2020. május 8., péntek

Dana Blair: Apám keze

Nagymamámnak

Meredten bámultam a számtan dolgozatomon feszülő, fekete számot: tök egyes, csillagos egyes lett. Miután Kata néni kiosztotta az irkákat, mindenki lázasan számolt: hányasra áll, kell-e majd felelnie. A padtársam, Irmuska még kancsalított is nagy igyekezetében.
A légy zümmögését is hallani lehetett volna az osztályban – csak éppen nyoma sem volt egynek sem. Az utolsó, bágyadt példányokat Fazekas Sanyi gyűjtötte skatulyába, majd engedte szabadon a pedellus kicsinyke szobájában, ahová a nagyszünetben osont be. Volt ám ribillió! Becsengetés után nem sokkal cifra káromkodás törte darabokra az iskola csendjét, mikor az utálatos vénember felfedezte a vagy ötven, lustán ide-oda röpködő, őszi legyet. Emília kisasszony sóbálvánnyá meredt a katedrán, mi vörösödő arccal, lehajtott fejjel pukkadoztunk a nevetéstől. Kisvártatva kivágódott az igazgató úr irodájának ajtaja, és erélyes férfiléptek kopogtak végig a folyosón. Hallottunk némi elfojtott mormolást, csapkodást, aztán újból csend borult az iskolára.
Ez hetekkel korábban történt, még valamikor októberben. Akkor még elégségesre álltam számtanból – most bukásra. Bár a barátságosan dohogó kályha közvetlen közelében ültünk, úgy éreztem, megfagyok. Anyám arcára gondoltam, hogyan szalad majd ezer, gondterhelt ráncba, mikor megmondom neki: egyest kaptam számtanból. Azt is tudtam, mik lesznek az első szavai. „Apád, jaj, ő mit fog szólni?!” – mondja majd.
Széndarab hevert a földön, nem messze kopott bőrcipőm orrától. Felvettem, forgattam, míg fekete nem lett a kezem tőle. Vajon apám hozta a felszínre? – töprengtem. Vájár volt, a XII-es aknába szállt le nap, mint nap, hogy előteremtse nekünk a ruhára, élelemre, iskolára valót.
Óvatosan a padba csúsztattam a sötéten csillogó kődarabot, majd szemügyre vettem mocskos ujjaimat. Egy kis szappan és melegvíz, és tudtam, a bőröm újból tiszta lesz, mint azelőtt. Nem úgy, mint apámé. Sicht után a konyhában mosdott; hokedlin gőzölgött lavórban a forróvíz, mellette törött porcelántányérkán szürke, goromba szappandarab. Hiába sikálta azonban magát vörösre, a szénpor lemoshatatlanul ült bőre barázdáiban.
A kezére gondoltam. Ahogy este fellapozta a határozót, ha az erdőt járva valami különleges madarat láttunk. Ahogy anyám derekát ölelte vasárnap, a templomba menet. Megkérgesedett a tenyere a csákánytól és kapától, mégis lágyan simogatott, ha jó jegyet hoztam az iskolából.
Nem úgy, ha egyest. Amikor megvert, mindig az járt a fejemben, talán odalent, a bányában, a szénpor az egész lényét átjárta, amitől nemcsak a bőre fekete, hanem a szíve is az már. Keserűen azt kívántam, bár vállalna még egy sichtet – akkor aludnék, mire hazaér, és a büntetés késik egy napot. Hirtelen azt sem bántam volna, ha sosem jön el az este, amikor apám elé kell állnom, bevallani a karót.
A tűnődésből az ajtó nyikordulása térített magamhoz: Kerekes igazgató úr nyitott a terembe. Merev léptekkel, ránk egy pillantást sem vetve sietett Kata nénihez. Mormolt neki valamit, amitől a tanárnőnk arcából minden vér kifutott, és úgy nézett ránk, olyan ijedt tekintettel, amiből rögtön tudtam, valami irtózatos dolog történt. Az igazgató úr a kalapját levéve fordult felénk.
– Gyerekek, rossz hírt kaptunk, erősnek kell lennünk! – kezdte. A szavai értelmét fel sem fogtam, egyre az járt a fejemben, a templomon kívül még sosem láttam fejfedő nélkül. Irmuska megragadta a kezemet, az ujjai jéghidegek voltak. Egész testében reszketett. Az igazgató úr megköszörülte a torkát, úgy folytatta: – Sújtólégrobbanás történt a Vadorzóban…
Jeges rémület markolt a szívembe. Vadorzónak a XII-es aknát hívtuk, ahová apám ma hajnalban leszállt, nagyjából akkor, amikor én iskolába indultam. Hogy az igazgató úr mit mondott még, arra máig nem emlékszem.
Aznapra persze véget ért a tanítás. Gépies mozdulatokkal bújtam a kabátomba, vettem a sapkámat. Kata néni mindannyiunknak mondott valamit, mielőtt utunkra engedett, pár biztató, bátorító szót, de nem sokat ért vele. Ő az alföldi tanyavilágból származott, mi bányászcsaládokból jöttünk. Tudtuk jól, mit jelent egy robbanás odalent, a mélyben. Mindannyian ismertünk történeteket férfiakról, akiket a leomló több tonna kő örökre elzárt a külvilágtól. Na, meg persze ott volt Kovács bácsi, aki az iskolától kétháznyira lakott. Az öregember, aki túlélt egy nyolc évvel azelőtti sújtólégrobbanást, többnyire csak este merészkedett az utcára, amikor csak kevesen látták összeégett, forradásos arcát.
Irmuskával egymásba kapaszkodtunk, egymást támogatva, húzva vánszorogtunk hazafelé a térdig érő hóban. Neki két bátyja szállt le aznap reggel a mélybe. Hang nem jött ki a torkán, csak az ajka mozgott: Szent Borbálához fohászkodott. A Jókai utca végén ő balra fordult, én pedig egyedül botorkáltam tovább, vakon a könnyektől és a hótól, amely időközben rákezdett.
Mire az utcánkba kanyarodtam, már hangosan zokogtam. Valahol a távolban zúgni kezdett egy lélekharang, az én apámért zúgott. Jajveszékelésemre a kutyák vonyítással feleltek. A házunkkal szomszédos porta előtt aztán váratlanul kiszaladt a lábamból minden erő, és térdre estem. Egyszerűen nem bírtam felállni, csak kuporogtam a földön és keservesen sírtam. Két asszony sietett el mellettem, de nem mertek odalépni hozzám. Hallottam, ahogy összesúgnak a hátam mögött. „Bányászgyerek!” – mondta az egyik, mire a másik imádkozni kezdett.
Hogy percek teltek-e el így vagy órák, magam sem tudom. Egyszerre megcsikordult a hó, fojtott mormolást hallottam, majd anyám halk sikkantását. Erős kéz nyúlt a hónom alá, és állított talpra. Apám keze. Csak másnap tudtam meg, hogy munkába menet találkozott Böhm Pistával, aki délután moziba szeretett volna vinni egy lányt, hát megleste apámat hajnalban, és addig kérlelte, míg az szakot nem cserélt vele.
Aznap apám nem kérdezte, kaptam-e jegyet az iskolában. Csak ült a konyhában a dikón, arcát a tenyerébe temetve, némán, órákon át. Néha megrázkódott a válla.

Másnap, amikor megvert az egyesért, zokogva csókoltam kezet neki.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése