítás volt...
- Vazze, mindjárt összetöröm a képedet!
- Jól van, na! Segítek!
- És mi van, ha odabent kiszakadt a zacskó? Akkor hogyan szeded ki?
- Mit tudom én...! Majd megfejjük.
- Nem maradt egy csepp eszed sem! Szerinted mit szólna a főnök, ha a por helyett egy kanna tejet tennék elé?
- Nem szereti a kecsketejet?
- Te! Megütlek!
- Oké, oké, nyugi! Nem lehet kivonni belőle? A tejport is csinálják valahogy.
- Ha még egy szót szólsz, esküszöm hullazsákban visznek el! Nyomás a platóra, és le ne gyere az áru nélkül!

4.

– Drágám… – hörögte a férfi.
– Uhmm…
– Drágám! 
– Mi… van… már megint?!
– Az a kecske minket stíröl.
– Nem érdekel… hadd nézzen! Te meg csináld a dolgod!
– De… komolyan.
– Legalább lát valami szépet ma. Folytassuk!
– Jó, a te hófehér fenekedet lesi. Nekem mindegy.
– Oh, és kritikusan méregeti, vagy tetszik neki a látvány?
– Tényleg az az első gondolatod, hogy a kecske like-olja-e a segged?!
– Tudod, hogy felszedtem pár kilót, és ha hízok, rögtön a hátsómra megy a plusz. De ha a kecskének bejön, akkor…
– Asszony, légy észnél! Inkább ne akard, hogy bejöjjön neki!
– Uhmm, azt viszont jól érzem, hogy neked bejön a dolog?
– Végül is, szép formás, izmos lábai vannak.
– Lökött! Nah, folytasd!
– Szerintem ő is beszállna…
– Akkor igenis bejön neki a seggem! Hah!
– Egyre… furcsább szemekkel néz. Oh, csak ide ne jöjjön!
– Mindegy! Kecskével még úgysem csináltam.

5.

– Kedves gyermekem! Látom, mennyire szenvedsz, engedd, hogy jobbá tegyem az életed, teljesítem három kívánságod! – szólt a jótündér egy nagyon szomorú lányhoz.

– Köszönöm szépen jótündér! – válaszolt a lány, majd rövid gondolkodás után megszólalt. – Először is szeretnék kérni egy nagy halom káposztát. 

– Kívánságod számomra parancs! – mondta a tündér, furcsállva a különös vágyat.

A lány elégedetten nyugtázta, ahogy az udvart szép lassan ellepték a kisebb-nagyobb méretű zöldségek.

– Mi volna a második kívánságod?

– Szeretném, hogyha varázsolnál nekem még egy kis káposztát! – kérte a lány, miközben egy közeli kupacot méregetett.

– Ahogy óhajtod! – mondta a tündér még jobban megrökönyödve. 

Az udvaron tornyosuló káposzták halma pedig már lassacskán úgy tűnt, hogy keresztezi a felhők vándorútját.

– Köszönöm szépen! Utoljára azt kívánnám, hogy kérlek, változtass engem kecskévé!

A tündér szemöldöke az egekig szökött, de teljesítette a nem mindennapi kívánságot.

A lány boldogan él, hogyha még nem halt meg. A tündér pedig azóta sem érti a történteket.

6.

A lapok hallgatnak

Aladár belépett a homályos helyiségbe.
– Fáradjon beljebb, uram! Üljön az asztalhoz – hallatszott egy sejtelmes hang a szoba sötétjéből.
– Még sosem…
– Természetes, hogy furán érzi magát, de meglátja, minden kérdésre választ kap majd. Foglaljon helyet, máris kezdünk!
– Nem nagyon hiszek az ilyesmiben. – Aladár kényelmetlenül fészkelődött a székében.
Verona elővette a Tarot kártyáját, megkeverte a paklit, kirakott kilenc kártyát három sorba.
– Nos, uram, előbb a múltjáról fogok beszélni.
– Nem a jövőmről kéne?
– Arra is sort kerítünk. Aszongya: Magának nemrég volt egy párja, akit nagyon szeretett. Sok időt töltöttek együtt.
– Igen, ez igaz.
– Keresztnevének kezdőbetűje: G. Gabriella, Gertrúd…
– Gizike – csillant fel Aladár szeme.
A jósnő elkomorult.
– Gizike ugye nem tartozott a szép nők közé?
– Nekem ő volt a legszebb.
– A lapok azt mutatják, hogy nem tudott beszélni, csupán egy szót.
– Mégis mindent megértettem – sóhajtott a férfi.
Verona folytatta.
– A kedvese folyton fehér bundában járt.
– Szerettem a puha szőrét.
– És mintha baj lett volna a lábaival.
– Pontosan olyan lába volt, amilyen kellett! – horkant fel Aladár.
A jósnő elsápadt.
– A halál kártyája. Gizike már nem él, meggyilkolták!
A férfi nem válaszolt.
– Maga tette! – kiáltott fel Verona. – Elvágta a torkát, kivéreztette, kibelezte, megnyúzta, aztán megsütötte… és… megette? Milyen ember maga?
– Az átkozott megcsalt! Pedig én teljes szívemből szerettem! – kelt ki magából Aladár. – Etettem, itattam, gondoskodtam róla! Még a mezőn is együtt legeltünk! De neki az a faluvégi galád bak kellett, aki csak simán meghágta! És ő hagyta, sőt élvezte! Ezért megettem, hiába tejelt nekem.
– Maga egy kannibál! – torzult el a jósnő arca.
– Én nem eszek embert!
– Most vallotta be, hogy megsütötte Gizikét, ezért a pokolra jut!

– Higgye el nagyon megbántam! – sírta el magát Aladár. – Gizike az első nagy szerelmem volt, és mióta elment, se éjelem, se nappalom. Igen, bűnt követtem el, amikor megöltem őt, de most megesküszöm Önnek, mindenre, ami szent, hogy többé nem eszek kecskét!

7.

Esetlen kecske esete
− Mekk! − Mekk, kedves ezredes! − Ne mekegjen, kezdje!
− Feljelentem fekete fenegyereket! Eme keretben szerepel.
− He? Ezzel kezdje: Neve?
− Kecske Elek.
− Ellette?
− Kecske Etel.
− Merre?
− Szegeden.
− Neje?
− Egy.
− Neve!
− Eszter.
− Epekednek?
− Egy esztendeje.
− Gyerekek?
− Heten.
− Eset menete, helye?
− Egyszer este nejem hetet ellett. Remek gyerekek, egy se neveletlen…
− Kevesebb terefere! − Ez esetben jelentem, fekete fenegyerek gyerekeket, nejemet megette. − Ez kellemetlen. − Kellemetlen? Te szemtelen kecske ezredeske! − Ne vessen meg kedves Elek! Eme fenegyerek kellemetlen, de nem ehet kenyeret! − Nem ehet?? − Megbetegedne... − Megette nejem, gyerekeket, hetet. Elkeseredtem.
− Kezelhetetlen eset.
− Tenyered fekete! Kelletlen szegezem neked, fekete lebernyeged fenegyereket rejteget?
− Lehetetlen…
− Te etted meg nejem?!!
− Peches, esetlen kecske, megeszlek menten. Ezen e reggelen ezredest ettem, te meg desszert leszel nekem!
− Meeekk! Segedelmet!!

8.

– Tetszik?
– Nem tudom. Valami még hiányzik…
– Legyen hosszabb?
– Nem, így is hosszabb a kelleténél.
– Legyen alacsonyabb?
– Nem… – hümmögött. – Szakáll! Kell neki egy szakáll!
– Tessék, ott a szakáll. Így már jó?
– Nem tudom…
– Fordítsak még a szemén?
– Akkor meg olyan idétlenül nézne ki…
– Úgy hasonlítana a legjobban. – Hosszasan a másikra pillantott, aztán csettintett és lenézett. – Nézd! Nem is rossz!
– Szóval szerinted így hasonlít rám? Ilyen ocsmány vagyok?!
– Nem, ööö, én csak azt mondom…
– Persze, csak mert alacsony vagyok, tömzsi, szőrös, és a szemem úgy áll, mintha le akarna mászni az arcomról, már rögtön így nézek ki! – Az állatra bökött. – Te gúnyolsz engem! – fordult vissza a vele szemben állóhoz.
– Én? Dehogy gúnyollak! – Rövid szünetet tartott. – Ellenben ez az állat az enyémeket! – lemutatott a – kissé esetlen – lényre. – Ha elfogadod, a világon senki sem fogja érteni őt és a fajtáját, minden szavuk egyetlen hangnak tetszik majd, gondold el, mi mindent kigúnyolhatnak együtt! Sőt, hatalmuk lesz az enyémek felett, mert adnak nekik tejet, tőlük függ majd egy csomó élet!
– És akkor én cserébe ezért az izéért fogjam vissza magam? Ennél még a rombolásnak is több értelme van!
– Úgy egyeztünk meg, te kapsz valami hozzád hasonlót odalentre, és cserébe nem pusztítod el azt, amit én vittem le. Tök jól megélnek majd együtt, hasznosak lesznek egymásnak.
– Hát nem tudom… tényleg ennyire csúnya vagyok? – kérdezte bizonytalanul, halkan.
– Tényleg. De nem is az a dolgod, hogy szép légy! Na. Kell az állat, vagy nem?
– Jó, jó, de akkor legalább egy normális nevet adjunk neki!
– Rendben. Hogy is hívják a leghűségesebb szolgáidat?
– Kecses és Becses. Az egyik ért a lelkek kíméletes kárhoztatásához, a másik hűségesen őrzi a tüzet már vagy ezer éve.
– Akkor legyen… Kecses és Becses… legyen kebe… becske… nem-nem, kecske! Igen, így fogjuk hívni. Ezzel még a szolgáidnak is állítunk egy hosszú életű emléket. Áll az alku?
– Egyáltalán nem pusztíthatok?
Pillanatnyi csend következett.
– Na jó, egy kicsit, de utána visszaáll a rend és burjánzik az élet néhány millió évig. A pusztítást meg rám kenheted.
– Hm… végül is, méltányos ajánlat. A következő csapásig meg csak kibírom valahogy azt a pármillió évet!
– Remek! Akkor viszem a kecskét és szólok Noénak.

9.

– Te, Jani komám, mondd csak, hogy udvarolsz az asszonynak? Az enyém mindig olyan mufurc, mire hazaérek a munkából, sosincs kedve „ahhoz”. 
– No, idefigyelj komám! Amikor hazaérek, odaszólok neki: „Asszony, készítsd a kecskét!” Na, aztán mindig megkérdi: „Milyen kecskét?” Akkor azt mondom: „Hát azt a gömbölyű fenekecskét!” Próbáld csak ki komám, meglátod, működik az!

***

– Asszony, fejd meg a kecskét!
– Már megfejtem! Hol a picsába csavarogtál eddig? Már megint a kocsmába' voltál?
– Ott, az istenit! De most vissza is megyek, és úgy szájba vágom a Jani komámat, hogy egy hétig tejrül álmodik!
– Aztán miért?
– Mert ha rá hallgatok, akkor sose látom a „kecskét”! – kacsintott mégis az asszonyra.
– Ott van az ólban, mi ütött tebeléd? Jól berúgtál, már megint, félrebeszélsz!
– Csak szeretném azt a „kecskét”! – közeledett az asszonyhoz.
– Te, perverz disznó, hát már erre fanyalodnál? Szégyelld magad!
– De a Jani azt mondta, hogy jó lesz a „kecske”! – emelte fel a hangját.
– Undorító férfiak!
– Hülye nők! – vágott vissza.
– Most meg hová mész?
– Vissza a kocsmába, megnézem, hogy ott van-e még a Jani!
– Minek?
– Mert ha ott van még, akkor elmegyek hozzájuk, megfogom a Marcsát, oszt megnézem a „kecskéjét”.
– Milyen kecskéjét?
– Háhá, na végre már! Hát, azt a gömbölyű fenekecskéjét!

10.

A bosszorgány, a macska és a kecske

Bang, bang, BANG…

– Mi a jó… ki dörömböl itt hajnal kettőkor?

– Én vagyok az! Engedj be! – hallatszott az ajtó túloldaláról.

– Az nem lehet, én én vagyok, nem te! – túrtam bele értetlenül kócos hajamba.

– Craz vagyok, te hülye! – érkezett a kielégítő magyarázat.

– Bocsi, az agyam nem fog reggel kilenc előtt, főleg, hogy előbb még aludtam.

– Eresszél már be, bajban vagyok! – türelmetlenkedett Craz.

– Gondolom, mert egészen hosszú mondatokat használsz. Na jól van, nyitom már, gyere!

– Üldöznek – dőlt az előszobafalnak Craz, miután becsuktam mögötte az ajtót.

– Kicsodák és miért? – faggattam kisandítva a kukucskálón: sehol senki.

– Boszorkány, macska miatt – válaszolta Craz a szokott bőbeszédűségével.

– Ha nem fejted ki bővebben, kiteszlek! – meredtem rá szúrósan.

– El akartam kapni egy macskát.

– És? – faggattam rosszat sejtve. Tudtam, hogy viszonyul kerge barátom a macskákhoz: leginkább a tányér felől.

– Megszívtam, egy boszorkányé volt a cica.

– Ezt meg honnan tudod?

Craz felém villantotta monalisa-mosolyát, mielőtt válaszolt:

– Rá volt írva a pólójára keresztbe, hogy „bosszorgány”.

– Így, rosszul? – hitetlenkedtem.

– Nem volt időm jól megnézni – vált el a faltól Craz, akár ágtól az elsárgult levél.

– Ha összerogysz, nem bírlak megemelni! – méltatlankodtam, miközben megpróbáltam megtámasztani.

– Jól vagyok – érkezett a nem túl meggyőző válasz.

– Fura a szemed – rémüldöztem. – Mi a frász van veled?

– A bosszorgány utánam lőtt egy átkot. Nem talált.

– De mégis talált, mert sárgás lett a szemed.

– Biztos a pálinka – próbálta Craz az idült alkoholizmussal elbagatellizálni a problémát.

– De nem a fehérje, hanem az írisz kezd sárga lenni!

– Dehogy! – legyintett.

– A kezed is fura – állapítottam meg, elkapva méretes mancsát. – A körmök megvastagodtak és elszíneződtek. És mindig ilyen szőrös voltál?

– Ja. Mindig.

– És mindig hosszú és tarka volt a szőröd? – érdeklődtem tovább.

– Francba – foglalta össze a helyzetet Craz.

– Gyere! – igyekeztem beljebb támogatni megátkozott barátomat. – Majd csak kisütünk valamit.

– De nem macskát – sóhajtott Craz, miközben betámolyogtunk a szobába.

– Van egy pár ráolvasásom átok ellen, mindjárt hozom, ne mozdulj!

– Meg – halottam még mögülem, miközben átrohantam a hálóba. Nem törődtem vele, és csak később jöttem rá, hogy nem jól hallottam.

– Itt is van – toppantam be a szobába jó pár perc elteltével. – Hé, Craz, hová tűntél?

– Mekk! – érkezett a válasz a kanapé mögül.

A könyv hangos puffanással esett ki a kezemből, mire Craz érdeklődve kikukucskált. Jól sejtettem, az átok beteljesült.

– Itt már nincs mit tenni – sóhajtottam.

Craz közelebb jött, és megszaglászta a könyvet.

– Hibavaló – intetem le. – Hé, mit csinálsz? Az nem ennivaló!

– Mekk! – ellenkezett Craz.

– Azt hiszem, van egy kis káposzta a hűtőben – sóhajtottam fáradtan.

11.

Az első kecske

– Én még sosem csináltam kecskével!

– Nyugi, nem lesz semmi baj.

– De mi lesz, ha elrontom?

– Ezt nem lehet elrontani.

– Te sokszor csináltad már?

– Persze. Kecskével, kakassal, tehénnel, macskával, mikor mit sikerült szerezni hozzá.

– És mindig ugyanúgy?

– Naná. Nincs nagy különbség egy macska és egy kecske között.

– Így jó lesz? – kérdezte, miközben óvatosan, de eltökélten közelebb húzódott a megkötözött kecskéhez.

– Állj egy kicsit még közelebb hozzá, és próbáld nagyobb erővel, mint egy macskánál, hogy kellőképpen hatoljon a húsba. Látod, ebből a szögből egy erőteljes mozdulattal pont eléred a kecske gé pontját.

– Mi az a gé pont? – vonta össze szemöldökét a lány, mert egy gé pontról már tudott, de gyanús volt, hogy ez nem az.

– Hát a szíve csücskénél a gémóver pont. Ha a kés hegye eléri, a kontaktméreg egy pillanat alatt végez vele.

– Kontaktméreg?

– Nyugi, ötven fok felett azonnal lebomlik.

– Biztos?

– Persze.

– És utána?

– Ha az állat lelke eltávozik, a Másnaposság istene elfogadja az áldozatot, és telíti a kecske húsát vitaminokkal és különféle ásványi anyagokkal, amitől még jobb íze is lesz, nem csak gyógyító hatása.

– Az tök jó! – lelkendezett a lány.

– Este pedig olyan paprikás kecskét főzök belőle, hogy mind a tíz ujjadat megnyalod utána. Sőt, ha malacul eszel, és a kaja lecsöpög a jobb lábad nagyujjára, akkor azt is megnyalod, és úgy már tizenegy.

Stiga: Szarvasokkal táncoló

Hihetetlen, hogy megint eltelt egy év, megint jócskán benne jártunk a nyárban. Újabb hat nap, öt vészesen rövid éjszaka; immár negyedszerre. Valamiért idén egyáltalán nem töltött el izgalommal az egész, nem vártam, nem reménykedtem semmiben, maximum pár viszonylag nyugodt napban (amennyire ez lehetséges egy olyan helyen, ahol közel harminc gyerek próbálja érvényre juttatni önmagát).

Az első három nap bármiféle különös esemény nélkül telt el; annyira hétköznapi volt, hogy szinte már szürke. Aztán az éjszaka mindent megváltoztatott.

Azt a nagyon kései órát körüllengték a furcsaságok, kezdve azzal, hogy bármilyen dögletesen fáradt is voltam, az a kegyes, álmot hozó csók csak nem akart a pillámra hullani. Éberen, felpezsdült érzékekkel néztem a keskeny tetőablakon túli, izzó fénypontokkal teleszórt külön-világot, míg a hajnal első sugarai végül el nem altattak, és víziókkal teli, egyáltalán nem pihentető pár órát ajándékoztak nekem.

Álmomban a buján zöld erdőben jártam, a mohás törzsű fák között. Mélyen belélegeztem a növények élénk illatát, a csillogó vizű, vígan csobogó forrás hűs páráját. Figyelmesen hallgattam a természet ezernyi zaját: az ébredező madarak még bágyadt, álmos csacsogását, a nyüzsgő rovarok apró neszezését. Az égbe nyúló lombkoronák ezerárnyalatú levelei között felém intett a kora reggeli napfény.

Aztán egy pillanat múlva csend borult az erdőre, mintha az egész világot egyetlen gombnyomással elnémították volna. Hátborzongató, halotti csend volt ez.

Egy másodperc alatt gyorsult fel a pulzusom és ugrott az egekbe az adrenalin-szintem, miközben lopva próbáltam körbenézni, hogy mi okozhatta ezt a különös dermedtséget.

A szemem sarkában fényesen villant valami oda nem illő. Arra kaptam a fejem, és elállt a lélegzetem az alig hihető látványtól: jó pár méterre tőlem egy lány állt, kezében felajzott íj feszült. Barna, fonott hajával, sötétre cserzett bőrével, erdőszín ruhájával olyannyira beleolvadt a környezetébe, mintha legalábbis egy mitikus nimfa lenne.

A nyílvessző végén újfent megcsillant a fény, ahogy a vadász mély levegőt véve célra tartotta. A vastag törzsű fák között egy méltóságteljes szarvasbika lépdelt gyanútlanul, nem sejtve a körülötte örvénylő halál jeges jelenlétét. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy elképzeltem a lövés után összeeső hatalmas, tehetetlen állatot.

Gondolkodás nélkül cselekedtem; csak egy apró mozdulat kellett, hogy a talpam alatt a csendet széttörve megreccsenjen egy gally, és a szarvas, fejét felkapva, elvágtasson.

A lány haragosan felém fordult, szürke szeme szinte lángolt. Íját nem engedte le: az ezüst hegyű nyílvessző egyenesen a mellkasom közepére mutatott.

Ijedten pattantam fel az ágyban, mielőtt a hegyes fém belém fúródott volna. Zavartan próbáltam beazonosítani a hang forrását, mely felébresztett, végül megtaláltam a telefonom, és elnémítottam.

Aztán vízszintesbe visszadőlve – csak még öt perc! – gondolkoztam el rajta, hogy mi a fenét keresett Katniss az erdőben… az én álmomban?!

--*-*--

A nap már magasan felettünk járt, mikor megérkeztünk a kis kilátóhoz, ahol teljes csendben kellett várnunk a „meglepetés vendégeket”.

Pár percnyi tétlenkedés és szemmeresztgetés után érezhetően megváltozott körülöttünk a hangulat: honos idegenvezetőnk halkan pisszegett és rövid-gyors pillantásokkal a messzeséget fürkészte; izgatottsága mindenkire átragadt.

– Látjátok már? – kérdezte suttogva.

Rögtön észrevettem a fák között elő-előtűnő szarvast. Hatalmas, szerteágazó agancsa fenséges-félelmetes látványt kölcsönzött neki; ahogy magasra tartott fejével felénk sétált, az első gondolatom az volt, hogy ő az erdő királya. Akkor még nem tudtam, hogy nem tévedtem sokat.

Kilépett a napfényes tisztásra, rövid, barna szőrén táncoltak a sugarak. Lassan körbejárta az elkerített területet, értelemtől csillogó, gyanakvó tekintettel végigpásztázott minket. Aztán mozdulatlanul várta, hogy a többi szarvas és a foltos fenekű gidák megérkezzenek köré.

A gyerekek izgatottan és egyre hangosabban nyilvánították ki tetszésüket vagy unalmukat, de bennem elhallgatott a világ, ahogy a szarvasbika egyenesen a szemembe tekintett, mintha köszönetet akarna mondani.

Aznap bágyadtan hullott ránk a kellemesen meleg, elzsongító délután. Egyedül szobroztam az erdőben az utolsó csapatot várva, hogy teljesítsék feladatukat az állomásomon. A falevelek zizegve búcsúztak fáiktól, a megszámlálhatatlan bogársereg és a többi kis élőlény gondtalanul duruzsolva végezte dolgát.

Egy kidőlt fából hasított rönkön ücsörögtem, mikor meghallottam az áhított lábdobogást, az avar hangosabb ropogását. Fel sem néztem a sportcipőm tanulmányozásából, amíg fel nem tűnt a gyerekek elmaradhatatlan csacsogásának hiánya.

Az elém táruló látványtól elakadt a lélegzetem, egyszerre hűlt meg és forrósodott fel a vérem: közvetlenül előttem, csupán pár lépésnyire az agancsos bika állt délcegen, magasra szegett fejjel. Egy elnyújtott, fennkölt pillanat után rám nézett, majd leereszkedett a murvával, levéllel borított földre.

Csodálkozva, értetlenül bámultam az egészen hihetetlen jelenést.

A szarvas hamar megunta bamba szájtátásomat, és horkantva biccentett fenséges fejével.

Óvatosan, minden mozdulatomat duplán meggondolva felemelkedtem a rönkről, közelebb léptem hozzá, és felé nyújtottam reszkető kezemet. Ő bizalmasan, rezzenetlenül megszagolta ujjaimat, fejét alájuk hajtva cirógattatta puha, selymes szőrű orrát. Felbátorodva végigsimítottam homlokán, csontos-izmos pofáján.

Újra intett fejével, hátracsapta hatalmas agancsát, én pedig félve mertem csak elgondolni, mit akarhat annyira a tudtomra hozni. Tenyeremet végighúztam hosszú nyakán, erőteljes hátán; kezem alatt megrezzent kissé nyirkos, meleg bőre. Mintha csak helyeselné kósza ötletemet, nagyot sóhajtott.

– Hát jó – mondtam ki hangosan, miközben kieresztettem az észrevétlenül bent tartott levegőt.

Félve attól, hogy talán félreértettem szándékát, vigyázva átlendítettem egyik lábamat a háta fölött, vádlim, combom az oldalához simult. Addigra valószínűleg megelégelte tétovázásomat, mert gondolkodás, óvatoskodás nélkül felállt, és elindult velem az erdő sűrűjébe.

Lassú léptei emlékeztettek a lovak járásának békés ringására, amit már olyan rég nem élvezhettem.

Nem mentünk sokat: ahogy a tanösvény eltűnt mögöttünk és körülöttünk elvadult a táj, seregnyi őzsuta és gida gyűlt körénk.

Ámuldozva lecsúsztam a vezérszarvasról. A többiek – még a kicsinyek is – félelem nélkül sétáltak, ugráltak el mellettem, egyik-másik hozzám lépett, megszaglászott, megsimogattatta magát. Szúrós, eleven illatuk az orromba kúszott, ujjam, tenyerem bőre bizsergett érintésüktől.

Pár békés, játékos perc után olyasmi történt, amitől félredobbant a szívem: az erdő ismét elnémult, a madarak félbeszakították vidám locsogásukat, még a fatörzsön tornászó hangyák is dolguk végezetlenül, dermedten vártak valamire.

Az erdő királya fejét felcsapva elbődült, megtörve ezzel a furcsán fagyott világot. A csapat szétrebbent, de ő ott maradt tehetetlen szoborként megmerevedve, védtelenül, mozdulatlanul.

A fák között felvillant a halált hordozó fémes ragyogás, megpendült a szabadon eresztett húr.

Épp csak annyi időm maradt, hogy a bika felé forduljak, mielőtt az ezüst nyílhegy a szívembe fúródott, és megölte álmom

Megjelent az áprilisi Lidércfény

Tartalom:

Hírek, pályázatok: VIII. Lidércfény Pályázat, avagy Orkok és Coltok, A Tales From The Blog horror novellapályázata

Fantomas emlékév: Fantomas, a forradalmár? /Cyrus Livingstone/

Interjú: Scholtz Róbert: 64 vármegye /Lidércfény HQ/

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával: Sárkánypályázás I. helyezett - A megtorlófegyver /George Colt/, Sárkánypályázás II. helyezett - Nem eszem többet /Nyíri Eszter – Stiga/, Sárkánypályázás III. helyezett - Iustitia ante portas /Nibela/

Novella: Aki máglyára született /Szén/

Konspiratológia: Az elhallgatott maja kódexek /Kapitány/

Versek: Mag a hó alatt /Kétvirág/, Bádog-emlék /Boszorka/, Eltört hárfa /adamsoul_96/, Ha Chuck Norris megérkezik /Norton/

Filmrovat: Mozimorzsák - filmaprólék: Rocksztár / Rock Star (2001), Rémálom az Elm utcában / A Nightmare on Elm Street (2010), Az utolsó műszak / End of Watch (2012), Straight A's (2013) /Jimmy Cartwright/

Könyvajánló: Mysterious Universe - Az oligarcha vérvonala /Ida/

Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat VII. évfolyamának 4. száma az alábbi hivatkozáson érhető el:
http://www.szentesinfo.hu/lidercfeny/papirlf/lidercfeny_akf_201304.pdf

Jó szórakozást kívánunk!

Stiga: Nem eszem többet!

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház Sárkánypályázásának 2. helyezett alkotása

Elegem van! Hosszú hetek, sőt hónapok óta ezt érzem, de most telt be a kupa! Az előbb, mikor kinéztem a vártorony ablakán, felfedeztem, hogy egy újabb délceg vitéz tart felénk a messzeségből.

Az elején még egész jó mókának tűnt ez a foglyul ejtett királylányosdi, de mostanra már tényleg rab vagyok. Hiába a rengeteg herceg, lovag, legkisebbik parasztfiú, eddig egyik sem járt sikerrel. Hogy is járhatnának? Képtelenség megszelídíteni a házisárkányt!

– Megiry! – hangzik fel a várban a magas, nyafogó szoprán. – Hol a bűbájosban kóricálsz megint?

A fáradt sóhaj kiszökik az orromon, hiába próbálom visszatartani. Kezdődik a jól ismert műsor: a balsorsú férfi erőlködik egyet – ki kisebb, ki nagyobb elánnal –, aztán dolgavégezetlenül elbukik. A hasam előre belesajdul, ahogy lesétálok a szűkös csigalépcsőn.

A fogadóteremben már vár rám a „Rém”, ahogy újabban hívom magamban. Izgatottan rója megszokott köreit; szerencsére a masszív kőpadló bírja a strapát, különben rég várárkot koptatott volna bele.

– Itt vagyok. Láttam – kezdem rögtön, mielőtt előadná, miért visítozik utánam. – Figyelj, mi lenne, ha ő most az Igazi szabadítóvá válna?

Meglepődik a kérdésemen, pedig párszor célozgattam rá, hogy végre beadhatná a derekát. Kék szemei mögött fellobban a gondolat.

– Meglátjuk – válaszolja kitérően. – Tudod nagyon jól: csak a tökéletessel elégszem meg! Ha ő is csak egy silány, csóringer széptevő, a többi sorsára jut.

– Anabella, én ezt eléggé unom. Komolyan, megfekszi a gyomromat a férfinép; a lovagiasan izmosak rágósak, mindig beléjük fájdul az állkapcsom, a kis köpcösöket meg hetekbe telik megemészteni, ráadásul olyan kellemetlen szélgörcsöket okoznak – sorolom szemlesütve. – Különben sem vagyok éhes, az előző legény épp csak pár napja hagyott el végleg.

Felpillantok rá, és újabb sóhaj csusszan ki. Túlságosan jól ismerem a nézését: most jön a hiszti.

– Azt hittem, megállapodtunk! Apám csak annyit akart, hogy a legderekabb, legvitézebb férfi kapja meg a kezem, de nekem ennél több kell! És te is beláttad, hogy ez édeskevés! Persze most, mikor neked már kicsit is megerőltető az őrzésem-védésem, odadobnál az első jöttmentnek! Most hol van az a nagy csajos összetartás, amiről annyit zengedeztél?! – A kis szónoklat végére már egy oktávval feljebb csúszik a hangja, ami igencsak rosszul esik érzékeny hallóidegeimnek.

– Én melletted állok – felelem békítőleg –, de legalább egy bolhányi esélyt adhatnál nekik. A legtöbbet meg sem hallgatod, csak első ránézésre nemet intesz.

– Mert ha az első pillanatban nem bűvöl el, akkor kár a többiért. Ha nincs meg a szikra, örök tűz sem lesz.

– Majd adok én tüzet – morgom az orrom alatt. Hála a tündéreknek, nem hallja meg, annyira csak önmagára figyel. – Nem unod még a társaságom? – kérdezem csüggedten.

– Te unod az enyém? – vág vissza azonnal.

Inkább nem felelek.

A csend kínossá nyúlásától a bevágtató lovag ment meg. Igazán délcegen fest szénfekete paripáján, tetőtől talpig ragyogó, ezüst páncélban. Ahogy a fényes szőrű csődör megáll előttünk, lepattan a nyeregből, és kardot ránt.

– Ne aggódj tovább, hercegkisasszony! Íme a szabadítód, Sir Loran! – harsogja a sisakrostély mögül.

– Először is, ezt tedd vissza a helyére! – tolja félre a szőkeség az éles, tompán csillogó pengét. Ilyenkor mindig meglepődök rajta; persze ő lehet bátor, nem rá szokott szegeződni a fegyver. – Aztán mutasd magad, hadd nézzelek meg! – kéri ritkán látott, kedves mosollyal az arcán, majd felém fordul. – Kap esélyt, egy szavad sem lehet!

– Engem hagyj ki ebből, Anabella! – fújtatom, és reményeim szerint, észrevétlenül elkezdek hátrálni az oldalajtó felé.

A férfi lekapja sisakját, előtűnik rövid, fekete haja, értetlenséggel vegyes döbbenetet tükröző, finom vonalú, bronzbarna arca. Pillantása ide-oda jár köztünk, végül rajtam állapodik meg.

– Egy lány sárkány? – kérdi, és úgy mered lila, pikkelyes bőrömre, mintha én lennék a Kerekerdő nyolcadik csodája.

– Képzeld, a sárkányok is tojásból kelnek ki, és mint olyanok, anya tojja őket. Mégis mit hittél?

– Csak… sose találkoztam még nőnemű tűzokádóval – magyarázkodik. – Nem szívesen illetnék kardommal egy nőt, még ha sárkány is.

– Ez igazán kedves tőled – morgom cinikusan. – Jóképű vagy, szóval én sem szívesen falnálak fel.

Anabellán látszik, hogy nem tetszik neki ez a mellőzött szerep.

– Rátérhetnénk végre-valahára a kiszabadításomra?

– Ne haragudj, hercegnő! – kér elnézést habogva a szerencsétlen flótás. – Csak… nem szokásom lányokat bántani.

– Ha megfelelsz a kérdéseimre, nem is lesz rá szükség. – Az ifjú buzgón bólogat. – Nos, ki vagy, honnan jöttél?

A kérdezett arcán tisztán tükröződik minden érzelem, most épp a meglepettség. Talán valami észtörő rejtvényre számított.

– Sylonia héthatáron túl fekvő, fényes királyságának trónörököse áll előtted, szolgálatodra.

– Gazdag ez a királyság? – faggatózik tovább Anabella.

– Igen, gyönyörű, bőtermő szántóföldjei, legelői messze híresek…

– Sosem hallottam róla – vág közbe őgőgössége. A hangsúlyából előre sejtem, ő sem lesz az Igazi.

– De még híresebb az egész országban uralkodó jólét és szeretet – sorolja Sir Loran töretlenül. – Nálunk nincsenek szegények, nem ismerjük a bűnözést, csalást, lopást, mert mindenkinek megvan mindene.

– Ez eddig szép és jó, de te mennyire dúskálsz a földi javakban? És mikor lépsz a trónra?

– Apám kiváló egészségnek örvend, és mert igazságos, bölcs uralkodó, remélem, sokáig fogja kormányozni Syloniát. Van még mit tanulnom tőle, mielőtt átadná nekem a koronát. A vagyonunk csupán annyi, amiből mi és gyakori vendégeink fényesen tudunk élni, nem halmozunk felesleges kincseket.

– Balga népség – horkant megvetően a Rém. Tudom, mi következik. – Sajnálom, nem rád vártam. Megiry, tedd a dolgod!

A lovag barna szemei rám villannak, jobb keze tétován a kardja felé nyúl. De a szándék, hogy végezzen velem, hiányzik belőle. Akárcsak belőlem. Túlságosan szimpatikus nekem mind ő, mind az a békés, gondtalan hely, ahonnan idetévedt.

Elképzelem tiszta lelkű édesapját, ahogy a hiábavaló várakozás és a féltő aggodalom lassacskán megőszíti haját, megráncosítja arcát, ahogy megkeseríti a bizonytalan gyász. Nem tetszik a kép. Aztán látom magam előtt ezt a bronzos bőrű daliát évekkel később: tekintetében szeretet, józan bölcsesség lángol, midőn gyermekei és világszép hitvese társaságában bejárja leendő birodalmát. Egész lénye sugárzik a boldogságtól.

– Nem, nem eszem meg – jelentem ki megkérdőjelezhetetlen határozottsággal. – Nem eszek meg több férfit! Elég volt! – Erőteljes hangom hallatán mindketten összerezzennek, de Anabella hamar visszanyeri hárpia-jelenlétét.

– Hogy micsoda?! Ezt mégis hogy gondolod?! Neked az a feladatod, hogy megóvj a kéretlen kérőktől! – kezdi a hisztit.

– Ezen ne vesszetek össze, hercegnő, nem kérlek – közli a lovag, és készül felpattanni táltos paripájára.

Hirtelen egy ötlet szikrázik fel bennem.

– Sir Loran, kérdezhetek én is valamit?

Megmerevedik a mozdulat közben, majd visszafordul hozzám.

– Természetesen, Megiry.

Meglep, hogy megjegyezte a nevem.

– Szerinted… – habozok, annyira abszurd az ábránd – lenne helye abban a csodás országban egy szelíd sárkánylánynak?

– Szelíd? – vigyorodik el. Félelmetesen jól áll neki a mosoly.

– Szelídebb, mint egy királylány.

– Akkor lehet helyed.

Anabella a döbbenettől némán hallgat minket, nézi, ahogy a herceg bátran felpattan a hátamra, és lelkesen elhagyjuk a várat.

Kint mélyet szippantok a friss, illatdús esti levegőből, aztán nekivágunk a hosszú útnak. A múltamat hátrahagyva szárnyalok bele a ragyogó naplementébe. 

Stiga: Új, szép világ

A fiatal lány lassan nyíló pillákkal ébredezik; érzi maga alatt a kemény matracot, testén a puha tapintású paplant. A napfény álmosan beragyog az ablakon, a csendes szél a tavasz lágy, mégis pezsdítő illatát leheli be a szobába. Újabb serény nap következik, de előtte még pár percig élvezi a mindent betöltő békességet.

Aztán erőt vesz magán, kikel az ágyból, világos színű, hosszú ruhát húz, ami kicsit ugyan kopott már, de még használható. Pár hét, és kér egy újat. Oda sem figyelve átfésüli, laza copfba fogja világosbarna haját.

A konyhában anyja már odatette az ebédnek valót; a fa asztalon zsenge, ízdús zöldségek várakoznak, mellettük fedő alatt az előkészített hús.

– Jól aludtál, Carrie? – mosolyog rá mérhetetlen szeretettel a nő, s közben tovább kavargatja a műanyag tálban sárgálló sűrű masszát.

– Igen, szép álmokat láttam.

– Mit tervezel mára?

– Elviszem majd az ételt a férfiaknak, és lemegyek a folyóhoz mosni. Aztán meglátom, hol tudok még segíteni.

– Jól van, drágám. Úgy egy óra, és kész leszek, addig foglald el magad.

Caroline bólint, majd a szobájából felkap egy könyvet, és kiül a kertbe, a virágzó almafa tövébe.

Sok mindent nem ért olvasás közben – hiába ismeri a szavakat, képtelen valós jelentést kapcsolni hozzájuk. Rengeteg dolgot sosem tapasztalt, és a legtöbbet, amit ezekből a történetekből megismer, soha nem is fog. Életében nem látott még pénzt, televíziót, tőzsdepiacot, idegen előtte a vagyon, az enyém-érzés. Nincs semmije, és nem is vágyik rá, hogy birtokoljon bármit.

A könyvekből egy egészen más, különös világ tárul elé, ahol az emberek felesleges tárgyak százait gyűjtik maguk köré, megvásárolják és kihasználják egymást, vagy ha ez nem sikerül, elpusztítják a másikat, olykor önmagukat is. Fegyverekkel küzdenek a békéért, csellel a szerelemért. Csoda, hogy ez a feje tetejére állt rendszer több ezer évig működhetett, létezhetett.

Miközben megelevenedik előtte a bizarr mese – varázslókról, háborúról és gyűlöletről –, ismét elönti az érzés, hogy mennyire szerencsés, amiért ő már ebbe az új, szép világba született. Itt nincs öldöklés, szegénység, árvaság, éhínség, nyomor. Egymással, egymásért élnek, önzés és féltékenykedés nélkül; megosztják a munkát, a tennivalókat, de annak dúsan termő gyümölcsét is. Ez már egy másik időszámítás…

– Carrie, kész az ebéd! – kiált ki anyja a házból.

A lány besétál az étkezőbe, mélyen beszívja a sültek zamatos, telt aromáját.

– Most eszel, vagy majd ha hazajöttél?

Carrie elcsen egy darabka húst a serpenyőből, csipeget hozzá pár szem zöldséget.

– Majd ebédelek rendesen a férfiakkal. – Mosolyogva csókot nyom anyja arcára, felkapja a bejárati ajtóhoz kikészített kosarat a szennyesnek és a másikat, amelyben a bőséges lakoma várakozik.

Odakint ismét felerősödik a balzsamos tavaszillat, a gyümölcsfák virágai gátlástalanul csábítják magukhoz a bódult beporzókat, a föld még mindig párologtatja a mélyből a két napja hullott esővizet.

Séta közben kedvtelve figyeli a girbegörbe utcát, az út szélén álló, többnyire téglából, ritkán kőből vagy fából épült, alacsony házakat, melyekben a közösség családjai laknak. Elhalad pár nagyobb méretű kert mellett, megcsodálja az épp csak előbújt saláta-, retekleveleket, odaköszön a veteményesekben dolgozóknak. Közben összegyűjti a mosnivaló ruhákat.

Már távolról hallja a férfiak mély, vidám hangját, a kalapácsok serény kopácsolását; hamarosan meg is pillanthatja őket. Páran a tetőn munkálkodnak, a viharban kidőlt fa ütötte lyukat foltozgatják, új gerendákat szögelnek a régiekhez; a többiek a ház előtt aprítják fel a vétkes, földből kifordult növényt, deszkát vagy tűzifát készítve belőle.

Mikor megpillantják a lányt, azonnal alábbhagy a munkakedv. Köré gyűlnek, bekukucskálnak a fonott kosárba.

– Hogy vagy ma, Caroline? – kérdi az egyikük mosolyogva.

– Nagyszerűen, Joe, főleg, mert ilyen csodás az időnk. Ez már szinte nyár – feleli, s közben evőeszközt ad mindenkinek.

Együtt letelepednek a székekre, a felhasított farönkökre, egyesek már csak az élénkzöld füvön találnak helyet, és nekilátnak ebédelni.

Carrie jókedvűen falatozik közöttük, nyugalma csaknem háborítatlan, egyedül az alhasában feszülő, különös érzés zavarja, ami akkor keletkezik, ha pillantása találkozik a vele szemben ülő, sötét hajú férfiéval. És az a felkavaró, ragyogó kék szempár igencsak gyakran téved felé. Hogy zavarát leplezze, érdeklődve a mellette étkezőhöz fordul.

– Mikorra fogtok elkészülni?

– Ha ilyen ütemben haladunk, talán már holnap, de legkésőbb holnapután.

– Gondolom, Abby nagyon hálás, amiért ilyen hamar visszaköltözhettek.

– Persze – bólint Joe. – Pont a legrosszabb helyre zuhant ez a szegény fa. Ráadásul Abby nem szeretne senkinél sokáig vendégeskedni a babával.

– De hisz mindenki szívesen…

– Igen, de hát ő már csak ilyen – von vállat a férfi. – A pici elég sokat fent van még éjjel, és most a foga is rontja a helyzetet. Itthon csak mi hallgatjuk.

Carrie elvigyorodik. Megint érzi magán a kutató, gyomorremegtető tekintetet. Igyekszik nem odafigyelni.

– Martha hogy van? – érdeklődik a másik oldalánál ülő.

– Jól, nincs gondunk semmire.

A társalgás folytatódik, míg az ebéd kitart. Aztán Caroline feláll, elpakolja a tálakat, kanalakat, villákat. Valaki mellé lép, gyengéden megérinti libabőrös karját.

– A folyóhoz mész? – A pillantás rajta pihen.

– Igen, mosni fogok – válaszol Carrie, és felnéz a sötét hajú férfira.

– Elkísérhetlek?

– Nincs dolgod itt, Eriq?

– Egy kis ideig tudnak nélkülözni.

– Jó, de akkor te hozod a kosarat.

A félénk mosoly felragyog.

Egy darabig csendesen sétálnak egymás mellett, nézik, hallgatják a természet milliónyi rezdülését: a szellő lágy táncát a lehulló virágszirmokkal, a dünnyögő méhek szorgos munkáját, az eleven, színpompás életet.

– Caroline, gondolkoztál már a múltkori kérdésemen? – töri meg a csendet a férfi.

– Az igazat megvallva… igen. Úgy véled, összeillő pár lennénk?

Eriq megáll, leteszi a rátestált csomagot, szembefordítja magával a lányt. Tekintetük összefonódik, mindketten érzik azt az édes feszültséget, ami folyton rájuk telepszik.

– A kémia működik köztünk, a többihez már csak idő kell. – Eriq izgatottan kémleli a kipirosodott arcot, várja a választ.

– Jó, mert én is így gondolom – mosolyodik el a lány.

– Akkor… udvarolhatok neked?

– Most már muszáj lesz – nevet Caroline, aztán felkapja a kosarat, és gyors, szinte szaladó léptekkel továbbindul a folyó felé.

A férfi fejcsóválva néz utána, majd visszasiet az építkezésre.

Carrie szája sarkában még ott ül a mosoly nyoma, mikor a partra ér. A hűvös, tiszta vízen ragyogva játszik a napfény, a távolban húzódó dombok üde zöldjét megtörik a legelésző birkák szürke foltjai.

Az évszázados, ágas-bogas juharfa árnyékában felfedezi nagyanyját és a köré gyűlt gyerekeket. Leül melléjük, hallgatja az ősz hajú asszony rekedtes szavait, figyeli mélyen barázdált, sokat megélt arcát.

– …mert akkoriban az emberiség már tragikus irányba tartott. A politikusok a csillagokat is lehazudták az égről, hogy még gazdagabbak legyenek, az emberek örökösen rohantak, nem jutott idejük az igazán fontos dolgokra, és a bolygó nagyon, nagyon szenvedett, mert a végsőkig kihasználtuk erőforrásait. Sok nemzet harcolt egymással, a háború az életünk állandó részévé vált, és még csak fel sem fogtuk igazán.

– Elisa, nem teljesen értem ezeket a dolgokat – szakítja félbe a rögtönzött történelem órát az egyik nagylány. – A politikusok…?

– A nép vezetői – segíti ki az asszony.

– Szóval, ha ők voltak a vezetők, miért verték át a népüket? Nekik nem a támogatás, a felvirágoztatás lett volna a feladatuk? Azon kellett volna fáradozniuk, hogy az embereknek jobban menjen a soruk, hogy boldogok legyenek. És a nép! Miért hagyták, hogy kihasználják őket?

Elisa bölcs tekintete megértést tükröz.

– Ezek azok a kérdések, melyekre képtelenség válaszolni. Több ezer év alatt fajult így el a helyzet, és az idő előrehaladtával egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtünk. De egy ponton megálljt kellett parancsolni a rossznak, meg kellett fékezni az emberi gyarlóságot, kapzsiságot. Véget kellett vetni ennek a világnak. Ám a vég nem úgy jött el, ahogy a legtöbben várták. A változás az emberek gondolkodásmódjában indult meg: nem akartak tovább rabszolgaként élni. Sok országban szinte egy időben véres tüntetések kezdődtek, a kormányokat lemondatták, de az ideiglenes hatalom sehol sem működött jobban, mint az épp csak elkergetett. Pár hét alatt végleg összeomlott a gazdaság. A cseppet sem békés karácsony után egy még kegyetlenebb új év köszöntött ránk. A felszított tömegek először a politikusokkal végeztek, majd következtek a nagy bankok vezetői. – Elisa észleli az arcokra kiülő értetlenséget. – Caroline, mesélsz nekünk a bankokról?

A felszólított meglepődik, de gyorsan összeszedi magát és bólint.

– Ezek nagy épületek voltak, ahol az emberek a pénzüket tartották. Ha dolgoztak, fizetséget kaptak, érméket és jegyeket, amiből élelmet, ruhát, mindenféle dolgot vehettek. Mindenki igyekezett minél több pénzt szerezni, így kialakult az… egyenlőtlenség. Jól mondtam, nagymama?

– Igen, akkoriban az emberek szerették azt gondolni, hogy a vagyonuk mások fölé emeli őket. A radikális változást sürgetők hamar felismerték, hogy a pénz a legnagyobb baj. Önként lemondtak saját tulajdonaikról, és erre biztattak másokat is. Tíz hosszú évbe telt, mire a mostani rend kialakult, mire az emberek elfogadták, hogy nem a vagyonuk határozza meg, kik ők. Aki erre nem volt hajlandó, azt egész egyszerűen megölték. A nagyvárosok lassan elnéptelenedtek, az óriási épületeket elhordták, hogy a közösség házait megépítsék belőlük, vagy az enyészeté lettek.

– Mi történt a pénzzel? – kérdi az egyik fiú. – Én még soha nem láttam egyet sem.

– A papírpénzeket többnyire elégették, hatalmas máglyákat raktak belőlük; az érméket a tengerekbe, óceánokba szórták. Mostanra a természet talán már elpusztította azt a rengeteg fémet. Ti vagytok az első generáció, akik már csak könyvekben láthatjátok a társadalom megrontóját.

Elisa végigtekint hallgatóságán. Tiszta, romlatlan gyerekek ülnek előtte, egy új, szép világ várományosai.

– Aztán lassacskán mindenhol beköszöntött a béke, megtanultunk együtt, egyenlőként élni. Rájöttünk, mennyire felesleges birtokolnunk a dolgokat, csak önmagunkat láncoljuk le vele. És azt is beláttuk, hogy közösen sokkal többet elérhetünk, mint ha egymagunkban állnánk. A Föld gyógyulófélben, ahogy mi is. – Az asszony elmosolyodik; úgy érzi, ez a tökéletes végszó. – Menjetek, játsszatok egy kicsit!

A fiatalok felpattannak, szétszélednek a tisztáson, egyedül Caroline marad mellette.

– Nem tudom, megértik-e a múlt mérhetetlen fontosságát? – mondja ki hangosan aggályait Elisa.

– Nagymama, soha nem fogjuk teljesen megérteni, mert mi nem éltük át. De ne aggódj, mire felnőnek, tudni fogják, hogyan kell megőrizni ezt a nagy ajándékot, amit tőletek kaptunk.

– Remélem.

– Viszont képzeld, mi történt ma – súgja izgatottan a lány. – Eriq odajött hozzám, és…

– Végre összeszedte a bátorságát?

– Igen. Egy nap talán családot alapítunk.

Az asszony boldogan néz unokájára: a kislány hamarosan nővé érik.

– A vonzalom megvan, ez észrevétlenül szerelemmé finomodhat.

– Ebben bízunk mi is – mosolyog halványan Caroline.

Az önfeledt perceknek a fogócskázó gyerekek éles, riadt visítása vet véget. Elisa és Carrie felpattan a fa tövéből, és a zaklatott hangok irányába siet.

A folyótól nem messze, a zöld fűben egy ismeretlen alak hever, fakó arca láttán nehéz eldönteni, él-e még vagy már halott. Testén lógnak a koszos, rongyos ruhák, megmaradt kevéske, seszínű haja zsíros csimbókokban tapad koponyájára, lába meztelen.

Az idős asszony lehajol, kézfején vizsgálja az idegen szabálytalan lélegzetét.

– Szaladjatok, hívjatok pár férfit, aki a faluba cipeli! – utasítja az elnémult kisfiúkat. – Caroline, hozz egy kis vizet!

A lány óvatosan itatja tenyeréből a lassan eszmélő szerzetet, igyekszik lemosni arcáról a port, izzadságot.

Mire ezzel végez, megérkeznek az építkezésen dolgozók. Felemelik, elviszik a tiltakozni képtelen jövevényt. A többiek utánuk sietnek.

– Nagymama, szerinted ez az ember… beteg? – kérdi tűnődve Carrie.

– Nem hinném. Mostanra teljesen eltűntek a régi betegségek, mindenki egészséges, mert kiegyensúlyozottan élünk. Talán hosszú utat tett meg, és… Mindenesetre különös – feleli elgondolkozva. – Rosszat sejtek.

A férfiak a hiányos tetejű ház előtt teszik le az ismeretlent, ők is megitatják.

– Kö-kösz-köszönöm – hebegi rekedten, mikor végre képes megszólalni, aztán elhallgat.

– Te meg honnan keveredtél ide? – firtatja Joe vidáman, miután meggyőződik róla, hogy vendégüknek a kimerültségen, szomjúságon kívül nincs más baja.

– A folyó mellett vándoroltam – válaszolja a férfi bátortalanul.

– Akkor miért nem ittál?

– Abból a mocskos vízből?! Kutat meg nem találtam. Ha adtok tiszta vizet meg élelmet, megfizetem. Busásan. – A szakadt nadrág zsebébe nyúl, előhúz egy maréknyi gyűrött, zöld-fekete bankjegyet, és Joe felé nyújtja.

A köré verődött tömegből felszakad a hitetlenkedés halk moraja, a fiatalok megdöbbenten nézik a sosem látott pénzt.

– Nem elég? Van még! – kiált fel a férfi, újabb és újabb bankókat szór a földre.

– Szóval te is olyan vagy? – hasít keresztül a méltatlankodó dünnyögésen Elisa erőteljes hangja. – Eltelt harminc év, de ti még mindig léteztek! Hol bujkáltál eddig?

Az idegen rémülten bámul az idős asszony gyűlölettől izzó szemébe. A többiek, köztük Caroline is, bizonytalanul, várakozva figyelik hol Elisát, hol a rongyos kívülállót.

Az ősz hajú nő az út porát kémleli, lehajol valamiért. Mikor felegyenesedik, már nem üres a keze, ráncos kézfején megfeszülnek a halványkék erek. Lendíti karját, s elrepül a marokra fogott kő. 

Stiga interjú

– Mit lehet tudni rólad?

– Huh, a kedvenc kérdésem ez: „Beszélj magadról!” Ilyenkor vagy órákig jártatom a szám, vagy egy értelmes szót sem tudok kinyögni. :)

26 éves vagyok, végzettségeim szerint táncosnő, óvónő, de aktívan most csak az óvónősködéssel foglalkozom. A táncosság… sok ilyen mellékvágánya volt már az életemnek, és azt hiszem, lesz még egy pár.

Amúgy meg örök álmodozó, realista romantikus és kissé őrült vagyok (gyakran megkérdik tőlem, hogy mit ittam, miközben színjózan vagyok).

– Honnan ered az írói álneved?

– A gimnázium csodás falai között kaptam ezt az – akkor még – becenevet. Csigákat tartottam (afrikai achátcsigát; most is van belőle négy), és egy kis átalakítással a Szty és a csiga ötvözéséből született ez a név. Azért nem Tsiga, mert Stigaként jobban hangzik. Ez akkor rám ragadt, de főleg csak az iskola falain belül használtuk. Aztán mikor komolyabban írni kezdtem, és elkészítettem a blogomat, valahogy tökéletes „írói álnévnek” tűnt. Nagyon sokan csak Stigaként (esetleg Stiguként) ismernek, de azért az első nyomtatott, puhafedeles regényemen a valód nevem fog szerepelni.

– Kezdő lépésed a szakadék felé, avagy mikor írtad első novelládat?

–Igazából versírással kezdtem ezt az elmebajt. 14 éves korom körül tízesével ontottam magamból a tini-verseket, ez aztán 16 évesen abbamaradt, mikor komoly, kiegyensúlyozott párkapcsolatom lett, és már felesleges volt a szerelmi csalódásokon „hisztizni” rémes-rímes formában. :)

Aztán 21 éves korom körül elkezdtem prózában gondolkozni: egy csodás regény ötlet-részleteit le is jegyeztem akkor, de pár oldal elkészülte után ez abba is maradt (egyébként tervbe van véve, hogy ezt a regényt megírom egyszer – fantasy lesz).

Ezután nem sokkal megírtam az első novellámat, egy Harry Potteres, erotikus (vagy legalábbis annak szánt) fanfictiont. Ezt főleg csak a szűk, hasonlóan őrült baráti kör olvasta. (És követte egy másik, még erotikusabb HP-s mű…)

Végül 2010 januárjában a múzsa kegyetlenül homlokon csapott egy lapáttal, és megszületett a Full Moon (Twilight fanfiction regény), és innentől egyenes út vezetett a pokol legmélyebb bugyrába.

Alapvetően regényeket szeretnék majd írni a jövőben, a novellák most amolyan kis tanuló-írások, ezeken próbálgatom a hangokat, stílusokat, eszközöket, hogy rátaláljak a sajátomra (bár nem tudom, hogy ez sikerülni fog-e valaha, főleg úgy, hogy azt érzem, nem szeretnék egy stílusnál „leragadni”).

– Úgy hallottam, hogy harmadik lettél a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház Villámpályázatán. Bár gondolom, a VI. Lidércfény (avagy Barlangi medvék, sámánok és hideg sör) pályázaton elért győzelmedet ez nem homályosítja el… (Pláne, hogy akkor még Crazt is megelőzted – bár ő a másik kategóriában lett második.)

– Igen, a hír igaz. :) Én nagyon örülök ennek a 3. helynek, sok jó író mérettetett itt meg, olyanok is, akiknek sokkal jobban fekszik a fantasy/sci-fi/humor, mint nekem. Úgyhogy nem is számítottam rá, hogy dobogós helyen végzek.

(Mellesleg a két kategória összehasonlíthatatlan; komolyban jó vagyok, de szerintem humoros írásban simán alul maradnék.)

Minden apró visszajelzés nagyon fontos nekem, mert egyrészt kissé önbizalom-hiányos vagyok, másrészt szeretem látni az olvasók, más írók reakciójából, hogy jó-e az irány, vagy sem. Ezt is a tanulási folyamat részének tartom: meg kell tapasztalni azt, ha az egekig marasztalnak, és azt is, ha a földbe döngölnek egy-egy véleménnyel. Szóval az ilyen pályázatokon elért sikerek nagyon sokat jelentenek számomra.

– Hány novellát írtál eddig, és ezek közül mennyi jelent meg?

– Nem szoktam számolgatni, főleg azért, mert állandóan nő a számuk. Most olyan 30 körül lehet, nem tudom pontosan.

Nyomtatásban 6 novella, hangoskönyvben 1 jelent meg, illetve 1 mesém is olvasható már egy nagy mesekönyvben.

– Mindig számítógépen írsz?

– Szinte soha; 2-3 olyan novella van, amit rögtön gépre írtam, a többi a hagyományos módszerrel készül: papírra, tollal. :)  Valahogy kézzel leírva jobban sikerül, talán mert úgy gyorsabban írok, mint gépelve. Plusz még a kezdet kezdetén rászoktam, hogy a 2x1 óra munkahelyre BKV-zás közben is írjak, és hát a laptopot nehezen tudnám mindig magammal cipelni.

Így aztán a begépelés során is már sok mindent javítok, az első átolvasáskor már kevesebb dolgot kell átírogatni, kihúzogatni.

Az egyetlen hátránya, hogy rengeteg papírt és írószerszámot fogyasztok el, ha elememben vagyok. :)

– Mik a tapasztalataid a különböző pályázatokról?

– Pályázni mindig érdekes és izgalmas dolog. Jól kell megválasztani a helyet, az időt és a beküldött írást. Volt már olyan pályázat, ahol abszolút „lebőgtem” – vagy nagyon furcsa szempontok szerint értékelték a beérkezett műveket (gondolom puszira), vagy nagyon nem találtam el a stílust, és a többi írás sokkal jobban beleillett a pályázat profiljába, így aztán keményen alulmaradtam.

Aztán amikor az embert beválogatják vagy helyezést ér el, akkor az valami csodálatos érzés. Mintha nyakonöntenék egy dézsányi boldogsággal. :) Olyankor mindig újra biztos leszek benne, hogy megéri és érdemes csinálni! Aztán jön az érzés, hogy „hümm, talán jó vagyok, egy kis tehetség is van bennem”. És ezek a gondolatok sokkal erősebbek, ha tudom, hogy rengeteg embert „hagytam magam mögött”. :)

– Kik a kedvenc íróid?

– A mostani új kedvencem Vavyan Fable. Varázslatos, ahogy formálja a szavakat, vezeti a történetet, életre kelti a karaktereket.

Külföldi írók közül Stephen King volt nagy hatással rám, de ő csak pár hónapja (talán egy éve) vált kedvenccé, régebben inkább csak nagyon paráztam tőle, mert a könyveiből készült filmek mind félelmetesek. :)

Jane Austen alapozta meg a romantikus énemet, látásmódomat, Anne Rice pedig a Vámpírkrónikákkal mindig is olyan érzéseket tudott ébreszteni bennem, amik egyszerre voltak lenyűgözőek és félelmetesek.

Aztán persze ott van Rowling és Meyer (kis)asszony, akiknek az írást köszönhetem.

– Vámpír, vagy vérfarkas?

– Ha Twilight, akkor vérfarkas, ha bármi más, akkor vámpír! :)

– Mennyi idő és energia megírni egy-egy novellát?

– Ez függ a novellától és a témától is. Vannak olyanok, amiket 1-2 óra alatt megírok, és gördülékenyen árad ki belőlem az egész. Aztán van, amikor 2-3 hetet is elnyögdécselek egy sztorin, annyira nem akar sikeredni (ilyenkor általában egy rövid időre félre is szoktam tenni őket).

Ha pedig valami számomra ismeretlen dologról írok, vagy olyanról, amihez egy kis utánajárás kell (pl. orvosi, pszichológiai háttérkutatás), akkor természetesen szintén tovább tart. Szeretek az ilyen specifikus novelláimban pontos és hiteles lenni, úgyhogy elölről, hátulról, de még oldalról is körül szoktam járni az ilyen dolgokat, és nagyon belemélyedek az adott területbe.

A legjobbak általában azok szoktak lenni, amiket hirtelen ihletettséggel, azonnal és „gondolkodás nélkül” írok.

– Min dolgozol most, mik a közeljövőbeli terveid?

– Most van még egy pályázat előttem, amire egy legendát kéne produkálnom, illetve a Tündérmesém új fejezete (és persze a többi megírása) is nagyon régóta esedékes. Plusz egy félkész novella várja, hogy végre befejezzem (ez egy szép szerelmes történetecske lesz).

És persze közeledik a karácsony, amire szeretnék 1-2 meglepetés írást készíteni; remélem, hogy lesz rá elegendő időm.

Mindeközben kíváncsian várom a 2013-as évet, hátha végre engedi az időm, hogy belekezdjek valami nagyobb, több oldalas projektbe… :)


2012. november