„Szaladjatok
fel a … lépcsőn, a Logodi utcában kerüljetek meg háromszor egy öreg fát,
suttogjatok üdvözlést egy szobornak – aztán ott, ahol a nap alábukik két ferde
kémény között, megnyílik számotokra a randevúk utcája.”
– A mindenit!
– kiáltott fel bosszúsan Könyvtártündér, és keskeny kis ajkát elbiggyesztve
nézett az ujjai közt foszladozó pergamendarabkára. – Hát miért nem sikerül?
Hiszen mindenben pontosan követtük az utasításokat!
Mikor egy
álmos-unalmas, uborkaszezonok uborkaszezonja délutánon a könyvtárban
bóklásztunk, és beleuntunk a könyvjelző-kártyavárak építésébe, a
katalóguscédulából repülőgép-hajtogatásba, de még abba is, hogy Könyvtártündér
egy kolléganője ottfeledett teknőckeretes szemüvegét az orrocskájára biggyesztve
a filmes klisék szendén szexi libráriusait imitálja, elvetődtünk az épület
legódonabb és -elhagyatottabb részébe, ahol XIX. századi elfeledett szerzők
könyvei málladoztak csendesen, várva az újbóli felfedezésre vagy selejtezésre –
arra, hogy a végzet valahogyan kimozdítsa őket poros-dohos, megfeneklett
örökkévalóságukból. Hogy a végzet küldöttje egy bohókás tündér volt, aki
pandamintás felsőben, libbenő szoknyában termett az alvó polcsorok között, hogy
egy pillarebbentéssel felkavarja köröttük-közöttük az időt? A köteteket, a
sorok közt andalgó kísértetszerzőket mindez nem érdekelte – jutalmul, amiért
kiszakította őket hosszan tartó álmukból, múzsám topánja elé hullajtottak egy
apró betűkkel telerótt, tenyérnyi pergamendarabkát.
– Nahát! –
Könyvtártündér lehajolt a fecniért, türkizszín szoknyája végigsistergett
combján és popsiján. – Ez vajon mi lehet?
Mondjon bárki
bármit, hümmögjenek a kőszívű öregek, az ifjú entellektüellek randijának
legjobb hely mégiscsak a könyvtár, ahol a telhetetlen fiatalok egyszerre
csillapíthatják tudás- és csókszomjukat. Így tettünk mi is – mikor tündérem egy
nagyító után nyújtózkodott-ágaskodott, átkaroltam szoknyás-cseles derekát, úgy
emeltem meg őt – mikor az asztalra könyökölt, bogarászná ki a mákszem-betűket,
hátulról bújtam hozzá, testhez a test, csípő a csípőhöz, csak hogy minden
kibetűzött mondat végén csókot nyomhassak pihés-íves nyakára – mikor pedig a
megfejtett szöveggel a kezében békebeli Budapest-térképért szaladt volna,
lelkesen csillogó barna szeme, rezzenő melle láttán végképp elvesztettem a
fejemet – a kartográfiai részleg homály-mélyén a tisztességben megőszült
geográfusok szellemei mind-mind félrefordították tekintetüket, és
visszavonultak atlaszaik lapjai közé, míg drága Tündéremet egy polchoz szorítottam,
türkiz-szoknyája alatt a combja pelyhecskéit simogattam, ajkam pedig felfedezte
világos bőrének összes szeplő-szigetét és erecske-folyamát, és göndören
hullámzó hajának dús tengerét.
Van-e
mámorítóbb a magunkfajta szerelmes könyvbarátok számára, mint könyvtárban
szeretni?
Papír- és
nyomdafesték illata keveredett a parfümfelhővel és perzselő leány-lehelettel,
amint Könyvtártündéremet egy feltornyozott atlasz-halomra ültettem, és vágytól
elfúló lélegzettel gyűrtem fel pandamacis felsőjét, húztam le harisnyáját –
hófehér, selymes combok simították a kötetek kötését, és szatén harisnya a
hófehér combokat – múzsám felnyögött, kibújt felsőjéből, a sarokba dobta, és
ugyanazzal a mozdulattal, hogy végletekig korbácsolja vágyamat, összeborzolta
észvesztően kavargó, kócos tincseit – arcomat válla és nyaka hajlatába fúrva,
apró harapások közepette, fogammal húztam félre melltartója krémszínű pántját,
miközben mohó ujjaim már tündéri bugyijának csipkés szegélyét
kutatták-cirógatták, és arra gondoltam, ha a régi lovagok kopjájukra tűzhették
imádott hölgyük kendőjét, én, mint javíthatatlan-romantikus, bibliofil lovag,
könyvjelzőnek használom majd múzsám valamely édesded-érzéki, szexisen szatén
holmiját.
Így telt el
forró, fülledt délutánunk – szerelmünk gyöngyház cseppjei az ódon lapokon,
csontjaikban csitult a perzselő vágy, és átadta helyét a jóleső ernyedtségnek.
Könyvtártündér a padlón ült, hátát a könyvkupacnak vetette, meztelen vállára
aranyló fényfoltot csókolt egy kósza napsugár, én pedig – őrült szerelem! – féltékeny
voltam arra a pajzán fénysugárra.
Tündérem
bágyadtan kitapogatta az összegyűrt pandamacikat, felém fordult – tekintete
nehezen találta meg arcomat, mintha tudata még csak most térne vissza a mámor
végtelen mélységeiből.
– Mondd –
sóhajtotta végül, és megigazgatta szoknyája szegélyét –, mi lenne, ha
megkeresnénk a randevúk utcáját?
Másnap
nekivágtunk hát a pergamen-jelölte útvonalnak, Tabánnak, Várhegynek, csendes,
kacskaringós budai utcáknak – számoltuk a lépteinket, mint akik kincsestérkép
után mennek, kerestük az útjelzőket, sarkokat, fákat, szobrokat, táblákat –
mindhiába. Harmadszor vágtunk neki a hegymenetnek, harmadszor vallottunk
kudarcot – bosszúsan rogytunk le egy padra, tanácstalanul néztünk egymásra.
– Jaj, ez
olyan szar! – kiáltott fel kislányos-durcásan tündérem. – Mi lehet a baj?
Hiszen mindent jól csináltunk!
– Bizony, egy
pontban sem tévedtünk!
– Le se vettük
a szemünket a pergamenről meg a térképről!
Könyvtártündér
bánatosan felsóhajtott, és most vele sóhajtottam én is – talán ezt hallotta meg
a vágyak egyik, még római korból itt ragadt, pufók istensége, vagy valamely
ósdi, budai szerelmekről álmodozó író szelleme, és döntött úgy, hogy egy
fúvással vagy kisujj-mozdulattal lapoz egyet sorsunk könyvében.
Mert akár
isten, akár író, akár vakszerencse intézte, de az árnyékos budai mellékutcán,
egy sarok mögül kitérülve fiatal párocska toppant elénk – kamaszok mindketten,
félig vakon és süketen az első szerelem bűvöletében – észre sem vettek minket,
ahogy nem vettek volna észre egy harci elefántot, egy griffmadarat vagy
sárkányt sem – csak egymást látták, minden más csupán annyira létezett
számukra, amennyire az imádott személlyel összefügghetett.
– Ó… – szakadt
ki belőlünk egyszerre. A párocska tovább andalgott, ki a történetünkből a maguk
szerelmes időn-kívüliségbe, de villanatnyi jelenlétük épp elég volt, hogy
világosság gyúljék agyunkban és szívünkben.
– Hát persze!
Hiszen mi úgy
róttuk az utat, a pergament bámulva, a másikra sem nézve, mint kapzsi
kincsvadászok – holott a randevúk utcája nem kalandorok, hanem a szerelmesek
mennyországa…
Talpra
szöktünk hát, és a lenyugvó nappal versenyezve, újult erővel, egymást figyelve
vágtunk neki utunknak. Kézen fogva szaladtunk fel a lépcsősoron, közben majd’
elolvadtam, olyan bájosan harangozott a szoknya tündérem lábán – a Logodi
utcában a három perdület után a fa törzséhez szorítottam és fülcimpán csókoltam
kedvesemet, aki kacagva tiltakozott, „ne, annyira csikiz!” – aztán apró
ajak-harapdálások a szobor háta mögött, elfojtott nyögések, fülbe suttogott,
édes-buta becéző szavak minden sarkon – „szívem elrablója, könyvek királynője,
kincseid a tincseid, hadd fojtom beléjük magamat!” – lihegve értünk a két ferde
kémény utcájába, és már mi magunk sem tudtuk, mitől zihál mellkasunk, a
sietségtől vagy a szenvedélytől – és akkor, kipirultan, kacagva, egymás izzadt
kezét szorongatva megláttuk, hogy ott, ahol a lenyugvó nap utolsó sugara még
beragyog egy zegzugos utcarészletet, egy órásüzlet és egy lakóház között rés
nyílik a kövek rideg falán.
Szerelmesek
földje, boldogság országa, ahol megáll az idő, és minden óra tizenhat ötvenötöt
mutat mindenkor, hogy a találkák sose érhessenek véget – ahol rózsaszín köd
telepszik a kapualjakra, hogy elfedje a kíváncsi tekintetek elől az egymásba
felejtkező szerelmespárokat – ahol mindig virágzik a cserepekbe ültetett
leander és liliom, hogy az elbűvölt férfiaknak legyen mit az elbűvölő nők
hajába tűzniük – ahol a macskaköveken sosem bicsaklik meg a balerinatopános
láb, autó nem dübörög, hogy széttörje a meghitt csendet, és langyos nyári zápor
is csak akkor támad, ha rózsabokor alá, édes kettesbe kergetheti a párokat…
Valahányszor nehéz idők köszöntenek ránk, és úgy érezzük, a hétköznapok
betonszürke tömege kis híján összenyom, Könyvtártündérrel újból megfogjuk
egymás kezét, és gondjainkat magunk mögött hagyva felkeressük a randevúk
utcáját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése