Smilezolika: A szegény borz és a csámpás Csalafintakirály

Ezúttal régi restanciámnak teszek eleget. Többször és több irányból is kaptam megkeresést, hogy írjak már egy nyamvadt mesét, mégis hosszú ideig képtelen voltam összehozni. Most viszont váratlanul írtam egyet. Mondjuk le is szívta az agyamat.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény borz. Ez a borz nem anyagi értelemben volt szegény, hanem azért, mert nagyon nem volt jó illata. Nem mintha egy borznál a jó illat amúgy követelmény lenne, de ennek a példánynak még annál is sokkal rosszabb volt, mint amit a fajtája amúgy indokolt. Szerencsétlen állatot azon túl, hogy a többi borz cinikusan csak Feromonnak hívta, még kerülte is.

Szegény Feromon sokat szomorkodott a helyzete miatt.

Rosszabb pillanataiban lekucorodott a patakpartra és bánatosan bámulta a tükörképét a vízben. A vízszint ilyenkor igyekezett csökkenni, hogy minél távolabb kerülhessen tőle, a környező fák felfüggesztették a fotoszintézist, némelyek pedig eldobták leveleiket. Egyszerre az összeset. Előfordult, hogy pár idősebb fa hosszában elrepedt, sőt az Öreg Tölgy egy ízben mérhetetlen elkeseredésében megpróbált kidőlni.

Szegény kis borznak nem volt könnyű élete, pedig egyébként semmi gond nem volt a hozzáállásával. Kedves volt, és a higiéniára is sokat adott. Rendszeresen tisztálkodott a kis patak kárára, mégsem segített semmi a testéből áradó iszonyaton.

Nem volt ez mindig így. Pubertáskora előtt ugyanolyan átlagos borzgyerek volt, mint a többi. Boldogan játszott kis borz barátaival, és semmi sem utalt rá, hogy élete rövidesen egy csapásra megváltozik.

A baj akkor kezdődött, amikor lelkes bűzmirigyei egy reggel aktiválódtak és soha többé nem tértek vissza nyugalmi állapotukba.

Az átlagos borznak csupán egyetlen bűzmirigye van, és főleg védekezésre használja. Feromonnak viszont egy génmutáció következtében százötvenkettő volt, és megállás nélkül működött mind. Így az állat egymagában tudta produkálni egy nagy létszámú, harcoló borzhorda velőtrázó kipárolgásainak összességét.

Attól a naptól kezdve mindegy hol tartózkodott, a többiektől sosem lehetett elég távol. Rövid időn belül mind a helyi fauna, mind a flóra kezdett tőle megőrülni. Az erdő lakóközössége egyre nehezebben viselte a helyzetet. Idővel még a legjobb barátai is arra biztatták, hogy mielőbb hagyja el a rengeteget, aztán biztos távolságban legyen inkább öngyilkos.

Sírt-rítt bánatában szegény kis Feromon, és már épp azon volt, hogy összepakol, amikor is híre kelt, hogy az uralkodó, aki nem volt más, mint a hírhedt Csalafintakirály, sorozást tart az erdőben.

Ez a király nagyon szeretett belemenni mindenféle nemzetközi konfliktusba, és ehhez szüksége volt katonákra. Mivel a sajátjait jórészt már felélte, arra gondolt, az erdő állatai között biztosan talál olyanokat, amelyek elég agresszívek egy rendes háborúskodáshoz.

Igazság szerint Csalafintakirály nem tartozott a kimondottan rokonszenves uralkodók közé. Paranoiás volt, rosszindulatú, szociopata és úgy általában egy barom. Ráadásul a nevével ellentétben a legkevésbé sem volt csalafinta. A titulust saját maga találta ki, mivel ismeretlen okból kellemesen latinosnak ítélte a szó hangzását, amitől magát pedig kifejezetten macsósnak. Ekkora seggfej volt.

Mire sorozóbizottsága élén megérkezett az erdőbe, Feromon már eldöntötte: katonának áll.

Nem mintha kedvelte volna az erőszakot. Kedves kis borz volt. Egy jószándékú, segítőkész arany maszat, akinek csodálatos élete lehetett volna, ha sokkal, de sokkal kevésbé lett volna büdös.

Viszont irgalmatlanul büdös volt, és mivel ettől nagyon magányossá vált, azt gondolta, inkább tartozik egy ilyen gusztustalan király seregébe, mint sehová.

Megjelent hát a tisztáson, ahol a toborzás zajlott. Szerencsére épp eléggé fújt a szél ahhoz, hogy a többi élőlény ne kapjon azonnali maradandó agykárosodást.

Egyenesen a király elébe sietett.

A dologhoz hozzátartozik, hogy Csalafintakirálynak teljesen rossz volt a szaglása. Annyira, hogy egyáltalán nem érzett szagokat. Nem úgy, mint a jobbján helyet foglaló hadügyminisztere.

– Hát te? – kérdezte őfelsége a kis borztól.

– Szeretnék a seregedben szolgálni, felség.

– Mint hadifogoly? Ezzel a mérettel más nemigen lehetsz – gyakorolta ismert rosszindulatát a király. – Hadügyminiszter, te mit szólsz ehhez?

A hadügyminiszter azonban nem jutott szóhoz, mereven bámult a semmibe. Alig volt magánál. Az imént hányta össze a köntösét, és nem nagyon kapott levegőt.

A királynak ekkor tűnt fel, hogy a tisztás gyakorlatilag kiürült. Sehol egy állat, sem a sorozóbizottság többi tagja.

Zavartan méregette a borzot.

– Te tudod, mi folyik itt?

– Attól tartok, felség, én vagyok az oka.

– Ezt hogy értsem?

– Megbocsáss királyom, de mielőtt válaszolnék, te nem érzel semmit?

– Csak a szokásos ingerültséget.

Feromon nagyon elcsodálkozott.

– Van egy születési rendellenességem.

– Mi volna az?

A borz összefoglalta a tudnivalókat.

Az uralkodó először meglepődött, azután elgondolkodott, végül megvilágosodott és így szólt:

– Na, gyere csak velem!

Azzal megragadta Feromont, és egy kisebb facsoport felé hurcolta, ami mögül elfojtott nyöszörgést lehetett hallani.

– Tábornok, gyere elő vagy lefejeztetlek hazaárulásért.

Erre egy sor csillaggal és sujtással díszített egyenruha lépett ki a fák mögül.

– Parancsolj velem, felség – nyögte a férfi félig önkívületi állapotban, majd elvesztette az eszméletét.

– Ez is te voltál? – nézett a borzra összevont szemöldökkel a király.

– Félek, igen.

– Ennek örülök. Gyere, beszélgessünk!

Azzal körbesétáltak a tisztáson, az uralkodó pedig felvázolta az elképzeléseit. Ezután besorozta Feromon közlegényt, majd mindjárt elő is léptette főtörzsőrmesterré, elismerendő a harcászati képességeit. Miközben előléptetett, a járása valahogy egyre furcsább lett. Mire befejezte a monológját, kifejezetten csámpásan ment. A szagok érzékelésének hiánya ugyanis nem tudta agyát maradéktalanul megvédeni a borz kipárolgásaitól.

Kiszólás következik.

Ismerünk hasonló jelenséget: egy űrsikló felbocsátásakor komoly probléma, hogy a beinduló hajtómű akkora hangerőt produkál, hogy annak energiája lebontaná maga alatt az indítóállványt, amennyiben nem gondoskodnának megfelelő zajvédelemről. Pedig maga az állvány amúgy tök süket.

Így lett Csalafintakirályból csámpás uralkodó. Vélhetően hülyébb is lett, de ezt cseppet sem bánta. Tudta, hogy Feromon főtörzs egy csodafegyver.

A kíséret többi szerencsétlen tagját hátrahagyva, új „játékszerével” visszavonult a palotába.

Nem húzta az időt, elővezette a főtörzsnek a részleteket, hogyan fogja a segítségével leigázni elsőként a szomszédos Chlamydiát, majd a másik szomszédot, Hipertóniát, aztán a szembe szomszédot, az agresszív Beri berit, és így tovább a többi államot is, egészen az Óperenciás tengerig.

A borz alig merte elhinni, de kezdte magát egészen jól érezni a bőrében. Hirtelen lett belőle valaki. Itt ül teljesen előléptetve, szemben ezzel az üvöltöző, agyalágyult, félig szétcsúszott uralkodóval, akinek viszont végre nem az a fő problémája, hogy hova hányjon a jelenlétében. Igaz, összehord mindenfélét csatákról, meg leigázott népekről, de közben vele, a kegyetlenül büdös borzzal beszélget, és még csak nem is könnyezik vagy csuklik.

Feromon főtörzs elhatározta, segíteni fog a királynak. Miután megegyeztek a haditervben, mindjárt lóra is kaptak, és elindultak, mivel a nagyhatalmi törekvések nem tűrnek halasztást. Azaz csak indultak volna, már amennyiben a ló nem esik össze azonnal, a lovászfiúval együtt. Gyorsan lecserélték az állatot egy másikra, de az is csak a felvonóhídig bírta.

Be kellett látniuk, a leigázást gyalogosan kell végrehajtaniuk.

Meneteltek hát néhány napig, míg el nem érték Chlamydiát.

Átmasíroztak a határon, majd nem sokkal később, egy domb mögött, szembetalálták magukat az ország hadseregével.

– Te jössz, Feromon főtörzs – szólt a király.

A borz nem sokat habozott, teljes sebességgel rohant a mintegy tizenötezres sereg felé.

Mielőtt a katonák felocsúdhattak volna már ott is volt. Cikázott a lábak között, szanaszét terítve irreális bűzmirigyeinek végtermékét.

Kitört a pánik. Akinek nem sorvadt el az agya rögtön, az menekülni próbált. Ennek eredményeként a zavarodott sereg szanaszét taposta saját magát.

Nem volt miről beszélni. A legfényesebb győzelem volt, amit csak egy csámpás uralkodó és egy borz aratni tud.

Délutánra már meg is voltak a főváros palotájának kulcsai, az ország teljes népessége pedig elmenekült. A király habozás nélkül ezredesi rangra emelte a háborús hőst, akit majd szétvetett a büszkeség. Alig várta a következő csatát.

Megaludtak a frissen verbuvált palotában, majd hajnalban továbbindultak folytatni a birodalom határainak bővítését.

Két napon belül elérték Hipertónia hercegség határfolyóját, melynek túloldalán egy jó húszezres sereg már várta őket.

Ez a haderő nem volt olyan felkészületlen, mint az előző. A három nappal korábbi incidensről elég hamar értesültek, így gyorsan feltalálták a gázálarcot. Elég szedett-vedett eszköz volt, de úgy tűnt, a célnak megfelel.

Hát nem felelt meg.

Az elképzelés, hogy jó, pontosan addig tartotta magát, míg Feromon ezredes át nem úszott a folyón és el nem kezdett randalírozni a tömegben.

A gázálarcok a szag ellen még csak értek valamit, ha nem is sokat, viszont azonnal bepárásodtak, így kilátni nem lehetett rajtuk. Ennek eredményeként húszezer katona támolygott vakon. Aki letépte a maszkot, azonnal megbolondult. Egy több ezer fős kontingens sírva vetette magát a gyorssodrású folyóba, és ismeretlen helyre távozott. A maradék kegyelemért hörgött.

Csalafintakirály visszarendelte tökéletes hadigépezetét, majd feltétel nélküli megadást követelt.

Órákon belül újabb palotákra tett szert, Hipertónia teljes lakossága pedig – hasonlóan a chlamydiaiakhoz – elhagyta az országot.

A király egy pillanatra elgondolkozott, vajon kin fog uralkodni, ha csak üres országokkal bővül a gyűjteménye, de azért nagyon nem aggódott. Volt fontosabb dolga.

Először is Feromon ezredest kellett előléptetnie ellentengernaggyá, majd a saját előléptetéséről is gondoskodnia kellett. Végül is egy ekkora birodalom uralkodója nem lehet egyszerűen király. Az ide már nagyon csöves. Érezte, hogy mielőbb császárrá kell koronáznia magát, egyben kikiáltani a császárságot, és mindezt a háborús helyzetre való tekintettel, különösebb felhajtás nélkül.

A ceremóniára, amire az egyetlen meghívott Feromon ellentengernagy volt, azonnal sor került.

Együtt vonultak a frissen meghódított főváros néptelen főterére.

Tudni kell, hogy Csalafintakirály neve eredetileg Csaba volt, amit a trónra lépése óta nem használt. Most viszont indokoltnak érezte újbóli alkalmazását.

Egy pillanatra levette a fejéről a koronát, féltérdre ereszkedett, majd így szólt:

– Elfogadom tőlem a koronát és hivatalba lépek. Legyen nevem eztán I. Csámpás Csaba Csalafinta Császár Éncsászári Felségem. Aztán vissza is húzta az immár császári jelképet a fejébe.

– Éljen a császár! – kiáltotta az ellentengernagy.

Most, hogy ezzel megvoltak, eltöltöttek egy vidám napot a főváros vásárterén.

Az uralkodó – bár egyre csámpásabb lett, és a szellemi képességei is érezhetően továbbhanyatlottak – rettentően hálás volt udvari borzának. Nagyon megkedvelte őt, úgyhogy estig párszor még előléptette. Egy szokványosnak éppen nem tekinthető borz életpálya modell mentén Feromon a légierő főstrázsamesterétől az ötcsillagos hadseregtábornokon át egészen az összhadnemi leghatalmasabb dandáróriásmarsallig vitte. A legnagyobb kegy azonban az volt, amikor este a császár megengedően így szólt hozzá:

– Kedves barátom, kérlek, szólíts mostantól Csabinak!

Feromon teljesen kész volt. Innentől menthetetlen rajongást érzett a császár iránt, és megfogadta, még keményebben fog harcolni a birodalomért.

Pár napon belül szétbűzbombázták Kyklokefáliát, Karanténiát, és Nevadát. Minden ellenállás hasztalannak bizonyult, a borz tarolt. A népek menekültek, az Óperenciás tengerpart pedig, mint afféle népmesei Dunkirk, lassan színültig telt velük.

Már csak egyetlen ország, a Brit Virgin-szigetek meghódítása maradt hátra.

Furcsa mód, a nevével ellentétben ez nem sziget volt, hanem egy kis alpesi állam Nevada és Kyklokefália közé ékelődve. Abban az értelemben azonban mégis szigetet alkotott, hogy lakói felettébb különösek voltak. Magasabb rendűnek gondolták magukat mindenki másnál. Úgy érezték, van bennük elegancia, kulturális fogékonyság és tanulni vágyás, nem úgy, mint a többi szomszéd büdös bunkóban.

I. Csabát mindez nem érdekelte. Az ország meghódítását nem ezért hagyta utoljára.

Arra gondolt, egyrészt a kis köztársaság levezetésnek pont jó lesz, másrészt itt magasodott az a tűzhányó, amelynek csúcsán Minden Birodalmak Valaha Volt, Egyben Jövendő Kolosszális Vezető és Teremtő Főcsászárává szándékozott kinevezni magát.

Ennek szellemében hajnalban rárontottak a Virgin-szigetekre.

Az eddigiekkel ellentétben hatalmas sereg helyett pusztán egy kis elit alakulat fogadta őket.

A borz sarkig kitárt bűzmirigyeivel támadásba lendült. Amint elérte a védelem első vonalát, egy kommandós megragadta a farkánál, és egy körfűrésszel úgy csípő magasságban, keresztben kettévágta a meglepett állatot.

Feromon első fele egy szakadékba zuhant.

A farok, a hátsó lábak és az üleprész, a rengeteg bűzmiriggyel a katona kezében maradt.

A csodafegyvert a férfi azonnal felgyújtotta, és végignézte, amint porrá ég.

A helyzet az, hogy a Virgin-szigeteknek volt a legtöbb ideje felkészülni az ellenség érkezésére. Ezt lakói arra használták, hogy feltalálják a napalmot és a barkácsgépeket, illetve idegsebészeket képezzenek, akik precízen át tudják vágni egy egész elitalakulat tagjainak szaglóidegeit. Ezek a katonák immúnisak lettek még egy nagyobb hatótávolságú borztámadással szemben is.

I. Csámpás Csaba döbbenten nézte a jelenetet. Meglepetésében és csámpásságában annyira máshová lépett, mint ahová tervezte, hogy ő is majdnem szakadékba esett. Elkeseredetten próbálta visszanyerni az egyensúlyát, ami végül sikerült is. Ekkor azonban szétlőtték a fejét, mivel menet közben feltalálták a távcsöves puskát is. Az országot tényleg magasabb rendű népek lakták.

A borz első fele valahogy túlélte a zuhanást. Igaz, elvesztette hátsó lábait, és a végbele egy részét, de amúgy a belső szervei közül létfontosságú nem sérült. Ettől persze még simán elvérzett volna, ha nem talál rá egy anyóka.

A völgyben nagyon kedves emberek éltek. A néni hazavitte Feromont, és ellátta amputált alsó fertályát.

A gondoskodásnak köszönhetően a fiatal állat hipp-hopp rendbejött.

Mindössze két hét lábadozás elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy köszönetet mondhasson megmentőinek és távozzon.

Az ám, de hogyan? Megfelelő mennyiségű láb hiányában leginkább csak gurulhatna, amit hazáig képtelenség produkálni.

Azaz, talán mégis.

Mit tesz Isten, lakott a közelben egy asztalos, aki elhatározta, segít a szerencsétlen állaton. Tervezett hát egy tartószerkezetet, két kerékkel a borz hátsó lábainak pótlására. Nagyon tetszetős kis terv lett. Annyira, hogy a mesterember hamarosan kategóriájában egyedülálló gépészeti műremeket alkotott. Olyan futóművet rittyentett szegény, immár fogyatékkal élő borz alá, hogy a környék kutyái irigységükben megpróbálták lerágni saját hátsó lábaikat. Feromon pillanatok alatt megtanulta használni az új technológiát, majd könnyes szemmel búcsúzott derék, kedves megmentőitől, akiket pár hete még gondolkodás nélkül likvidált volna.

Járgányával szédületes tempóra volt képes, így két nap alatt hazaért az erdőbe, ahol ez az egész cirkusz kezdődött.

Először egy portyázó vércse vette észre a levegőből, amint épp nagy sebességgel dől az egyik kanyarban. A madár ijedtében kis híján lezuhant. Lélekszakadva repült a tisztás fölé, miközben őrjöngve vijjogta:

– Jézus Mária, Feromon visszatért, Feromon visszatért!

Az állatok nem akartak hinni a fülüknek.

Brumi, a hatalmas, meleg, trágár grizzly teljes pánikban, sikoltva tudakolta:

– Biztos vagy benne?

– Az elejében igen. A hátulja elég furcsa – válaszolta a madár.

– Ne légy pöcs! – tiltakozott a maci. – A hátulja eddig is furcsa volt. Azért vagyunk most beszarva.

– Igazság szerint kerekeken gurul.

A medve nagy levegőt vett, majd jelentőségteljesen kifújta.

– Az anyád valagát, te buta madár!

Ebben a pillanatban Feromon porfelhő kíséretében bedriftelt a tisztásra.

A többiek majdnem belehaltak a látványba. Menekülni próbált, ki merre látott.

A nagy felfordulásban Gergő, a görény, egyszer csak felkiáltott.

– Álljatok meg! Feromon már nem is büdös.

Mindenki megdermedt.

A fajtársai voltak az elsők, akik félénken a hadirokkant borz közelébe merészkedtek, ő pedig boldogan hagyta, hogy körbeszaglásszák.

– Hm! Kifejezetten kellemes a testszaga – jelentették.

Így már mások is visszanyerték a bátorságukat. Körülállták a megkerült főhőst, és egymás szavába vágva tudakolták, hová tűnt a komplett alfele, hova tűnt ő maga, valamint mik ezek a kerekek?

Mivel a borz mostanra szégyellte a világpolitikában betöltött egykori szerepét, csak annyit mondott szemlesütve.

– Plasztikai műtétem volt a Virgin-szigeteken.

Ej, megörültek az állatok.

Bár egyikük sem hallott még plasztikai műtétről, azt tudták, hogy a Virgin-szigetek igen messze található, tehát legalább egy világlátott, híres barátjuk biztosan van.

Feromon hamar visszailleszkedett a közösségbe. Ráadásul azon túl, hogy immár híresség lett, fény derült egy szuperképességére is: az erdő állatai kényelmesen tudtak rajta tüzelőnek való rőzsét talicskázni kis kunyhóikba.

Ezen karitatív munkásságáért cserébe annyi szeretetet kapott, hogy minden korábbi sérelmét elfeledte.

Időnként visszatért a Brit Virgin-szigetekre, főleg azért, hogy szervizeltesse a futóművét, és ilyenkor mindig meglátogatta az anyókát is, aki megmentette a fél életét.

Aztán boldogan élt, amíg meg nem halt.

A legfontosabb tanulság az egészből, hogy legyünk bármennyire büdösek is, ha méltósággal viseljük, attól nem lesz jobb. Viszont ha derékban kettévágnak, az már valami.

Smilezolika: Letargia

Vergődő pilláim függönyén keresztül kirajzolódnak a számok, melyek agyam csüggedt neuronjait ismét fájdalmas görcsbe rántják össze. Hat, kettőspont harminc. Életem során több mint kétezer-kétszáz alkalommal fordult már elő, de máig képtelen vagyok megszokni.

Lefuttatom a szokásos algoritmust és reménykedem. Mindig reménykedem, de csak ritkán vagyok vele előrébb. Húsvét lenne? Kicsi az esélye. Netán pünkösd? Az sem. Szabadságon vagyok? Ugyan.

Akkor ez egy átlagos, kibaszott hétfő reggel.

Méltánytalan.

Semmi szükség nem volt rá.

Mentálisan máris süllyedni kezdek, és pillanatokon belül eljutok odáig, hogy ha lehet, inkább meghalnék. Meggyőződésem szerint a halálban az a legjobb, hogy ez az időpont nem lesz többé zavaró. Kivéve persze, ha pokolra jutok, mivel ott nyilvánvalóan mindig hétfő reggel van.

Évtizedek óta főnixmadárként vergődöm ebben a rettenetes körforgásban. A hetet hamvaimból indítom, majd fájdalmas újjászületés után innen haladok lassan a szombat este felé, amikor is a leggyönyörűbbek a tollaim. Végigcsillogom bennük a jelentősebb kocsmákat, majd vasárnap estére ismét elérem a totális depressziót. Nem sokkal később szerencsére elpusztulok, de ennek nem sokáig örülhetek, mivel rövidesen ismét eljön a hat óra harminc perc.

Csak úgy, mint most. Szipogok kicsit, majd rendkívül boldogtalanul elhagyom takaróm puha ölelését. A vécére tartok. Koloncnak érzem magam a saját nyakamon. Nyomorultul ürítem szomorú hólyagom tartalmát. Nem volt benne semmi öröm. Hol van ez a szombat éjszakai vizeléshez képest, amikor barátaim legnagyobb örömére a híd korlátjáról végig tudtam hugyozni egy komplett uszályt?

Mérges vagyok a saját fajtámra.

Verjük itt a mellünket egyedülálló intelligenciánkra, tudományos és műszaki területeken elért hallatlan áttöréseinkre, miközben nem tettünk egyebet, mint a nagy fejlődésben feltaláltuk a hétfő reggelt. És persze a hét néhány további lehetetlen időpontját. Ebben valóban egyedülállóak vagyunk. Mert ugye képtelenség, hogy mondjuk egy farkasfalka vadászatot tervezzen szerda délutánra, pusztán azért mert a szerdát ítélik a legalkalmasabbnak egy szarvas felkoncolására. Hol érdekli az Etnát kitörés közben, hogy hó közepe van, vagy fizetésnap. És persze Ausztrália partjainál is viszonylag ritkán marad el cápatámadás csak azért, mert vasárnap van. Mellesleg ha lenne rá mód, az összeset hétfő reggelre tenném, hiszen oda pont illenének. A nap már úgyis szarul indult, nyugodtan harapják csak le a lábamat. Sokszor legszívesebben magam tenném meg.

Ahogy múlik felettem az idő, egyre inkább megvilágosodom. Amennyiben az egyedfejlődés általunk képviselt szintjén olyan fogalmakkal kell együtt élnünk, mint a hétfő reggel, úgy bátran kijelenthetjük, hogy az evolúció működésének eddigi kizárólagos célja a bosszantás volt.

Kitántorgok a konyhába, majd teljesen összefüggéstelenül kenek magamnak egy szendvicset.

Persze megint odaégettem a pirítóst. Nem baj, hangulati elemnek jó lesz, úgysem érzem az ízét, mivel a nyelvemet a kávéval az előbb már megégettem. Meggyőződés nélkül elnyammogom a reggelit, majd a fürdőszoba felé veszem az irányt.

Belebámulok a tükörbe, ahonnan maga a megtestesült letargia néz rám vissza. Elkapom a tekintetem. Ez rettenetes.

A fogkefe bágyadtan nyikorog, ahogy húzom-vonom a számban. Leszedek némi borostát a képemről, közben persze legalább három helyen megvágom magam.

Felitatom a vért és azon gondolkozom, vajon egy artériát mennyire lehet nehéz átvágni egy eldobható borotvával? Vélhetően eléggé, mivel egyik reklámban sem erőltetik.

Az öltözés nehezen megy. Belekínlódom magam a szokásos hétfői gatyámba, majd következik az atlétatrikó, meg a rövid ujjú ing.

Legalább meleg van odakint. Mondjuk ez így van már egy ideje, tehát érdemben ennek sem tudok örülni.

Rövidesen elkészülök.

Bevágom magam mögött az ajtót, majd megvető pillantással illetem a nyájasan integető, boldog szomszédot.

Rohadjon meg! Könnyű neki, nyugdíjas. Én ezt meg sem érem. Addigra bőven elpusztulok a munkahelyi monotonitásban. Legalábbis bízom benne.

Kilépek az utcára. Busz persze sehol. Ezek szerint ma sem üt el. Átvágok az úttesten, majd végiggyalogolok a stégen. Eloldozom a hidroplánt és miközben indítom a hajtóművet, bosszankodva gondolok a napi rutinra. Megint egy félórás úttal kezdek. Repülhetek Honoluluba, holott gyűlölöm a nagyvárost. Ott a hétfői menetrendnek megfelelően ismét a fedélzetre lép egy falka becsípett, randalírozó egyetemista picsa, akiket vihetek át Molokaira, mivel elkényeztetett seggüknek csak a Kepuhi beach fehér homokja elég puha. Szokás szerint végigüvöltik az utat és pontosan annyi pezsgőt szuszakolnak belém, mint amennyit ők is megittak. Ennek eredményeként leszállásnál alig találom el a Csendes-óceánt. Csoda, hogy még nem bontottam le a jelentősebb korallzátonyokat bohóchalastul, búvárostul.

A kikötéssel már nem is próbálkozom. A szakmában egyedülálló módon vasmacskával dolgozom.

Így viszont kénytelenek vagyunk partra úszni. Tehát mindenki bedobja a ruháit egy erre a célra rendszeresített műanyag hordóba és irány a part.

Ott aztán persze elszabadul a pokol. A vízhatlan hordóból előkerül a hifi, valamint a maradék pezsgő. Érdekes módon ruhák valahogy sosem. Fürdés, tánc, további üvöltözés, majd hálálkodás a jófej pilóta bácsinak ezért a - szerintük - tökéletes trópusi programért.

Egész Hawaiin nincs annyi farok, amennyi ehhez a munkához elég lenne.

Gyűlölöm a hétfőt.

Ennél már csak a keddi motoros túravezetést utálom jobban a lávatavakhoz. Az maga a pokol.

Smilezolika: Serengeti

– Jó napot!

– Üdvözlöm.

– Meg tudná mondani, mennyi az idő?

– Nem.

– Az ott véletlenül nem egy karóra a csuklóján?

– De igen.

– Akkor megnézné?

– Nem tudom.

– Miért, ha szabad kérdeznem.

– Mert futás közben nem megy.

– Értem. De csak egy pillanat az egész, addig lelassíthatna.

– Nem lehet, sietek.

– Annyira?

– Nézze, oroszlán úr. Pontosan tudom, amennyiben lelassítanék, maga megpróbálná elkapni a torkomat. Fuldoklás közben pedig nem tudok beszélni, azaz feltételezhetően magát valójában nem is a pontos idő érdekli. Mellesleg szeretném tájékoztatni, hogy amennyiben tíz centivel közelebb jön a faromhoz, orrba fogom rúgni. Amúgy, ha jobbra tekint, láthatja, amint az antilop urak épp legelésznek. Nekik is van órájuk. Kérdezze meg őket, ha tényleg annyira kíváncsi. Egyébként miért nem elég magának annyi, hogy kora délután van, ami mind üldözésre, mind menekülésre a legalkalmatlanabb napszak. Meleg van, száll a por, allergének, ilyesmi.

– Igaza van, zebra úr, nekem is nagyon melegem van. Mindenesetre jót beszélgettünk és köszönöm a tippet az antilopokkal kapcsolatban. Viszontlátásra.

– Viszontlátásra.

– Elnézést, antilop urak, meg tudnák mondani, mennyi a pontos idő?

– Az előbb még meg tudtuk volna, most már viszont rohanunk.

– És nem volt önök között egy sem, aki megnézte volna indulás előtt?

– Én megnéztem, de a rémülettől elfelejtettem. Egyébként miért olyan fontos az magának?

– Mert így nem tudom eldönteni, hogy ez most a tizenkettő negyvenes, vagy a tizenhárom huszonötös vadászat-e.

– Lényeges?

– Igen. Kettőtől nekem kell vigyázni a gyerekre.

– Ha megáll egy pillanatra ott, ahol van, és megígéri, hogy nem mozdul egy tapodtat sem, megnézem.

– Igazán lekötelez.

– Háromnegyed kettő múlt.

– A teringettét, elkések. Ne haragudjon, most nem áll módomban továbbkergetni önt.

– Semmi gond, egy napot még kibírok élve. Amúgy hol van az órája? Egy hete sincs, hogy mindenki újat kapott a parkban.

– Tegnap ráharaptam véletlenül és tönkrement, miközben épp az ön nagymamáját marcangoltam. Azóta teljes időzavarban vagyok.

– Ó! Ez elég komoly figyelmetlenség volt. Máskor jobban vigyázzon, tudja, milyen ritkán küld manapság segélycsomagot a Rolex.

– Tudom, és nagyon sajnálom, hogy így alakult. Igazság szerint megvan még a Breitlingem tavalyról, de részben nem megy a bozót színéhez, részben pedig mindössze öt centiméterig vérálló, ami nekem sajnos kevés.

– Elhiszem. Arról nem is beszélve, hogy a formavilága is meglehetősen kínos. Nagyon érződik rajta a tavalyi jelleg. Annyira elavultnak tűnik, hogy magam sem viselném szívesen.

– Na, ugye! Ezt mondtam én is a feleségemnek, de láttam rajta, hogy nem érti, miről beszélek. Inkább sose tudjam többet a pontos időt, minthogy kinevettessem magam azzal az vacakkal. Mindenesetre annak örülök, hogy ennyire egyezik az ízlésünk. Igazán sajnálom a nagymamáját, minden bizonnyal tőle örökölte a világlátását.

– Ez így van. Finom asszony volt. Nem véletlenül nem menekült ön elől sem. Nagyon tartott tőle, hogy futás közben kiszakad az új harisnyája. Az elvek antilopja volt, ami miatt a csorda nagyra tartotta.

– Ó!

– Amúgy a harisnyával kapcsolatban mindössze annyit mondok magának: Livco Corsetti.

– Atyaisten! Már értem, miért nem tudtam letépni róla azonnal. Nem vitt rá a lélek, túl szép darab volt ahhoz. Így utólag megállapíthatom, egész nyugodtan menekülhetett volna benne. Előkelő, finom, ugyanakkor nagyon strapabíró anyag.

– Most már mindegy. Ami történt, megtörtént. Nem haragszom önre, a tápláléklánc az tápláléklánc. Én sem kérek elnézést minden cserjétől.

– Köszönöm, hogy ilyen belátó. Nem kér egy szivart?

– Cohiba Siglo VI?

– Csakis.

– Megtisztel. Ha már így összefutottunk, nem tudja véletlenül, mikor jön az új Land Rover flotta? Már nagyon várom. Azokkal igazán kényelmes lesz a menekülés ön és kedves családja elől.

– Nincsenek pontos értesüléseim, de azt tudnia kell, mi nagyobb teljesítményű Mercedes dzsipeket kapunk, mint az önök Land Roverjei, így nagy valószínűséggel továbbra is könnyedén utol fogjuk érni a csordát.

– Ez igaz, viszont a mi járműveink jobban manőverezhetőek, ezt kérem, vegye figyelembe!

– Hm. Izgalmas üldözések várhatóak. Hányan is férnek be egy autóba?

– Olyan ötvenen, plusz a sofőr. Tehát tíz dzsip elég lesz egy kisebb csorda számára. Így azért mindjárt elegánsabb. Mindig is jobban vágytam utazgatni, mint csak úgy esztelenül szaladgálni.

– Meg kell hagyni, sok minden változott előnyére, amióta a brit korona pénzt áldoz a parkra.

– Egyetértek, bár a folyónál a krokodilok azt rebesgetik, rövidesen változás lesz. A jövő héten állítólag tableteket kapunk, amiből több állatfaj is arra a következtetésre jutott, hogy a királyi családot minden bizonnyal kivásárolja a Google.

Smilezolika: Baumax

A Baumax kertészeti osztályán egy köpenyes férfi haladt keresztül határozott léptekkel. Nem tűnt egyértelműen eladónak, egy vevő mégis megszólította:

– Elnézést uram, egy fűnyírót szeretnék venni, tudna segíteni?

– Tessék, itt van.

– Honnan veszi, hogy pont ez kell nekem?

– Az árcédulákat bűvölte és a ruhája elég szakadt. Ezek alapján nem lehet túl tehetős. Feltételezem kicsi a kertje, elég lesz tehát egy olcsó szegélynyíró is. A lila farmer, barna póló összeállításból következik, hogy vagy az ízlése rossz, vagy színvak, így a szín is mindegy. Ez a piros szegélynyíró pont itt volt, tehát fogja, és vigye! Viszlát.

Azzal a köpenyes továbbállt.

Már épp elhagyta volna az osztályt, amikor egy nő lépett oda hozzá.

– Elnézést, a virágcserepekkel kapcsolatban…

– Itt van!

– De kérem…

– Ne magyarázzon! Az öltözéke és a hanghordozása alapján maga valami gazdag, sznob öregasszony. Nyilván egy nagy, ritka és látványos egzotikus növényhez keres kaspót. Ez a legnagyobb és legízléstelenebb pálmacserép, ami a világon létezik. Tűnjön el vele!

Továbbment.

A lehető legkisebb feltűnéssel érkezett a fürdőszobai részlegre, ehhez képest azonnal megtalálták:

– Ne haragudjon uram, a sarokkádak érdekelnének.

– Minek? Maga büdös, úgyse nagyon használná. Vegyen inkább zuhanyfülkét, az olcsóbb.

Eddig rezzenéstelen arcán koncentráló kifejezés jelent meg, miközben a barkácsosztályon haladt keresztül. Újra megszólították:

– Kétméteres fenyődeszkákat kere…

– A csámpás lábából és a kézfején található sebhelyekből kiindulva hagyja a fenébe! Nem magának való a barkácsolás.

Otthagyta az ügyfelet.

Pár lépés megtétele után hasra vetette magát, és elkúszott az információs pult mögé, ahol fél térdre emelkedett, hogy óvatosan kikémleljen.

Ekkor látta meg a kettes pénztárban a vámpírt, amint éppen csempéket számlázott.

A férfi habozás nélkül elővett a köpenye alól egy Remingtont, a pénztárhoz ugrott és közvetlen közelről lőtt. Ezután egy karnissal szíven szúrta a pénztárost.

Miközben a vérszívó hamuvá porladt, a szegélynyírós zombi, a cserepes varázslónő, a zuhanyfülkés ork és a fenyődeszkás törp a fejüket csóválták. Utálták a pénztáros vámpírokat. Mindig trükköznek a visszajáróval.

Smilezolika: Rózsi néni újratöltve - A szökés

Rózsi néni agresszív viselkedésének a rendőrfőnöki irodában egy speciális kommandó vetett véget. Hosszas küzdelem árán, nagy nehezen befogták az öregasszonyt, akit aztán egy kisebb hadosztály kísért a Gyorskocsi utcai börtön biztonsági szárnyába. A helyzet komolyságát mutatta, hogy a különleges kevlár maszkot még a magánzárkában sem vették le az arcáról, baljós végtagjait pedig direkt a részére kialakított harapásálló bilincsekkel tették ártalmatlanná. Mindenki tudta, hogy a néni - még nyolcvan év felett is tökéletes - teste fegyver, ami iszonyú pusztításra képes, ha rossz kezekbe kerül. Különösen, ha a sajátjáéba.

A börtön vezetősége nem volt boldog. Jobban örült volna, ha az öregasszonyt biztonságos távolságba szállítják onnan. Minimum a szegedi Csillagba, de inkább az Alcatrazba, sőt a legbiztonságosabbnak azt ítélték volna, ha rögtön Cape Canaveralra viszik, ahonnan a NASA emberei szakszerűen belelőhetik a napba.

Magánzárkájának őrzésére a Nemzetőrség elit alakulatának embereit kérték fel, akik speciális képzésük ellenére is szenvedtek a folyamatos idegi túlterheltségtől, amit ennek a különleges rabnak az őrzése jelentett.

Rózsi nénit nemigen érdekelte a körülötte kialakult felhajtás. Az viszont bosszantotta, hogy klasszikus szabású nagymamaszatyrát – a csirkeaprólék tárolására szolgáló speciális rekesszel együtt - elvették tőle. A már-már kultikus tárgy emberemlékezet óta hű társa volt jóban-rosszban. Ott volt vele az összes példaértékű alkudozásnál, amikor makacs zöldségárus kofákat kellett megtanítani a helyes árképzésre, és nem egy alkalommal nyújtott segítséget, amikor helyüket a buszon átadni nem akaró, szemtelen kamaszok megfegyelmezése volt a cél.

Az öregasszony bosszúsan sétált körbe-körbe a szűk helységben. Szatyra nélkül félkarú óriás volt. Odakintről hallotta a kommandósok neszezését, amint egymás válla felett óvatosan pillantgatnak befelé a golyóálló üveggel védett kémlelőnyíláson keresztül.

Amikor megunta a monoton kőrözést leült a priccsre, és egy darab száraz kenyérrel szórakozottan püfölni kezdte a radiátort.

Legnagyobb meglepetésére a zajongásra rövidesen válasz érkezett.

Valahol valaki szintén egy fűtőtesten dobolt. Azonban nem véletlenszerűen, hanem egy rég elfeledett, szupertitkos kódot használva, amit már csak néhány egykori ügynök ismerhetett. Őket mind a Szovjetunióban képezték ki, valamikor az ötvenes években.

Rózsi néni meglepődött, de gyorsan reagált, és most már ő is a kódrendszert használva kopácsolt tovább.

- Ki vagy te?

- Te ki vagy?

- Rózsi.

- Milyen Rózsi?

- A hirtelen öklű.

- Az ám, a Rózsi! Jaj, nagyon örülök neked! Én pedig a Karcsi vagyok.

- Melyik?

- Hát a Nukleáris Karcsi.

Mi van? A néni kis híján elejtette a kenyeret. A láthatatlan ügynök. Ez nem lehet igaz.

Ötven éve az egész ügynökség Károlyon röhögött, amikor kiderült, hogy az Államvédelmi Hatóság emberei valami bevetés során egy pincében felejtették. Az már nem volt annyira vicces, hogy később sem találták meg.

- Hát te? Honnan kerültél elő?

- Nem kerültem elő. Itt vagyok a pincében.

- Ne idegesíts!

- Nem lehetek rá büszke, de ez van. Nem akarok belemenni a részletekbe, de jó okom volt rá, hidd el! Különben nem olyan rossz itt.

- Nekem viszont igen. Letartóztattak, és elvették a táskámat.

- Ne mondd!

- De igen. Szükségem van rá, nélküle semmi vagyok.

- Megértem. Hogy segíthetnék rajtad?

- Mondjuk, szétlőhetnéd a cella külső falát bármivel, ami vállról indítható, hogy mielőbb el tudjak menni innen.

Erre Károly bácsi szétlőtte a falat.

Előzőleg még felvilágosította a nénit, hogy a szatyor nagy valószínűséggel pont egy emelettel lejjebb található a kihallgató helyiségben, ami könnyen megközelíthető lesz azon a lyukon keresztül, amit a falon áll szándékában ütni mindjárt.

Ezután az alagsor szellőzőrácsán keresztül Károly bácsi vállról indított.

A lövés azonban célt tévesztett, és a visszahulló gránát egy padot semmisített meg a Városligetben.

- Lejjebb Károly, lejjebb! – ütötte Rózsi néni a radiátort.

A következő detonáció leszámolt a kuglipályával a börtönudvaron.

- Feljebb! - kopácsolta a néni.

A kommandósok elképedve követték az eseményeket. Erősítést kértek, és behatoltak a cellába.

Károly bácsi ekkor végre eltalálta a falat.

A robbanás az éppen berontó elit alakulat nagy részét kisöpörte a cellából, míg a szétrepülő repeszek annyira megrongálták Rózsi néni csuklóján a bilincset, hogy az öregasszony már könnyedén meg tudott tőle szabadulni. A maszkot, ami megvédte arcát a sérüléstől letépte magáról, megigazította fejkendőjét, és távozott a nyíláson.

Miközben ereszkedett lefelé, egy szinttel lejjebb valóban megpillantotta imádott szatyrát. A tekintélyes méretű résen keresztül beugrott érte a kihallgató helyiségbe, magához vette, majd rögtön nyakszirten is vágta vele az utána nyomuló kommandóst.

Ezt követően sietve kimászott a lyukon.

Mikor elérte az alagsori szellőzőnyílást, ismét a szatyorhoz fordult segítségért. A csirkeaprólékos rekesszel lefeszegette a rácsot, majd beugrott a pincébe.

A következő pillanatban szemtől szembe találta magát az agg ügynökkel.

- Legalább már nem kell kopognunk – szólt az öregasszony. – Gyere velem, Károly!

- Bár még mindig gyönyörű vagy, én már idetartozom. Menekülj! Ha végigszaladsz ezen a folyosón, és a végén jobbra fordulsz, a Westend City Center New Yorker áruházának próbafülkéihez jutsz.

- Jó.

Rózsi néni nem volt az a szentimentális típus. Sarkon fordult, és elrohant a mutatott irányba.

- Én addig feltartom a katonákat! - ordított utána a bácsi, aki viszont az volt. Őszintén szólva nem teljesen arra számított, hogy a megmentett matróna rögtön továbbáll. Ötven éve nem beszélt senkivel, erre most megint itt hagyják a pincében. Valamit rosszul csinál. Lehet, hogy már akkor sem kellett volna mártírt játszania, és elbújni a mentőosztagok elől, arra várva, hogy még átfogóbb kutatásokat indítsanak a megtalálására.

Sosem tették. Itt is maradt. Erre most a Rózsi váratlanul megtalálja, ő pedig tovább játssza itt a mimóza remetét. Mindegy, mások még rábukkanhatnak, és könyöröghetnek neki, hogy jöjjön már elő.

Rózsi néni pár száz méterrel odébb kilépett a próbafülkéből.

Leporolta magát, hangosan hőzöngött egy sort, hogy mennyire nem lehet ma már sehol normális nejlonotthonkát kapni, majd kirontott az áruházból.

Az utcára lépve az első dolog, amit megpillantott, a Lehel téri vásárcsarnok volt, és ez egy szempillantás alatt mindent megváltoztatott.

A látvány hatására az édes otthon meleg érzése áradt szét ereiben. A másodperc tört része alatt visszavedlett rettenthetetlen titkos ügynökből a piacozás lázában égő, szatyrát lóbáló anyókává. Hirtelen megszűnt körülötte minden, ami lényegtelen.

Nem voltak többé kommandósok, érdektelenné váltak a Váci utat lassan ellepő tankok és a feje felett beélesített rakétáikkal cirkuláló harci helikopterek.

Már csak a minden irányból a piac felé tartó gurulós szatyrok kerekeinek surrogását hallotta, és a nyugdíjasok elégedetlen morgását, amint a karfiol felháborító állagát kifogásolják.  

Mintha mi sem történt volna, belépett a csarnokba, és haladéktalanul a henteshez igyekezett, hogy gusztustalan ajánlatot tegyen egy szerinte felettébb silány minőségű húscafatra.

A kommandósok percek alatt a helyszínre érkeztek, és már épp felkészültek akár az egész piac bombatölcsérré alakítására is, amikor a Nemzetbiztonsági Hivatal főnökének hangja szólalt meg az alakulat parancsnokának adóvevőjében!

- Akció lefújva! A célszemély felébresztett alvó ügynök, aki a jelek szerint visszaaludt. Kérem, kerüljék a feltűnést, és mielőbb hagyják el a helyszínt!

Rózsi néni a felhajtásról mit sem sejtve haladt el a zöldségnek, vágott virágnak és egyéb piaci kelléknek öltözött, állig felfegyverzett katonák sorfala előtt, akik csak azért rimánkodtak, hogy a legendás hirtelen öklű Rozália soha többé ne jöjjön rá, hogy ő az.    

Smilezolika: Rózsi néni

Rózsi néni ezúttal is korán kelt, mint mindig. Nem mintha kötelező lett volna, hiszen egyedülálló nyugdíjasként nem volt a szó klasszikus értelmében vett sürgős dolga sehol, egyszerűen így szokta meg és kész. Gyorsan összeszedte magát, a szekreterről felkapta klasszikus nagymamaszatyrát (azt a bizonyos hosszú fülű, műbőr izét, amit sehol sem lehet kapni és nem is kell, mivel hetven év felett automatikusan képződik csak úgy, mint az utazási kedvezmény) és kilódult az ajtón. Pár perccel később már a megállóban állt várva, hogy kedvenc villamosvezető Etelkája segítségével végre ismét bevehesse a Lehel téri piacot. Ez ügyben nem ismert tréfát. Sanyi hentesnél hétkor már ott volt a friss csirkeaprólék, és a legszebb leveszöldségek is ilyenkor álltak glédában arra várva, hogy egy falka néni jól széttúrjon közöttük, majd minőségi kifogások tömkelegével élve alkudja le a felére, eleve nem túl jelentős árukat. Rózsi néni semmiről sem akart lemaradni, így, miután beviharzott a csarnokba, azonnal akcióba lépett. A hentes pulthoz igyekezett, hogy átadja magát a csirkék világának, és közben megvető pillantást mérjen mindazon vásárlókra, akik megelőzték őt egyéb árusoknál. Szeretett volna mindenütt első lenni, és nagyon zavarta, hogy ez nem volt lehetséges. Izgatottan érkezett a pult elé, és már épp nyakát nyújtogatva kezdte volna szemlélni a portékát egyre mélyülő áhítatban, amikor egy svájcisapkás öregember fékezett le mellette gurulós bevásárlószatyrával. Gyanakodva méregetni kezdte az öregasszonyt, majd amikor felismerni vélte elmosolyodott, és így szólt reszelős, öreg hangján:

– Szervusz Rózsikám, mi van veled, ezer éve nem láttalak. Hogy te milyen gyönyörű vagy még mindig.

Rózsi néni a másodperc tört része alatt reagált. A gurulós szatyrot pajzsként maga elé tartva az öregembert a földre rántotta, és ráfeküdt, hogy az mozdulni se tudjon. Nejlon otthonkája mélyéről előkerült egy Parabellum, melynek kilencmilliméteres ólomköpenyes lövedéke áthatolt a hentes pult üvegén, és egy jó tenyérnyit szakított ki a mögötte lógó fél disznóból. A hentes még magához sem tért a rémülettől, amikor a két standdal odébb található halas pult iszonyú robajjal detonált, ponttyal és heringgel szórva tele a mindenfelé fedezéket kereső, menekülő nyugdíjasokat.

Iszonyú lövöldözés kezdődött, melynek következő áldozata egy savanyú káposztával teli hordó volt, kiömlő tartalmával dobva fel a hallal borított padló egyhangúságát. A virágüzlet előtt egy járókeret lendült előrefelé a levegőbe, és négy lábából egy-egy sorozatot eresztett a gerberákba, hibiszkuszokba, és néhány további értékes, egzotikus, cserepes növénybe. A virágos önkívületi állapotban kúszott a hátsó kijárat felé, miközben egy csomó „Boldog Szülinapot” kívánó táblácska hullott a fejére. Rózsi néni az öregembert magával ráncigálva beugrott a zöldségek közé, kibiztosított egy kézigránátot, és bedobta a kínai cipőbolt nyitott ajtaján, miközben táskájával szakszerűen leütötte az éppen mellé vetődő, fedezéket kereső vándorköszörűst. A robbanás a cipők nagy részét kisöpörte az üzletből, bőségesen ellátva gumicsizmával a szemközti péket. A pék moccanni sem tudott. Lemerevedve tartotta a kezében azt a mákos kiflit, amelyet az az anyóka kért tőle, aki azóta már a szomszédos gombás pult alól lövöldözött vaktában Skorpió típusú gépfegyverével.

Ez így ment vagy húsz percen keresztül, iszonyú rumlit eredményezve a piacon, mire végre megérkezett a rendőrségi kommandó és letartóztatta a randalírozó nyugdíjasokat.

A rendőrfőnök körbe-körbe trappolt az irodájában, miközben a Nemzetbiztonsági Hivatal vezetőjének őrjöngött.

– Mi az hogy alvó ügynökök Józsikám, baszd meg! Hát meddig alszik egy ilyen, és mi az hogy megfeledkeztetek róluk?! Kinek nem tűnt fel az, hogy az ötvenes éveknek éppen ötven éve vége? Hogy Rózsi néni volt a legjobb ügynök? Ki nem szarja le? És ha ő ilyen gyengeelméjű lett, miért nem szólt senki legalább annak az agyalágyult Feri bácsinak, hogy ne mászkáljon a piacon, az aktiváló kódot ordítozva?

Ekkor Rózsi néni berúgta az ajtót...