Hertelendy Anna: Az utolsó kikötő

Veríték ízű, langyos sör csorog a számba, felhígítva a nyáltól csomósan összetapadó hamburgert. Nyelvemmel kipiszkálom a húsdarabokat a fogam közül, és két rágás meg nyelés között körbetekintek. Beállva is meg tudom állapítani: ez a legócskább buli, amin valaha is megfordultam. Idegenek röhögnek körülöttem, és néha hátba vágnak jópofának szánt gesztusként, de én nem foglalkozom senkivel, csak birkózom a kajámmal.

A nappaliban egy tinédzser srác narkóért árulja a testét. Senkinek nem jut eszébe, hogy hazazavarja. A gazdag pubik incselkednek vele, és kinevetik. Belemarkolnak a golyójába, és perverz élvezet ül az arcukra, amikor a fiú szeme összeszűkül a fájdalomtól.

**

Régóta jártam az országot, kikötőről kikötőre. Ez volt a munkám; a jó öreg Nikonommal megörökítettem a tengerek és a városok ölelkezését, a halászhajókat, az őket árnyékként követő tengeri madarakat, a düledező viskókat a parton. Ám sosem találtam meg azt, ami kiemelhetett volna a hozzám hasonló művészek sorából. Űzött a siker utáni vágy, modern Odüsszeusznak képzeltem magam, valahányszor kiszemeltem egy új úti célt.

Az az év azonban sorsfordítóvá vált számomra. És az egész világ számára is. Végigsöpört rajtunk a válság, mint egy szökőár, és én február környékén egy olyan ponton találtam magam, aminél lejjebb már nem csúszhattam. Sem a visszautasított fotóim, sem pedig az egyre fogyó pénztartalékom nem szembesített olyan kiválóan nyomorult helyzetemmel, mint az, amikor céltalanul kóboroltam a városban, és már nem találtam semmit, amit szívesen lencsevégre kapnék. Semmi komolyra nem vágytam, csak valamire, amivel otthon elszórakozok a gép előtt, egy bögre kakaó társaságában.

Abban az évben, mintha a természet is hátat fordított volna nekünk; szokatlanul kemény tél köszöntött ránk, a lábam átfagyott, a hideg szél a kabátom alatt fickándozott. A lakbért kifizettem, de a gyomrom korgott. Percekig néztem sóvárogva egy hamburgeres kínálatát, de tudtam, ha most engedek a csábításnak, annak később meglesz a böjtje.

Korábban láttam egy lányt. Az a fajta szépség volt, aki első ránézésre nem tűnik ki a fagyott város szürkeségéből, de ha belepillantasz a keresőbe, az optika lángra gyúl a kezedben. Az exponálás pillanatában ő mindaz, amire vágytál. A lány először nem vett észre. Forró teát szürcsölt egy utcai árus előtt, és a pohárból felszálló gőzt az arca körül bearanyozta egy kandeláber derengő fénye. Éppen lenyomni készültem a gombot, amikor a nő tekintete megállapodott rajtam. A gyönyörű arc egyszeriben megtelt bosszúsággal, és apró ráncok gyűltek mandulavágású szeme köré. Egész valója rosszindulatot sugárzott. Amilyen szerencsétlen voltam, még feljelent, és akkoriban nemhogy ügyvédre, még vacsorára sem igen telt. Csalódottan odébb álltam.

Az objektívvel bajlódtam, amikor rájöttem, hogy eltévedtem. Hidegtől elgémberedett ujjakkal dörgöltem a lencsét, és próbáltam gyorsan átvágni az ismeretlen, nyomasztóan szűk utcácskán, aminek az egyik oldalán magas házak sora húzódott, a másik oldalon széles kanális nyújtózkodott. A víz felszínén köd gomolygott, eltakarva előlem a túlsó partot. Pontosan emlékszem, azon a sarkon, ahol befordultam, a piacnak kellett volna állnia. Tanácstalanul nézelődtem, szaporázva lépteimet, ám különös módon a kanyargó macskaköves útnak nem akart vége szakadni.

Ekkor láttam meg a koldust.

Egy hínárral borított rozoga móló tövében ücsörgött, arccal a víz felé fordulva. Ócska bádogbögrét rázott. Az aprópénz csörömpölése túl hangosnak hatott a csöndben. Bal kezével foszlott kötélvéget szorongatott, amelynek végét egy viharvert tutajhoz erősítették. Rossz előérzetem támadt, de nem akadt senki, aki útba igazíthatott volna, így megszólítottam.

– Üdv, öreg, meg tudná mondani, hogy találok el a piachoz?

A férfi nem válaszolt, csak rám emelte üres tekintetét, és elnézett a fejem felett. Szemét kékes hályog, arcát borosta borította, szája félkegyelmű vigyorra húzódott. Sárga, nikotinfoltos fogak sorakoztak szájában. Rázta a bögrét, az apró csörömpölt, talán nem is hallotta, amit kérdeztem.

– Hamarosan… – vihogta.

– Szegény nyomorult… – Aztán rám tört a felismerés. Itt a téma. Lám, létezik még nálam is szerencsétlenebb ember a földön. Felemeltem a fényképezőgépet. Felcsattant a gépvázban a tükör, villant a vaku, a fény lenyomatot hagyott a mikrocsipen, a blende zárult, én pedig leeresztettem a viharvert Nikont. Az öreg, ha lehet fokozni, még bárgyúbban meredt a végtelenbe, és csak rázta-rázta az átkozott bögréjét.

**

Az ócska, lepukkant külvárosi romhalmazt, amibe bezsúfolódtunk, az ismeretlen arcok körülöttem úgy feltankolták piával meg fűvel (meg isten tudja még mi minden szarral), hogy hetekig is kihúzhatták itt anélkül, hogy kidugnák az orrukat.

Idegenek.

Ízlelgetem a szót. Addig mondogatom magamban, amíg teljesen elveszíti minden értelmét, csupán hét betű marad belőle, amik vad táncot lejtenek a hasistól szerencsétlenül vergődő tekintetem előtt. Végül az agyoncsócsált hamburger csomós maradékának ízétől felkavarodik a gyomrom, de nincs erőm lábra állni, hogy elvánszorogjak a retyóig. Hármat bukfencezik a kaja meg a sör, küzdve, melyik törjön előbb a felszínre. Holtverseny. Aztán újabb hányásroham. Szédülök, levegő után kapkodok. Először fel sem tűnik: hanyatt fekszem a töredezett padlón. Próbálom kideríteni, a szúrásnak a hátamban van-e köze az egyre nehezebb légzéshez. A testem széthullik, a darabjai nem kapcsolódnak egymáshoz többé. A karom sem ott fáj, ahol lennie kellene, és a lábam meg mintha a hasamból nőtt volna ki.

A vécébe lógó fejjel, felmart torokkal, a saját hányásomban tocsogva eszembe jutnak gyermekkorom unalmas, nevetséges felvilágosító filmjei, ahol elszökött kamaszokat csábított a sablonosan ábrázolt cukrosbácsi drogtanyákra, és megismertette a kölyköket a kábítószer és züllött élet esztelen mámorával. Mi a „felvilágosulás” helyett inkább a vetítőszoba sötétjében a csajok mellét taperoltuk.

**

Izgultam, amikor meghallgatásra hívtak. Tetszett nekik „A koldus” című fotóm. Sőt, a kurátorok egyenesen rajongtak érte. Az előlegből, amit átutaltak, egy évre elegendő lakbérre futotta volna. Elhatároztam, hogy kiélvezek minden egyes drachmát. Ám most, hogy végre lett pénzem, hiányérzet gyötört. És bűntudat. Mindent megkaptam. A modellem meg talán már halott. Kemény telünk volt, mostanra valószínűleg kihűlt és meghalt a parton, miközben a bögréjét rázogatta.

Emberek, akik alig egy hónapja a nevem sem tudták, most mosolyogtak rám, és gratuláltak. A képeimről beszélgettek. Idegenek invitáltak idegen helyekre, és kézről-kézre adtak, mint a krónikást, aki megénekelte számukra egy sosem ismert világ tragikus nyomorát. Egy nincstelen ember reményét némi apróra, amiből talán ennivalót vehetett volna… vagy egy meleg takarót.

**

Meztelennek érzem magam, egy torz újszülöttnek, aki az első lélegzetvételéért küzd, és elbukni látszik a harcban. Megállás nélkül ömlik a gyomromból a hányadék és a vér, az orromon visszafolyik, és a meg-megnyíló gégém szabadon engedi a tüdőmbe az okádékot.

**

Riadtan összerezzentem a tenyerek ütemes zajára. A taps nekem szólt. Sokadik kiállítás. Nem tudtam melyik városban lehetünk, de még azt sem, milyen hónapot írtunk éppen. Pezsgő, sznobok, kokain. És fényképek. Az én fényképeim. A díszhelyen „A koldus” portréja függeszkedett. A kétdimenziós férfi éppen olyan vaksin tekintett az őt fényárba öltöztető műterem reflektoraiba, mint hónapokkal korábban eredetije a vaku fényébe. Valamire vár… csörgeti a bögrében az aprót, várja a jussát. Elfordulok, rá sem bírok nézni. Mert az én zsebemben immár nem aprópénz csörgött.

Partira rángattak. Nem ellenkeztem. Körülöttem az arcok mind idegennek tűntek, pedig az elmúlt fél évben szinte minden lépésemet követték. Hiénák, potyázók és számítók. Mind hamis, sehol egy igaz lélek. Ócska minimál zene monoton ritmusa szűrődött a hangfalakból, minden félhomályosnak és titokzatosnak látszott. Valahol megcsörrent a bögre… nem, csak a jégkocka a pohár alján. Kezdtem úgy érezni, hogy megőrülök. Legurítottam az első vodkát, és vártam a tompa zsibbadtságot, aztán utána küldtem még hármat, mert nem éreztem semmit. Egy Sophia nevű lány az ölembe ült. De lehet, hogy Soliasnak hívták… aztán táncoltunk. Sose szerettem a technót. A tudatom foszlányossá vált, a valóságot egyre inkább benyomások sorozataként éltem át, és egyre magatehetetlenebbé váltam.

Autóba ültünk. A szelepek úgy csörömpöltek, mint egy ócska pléhbögre alján az aprópénz. A hűvös levegőtől egy kicsit kitisztult a fejem. A külvárosban kocsikáztunk. Sophia – vagy talán Solias – a hátsó ülésen a petyhüdt farkamat markolászta, és csalódottan mérgelődött. Hangosan vihognom kellett, mert a cigimről a hamu a fejére hullott. Valamiért viccesnek találtam.

A srác, aki a kocsit vezette, egy lepukkant kéró előtt parkolt le. Betámolyogtunk. Vágni lehetett a dzsanga-füstöt. Hasis cigit nyomtak a kezembe, meg egy újabb pohár vodkát. Az asztalon gyorséttermes hamburgerek gőzölögtek. Farkaséhség tört rám.

**

Tudom, meg kellene fordulni, mert megfulladok. Az izmaim azonban az akaratomtól függetlenül mozognak, az agyam nem a megfelelő utasításokat adja, az elmémet elönti a pánik, és egy pillanatra pontosan látom magam kívülről, ahogy szánalmasan vergődök a kövön. Aztán elszáll a tiszta pillanat, és rettegve, néma sikollyal az ajkamon süllyedek az öntudatlanságba.

A narkós hímringyó fölém hajol.

– Öreg, jól szétcseszted magad… – közli, és az oldalamra fordít, hogy levegőhöz jussak.

– Kurva életbe, azt hittem, nekem harangoztak… – nyögöm, felmart torkoktól rekedten. A kölyök ülő helyzetbe segít. Azt hiszem, ennél mélyebbre nem süllyedhetek.

Kitámolygok a házból. A srác még valamit utánam kiált, de nem hallom, nem is érdekel. Az éjszakai égbolton úgy hunyorognak a csillagok, mint megannyi, hályogtól kéklő, szemrehányó szempár. Hazafelé botorkálok. Úgy érzem, valami a nyomomba szegődött azon az estén, amikor lekaptam a koldust. Fizetnem kell a képért.

Visz a lábam, nem is figyelem, hogy merre. Köd gomolyog a bokám körül, megérzem a víz szagát. Csak akkor állok meg egy móló szélénél, amikor brunyálnom kell. Felhúzom a sliccem, épp indulnék tovább, de észreveszek egy alakot a kanális szélén ringatózó tutaj mellett. Közelebb somfordálok, igyekszem tartani a fókuszt, de a narkó dübörög a véremben, és el-elhomályosul a látásom.

– Maga az… – suttogom erőtlenül. – Hát megtalált. Tartozom magának. – Térdre rogyok.

– Pontosan két érmével – közöli, és csontos kezével felém nyújtja a bögréjét. – Ez a fizetségem.

Megjelent a Lector Magazin 5. száma - 2016. december

Kedves Barátaink!

Szeretettel készítettük nektek, karácsonyi ajándék gyanánt, a régóta most először megjelenő Lector Magazin következő számát.

Cikkek, kitekintők, ismertetők, interjú, és természetesen olvasnivaló az ünnepekre. A szokásos módon, megtaláljátok az ebook olvasókra optimalizált méretű pdf formátumot is. :)

Áldott karácsonyt és boldog új esztendőt kíván a Spiritart!

Letölthető pdf-ben: http://spiritart8.webnode.hu/lector-magazin/

Hertelendy Anna interjú - 2016. március

– Nemrég jelent meg az Alma és az elveszett álmok városa. Mesélj róla!

– Ez egy kisregény, ami a tavaly megjelent, Ha ütött az órád című novellám (Pokoli teremtmények, ördögi szerkezetek antológia) világában játszódik. Ez annyiban más, mint a novella, hogy ezt gyerekek számára is érthető módon kellett megírnom, ami komoly kihívás elé állított. Egy átlagosnak tűnő tizenegy éves kislány a főszereplő, és egy vele egyidős kisfiú, aki viszont egy Lampbridge de Flotta nevű, különleges városban él. Az elveszett álmok rejtélyét követve a kislány, Alma, egy nap eljut Lampbridge-be. Mint később kiderül, nem csupán a véletlennek köszönhetően.

– Ez az első nagyobb lélegzetvételű írásod, mennyivel volt más megírni, mint egy novellát?

– Teljesen más, mint novellát írni. Nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt aközött, hogy ne legyél túl tömör és aközött, hogy túl terjengőssé se válj. Pláne első kötetesként. Gyakorlott szerkesztő nélkül nem is sikerült volna ilyen jól megtalálni a középutat. Szerencsére így talán elég jól eltaláltam a dinamikát.

– Hosszú volt az út az első regényed megjelenéséig?

– Ha azt nézzük, hogy kilenc éves korom óta firkálok, akkor igen. Ha azt, hogy komolyabban 2009 körül kezdtem el novellázni, akkor nem. Ha pedig azt, hogy ez volt az első, tényleges felkérésre írt regényem, és záros határidőn belül meg is jelent, akkor meg pláne nem volt hosszú idő. Hobbiból vagy írói ambíciókat követve sosem írtam regényeket, tehát a fiókomban sem porosodnak kezdeti zsengék.

– Négy évvel ezelőtt mit gondoltál, hol tartasz majd négy év múlva?

– Az írás tekintetében, vagy úgy általánosságban? Írni nem állt szándékomban, legalábbis regényt biztosan nem, mivel ahogy mondtam korábban, nem kért meg rá senki. Magamnak vagy a fióknak meg minek írnék? Az Almának most elég nagy a sikere, a kiadó is szeretne folytatást, úgyhogy egyelőre ez nyitott kérdés.

Más tekintetben nem gondoltam semmit arról, hol fogok tartani, csak reménykedtem, hogy keresett grafikus, kiadványszerkesztő leszek, családot alapítok és boldogan élünk, amíg valami közbe nem jön. Ezek nagyjából sikerültek is.

– A Főnixnél Mickey Long és Maggoth két-két könyvnél jár. Mikor előzöd le őket? :)

– Amikor egyel többet írtam, mint ők.

– Akkor nincs megállás, cél a világuralom? :)

– Nincsenek világmegváltó terveim, már kinőttem abból az életkorból.

– Úgy hallottam, elkövettél már több címlapfestményt is. Melyik lesz a következő?

– Egy Mogul Kiadó megbízásából készülő regény címlapján dolgozom, emellett félkész állapotban van a Pszi Krónikák második részének borítója a Főnix Könyvműhely számára. Ugyanitt tipózom is a borítókat. A SpiritArt Egyesületnek pedig a második antológiájához készül egy borító.

– A közelmúltban melyik elolvasott könyv nyerte el a tetszésedet, és miért az?

– Még nem értem a végére, de Scalzi legújabb regénye eléggé magával ragadott. Szeretem a humorát és a logikáját. De én is úgy vagyok ezzel, hogy mindig az a kedvenc, amit éppen olvasok.

– Kik a kedvenc íróid?

– Vannak, akiket szívesebben olvasok, és vannak, akiket jobban tisztelek. Nem tudnék kedvenceket kiemelni.

– Min dolgozol éppen?

– Jelenleg nagyon visszafogottan kezelem a munkát, mivel júliusra várjuk a kisfiunkat, és a várandósság mellett éppen elég elfoglaltságot jelent a főállásom, ahol véletlenül szintén kiadványokat szerkesztek. Ettől függetlenül szívesen szerkesztek, grafikázok, festek, csak most kicsit lassabb tempóban a megszokottnál.

Craz: A Zuzu Petas küldetés

Az irodámban ültem kedvenc gurulós bőrfotelomban a mahagóni íróasztal mögött, és az előttem fekvő klaviatúrát püföltem elmélyült szakértelemmel. Nemrég értem el, hogy kétujjas gépelési stílusomat rövid időn belül négyujjassá fejlesszem, és ettől a sikerélménytől szinte szárnyra keltem.

Legújabb regényem nyolcadik fejezete – utolsó mondatának – begépelése után elégedetten dőltem hátra, és egy gombnyomással feltettem a blogomra. Mit nekem a különböző kiadók szerkesztőcskéinek folytonos kacifántos elutasításai! Engem aztán nem érdekel, nem hagyom, hogy elvegyék a lelkesedésemet! Így a művem egyből eljut az olvasókhoz, mindenki legnagyobb megelégedésére.

Az eltelt hónapok során már igazi rajongótáborom is kialakult, melynek a keménymagját főként az átlagosnál több szabadidővel rendelkező hölgyek koszorúja alkotta. Tegnap is kaptam egy szívhez szóló levelet egyik hűséges olvasómtól, Barby19-től, akit mélyen meghatott az A titokzatos zsaroló esete hetedik fejezete. Még idézte is a kedvenc mondatát – nem, mintha én nem tudnám bármikor fejből elszavalni – belőle: És akkor Leó, a bátor nyomozó férfias határozottsággal lépett rá revolvert fogó gonosztevő elé, akinek ezt látva megremegett az izzadó fegyvert szorongató keze, és már bánta tettét, amelyet Leó párját ritkító átlagon jóval felüli intelligenciájával oly gyorsan kibogozott, átvágva a gordiuszi csomót, így elhárítva a Demokész kardjaként a Brünhildácska feje felett lebegő veszélyt, ahogy senki más nem lett volna képes rá, hiszen ő nem csak egy egyszerű rendfenntartó bohócruhás lótifuti volt, hanem egy vérbeli nyomozó, aki gondolkodás nélkül bátran szembeszáll a bűnelkövetők megátalkodott vad hordáinak végeláthatatlan sötét seregeivel.

Bár akadtak kötekedő elemek is. Egy kommenthuszár az előző regényemnél többek között azt kritizálta, hogyha első szám egyes személyben írom a történetet, akkor nem mondhatom azt, hogy néztem rá fancsali ábrázattal, mert azt én, mint a főszereplő nem tudhatom, hogy milyen ábrázattal nézek. De egyből kivágtam magam, mivel azt válaszoltam, hogy bizony én vagyok annyira intelligens, hogy átlátom az egész jelenetet, és attól függetlenül, hogy gyakran a tükör előtt gyakorolva próbálgatom a különféle helyzetekhez illő arckifejezéseket, van bennem egy csipetnyi irónia is, miáltal látom magam előtt azt a fancsali tekintetet.

Éppen belekezdtem volna a következő fejezetbe, melynek nyitószavait a hátam mögött álló kacér monokinimanöken képében leledző képzeletbeli múzsám sugdosta a bal fülembe, amikor szokatlan dolog történt. Kopogtak az irodám ajtaján.

Első gondolatom az volt, hogy talán az elektromos művek végrehajtója talált rám, és már késő elbújnom, hiszen a bejárat melletti falon lógó plazmatévémen jól hallható párbeszéd zajlott:

– Arthur vagyok, a britek királya. Kié az a vár?

– Kinek a királya?

– A briteké.

– Kik azok a britek?

– Mi vagyunk mindannyian. És én vagyok a királyotok.

Éppen rájöttem a megoldásra, miszerint nem fogok megszólalni, így a behajtó azt hiszi majd, hogy nem vagyok itt, amikor nyílt az ajtó.

– Helló! – lépett be rajta egy öltönyös fazon, aki egyáltalán nem nézett ki az elektromos művek munkatársának. Fellélegeztem, majd beljebb invitáltam.

– Helló! Mi járatban errefelé? – érdeklődtem a negyvenes kinézetű illetőtől.

– Te vagy Tomasz Leó magándetektív?

– Ki kérdezi?

– Én kérdezem. Miért, látsz még valakit itt rajtam kívül? – somolygott a titokzatos alak, majd lehuppant a szemben lévő kényelmes fotelba.

– Én lennék – feleltem a kelleténél kicsit határozatlanabbul. Nem mintha nem lettem volna biztos a saját kilétemben, csak mert még napirendre kellett térnem afelett, hogy valaki engem keresve érkezik a magánnyomozói irodámba.

– Akkor okés a dolog – bólintott felém az öltönyös figura. – Megbízásom lenne a számodra – mondta ki a varázsszavakat. – Keresd meg őt! – dobott egy ánégyes színes képet az asztalra.

– Ez ki, Zuzu Petas? – Kicsit hasonlított rá.

– Nem, a lányom, Nagy Zsuzsanna. Tegnapelőtt lépett le.

Húsz perc múlva távozott. Személyesen kísértem a küszöbig, majd miután elhalkultak léptei, gyorsan kettőre zártam az ajtót. Lendületes tánclépésekkel lejtettem vissza fotelomba.

Az íróasztal titkos rekeszéből elővettem egy üveg ötputtonyos Tokaji Aszút, és mielőtt kibontottam volna, még egyszer megszámoltam az asztalon heverő borítékban található négyszázezer forintot. Laza csuklómozdulattal ráejtettem a sárga dossziéra – amit a megbízóm adott –, majd a fiókból kivettem bejáratott dugóhúzómat.

Az utánozhatatlan cuppanó hang után teletöltöttem poharamat, majd a telefon és a mappa felé nyúltam. Megállítottam a filmet a tévében ott, ahol Sir Galahadet éppen kimenekítik Rossznyavalya várból, így adva a hős lovagnak némi reményt, hogy újraindításkor nem cipelik el a tetthelyről, és talán mégis hagyják, hogy – mint amint lovagi hitvallása mondja – minél több és nagyobb veszélybe keveredjen, majd bepötyögtem a telefonszámot.

– Tessék, proszektúra, kettes műtő – hallatszott a kagylóból lökött haverom jellegzetes orgánuma.

– Ennyire unatkozol?

– Cső Leó! Mi kéne? Mert gondolom nem bájcsevegni vágysz régi cimboráddal.

– Egy telefont kellene bemérni.

– Kikapcsoltat?

– Szerinted, nagyokos?

– Hát, megoldható.

– A tévéért még úgyis jössz eggyel.

– Na jó, várj pár percet.

Várakozás közben farkasszemet néztem a képkockába fagyott Sir Galahaddel, és elmosolyodtam. Ez a tévés biznisz egész jól bejött a múltkor.

Az irodaház bejáratánál van egy kuckó, ahol az éjjeliőr szokott aludni. Pár hete felfigyeltem rá, hogy az egyik falra a folytonossági hiányossággal küszködő tapétára egy bazi nagy, vadi új tévét akasztott.

– Mibe kerül egy ilyen tévé? – kérdeztem az alacsony, tömzsi éjjeliőrt.

– Fingom sincs – felelte a kopaszodó figura, akin tényleg látszott, hogy fingja sincs. – Egyik haveromtól szereztem, aki biztonsági őr, szemben a plázában. De hogy ő honnan szerezhette, azt nem tudom – kacsintott rám pajkosan, majd hosszan nevetett saját viccén, miközben az ölében gubbasztó girhes macskát simogatta.

Én inkább szomorúnak találtam, hogy többek között a híradástechnikai üzletek is kénytelenek biztonsági embereket alkalmazni, akiknek tulajdonképpen az a feladatuk, hogy megvédjék az áruházat az olyanoktól, mint saját maguk.

Pár nap múlva eltűnt az őr macskája, és rákérdezett, hogy nem keresném-e meg neki, ha már magándetektív vagyok. Beleegyeztem, egy hasonló tévéért cserébe. Két napra rá meg is találtam a dögöt.

Három napra rá megint.

Öt napra ugyancsak.

És nyolcra is.

Többször sajnos nem szökött meg a macskája, ugyanis a szomszédom többet már nem vállalta a macskafelügyeletet, mert a rusnya dög megtámadta a lépcsőházban a földszinti lakó palotapincsijét, és nagyon összeszabdalta, így a szomszéd több pénzt akart a túsztartásért.

Több tévém hát nem lett.

Bár, ha azt a pincsit…

– Mondd a számot! – szakította meg gondolatmenetemet a vonal túlsó végéről érkező hang.

– 555 – motyogtam bele a kagylóba vigyorogva.

– De Leó! Ötötvenöttel nem kezdődnek telefonszámok, csak hülye novellákban.

– Na jó, mondom az igazit. – Felolvastam a sárga mappából.

– Már meg is van, de jobb, ha felírod.

– Kabbe’, magánhekus lennék, vagy mi a szösz.

– Olyan boholy.

– Inkább ne bomolj.

– Oké, csak visszakaptad. Tehát a készülék most éppen – itt mondott egy olyan falut, amiről még sosem hallottam – található.

– Kösz. Örök hálám üldözzön! – csaptam le a telefont. – Hát akkor reszkess Salakszentmotoros, mert Leó bácsi közeleg! – csatakiáltottam, majd ezen felbuzdulva ürítettem poharam a közelgő kalandra.

Egy nappal később – percre pontosan – egy út menti árokban ültem, és szomorúan néztem bal kezemen a harapásnyomot.

De még ne szaladjunk ennyire előre…

illusztráció: Hertelendy Anna

Salakszentmotorostól úgy harminc kilométerre megálltam egy gyorsétteremnél, és krumplirágcsálás közben újra átfutottam a sárga dossziét.

Zuzu – ez a név jobban tetszett, és tényleg hasonlított rá – tegnapelőtt este hét körül szívódott fel a budai alkonyatban és füstködben, a mindennapi karateedzése után. Mivel alapos detektív vagyok, kora reggel – tíz óra után – ott kezdtem a nyomozást, a több hektáron fekvő sportkomplexumban.

Futó félreértést követően – miután új szakszót tanultam, valamint azt, hogyan is néz ki egy tatami – szóba elegyedtem Zuzu edzőjével. Mivel magam is fess sportember volnék, nem okozott gondot a kötetlen csevej a fehér fürdőköpenyét fekete szövetszíjjal összefogó szikár lánnyal, aki öltözetéből következtetve csakis a zuhany alól érkezhetett.

Mivel kiszúrta a bőrdzsekim belső zsebéből kikandikáló Magnumomat, eltereltem a figyelmét legutóbbi vadászkalandom történetével, amikor egy kisebb baráti társasággal mentem bakot lőni a Magas Tátrába. Gyorsan közös nevezőre jutottunk, hiszen mindkét sportághoz szükséges a fürgeség, ugyanis a kőszáli kecskebakok a szlovák részen védett állatnak minősülnek, ezért gyakoriak a vadőrök, és olyankor egérutat kell nyerni a nehéz, sziklás talajon.

Miután egyeztettük a jövő hét keddi vacsora időpontját, a lány közölte, hogy Zuzu csak papíron karatézott nála. Először azt hittem, hogy ez a kifejezés valami elméleti felkészülési fázis e rejtélyes sportágban, de kisvártatva megtudtam, hogy mindez csak alibi volt – végre egy ismerős szó –, hogy Zuzu kedvére lóghasson az épp aktuális barátjával. Ezt elkönyvelve mosolyogva csóváltam a fejem a korrupt karateedző csillogó zöld szemébe merülve, ami határozottan emlékeztetett egy tavaszi napon – de az egy másik történet…

A kissé sós hasábburgonya is elfogyott, hát a tettek mezejére és a gázpedálra léptem.

Salakszentmotoros – hirdette a csálén álló, kopottas útjelzőtábla, melynek zé betűje felett egy frissnek látszó horpadás domborított. Képzeletbeli pipát tettem a bakancslistámra, majd lelassítottam ötvenre.

Azon kezdtem gondolkodni, hogyan fogom megtalálni a célszemélyt ebben a kihaltnak tűnő faluban, amikor messzi tompa morajt hallottam – mintha csak bányában robbantottak volna –, majd egy gomba alakú füstfelhőt láttam bal oldalt az égre emelkedni. Amint visszapillantottam az útra, egy lányt figyelhettem meg egyre közelebbről, ahogy egy galambszaros Suzuki mögül nemes egyszerűséggel a kocsim elé szalad, és miközben elütöm, lefejeli a szélvédőt.

Kiugrottam az autóból, és megfordítottam az aszfalton hasaló lányt. Eszméletlen volt, és maga Zuzu Petas.

Először megijedtem, hogy – saját kézzel és vassal – kinyírtam az ügyfelem lányát, mert úgy láttam, hogy nem lélegzik. Azonnal elkezdtem kigombolni az ingét, hogy szívmasszást alkalmazva megmentsem, de amikor véletlenül hozzáértem a homlokán a friss zúzódásokhoz, Zuzu felnyöszörgött.

Ezt megúsztam – nyugodtam meg, hiszen a halottak a legjobb tudomásom szerint nem nyöszörögnek.

Miután az ügyet ilyen gyorsan – talán a szokottnál is gyorsabban – megoldottam, ölembe vettem a lányt. Miközben a hátsó ajtóval vacakoltam, motorzúgást hallottam.

Egy citromsárga Simson pöfögött ki az útra az egyik domboldal felől. Maszatos arcú falusi ült rajta, és menet közben egy igazi kaszát egyensúlyozott. Amíg elhaladt mellettem, visszavigyorogtam a nem mindennapi figurára, majd vigyázva betuszkoltam Zuzut a hátsó ülésre.

Beültem volna a volán mögé, de egy macskát pillantottam meg a motorháztetőn. Úgy hasalt a kocsimon, mint egy apró szfinx, csak nem emberfeje volt, hanem a szokásos bugyuta cicapofa. Nem láttam, honnan került elő, bár nem is érdekelt igazán. Közeledésemet figyelve ásított egyet, és mintha csak görcsbe merevedett volna az állkapcsa, kivillantotta apró hegyes denevérfogait, valamint fura sziszegő pürrögést hallatott.

Tuti, hogy egy szőrgombócot akar kihányni – gondoltam –, amit a motorháztetőről felhörpintett út porával fűszerezett. Akkor az végül is egy madárlátta extrabundás porcica lesz – vigyorodtam el, miközben grabancon ragadtam. Ekkor azonban csöppnyi figyelmetlenségemet kihasználva rám támadt.

Mérgesen megráztam a bolhafészket, majd az út szélén meglendítettem, hogy kecses ívben a szemközti ékszerbolt homlokzatának vágjam. A művelet előkészülete folyamán sajnos megcsúsztam egy gyanús kinézetű folton, és kelletlen lendületet véve belezúgtam a vízelvezetőbe.

Szomorúan néztem bal kezemen a harapásnyomot, és beletörődve kikecmeregtem az árokból.

Az ugyancsak megviselt Salakszentmotoros-vége táblát elhagyva a visszapillantóból leellenőriztem a nyugodtan fekvő Zuzut, majd a jól végzett munka elégedettségével elmosolyodtam, és beletapostam a gázba.

Hamarosan megjelenik a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház első novelláskötete!

Hamarosan megjelenik a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház első novelláskötete a SpiritArt Kiadó gondozásában.


Elkövetők:

Sren Tilesh
Mészáros András (Ndy)
Hertelendy Anna
Czinkóczi Krisztina
Roah
Kelvin
Vass Sándor (Hematith)
Blooy Dora
Novák Gábor (Para Celsus)
Gaura Ágnes
Tallódi Julianna
Tim Morgan
Őszi Alíz
Kristálysólyom
I. M. Brod
George Colt
Sütiszörny
Mickey Long
Randolph Cain
Smilezolika
Szilágyi Heléna
Vihartáncos
Lylia Bloom
Andy Baron
Veréb Ani
Mab Tee
Hantos Norbert
Partick J. Morrison (Maggoth)
Keller Ilka
Végh-Bodor István (Obb)
Bökös Borbála
Ádám J. Gergő (Narin)
Esvy
Cyrus Livingstone
Puska Veronika
Bartos Zsuzsa
Nagy Tamás (Beren)
Angel Lilith
Kapitány
Jimmy Cartwright
Pusztai Andrea
S. M. Kinda
Damien Grove
B. Kósa Katalin
Simon Zoltán
Rozsonits Judit
Máté Vera
Nyíri Eszter Stiga
Jurman Henrietta Aby
Craz

Hertelendy Anna: Pótkerék

– Tudnál nekem segíteni? – A fiatal nő arca kétségbeesést tükröz, hangjában pánik játszik, így Kovács Géza, parkolóőr, kelletlenül kimászik számítógépe mögül.

– Miben segíthetek? – kérdezi, közben a mélygarázs őrbódéjának ajtajában állva végigméri a szőkeséget. Mélyen, élvezettel szívja meg cigarettáját, és a füstöt szándékosan nem fújja félre. Biztos benne, a csaj csak hisztizik, mint az ilyen plázacicák általában. Valószínűleg csak nem képes érvényesíteni a parkolójegyét – gondolja. A nő állja a füstöt, és közelebb lép. Amikor folytatja, hangja már koránt sem tűnik ijedtnek.

– Csak felugrottam pár cuccért – tekint a kezében tartott tömérdek ruhásszatyorra –, és mire visszajöttem, leeresztett az egyik kerék. Ebben a ruhában viszont nem tudok letérdelni... Az őr bosszúsan nézi az apró szoknyát, meg a tűsarkat. Több lehetőség is felmerül benne: elzavarja a bigét, mondván, ez nem az ő dolga, hívjon autómentőt. Netán segít neki, mert a csajnak irtó jó a segge.

Utóbbi változat mellett dönt, de magában átkozódik, mert jól tudja, megint csak kihasználják a piszkos melóra. Felmarkolja a nagyteljesítményű zseblámpát, és kidöcög a bódéból a nő nyomában. Valami picsa autót keresünk... – ez jár a fejében. Az elhamvadó cigarettavég lehull a félhomályos parkoló betonjára, a csikket elpöccinti. Öngyújtójával babrálva halad a nő mellett, aki zavarba ejtően hallgat. Kovács homlokán kiütközik néhány izzadsággyöngy. Bizsereg a tarkója.

Végül befordulnak egy sarkon, ahol ott áll a férfi álmainak netovábbja: egy dögös, fekete Nissan Skyline! A kopaszodó parkolóőr agyát elönti a vér. Képtelen felfogni, az ilyen nőcik, miként jutnak ehhez hasonló autókhoz. Illetve van egy tippje...

– Melyik kerék eresztett le? – kérdi erőltetett flegmasággal. Belül fortyog benne az indulat. Az efféle nők nem érdemlik meg az udvariaskodást.

– Valójában nincs pótkerék a kocsiban… – sustorogja a csaj csábos hangon.

Az amúgyis zaklatott Kovács most végleg elveszti a kontrollt. Ilyen csak az álmaiban szokott előfordulni. És pornókban.

Ez a nő baszni akar – gondolja nemes egyszerűséggel, és elhatározza, ha már így hozta az élet, nem kéreti magát. Megadja a ribancnak, amit akar. Ezek úgyis mindig mindent megkapnak. A munkáját világ életében lelkiismeretesen végző, súlyponti problémákkal küzdő férfi felhagy minden óvatossággal. Mi másért hívná ide egy bige hamis ürüggyel, ebbe a félreeső szektorba, amely a gyér világításnak köszönhetően sötét tettek színhelyéül szolgálhat?

A csaj kihívóan nézi, teljesen egyértelművé téve: az abroncsnak semmi baja. Nekidől a motorháztetőnek, felhúzza egyik térdét, így szabad belátás nyílik rövidke, sálnak is beillő szoknyája alá. Persze bugyinak se híre, se hamva. Kovács nagyot nyel. A látványtól mocorogni kezdenek a szabványos (három hajtással a száránál feltűzött) őrnadrágjában a hangyák. A gondolatai egysíkúvá, és erősen orientálttá válnak, az értelem apró lángját kioltja a nő szoknyája keltette légáramlat.

Kovács határozott léptekkel áthidalja a kettejük közötti távolságot, egyik kezével megragadja a nő mellét, másikkal megmarkolja a fenekét.

A következő pillanatban hatalmas ütés zúdul a tarkójára, de az esést már nem érzi.

Amikor legközelebb kinyitja szemét, tekintetét sárgás folyadék homályosítja el. Értetlenül próbál körbenézni, de nem érzi a nyakát, ami pedig ehhez a művelethez okvetlenül szükséges. Igazából semmit nem érez a testéből, fejtől lefelé. A szobában, mint megállapítja, kétség kívül függőleges helyzetben tartózkodik, és orvosi műszereknek látszó tárgyak és formalinban úszó szervek veszik körül. Riadtan pislog körbe, hova kerültem, aztán lassan ráébred: itt ma már nem lesz kufirc.

Kinyílik az ajtó. Egy csápos, kétfejű lény lép a helyiségbe. Fehér orvosi köpenyt visel, és egy nő kíséri. Kovács megszeppenve ismeri fel benne a plázacicát, a délutáni potyanumeráját…

– Nos, kedves Xybo'hoggyer, hogy sikerült a legújabb humánt becserkésznie? – kérdezi a kétcsápos fickó.

– Semmi különös doki, a szokásos trükk. Ezek a korosodó hímpéldányok mind egyformák. A párosodás lehetőségének meglebegtetése, és képesek lennének egy toronyházról is önként leugrani – legyint a nő. – Mindig készek elhinni, hogy a péniszük a legértékesebb testrészük. Pedig az agyuk mennyivel többet ér!

A doktor egész közel hajol Kovácshoz, akit mind jobban zavar, hogy nem tud megmozdulni. Na meg az, hogy mindent sárgásan lát. A csápos alak feljegyez valamit egy papírra, és mindketten távoznak.

Ahogy becsukódik az ajtó, felpattan az egyik szempár a szemben lévő polcon álló formalinos üvegben.

– Pszt! Hé, újfiú! – pisszeg a fej. Kovács kis híján szívrohamot kap a borzasztó látványtól. – Figyu már, nincs egy szál cigid? Dobhatnál nekem egyet, mert kivagyok már ettől a helytől. Most mé' nézel rám így? Azt hiszed, te jobban festesz?!

Megjelent a decemberi Lidércfény

A mai napon megjelent a 96., 2014 decemberi Lidércfény amatőr kulturális folyóirat (AKF).

Tartalom:

Interjú: Trux Béla interjú /Craz/

Novellák: Magna Mater /HomoErgaster/, A hintaló álma /Lir Morlan/, Szabad akarat /Xenothep/, A rádióamatőr I. /Milton Gray/, A kérdés /Maggoth/, Elrabolt királylány /Kétvirág/, Beavatás /bel corma/

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával: Pótkerék /Hertelendy Anna/

Versek: Egy kis karácsonyi mese /Jártó Róza/, Téli haikuk /Lir Morlan/, Esthaikuk /Csillangó/, Lánghaikuk /Csillangó/, Lázálom /csabi6669/, Távoli cél /edwardhooper/

Filmrovat: Ünnepnap: Csillagháború a magyar tévében /HomoErgaster/

Történelem: Yowie – Ausztrália rejtélyes előembere /Orosz István/

Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat VIII. évfolyamának 12. száma az alábbi hivatkozáson érhető el:
http://www.szentesinfo.hu/…/papir…/lidercfeny_akf_201412.pdf

Örül, és szórakozva kulturálódik!

Megjelent a Lector Magazin 4. száma

Kedves Olvasó! Sorrendben a negyedik Lector Magazint tartod a kezedben. A jelenlegi számban a novellákra kívántuk helyezni a hangsúlyt – nyolc izgalmas történet, elbeszélés olvasható hat különböző szerző tollából. Főként ismét a fantasztikum birodalmában barangoltak íróink, ám ezúttal a poszt apokalipszis a vezérfonal, ami összeköti a történeteket. Természetesen mindezek mellett a régóta megszokott hírek, olvasónaplók, filmkritikák, interjúk, versek, illusztrációk és egyéb, kultúrával kapcsolatos cikkek is megtalálhatóak.

Akik egy ideje várják már a magazint, azok minden bizonnyal tudják, hogy a korábbi számoknál megszokott periodika helyett – némi csúszással –, ezúttal nem három hónap telt el a legutolsó megjelenés óta. Több olyan bürokratikus kötelességnek kellett eleget tennünk, amik sajnos teljes mértékben akadályozzák a konstruktív munkát. Sajnos ezek a kötelességek évről-évre egyre nehezítik a művészek tevékenységét. A törvényhozók elfelejtik, vagy nem akarnak róla tudomást venni, hogy a művészek nem aktatologatók. Támogatás helyett egyre újabb és újabb akadályokat gördítenek elénk. De nem adtuk fel, küzdöttünk pályázatokért, küzdöttünk a közhasznúságunkért, és közben mégis valahogy összeállt ez az anyag, hála a kitartó szerkesztőknek, íróknak, korrektoroknak és természetesen azoknak az embereknek, akik közreműködtek abban, hogy az egyesület adminisztratív ügyei is rendben legyenek. Reméljük, mindenkit kárpótol majd a tartalom, valamint a megnövelt terjedelem. Több mint hetven oldalra duzzadt a SpiritArt Egyesület folyóirata. Reméljük, tartalmas szórakozást biztosít majd, és annyi örömöt szerez, mint nekünk, akik megírtuk, szerkesztettük és csiszolgattuk. 

Kellemes olvasást!

http://spiritart.hu/#index1.php?modul=cikk&mod1=mutat&id=1679&kezdes=0&szuloID=278

Tartalom

Hertelendy Anna: SpiritArt hírek
Láng Zsuzsanna: Chuck Palahniuk – Kísértettek (Olvasónapló)
Vass Sándor: Farkasének (Vers)
Mészáros András: Tolvaj Jamie (Novella)
Bukros Zsolt: A Világvége (Rozi a moziban)
Rozványi Dávid: Interferencia (Kávémesék)
Czinkóczi Krisztina: De viszont (Gondolatok)
Novák Gábor: A világbéke gerillái (Novella)
Vass Sándor: Ébredj (Vers)
Bukros Zsolt: Armageddon teória (Recenzió)
Novák Gábor: Beteg srác bebop (Novella)
Botta András: Beszélgetés Fazekas Attilával
Varga Tamás József (Craz): Jegenye Brúnó (Novella)
Tukszár György: Gaura Ágnes – Vámpírok múzsája (Olvasónapló)
Vass Sándor: A portya (Elbeszélés)
Varga Tamás József: Vain Parrots: Szemenszedett Szerelem
I. M. Brod: Aranyösvényen (Elbeszélés)
Mészáros András: Célkeresztben: Szélesi Sándor
Vass Sándor: Tükör és tükörkép (Novella)
Vass Sándor: Szabadok, foglyok... (Vers)

Hertelendy Anna: Isten veled, Andrjusa!

Anyu! Anyu! - suttogta a szél.

Anyu! Anyu! - sírta a kibomló pirkadat.

Kezében ócska kis rongybabájával áll a küszöbön. A kilincset még nem éri fel, de éppen szellőztetek, az ajtót csak betámasztottam. Nyikordul a sarokvas, kilép a verőfényes tornácra. Hátra fordul, és rám szegezi durcás tekintetét.

– Édesanya, most világgá megyek – közli ellentmondást nem tűrő hangon. Született király, törpezsarnok, édes kis herceg. Csípőre tett kézzel állva, magamban mulatok elszántságán.

Lisztes tenyerem a kötényembe dörgölöm – nem akarom, hogy nevetni lásson. Egy apró urat a nagy gondjaival komolyan kell venni. A késő őszi fénypászmák körülölelik az elszántságtól kipirult arcocskát, és ragyogó aranyglóriát fonnak fürtjeiből. Langyos szellő borzolja a kert végén nyújtózkodó ezeréves erdő koronáját, és az udvarról behallatszódik Kosztja csaholása. Örökké zsibong, ha nyitva az ajtó.

– Gyönyörű ez a délután, kisfiam, miért nem holnap mégy világgá? Nem kell azt elsietni. Odakünn amerre ellátni a határban, csak száraz faleveleket találnál. Ha elmégy, kinek adom a finom, frissen fejt, habos tejet hajnalban? Öntsem talán a tyúkok elé? Vagy a készülő szilváslepényt hogy gondolod? Egye meg a kutya?

 Rózsás szájacskája sarkában apró nyálcsepp mutatja étvágyát, de egy négy évest nem lehet csak úgy megvesztegetni. Egyet lép hátra.

– Öntse édesanyám a tyúkoknak vagy a kútba, nekem már nem kell a friss tejecske. Én világgá megyek!

Felhő úszik az égen, fátyolossá válik a vidék. Feltámad a szél, eső ígérete kíséri.

Andrjusa megint lép egyet hátra. Erre megmérgesedem. Maszatos kölyke, majd adok én neked elmenni hazulról.

– Mire ez a nagy elhatározás, kisfiam, nem jó neked idehaza?

– Kicsi nekem ez az élet, édesanya, szűk ez a ház, kicsi a maguk ölelése is.

Csodálkozva méregetem, keresve a gyermekálarc mögé rejtett bölcset. A diófaágak bizonytalan árnyékot vetnek szeplős arcára, akár ha az időtlenség karcolt volna rá csúf ráncokat. A szél most már komolyan muzsikál. A zöldségeskertben a babszárak vadul imbolyognak, és a paprika is meghajol a közelgő égi zenebona közeledtére. Be kellene hajtani az állatokat.

Mire felocsúdok, a fiam már a kertkaput húzza be maga után. Rádől a szélre, járása bizonytalan, de határozottan távolodik. Ledobom a kötényem, a kezem mászkos a tésztától, de az iménti mérgemet felemészti az ijedelem. Sietős léptekkel eredek nyomába. Az idő mintha megbolondult volna: éjjeli sötétség emészti az alkonyatot, vajúdik a táj, és csak a mindenható tudja, mit szül a világra. Andrjusa zömök kis alakja hullámzik az út szélén, aztán elillan szemem elől, mint a kialvó gyertyaláng. Sajgó rémület dermeszti meg lépteim, és idegesen kapkodok csapkodó szoknyám után, de akárhogy meresztem a szemem, nem látom többé a fiam.

A nevét kiáltozva rohanok ész nélkül amerre utoljára láttam. Nem tudom, vajon az erdő irányába tért-e le az útról, vagy futásnak eredt, és elbújt egy út menti bokorba, hogy megvicceljen. Fájó ürességet érzek, tudom, hogy baj van, de nem merek a legrosszabbra gondolni.

A kanyar után, a temető mellett, asszonyok kapaszkodnak a dombra, hogy lerövidítsék az utat a faluba. Lélekszakadva rohanok feléjük, de a pokolból jött förgeteg minduntalan körém tekeri nehéz ruhám.

– Katyenka! Katyenka! – hangomat szinte magam se hallom, de az egyik nő mégis visszanéz, és megállítja a többit. Kendőjükbe kapaszkodva szorosan egymáshoz simulnak. Odabotorkálok hozzájuk, térden kúszva, akár egy riadt állat.

– Dobryj vecher, Katyenka… – Fulladok, alig kapok levegőt. – Izvinite, Katyenka, mondja nem látta az én kisfiamat, Andrjusát?

Nehéz cseppekben megered az eső. Az asszonyok összenéznek. Szánalmat látok a szemükben. Némán rázzák a fejüket és egyikük a borostyánnal borított sírhantok felé tekint.

Elkészült Az átok őrzője

Andy R. Cain (Mészáros András) nefilimes, vámpíros dark fantasy regénye végre elkészült! Megrendelhető a spiritart.egyesulet@gmail.com email címen. 280 oldal, puha kötés, és 1990 Ft, ingyenes postaköltséggel.

Az átok őrzője a sorozat első kötete.

“Az Elátkozottak Városában minden lélegzetvételnyi idő, csupán a haláltól lopott pillanat.” 

Több mint négyszáz éve ért véget az utolsó vámpírháború. A békével azonban nem volt mindenki elégedett. A virágzó kereskedővárost a béketárgyalás napján megátkozta egy őrült mágus. A rettenetes varázsige több ezer áldozatot követelt, az épületek napok alatt üszkös romokká, a Határ-tó környéke pedig lakhatatlanná vált. Az Átoksújtotta Vidék közelébe azóta, néhány szerencsevadászon és vakmerő karavánon kívül, már senki nem merészkedik.

A félvér angyalfajzat, Alanta, ifjúkorának jórészét egy olyan romvárosban tölti, ahol nappal vérszomjas bestiák és élőholtak törnek az életére, éjszaka pedig lidércek és lelkekre éhes rémek lepik el az utcákat. Ráadásul tudtán kívül egy politikai játszma kellős közepébe csöppen, amelyben láthatatlan kezek rángatják távolról a zsinórokat. Hamarosan ráébred, ha nem cselekszik, a háttérben lapuló sötét ármány mindnyájuk vesztét okozhatja. A városban tengődő nincstelenekre és kitaszítottakra vajon a Császárság, a Vámpír birodalom ügynöke, vagy pedig a közeli szigeten élő nemes, nefilim dinasztia jelenti a legnagyobb veszélyt?

Alanta az őt árnyékként követő kedvesével, Eryvel, megpróbálja kideríteni, ki áll a rejtélyes események mögött. A lány jelenléte állandó bosszúságot okoz a heves vérmérsékletű, kamaszkorból alig kinőtt harcosnak. Ám a fiú számára rövidesen kiderül, hogy a lerázhatatlannak tűnő éjangyal sokkal többet segíthet neki, mint azt korábban sejtette. Útjuk során szembekerülnek a legsötétebb félelmeikkel, és megállíthatatlanul sodródnak végzetük felé.

„A sötét hangulatú fantasy regény igazi csemege azok számára, akik kedvelik a horrorisztikus elemekkel tűzdelt konspirációs történeteket. Az átok őrzője a sorozat első kötete.”

Második feladat: Időjárás jelentés

Elkövetők (abc sorban): Angel Lilith, Christine Ardens, Craz, Hertelendy Anna, Jimmy Cartwrigth, Kozári Dorka, Pál Kitti, Szél Zsolt, Vándor Gábor, Virágh Anna

1.

Andan felnézett az égre, aztán vissza az alatta tekergő karcsú női testre. Amihez természetesen egy fej is tartozott meg lábak és kezek, de Andant akkor és ott egészen más részei foglalták le:

– Te! – szólt a lányhoz, mert hirtelen nem jutott eszébe a neve. – Te! – folytatta aztán, de megint csak elhallgatott, és forgatni kezdte a fejét. Végül nagy nehezen kinyögte: – Tudtad, hogy ha így fekszel alattam, én meg így tartom a fejem, akkor úgy néz ki, mintha három melled lenne?

A lány felnézett. Combja között még mindig szorította a férfit, de már nem rá figyelt. A lemenő nap valóban káprázatos volt, ahogy bearanyozta, vagy inkább bebarnázta, a pár órával korábbi záportól még nedves füvet. Aztán magára pillantott. Nem volt egyszerű úgy fordítani a nyakát, hogy mindent lásson. Hirtelen egy villám húzott keresztül a szürkülő égbolton. A lány nevetni kezdett.

– Szerintem, ha megvárjuk az esőt – felnézett az égre –, ami úgy hat és fél perc múlva lesz, még egy lángoló hullára is fogok hasonlítani. – Elgondolkodott. – Egy lángoló, hárommellű hullára… – vihogott fel.

– Hat és fél perc? – nézett rá a férfi.

– Most már csak hat perc tíz másodperc… Nyolc… Hét…

– Honnan tudod te azt ilyen pontosan?

– Tudod, indián vagyok – ajkai közé dugta az ujját, majd kihúzta és feltartotta –, megnéztem, milyen erősen fúj a szél… Ez úgy tizenhat és fél kilométer per órás. A hajam állapota szerint a relatív páratartalom nyolcvanhat százalék, és ahogy te is mondtad, vagyis egy kicsit másképp, a felhőzet is hetven százalékos már.

A férfi először a csuklóján lévő műszerre nézett (minden adat stimmelt), aztán a lány harmadik – kissé máris megnyúlt – mellére pillantott. Tudta, hogy nincs ott, de az az árnyék… Végül mégiscsak a szeménél kötött ki:

– Te… Ti, indiánok, ezt valóban így meg tudjátok mondani?

– Már csak négy perc ötvenkét másodperc maradt, ha nem akarsz elázni…

– De tényleg meg tudjátok mondani ilyen pontosan? – hebegett a férfi, miközben a nő kimászott alóla.

– Hülye vagy? Hogy tudnánk megmondani? Mikor beütöd az időkoordinátákat a vezérlőbe, egy csomó érdekes adatot is kiad ám, csak te akkor is mással voltál elfoglalva…

A férfi még mindig bambán nézett maga elé, akkor is, amikor az első esőcseppek végigfolytak az arcán és a lány még meztelen mellein:

– Akkor… Akkor te nem is vagy indián? – Nagyon csalódottnak látszott…

2.

Telihold volt, de a város lakói mindebből semmit sem érzékeltek, hisz a fénye nem tudott magának utat törni a sűrű felhőtakarón át, amely mint egy nehéz, ólomszürke kupola borult a településre, elzárva azt a külvilágtól. Már három napja esett egyfolytában, és az apró, lomha esőcseppek az emberek kedvével együtt az idő múlását is kimosták a fejekből. A hajnali utcánál csak az álmos tekintetek voltak üresebbek. Az anyóka a pékség kirakatán át figyelte a járdán szérfröccsenő cseppeket, ahogy meg-megcsillantak a gázlámpa fényénél. Tompán bámult maga elé, miközben önkéntelenül is szorosabbra húzta fejkendőjén a csomót. Sóhajtott egy nagyot, majd – mint aki vízbe ugrik – lélegzetét visszatartva kilépett az utcára.

3.

A szürke köd félig megette a világot. Teljesen elnyelte az utcán sorakozó fákat, homályos folttá mosta össze a gyér bokrokat a lábam mellett, ahogyan hazafelé sétáltam. Túl késő volt már ahhoz, hogy égjenek az utcai lámpák, és túl korán, hogy a felkelő nap bizonytalan derengése világosabbra színezze a lágy masszát, amiben lépkedtem. Csupán a cigarettám egyetlen pontnyi izzása tudatta a külvilággal, hogy itt vagyok, hogy létezem. De nem járt senki sem az utcán, hogy észrevegyen.

4.

Még ifjú volt a lángsugarú nyár, virított a kikelet. A végtelen táj nyugalmát semmi sem zavarhatta meg. A levegő üde volt, frissességét még nem terhelték a nap fáradalmai. Dödölle – a messze földön ismert, hős lovag – aggódó tekintettel vizslatta a növényzetet. „Nyáron zúzmara…” – sehogy sem talált magyarázatot a jelenségre. Közelebb hajolt egy ághoz, hogy jobban megvizsgálhassa, mire az azt borító fehér kristályok furcsán mozgolódni kezdtek. Dödölle ámulva figyelte, ahogy az általa zúzmarának vélt valami ezernyi, apró jégpillangóként száll a magasba, hogy utána, mintha csak megunná a repkedést, rettenetes jégesőként zúduljon szegény fejére.

– Miért teszik ezt velünk az isteneink?! – bosszankodott Dödölle, fájó tagjait dörzsölgetve.

– Vörös az ég alja, bort bontottak az éjjel – legyintett éppen ébredező fegyverhordozója, Szamovár.

5.

Hajnalodott. A pára tengeréből derékig emelkedtek ki a magasabb hegyormok. SzBagolynak valami nem tetszett. Megrázta magát és a levegőbe szimatolt. Tudta, hogy a néma csönd mindig bajt jelent. Fölrázta KoczkaCét. Az öreg baar szolga mindjárt megérezte, mit kell tennie, és halkan ébresztgetni kezdte a duereket.

– Talán mégsem hazudott az a vörösagyaras, akit tegnap elkaptunk – morfondírozott SzBagoly, miközben zöldbőrű legénysége köréje kuporodott. Agyaraikat összeszorítva várták a pillanatot, amikor a Gonosz Nap sugaraival szétzavarja a hágót eltakaró ködöt.

SzBagoly kántálni kezdett, közben lábai rezgőcsárdást jártak.

Egy napsugár hasította keresztül a felhőket. Fény árasztotta el a hegyoldalt.

Az orkok eksztatikus fotoszintetizálásba kezdtek.

6.

Aranyló meteorok húztak színes tűzcsíkokat a sötét égre, a hold megmaradt darabkái ezüstös fénnyel öntötték el a romokat. Fémhordók pisla tüzei derengtek át a lassan szállingózó hamufelhőn, pernye és nukleáris szennyezés keserédes illata ülepedett le az utcák közepén tátongó kráterek mélyére. Gyönge klórgáz rebbentette meg a hamutól szürke fák fonnyadó lombját. Belekapott a lány ritkuló, szőke hajába, míg ő nagyot lélegzett a gázmaszk alatt. Ábrándozó, hályogos tekintetét az égre függesztette, és figyelte, ahogy az ózonpajzs nélküli égbolt megtelik suhanó meteorokkal, vörös fénnyel árasztva el a láthatárt.

7.

A szél valamikor éjszaka indulhatott meg, mindenesetre reggel már istenesen fújt. A horizonton lilás fény derengett, amerre a Negyedik Számú Központi Csillag kaptatott föl az égre. Az Első és a Második már teljes fényében ragyogott, a Harmadik azonban sűrű ködbe burkolózott. Mat mordult egyet, mikor kinézett az ajtón. Neki persze pont arra kell mennie, és a köd esőt ígér. Na, mindegy, ha menni kel, hát menni kell – gondolta, és elindult. A nehézkes gravitációs térben alig lépett kettőt, mikor az égen ciklámen villám futott át, és valóban megeredt az eső. A súlyos csöppek szinte koppantak a köpenyén és a kalapján, egyre sűrűbben. Mat csak ment, bár a szeme előtt egyre homályosabb volt a világ, míg végül nem látott mást maga körül, csak szürke maszatot. Ekkor érte utol Lil hangja:

– Drágám! Összecserélted az olvasószemüveged a savállóval!

8.

Élő holtköltők ébredése

Elkallódó emlékezet ragacsos útvesztője – csizmám a sárban tapod, hajamat ágak tépázzák. Fekete, elszakított fürtjeimmel szél játszadoz, könnyemet eső maszatolja. A vér a szívemből a bordáim közt talál utat. Az ólmos lé végigcsorog a mellemen, alább a hasamon, és a combomon, majd a felázott talajba szivárog. A nehéz, kesertől és fertőzéstől mocskos cseppeket a föld beissza, egész a pokolig érnek. A szív nem dobog többé, ázottan és falfehéren állok a temető kapujában. Nehéz gránittömbök magasodnak fölém, ormótlan vaskapuk dőlnek a viharnak, kőkeresztek vigyorognak rám a párafüggönyön át. Villám hasít a testembe, de nekem ez már nem árt: halottabb nem is lehetnék.

9.

Hajnal az öbölnél

Sűrű köd ült meg a magas sziklafallal határolt félkör alakú öböl fölött, s a horizont mögül épphogy kibukkanó nap aranyló hidat alkotó sugarai különös fénnyel játszottak a lassan gomolygó vízpárán. A tenger hullámai még álmosan közelítették meg a szirteket, a víz csöndesen morajlott a magasra törő falak között. Az éj árnyai, alaktalan lényei már visszahúzódtak rejtett zugaikba, vagy a tenger mélységeibe, ahová ember nem juthat el. A sötétség kreatúráinak helyét lassan elfoglalták a nappal nem kevésbé különös teremtményei, akik mit sem tudtak éjjeli társaik sötétbe rejtett, ezüstfényű, szentségtelen titkairól. Nem úgy a köd, mely méltóságteljes lomhasággal emelkedett egyre feljebb a sziklák között, hogy tompítsa a nap szerteágazó sugarait az orom tetején elterülő városka lakói számára, s hogy hírt vigyen nekik: Előjöhettek, elmúlt a sötét. Ebben segítségére volt néhány madár is; lassú szárnycsapásokkal, óvatos, rövid rikkantásokkal jelezték a reggel közeledtét.

Békés, nyugodt, eseménytelen napnak indul ez is – gondolhatták a városka korán kelő lakói, feledve bizarr álmaikat, melyek nemrég még gyöngyöző verejtéket csaltak homlokukra, s még az ébredés utáni pillanatokban is groteszk árnyakat varázsoltak szobáik sötét sarkaiba. Azonban hamarost egy hajókürt sziklák által felerősített dübörgése törte meg hajnali merengésüket, s törölte ki szemükből végleg az éjjelről visszamaradt nyomasztó látomásokat. Nemsokkal később maga a háromkéményes gőzös is feltűnt a távoli horizonton nagy, szürkéskék füstgomolyagokat eregetve. Ám ezt már csak a félelmet nem ismerő, bátor őrök figyelhették meg a tenger mélységeibe vesző oromzat magasából.

Komótosan indult meg a forgalom a városka másik oldalán elterülő szántóföldek és erdők irányába, meg a délre lévő kikötő felé. Lovaskocsik, szamár húzta szekerek araszoltak a gyalogszerrel közlekedők között, ám mindezek sietve rebbentek szét a polgármester automobiljának közeledtét hallva. Újabb nap virradt hát.

10.

Temetői hajnal

A dombtetőn álló harangláb két kongása azt jelezte, hogy tíz perc múlva felkel a nap. A kockakövekkel kirakott hepehupás utacska melletti örökzöld sövény ágait megrezgette a korán kelő szél, vagy csak néhány késésben lévő örökifjú vámpírcsemete spurizott a földalatti búvóhelyeik felé, nehogy lekéssék a szokásos kapuzárást.

Jobbra, a magas kőkerítés felől, a kopaszodó, stöpszli temetőőr vonszolt két hullát a lábuknál fogva egy nagyobb kriptába, közben rezignáltan szitkozódott, mert a bal hulla folyton beleakadt valamibe. A talajmentén gomolygó ködtől meg nem látta a terepakadályokat, sőt az előbb még egy szemtelen zombit is arrébb kellett rugdosnia, mert laposkúszás közben elkezdte csócsálni a jobb hulla bal fülét. De az őr bátran megfenyítette a mohó bohó zombit, akin ezáltal állandósult a szemtelen állapot, mert amikor a hantok közt keresgélni kezdte az atrocitástól kipotyogott látószervét, egy fülesbagoly lecsapott a finom falatra. A tollas meg így lett szemfüles bagoly.

Persze a temetőőr csak azért viselkedett ily bátran, mert a heti adag leszállított hulláért nem csak egy aranyat kapott egy bentlakótól, hanem mert a lidérc a hatékonyabb munkavégzés okán mindig ráolvasott egy kisebb varázslatot is, ami megvédte a szolgaszintű élőhalottaktól.

A kopaszodó figura tehát elégedetten ráncigálta tovább a hullákat, miközben keleten felbukkant a nap, mely csillagászati jelenséghez egy lelkes sikítószellem adott művészien megkapó audióvizuális hátteret.