Craz: Jegenye Brúnó, a zombivadász

Jegenye Brúnó arra ébredt, hogy egy zombi lovagol rajta.

Félálomban nem érzékelünk mindent tisztán, ezért Brúnó a későbbi dokumentálás érdekében részletesen szemrevételezte a jelenséget. A lányzombi határozottan egésznek tűnt, ritmikus mozgása nem sugallt szétszórtságot; minden egyes testrésze a megfelelő módon, a megszokott szögben helyezkedett el.  Sőt határozottan egy dologra koncentrált – az ütemes helyzetváltoztató mozgása során.

Amikor Lelyla először említette, hogy koszpléjes, Brúnó azt hitte, olyankor összekoszolja magát játék közben. Bár ezen elméletét egy iszapbirkózós videóra építette. Később, több információ birtokában már másfajta videókat talált etémában. Az egyik netes helyen fellelte Lelyla egyik ilyen – azt a hegymászó plüssmacis – videóját is, miután más szemmel nézett a lányra. Pláne, amikor a bizonyos cselekménysort testközelben is tapasztalta.

A testközelben tapasztalás jó dolog – hunyorgott Brúnó, majd ezen elméletét gyakorolta kinyújtott kézzel is, a fennálló távolságot nullára redukálva saját tenyere és Lelyla domborodó, fel-le hintázó, igencsak kézre álló – mondhatni tenyérbe mászó – rugalmas halmai között.

A lányzombi fokozta az iramot – mintha lovaglás közben egy domboldalon lefelé vágtázna, miközben úgy tűnt, inkább felfelé tör. Brúnó tekintete megpihent a lány medencecsontján, s egyúttal egy múlt századvégi miskolci szintipop együttes Requiem című száma jutott eszébe – furcsa déjà vu.

Einstein mondta, hogy minden relatív, bár ezt nem a fizikára értette. Egyesek szerint ezt a kijelentését akkor tette, miután a felesége unszolására elolvasott egy kortárs német költők szerelmes verseit tartalmazó rövid kötetet. Az utókorra is rámaradt mondata után még morgott valamit holmi kortárs költőkről, akiket legalább néhány napra étlen-szomjan ki kéne kötni a rideg valóságba, majd szórakozottan bezárkózott a fürdőszobába, kézzelfoghatóbb dolgokon töprengeni.

De visszatérve az avasi panelház nyolcadik emeletére, Lelylával éppen kezdett elszaladni a ló. Mondhatni, közben pegazussá változott, és egyenesen becélozta az eseményhorizontot.

Brúnó lelkesen asszisztált a cél érdekében, és minden tagjában átérezte egy régi reggeli tévétorna előtt a bemondónő konferansziéjának igazságát; egy kicsi mozgás mindenkinek kell! – És az nem feltétlenül a sok kilométeres futás hajnali ötkor.

Hogy jól induljon a nap.

Nem sokkal később Brúnó már az előző este kikészített sporttáskája tartalmát ellenőrizte. Szemrevételezte a szögesdróttal betekert baseballütőt, az akciós áron beszerzett japán szamurájkardot made in china felirattal, a két tucat Korda György lemezt – ami polivinil-klorid és polivinil-acetát kopolimeréből készült, és már gyakorlatban is bizonyította, hogy megfelelő szögben és sebességgel eldobva alkalmas puhább testű zombik biztonságos, kellő távolságból történő lefejezésére –, Lelyla ezerötszáz oldalas, keménykötésű Katedrális-át (írta Harrison Fawcett) – ami szintén bizonyította működőképességét, csak kisebb hatósugárral, viszont jónéhány oldallal vastagabb az Akkon ostromá-nál, tehát nagyobbat szólt, ha fejbe csaptál vele valakit. Valamint elpakolt további négy-öt darab egyéb zombiirtó fegyvert, amik még befértek a táskába a többi könyv mellé.

A többi könyv nem fegyverként funkcionált. Vagyis csak átvitt értelemben, mert ha Brúnó átviszi őket a tanfolyamra, a bennük lévő információk fognak fegyverként funkcionálni a jövő lelkes zombiirtói számára – miután sikeresen elvégzik Jegenye Brúnó, okleveles zombivadász kéthetes tanfolyamát.

Amíg Brúnó azon töprengett, minden szükséges eszközt bepakolt-e, addig Lelyla kiigazította a szex közben elmosódott sminkjét.

Zombik tekintetében ugyebár hamar többletjelentést nyert a kihúzta a szemét kifejezés, mert nem mindegy, hogy a cselekvés segédeszköze a lányzombi szemceruzája, avagy a zombivadász kombináltfogója – a bepakolt további négy-öt darab egyéb fegyver között. Brúnó a sajátját zombináltfogónak nevezte.

Brúnó a lépcsőházba kilépve dobott a rácson át egy fél macskát a szomszéd Aranka néninek, hadd csócsálja, majd indult tanfolyamot tartani. Aranka néni rögvest nyammogni kezdett a finom falaton, az se zavarta, hogy a fél cica már állott, bundás része kicsit molyrágta volt. Aki már zombi, nem törődik az élet apró részleteivel. A rács mögött pedig senkit sem zavart, sőt a tíz éve felszerelt százkilós biztonsági berendezés már régen bizonyított; máshol mentősök, tűzoltók se tudtak rajta áthatolni. Nem úgy, mint négy házszámmal lejjebb, ahol egy élőhalott horda kitörte a bejárati ajtót, aztán… hogy is énekelte Szántó Faszi egy régebbi Szigeten? Idegenek szállták meg a lépcsőházat.

Jegenye Brúnó hirtelen mozdulattal ugrott be a liftbe, ezt a cselt nemrég leste Peter Sellers egyik Rózsaszín Párduc filmjéből. A bent hörgő zombi viszont meglepte. De Brúnót kemény fából faragták, bár a baseballütőjét még keményebből. A szűk hely ellenére rutinosan lendített, pontosan orrtövön találva az élőhalottat, aki erre elcsendesedett. Brúnó kilépett a liftből, majd megnyomta a fekete gombot, amit ő szereltetett fel a múlt héten. Mosolyogva bólogatott, jó ötlet az a csapóajtó a lift padlójában – amin át a zombi a gravitációval karöltve távozott, nekivágva létezése utolsó nyolc emeletének.

– Ha valaki kérdezné, mindig is volt egy halott zombi a liftaknában a fenyőfa mellett – kacsintott Brúnó Lelylára, aki közben kinézett a zajra a lakásajtó takarásából.

– Kettő – helyesbített a lány. – Tegnap én is leküldtem egyet.

– Ó, imádlak, Nyuszimuszi!

– Én is Tökfej, de ha lehet, ne rabold ki a McDonald’sot a Tapolcai elágazásnál nélkülem! – integetett Brúnónak az ajtóból. – Na, siess, nehogy elkéss, én hősöm!

– Visszük a zombikat! Hozzátok a halottakat! – A nyikorgó kerekű kordét két csuklyás férfi húzta a sétálóutcán, a Sötétkapu előtt. Négy megkötözött zombi mocorgott tehetetlenül rajta, szorosan egymás mellé pakolva. – Visszük a zombikat! Hozzátok a halottakat!

– Itt van még egy!

– Nem vagyok zombi!

– Mit mond?

– Azt mondja, nem zombi.

– Dehogyisnem. Az vagy.

– Nem akarok a taligára kerülni!

– Szerintem vágd fejbe!

– Szerinted nem vágtam eddig ötször? Tehát zombi.

– Na jó, egy ezres lesz a szállítási díj.

– Jól vagyok! Hű, de jól vagyok!

– Plusz ötszáz a szájpecek.

– Nemmm… hmmm!

– Ó, ez ötletes! Kérek még egy pecket! Köszönöm! Jösztök holnap is?

Brúnó ekkor ért a kordé mellé. Mosolyogva bólogatott az embertársaik érdekében munkálkodó hullaszállítók szorgalmán, majd megszaporázta kacsázó lépteit, és becélozta az egyik közeli kapualjat.

– Várjatok! – futott a csuklyás alakokhoz egy vöröshajú lány. – Most láttak a Szinvában egy víziszörnyet!

– Élő volt vagy halott? – fordult vissza Brúnó. – Esetleg élőhalott?

– Azt nem tudom, nem mentem közel hozzá, mert genyának tűnt. A szeme sárgán fénylett, a kezében meg egy kard volt.

– Lehetett egy sellő?

– Egy karddal hadonászó menyecske a vízirevüből? – töprengett a magasabb hullaszállító.

– Nono, nem minden sellő nőnemű – tudálékoskodott Brúnó. – Volt rajta tengericsillag bikinifelső gyanánt?

– Mondom, hogy nem mentem közel hozzá, inkább elfutottam. De hogy találna csillagot a tengertől ilyen távol?

– Lehet, hogy délről hozták neki.

– Ugyan már! Hogy hozhatna el egy fecske két csillagot?

– Lehet, hogy gólya hozta. Vagy gilice.

– Én egyszer a Hámori tóban láttam egy sellőt, de az nem sárgaszemű volt – elmélkedett a másik zombiszállító. – Hanem kék. Igen barátságosan viselkedett, és tengericsillag se takarta.

– Kék szeme volt? Fura.

– Viszont ő tudta változtatni a szeme színét.

– És azt hogy csinálta? – kételkedett a lány.

– Hát izé, magától változott. Különféle élethelyzetekben.

– Például, ha haragudott? – kíváncsiskodott a lány. – Nemrég körbefutottam a Hámori tavat.

– Miért? Kergetett egy szörny?

– Dehogy! Sportból.

Brúnó még hallgatta volna az információdús eszmecserét, ugyanis nagyon érdekelték a Miskolc környékén élő szörnyek, és változó színű szemű sellőről eddig még nem hallott, de sietnie kellett a tanfolyamra, így hamarosan elnyelte a kapualj – ahogy a nagyobb víziszörnyek teszik azt az óvatlan áldozataikkal.

Jegenye Brúnó nem volt mindig zombivadász, előtte a vámpírvadászok életét élte. Tulajdonképpen a vámpírvadászatot se vágta sutba, de haladni kell a korral – halivúd is dobta a vámpírokat a zombik kedvéért –, így Brúnó is jobban preferálta a zombik levadászását. Pláne, hogy könnyebben lehetett egy csoszogó élőholtat elkapni, mint egy fürge halotthalottat, mondjuk egy csillámfaszvámpírt.

Egy kisebb szobát bérelt egy műkörmös és egy kettlebell edzőterem szomszédságában. Mivel Miskolcon – bár messzi nyugatról nem úgy tűnt – dübörgött a gazdaság, a szoba is be volt táblázva, mint a belső udvarra néző ablaka – mondjuk azt éppen Brúnó törte ki, amikor szándékán kívül szemléltette, milyen kárt tud okozni a láncosbuzogány, kicsúszva kezelője markából. A zombiirtó tanfolyam előtt húsz perccel egy auramasszírozó hölgy végzett, Brúnó ideje lejártával pedig nemsokára egy regényírói tanfolyam kezdődött. Így talált rá a bérelhető szobára is.

Jegenye Brúnó ugyanis írt egyszer egy haikut, amit az egyik jólmenő íróismerőse nemrég belecsempészett az aktuális regényébe. Ez Brúnót határtalan büszkeséggel töltötte el, valamint egy csapásra tündöklő napfényben látta saját regényírói karrierjét. Gyorsan utánaolvasott a neten, hogyan is kell regényt írni… Meglepő módon azonnal kidobott neki a gép húsz regényírói tanfolyamot, mindet borsos áron. Ezen elgondolkozott, majd rájött, aki nem tudja, tanítja. Így ő is írótanfolyamokat szervezett, de a körülmények kedvező alakulása – a zombik megjelenése és elszaporodása – után átváltott zombivadász tanfolyamokra. Az mégiscsak egyszerűbb a regényírásnál.

Pont akadt egy szabad időpont az írótanfolyam előtt, mert a jósnő felmondta a napi bérleményt. Pontosabban nem várt módon betoppant a főbérlő egy jóslás kellős közepébe. Miután lepucolta cipőjéről a birkavesét, lett nagy földrengés, és kirúgta a pancser jósnőt, aki ezt nem látta előre.

Brúnó az induló tanfolyamot a fb.-on kezdte reklámozni, azaz boldognak és boldogtalannak küldözgette a nem mindennapi lehetőség hírét. Amikor posztolta az Akik még nem csinálták kecskével nagyon titkos csoport tagjainak is, Zita – egy lelkes tag – révén meglett a kellő jelentkező. Nemrég gondolkodott rajta, hogy kilépjen-e a csoportból, de végül nem mert. Mert ugyan igaz, hogy Lelyla egyszer lány szatírnak öltözött, de tulajdonképpen, a szatír is ember, azaz csak félig kecske.

Brúnót eleinte meglepte, hogy Lelyla milyen kreatív ötleteket talált ki, de idővel megszokta, sőt büszke volt rá. A legutóbbi koszpléjes fotózásra a lány gyárihibás steampunk szexrobotnak öltözött – akit a szenvedély és a gőz hajt. Emlékezetes látványt nyújtott, amikor különböző testnyílásain dőlt a füst – ezt az effektet egy egyszerű e-cigi és egy kis furfang segítségével oldotta meg –, valamint kis fogaskerekek potyogtak ki belőle (és ezt csak két kibelezett kakukkos óra bánta).

Mondjuk Lelyla a Gyűrűk Ura helyett már a Trónok harcán szocializálódott, így hangsúlyosabban jelent meg mindennapjaiban a szex. Brúnó büszke volt rá, hogy ezt a tendenciát ő is sokszor, azaz gyorsan magáévá tette. Sőt Lelyla még Brúnó zenei ízlésére is hatással bírt, pláne, ha a dalszövegek cinkos aktualitást is kaptak. Például a vámpírvadász mostanában sokat motyogta magában, hogy Bírom a módszered, én vagyok a gyógyszered!

– Hozzánk minden fáziskéséssel ér el, de már az új halivúdi trendből jól tudjuk, a vámpíros filmeket felváltották a zombisok. – Jegenye Brúnó a hatás kedvéért felemelte mutatóujját. A tanfolyamon részt vevő nyolc tanoncból hét követte tekintetével a mozdulatot, csak Zita rajzolgatott valami madárfélét a jegyzetfüzetébe. – És nem az számít, hogy mindez hogyan is indult, a cél a túlélés. Amúgy sem ismert, hogy itt Miskolcon ki lehetett a nulladik beteg. Habár egyesek szerint az első átváltozást a kritikán aluli menzakoszt okozta, mivel az óvodások nem tudták megemészteni, hogy minden csütörtökön spenótot kapnak nokedlivel, és bizonyított tény, hogy N. Vivike folyamatosan rágta a szülei fülét egy vadi új fröccsöntött csillámpóniért. Viszont az óvónénik gyorsan megtanulták, a kisujjad se nyújtsd nekik!

– Akkor nem a jetik miatt történt? – kérdezett közbe Lajos, aki nem szívlelte a szőrös hegyi embereket, mert miattuk nem tudta megszerezni évek óta a Bükk kilencszázas csúcsai kitűzőjét.

– Nem. A közben eltűnt jetikutatók már bizonyították, hogy nincs közöttük zombi, hiszen akkor már visszajöttek volna élőhalni – cáfolt Brúnó. – És az is tévhit, hogy egy csöves koldus terjesztette volna el a kórt, mert őket még a zombik is messzire elkerülik a szaguk miatt.

– Akkor honnan jöttek a zombik? Simagöröngyösről? – Ezt a kérdést János tette fel, aki az utóbbi hetekben minden megszerezhető zombis témájú könyvet elolvasott.

– Nono, Simagöröngyös, a mesebeli zsákfalu nincsen rajta a műholdas térképen! És nem azért, mert kitakarták felhőkkel, mint a régi szovjet katonai objektumokat, hanem, mert csak a képzelet szüleménye!

– Igen? És akkor miért élt meg ez a dokumentumkötet ennyi újranyomtatást? – lobogtatott meg bőszen Jani egy eléggé agyonolvasott Zombi Apokalipszis A simagöröngyösi rémület folytatódik tizenhetedik kiadást. – És különben is, a teniszütő tényleg megfelel a zombik elleni harcra! Mind fonák, mind tenyeres üzemmódban.

Jegenye Brúnó szerint János, ha nem is volt első osztályú zombivadász alapanyag, azért az akarat megvolt benne, hogy örök ígéret maradjon. Egy közös ismerősük is osztotta ezt a nézetett, hozzátéve, hogy ez genetikailag is bizonyított, mert Jani anyja kocaturista, apja divatszurkoló identitással rendelkezett.

– A mai órán a zombik fajtáit fogom ismertetni. – Brúnó egy A4-es lapot celluxozott a falra, amin egy furcsa ábra volt látható.

– Mi ez, egy négylevelű lóhere? Jól jön a szerencse a zombik ellen! – vigyorgott János.

– Nem, ez egy mandala – mondott ellent Lajos. – Elriasztja a zombikat?

– Szerintem egy képrejtvény, ami magas a zombiknak, és amíg gondolkoznak rajta, lesz időnk elszaladni – nyilvánított véleményt Dezső is.

– Ez egy Venn-diagram – nézett fel Zita, mert már végzett a rajzzal.

– Úgy van! – helyeselt Brúnó, bár csak blöffölt, mivel matekból se tüntették ki anno. – Vannak lassú zombik – bökött az egyik körre –, és vannak gyors zombik – mutatott egy másik halmazra. – Természetesen a gyors zombik a veszélyesebbek. Pláne, ha a tapasztalatlan zombivadász első látásra lassú zombinak nézi őket. Aztán jön a meglepetés, és kampec.

– Mármint a zombiknak – mosolyodott el Zita.

– Vannak száraz zombik, és vannak nedves zombik – folytatta Brúnó továbbbökdösve a papírlapot. – Ez azért lényeges, mert más és más fegyverek hatékonyabbak ellenük.

– Félszáraz zombi nincs? – vetette fel Dezső. – A múltkor ittam félszáraz Tokaji Sárgamuskotályt, az tök finom! – nyelt egy nagyot a gondolatra.

– Nem, nincs félszáraz zombi – okozott csalódást Brúnó. – Ezen kombinációban pedig a zombikat négy fő csoportba soroljuk. Lassú-száraz, lassú-nedves, gyors-száraz és gyors-nedves zombi – mutatta a halmazok metszetét, amit más színnel jelölt.

– Az én feleségem tuti lassú-száraz – mélázott Ede.

– Hogyhogy, ő is zombi? – lepődött meg Brúnó.

– Ja, nem. Másra gondoltam.

– Összpontosítás, figyelem, fegyelem! Ez egy jó zombivadász sajátja – közölte feddőn Brúnó.

– És félig lassú, félig gyors zombi? – makacskodott Dezső. – Olyan sincs?

– Nincs – vonta össze szemöldökét Brúnó.

– De mégis, ha először gyors zombi volt, de utána fájni kezdett a lába, és lelassult? – kötötte az ebet a karóhoz Dezső. Ő a szomszédos kettlebell csapatból jött át nemrég, ugyanis egy kellemetlen baleset érte. Egy kicsit elkalandozott a gondolata, miközben az egyik csoporttársa harmonikus mozgását figyelte, és a saját lábára ejtette a súlyzót.

– Nincs féllassú zombi – tisztázta Brúnó. – Ha egy gyors zombi mondjuk, elveszti a lábfejét, mert leesik neki, akkor egyből lassú zombivá válik. – Tehát ebből a halmazból átkerül ebbe a halmazba – szemléltette bökdöséssel.

– Ha pedig egy nedves zombi kiszárad, akkor egyből száraz lesz – adta fel az átmeneti zombi-kategorizáló elméletét Dezső.

– Úgy van.

– És ha, mégse szárad ki gyorsan? – vetette fel János. – Akkor se lehet félszáraz?

– És ha beleesik egy hordó közepes cukortartalmú borba, akkor se lesz félédes? – makacskodott Lajos.

– Már hogy esne bele egy hordó félédes borba? – hökkent meg Brúnó.

– Belelöki egy jeti – vágta rá Lajos, Brúnó pedig őhozzá a legelső kezébe akadó tárgyat.

Ezek után kis szünet következett.

– Akkor most nézzük a fegyvereket! – Brúnó kicipzározta a táskáját, és kivette belőle a legfelül lévő tárgyat.

– Hűha! – éledezett Gergő a hátsó sorban.

– Ez egy szögesdróttal betekert baseballütő – mutatott fel Brúnó egy szögesdróttal betekert baseballütőt. – Ezt a fegyverfajtát én találtam fel négy évvel ezelőtt – büszkélkedett az okleveles zombivadász.

– Én mintha már láttam volna egy régebbi filmben – töprengett János. – Bár lehet, az csak remake volt.

– Mondom, hogy én találtam ki! – emelte fel Brúnó a hangját és a fegyvert. – Nem csak zombik ellen ideális, mást is könnyedén lehet vele törni-zúzni, legyen az törékenyebb tárgy, vagy egy tolvaj, akit rajtakapsz, hogy lopja a cseresznyét a kertedből, vagy akár egy rosszindulatú kötekedő alak – nézett Janira, az ütőt kissé megemelve.

– Ó, az egy szamurájkard? – kérdezte Gergő, amint előkerült a következő fegyver.

– Úgy ám! – mosolyodott el Brúnó. – Ezt még egy kedves ronin ismerősömtől kaptam, amikor Takamori-machin nyaraltam – forgatta meg a kardot, amin a made in china feliratot egy gondosan felhelyezett szigetelőszalag darab takarta.

– Milyen macin? – motyogta maga elé halkan Lajos, mert közbeszólni már nem mert.

– Az Japánban van – válaszolta neki Zita.

– És jetik helyett nagy szőrös macik lakják? – érdeklődött Lajos, de a lány nyakoncsapta.

– Ez a kard hatásosabb a nedves zombik ellen – folytatta Jegenye Brúnó. – Egy rutinos, olajozott suhintás, és kampec.

– Nekem már van rutinom – büszkélkedett Gergő. – Kerületi Fruit ninja csúcstartó vagyok.

– Én is indultam egyszer egy fénykard versenyen – vette fel a fonalat János. – Bár nem értünk a végére, mert hamar besötétedett.

– Ez pedig egy speciális gumikalapács – húzta elő Brúnó a fegyvert a táskából. – Limitált széria, és még neve is van, A másnapos Thor haragja.

– Az igen – hüledezett Gergő. – Akkor szalonspiccesen is lehet használni?

– Persze, csak kellő körültekintéssel, vigyázva az ujjakra – zárta rövidre a témát Brúnó egy kellemetlen emléken mélázva. – Tudtok még mondani hatásos fegyvereket a zombik ellen?

– A láncos buzogány – válaszolta Ede.

– Azt már pár napja diszkvalifikáltam – sóhajtott fel Brúnó, emlékezve az ablaküveg felháborító viselkedésére.

– Hát, Skandar Graun jobban kezelte nálad – érkezett a hátsó sorból a véleménynyilvánítás.

– Ivorl redves farkára! Te olvastál John Caldwellt? – mélázott Brúnó.

– Hiszen az alapműveltség része – felelte Ede.

– Szerintem jó a díszkő is – vetette fel Lajos.

– Azt meg honnan szerzel?

– Ó, itt kint, a Rákóczi ház előtt kéthetente kimozdul, meg feltöredezik, így biztosított a megfelelő készlet utánpótlás.

– Nekem van egy kétkilós kalapácsom – közölte János. – Méghozzá jó hosszú nyelű, így nem kell túl közel menni vele.

– Mi van, nyuszi vagy?

– Dehogy, csak úgy nagyobbat tudok vele ütni – hazudta Jani.

– Nekem akad egy sima baseballütőm is, azzal autógumikat szoktam püfölni edzésképpen – közölte Zita jóleső érzéssel.

– És nem durrannak ki a kerekek, vagy nem ér vissza közben a kocsi tulaja?

– Natúr teherautó külsőgumit, te gyagyás! – sóhajtott a lány, majd Brúnóhoz fordult. – Sőt, folytatok biológiai hadviselést is!

– Nocsak, könnygáz a nedves zombik ellen? – találgatott Brúnó.

– Annál sokkal jobb – mosolyodott el Zita. – Igazi csodafegyver, egy röpképes génmódosított kakapo.

Erre Brúnó nem tudott mit felelni.

Elérkezett a vizsga napja. Jegenye Brúnó ennek helyszínéül a sok éve lepusztult Avas szálló épületét, és a hátsó gazos részt választotta.

Közismert tény, hogy miután a legutolsó felújítási variáció is befuccsolt az arra szánt önkormányzati pénzek elsikkasztása miatt, a jókora ingatlant csövesek lepték el. Rövid idő után őket kóbor macskák váltották, akik elkergették a csöveseket. Nemrég pedig a többszintes épületet zombik vették birtokukba, akik megették a macskákat. Vagyis csak egy részüket, amit el tudtak kapni – ezek többnyire gyors-száraz és gyors-nedves zombik voltak, érthető okból. Bár egy lassú-száraz és lassú-nedves élőhalottakból verbuválódott csapat is sikeresen vadászott le néhány macskát, miután bekerítették, és sarokba szorították azokat.

– Köszöntök mindenkit a záróvizsgán! – Brúnó elégedetten nézett végig a kis, öttagú társaságon. Azért volt elégedett, mert a többiektől is beszedte pár napja a vizsgadíjat. – A feladat egyszerű, egyesével be kell hatolnotok az épületbe, és az emeleten, a régi moziteremben meg kell találnotok egy-egy elrejtett tárgyat.

– Ó, ez nem tűnik bonyolultnak – legyintett János.

– Eközben persze ki kell iktatni az útba kerülő zombikat.

– Na, az már bonyolultabb – mélázott Dezső.

– A bizonyos tárgyat pedig kihozni.

– Remélem, nem kétajtós szekrény – remélte Lajos. – Azt még egy jeti se bírná kicipelni.

– Utána pedig egy jó kis zombihenteléssel zárunk. A túloldali résztvevők abba az épületbe zárva várják a finálét – intett Brúnó jobb oldalra.

– Ki megy be elsőnek? – kérdezte Gergő.

– Kisorsoljuk – felelte Brúnó, miközben elővett egy megfelelő véletlenszám-generátort.

Zita csak somolyogva nézte a többieket, és a dobókockát.

János indult elsőnek. Fél perccel azután, hogy bemászott a legközelebbi földszinti ablakot hézagosan fedő rácson, bentről puffanás, csörömpölés, nyekkenés és jajszó hallatszott gyors egymásutánban. Később a panaszos jajgatás megismétlődött, hangosodott, közeledett. Jani lógó orral és vérző vállát markolva érkezett vissza.

– Hűha! Egy zombi máris megharapott? – hüledezett Dezső.

– Nem. Zombit nem láttam – felelte Jani. – Lajos hülye kétajtós szekrénye volt. Vitrines – tette hozzá magyarázatképpen.

– Hát, ha vérszekrény volt, akkor dupla tapasztalati pont – mosolygott Zita. – Bár még így is messze állsz a szintlépéstől.

– Lépek! – mordult rá János. – Haza.

Dezső óvatosan mászott be egy évek óta tátongó másik ablakon, lassan haladt, hogy ne csapjon zajt. Talán Jani előző bénázása felkeltette néhány közelebb kószáló élőhalott figyelmét. Eltelt öt perc, nyolc, tíz, de semmi sem hallatszott a romos épületből. Kint is csend honolt, csak egy nagyobb galambcsapat kanyargott felettük a bárányfelhős égen. Ezt az idillt egy zombi törte meg, amikor kizuhant az egyik emeleti ablaknyílásból. Brúnó komótosan odasétált hozzá, majd a szöges baseballütőjével szétverte a lestrapált élőhalott koponyáját. Nem sokkal később a vigyorgó Dezső is visszatért a kint várakozókhoz, és felmutatta Brúnónak a kihozott tárgyat, egy vadiúj baltát, amin csak néhány húscafat liffegett.

– Jó választás – bólintott Brúnó.

Lajos határozottan indult neki, és amikor elnyelte az épület, Brúnó jobbra pisszegett, a bezárt zombik felé. A takarásból nemsokára Peti, a jeti sétált elő.

– Ezt a csávót ismerem – közölte lelkesen. – Tavaly kergettem meg a bálványi kilátónál. A pancser egy szuszra Bánkútig szaladt.

– Oké, de most csak egyszerűen ijessz rá! – kérte Brúnó a barátját.

– Ez nem csalás? – kérdezte Gergő.

– Nyugi, jót tesz a személyiségfejlődésének – felelte a jeti, és ő is bemászott az ablakon.

Öt perc elteltével hallatszott ki távolabbi zaj, majd Peti tért vissza mosolyogva.

– A moziig eljutott, de utána azt mondtam neki, hogy Hú!, aztán kimászott a túloldalon. Majdnem nekiszaladt egy villamosnak. Szerintem már messze jár.

Gergő fejcsóválva, de határozottan markolt rá egy éles középkori szablyautánzatra, és indult az épület felé. Újra csendes várakozás kezdődött, csak a galambcsapat húzott el ismét felettük – a madarak mintha valami miatt nyugtalanak lettek volna.

Nemsokára Gergő is elégedetten mászott ki a többiekhez, ő egy jókora pallossal gazdagodott.

Végül Zita indult el magabiztosan az Avas szálló romja felé.

– Izé. Az a kakapo nálad van? – szólt utána Brúnó.

– Nem, nincs. Hol lenne, a zsebemben? – csóválta a fejét a lány.

– Pedig kíváncsi lettem volna rá.

– Nyugi, a zombicsapat ellen tartogatom – válaszolt, majd fürgén felugrott az ablaknyílásba, és ment tovább.

Zita ért vissza a leggyorsabban, és büszkén emelte fel a megszerzett spéci fémszálas dobóhálót.

– Jó cucc! – közölte. – Akkor zombulunk még egyet?

Brúnó intett a jetinek, hogy engedje ki a bezárt zombikat. Peti elindult az épület felé, de valaki megelőzte.

– Adok én nektek zombikat! – kiáltotta egy stöpli csöves, aki egy kicsit hasonlított Petőfire, majd kinyitotta az ajtót, és elszaladt a telek susnyás sarka felé.

Rövid időn belül huszonnégy zombi botorkált elő, és meglátva a szemben felsorakozott vadászokat, hörögve elindult feléjük.

Jegenye Brúnó mosolyogva nézte a közeledő élőhalottakat, majd próbaképpen meglengette a szöges dróttal betekert baseballütőjét. Gergő maga elé tartotta a pallost, úgy figyelte a lassan kibontakozó támadást. Dezső az új baltát markolva nézett végig a zombikon.

Zita előbb vigyorogva mérte fel az egyre közeledő ellent, majd felkiáltott.

– Oh baszki, KEZDŐDIK!

A hívószóra egy rikoltás érkezett feleletnek a közelből, majd megjelent a kakapo. A miheztartás végett játékosan szétkergetett egy csapat galambot, és méltóságteljes szárnycsapásokkal az élőhalottak felett állapodott meg.

– Mlöm! – adta ki az utasítást Zita, amire a kék színű, közel két méteres szárnyfesztávolságú madár savat köpött a zombikra.

Halott hús sercegett, kezek, lábak szakadtak le és estek a gazos földre. Az eddig is inkább cammogós roham ezzel végleg megtört, a kis csapat nemsokára végleg lehentelte a megmaradottakat.

Zita mintegy jutalomképpen megvakargatta a kakapo feje búbját, amit a kis társaság többi tagja inkább biztos távolból figyelt.

– Aha, biológiai hadviselés – motyogta Brúnó, miközben elpakolta a harci felszerelését.

Két nap múlva Lukrécica – Miskolc nulladik számú zombimacskája, aki korelnökként első számúvá karmolta fel magát társai korpuszán – a volt Kossuth mozi lépcsőjéről figyelte a közben balgán beóvakodott, mit sem sejtő csöveseket, majd megnyalta a bajszát, és vezényszót nyávogott Lúcsiának, egy teknőcmintás kisebb macskának. Lopakodó üzemmódba kapcsoltak.

Jegenye Brúnó elégedetten nézett szét az Avasi kilátóból. Nem messze jobbra egy füves tisztáson a kakapo játszadozott egy zombi koponyájával, a susnyásban Peti, a jeti lopakodott valahová, távolabb, a panelházak között pedig egy csillámfaszvámpír figyelt egy nyolcadik emeleti ablakot. Még feljebb fehér felhők úsztak az égen.

Lent Miskolc élte mindennapjait, emberek jártak dolguk után, egyre kevesebb zombi zavarta ebben őket. Persze nem csak ők rótták a néhol tiszta, néhol koszos utcákat, parkokat vagy csak úgy a környéket. A tömegbe vegyülve, vagy a hétköznapi emberek szemének láthatatlanul számos lény is jelen volt.

A leghosszabb avasi sétány egyik romos pincéjének régenvolt bejárata helyén pedig egy dombitörpe ráncolta a szemöldökét, mert késett, akire várt. De az már egy másik történet.

illusztrációk: Kristálysólyom

Craz: 8 novella (nekem nyóc)

A mai napon megjelent a (milyen meglepő) nyolc novellát tartalmazó kötetem.

Szabadon letölthető az alábbi linkekről:

Craz: 8 novella (nekem nyóc)_print.pdf

Craz: 8 novella (nekem nyóc)_print_d.pdf

Craz: 8 novella (nekem nyóc)_screen.pdf

Craz: 8 novella (nekem nyóc)_screen_d.pdf

Craz: 8 novella (nekem nyóc)_fixed.epub

Craz: 8 novella (nekem nyóc)_flow.epub

Tartalom:

Craz: Sellő

Craz: A színes macskák becsapódási pillanatai festménysorozat

Craz: Jegenye Brúnó, a vámpírvadász

Craz: A nappap

Craz: Harmincholdas Pagony

Craz és Kristálysólyom: A nagy zombifutam

Craz és Vihartáncos: ZomBerry interjú

Craz: Jegenye Brúnó, a zombivadász

Ha elolvastad és tetszett neked (vagy ha nem), és még a Molyon is szoktál szöszölni, jelezheted itt:

Craz: 8 novella (nekem nyóc)

Megjelent a Lidércfény 2019. áprilisi száma

A mai napon megjelent a 116., 2019 áprilisi Lidércfény amatőr kulturális folyóirat (AKF) – XI. évfolyam 4. száma.

Tartalom:

Címlapunkon
Egy szabadúszó grafikus - Kuczora Zsolt

Novellák
Bánsági Andor - Egy õrült hölgy naplója
Craz - Harmincholdas Pagony
Ann Heart - 50 szavas történetek
Szombatfalvi László - Vallomás
Nibela - Ügyelet
Homoergaster - Idézés
Anonymus R. Chynewa - Négy minihorror
Egon C. Reid - Hatszor egy perc...
Jimmy Cartwright - Két minihorror

Könyvajánló
Jimmy Cartwright - Kicsit idebent is sötétebb

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával
Kristálysólyom - A manó

Versek
juditti - Porszem
edwardhooper - 42
juditti - Tavaszhozó hóvirág
Macskas Tosca - Csend szava
Tordai Gábor - Élet üzemmód
Avanna - Néma sikoly
Kolumbán Jenõ - Ébredés
Blaze Val - Arktika
Tamoor hin Unge - Fûzfa ága
Kétvirág - Mosoly
Shang - 15
csabi6669 - Az elme játéka

Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat XI. évfolyamának 4. száma PDF és FlipBook formátumban az alábbi hivatkozásokon érhető el:

Teljes felbontású, nyomtatható változat:
http://www.lidercfeny.hu/download/akf/2019/lidercfeny_akf_201904.pdf

Kis felbontású, mobilra, tabletre szánt változat:
http://www.lidercfeny.hu/download/akf/2019/small/lidercfeny_akf_201904_small.pdf

FlipBook:
http://flip.lidercfeny.hu

Örül, és szórakozva kulturálódik!

Megjelent a Street Writer – kallódó novellák első száma

A napokban jelent meg a Street Writer első száma. Az alkotók válaszolnak a körkérdésre.

– Mi ez a Street Writer? Hogy kezdődött, te hogyan csöppentél a közepébe? Miről szól a novellád?

Novák Gábor: Az egész a Herczeg Szonja novella gerilla projektjéről szóló velvetes cikkel kezdődött (nem, nem olvasok rendszeresen velvetet, egy kedves kolléganőm linkelte be nekem az ominózus riportot). Az ötlet, hogy tömegközlekedési eszközökön, megállókban, a város legkülönfélébb pontjain alternatívát kínáljunk az utazóközönségnek, hogy a facebook hírfolyam napi századik végiggörgetése helyett egy kis irodalommal frissítse fel elméjét. Amiben tovább léptünk, hogy szellemi termékünknek folyóirat jelleget adtunk, hátha a külcsín jobban a belbecsre irányítja az olvasók figyelmét.

A kiadvány demokratikus keretek között készül: ki a címet adta a magazinhoz, ki a borítót, ki a novelláit. Underground módon terjesztjük az áldást, ha kell, gerillamarketing-eszközökkel is dolgozunk. Remélem, sikerül egy kis pezsgést generálnunk; nekem már van is pár ötletem, amivel tovább népszerűsíthetjük az olvasást és a magazinunkat.

A novellám a zene erejéről szól – ha az elolvasása után akár csak egy ember is kedvet kap hozzá, hogy utánanézzen az írásomban említett előadóknak és zeneszerzőknek, úgy érzem, már megérte a dolog.

Kovács Gábor: Az ötlet Herczeg Szonjától származik, aki a saját novelláit kezdte gerilla marketing módon terjeszteni villamosmegállókban, buszon, metrón. Mi csak tovább fejlesztettük az ötletet azzal a szándékkal, hogy a lakosság utazás közben ne felesleges információkkal mérgezze az agyát miközben a telefonját használja unaloműzőnek, hanem tartalmasabb, esetleg elgondolkodtató írásokat olvasson.

Mint kiderült, az írói exhibicionizmus kompatibilis az elgondolással, így néhány hét alatt meg is születhetett a kiadvány, amire már a megjelenés előtt is nagyobb igény mutatkozott a vártnál. A fiókban porosodó kiadatlan ám megjelenésre érdemes novellák gyűjtőhelyeként terveztük meg ezt a teljesen underground újságot, ahova folyamatosan várjuk akár a már használt írásokat.

Az én novellám is egy 1956-os forradalomhoz kapcsolódó pályázatról kihullott anyag, amit nem szerettem volna szemétbe dobni.

V. Z. Fruzsi: Craz kérésére csatlakoztam a megmozduláshoz, és épp volt elfekvőben novellám... A Street Writer szerintem kicsit értékteremtés, kicsit lázadás.

A novellám korunk egyik legkomolyabb problémájára igyekszik felhívni a figyelmet, sajátos szimbolikával. Ha az olvasót gondolkodóba ejti, az már félsiker.

Magola Roland: Kovács Gábor dobta fel a labdát, hogy vannak-e merevlemezen kiberporosodó novelláim egy ingyenes terjesztésű magazinhoz, melynek célja felkelteni az emberek olvasóvágyát.

A novellám a kezdő írók tipikus jellem- és írástechnikai hibáit parodizálja.

Craz: Valami karcolat.hu oldalon jött szembe az ötlet és a felhívás, aztán gyorsan összeállt az elkövetők csapata. Van szerencsém ismerni néhány éve az alkotókat, így én is szívesen csatlakoztam.

A Dallamtapadás a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház fantasy világán játszódik, Sárkányszikla egy délelőttjét mutatja be (ő egy átlagos hegyvidéki törpe, nem dombitörpe), a fő cselekményszál, hogyan szerez frissen vágott macskafarkakat.

Az első szám tartalma:

V. Z. Fruzsi: A manó

Novák Gábor: Chess and jazz

Craz: Dallamtapadás

Magola Roland: Így írtam én

Kovács Gábor: Este jövök

Fellehető véletlenszerű helyeken, valamint 1068 Budapest, Vörösmarty utca 25., Panda Print stúdió.

Craz: Harmincholdas Pagony

Legutóbb észrevettem, Micimackó mézezi a bort. Látta, hogy látom, de csak megvonta a vállát, és annyit mondott, Macifröccs.

Az is feltűnt, az öreg medve valahogy egyre kopottabb. Igaz – mint mesehős –, ő is örökké él, de a huszonegyedik század kilátástalansága rányomta hangulatára a bélyegét.

A Százholdas Pagony is harmincra fogyott, mert a város terjeszkedésével beépítették az évek során. Bár megmaradt a parkos jellege – angolkert látványból franciára silányulva –, a medve szerint kimondottan irritáló, hogy Malackától nem messze egy benzinkút vagy Bagoly fája mellett egy pláza rondítja az összképet.

A régi hangulat visszaidézésére tett kísérletképpen Micimackó elkerített egy nagyobb susnyás területet. Segítettem neki felállítani köré vagy húsz figyelmeztető táblát – hogy Tilosazá! –, és telepítettünk a kerítés mellé számos bölénycsapdát. Utóbbiba – bölények hiányában – általában csak banyatankos vénasszonyok potyognak, de ez, valljuk be, sokkal szórakoztatóbb látvány. Jó ötlet volt az az iparikamera-rendszer is. Nem gondoltam, a közeli lakótelepről mennyi tini jár szexelni a bokrok közé. Micimackó néha elbújik oda, és morogva ijesztgeti őket.

Minél inkább hull a hó

Annál inkább…

– …kurva jó! – húzta el a száját Micimackó az ablaknál állva. – Most megint takaríthatom el a lucskot a kuckóm elől, mert valamelyik antisportos vénasszony dob egy hátast, aztán beperel. Mondjuk, ha kitöri a nyakát, akkor csak csendben elásom hátra, az ecetfa alá.

Hull a hó és hózik

Micimackó iszik

Hull a hó és hózik

Szebb időkben bízik

– Nem vagy álmos? – kérdeztem Micimackót szerda este. Ő szokás szerint rímekben felelt.

Szárnyára lehajtja fejét

Alszik a sárkány, a darázs

Elcsendesül, nem hallik beszéd

Se hebegés, se hadarás.

Alszik a villamos és a nyuszik

Az orgyilkos szemében a parázs

Ma a tűzgolyók és a lufik

Se durrannak, ne parázz!

Most már az a véleményem

Tele van a véredényem…

– …ezzel a jó kis Sárgamuskotállyal – mosolyodott el, majd újratöltötte a poharamat. – Le vagy maradva, mint Nyuszi üzletfelei a húsvéti tolongásban – kuncogott, és egy Egs! felkiáltással fenékig ürítette poharát. Mit tehettem, csatlakoztam.

Bőven maradt még a rajzfilmes jogdíjakból, tavaly mondta is nekem, hogy először át akarták vágni a palánkon, de nem hagyta magát, csak úgy írta alá a szerződést, hogy az ajándék-, használati-, és felszerelési tárgyak formájában előállított és forgalomba hozott kereskedelmi hasznosításból befolyt összeg után neki is jár négy százalék. Így félévente mindig utalnak egy nagyobb összeget a bankszámlájára – abból bőven telik borra. Időközönként elugrunk egyik kedvenc pincészetébe, és feltöltjük az almáriumot sok-sok palackkal. Egyszer – ha már almárium – hoztunk egy láda almabort is, de abból még mindig van a sarokban – kissé savanykás, mint a hangulatunk máma.

Egyszer egy átitalozott hétvégén Micimackó egy teljes verset szerzett. Bár énekelni mostanában már nincs kedve, helyette saját buci kútfejéből farag fűzfarímeket. Néha rémeket – mint egy esős vasárnap, amikor közben beszlopált három palack almabort. Bár ez a nevezetes vers nem is annyira vészes:

Süsü, a sárkány és a Dzsuang Dszi-mátrix

Egyik reggel Süsü, a sárkány

a nadrágzsebében matatott,

majd kihúzta kezét, széttárta,

s valami furcsát mutatott:

– Álmomban biza', ez voltam –

dugta orrom alá tenyerét.

Én csak bámultam a sok zsebpiszkot, fonnyadt vackort,

és a tegnapi vacsora megszikkadt kenyerét,

meg volt ott egy döglött lepke.

– Igen, lepke voltam, vígan táncoltam a napon,

bár nem így néztem ki, szétkenődve,

hanem szép voltam nagyon.

És most nem tudom – folytatta eltűnődve –,

nem tudom, melyik lehetem,

s hogy tulajdonképpen van-e olyan,

hogy magamat zsebre tehetem...

– De süsü vagy, Süsü, ki lennél?

Te vagy, Jó Süsü, te hát!

Kérlek, ne gondolkozz faszságokon,

inkább idd meg ezt a gyógyteát!

S egy kicsikét megnyugodtam, de

valami mégis megborzongatott,

régóta sejtettem, hogy a sárkány fejében

egyszerre több személyiség lak' ott.

És már úgy hiszem, hogy nincs igazság,

már az lett, amitől féltem én:

hogy amit látunk, csak csalfa vakság,

és ez is csak egy költemény.

Bár inkább a négysorosokat részesíti előnyben. Gondolom, azon nem kell annyit gondolkodnia.

Nem is olyan nagy talány

Ha nem iszod meg piád

Mely örök kéz szabta rád

Isteni szimmetriád

– Na, igyunk a tigrisekre! – kacsintott rám a medve.

Egy céges bulin – az egyik új film premiere után – összejött Meggel a Family Guyból, egy alkalom erejéig, a női mosdóban.

– Tudod, írtam egy könyvet A tizenkilenc éves lányok hiányérzete egy vámpíros sorozat befejezett évadja után a következő őszi epizódig címmel. Brian azt mondta rá, olyan lett, mint egy hosszú magazin.

– Autósport magazin? – kérdezte Micimackó, mert akkoriban be akart fektetni egy ralikrossz csapatba és/vagy építeni egy pályát a Harmincholdas Pagonyban a benzinkút és a pláza helyére, de ez végül nem jött össze neki, ellenben Meggel. – Mint az internet, csak fából? – kacsintott a lányra, aki vette a lapot.

Utána döntötte el Micimackó, hogy neki is írnia kell egy könyvet. Meg ültetni egy diófát a benzinkút helyére. A női mosdót esetleg nem bontatja el, de rak bele egy kényelmes ágyat, akkor majd nem húzódik meg a dereka.

Micimackó gyakori borozgatásai során sokszor kerül filozofikus állapotba. A kezébe akadó papírfecnikre ilyenkor – ha már aznap ráfaragott a rímfaragásra – a gondolatait jegyzi. Az utókor és saját maga számára, mert másnapra úgyis elfelejtené. Egy ideje visszatérő téma a bor és a nők.

Medvénk szerint a Chardonnay olyan, mint egy vámpír énekesnő, aki az anyósülésen szex közben a mezítlábját a szélvédőre nyomja, miközben ritmikusan mocorogva egy fülbemászó dallamot dúdolgat, ja és hajlamos kiszívni a nyakadat.

A késői szüretelésű Tokaji Sárgamuskotály egy olyan édes lány, aki mindig elcsábít, újra és újra, akkor is, ha nem akarod, mert emlékszel, mi lett a múltkor is, hiszen sosem enged annyira közel magához, csak fájdítja a medveszívet, amikor máskor mással látod. Szóval, már majdnem jégbor.

Ellenben egy könnyed Cserszegi fűszeres egy olyan huszonkét éves hölgyemény, akinek a színjátszás csak egy kaland, s bár gyorsan ledobja pólóját és beleéli magát a női főszerepbe, de nem lehet rá építeni, mert a Gyere velem a málnásba pilotja – max. az első évad – után már lelép, mert azt mondja, valami újat keres, így mialatt te egy év alatt kettőt öregszel miatta, ő csak fiatalodik, és a tőled kapott pólót dobja le egy újabb főszerepért a tőled kapott bugyi mellé. Persze nem neked.

Szerintem a félédes Otelló egy olyan félvér feketepárduc-cicus, aki bár az EU-ban illegális, de tud egynémely dolgot, ami kortyolgatás – nem harapdálás – közben felidézi bennem ifjú kandúrkorom szép emlékeit.

Tegnap kimentünk megnézni az elkerített rész északi sarkán a szűz havat, de két menyét összetapicskolta. Micimackóból erre kitört a vadállat. Üvöltött és üvöltött, én is ugráltam morogva egy kicsit, de valahogy elillant a hangulat, és csak a medve bömbölt a lakótelep felett lemenő napra. Itthon azért felrakott a facebookra egy fotót a panelházak feletti naplemenésről, vöröslő felhőkről. Ezekre is egyre kevesebb lájkot kap, ami mélabússá teszi. Mondjuk a képen nem látszik a két megkötözött menyét.

– Nyugi, Micimackó, ennél már nem lesz szarabb – mondom elgondolkozva rajta, hogy dehogynem.

– Tigris, te egy optimista állat vagy – válaszol a medve, majd bont egy bort.

.

illusztráció: Kristálysólyom

Kristálysólyom: Darvak

1

Darvak készülődtek az éjszakára az Alföld egy eldugott szegletében. Landolás után lassú, óvatos léptekkel keresték a legmegfelelőbb pihenőhelyet. Több ezer társuk volt még úton; zengett tőlük a környék. Hódolóik távolról, távcsövekkel figyelték őket, és tátott szájjal bámultak valamennyi fejük fölött elsuhanó csapatot.

Nem úgy a négyfős család, akik legörnyedve sétáltak a pusztán befelé: apa, anya és két gyermek. Kézről kézre adták a tucatnyi levonóval zsúfolt távcsövet, a gyerekeket úgy kellett csitítani álmélkodásukban. Az apa mutatóujját szájára szorította, majd a legközelebbi darucsapat felé mutatott, jelezvén, hogy odalopakodik.

Ötéves lánya perceken át méltatlankodott, amiért anyja nem engedte utána.

– Apa régóta csinálja, mi zajt csapnánk – mondta a nő.

A férfi méterről méterre, szinte lábujjhegyen közeledett a négy daru felé. Jobbját hátra tartotta, balját előre, oldalt fordult, hogy minél kisebb felületet mutasson. Alig húsz méterre a darvaktól megállt, leguggolt. Visszanézett családjára, aztán a darvakra. Hárman lassan, de éberen indultak biztosabb hely felé, amikor észrevették a betolakodót, egyikük azonban megdermedt, vörös gyűrűs szemét egyenesen a férfira meresztette. Az várt néhány másodpercet, majd továbbindult.

A daru az emberrel szinkronban távolodott, de minél többször torpantak meg, annál jobban csökkent közöttük a távolság. Jó fél óráig táncoltak így, majd egymástól bő két méterre lecövekeltek. Az ember ismét oldalt fordult. Így nézték egymást pár percig, majd a férfi halkan így szólt:

– Üdvözöllek a hatodik pihenőnapodon.

A daru pupillája összeszűkült, fejét kissé megemelte, majd leengedte.

– Nem bántalak. – A férfi pár centiméterrel közelebb ment, a madár azonban megijedt és elreppent előle.

Noémi, a kislány ujjongva fogadta édesapját, amikor az visszatért.

– Majdnem megölelted! – kiáltotta.

– De csak majdnem.

– Eddig ez volt a legközelebb – így az asszony. – Ha holnap is sikerülne őket elkapnunk, hátha közelebb mehetnél.

– Apa, minket mikor viszel már magaddal? – kérdezte fia.

– Amikor eljön az ideje – mosolygott a gyermekre.  – Téged valószínű már jövőre is vihetlek. Az lesz a tizenötödik szülinapi ajándékod.

A fiú türelmetlenül emelte égre a fejét.

– Tele van velük minden – mondta. – Most is egy csomóan húztak el felettünk. Apa, én már készen állok rá!

– Nem, Nándi. Majd ha tizenöt éves leszel.  – A családfő elsétált mellettük, visszament a kocsihoz, beszállt, és... felriadt álmából.

Néhány másodperc alatt tudatosult benne, hogy csak álmodott. Az órára pillantott. Délután öt volt. Lassan indulnia kell. Kibogozta magát a széttúrt ágyneműből, és felült. Mint a kirakós darabjait, próbálta összeszedni a gondolatait, és a hónapok óta visszatérő emlékfoszlányokat egységgé rendezni. Hiába. Amint telt az idő, egyre távolabbinak tűnt az álom, mígnem csak annyit tudott felidézni, hogy újra arra a napra utazott vissza éjjel, amikor elveszítette a családját. Közben készülődött: magára vette a tegnapi ruháit, néhány hanyag mozdulattal a hajába túrt, teát főzött, közben a konyhaablakból bámulta a vöröslő égboltot.

Norbi felkapta a levonós távcsövet, ellenőrizte, megvan-e még a hátizsákjában a tegnapi szendvics maradéka, vállára akasztotta a táskát, majd a buszmegálló felé indult. Útközben félszemmel a felhajtón kosztól szürkülő kocsira pillantott. Nóri Noémival beszélgetett a hátsó ülésen, Nándi az ablaküvegnek nyomta arcát, úgy kémlelte az égboltot. Norbi nagyot pislogott, és a látomás távozásával ő is elhagyta a házat.

2

Hét óra lett, mire megérkezett. Húszpercnyi gyalogút választotta el a mezőtől, ahol a darvak tömegesen pihentek. Kikerülte az embercsapatokat, mélyen besétált a területre, a földre huppant és várt. Ide-oda forgatta fejét: oda tették a pokrócot, amikor hangyabolyba ültek, és amott talált Nándi egy kis mezei gyíkot, akit Gyurinak nevezett el. Talán pont azon a helyen, ahol most ült, fogant meg a Noémi öt évvel ezelőtt. Fájt ide visszajárni. Valami hívta, erőltette mégis, hiszen a bűntudatot itt szelídíthetik múlttá az emlékek, csak itt tanulhatja meg, hogyan lásson szépnek valamit, ami egyáltalán nem az. Akár a darvakat a párjuk iránti hűség, ide kötötte őt is az emlékezés.

A darvak épp előtte landoltak, már a hálóhelyük felé sétáltak. Norbitól nem messze érkezett egy kisebb darucsapat, és észrevette, hogy egyikük bár látja őt, ahelyett, hogy riadtan jelezne a többieknek, kíváncsian figyeli. Norbi óvatosan, ahogyan egy évvel ezelőtt, oldalt fordult a madárnak, majd elindult felé. A magányos daru érdeklődve figyelte. Amint elérte azt a távolságot, ahonnan már a legapróbb mozdulatra is megugrik a madár, leült. A daru nem tágított.

Hagytak időt egymásnak. Majdnem negyed óráig bámulták a másikat meredten, és azon töprengtek, mitévők legyenek. Ahogy a férfi ott ült, próbált a daru fejével gondolkodni, szeretett volna mozdulataiból olvasni, de minekutána a madár nem moccant, fogalma sem volt róla, mit tegyen. Várt és várt, aztán hirtelen:

– Apa! – Kislánya szaladt felé, trappolása azonnal elijesztette az állatot.

A férfi csalódottan fordult Noémi felé. Nyelt egyet, úgy kérdezte:

– Mi történt?

– Anya megint rohamot kapott.

Norbi felpattant, lányával az ölében kocogott vissza a családjához. Messziről még látta Nórit, de mire visszaért, már eltűnt ő is, Noémi is. Akárcsak a darvak.

Ezután többször is újra próbálkozott, de néhány fényképen kívül nem futotta másra sem az ő, sem a madarak idejéből. Miután elpakolt, elidőzött a tájon. Tekintete elveszett a végtelen mezőn: a levegő puha, illatos takaró, az égbolt a fantázia csarnoka. Norbi hirtelen elálmosodott, pedig nem akart hazamenni. Lefeküdni a franciaágyba, egyedül. Résnyire hagyni a gyerekszoba ajtaját, mikor tudja, hogy senki nem kéri majd, űzze el a szörnyeket az ágy alól. A hideg párnába csókolni félálomban. Szólongatni azokat, akik már soha nem felelnek. Mégis hazament, mert haza kellett mennie. Oda tartozott, ott volt az ő helye. Hiába is kívánkozott ide, a darvakhoz.

3

Másnap alig tíz percet várt, mire egy kisebb csapat leszállt elé. Nem tudta biztosan, vajon ugyanazt a madarat látja-e, de ismét talált egyet, aki úgy tűnt, kevésbé tart tőle. A daru társai ezúttal nem repültek el, csak messzebb sétáltak. Amikor Norbi közel ért hozzá, újra leült, és figyelni kezdett.

A madár meg-megigazgatta tollruháját, hol a férfire, hol társaira pillantott. Mivel Norbi úgy hitte, ezek a bizalom első jelei, megszólította:

– Üdvözöllek a hetedik pihenőnapodon.

A madár tűhegynyi pupillával, be-behúzott nyakkal reagált.

– Nem bántalak – folytatta a férfi.

A daru megemelte bal lábát, bizonytalanul pillantott társaira, de maradt.

Norbi rövid ideig csendben figyelt, pedig bensőjét majd’ szétvetette az izgalom. Eddig egyszer sikerült ilyen közel jutnia egy állathoz, ám amint megszólította, elrepült. Közel húsz éve epekedett ezért a percért.

– Te vagy az első, aki figyel rám – mondta a madárnak. – Érted, amit mondok? – kérdezte a madarat.

Az halk, reszkető hangot hallatott. Norbi hitetlenkedve kuncogott:

– Hát, mintha tényleg értenél...

A madár ugyanúgy válaszolt, de válaszát egy mélyebb, hosszabb hanggal egészítette ki.

– Tudod, nagyon régóta nem beszélgettem senkivel... volt családom nekem is, mint neked. Csak hát, semmi sem tart örökké...

A daru letette a lábát, majd Norbi felé fordult.

– Vesszek meg, ha ezt értem – hőkölt Norbi. – Te tényleg nem félsz tőlem! – Kinyújtotta kezét, ám ekkor a darvak elreppentek. – Korán volt... megint.

Lassan hazaindult. Épp akkor húzott el a feje felett egy nagy csapat, amikor felszállt a buszra. Hangosan, zajosan suhantak el, olyan alacsonyan, hogy meg tudta különböztetni a fiatal példányokat az idősebb, nagyobb madaraktól. Akkor látott ilyet legutóbb, amikor hanyatt feküdtek a mezőn Nórival és a kis Nándival. Nyolc évvel ezelőtt. Nándi szinte a madarakhoz emelkedett örömében.

*

Otthon égett a villany a konyhában. Először azt hitte, Nóri az, csak pár másodperc után ismerte fel testvérét, Orsit. Mosogatott. Amint meghallotta öccsét, ráköszönt.

– Mindjárt befejezem – mondta a nő. – Sokan voltak ma kint? – Norbi tudta, hogy testvére a darvakra gondol.

– Viszonylag.

– És, hányat szelídítettél meg? – Mosolyogva fordult felé, kezét törölgette.

– Egyet se. – A mondat a kelleténél borúsabb hangvétellel szökött ki a száján, s hogy ellensúlyozza, próbálta viszonozni Orsi mosolyát.

– Meglesz az majd, ne félj! Egyébként, hogy vagy?

– Köszi. Megvagyok.

– Megiszunk egy sört? Vagy lehet üdítő is, csak mozogjunk ki kicsit innen! Mit szólsz?

– Fáradt vagyok.

– Naa, csak egy kicsit! Jót tenne, hidd el!

– Nem tudom, Orsi... Sajnálom, de... – Felkapta a fejét a dübörgésre. A nagyszobából jött. Nándi rontott ki, kezében ólomkatona és egy műanyagrepülő. Egyenesen átrohant Orsin.

– Még mindig látod őket? Szeded a gyógyszereket?

– Szedem, persze. Az összes baromságot, mégis állandóan látom őket. – Ingerülten indult a nappali felé. – Látod, pont ezért nem tudok kimenni. Így is félőrült vagyok, de ha kint, valamelyik presszóban vagy nyilvános helyen látnám őket, hát tuti diliházba zárnának. – Röviden hallgattak. Nem kívánkoztak ki szavak belőlük. Aztán Norbi így szólt:

– Köszi, hogy rendet raktál.

– Természetes. Amúgy főztem teát, meg sütöttem csirkét. Enned kéne. Pláne a gyógyszerek miatt. Akarod, hogy itt aludjak?

– Nem, tényleg, nem szükséges. Köszi mindent. Majd megeszem.

– Vacsizunk együtt? Csak, hogy megnyugodjak.

Norbi sóhajtott. Nem ellenkező és nem dühös sóhaj volt ez, csak fáradt. Olyankor tör elő az emberből, amikor lélekben, legbelül sem vágyik másra, csak magányra, pihenésre. Orsi érezte ezt, de utálta, hogy szenvedni látja a testvérét, ezért amikor alkalma adódott rá, igyekezett kiűzni a gyászt testvére életéből.

Norbi végül így felelt a vacsorainvitációra:

– Persze.

Leültek a konyhaasztalhoz. A férfi egykedvűen csócsálta az ételt. Isteni volt, de alig tudta leerőltetni a falatokat a torkán. Viszont meg akarta nyugtatni Orsit, és ez erősebb volt nála. Megivott egy nagy bögre teát is. Nővére ezúttal elmosolyodott.

– Biztos nem akarod, hogy maradjak? – kérdezte még.

– Biztos, a francba, egyedül akarok lenni, na.

– Ahogy gondolod. De tudod, ha a mezőre akarsz menni is, akár nálunk is alhatnál, közelebb vagyunk hozzá. Vagy legalább szólj, és kiviszlek kocsival, tényleg, nem gond. Jövő kedden?

– Ahogy mindig – bólintott beletörődötten.

Orsi testvére vállára tette kezét:

– Elhiszem, hogy fáj. De idővel enyhül, majd meglátod.

– Igen... Tényleg hálás vagyok, tudod? De most még... Nem megy... Ha lesz elég erőm újra kocsiba ülni, és veled menni a rétre, fogok szólni, hidd el! – váltott lágyabb hangra.

– Rendben. Akkor jó éjt. Hívj, ha kell valami! – Adott egy puszit Norbinak, majd elment.

4

Másnap délután bő fél óráig táncolt a daruval, mire a madár megnyugodott, és ő leülhetett tőle nem messze.

– Üdvözöllek a nyolcadik pihenőnapodon – mondta. – Ők a te kis családod, igaz? – elpillantott a madár mellett a másik három felé. Azok feszülten, távolról figyelték őket. A bátor daru egész úgy mozdult, mintha megrázta volna a fejét.

– Jézusom, miféle gyógyszerekkel tömnek... – Norbi a fejét csóválta. Megrezzent, hátrafordult, mert mozgást vélt hallani. Nem volt mögötte senki. – Lassan elveszítem a józan eszemet. Megengeded, hogy közelebb menjek? Hm? – Lassan, nagyon lassan felemelte a kezét, és kinyújtotta a madár felé. Az meglepetten nézte őt, de nem riadt el – ellenben társaival, akik rögvest elszálltak. Norbi fél métert tudott haladni, a daru odébb lépett. Ismét csökkent köztük a távolság. A madár úgy állt ott, mint egy látomás: a teste mozdulatlan volt, pihéit óvatosan babrálta a szél. A pihe-puha látvány szinte szürreálisnak hatott a merev, pikkelyszerűen borított lábakon, nem beszélve az erős, kemény csőrről, ami a tollak közül kiugorva, tűként szúrta át a levegőben keringő porszemcsék szövetét. Az állat tekintete az idő teltével lágyulni látszott, de az is lehet, hogy csak Norbi képzelte oda. Talán az egészet csak képzelte: a táncot, a hangokat, a darvat. Itt állt előtte ez a rendkívül félénk madár, nem riasztotta el, és amíg őt figyelte, családja hangja éppcsak visszhangzott a tudatában. Mintha a daru meghallotta volna a gondolatait: oldalra fordította fejét, és egyenesen Norbi szemébe nézett. Égette a bőrét az izzó, vörös tekintet, de a lényét meleg járta át: a daru jelenlétével valóságot szőtt a gyász keservébe, és magához láncolta Norbi lelkét. Pedig a férfi kimondhatatlanul vágyott a halálra.

5

Így ment ez aztán napokig: Norbi öt óra tájt felvette a hátizsákot, bepakolta a távcsövet, a fényképezőt és egy szendvicset, amit sosem fogyasztott el. A darucsapat ezúttal kissé távolabb, mélyebben a mezőn ereszkedett alá, Norbi rögvest észrevette őket. Csak ekkor figyelt fel a madár nyakán a szürkés-fehér tollak közül kikandikáló, kék pihére.

– Áhítat – mondta. – Ez lesz a neved.

A madár halk duruzzsal felelt. Norbi ismét emelte a kezét, hátha legalább ennyit engedne neki az állat, ám alighogy mozdult, a madár odébb ugrott. Visszaeresztette karját, és leült. Mögötte a nap lassan, méltóságteljesen vonult le az égi színpadról, narancsos árnyalattal ölelte át a madarakat. Más volt a daru vörös szeme. Norbi vért látott benne, fájdalmat, haragot, tiltakozást. Valami nyugtalanság vette őket körül, nem tudta, mi az. Aznap nem volt kedve beszélni sem. Épp hazaindult volna, amikor a daru az ég felé emelte csőrét, és harsány hangot hallatott. Norbi megdermedt, attól tartott, ha megmozdul, megtöri a varázst. Valahonnan, messziről válaszolt egy másik madár, aztán egy harmadik, negyedik, ötödik, végül a környező csapatok óriási hangzavarral búcsúztatták el a nappalt, s köszöntötték az éjszakát. Norbinak ekkor jutott eszébe: alig egy hétig lehetnek már itt. Menni készülnek, biztosan. Azt beszélik, mikor induljanak. De ő itt marad. Nem lesz miért kijárni a mezőre, nem lesz miért felkelni sem. Norbi e pillanatban teljesen fölöslegesnek érezte az eddigi erőfeszítéseit. Eltávolodott a csapattól, és hosszú, nagyon hosszú sétára indult a buszmegálló felé. Alig bírta emelni a lábait. Mintha valami húzta volna a földbe, mintha láthatatlan kezek ragadták volna meg, és cibálták, vonták volna a föld alá. Minden mély, sötét színbe burkolózott, és egyszeriben barátságtalan, komor lett a táj.

Hátul, a buszon látta Nórit a gyerekekkel. Eléjük ült. Amikor a busz lassított, jobb lábát bokából behajlította, és a levegőt taposta. Észre se vette. A családja halkan beszélgetett, végül elcsitult mögötte. Elaludtak – gondolta. És akkor váratlanul nagyot fékeztek: Norbi karjával tartotta meg magát, Nóriék felriadtak. Kinézett az ablakon, előttük egy halálra rémült őz állt az úton. Épp tovább indult, amikor oldalról beléjük rohant egy másik autó, csak az ablaküveg törését, a karosszéria recsegését, és másodpernyi nyikkanást hallott. Aztán csend. Nem hallani ilyen csendet akkor se, ha az ember az erdőben, vagy egy barlangban éjszakázik, nem hallani ilyet hangszigetelt szobában sem, mert nincsenek se zajok, se gondolatok, melyek átsuhannának az ember agyán. Norbi a testén kívül járt. Először a szagokat érezte: benzin, fém és vér szagát, a saját izzadtságának szagát, a halál szagát. Hátrafordult. Nóri a becsapódáskor testével próbálta védeni a gyerekeket, ezért karjai szilánkosra törtek, s bár a fején épp csak csordogált a vér, a mellkasa nem mozgott. Noémi, akit az ütést elsőként ért oldalról, mint a gyurma, felismerhetetlen masszává tömörödött a benyomuló fém alkatrészek és üvegszilánkok alatt, úgy olvadt anyja ölébe, hogy szinte eggyé vált vele. Nándi a másik oldalon kirepült a kinyíló ajtón, lába valahogyan felcsúszott, és a biztonsági övbe akadt teste mozdulatlanul lógott a földön. Norbi ekkor balra nézett, és megpillantotta alig tőle félméternyire a Suzuki sofőrjét. Ők ketten élték csak túl az ütközést. Norbi a vállához kapott, ki akart szállni, de balra nem nyílt az ajtó, a jobb oldal pedig lehetetlenül távolinak tűnt. Egész bal oldala fájt, eltört a combcsontja és kificamodott a válla. Nekifeszült a jobb oldali ajtónak, ki akarta vetni magát, s amikor kitört, leesett a busz üléséről. Elaludt.

Mindig is éjszakázó típusnak tartotta magát, most mégis elaludt a buszon. Kilenc előtt. Feltápászkodott a padlóról, visszavetette magát az ülésbe, de nem nézett hátra. Halottak voltak csak mögötte.

6

Következő este csalódottan, mérgesen bandukolt a mezőn. Egyáltalán nem ügyelt rá, hogy óvatos legyen. Legbelül el akarta ijeszteni a darvakat, leginkább azt, amelyikhez közel került, mert így könnyebbnek tűnt megválni tőle, mint tudni, hogy talán soha többé nem fogja őt látni. A megszokott helyén lehuppant a földre. A madár meglepetten nézett rá, ám nem riadt el. Lassan két hete ismerkedtek egymással, és valahogyan kicsírázott az a minimális bizalom, ami megnyugtatta őt, ha Norbit látta.

– Pár napunk van már csak – mondta Norbi. – Ha lennének szárnyaim, veletek repülnék, ehelyett duzzogok, mind egy hülye gyerek. – Norbi félrenézett. Maga se gondolta volna, de szégyellte magát. Egy madár előtt. – Teljesen hülye vagyok.

A daru megemelte szárnyait, széttárta őket, és a levegőbe csapott párat. Mellét kitolta, lába el-elemelkedett a földről, lebegett egy helyben a naplemente színes vászna előtt. Norbi eltátotta a száját. Ebben a mozdulatban egyszerre volt jelen az esetlenség a földön és a könnyedség a levegőben. A nehéz, éjszakákba nyúló repülések és a léptek, melyek sose tudnák megmenteni a madarat, ha a földön támadnának rá. Tanítani akarja őt a daru, hogyan kell repülni? Vagy csak henceg, hogy tudassa, ő, a szabadság, az örökkévalóság jelképe azt csinál, amit akar, és akkor kacérkodik az emberekkel, amikor csak kedve tartja? Vagy egyszerűen repülőizmait erősítette, jelezvén az indulás közeledtét? Valószínűleg ez volt az oka, a férfit azonban rabul ejtette a kacér madár gondolata, és ettől még dühösebb lett. Rá akart kiáltani az állatra, mégsem tette, annyira gyönyörű látványt nyújtott, ahogy fel-felemelkedett, habkönnyen, kecsesen, szebben, mint a balerinák.

Hamarosan elcsendesedett benne a harag, és akkor próbált újra közelebb kerülni Áhítathoz. Néhány centit sikerült. Újra emelte a kezét, és újra kudarcot vallott. Nem engedte a daru, hogy megérintse őt. Hogyan is érinthetne meg ember egy ilyen fenséges lényt? Valamit, ami a halál és az élet között létezik, és egy emberöltő alatt többször is átível a világon? Hogyan érinthetné meg az ember az érinthetetlent?

A darvak aznap is hangos szóval zárták a nappalt. Már sötét volt, amikor Norbi elindult. Egy órával később ért haza, de a buszon hónapok óta először, álmatlan álomba merült. Megzavarodott ettől, de könnyebbnek is érezte magát. Már bánta, hogy olyan haragosan érkezett a mezőre. Holnap jobb lesz, érzi. Holnap már lesz ereje megkezdeni a búcsúzást. Mielőtt lefeküdt volna, kézbe akarta venni a távcsőt. Nem tudta, miért. Kivette a táskájából, és egyesével végignézte a levonókat: csillogó szőrű pónik között vigyorogtak ravaszul a színes szörnyecskék, királylányokkal harcoltak a szuperhősök. Az idő és a fogások ostromától alakja torz állatok, meseszereplők egész armadája kapaszkodott az alig ragacsos, itt-ott fityegő papíron a távcső göröngyeibe. Norbi visszacsúsztatta a kukkert a táskájába, és kivette a fényképezőgépet, hogy újranézze a mai képeket. Ha eladhatta volna a lelkét azért, hogy a darvakkal tarthasson, bizony most habozás nélkül rábólintott volna. Amint kiemelte a fényképezőgépet a táskájából, a keze meglepően puha, szokatlan anyagra simult: tenyérnyi toll bújt elő a káoszból. Elképzelni sem tudta, hogyan került hozzá. Ennyire közel sosem került a daruhoz, és biztosan emlékezett rá, hogy amikor az izmait próbálgatta, egyetlen pihéje sem vált el a toktól. Kitette a tollat az ágyára, lezuhanyozott, majd lefeküdt.

7

Másnap Nórival érkezett a mezőre. Norbi kezébe temette arcát, úgy motyogott:

– Tűnj el, tűnj el, meghaltál, kérlek, hagyj… – Balra pillantott, és Nóri nem volt már mellette. A daru állt ott, egymaga. Kényelmesen, nyugodtan piszkálta, igazgatta tollait. Rá-ránézett Norbira. Neki oldalra sem kellett fordulnia, könnyedén odasétált hozzá, és tőle fél méterre leült. A madár felé nyújtotta fejét, és szokatlan hangokkal próbált a férfi tudtára adni valamit. Fel-felemelte csőrét. Norbi gondolt egyet, és kinyújtotta jobb kezét: óvatosan kezdte a mozdulatot, ahogy eddig is. Has magasságba emelte kezét, de a daru nem moccant. Aztán bordáit is elhagyta karjával, de a madár nem tágított. Végül vállmagasságba emelt, nyújtott kézzel ült a daru előtt. Tenyerét felfelé fordította, invitálta az állatot: ne félj, nem bántalak! A madár nyakát nyújtogatta, ám teste nem moccant. Ugyanolyan távol állt az embertől, mégis kíváncsian nézett rá. Majdnem elérte Norbi kézfejét, amikor váratlanul oldalra fordult, hogy újra Norbi szemébe nézhessen.

– Engedd el – csendült Norbi fejében a szó. Előbb a saját, aztán Nóri, Noémi és Nándi hangján, egyre hangosabban hallotta: engedd el! És Norbi lelke közeledett a daru felé, törzse ösztönösen előre dőlt, mintha megbűvölték volna, keze mozdulatlan, nem látott mást, csak a daru vérvörös szemét, tűhegynyi fekete pupilláját, és egyre több ember hangját hallotta: engedd el!

Megijedt, visszarántotta kezét. A daru is hátrált két lépést, egyformán meglepetten, értetlenül pillantottak a másikra.

– Képzelődöm… – lihegett Norbi. – Képzelődöm… – Felállt, de nem ment el. S ekkor olyan dolog történt, amit ha más mond, sose hitte volna el: a daru közeledni kezdett felé. Óvatos, lassú, kimért léptekkel sétált, ám Norbi úgy megrettent ettől, hogy hátrálnia kellett. Addig-meddig toporogtak, mígnem a férfi elesett. Felnyögött. A daru csak sétált, sétált felé, mögötte a lemenő nap megtörte kontúrja vonalát, és amikor már egész közel ért, Norbi egy elmosódott emberi alakot látott maga előtt. Hatalmasra nyílt a szeme, hanyatt vetette magát, és akkor a daru megállt. Újra madár formájában állt ott.

– Micso...? – Norbi hirtelen, gyorsan nyúlt a madár felé, és ezzel ismét elijesztette. A daru elrepült, hátra se nézett.

8

Orsi este felhívta őt. Norbi megnyugtatta őt, hogy jól van, minden rendben, a darumadárral alakuló kapcsolatáról egy szót sem szólt. Orsi vélhetően az egészet a gyógyszerekre fogná, és ő fölöslegesen keltene benne aggodalmat. Szedte az antidepresszánsokat és az altatókat, ahogy máskor is, és havonta járt az orvoshoz. Ha Orsi megtudná, hogy hirtelen a darvak beszélni kezdenek hozzá, ráadásul emberi alakokat lát bennük, biztosan elköltöztetné őt magukhoz, és Norbi ezt nem akarta. Őszintén szeretett volna már kikecmeregni a gyászból, ezért úgy döntött, egyedül a pszichiáterével fog beszélni az esetről, aki viszont jelenleg távol volt egy családi ügy miatt. A következő találkozóig Norbinak még majdnem két hetet kellett várnia. Persze felhívhatta volna egy korábbi időpont reményében, ám nem akart a szakember terhére lenni. Túljut ezen. Egyedül. Különben is, mire eljut az orvosához, a darvak már messze lesznek, és erre az egészre csak egy nehéz időszakként fog emlékezni.

Másnap, amikor megérkezett a mezőre, újabb meglepetés várta: ezúttal mind a négy madár vele maradt. Messziről ugyan, de őt figyelték.

– Hány napot vagytok még itt? – kérdezte Norbi. A madarak persze nem válaszoltak, benne mégis sejtelem ébredt: – Biztos nem többet már háromnál. Ma kevesebben jöttetek. Hamarabb elfogytatok a fejem fölül, mint máskor.

A darvak kíváncsian pillantottak rá. Áhítat elöl állt, lépett kettőt a férfi felé. Norbi kicsit megrettent, de nem hátrált meg. Ezúttal nem. Darvak hangja rezzent a szélben. A négyből ketten oldalt fordultak, fejüket lehajtották, majd felemelték, kis eltéréssel lépkedtek egymás mellett. Norbi bambán bámulta a táncot. A bizonytalan, ütemtelen léptek egységgé forrtak a percek múltán, hamarosan teljes összhangban lépkedtek a madarak. Áhítat, ahogyan Norbi, csak figyelt, a legkisebb daru szárnyait próbálgatta: őt jobban érdekelte az indulás. A tánc kiteljesedni látszott, s amikor már tökéletes volt a szinkron, a darvak megálltak, égre emelték fejüket, és hangos krúgatással koronázták meg az estét. Norbi ekkor Áhítatra nézett: a daru, akárcsak társai, ütemesen emelgette fejét, lépéseit kimérte, rendszerezte mozgását. Bár nem pillantott Norbira, az biztos volt benne, hogy neki táncol: az ifjabb daru rá se hederített Áhítatra, a másik kettő pedig egymásra koncentrált. Norbi nevetségesnek érezte a gondolatot, de félig guggoló pózba emelkedett, és megkísérelte utánozni Áhítat mozgását. Annak üteme egy pillanatra megakadt, de rögvest visszatért a ciklushoz: fel-le, fel-le, levegőtlen, határozott léptek, meg-megdöntött test. Norbi nehezen tudta követni a madarat, de néhány perc alatt ráérzett. Törzsét előre döntötte, felemelte, lépteit összerendezte, aztán sikerült: immár együtt táncolt a daruval.

Pár percig lépdeltek egymás mellett, végül Norbi megállt. Légzése zilált, tekintete fátyolos volt, de mosolygott. Egyenesen a darura nézett, aki kis csúsztatással maga is mozdulatlanná meredt. Fejét Norbira emelte, majd becsatlakozott két társához, s mint a karmesterek, útjára engedte az esti szerenádot.

*

Amikor lefeküdt, részegnek érezte magát. Könnyedén felsóhajtott, és kinyújtotta kezét az ágyon: még mindig ott pihent a toll, amit néhány nappal ezelőtt talált a hátizsákjában. Megsimította, majd felvette. Forgatta, megszagolta, bőréhez érintette. Nem tudott másra gondolni, csak Áhítatra, a vöröslő szempárra, a hangokra, melyek mintha megszabadították volna a fájdalomtól. Engedd el! – mondták azóta is. A baleset óta először, Norbi őszintén hitt benne, hogy képes lesz túllépni a gyászon. És nem győzte kivárni a következő napot.

9

Másnap este még kevesebb daru érkezett. A koncert sem tűnt olyan lármásnak, a korábban egy órán is túlérő vonulás háromnegyed óra alatt lecsengett. Norbi leült, és ezúttal ő várt. Nem látta még a csapatát, de biztos volt benne, hogy hamarosan megérkeznek. Kivette a tollat a hátizsákjából, letette maga mellé a levonós távcsövet és a fényképezőgépet. A csapat hamarosan megérkezett. Norbi felmutatta nekik a tollat, majd így szólt:

– Ezt egyikőtök nekem adta. De nekem nem ez kell. Nekem ti kelletek.

A madarak figyeltek.

– Vissza fogtok jönni? Jövőre, ugyanitt? Visszajöttök?

Áhítat csirpelő hanggal felelt. Norbit valahogyan rossz érzés fogta el.

– Nem fogtok ide visszajönni, igaz? Miattam nem…

Ismét Áhítatra nézett, és próbálta megfejteni a madár gondolatait. Ha nem jönnek vissza, akkor mégis miért invitálta őt táncra? Miért mutogatta előtte a szárnyait, miért engedte őt ennyire közel magához? Érezte rajta a fájdalmat? És ha kiemelte a szakadékból, ugyan miért emelte ki, ha utána úgyis visszalöki? Norbi lehajtotta a fejét. Suttogást hallott. Ahogyan pár napja, ezúttal is Nóri kezdte, melyhez aztán csatlakoztak a gyerekek. Eleinte kibogozhatatlannak tűnt, később azonban tisztult a beszéd: egyszer majd… Velünk jöhetsz… Velünk leszel… Együtt leszünk… Várj még… Élj még…

Norbi nem hitt a fülének. A darvakra meredt. Azok szürke alakként tetszelegtek a félhomályban.

– Ti vagytok? Ezek ti vagytok?

Nem hangzott válasz. Sötétedett. Norbi itt akart maradni: lefeküdni a fűbe a madarak mellé, felhúzott térdekkel összegömbölyödni és aludni. De szokatlanul hideg volt. Ő nem hozott se pulóvert, se hosszú nadrágot.

Csak még egy kicsit… – gondolta – Csak még egy kicsit… – Elbóbiskolt, álmában Nóriékat látta. Nem szóltak, nem intettek felé, csak nézték őt. Mintha vigyáztak volna rá.

Arra ébredt fel, hogy vacog. Elnézett jobbra, majd balra, de a darvakat már nem látta. Összeszedte a holmiját, a tollat azonban itt hagyta. Nem akart magával vinni még egy darabot a múltból, ami később fájdalmat okozhat.

10

Másnap délelőtt váltott néhány rövid szót az orvosával, csakhogy biztosítsa róla, nincsen baj.

– Minden rendben – mondta. – Jól vagyok.

– Ha jól sejtem, a madarak mostanában hagyják itt Magyarországot – felelte a pszichiáter. – Biztos minden rendben? Tud még várni néhány napot?

– Persze, semmi gond, ne aggódjon. Szedem a pirulákat is, ahogy kérte.

– Se többet, se kevesebbet, igaz?

– Nem, persze, hogy nem. Figyelek. Köszönöm, Katalin.

– Nincs mit. Akkor hétfőn.

– Hétfőn.

Összepakolt, a derekára kötött egy pulóvert, és hosszú vászonnadrágot vett. Kint akart maradni, Csak ezt a néhány megmaradt estét tölthesse együtt a darvakkal.

Amint a buszon ült, azon töprengett, vajon miért pont most? Évtizedek óta vágyott rá, hogy megszelídíthessen egy vadállatot, legfőképpen darvat, és soha, soha nem került még fele annyira sem közel hozzájuk, mint idén. Talán tényleg ők a halál és az élet összekötői – elmélkedett. – Talán létezik mítosz, ami valóság lehet. Vagy csak én vagyok… összetörve... Érzik? Hogy összetörtem?

A nap alábukni látszott a horizonton, összekeverte az este színeit. Nedves levegőt lehelt a föld, pára lebegett a lankák fölött. Messze hangzott a darvak hangja. Kevés ember járt már kint, a fő szezon lecsengett. Az utolsó napok csak a természet igazi szerelmeseit vonzották. Nem maradt több meghirdetett darules a programon. Őszbe hajlott lassan a nyár, a zöldellő mezők átadták a színpadot a szarvasok bőgésének, az őzek vakkogásának.

Norbi tétovázás nélkül ment oda a csapatához – az ő saját darucsapatához. Azok kíváncsian vették őt körbe. Mintha csak várták volna, hogy mondjon valamit.

– Megengeditek, hogy veletek töltsem még ezt az éjszakát? Holnap talán már nem is találkozunk… – Végignézett rajtuk – Táncoltok nekem? Megmutatjátok megint, hogyan kell?

A darvak szinte élettelenül álltak előtte. Ahogy a fény visszahúzódott, a táj szürke lepelbe burkolózott, és összemaszatolta a természet vonalait. A darucsapatok elvesztek a fűben; sötétkék felhők gabalyodtak bele az éjjeli égbolt fekete hajkoronájába. Aztán az éjszaka kinyitotta holdszemét, és megkezdte ellenőrző őrjáratát: előbb a hegycsúcsokat mustrálta, majd tekintete a dombokra vándorolt. Elbújtatta a prédaállatokat a lombosokban, és kiugrasztotta a baglyokat hálóhelyükről.

Norbi még mindig a darvakat bámulta, és azok őt viszont. Aztán Áhítat megindult felé. Amikor elég közel ért, kinyújtotta nyakát, és várt. Kis időbe telt, mire Norbi rájött, hogy mit akar. Kinyújtotta a kezét, várta, mikor riad el a madár, ám ezúttal egész más történt: Áhítat egyenesen Norbi tenyerébe helyezte a fejét, majd kissé elfordult – és a karjába vájta a csőrét. Szétszakadt a felsőrész, vér buggyant ki a pamut alól.

Norbi ösztönösen behúzta a kezét, és keresett valamit, amivel elállíthatja a vérzést. A holdfény egész lent járt már, és szikrákat szórt az ég. Magányos kuvikfütty zendült a távolban.

A darvak körbeállták Norbit, és ezúttal a második állt elé, ugyanúgy, ahogy korábban Áhítat. Norbi újra behúzta a kezét, és komolyan elgondolkodott rajta, hogy futnia kéne.

– Mégis mit akartok? – kérdezte. Akkor az előtte álló madár eget rengető hangot eresztett ki tüdejéből, amihez mind többen csatlakoztak. Zengett a levegő, remegtek az árnyékok.

A daru lepillantott Norbi lábszárára, majd átvágta a nadrágját, és végigmetszette a bőrét. Norbi felkiáltott a fájdalomtól. Csúszni kezdett, felállt, és bukdácsolva indult az út felé, azonban a legkisebb daru nekirepült, és amíg ő vele harcolt, a másik lábát is megvágták. Térdre rogyott. A vágások pontosan az ütőereket érték, rövid idő alatt olyan vörössé vált a fű, akár a darvak szeme. Norbi arcából kiszökött a szín. Sután, esetlenül próbálta kivonszolni magát a mezőről, de túl gyorsan veszített vért. Hamarosan falfehéren, elerőtlenedve adta meg magát a végzetnek. Hanyatt dőlt. Nóri, Nándi és Noémi ismét megszólaltak: hamarosan… együtt…

Norbi behunyta szemét. Újra szólt a kuvik, és a negyedik, sorban utolsó darumadár mellé állt. Lenézett a halálosan kimerült emberre. A daruhoz csatlakozott két társa, végül Áhítat is. A kék tollat acélkékre festette a nyakán a hold fénye.

– Ne félj! – Csendült a szó a halott családtagok hangján. – Mindjárt vége.

Az utolsó vágás tompán, szinte észrevehetetlenül próbálta ébrenlétre ösztökélni Norbi fáradó szervezetét. Az ösztön átfordította a testét, hátha négykézlábra tud még emelkedni, hogy elmenjen innen, azonban nem maradt annyi ereje sem. Kinyújtotta jobbját. Ott volt a toll, amit hátrahagyott. Megfogta. Vörösre festette a vére, és amikor ez megtörtént, Norbi a földre hanyatlott. Nem látott, nem hallott semmit, csak a vér és a halál szagát érezte. Utolsó erejével beleüvöltötte kínját az éjszakába. A hangja elvékonyodott, eltorzult, végül egyesült a darvak hangjával. Hamarosan már nem is ember, hanem darumadár hangját hallotta. Árnyék suhant el mellette, s magával vitte őt a homályba. Fény villant.

A föld hirtelen túl közelinek, a teste elképesztően könnyűnek tűnt. Norbi lenézett. Pikkelyes lábakat látott, karjait oldalra tárva hatalmas teret ölelt át. És ott állt előtte három darumadár. Egyikük sem viselte a különös, kékes pihét, ami Áhítatot megkülönböztette a többiektől. Belemélyesztette csőrét tollruhájába, kereste azt a tollat. Megtalálta. Csak ekkor vette észre a férfitestet, ami ijesztően gyengén, tartás nélkül roskadt a fűbe, szinte beleolvadt.

– Mi történt? – A kérdés azonban csak a fejében hangzott el. Ismeretlen hang jött ki a torkán, melyre szintén ismeretlen hang felelt. Rápillantott a vele szemben álló madárra. A daru lágy tekintete bizonyosságként érte őt: Nóri állt előtte, és a két gyerek. Igen. Végre újra a családjával volt. A darucsapat elsétált a véres területről, hátra se néztek. Az embertetemet másnap este, pár mélyre merészkedő fiatal találta meg.