Megjelent a Lector Magazin 4. száma

Kedves Olvasó! Sorrendben a negyedik Lector Magazint tartod a kezedben. A jelenlegi számban a novellákra kívántuk helyezni a hangsúlyt – nyolc izgalmas történet, elbeszélés olvasható hat különböző szerző tollából. Főként ismét a fantasztikum birodalmában barangoltak íróink, ám ezúttal a poszt apokalipszis a vezérfonal, ami összeköti a történeteket. Természetesen mindezek mellett a régóta megszokott hírek, olvasónaplók, filmkritikák, interjúk, versek, illusztrációk és egyéb, kultúrával kapcsolatos cikkek is megtalálhatóak.

Akik egy ideje várják már a magazint, azok minden bizonnyal tudják, hogy a korábbi számoknál megszokott periodika helyett – némi csúszással –, ezúttal nem három hónap telt el a legutolsó megjelenés óta. Több olyan bürokratikus kötelességnek kellett eleget tennünk, amik sajnos teljes mértékben akadályozzák a konstruktív munkát. Sajnos ezek a kötelességek évről-évre egyre nehezítik a művészek tevékenységét. A törvényhozók elfelejtik, vagy nem akarnak róla tudomást venni, hogy a művészek nem aktatologatók. Támogatás helyett egyre újabb és újabb akadályokat gördítenek elénk. De nem adtuk fel, küzdöttünk pályázatokért, küzdöttünk a közhasznúságunkért, és közben mégis valahogy összeállt ez az anyag, hála a kitartó szerkesztőknek, íróknak, korrektoroknak és természetesen azoknak az embereknek, akik közreműködtek abban, hogy az egyesület adminisztratív ügyei is rendben legyenek. Reméljük, mindenkit kárpótol majd a tartalom, valamint a megnövelt terjedelem. Több mint hetven oldalra duzzadt a SpiritArt Egyesület folyóirata. Reméljük, tartalmas szórakozást biztosít majd, és annyi örömöt szerez, mint nekünk, akik megírtuk, szerkesztettük és csiszolgattuk. 

Kellemes olvasást!

http://spiritart.hu/#index1.php?modul=cikk&mod1=mutat&id=1679&kezdes=0&szuloID=278

Tartalom

Hertelendy Anna: SpiritArt hírek
Láng Zsuzsanna: Chuck Palahniuk – Kísértettek (Olvasónapló)
Vass Sándor: Farkasének (Vers)
Mészáros András: Tolvaj Jamie (Novella)
Bukros Zsolt: A Világvége (Rozi a moziban)
Rozványi Dávid: Interferencia (Kávémesék)
Czinkóczi Krisztina: De viszont (Gondolatok)
Novák Gábor: A világbéke gerillái (Novella)
Vass Sándor: Ébredj (Vers)
Bukros Zsolt: Armageddon teória (Recenzió)
Novák Gábor: Beteg srác bebop (Novella)
Botta András: Beszélgetés Fazekas Attilával
Varga Tamás József (Craz): Jegenye Brúnó (Novella)
Tukszár György: Gaura Ágnes – Vámpírok múzsája (Olvasónapló)
Vass Sándor: A portya (Elbeszélés)
Varga Tamás József: Vain Parrots: Szemenszedett Szerelem
I. M. Brod: Aranyösvényen (Elbeszélés)
Mészáros András: Célkeresztben: Szélesi Sándor
Vass Sándor: Tükör és tükörkép (Novella)
Vass Sándor: Szabadok, foglyok... (Vers)

I. M. Brod: Automatikus visszavonulási technológia (Hogdney Smith történetek)

A NASA sajtótájékoztatója viszonylag csekély érdeklődés mellett kezdődött el. A sajtó képviselői már húsz perce felfalták a tormacsillagokkal díszített, űrsiklókat formázó sonkásszendvicseket, a majonézes salátát előbb nejlonzacskóba, majd azzal együtt az aktatáskáikba tették. Amikor Hogdney Smith, a Hivatal sajtóreferense a pódiumra lépett már csak néhány unatkozó riporter lézengett a helyiségben. Észre sem vették.

Hogdney Smith ötvenhét éves volt, alacsony és kopaszodó. Arca ráncos és szürke, gyűrött öltönye hajtókáján korpaszemek fehérlettek. Tekintetéből tompa, lemondó fájdalom sugárzott, egy évtizednyi aranyér okozta szenvedés bizonyítékául. Külsejét tekintve Hogdney Smith nem ütötte meg a sajtóreferensektől elvárható színvonalat, mégis egyike volt a NASA adminisztráció nélkülözhetetlen embereinek.

Bocsánatkérő ember volt, bár a névtábláján a Válságreferens kiírás szerepelt. Harminc éve szolgálta az űrhajózási hivatalt, kért már bocsánatot családoktól, az amerikai néptől, a kormánytól és a világtól. Szomorú arca, meggörnyedt válla, csendes hebegése pótolhatatlanná tette, senki nem tudott úgy elnézést kérni, mint ő.

– A Challenger legénységének hozzátartozói magukba roskadva ültek a teremben – emlékezett vissza a legszebb pillanataira Smith. Pszichológusok és orvosok hada tolongott körülöttük, hasztalanul. A bennük dúló fájdalom csak akkor enyhült meg, amikor ő lépett oda hozzájuk. Aztán a Columbia… Igen, a Columbia, talán az utolsó igazán hozzá méltó feladat... Micsoda idők, micsoda idők voltak!

Hogdney Smith körülnézett a teremben. Tom Pretty, a Post riportere néhány szikkadt pogácsát dobált a levegőbe, Gooffy Adams pedig az egyik kiállított rakéta modell oldalát firkálta össze. Adams öreg róka volt a szakmában, a Sunday Morningstar tudományos rovatvezetőjeként ott volt szinte az összes jelentősebb NASA katasztrófa bejelentésekor.

Hogdney Smith lelkében valami megpattant. Adams egy ufófejet rajzolt a rakéta törzsére. A válságreferens fejében összezavarodtak a gondolatok. Azzal kezdte volna a bocsánatkérését, hogy ismerteti a DART rendszer összetettségét és bonyolultságát. Az eszköz arra lett kifejlesztve, hogy az űrjárművek emberi beavatkozás nélkül kapcsolódhassanak össze. Potom száztízmillió dollárba került, Smith karrierjében kifejezetten olcsónak számított. Valami megváltozott az utóbbi időben. Egyre többször és többször kellett kudarcot bejelentenie, és elnézést kérnie az adófizetőktől. Valami megváltozott, de Hogdney Smith nem tudta hogy micsoda. Ahogy ott állt az emelvényen, hirtelen eszébe jutott hogy a DART száz méterre a célnak kijelölt műholdtól, hirtelen hibát jelentett. – Kifogyott az üzemanyag! A rendszer automatikus dokkolás helyett automatikus visszavonulást hajtott végre, majd olyan pályára állt, ami tíz év alatt a légkörbe vezeti, és megsemmisíti – villant át Hogdney Smith agyán, és ettől sírhatnékja támadt. – Miért én? – kérdezte magától. – Miért nekem kell ezt bejelentenem? Már csak ennyit érek? – Választ nem kapott, és tudta, hogy beszélnie kellene, de a riporterek ügyet sem vetettek rá.

Drake O’Conors torpedósat játszott egy bulvársajtóssal, a fotósok pedig egymás teleobjektívjeit próbálták elállítani. Szemmel láthatólag senkit nem érdekelt az ő bocsánatkérése. Hogdney Smith ekkor megvilágosodott és rádöbbent az igazságra.

Ezek megszokták!

Nem csoda, hogy a NASA milliódolláros tévedései már alig érdekelnek valakit. Minden hétre, hónapra esik egy–kettő.

Nem csoda, hogy a politikai döntéshozók ott nyirbálják meg a hivatal költségvetését, ahol csak tudják. A hidegháborúnak vége, az űr már nem kifizetődő: – Ha már fellövünk valamit, az ne jöjjön vissza, hanem csapódjon be az ellenség országába!

Nem csoda, hogy világ már unottan legyint az egészre. Az emberek csalódtak a tudományban. Évtizedek óta hitegettük őket, hogy van értelme dollár milliárdokat költeni az adójukból, közben pedig nem jutottunk előrébb. Ötven év alatt annyi derült ki, hogy marslakók nem léteznek, bár még ezt sem tudjuk határozottan kijelenteni – gondolta Smith, és rájött, hogy felesleges elnézést kérnie. Megfordult, és csendesen kisétált a teremből.

Ez nem csoda, csak tudomány.

I. M. Brod: Aranyösvényen

Minden külszíni munka leállt az egész napos felhőszakadás miatt. Ez nem szokatlan  jelenség az Ördög Bányáinak környékén, a szemcsés, kásaszerű eső rendszeresen visszahozza azt a szennyet, ami a felhevült meddőhányókból naponta felszáll. Égő arcomat az ablakra tapasztottam, de a forróság egy pillanatra sem enyhült. Egyedül voltam a barakkban, azon az estén nem is vágytam társaságra. A többiek a bádogkocsmákban mulattak, de én csak enni akartam, és inni, hogy az álom nehezen és nyúlósan, de végre körülvegyen.  

Az összetákolt asztalnál magamba erőltettem a vacsorát. Kikanalaztam a konzervhúst, és kenyérrel kimártogattam a langyos, folyékony zsírt. A liter bor egy pillanatra sem enyhítette a szomjamat, a hőségtől száraznak éreztem a torkomat. Hanyatt dőltem a priccsen és kezemet összefogtam a fejem alatt. Az örökgyertya fényétől nyugodtan alhattam volna, de az álom csak nem akart jönni. Egy történet járt a fejemben, sarkával meg-megkoccantva a koponyafalat. Kalomár mesélte, még az első itt töltött estéim egyikén.  

Ültünk a lepusztult falú kocsmában, és tenyerünkkel támasztottuk az állunkat. Kalomár sört ivott, zavaros, nehéz sört, én savanyú fröccsöt, korsóból. Az öreg guberás azokról az évekről beszélt, amikor a telep romokban hevert, és félvad kincskeresők túrták fel a kohók szemétdombjait, aranyért – vastartalmú salakért és acélszerelvényekért. A telep akkor kapta az Ördög Bányái nevet. 

– Úgy tartottuk, a lelkekért ide jön legelébb az ördög, és viszi őket, viszi magával a pokolra. A többiek csak később következnek – mondta az öreg Kalomár, és ivott egy hosszú kortyot.  A habot nehézkesen, kézháttal törölte le a szájáról. 

– A dunaújvárosi ipartelep a hatvanas évek végéig külön világnak számított. Az uniós  pénzekből Európa egyik vezető acélművének nőtte ki magát. Tíz évvel a kontinentális háború előtt már felfalta a várost, megette Dunavecsét, Rácalmást, Baracsot, Mezőfalvát és Perkátát, magába olvasztotta Kulost, Tast és Szalkszentmártont is.  Óriási területén acéltornyok, és félkész üzemek között csaknem kétszázezer ember dolgozott, váltott műszakokban. Új vasútvonalak, kikötők épültek, hogy fogadni tudják  Európa nyersanyagait  A legtöbben feladták otthonaikat,  a gyorsan felhúzott barakkokba és emeletes házakba költöztek, családostul.  

Minden ami növekszik, az egyszer elpusztul. Hetvenegyben kitört a háború, és az Unió darabjaira hullott. Előbb a franciák és az angolok ugrottak egymásnak, majd szépen sorban, ahogy a történelem nagy sakkpartijában megszokott, minden paraszt lépet egyet, volt, aki kettőt is. Bástyák omlottak le, királyok hullottak a porba. 

 Németország bevonult Hollandiába, elfoglalta Svájcot, és megszállta fél Olaszországot. Az oroszok az észteket, finneket, ukránokat, beloruszokat csatolták magukhoz, a csehek és a szlovákok pedig váltakozó szerencsével foglalták el, majd vissza területeiket egymástól.  

Mi sem jártunk jobban, fiatal suhancként átéltem Budapest bombázását. Égett a Duna is, hullámzó, fortyogó lávafolyammá vált néhány pillanat alatt. Ütközőzóna voltunk, hát mindenki szórt bennünket. A robbanások végül már meg sem rezzentettek, csak azt néztem, ahova tíznél több bomba hullik egy nap, ott húzom meg magam estére, mert ugyanoda csak nem üt többször a ménkő.  

Dunaújváros sem járt különbül, az összes nagyhatalom stratégiai terveinek elsődleges célpontjaként szerepelhetett, mert az első hadüzenet után fél perccel megjelentek felette a repülők. Egyik ellenfél se akarta, hogy a másik kezére kerüljön, mert a hatalmas gyárváros évekig elláthatott volna több hadsereget is acéllal.  

- - - - -

A teljes írás itt érhető el: https://docs.wixstatic.com/ugd/1aebed_d16fd4039cbb4d09b0ce4f26f38c2b71.pdf

I. M. Brod interjú

– Mondj magadról pár szót!

– Kocsis Tamás vagyok, 36 éves és alkoholista. Vagy ilyesmi.

– Kezdő lépésed a szakadék felé, avagy mikor írtad első novelládat?

– Pfff, talán hetedikes lehettem, indítottunk egy szamizdat kiadványt, kockás spirálfüzetekben jelent meg Telehere néven. Akkor már Moldova-rajongó voltam, ha jól emlékszem egy Magyar Atom stílusú valamit követtem el benne. Innen egyenes út vezetett a Martfűi Cipőgyár szalagkörére…

– A Tüske a köröm alatt az egyik kedvenc Mysterious Universe regényem. Jelenleg mennyire állsz mesze egy esetleges folytatástól?

– Beláthatatlanul messze. Visszavonultam, még mielőtt igazán elindultam volna. Egyesek azt mondják, a csúcson kell abbahagyni, de szerintem az semmi, nudli. Az igazán menő, ha az ember félúton abbahagyja, mert rájön, hogy semmi értelme a csúcsra felmászni. Ha már félúton tudja, mi van a csúcson – néhány toldozott-foltozott, széltépte zászló, és nincs kedve odaszúrni a sajátját. Ráadásul a csúcson túl csak egy másik hegy van…A magyar irodalom – pláne a magyar scifi – csúcsait csak a teljesen hülye vagy a végtelenségig naiv fanatikusok ostromolják – és rájöttem, legfeljebb félhülye vagyok és a fanatizmusomnak inkább más céltáblát kerestem.

– Amikor először találkoztam veled az egyik Átjáró rendezvényen, még olyan terveid voltak, hogy írsz néhány magánnyomozós regény, melyek napjainkban játszódnának. Ez az ötlet füstbe ment?

– Majd ha megengedhetem magamnak, hogy teljesen hülye legyek, talán visszatérek és megnézem a csúcson megfagyottak tetemeit J

– Az írói álnevedben szereplő I. M. rövidítés jelentését talán páran még nem ismerik. Felhomályosítanál önmagad elnevezéséről?

– Ennek ma már nincs jelentősége, elég annyi, hogy anno Fonyódi Tibor mesterem és örök példaképem kijelentette, hogy nem lehet Sci-Fit megjelentetni magyar név alatt (egy Kovács Bálint ne írjon SF-et, ugyanúgy igaz, hogy a Markovics Botond névvel viszonylag nehéz hiteles és jó SF műveket elhitetni az olvasókkal), hanem angolszász nevet kell választani. Mondjuk, az adott művek attól sem lesznek jobbak, hogy Brandon Hackett írta őket, viszont ezt legalább az olvasó is megtudja, mert legalább leemeli a könyveket a bolt polcairól.

– Tehát?

– Kellett valami név, én meg szeretem az orosz irodalmat, főleg a romantikus kommunista irodalmat, így juszt se angolszász, hanem inkább szlávosabb nevet választottam. 

– Mit jelent az I.M.?

– Ilyen Marhát.

– Mennyi energia megírni egy-egy novellát, egy-egy regényt?

– Túl sok, túl kevés haszonnal. Aki magának ír, az rendben van. Hobbinak jó. Ha meg akarja váltani vele a világot, akkor soha nem lesz igazi és pláne professzionális író. A profi író nem világmegváltásból ír, nem azért, hogy a gondolatai friss és tiszta szellőként, sőt, egyenesen szélrohamként szaggassák fel a szürke szmogot a fejekben. Az ilyen idealisták (teljesen hülyék és fanatikusok) lehet, hogy a haláluk után ötven évvel tananyagok lesznek, amit senki nem tanul meg vagy olvas el, de profi írók biztosan nem lesznek. A profi író pontosan ugyanolyan, mint a profi bérgyilkos. Nem élvezetből öl, hanem pénzért. Pontosan, precízen, átgondoltan, hideg fejjel, határidőre teljesítve a megbízást. Mellesleg persze a tettével meg is válthatja a világot, de az különösebben nem érdekli. Jó érzés persze, számolgatom a pénzt és arra gondolok, hogy a tengeri jachtomon mennyire kellemesen fogom az időmet eltölteni hat playmate modell társaságában, emellett nemigen számít a világmegváltás.

Az is igaz, hogy a magyar írók esetében a jachtot a sárga csekkek, vállalkozói adók, járulékok, hitelek befizetése jelenti. A playmatekből meg az asszony meg a purdék lesznek, de hát ez a magyar valóság. A profi író azért ír, mert pénzt akar keresni a munkájával. Ha nem tud megélni ebből a munkából (mert az írás kőkemény munka, ha jól csinálják), akkor keres valami hasznosabb és kifizetődőbb elfoglaltságot.   

– Szóval az írásból ma nem lehet megélni?

- Ha nem vagy celebkurva, leszokott/rászokott drogos színész, valósághős vagy Fejős Éva, akkor nem. SF-ből pláne nem. Az írás rosszul fizet itthon, vérlázítóan keveset, ráadásul a kiadók nem fizetnek ki – mert őket a terjesztők és bolthálózatok nem fizetik ki, szóval aki épeszű volt az mind elment forgatókönyveket írni – azt se nagyon fizetik ki, de legalább kevesebb melóval jár. 

– Min dolgozol most, mi lesz a következő írásod, mert ugye lesz előbb-utóbb?

– Alighanem a legközelebbi írásom a „802.11ac nagysebességű Wi-Fi felhasználása vállalati környezetben” vagy az „Ethernet bridging over Internet ” címmel fog napvilágot látni.  Most a munkám és a magánéletem a legfontosabb, ha egyszer visszavonulok, talán újra lesz időm a hobbira. Vagy akkor már megengedhetem magamnak, hogy olyan bérgyilkos legyek, aki eltűri, hogy ne fizessék ki a munkáját – és nem indul el azonnal megölni a megbízót. 

2012. augusztus

I. M. Brod: Űrmacska (Hogdney Smith törtnénetek)

Hogdney Smith délelőttje egészen kellemesen telt a hatalmas, légkondicionált irodában, és egészen addig eszébe sem jutott az életét megkeserítő gyomorbaj, amíg a férfi, karján egy sárgás szőrű macskával, be nem lépett az ajtón.

– Jó napot – köszönt rá az ismeretlen. A macska hallgatott és opál szemével Smith szürke arcát bámulta.

– Maga kicsoda? – Hogdney Smith a macskát nézve kérdezte, de a férfi így is elértette.

– Dr Christian Koch vagyok, a macskabenzin feltalálója – mondta, és meg sem várva, hogy a NASA képviselője hellyel kínálja, elhelyezkedett az egyik karosszékben.

– Az ott egy macska? – kérdezte Smith lassan, mert egy pillanatra azt hitte, megint egy olyan csúfolódóval van dolga, aki különféle állatokat küldözget a NASA részére, pótolandó a katasztrófákban elhunyt űrhajósokat. – Az űrutazás hajnalán a majom és a kutya is sikeresebbnek bizonyult, fogadják hát őket nagy szeretettel!

Dr Christian Koch bólintott, és szórakozottan vakargatni kezdte a macska fültövét.

Hogdney Smith zavartan krákogott néhányat.

– Esetleg innának valamit?

– Köszönöm, nem kérünk semmit. Nemrég ittunk tejet.

– Értem – felelte Smith, majd nagy nehezen kinyögte: – Tulajdonképpen, mit keresnek itt? Nem akarok tolakodó lenni, kérem, bocsásson meg, ha tudatlannak bizonyulok, de mi az a macskabenzin?

A doktor óvatosan letette a földre a macskát, aki azonnal összegömbölyödött, és dorombolni kezdett.

– Kérem, én Kleinhartmannsdorfból jöttem a NASA Fejlesztési és Fogyasztási Racionalizálási intézetéhez. Úgy tudom, hogy önök foglalkoznak az üzemanyag előállítás költséghatékonnyá tételével.

Smith bólintott.

– Így van. A mi feladatunk, hogy… – itt megállt egy pillanatra, majd mintha kizökkent volna a tű a barázdából, kibökte:

– Hol van az a Kleinhartmannsdorf?

– Németországban. Egy ottani tehénistállóban építettem meg a macskabenzin előállító apparátomat – mondta Koch.

Smith megtörölte verejtékező homlokát. Orrába kúszott saját szájszaga, ami a gyomorbajtól keserű és szúrós volt. A fiókjából néhány tablettát vett elő, a nyelvére helyezte és leöblítette egy pohár vízzel.

– Folytassa, kérem.

– Macskákból és elhullott állatok teteméből állítok elő benzint. Háromszáz fokon elégetem a tetemeket, kiszűröm a keletkező szénhidrogéneket és egy katalizátor segítségével dízellé alakítom. Az autóm is ezzel a keverékkel megy, és százhetvenezer kilométer után nyugodtan mondhatom, az üzemanyag minősége megfelel a legmagasabb előírásoknak is.

Smith érdeklődve dőlt előre forgószékében.

– Azt mondja, hogy macskabenzin? Mármint macskából benzint?

– Azt. Esetleg érdekelné a technológia önöket?

Hogdney Smith megborzongott. Valami nagyot, valami különlegeset érzett. Fiókjából papírt és ceruzát vett elő.

– Számoljunk – mondta. – Vegyünk alapul egy átlagos macskát. Legyen mondjuk kandúr, a hímek masszívabb izomszerkezettel és tömöttebb bundával rendelkeznek. Mennyi egy kifejlett kandúr tömege?

Koch felemelte a lábánál szundikáló macskát.

– Ő Jim, és négy kiló harminc deka.

– Étkezés előtt vagy után? – kérdezte Smith, és gyorsan vonalakat kezdett húzni a papíron. Másodpercek alatt összeállt egy táblázat, aminek egyik rubrikájába felírta, hogy „Jim”, mellé pedig a macska súlyát.

– Étkezés előtt, de ez nem fontos, a hasában elégő táplálék csak nagyon kevés szénhidrogént bocsát ki. Talán növelhető az egy macskából előállított üzemanyag mennyisége, ha a lepárlás előtt kőolajszármazékkal etetnénk őket.

Smith megrázta a fejét.

– Az nem rentábilis. A gazdaságosságot hagyja rám, kérem.

A feltaláló beleegyezően biccentett, mire Hogdney Smith folytatta a kalkulációt. Jó egy órán keresztül dolgoztak, és Smith többször is ellenőrizte a tudós számításait.

– Rendben, tehát megállapítható, hogy háromszáz fokon égetve csaknem két és fél liter üzemanyag állítható elő egyetlen kandúrból – mondta ki a NASA képviselője a végeredményt.

– Így van.

Smith hátradőlt és megtörölte verejtékező homlokát. Csalódottan nézett a feltalálóra.

– Kedves Dr Koch, beláthatja, hogy amíg egy autót húsz macskából tele lehet tankolni, addig ez egy átlagos rakétánál már nem megoldható. Talán néhány év múlva, ha már tökéletesítette a módszert…

Koch szomorúan felállt.

– Értem. Azért köszönöm, hogy fogadott. Maga legalább nem szakasztotta a nyakamba az állatvédőket.

– Igazán nincs mit, és nagyon sajnálom – mondta Hogdney Smith, és megvárta, amíg a tudós és a macska mögött becsukódik az ajtó.

Felemelte a telefont.

– Gladys? Kérem, kapcsolja nekem a NASA igazgatótanácsát!

Amikor a titkárnő beadta a vonalat, még kiszólt neki:

– Legyen szíves megtudni, hogy az államokban hány macska élhet. Legyen végre valami hasznunk azokból a dögökből…

Az illusztrációt Pozsgay Gyula készítette

A novella megjelent a Kalandok és kalandozók első kötetében, aminek harmadik, illusztrált kiadása ingyenesen letölthető a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház facebook csoportjából: https://www.facebook.com/groups/969480656518032/

I. M. Brod: ISS – Istentelenül Sok hűhó Semmiért (Hogdney Smith történetek)

Amikor Paul Moskowsky belépett a hatalmas raktárnak látszó valóban hatalmas raktárba, szinte a semmiből felbukkant előtte egy alacsony, kopaszodó emberke.

– Jó napot, a végkiárusításra jött? – A kérdező arca szürke volt és ráncos, gyűrött öltönye hajtókáján korpaszemek fehérlettek. Paul Moskowsky egy pillanatra megdermedt, annyira valószínűtlen volt a kihalt NASA raktárban elhangzó mondat. Kettőjükön kívül senki nem tartózkodott a vége-hossza nincs teremben. Amíg a szem ellátott csak a rozsdásodó rakéták törzsét rágta ropogva az amortizáció vasfoga.

– Igen – nyögte ki végül, mire a szürkearcú csak bólintott. Tekintetéből tompa, lemondó fájdalom sugárzott, egy évtizednyi aranyér okozta szenvedés bizonyítékául. – Hogdney Smith vagyok, én leszek a kalauza. Most vesz először űrhajót? – kérdezte Smith és amikor Moskowsky beismerte, hogy valóban, intett neki a kezével.

– Kövessen, kérem! Körbevezetem…

A raktár tényleg hatalmas és nagyratörő volt, csakúgy, mint a NASA terveinek többsége. Precízen, egymástól azonos távolságra vesztegeltek az űrrepülők és a rakéták, látszott, hogy valaki féltő gonddal ügyelt a parkolásra. A karcsú törzsek és vezérsíkok árnyékában bokorszerűen burjánzottak az űrszonda–programok maradványai, Moskowsky szeme még ki tudta venni a megkopott feliratok többségét.

A Mariner–sorozat bolygókutató tartalékegységei mellett Viking Mars szondák és Apolló műholdak sorakoztak, volt, amelyiknek nyolc támlába volt, de akadt ahol csak négy, teleszkópos szerkezet tartotta a lekváros fánkra emlékeztető törzset. Aztán ott volt a többi név is, mind jól csengő, erőteljes nevek: Galileo, Giotto, Voyager, Magellán, Ulysses.

– Ez micsoda? – mutatott rá Moskowsky egy csőszerű izére, aminek talpszerkezetébe majdnem megbotlott. Az izé oldalából szárnyként nőttek ki a napelem platformok, és az egyik oldalon óriási vécéülőkére emlékeztető fedél zárta le a csövet.

– A Hubble Űrteleszkóp egyik változata – válaszolta Smith monoton hangon. – Akár százszor halványabb égitestek is megfigyelhetőek vele, mint a földi óriástávcsövekkel. A tükörátmérője 2.4 méter, érdekli?

Moskowsky szótlanul figyelte a böszme csövet, majd megrázta a fejét.

– Nem, tulajdonképpen nem.

Hogdney Smith bólintott.

– A felküldött testvére sem érdekelt senkit. Azt 1990–ben lőttük fel, 2007–ben meg azt az egységet, aminek az volt a dolga, hogy a légkörbe navigálva elégesse az űrteleszkópot, mert tudományos és anyagi szempontból is gazdaságtalannak bizonyult. 2008–ban az elégetésért felelős egység elégetésére küldtünk missziót, 2009–ben pedig a Hubble–t elégető egységet elégető elégetésére.

– Igazából én egy űrsiklót vennék – vágta rá gyorsan Moskowsky, akit megzavart a szürkearcú kijelentése.

– Kiváló döntés, ott van a Discovery – mutatott rá beleegyezően Smith egy kormos hőpáncélzatú járműre.

– Majdnem teljesen hibátlan, kicsit foszladozik a burkolata, de még használható.

Paul Moskowsky megnézte magának az űrrepülőt, de nem tetszett a színe. Elbizonytalanodott. Hirtelen elhatározástól vezérelve kimondta, ami az eszébe jutott:

– Mondja, komplett űrállomást nem árulnak?

Hogdney Smith nem lepődött meg a kérdésen. A NASA képviselői az ígéretek és eredmények malomkövei közt igen ellenálló idegrendszert fejlesztettek ki magukban.

– Természetesen az is van. Az ISS megfelel? Az első nemzetközi űrállomás, potom nyolcvanmilliárdba volt, de magának megszámítjuk hatvanért.

– Hatvanmilliárdért?!

– Hatvan dollárért – helyesbített Smith gyorsan. – Nagyon sok helyet foglal, még vagy háromszáz szerkezetűnk kering odafönt, vagy porosodik a laborok mélyén. Kell a hely, ha igent mond, és leteszi a harmincszázaléknyi foglalót, máris viheti. A többit ráér hatvan napra fizetni.

Moskowsky érezte, hogy ebből még lehet valami. – Saját űrállomás… – szeme előtt lefutott egy vízió, hiszen egy négyszáz kilométeres magasságban keringő állomás akár még rentábilis is lehet.

Smith is megérezte hogy a másik ráharapott a dologra.

– Nézze, ott is van – mutatott a távolba. A raktár túlvégében kopottan és üresen tényleg ott vesztegelt az ISS.

Odasétáltak, lépteik zaja kongva pattogott a raktárterem falai között.

Moskowsky elhűlten figyelte a négyszáz tonnányi erőfitogtatást, a nemzetek büszkeségét. A NASA képviselője halkan mesélni kezdett.

– Még Reagen elnöksége idején 1984–ben kezdték el építeni a Freedom űrállomást. A terveket később átdolgozták, és átkeresztelték Alfára, tudja, a nagysikerű tévésorozat után. Úgy voltak vele, hogy a bejáratott név már fél siker, de aztán vége lett a hidegháborúnak, jöttek a békeévek, és senki nem akart csillagháborút. Ott voltak azok a konfliktusok az arab térségben, így aztán az űr kezdett kimenni a divatból. Az építésbe beszállt az Európai és az orosz Űrhivatal, összedolgozták a terveket a MIR–2 űrállomáséval, és elkezdődött a Nagy Nemzetközi Építkezés.

1998–ban felküldtek a Zaraja energiaellátó egységet, és az amerikai Unity dokkolómodult, ezt követte 2000–ben a Zvezda lakóegység és 2001–ben a Destiny kutatólabor. 2003–ban történt egy kis malőr, a Node–1 egység mellett láthatja azt a kis kupacot, annyi maradt a Columbia űrrepülőből. Sajnos a katasztrófa visszavetette az ISS építését, de ha lassabban is, a következő években egyre szaporodtak az állomáshoz kapcsolt modulok. Quest, DC–1, Enterprise, MLM, Node–2, Node–3 és a többi, és a többi…

Smith észrevette, hogy a szóáradattól a másik figyelme ellankad. Paul Moskowsky elveszítve érdeklődését az ISS iránt, egy öt méter magas, kúp alakú rakétát bámult.

Hogdney Smith hogy mentse a menthetőt megpróbálta gyorsan befejezni a nemzetközi űrállomás történetét.

– A kétezres évek közepén már csak két űrhajós tartózkodott az ISS fedélzetén, többnyire texasi tabadam pókert játszottak, mivel a kutatási feladatokhoz nem voltak elegen. A közvélemény sokallotta a költségeket, aztán… – Moskowsky ekkor közbevágott, szeme csillogott amint rámutatott a kúp alakú rakétára.

– És ez micsoda?

Smith nagyot sóhajtott, és belátta, ez az üzlet már kicsúszott a kezéből. A New York Times által gazdaságtalannak ítélt nemzetközi űrállomás még jó ideig ott fog porosodni a NASA panoptikumában, hacsak a koreai Kim Jo–Szip be nem tartja az ígéretét, és tizenöt dolláros áron meg nem veszi a kivénhedt matuzsálemet. Állítólag tarkababot akar futtatni a platformok tartóoszlopaira…

A NASA képviselője beletörődött a soros kudarcba, de megragadta a következő lehetőséget.

– Az egy remake–jármű, ezt a hatalmas lövedéket a Hold felé irányzott ágyúból lőttük ki. A Verne–1 sikere…