Jurman Henrietta Aby interjú

– Mit tudhatunk rólad?

– Oké, várj egy percet, előbb elnyúlok a kanapédon. Nemrég léptem át a harmadik X-et. Gyerekkorom óta rajongok az irodalomért, habár végzettségem szerint közgazdász, illetve mérlegképes könyvelő vagyok. Most fejeztem be egy kisgyermekgondozó és –nevelő tanfolyamot. Régi vágyam, hogy gyerekekkel foglalkozhassak, korábban viszont másfelé sodortak a hullámok. Örök álmodozó, realista romantikus vagyok, akiben egy Jekyll és egy Hide is elveszett.

– Kezdjük a kezdeteknél. Mi jut eszedbe az első írásaidról, milyen hosszú volt az út az első megjelenésig?

– Az első írásaimról? Őszintén? Úristen! Nem, egyébként eleinte fanfictionöket írtam, az egy másik korszak volt, amit még nem zártam le végérvényesen, hiszen nagyban meghatározta az akkori életemet.

Az első novellám, A remény csillagai az Aposztróf Kiadó Dimenziók – 57 mai magyar novella című kötetében jelent meg 2010 végén, egy évvel azután hogy komolyabban kezdtem írni. Alapvetően nem gondoltam, hogy ilyen hamar jön majd az első megjelenés.

– Kik a kedvenc alkotóid, mennyire hatottak rád az írói stílusod kialakulásában?

– Ahogy a zenében, úgy az irodalomban is mindenevő vagyok. Nagyon szeretem a fantasyt, ahogy a krimit, avagy a romantikus regényeket. Sőt a legjobban ezek vegyítése fog meg. Kedvenceim Vavyan Fable, Stephen King, de ott van egy régi rajongás: Margit Sandemo Jéghegyek népe sorozata.

Azt hiszem, még mindig a szárnyaimat próbálgatom, szeretek különböző stílusokban alkotni, újakat kipróbálni.

– Melyik megjelenésedre vagy a legbüszkébb?

– Mindegyikre másért vagyok büszke. Az elsőre azért, mert az az első, az utolsóra azért, mert újra sikerült olyat írnom, amit megjelenésre érdemesnek találtak. Különösen büszke vagyok az első mesémre, a Vihar-erdőre, illetve az első felnőtt fejjel írt versre, a Még rejtve van címűre, hogy megjelenhetett.

– Mitől érzed magad boldognak?

– Egy jó kávétól.

– Ha jók a belső információim, akkor nemsokára megjelenik egy írásod egy novelláskötetben, negyvenkilenc másik novella mellett. Mesélnél erről?

– Hú, ez nagy megtiszteltetés. Jó érzés, hogy azokkal a nevekkel egy lapon, vagyis egy kötetben említenek. Nagyon örültem a felkérésnek, főleg, hogy egy olyan novellám jelenhet meg, amit régóta szeretnék nyomtatásban látni.

– Két évvel ezelőtt mit gondoltál, hol tartasz két év múlva az íróskodásban, bejöttek a számításaid?

– Két éve már jócskán nem írtam olyan rendszerességgel, mint eleinte. A lelkesedésem az utóbbi időben nem volt a régi. Ebben közrejátszottak magánéleti problémák, illetve értek az írással kapcsolatos csalódások. Úgy gondolom, hogy mindent el kell felejtenem, amit a kezdetekkor az írásról, vagy arról hittem, hogy miért csinálom. Azt hiszem, megtanultam a leckét, hogy tényleg így van-e, meglátjuk.

Aby: Chun jie

A napsugarak erőtlenül nyújtózkodtak, hiába próbáltak áthatolni a szürke, barátságtalan felhőrétegen. A nap ritkán, csak néhány pillanatra bukkant elő; tusája közben a borús égbolt alatt javában folyt a tavaszünnep. Még a legkisebb mellékutcák is üdvrivalgástól voltak hangosak, a főtérre hatalmas, elszánt tekintetű papírsárkány repült. A vörös-arany bábot vagy két tucat, hasonló színekbe öltözött férfi tartotta.

– Elkezdődött – állapította meg Xue, végignézve a morajló tömegen: a nevetve tapsoló, ugráló gyerekeken, a fáradt, mégis örömtől sugárzó arcú asszonyokon, a változást remélő, erőtől duzzadó férfiakon és a hagyománytisztelő öregeken.

– Na és? – morogta Jun álmából felriadva. Fejét a mellső lábain pihentette, úgy figyelte az ünneplőket. – Ó, majdnem lemaradtam róla.

A tömeg ütemes tapssal köszöntötte a sárkányjelmezbe bújt párost, akik bravúros ügyességgel adták elő az ilyenkor szokásos ünnepi táncot. Xue és Jun együtt figyelték őket.

– Nem kellene ennyire félvállról venned a dolgot – dorgálta meg Xue. – Tavaly is késve foglaltad el a helyedet.

– Most pedig késve adom át – nyújtózkodott.

– Nem hiszem – sziszegte fenyegetően Xue, és Jun oldalához siklott. – Ez már az én évem.

– Mire ez a nagy izgalom, kedves barátom? – kérdezte őszinte kíváncsisággal, miközben megmozgatta elgémberedett tagjait. Felemelte óriási fejét, és aranyszín tekintetét belefúrta a másikéba. Xue nem felelt, csak apró, fekete szemeit meresztgette.

– A vigasság úgyis éjszakába nyúlik, semmi okod a sietségre. – Xuét láthatóan bosszantották Jun szavai, de többre tartotta a bölcs hallgatást, mint a nyílt összetűzést. – Egyébként is évről évre izgalmasabb, mindig fel lehet fedezni valami újdonságot. És jobb szeretem páholyból nézni.

– Akkor keress magadnak másik páholyt! – sziszegte elutasítóan.

Jun szélesen elmosolyodott, és Xuéhez fordult. – Tudom, hogy nem vagyok a szíved csücske, de egy hosszú, magányos év vár rád.

– Csak kibírom valahogy.

– Ne kéresd már magad! Nézzük meg együtt a végét! Utána, ígérem, magadra hagylak.

Xue habozott. Valójában tudta, hogy Jun miért akar időt nyerni. Amint átadja a helyét, tizenegy év sötétség vár rá. Élénken élt még Xue emlékezetében a fekete, mindent elborító mélység és végtelenség, hiszen nemrég léphetett csak ki belőle. Beleegyezően közelebb simult Jun oldalához.

– Rendben.

Sokáig egyikük sem szólalt meg, némán figyelték az eseményeket. Egyre újabb papírmasé figurák tűntek fel. A közeli, vörös lampionokkal díszített parkban a gyerekek sokszínű kígyókat és sárkányokat lengettek a fejük felett. Hamarosan a gólyaláb-táncosok is feltűntek, és az ünnepi hangulat a tetőfokára hágott.

Hirtelen hangos sercegés hasított a levegőbe. A sárkánnyal szemben tömény, illatos füsttel körülölelve, megjelent a hosszú, fekete-smaragd színű kígyó. A két papírjószág farkasszemet nézett egymással, fejükre és testükre sűrű, színes konfetti-eső hullott. Az óriási hüllőt ugyanannyi férfi tartotta a levegőben, mint a sárkányt, fekete-smaragd kosztümjükben határozott léptekkel meneteltek előre.

–Mindig ugyanaz a vége – susogta Xue Jun füléhez hajolva. – A sárkány végül visszavonulót fúj.

A másik játékos rosszallással hümmögött. Ráérősen felemelkedett, a felhőágy megremegett robusztus teste alatt. Xue egy pillanatig azt hitte, megunta a bámészkodást.

– Meg kell hagyni, nem ez volt a legjobb évem – mosolyodott el Jun fanyarul.

– Ne aggódj! Igyekszem helyrehozni a tévedéseidet – jegyezte meg Xue csípősen.

Jun szeme most élesen villant, de próbált nyugodtan beszélni. – Miféle tévedéseimet? Nem szokásom hibázni!

Xue mélyen felsóhajtott. – Úgy véled, eleve így rendeltetett? Semmit sem tehettél ellene?

Jun néhány pillanatig hallgatott, alaposan át akarta gondolni a választ.

– Azt hiszem, másról van szó. Az embereknek mindig is kellett a rossz, hogy értékelni tudják a jót. Ha úgy tetszik, előkészítettem számodra a terepet. Nem volt valami hálás feladat – nevetett fel enyhe gúnnyal.

– Illene megköszönnöm – mosolygott Xue. – Remélem, élnek majd az általam kínált lehetőségekkel.

Együtt figyelték a kígyó mellett haladó néptáncosokat.

– Jól tudod, hogy e felett nincs befolyásunk – szólt Jun elrévedve. – Rajtunk kívül más erők is munkálkodnak. Nálunk nagyobb, hatalmasabb erők. – Tekintetét az ünneplő tömegre függesztette. Hasonmásaik még mindig egymásra meredtek odalent. A végjáték közeledett.

– Csak előhírnökei vagyunk a változásnak. – Szó nélkül, méltóságteljesen odébb sétált, hogy átadja helyét Xuénak. Ugyanebben a pillanatban a földi példány is meghátrált. A papírkígyó magasabbra emelkedett, egész testét lengette, mozgatta a szél; szinte életre kelt.

Xue Jun helyére siklott. Fekete-smaragd színű fény töltötte be az eget – fellőtték az első tűzijátékokat. Xue bőre misztikusan csillogott, szemeiben mély bölcsesség ragyogott.

– Beköszöntött a kígyó éve – mondta Jun hivatalos hanglejtéssel. – Sok sikert, barátom! – fordult vissza a válla felett, majd döngő léptekkel távozott.

Xue hagyta, hogy az ütemes, egyre halkuló robaj elzsongítsa az agyát. Papírmása diadalmaskodott a földön, ő pedig elfoglalta helyét az égen.