Nagymamámnak
Meredten
bámultam a számtan dolgozatomon feszülő, fekete számot: tök egyes, csillagos
egyes lett. Miután Kata néni kiosztotta az irkákat, mindenki lázasan számolt:
hányasra áll, kell-e majd felelnie. A padtársam, Irmuska még kancsalított is
nagy igyekezetében.
A légy
zümmögését is hallani lehetett volna az osztályban – csak éppen nyoma sem volt
egynek sem. Az utolsó, bágyadt példányokat Fazekas Sanyi gyűjtötte skatulyába,
majd engedte szabadon a pedellus kicsinyke szobájában, ahová a nagyszünetben
osont be. Volt ám ribillió! Becsengetés után nem sokkal cifra káromkodás törte
darabokra az iskola csendjét, mikor az utálatos vénember felfedezte a vagy
ötven, lustán ide-oda röpködő, őszi legyet. Emília kisasszony sóbálvánnyá meredt
a katedrán, mi vörösödő arccal, lehajtott fejjel pukkadoztunk a nevetéstől.
Kisvártatva kivágódott az igazgató úr irodájának ajtaja, és erélyes férfiléptek
kopogtak végig a folyosón. Hallottunk némi elfojtott mormolást, csapkodást,
aztán újból csend borult az iskolára.
Ez hetekkel
korábban történt, még valamikor októberben. Akkor még elégségesre álltam
számtanból – most bukásra. Bár a barátságosan dohogó kályha közvetlen közelében
ültünk, úgy éreztem, megfagyok. Anyám arcára gondoltam, hogyan szalad majd
ezer, gondterhelt ráncba, mikor megmondom neki: egyest kaptam számtanból. Azt
is tudtam, mik lesznek az első szavai. „Apád, jaj, ő mit fog szólni?!” – mondja
majd.
Széndarab
hevert a földön, nem messze kopott bőrcipőm orrától. Felvettem, forgattam, míg
fekete nem lett a kezem tőle. Vajon apám hozta a felszínre? – töprengtem. Vájár
volt, a XII-es aknába szállt le nap, mint nap, hogy előteremtse nekünk a
ruhára, élelemre, iskolára valót.
Óvatosan a
padba csúsztattam a sötéten csillogó kődarabot, majd szemügyre vettem mocskos
ujjaimat. Egy kis szappan és melegvíz, és tudtam, a bőröm újból tiszta lesz,
mint azelőtt. Nem úgy, mint apámé. Sicht után a konyhában mosdott; hokedlin
gőzölgött lavórban a forróvíz, mellette törött porcelántányérkán szürke, goromba
szappandarab. Hiába sikálta azonban magát vörösre, a szénpor lemoshatatlanul
ült bőre barázdáiban.
A kezére
gondoltam. Ahogy este fellapozta a határozót, ha az erdőt járva valami
különleges madarat láttunk. Ahogy anyám derekát ölelte vasárnap, a templomba menet.
Megkérgesedett a tenyere a csákánytól és kapától, mégis lágyan simogatott, ha
jó jegyet hoztam az iskolából.
Nem úgy, ha
egyest. Amikor megvert, mindig az járt a fejemben, talán odalent, a bányában, a
szénpor az egész lényét átjárta, amitől nemcsak a bőre fekete, hanem a szíve is
az már. Keserűen azt kívántam, bár vállalna még egy sichtet – akkor aludnék,
mire hazaér, és a büntetés késik egy napot. Hirtelen azt sem bántam volna, ha
sosem jön el az este, amikor apám elé kell állnom, bevallani a karót.
A tűnődésből
az ajtó nyikordulása térített magamhoz: Kerekes igazgató úr nyitott a terembe.
Merev léptekkel, ránk egy pillantást sem vetve sietett Kata nénihez. Mormolt
neki valamit, amitől a tanárnőnk arcából minden vér kifutott, és úgy nézett
ránk, olyan ijedt tekintettel, amiből rögtön tudtam, valami irtózatos dolog
történt. Az igazgató úr a kalapját levéve fordult felénk.
– Gyerekek,
rossz hírt kaptunk, erősnek kell lennünk! – kezdte. A szavai értelmét fel sem
fogtam, egyre az járt a fejemben, a templomon kívül még sosem láttam fejfedő
nélkül. Irmuska megragadta a kezemet, az ujjai jéghidegek voltak. Egész
testében reszketett. Az igazgató úr megköszörülte a torkát, úgy folytatta: –
Sújtólégrobbanás történt a Vadorzóban…
Jeges rémület
markolt a szívembe. Vadorzónak a XII-es aknát hívtuk, ahová apám ma hajnalban
leszállt, nagyjából akkor, amikor én iskolába indultam. Hogy az igazgató úr mit
mondott még, arra máig nem emlékszem.
Aznapra persze
véget ért a tanítás. Gépies mozdulatokkal bújtam a kabátomba, vettem a
sapkámat. Kata néni mindannyiunknak mondott valamit, mielőtt utunkra engedett,
pár biztató, bátorító szót, de nem sokat ért vele. Ő az alföldi tanyavilágból
származott, mi bányászcsaládokból jöttünk. Tudtuk jól, mit jelent egy robbanás
odalent, a mélyben. Mindannyian ismertünk történeteket férfiakról, akiket a
leomló több tonna kő örökre elzárt a külvilágtól. Na, meg persze ott volt
Kovács bácsi, aki az iskolától kétháznyira lakott. Az öregember, aki túlélt egy
nyolc évvel azelőtti sújtólégrobbanást, többnyire csak este merészkedett az
utcára, amikor csak kevesen látták összeégett, forradásos arcát.
Irmuskával
egymásba kapaszkodtunk, egymást támogatva, húzva vánszorogtunk hazafelé a
térdig érő hóban. Neki két bátyja szállt le aznap reggel a mélybe. Hang nem
jött ki a torkán, csak az ajka mozgott: Szent Borbálához fohászkodott. A Jókai
utca végén ő balra fordult, én pedig egyedül botorkáltam tovább, vakon a
könnyektől és a hótól, amely időközben rákezdett.
Mire az
utcánkba kanyarodtam, már hangosan zokogtam. Valahol a távolban zúgni kezdett
egy lélekharang, az én apámért zúgott. Jajveszékelésemre a kutyák vonyítással
feleltek. A házunkkal szomszédos porta előtt aztán váratlanul kiszaladt a
lábamból minden erő, és térdre estem. Egyszerűen nem bírtam felállni, csak
kuporogtam a földön és keservesen sírtam. Két asszony sietett el mellettem, de
nem mertek odalépni hozzám. Hallottam, ahogy összesúgnak a hátam mögött.
„Bányászgyerek!” – mondta az egyik, mire a másik imádkozni kezdett.
Hogy percek
teltek-e el így vagy órák, magam sem tudom. Egyszerre megcsikordult a hó,
fojtott mormolást hallottam, majd anyám halk sikkantását. Erős kéz nyúlt a
hónom alá, és állított talpra. Apám keze. Csak másnap tudtam meg, hogy munkába
menet találkozott Böhm Pistával, aki délután moziba szeretett volna vinni egy
lányt, hát megleste apámat hajnalban, és addig kérlelte, míg az szakot nem
cserélt vele.
Aznap apám nem
kérdezte, kaptam-e jegyet az iskolában. Csak ült a konyhában a dikón, arcát a
tenyerébe temetve, némán, órákon át. Néha megrázkódott a válla.
Másnap, amikor
megvert az egyesért, zokogva csókoltam kezet neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése