“Vár ránk a part, hív a nagy
folyó...”
– Egy este, nagyjából öt éve a fehérvárcsurgói
tó partján ültünk ketten Eszterrel, ő éppen telefonált, én meg kevertem a
boroskólát. Szóval igen, piálni mentünk ki, de ekkor még nem volt bennünk
semmi, mert még be sem volt keverve, alig nyitottam ki az üveget. Eszter a tó
felé nézett, én meg a földön ültem, arccal az erdő felé. Aztán hallottam
valamit, valami egészen furcsa hangot, mintha zihálás lett volna, ez a mély
lihegés, amit néha a nagytestű kutyák hallatnak ügetés közben. Felnéztem, és
megláttam azt a valamit, ahogy éppen futott ki az erdőből. Először azt hittem,
valami kóbor kutya, de nagyon megviseltnek nézett ki; ritkás, fehér szőre volt,
és elképesztően vékony volt. Aztán rájöttem, hogy túl nagy kutyának, amennyire
láttam, a marja nekem olyan mellkasig érhetett. Felénk fordította a fejét, és
az arca túl emberi volt ahhoz, hogy kutya lehessen. Lapos volt az orra,
hatalmasra tátotta a pofáját, és zölden villogott a szeme, mint a macskáknak.
Ha nem lett volna olyan hosszú a mellső mancsa, azt hittem volna, hogy valami
szőrös, bedrogozott hobo… na meg ha nem hallottam volna azt a morgást.
Megragadtam Eszti vállát, aki megfordult, meglátta azt a valamit, és csak
annyit nyögött ki, hogy fussunk. Meg sem álltunk a főútig, és végig hallottam
magam mögött azt a mély zihálást. Halálra voltunk rémülve, Eszti azóta sem
hajlandó róla beszélni.
– Nincs ötleted, mi lehetett az? – kérdezte
András.
– Ötleteim vannak, de egyik vadabb, mint a másik
– csóválta a fejét Norbi. – Kicsit olyan volt, mint valamelyik B-kategóriás
filmben a chupacabra. De az is eszembe jutott, hogy két faluval odébb,
Iszkaszentgyörgy és Isztimér között van egy régi, elhagyott ruszki laktanya.
Nem tudom, mik mehettek ott, más sem tudja, de ha engem kérdezel, egy
barlangokkal teleszórt bányavidéken elég könnyű eltüntetni pár hullát. Vagy egy
rosszul sikerült kísérletet.
– Ez tényleg nagyon jó sztori. Viszont a piálós
részt nem fogom megírni a lapban, az az egésznek elvenné a hitelét.
– Éppen azt mondtam, hogy nem ittunk.
– Tudom, de az úgy jönne le, mintha
mentegetőznél.
– Így meg az fog lejönni, hogy dugni mentünk oda
– méltatlankodott Norbi.
– És? Nem így volt?
András a Lehetetlen Magazinnak dolgozott, és az
ehavi lapszámba egy Magyarországon is észlelt lényről kellett legalább
kétoldalas cikket írnia. Mivel az ufókat már unta, és egyébként is régóta haza
akart látogatni a szülővárosába, azt tervezte, hogy összetrombitálja néhány
régi, gyerekkori haverját, leitatja őket, és leírja a középsulis táborozós
rémmeséiket. A cikk megírására adott maradék időben pedig talán – talán –
meglátogatja az édesanyját, vagy legalábbis kicsit kiszellőzteti a fejét,
mielőtt visszamegy a budapesti álmatlanságba.
De a kocsmában a megbeszélt időben csak Norbi
bukkant fel, hosszú, csapzott haját lófarokba fogva, kék kantáros
munkásruhában, és úgy pacsizott le a csapossal, mintha hazaérkezett volna.
– Tulajdonképpen de – ismerte be Norbi. – De nem
történt semmi, mert amíg ott voltunk, végig az exével dumált telefonon, az után
a valami után meg már nem volt kedve semmihez. Sajnos.
– Majd megpróbálom finomabban megfogalmazni –
ígérte András, de nem kapott semmi reakciót. – Amúgy mi van a többiekkel?
– Hát, Berni Angliában van – kezdte Norbi. –
Kata Németországban, Gyula elvonón. Levente önkénteskedik Indonéziában. Kitti
és Máté nem válaszoltak, Orsi és Márk pedig azt üzenték, hogy a múltkori után
nem kíváncsiak a pofádra.
– Remek… – morogta, és újabbat kortyolt a
söréből. – Nem értem, miért nem lehet végre elfelejteni…
– Mert az esküvőjük volt, baszkikám, és a videó
felkerült Youtube-ra, azért! – nevetett, de András nem találta viccesnek az
emléket, és gyorsan visszakanyarodott az eredeti témához.
– Esetleg van valaki más, aki látott valami
hasonlót? A te beszámolódból elég sovány cikk lesz…
– Figyelj, miért olyan fontos neked ez a cikk? –
Norbi minden sörrel egyre inkább hasonlított az egy évtizeddel ezelőtti,
szókimondó önmagához, akire András már alig emlékezett. – A konteós
nagynénémnél szoktam látni ezt a Lehetetlen Magazint, eléggé szennylapnak
tűnik; gondolom, nem tekinted az újságírói karriered csúcsának.
– Elégedett vagyok az életemmel – mondta
dacosan, de nem győzte meg Norbit.
– Vitatkozzon veled, akinek két anyja van –
hagyta rá. – Inkább kérdezzük meg Tomit, ő tud-e valamit a szörnyünkről, aztán
vagy igent mond, vagy bebaszunk. Andrásnál ekkor esett le a tantusz, hogy a
pultos még mindig ugyanaz a Tomi, mint tíz évvel ezelőtt, csak kicsit több
rajta a tetoválás, és kicsit nagyobbak lettek a tágított lyukak a fülében.
***
András legnagyobb örömére a kocsma közönsége
elég beszédes volt. Tomi, a csapos, egészen természetesen mesélt arról, hogy a
„vékony ember”, ahogy ő nevezte, többször is átrohant az autója előtt, amikor
az akkori barátnőjéhez tartott Bodajkra. Az első alkalom kikészítette, de a
harmadik találkozásnál már meg sem lepődött… András gyanakodott, hogy a pultos
csak a bolondját járatja vele, mégis lelkiismeretesen lekörmölte a történetet.
Norbinak igaza volt abban, hogy a Lehetetlen Magazin nem valami nívós lap, így
a tények ellenőrzése nélkül is leírhatott bármit, amíg lesz, aki elolvassa.
Olvasó pedig mindig akadt bőven.
– Én is láttam a medvedisznóembert! Te valami
újságíró vagy, igaz? – csacsogta egy duci, vörös hajú, becsiccsentett lány a
kocsma sarkából, miközben széles gesztusokkal integetett a férfiaknak, hogy
üljenek le mellé. Láthatóan egyedül jött. – Csókakőn lakom, tudjátok, fent a
hegyen. Éppen az erdőben kirándultunk az akkori pasimmal, a Kőlyuk-barlang
közelében. Amúgy is fura egy hely, sok üreget lehet látni itt-ott, nagyobbakat,
mint amit egy róka vagy vaddisznó ásna magának; sok helyen pedig térdmagas
kőrakások vannak az üregek mellett, mintha ez valami jelzés lenne, vagy nem
tudom. A föcitanárunk sem tudta anno megmagyarázni, mik ezek. Szóval közeledtünk
a barlanghoz, és nem igazán figyeltünk, mi folyik körülöttünk, ha jól
emlékszem, éppen vitatkoztunk valamin. Amikor észrevettük, hogy a barlang
bejáratánál mozog valami, már túl közel voltunk, azt hittem, el fog minket
kapni!
A lány, aki izgatottságában bemutatkozni is
elfelejtett, itt már olyan beleéléssel gesztikulált, hogy Norbi védelmezőn
arrébbhúzta a sörét, nehogy lesodorja az asztalról.
– Olyan volt, mint egy nagyon vékony ember,
olyan vékony, hogy azt gondolnád, éhezik. De a karjai hosszabbak, mint egy
embernek, és rövid, ritkás, fehér szőr nőtt a testén. Az arca olyan volt, mint
valami torzszülöttnek, amiket a TLC-n szoktak mutogatni, a szemei pedig úgy
világítottak, mint egy macskának. Emlékszem, sikítottam, ez az izé meg
vonyított, mint egy kutya. A pasim kezdett el a vár irányába rángatni, és olyan
gyorsan futottunk vissza a faluba, ahogy szerintem soha előtte vagy utána nem
futottam. Többször is elestem közben, tele lettem lila foltokkal, a fél arcomat
lehorzsoltam, később úgy néztem ki, mint akit megvertek, de gondolhatod, akkor
nem érdekelt. Végig hallottam magam mögött, ahogy röfög az a valami, és attól
féltem, meghalok…
– Ez szörnyű – mondta András szenvedélyesen,
ahogy lelkesen körmölte a lány beszámolóját. – És azután?
– Elértük a tisztást, ahol egy kisgyerekes
család szalonnát sütött. Valószínűleg halálra rémítettük őket; ha hittek
nekünk, azért, ha nem, akkor meg azért, mert azt hitték, drogosok vagyunk. De a
medvedisznóember a tisztásra már nem követett minket. Gondolom, nem akarta,
hogy ilyen sok ember lássa.
András összegyűjtött még néhány észlelést arról,
hogy a lény átfutott delikvens kocsija előtt, vagy a kertjén keresztül, de
semmi komolyabbat. Az este vége felé már érezte, hogy többen csak azért mesélik
neki, hogy látták a lényt, hogy ne maradjanak ki a buliból, de nem zavarta; a
több „szemtanú” hosszabb cikket jelent, az pedig több pénzt.
Hazafelé sétálva rágyújtottak egy cigarettára,
és Norbi nem bírta megállni, hogy ne törje le András lelkesedését.
– Ugye tudod, hogy a „medvedisznóember”
kifejezés a South Parkból származik?
– Mi…? Ja, persze. Tudom. – Ő is észrevette,
hogy a híres-hírhedt vígjátéksorozatban hívták ugyanígy az egyik karaktert, és
hogy ez is csak azt bizonyítja, hogy az emberek csak szórakoztak vele. – A
cikkben találnom kell neki egy másik nevet.
– Legyen koponyányimonyók! – röhögött Norbi, de
egyszer csak elhallgatott, és szinte rémülten meredt az utca túloldalára.
András követte a pillantását; ennyi sör és ennyi
rémtörténet után fel volt készülve, hogy a medvedisznóember lesz ott, de a
látvány még ennél is szörnyűbb volt.
Az út túloldalán Márk, régi barátjuk sétált, a
jobbján pedig egy gyönyörű, szőke, mézbarna szemű nő, fehér sifonruhában –
Orsi, András volt barátnője. Úgy tűnt, a pár épp annyira megrökönyödött
Andrásék látványán, mint fordítva. A lány szemébe kíváncsiságot rajzolt András
képzelete, és épp olyan bájosnak látta, mint tíz évvel azelőtt. Márk arca
ellenben kőszerűnek tűnt, semmilyen érzelmet nem tükrözött, de ahogy lassan
kihúzta magát és felszegte az állát, azt nehéz lett volna nem fenyegetésnek
értelmezni. Egy dermedt pillanat múlva aztán Márk és Orsi továbbsétáltak,
mintha nem is történt volna semmi szokatlan.
András elég ködösen emlékezett az este hátralévő
részére. Ugyan már hazafelé tartottak, találkozás megváltoztatta a terveit;
jobban megviselte a dolog, mint remélte, és bár nem akart berúgni, úgy érezte,
nincs más választása. Ki akarta törölni az elméjéből az összes emléket, ami
Orsihoz kötötte, a pálinka pedig köztudottan mesteri módon pusztítja az
agysejteket.
***
Ahogy magához tért, ösztönösen a zsebéhez
kapott, és megtapogatta, megvan-e még a tárcája. Kitámolygott Norbi mocskos
fürdőjébe, és elborzadva bámulta a szörnyet, aki vaksin pislogott rá vissza a
tükörből. Fehér szálakkal pókhálózott haja csapzott volt, a szája cserepes, és
olyan íze volt, mintha megdöglött volna benne valami, a szeme fakózöldjét
szinte teljesen elnyomta a vérerek vöröse.
Norbi fájdalmasan nyögött a szobája mélyéről,
valószínűleg ő sem volt jobb állapotban. András megpróbálta elkapni a
másnaposságtól hullámzani látszó kávéfőzőt, de ahogy meglátta a szűrőben
tenyésző penészt, forgó gyomorral elejtette a szerkezetet, és elkezdte keresni
az instant kávét. A matatás hangjára Norbi hangosabb nyöszörgésre váltott, ami
lassan majdnem-értelmes szavakká álltak össze:
– Kávénincs. Encsiüdcsivan.
András szemét bántotta a hűtő lámpája, a
tutti-frutti ízű energiaital égette a gyomrát. Megpróbálta egy cigarettával
elnyomni az émelygést; a füst megrekedt a szűk nappaliban, és olyan hangulattal
töltötte meg a lakást, mint egy ócska mocsáriszörnyes horrorfilm kezdőjelenete.
Elővette a mobilját, hogy átnézze az e-mailjeit, de a képernyő fényétől újra
kavarogni kezdett a gyomra – megállapodott tehát önmagával, hogy most
tulajdonképpen alkotói szabadságon van, ezért nem is kell e-maileket néznie. Az
egyik konyhaszekrény mélyén talált egy olcsó, zacskós tésztalevest, megfőzte
magának a vízforralóban, és ráérősen elnyammogott rajta az erkélyen.
Idejét sem tudta, mikor reggelizett nyugodtan
utoljára. Pesten mindig munkába menet, a villamoson kapott be valami
szendvicset, aminek olyan egzotikusan hangzó neveket adtak, mint a „bécsi
panini” vagy „torreros cipó”, mégis ugyanolyan rántotthúsos szendvics volt az
összes. Most végre egyedül maradt a gondolataival, és a panelház melletti fákon
fészkelő galambokkal. Mire Norbi is magához tért, András már el is tervezte az
egész napjukat. Kiterítette az autós térképét a terasz dohányzóasztalára
(miközben áldotta a feledékenységét, hogy a GPS ellenére sem dobta ki azt), és
ceruzával jelölgette rajta a falvakat, ahol az előző esti történetek szerint
látták a szörnyet.
– A wurliczer-díjra hajtasz? – kérdezte Norbi,
még mindig kábán.
– Pulitzer-díjnak hívják… – javította ki. – És
nem értem, miért ne hozhatnám ki a sztoriból a maximumot.
Valójában ahhoz a jól bevált módszerhez
folyamodott, amihez az ismerősi körének nagy része: ha elég keményen dolgozik,
akkor nem marad hely az elméjében a kényelmetlen gondolatoknak. Például
Orsinak.
– Te komolyan elhiszed, hogy létezik ez az izé?
– fintorgott Norbi. – Szerintem simán egy nagyra nőtt kóbor kutyát láttam akkor
éjjel.
– Nem nekem kell elhinni, hanem az olvasóknak –
hárított. – Komoly, de legalábbis annak látszó kutatómunkával pedig könnyebben
eladható lesz a sztori.
– És hol kezdjük a kutatómunkát, Sherlock?
András nem tudta megállapítani, hogy Norbi
gúnyolódik, vagy őszinte lelkesedésből mondta ezt; talán egy kicsit mindkettő.
– Először megnézzük az Iszkaszentgyörgyi
laktanyát, itt ni – bökött a térképen egy zöld foltra Iszka és Guttamási között
–, és csinálunk pár jól beállított képet a romokról, amíg még jók a fények.
Aztán megnézhetnénk a külszíni fejtést Kincsesbányán, ott is lőhetek párat, ha
jók lesznek a fények. Végül jön a Fehérvárcsurgói víztározó, ahol lőhetünk
egy-két illusztrációt a sztoridhoz, ha addigra nem sötétedik be teljesen.
Útközben pedig talán találkozunk néhány helyivel, akik hajlandóak lennének
interjút adni. Mindenki szeret szerepelni.
– Nem hiszem, hogy a somosmáli bácsikák a
bakonyi chupacabráról akarnak veled beszélgetni. – Andrásnak rá kellett
pillantania a térképre, a Somosmál név ugyanis nem volt neki ismerős, végül
megtalálta a kétutcás települést Iszka és Kincsesbánya között félúton.
– Ha csak egy kóbor komondort láttak, nekem az
is jó – legyintett. – Ráadásul a statisztikák szerint minél több alkohol fogy
egy vidéken, annál valószínűbb, hogy él arra egy kriptid. Ez meg egy borvidék.
Norbi ezen jót kacagott, pedig András nem
viccnek szánta. Miután rendbehozta magát (amihez még egy doboz energiaital, és
különleges, másnaposság elleni arcszesz is kellett), bekászálódtak András
Renault-jába, aminek évek óta rendetlenkedett az egyik hengere. Ahogy
kifordultak a lakótelepről a Prohászka útra, Norbi bekapcsolta a rádiót (egy
régi Joan Baez dal szólt), föltette az aviátorszemüvegét, lehúzta az ablakot és
rágyújtott.
– Ez most tök olyan, mint egy road movie –
mondta vigyorogva, András pedig ráhagyta.
***
Iszkaszentgyörgy és Guttamási között nagyjából
félúton tértek le egy földútra, majd ötszáz méternyi döcögés után elérték az
erdő szélét. Itt hagyták az autót, és követték a laktanyához vezető két
nyomtávú ösvényt a fák közé, amit évtizedek harckocsijai véstek a talajba.
Norbi emlékein kívül semmi nem utalt arra, hogy
itt csakugyan egy laktanya állt egykor. Épületeknek már az alapjai is alig
álltak; gyommal átnőtt téglarakások váltakoztak térdmagasságig lerombolt
falrészekkel, itt-ott törmelékdarabok látszottak ki a magas fűből, és az egész
rétet sűrűn tarkították élénk színű vadvirágok. A tisztás túloldalát buja
bokrok és fehér szirmokat hullajtó fák szegélyezték; az összkép olyan volt,
mint egy Disney-mese napfényben fürdő, elvarázsolt díszlete.
– EZ?! – morogta András. – Ennyi az egész?
– Amikor kölyök voltam, még álltak az épületek…
– Az húsz évvel ezelőtt volt! Úgy hoztál ide,
hogy azt sem tudtad, mi van itt? Pár ócska téglarakás miatt?!
– Haver, nyugodj már le. A laktanyát akartad
látni, tessék, ez a laktanya. Ha nem is pont olyan, mint egy horrorfilmben,
csak tudsz kezdeni valamit a helyszínnel. Akár Photoshoppal…
– Nincs az a Photoshop, ami ijesztővé tenné
ezeket a kibaszott virágokat – mérgelődött, majd teljes erejéből belerúgott egy
féltéglába. A törmelék métereket repült, nekiütközött a fal egy megmaradt
részének, és ledöntött róla néhány téglát. András lábujjai pedig tompán sajogni
kezdtek, részben elvonva a figyelmét a haragjáról. – Azért nézzünk körül.
Norbi a falak maradványai között őgyelgett, és
próbálta felidézni, hogyan nézett ki egykor a laktanya, hol lehettek a
barakkok, hol az operatív épületek vagy egy esetleges laboratórium – kevés
sikerrel. András lekuporodott a legmagasabbnak tűnő téglahalom tövébe, és
megpróbálta megtalálni azt a szöget, ahonnan a legnagyobbnak és
legfenyegetőbbnek hat a törmelékkupac, ellenben egy virág sem látszik.
– Találtam egy fecskendőt, az számít?
– Maximum ha drogosokról írnék – vetette oda
András.
– De el lehetne adni bizonyítéknak, hogy itt
valami gonosz titkos labor működött…
– Ennyire az olvasóim sem hülyék – zárta rövidre
a témát András. Néhányszor még körbejárta a rétet, hátha talál egy nyamvadt
Lenin-képet vagy bármi, akár csak kicsit is szokatlan tárgyat, de úgy tűnt, a
falusiak mindent elhordtak az elmúlt évtizedek alatt. Csalódott dühvel trappolt
vissza a kocsihoz, a földút pora felhőkbe bodorodott léptei nyomán. Norbi
szótlanul kullogott utána; azt remélte, egy jó hangulatú szombatot tölthet
együtt rég nem látott haverjával, hogy autózgatnak és sörözgetnek, mint a régi
időkben, ám nagyon úgy festett, hogy ez nem fog megtörténni. Szerette volna
megmondani Andrásnak, hogy hagyja a faszba a cikket és Orsit egyaránt, egyik
sem ér ennyit, igyanak meg valamit, és menjenek el csajozni, de a férfin
látszott, hogy ez valószínűleg még jobban felhúzná, ezért csak hallgatott.
A meddő kitérő után a kincsesbányai külszíni
fejtés felé vették az útjukat. Norbi remélte, hogy barátja kicsit megnyugszik
majd a látványtól, hiszen a bánya impozáns, mély, fehér seb volt a tájban, és
ez mindenféle Photoshop-trükk nélkül is elég nyomasztóan festett. Szerencsére
mire odaértek, már elmúlt dél; ha korábban érkeznek, a nap állása miatt csak
szörnyű, kiégett, kontrasztos képeket tudtak volna készíteni. De így András
egyre oldottabban kattintgatott a géppel, míg Norbi az autónak dőlve cigizett.
– Szerinted ott azokban az üregekben elélhet
valami? – kérdezte András a fejtés túloldala felé mutatva. A fejtésnek azt a
részét dróthálóval vették körbe, és láthatóan nem használták. Norbi ellökte
magát a kocsitól, és barátja mellé lépett, bár az így nyert távolsággal sem
látta sokkal jobban az üregeket.
– Lehet – felelte. – Ha csak a fejtés másik
felén dolgoznak.
– Az összes észlelés éjszaka történt – mondta
András, ahogy visszatért a kocsihoz, és keresni kezdte a távcsövét a
kesztyűtartóban. – Vagyis a wendigo valószínűleg éjszakai lény.
– Ennél jobb nevet nem találtál neki? – húzta a
száját Norbi.
– A wendigót körülbelül úgy írják le az
észak-amerikai indiánok, mint ezt az izét, szerintem találó név lenne.
Mindenesetre találóbb, mint a medvedisznóember – kuncogott, majd a távcső
segítségével próbálta jobban szemügyre venni az üregeket. – A nappalokat ott a
sötét és nyirkos lyukakban tölti, és éjszaka bújik elő.
– Nem lenne jobb valami magyar név? Esetleg
megtámogatva egy hülye falusi legendával? Nem tudom, mondjuk nevezd úgy, hogy
Nyavalya…
– Hát ez sokkal jobb, mint a Wendigo –
horkantott András, szeme még mindig a távcső végére tapadt.
Norbi megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy
barátja egyre oldottabb; a nyirkos üregek látványa jót tett a hangulatának.
Olyan közel hajtottak a kocsival, amennyire a kerítés engedte (egy nyomorult
cikkért mégsem akartak magánlaksértéses ügybe keveredni), és András végre
elkészíthetett néhány alkalmas képet.
– Mi lenne, ha kint éjszakáznánk valahol? –
vetette fel András, ahogy visszatértek a Renault-hoz. – Valahol az erdőben.
Veszünk szalonnát meg egy tálca sört, és várunk, hogy arra tévedjen a Nyavalya.
– Világi ötlet – vágta rá Norbi széles
vigyorral.
***
Fehérvárcsurgón, az ABC előtti parkolóban
hagyták a kocsit, és, mivel még túl korán volt egy szalonnasütögetős
vacsorához, betértek a kocsmába. András még mindig nem tett le az izgalmas
cikkről, de már sokkal lazábban állt a dologhoz; amíg a vén csapos a sört
töltötte, ő mintegy mellékesen megkérdezte, történt-e mostanában valami furcsa
a tó körül.
– Egyszer egy harcsa rárabolt a Zsömire – mondta
a csapos. – A kutyámra. Elég kis termetű volt szegény, a tóban meg akár száz
kilósra is megnő egy olyan dög. A múlt évben egy turista fogott egy
száztizesset is! Azt’ valami suhancok mégis abban a tóban fürdenek nyaranta,
eszemmegáll.
– Assemmi! – licitált rá az egyszem vendég. – A
fiamnak az egész csónakját lehúzta egy harcsa, az lehetett akár százötven is!
András csak mosolygott a horgásztörténeteken.
Érdekesnek érdekes volt, de nem annyira, hogy arra harapjanak a Lehetetlen
magazin olvasói; viszont bizonyítottnak látta az elméletét, hogy a helyiek
minél többet isznak, annál több szörnyet látnak.
– És az iszkai laktanya felé nem láttak valamit?
Vagy a bánya körül?
– Oda jártunk kölyökkorunkban – mesélte a
vendég. – Elcsencseltük apám kó’bászát a ruszkikkal gránátokra, azt’ a patakban
azzal halásztunk rákokra. Ha egy ó’dal szalonnát vittünk nekik, akkor azér’ meg
odaadták az egyik őrkutyát. Persze mindig visszaszökött hozzájuk pár nap után,
mert apám e’verte a háztól.
– Ezek szerint a laktanyában sok kutyát
tartottak? – csapott le a témára András azoknak a riportereknek a reflexeivel,
akik gyerekkorában a példaképei voltak.
– Persze, a ruszkik szerették a kutyákat. A
tánti szerint amikor bejöttek, összegyűjtötték a kutyákat a környékrő’, de én
erre nem emlékszem. Minél nagyobb, annál jobban kellett nekik, a kuvasz meg a
komondor vó’t a kedvencük, de egyszer egy medveölőt is láttam odabenn. Az aztán
nem kis darab, még ma is a mellkasomig érne, gyerekként meg akár a hátára is
fölülhettem volna, akkora.
András a felismeréstől csillogó szemekkel
Norbira pillantott, akinek ugyanabban a pillanatban állt össze a kép.
– És mire kellettek az oroszoknak a kutyák?
– Istentudja – morogta a férfi. – Tán még az se.
– Én tudom – mondta a csapos. – Vagy hát a
bátyám mesélte, Isten nyugosztalja, hogy harci kutyákat neveltek a táborban.
Megesett, hogy egyik-másik megszökött, és elragadta az anyánk libáit, de
állítólag a vegyesboltos kislányával is azok végeztek.
– Hát ez borzalmas – nyugtázta András széles
vigyorral, ahogy villámsebesen jegyzetelte a hallottakat. – Esetleg
elképzelhető, hogy ilyen kutyák még mindig élnek itt a környéken?
Erre a csapos és a vendég egymást túllicitálva
kezdett magyarázni egy, másfél, akár két méter marmagasságú, természetellenesen
erősre tenyésztett vadkutyákról, amik rendszeresen támadnak emberre. Norbi
sejtette, hogy ezek a történetek minimum túlzóak, ha nem is teljesen
kitaláltak, mivel a rendszeres kutyatámadásoknak híre ment volna, de nem tette
szóvá a dolgot. Néhány jól irányzott kérdés után már mindkét férfi élénken
emlékezett ritkás, fehér szőrű egyedekre is, amik még a hátsó lábukon is
képesek járni és félelmetesen okosak. András fizetett a férfiaknak két-két töményet,
mire azok még abba is belementek, hogy a beszámolójuk arccal és névvel
szerepeljen majd a magazinban, hitelt adva ezzel a történetnek.
András az interjú végeztével önelégült vigyorral
vonult át az úton az ABC felé.
– Na, melyik haverod a legjobb újságíró a
világon? – kérdezte.
– Hát, nem az, amelyik részeg tatákra alapozva
fogja leírni több ezer olvasójának, hogy létezik a magyar jeti – csóválta a
fejét Norbi.
– A több ezer olvasó tudja, hogy ez nem a
valóság, nem véletlenül „Lehetetlen” az újság címe, nekik csak az izgalom kell.
– Ebben mennyire vagy biztos?
Ahogy beléptek az ABC-be, rögtön megcsapta őket
az olcsó párizsi, a romlófélben lévő tej és a fertőtlenítő szagának különös
egyvelege. A pénztárosnő bágyadtan intett feléjük; ez a gesztus a városban
merőben szokatlan lett volna, de itt annyira természetes volt, hogy a két férfi
gondolkozás nélkül viszonozta.
– Teljesen
– fűzte tovább a szót András, ahogy a sörök felé vette az irányt. – Ha
minden szart elhinnének, amit leírunk, rettegő idegroncsok lennének. Sőt! Ha te
elhinnél minden szart, amit az Indexen olvasol, már te sem lennél épelméjű.
– Jó, bizonyos mértékben minden újság ferdít, de
amit ti csináltok, az egészen más nagyságrend…
– És ettől rosszabbak vagyunk? Különben is, nem
tudhatod, hogy nincs igazam. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy a ruszkik
kitenyésztettek egy nagytestű, ritka szőrű harcikutyát, ami aztán a
kivonuláskor megszökött, esetleg szaporodott is. Lehetetlen? Ez olyan
lehetetlen?
– Talán nem teljesen lehetetlen, de nincs rá
bizonyíték.
– Nincs bizonyíték?! – hüledezett színpadiasan
András. – Hiszen te magad is láttad a szörnyet! Csak nem hazudtál nekem?!
– Nem hazudtam, de nem tudom, mit láttam –
próbálta Norbi tisztázni magát, de eddigre már épp eléggé belegabalyodott András
trükkös érvelésébe, hogy ne mászhasson ki belőle.
– De én tudom, hiszen hallottad. Genetikailag
módosított ruszki harcikutyát.
– Az előbb még csak tenyésztett volt… – morogta
Norbi, tudva, hogy már nem fogja tudni jobb belátásra bírni Andrást.
– Egykutya – mondta, és jót vigyorgott a saját
szóviccén.
***
Mindketten a kasszánál álltak, András egy tálca
sört cipelt, Norbi pedig a szalonnát, a kenyeret és a gyújtófolyadékot pakolta
épp a kasszaszalagra, amikor egy szőke kontyos, meglehetősen zaklatottnak tűnő
nő sietett be az üzletbe.
– Elnézést – motyogta. – Nem látták a
pénztárcámat?
– Itt hagytad, Orsikám, de vigyáztunk rá, ne
aggódj, a te állapotodban nem tesz az jót – felelte a kasszás, mire András
felkapta a fejét. Bármilyen csapzottnak tűnt is a lány, bármekkora karikák
sötétlettek a szeme alatt, még mindig képes volt elakasztani a lélegzetét.
Gondolkodás nélkül Norbi karjaiba ejtette a tálca sört (aki egy fájdalmas
nyögésen kívül egyáltalán nem tiltakozott), kikapta a kasszás kezéből a tárcát,
amit az épp akkor halászott elő a pult alól, majd lovagiasságot mímelve Orsi
felé nyújtotta.
– Ezer éve nem láttalak.
– András? Ezek szerint tényleg téged láttalak
tegnap? – kérdezte a lány; kezét önkéntelenül a nyaka elé kapta, mintha meg
akarna érinteni egy medált, ami nem volt ott. Ilyen távolságból már látszott,
hogy nincs rajta smink, pedig a férfi szerint elkélt volna. – Ne haragudj, nem
ismertelek fel.
– Igen, hazajöttem pihenni egy kicsit – mondta
egy lépést téve a nő felé, aki viszont épp ugyanennyit hátrált előle.
– Az jó – mosolyodott el bágyadtan a nő.
– Lejöttünk Norbival sütögetni a tópartra.
Tudod, a régi idők hangulata miatt.
– Igen, ez egy hangulatos környék.
– És te? Hogyhogy itt?
– Ja, én… – dadogta a lány. Tétován kilépett az
ajtón a parkolóba, és látványosan az egyik ott álló autó felé pillantott. – Én
itt lakom.
– Váó, itt vettél házat? Csodálatos véletlen,
hogy épp ide jöttünk Norbival, nem gondolod? – lelkendezett András, de Orsi
ugyanolyan távoli maradt, és nem válaszolt. – Ha már így alakult, lejöhetnél
este a partra.
– Most nem alkalmas – felelte, ahogy lassan a
kocsija felé lépdelt, oldalazva, hogy ne fordítson hátat a férfinak, de ne is
forduljon teljesen felé. – Nagyon nem.
– Baj van? – kérdezte a férfi, de a nő csak a
fejét rázta.
– Nincs, csak meglepett, hogy találkoztunk.
Orsi bevetette magát a vezetőülésre, és köszönés
helyett olyan erővel csapta be a kocsiajtót, hogy András attól tartott,
kiszakad az üvege a helyéről. A kocsi nehezen indult, majd ahogy kifarolt az
áruház parkolójából, jobb hátsó kereke fölfutott a padkára, amitől az egész
kocsi hatalmasat zökkent.
– Legalább bocsánatot kértél tőle? – vetett
véget Norbi a férfi keserű merengésének. Ekkorra tudta egyedül kicipelni a
tálca sört és a sütnivalókat a Renault-hoz. Azt, hogy neki kellett állnia a
cechet, már szóvá sem tette.
– Miért tettem volna ilyesmit? – kérdezte
András, legalább olyan távoli hangon, mint ahogy a lány beszélt. – Szerintem
valami baj van köztük.
– Mármint Orsi és Márk között? – kérdezett
vissza Norbi élesen. – És ahhoz neked mi a fasz közöd van? Rohadtul semmi!
– Velem kéne lennie...
– Inkább nyisd ki a csomit – morgott a férfi,
mire András lassan felocsúdott. Beült a volán mögé, belülről kinyitotta a
csomagtartó tetejét, és türelmesen megvárta, míg barátja bepakolja a zsákmányt.
Norbinak nagyon kellett erőlködnie, hogy
visszafojtsa a dühét; Andrást elviselni magában sem volt kis feladat, de Orsi
aztán végképp nem hiányzott a mai estéhez. A kelleténél talán kicsit nagyobb
lendülettel lökött oda neki egy doboz sört, ahogy beült az anyósülésre.
Andrást nem aggasztotta különösebben, hogy
vezetnie kell – a kocsmában már úgyis legurult ez-az, ráadásul Imre bácsi, a
környék egyetlen polgárőre (a helyiek seriffnek szólították) apja régi jó
barátja volt. Különben is valószínűleg a szőlőhegyen múlatja az idejét, nemhogy
szondáztatni nincs elég lélekjelenléte, de talán talpra állni sem.
A bolttól alig száz méterre kezdődött az
emelkedő, aminek a túloldalán, a völgyben terpeszkedett a víztározó. A Renault
idegesen zötykölődött a kátyús kaptatón, majd körülbelül félúton, ahol a régóta
gazdátlan benzinkút, vele szemben pedig egy használaton kívüli bérkaszárnya
áll, az autó felbőgött, mint egy makacs hátasállat, köhögni kezdett, majd
végleg lefulladt.
András a féken tartotta a lábát, nehogy
visszaguruljon a kocsi a lejtő aljára. Próbálta visszatartani a dühét – már ő
is kezdte érezni, hogy Norbi nem érdemli meg, hogy a boxzsákja legyen nehéz
időkben, akkor sem, ha nyilvánvalóan önként ajánlkozott a szerepre –, csak a halántékán
lüktetett egy ér.
– Kifogyott a benzin? – kérdezte Norbi
félszegen. – Talán itt a kúton…
– Ez a kút akkor sem működött, amikor kissrácok
voltunk, és most is le van lakatolva – morogta fojtottan. – Nem maradhatunk itt
az út közepén.
– Talán toljuk fel, onnan le tudnánk gurulni a
tóig.
– Talán ne jussanak eszedbe ekkora baromságok,
hogy tolnánk fel ezt a dögöt odáig? – mutatott András teátrálisan az emelkedő
tetejére. – Visszagurulok a kocsmához.
Megigazította a visszapillantót – közben egy
töredékmásodpercre feltűnt a tükörben a szeme, ami még fakóbb zöldnek tetszett,
mint reggel –, majd lassan felengedte a féket. A Renault lustán, farral előre
visszagurult a főút felé, majd lehúzódott a kocsma mellé. A borvirágos arcú
öregemberek, akik a horgásztörténetet és a kutyatámadást mesélték, most
kíváncsiskodva figyelték, ahogy a két férfi András egyik gurulós bőröndjébe
pakolja a tálca sört és az ételeket (mert mit gondoltál, kézbe’ viszem a tíz
liter Kőbányait?), majd távolról élesíti a központi zárat és a riasztót.
***
A parton raktak tüzet, uszadékfából. Norbi
halomba hordta a partra vetett fadarabokat, András pedig meglocsolta
petróleummal, és az öngyújtójával belobbantotta a rakást. Amíg Norbi elment az
erdőbe még több fát keresni, András azon merengett, hogyan veszett ki a
tűzgyújtás rítusából az ősi, állatias érzés, mióta gyújtófolyadékot használ
hozzá. Régen büszke volt magára, ha a kulcscsomóján lógó kövakődarabbal és a
zsebkésével szikrákat csiholt, és lelkesen fújta a füstölgő taplógombát. Most semmit
nem érzett.
Orsit is egy táborozás alkalmával látta először,
és emlékezett, mennyire lenyűgözte a lányt a kovakő. Megpróbálta őt is
megtanítani a tűzrakás fortélyaira, de a szikracsiholás sehogy nem akart menni
neki. Nevetve mondta akkor, hogy nem baj, neki csak főzni kell tudni, de már
nem emlékezett, hogy fogadta ezt a lány.
Elővette a zsebkését – ugyanazt, mint akkor
régen –, és egy közeli fáról levágott három egyenesebbnek tűnő ágat, majd
nekiállt nyársat faragni. A fű, a pézsma és a nedves föld szaga lassan
megnyugtatta Andrást. A hullámverés ütemes hangja egybemosódott a tűz
ropogásával. Még semmi nem került a tűzre, de a füst már most a régi
sütögetések emlékét idézte, a sör pedig tovább tompított amúgy sem túl éles
érzékein. Amikor Norbi visszajött, először felbontott még egy sört, és csak
utána kezdte darabokra törni az ágakat a térdén.
– A harmadik nyárs minek? – kérdezte.
– Orsinak – felelte szűkszavúan András.
– Nem úgy tűnt, mint akinek nagy kedve lenne
eljönni. Gyakorlatilag elszaladt előled.
– Nincs más választása, a tárcája nálam van –
mondta András olyan méla hangon, mintha ez csak egy mellékes körülmény volna.
Norbi megdermedt, és a gyomrából, vagy még
mélyebbről feltörő undorral bámult barátjára.
– Ember, te nem vagy normális – mondta, majd
megpróbálta elhessegetni magától a rossz előérzetet, és tovább törte az ágakat.
András nem vette fel a kritikát, csak vállat vont, és addig faragta a nyársat,
míg olyan hegyes nem lett, hogy akár vadászathoz is lehetett volna használni.
A zsebkéssel felhasította a szalonna védőgázas
csomagolását, kiemelt egy szeletet, és az egyik grillkolbász köré csavarta. A
szalonnát olyan vékonyra vágták, hogy át lehetett látni rajta, mint egy
hálóingen, amit a nászéjszakára tartogatnak a rendes lányok – a nem rendesek
meg annak, akivel a pasijukat csalják, az ilyen Márk-féléknek. Indulatosan a
húsba döfte a nyársát, majd az egészet a tűz fölé lógatta.
– Ugye nem gondolod, hogy tényleg eljön? –
kérdezte Norbi, és amikor méla bólogatást kapott csak válaszul, már maga sem
tudta eldönteni, hogy a szörnyre vagy Orsira vonatkozott-e a kérdés. Néhányszor
még próbált beszélgetést kezdeményezni, de hiába. Napnyugta után nem sokkal
pedig arra a következtetésre jutott, hogy mégiscsak jobb lett volna, ha András
kísérgetése helyett a „nyugdíj-cseppfolyósítónak” is csúfolt Várfal presszót
választja szombati programnak, mint minden hétvégén.
Az égen már tisztán látszottak a csillagok
(András csak a Nyári Háromszöget ismerte név szerint, a többit nem), amikor egy
fényszóró csóvája söpört végig a tóparton, majd ahogy az autó lefordult a
töltésről, a part menti mezők gyúltak beteges, sárga fényre. Andris
kiegyenesedett, mintha rugó lökte volna, az orrlyukai kitágultak, mint egy
szimatot fogott vadkutyának. Norbi hitetlenkedve nézte, ahogy a kocsi
végigzötyög az üres horgászviskók melletti úton, majd rákanyarodik a parti
fövenyre; úgy érezte, legrosszabb előérzete igazolódik be. Aztán kiszállt a
görnyedt, törékeny asszony, és szandálban kacsázva elindult a tűz felé, ő pedig
az utolsó pillanatig reménykedett abban, hogy csak valamelyik részeges horgász
eltévedt felesége az.
Amikor azonban a nő belépett a tűz fénykörébe,
nem maradt több kétsége.
– Sziasztok – mondta halkan, idegességtől
vacogva. A két férfi egyszerre ugrott talpra: Andris azért, hogy üdvözölje
Orsit, Norbi pedig azért, mert hirtelen eluralkodott rajta a késztetés, hogy a
derekánál fogva megragadja a nőt, a vállára kapja, és minél messzebb vigye
Andrástól. Egy végtelen pillanatig csak várt, talán arra, hogy Orsi spontán lángra
kapjon András pillantásától, vagy éppen fordítva, András essen össze egy
váratlan szívroham miatt, amit a nő látványa okozott. Remélte, hogy
valamelyiküknek megtörik a tekintete, és észreveszik, hogy ő is ott van, de ez
nem történt meg.
A keze önkéntelenül is ökölbe szorult, benne egy
vastag, de tömzsi faággal, aminek a göcsörtjei élesen a tenyerébe döftek.
Amikor nem bírta tovább, elejtette az ágat, hátha a puffanásra magukhoz térnek
a többiek, de ez sem segített. Tudta, hogy itt többről van szó, mint szalonnasütésről
vagy a nő tárcájáról; itt évek, ha nem évtizedek eseményeinek beteljesülése
történik. Egy kapu végleges bezárulása, egy rítus, amelyen minden férfinak és
nőnek át kell esnie ahhoz, hogy középkorúnak vallhassa magát – és ez nem az ő
rítusa. Tehetetlenségében elindult az erdő súlyos, fekete tömege felé, miközben
motyogott valamit a tűzifáról, de az a kettő úgysem figyelt.
***
– Igazán nem akarok zavarni – szabadkozott a nő
–, csak a tárcámról lenne szó. Nem lehet, hogy nálad maradt?
– De, elképzelhető. Mindjárt megnézem neked –
felelte András magabiztos félmosollyal, és leereszkedett a bőröndje mellé. –
Nem ülsz le addig? Éppen most akartunk nekiállni a sütésnek.
– Igazából eléggé sietek.
– Ugyan már, szombat este van, hova sietnél?
Etetni? – Sejtette ugyan, hogy nincs a képben gyerek, de jobbnak látta
rákérdezni, még ha ilyen kétértelműen is. Bár nem tűnt úgy, mintha
megereszkedtek volna mellei, ezeknél a
trükkös melltartóknál soha nem lehet tudni. Talán egy picit még feszesebbnek is
látszott, mint amikor utoljára látta.
– Nincsenek állataink – felelte Orsi zavartan. –
Márk pedig már vacsorázott.
András arcán elégedett vigyor terült szét, de
elfordult a tűztől, hogy a nő ne láthassa.
– Igazán, no – dörmögte a férfi. – Eltarthat egy
darabig, mire ezt az egész táskát átnézem.
Orsi megadóan leült a fövenyre, maga alá húzta a
lábát, a karjait keresztbe fonta, és várt. Nagy barna szemei könnytől
csillogtak, apró ajka remegett. Nem bírt a férfira nézni, és ez szörnyen
idegesítette Andrást. Hiszen micsoda csavaros ötlet volt elkérni az eladótól a
tárcát, hogy idecsalogassa, ezt miért nem értékeli a nő? Lovagiasan viselkedett
vele, próbált beszélgetni, ha jobban belegondolt, egyedül miatta autózott ide
egészen Pestről, mert reménykedett benne, hogy a cikk ürügyével elhívhatja
sörözni. Erre ez csak ül itt, mint egy rakás szerencsétlenség.
– Mi bajod van már? – kérdezte, talán kicsit túl
élesen, mire a nő szipogni kezdett, feljajdult, majd egyre hangosabban
zokogott. A víztükör messze vitte a hangot, hamarosan tőle zengett az egész
tópart. Andrásnak úgy borzolta az idegeit a jelenet, mint amikor körömmel
karistolnak a régi iskolai táblákon, de aztán letérdelt a nő mellé, és
átölelte. Az megpróbált ugyan elhúzódni, de András úgy vélte, nem tiltakozik
elég meggyőzően ahhoz, hogy komolyan vegye. Orsi végül elcsendesedett, és a
férfi karjaiban rázta tovább a hangtalan zokogás. – Nekem elmondhatod –
próbálta csitítani. – Egy idegennek talán könnyebb megnyílni, mi pedig
tulajdonképpen már idegenek vagyunk...
Orsi teste még egyszer utoljára megfeszült, hogy
szabaduljon, majd szinte teljesen elernyedt; András attól tartott, hogy
elájult. De aztán felszegte a fejét, felpuffadt szeme körül ezúttal nem
látszottak a ráncok, a sírás pírja olyan életet adott az arcának, hogy a férfi
már nem gondolt arra, hogy sminkelnie kéne.
– Terhes vagyok – suttogta olyan halkan, hogy
Andrásnak az ajkairól kellett olvasnia. – Márk nem tudja.
„Bezzeg a boltos nő tudja” – futott át a férfi
agyán, mert így már értelmet nyert a „te állapotodban” kezdetű megjegyzés.
Bármennyire nem kedvelte Márkot, megmozdult benne az ösztönös, elnyomhatatlan
férfiszolidaritás: sértve érezte magát, amiért a nő jöttment boltos julikáknak
hamarabb elmondja a hírt, mint a gyerek apjának.
Orsi, mintha csak hallotta volna a férfi
gondolatait, hozzátette:
– Nem ő az apja.
Andrásnak csengeni kezdett a füle, pedig a nő
iszonyat halkan beszélt. Ha ezek után mondott is még valamit, a férfi nem
hallotta a zúgástól, ami olyasféle volt, mint a tó hullámverése, csak milliószor
hangosabb. A tűz egyre halványabb fényében látta, hogy mozog a szája, de nem
hallott semmit, csak a morajlást, az üvöltést, talán Márk üvöltését arról a
távoli, jövőbeli pontról, amikor majd megtudja az igazat. Vagy a sajátját.
Látta maga előtt a nő eltorzult arcát; vajon ő üvölt? Már nem bánat tükröződött
rajta, hanem a rémület, ahogy hatalmas szemeivel a férfi válla fölé meredt.
A férfi, amikor felocsúdott annyira, hogy
mozogni tudjon, követte a nő tekintetét, és elborzadt attól, amit látott.
Körülbelül ott, ahol Norbi nem sokkal korábban eltűnt a fák között, egy rövid,
fehér szőrű kutyaféle állt a hátsó lábain, abnormálisan hosszú, vékony mellső
mancsaival egy fatörzsnek támaszkodva. Újra azt a torokhangú üvöltést hallatta,
ami az előbb is visszhangzott, majd négy lábra ereszkedett, és öblös morgás
kíséretében megiramodott a tábortűz felé.
András ösztönösen cselekedett: talpra ugrott, és
olyan gyorsan rántotta a nőt az ellenkező irányba, hogy megszédült a
lendülettől. Tudta, hogy ez az a szörny, amit keresett, de sosem akarta valóban
megtalálni. Orsi megbotlott valamiben, talán egy tűzifában, amit korábbi
táborozók hoztak, és hangosan nyekkenve vágódott el a fövenyen. A férfi még
csak utána sem kapott, csak hagyta, hogy a keze kicsússzon a markából, és rohant
tovább, miközben ő maga is zihált, akárcsak a szörny. Égette a combját a
hirtelen erőfeszítés, amihez nem szokott hozzá, a rekeszizma úgy nyilallt,
mintha kést döftek volna bele. Amikor elérte a kukoricamezőt, megpróbálta a
kezével védeni az arcát, így az éles levelek több helyen megkarmolták az
alkarját. Rohant, amíg csak bírt, míg végül elfogyott az ereje, és megadóan
megfordult, hogy szembenézzen a szörnnyel – de legnagyobb meglepetésére az nem
követte.
Tanácstalanul pillantott körbe a sötétben. A
hideg levegő még mindig metszőn hatolt a tüdejébe, de a kezén forróságot
érzett. Lenézett, de csak sötétséget látott; pusztán halvány gyanú volt, hogy
vér borítja.
Már nem hallotta a zihálást, csak a víz ütemes
hullámzásának hangját. Lábakat, emberi lábakat a föveny kövein, ahogy
szaladnak, egy rémült ordítást, ami betöltötte az egész völgyet, és oda-vissza
verődött a tó és a dombok között, majd kétségbeesett, hadaró beszédet, Norbi
hangját:
– Fehérvárcsurgó, Víztározó, kérem, jöjjenek!
Megkéseltek egy nőt, nem lélegzik… a tettes elfutott, de tudom, ki volt az…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése