Tim Morgan interjú - 2016. november

– Te vagy a varázsló a Gyalog galoppból? :)

– Nem szép dolog tőled, hogy lebuktatsz! Na mindegy, most már bevallhatom: miután a Vérnyulat felrobbantották azok lökött lovagok az Antiochiai Szent Gránáttal, új foglalkozás után kellett néznem. Mindenről ők tehetnek…

– Mit tudhatunk rólad?

– Talán egy kicsit későn kezdtem el irodalommal foglalkozni (előtte sok időmet elvette ugye, hogy jó pénzért a Vérnyúlhoz vezetem a kíváncsi és suicide hajlamú turistákat). Ez, és az a tény, hogy piszok lassan, szöszölősen alkotok, azt vetítik előre, nem lesz valami terjedelmes a Morgan életmű.

Amúgy lassan ötödik éve élek Linzben, és nagyszerűen érzem ott magam. Jó hatással van rám az a stressz mentes környezet. De azért időnként össze lehet velem futni a nagyobb hazai könyves rendezvényeken.

– Az első lépések a szakadék felé, avagy mikor jöttél rá, hogy író leszel?

– A saját mércém szerint még nem vagyok az. Nálam nagyjából a harmadik megjelent és kedvező fogadtatásra talált könyvnél kezdődik az író. De az első lépéseket azért már megtettem a szaka… cél felé. 2003 végén készült el az első novellám. Remélem, soha nem lát napvilágot!  Azóta kilencvenegynéhány kisebb-nagyobb történetet fejeztem be. Nagyjából egyharmaduk meg is jelent nyomtatásban. Belekóstoltam a szerkesztésbe is, eddig három antológiának voltam társszerkesztője.

– Kik a kedvenc alkotóid, mennyire hatottak rád az írói stílusod kialakulásában?

– G.R.R. Martint feltétlenül meg kell említenem, ő az, aki nagyon magasra helyezte a lécet. Szeretem még P.G. Wodehouse műveit is. Eszméletlen jó helyzetkomikumokkal és hasonlatokkal operál. Nem is beszélve nyelvi leleményeiről!

A magyarok közül Fayard, Rowland, Caldwell, Renier az, akiktől igyekeztem ellesni a trükköket, de olvasni másoktól is szeretek. Értékelem az átgondolt, jól felépített történeteket, amelyekben nincsenek felesleges szálak, sehova nem vezető, odavetett utalások. Ugyanakkor ki nem állhatom a sekélyes (vagy éppen semmilyen) mondanivalójú, pozőr történeteket.

– Milyen volt, amikor először megjelent egy írásod? Hosszú volt az út odáig vagy inkább már onnan hosszú?

– Remek érzés volt. Emlékszem, 2007-ben történt. Senkinek nem szóltam róla, csak épp letettem az asztalra a Cherubion Kiadó éppen aktuális antológiáját, amely a bizalomgerjesztő Rothadás névre hallgatott. Ebben nem volt semmi szokatlan, merthogy gyűjtöm a sorozatot. A család belelapozott, mint ahogy máskor is. Aztán nem akartak hinni a szemüknek. 

Ez majdnem napra pontosan négy évvel az után történt, hogy elkezdtem az első novellámat. Idén pedig – ha minden igaz – pont a harmincadik történetem lát majd napvilágot egy újabb antológiában.

– Az írásaid közül melyekre vagy a legbüszkébb?

– A Matróztánc antológiában jelent meg az Árnyak a múltból című kisregényem. Ez volt az első darab, amit már teljesen más hozzáállással írtam, mint a korábbiakat. Szándékosan provokatív elemeket használtam benne, és nagyon odafigyeltem minden részletére. Bár fantasy környezetben játszódik, valójában egy nyomozás története.

Azt hiszem, elég jól sikerült még a Konzervált viszonyok című történelmi krimi novellám is, amelynek az az érdekessége, hogy az időben visszafelé haladva áll össze a részletekből a teljes kép.

Szeretem még a Gyémánt és rozsda című fantasy kisregényemet, vagy mondjuk, a Whitechapel keresztje című történelmi krimimet is. Most így belegondolva, nekem talán nem is mainstream fantasy-ben kéne utaznom, hanem vegyíteni a zsánereket, ahogy a jobban sikerült történeteimben tettem.

Szerkesztőként pedig a Rastith antológiát érzem a legjobbnak. Öt évig dolgoztunk rajta Vakulya Norbival (Norbert Winney), és ez érződik is a végeredményen.

– Két évvel ezelőtt mit gondoltál, hol tartasz két év múlva az íróskodásban, bejöttek a számításaid?

– Minden év elején készítek egy doksit az aktuális terveimről, melyek aztán több-kevésbé megvalósulnak. 2014-ben például szinte mindent sikerült elérni a kitűzött célok közül, de a tavalyi évben komoly elmaradásom keletkezett. Mégpedig azért, mert belevágtam egy nagyobb projektbe, és emellett érthetően kevesebb idő jutott másra. De nem bánom, mert nagyon szeretem az aktuális anyagot. Egyedül azt sajnálom, hogy emiatt tovább kellett tolnom egy közös munkát, amit Kovács Péter (Craig McCormack) írótársammal kezdtünk el már jó régen. Mert azt mindenképp szerettem volna már tavaly folytatni. Talán jövőre annak is eljön az ideje.

– Mit írsz most, mik a közeljövőbeli terveid?

– Pillanatnyilag egy monstre fantasy regényen dolgozom a Káosz világához, amit Hüse Lalival (C. J. Fayard) közösen írunk. Igazság szerint ez inkább az ő gyermeke, de amikor felkért, hogy szálljak be mellé, nagy örömmel mondtam igent. Megtiszteltetésnek vettem, hogy az egyik írói példaképem engem talált legalkalmasabbnak a közös munkára. A regény Káoszaréna munkacímen fut, és már nagyjából egymillió leütésnél járunk. 13 fejezetből fog állni, és ezekből 10 már el is készült. A többi remélhetőleg meglesz jövőre.

Nagyon komplex cselekményvezetésű történetről van szó, ahol legalább három szinten zajlik a küzdelem: bajnokok, istenek és őselemi istenek között. Minden egyes fejezetet egy másik karakter szemszögéből mesélünk el, és rettentő sok apróságra kell odafigyelni, hogy az összes részlet egyezzen. Az eredeti elképzelés szerint minden főszereplőt más-más író mozgatott volna, de aztán ezt nem sikerült megvalósítani. Később Lali egyedül állt neki a regénynek, a több nézőpontos koncepció viszont megmaradt. Aztán becsatlakoztam én is a munkálatokba. Az illusztrációkat pedig Nagy Gergely készíti velünk párhuzamosan. Csak itt, csak most, csak a Próbagoblin olvasóinak mutatok ebből is egy kis megjelenés előtti exkluzív ízelítőt.

Bátran elmondhatom – noha nyilván nem tudom elfogulatlanul megítélni a projektet –, hogy lényegesen nagyobb igényeket támasztottunk a regény felé, mint a hazai fantasy történetek zöme. Más kérdés, mennyire sikerül ezt megvalósítanunk. Én bizakodom.

Tim Morgan: Füstbement leánykérés

– Eszem ágában sincs megnősülni! – toporzékolt a trónörökös. – Hát már nem emlékszik, édesapám, hogy jártam legutóbb?

Az öreg sárkány összeráncolta homlokát az egyik fején, megcsóválta a másikat, s ezzel egy időben a harmadikon beleharapott a szája sarkába. Gondterhelten nézte, ahogy egyetlen fia, a kipusztulástól fenyegetett dinasztia utolsó reménysége duzzogva járkál a barlangban.

– Pedig mindent úgy tettem, ahogy édesapám javasolta: virágokat szórtam a hercegnő lába elé…

– Nekem úgy rémlik, tövestül kitéptél egy virágzó csipkebokrot, és ráhajítottad szegénykére a magasból.

– …aztán édességgel kedveskedtem neki…

– No, arra se lennék büszke a helyedben! – dörmögte az öreg. – Hogy jutott eszedbe méhkasokat vinni a királyi lakosztályba?

– …csak úgy sikoltozott…

– Ez igaz, de nem örömében – vetette közbe a leendő örömapa. – A fél udvart összecsipkedték a méhek.

Ám az ifjú sárkány beszámolóját nem lehetett megakasztani efféle lényegtelen részletekkel. Zavartalanul folytatta a felsorolást:

– Később elrepítettem egzotikus tájakra…

– Már aki szereti a forrongó vulkánokat…

– …el is alélt a gyönyörtől…

– Vagy a kénköves bűztől…

A trónörökös tehetetlenül tárta szét karjait.

– Láthatja, édesapám, én mindent megpróbáltam. De mit tegyek, ha annak az elkényeztetett fruskának még ez sem volt elég?

– Azt a szót, hogy „elég”, inkább ne is emlegesd!

A trónörökös szomorúan ingatta egyetlen fejét.

– Szerintem az a baj, hogy a mai királylányoknak nincs érzékük a romantikához. Virág, édesség, luxusút… Eh! Hát hogyan kell ezeknek elcsavarni a fejét? Szerintem, hagyjuk a fenébe az egészet! Nem élnék túl egy újabb kudarcot.

– Ha nem szerzel asszonyt, így is, úgy is kihal ősi fajunk. Ez pedig nem történhet meg, mert akkor az ember végleg átveszi a hatalmat e világon – sóhajtott az öreg. Aztán dühösen csapott egy akkorát pikkelyekkel borított, tüskés farkával, hogy a barlang falából öklömnyi darabok potyogtak a földre. – Nem értelek! Pedig annyira egyszerű az egész! Odarepülsz, és „legyakod a hetvenkedő, páncélos nyüzügéket”, hogy a te szavaiddal éljek. Aztán elragadod a királylányt, ahogy egy rendes sárkányhoz illik. Így tettem én is, előttem a hétfejű nagyapád is, annak előtte meg a tizenkét fejű dédapád, no és a…

– Jó, jó, tudom! – szakította félbe az ifjú a krónikát, mielőtt a sárkánykirály felsorolta volna a patinás családfa unalomig ismert “hőstetteit” vagy ezer évre visszamenően. – Csak azt mondja meg, édesapám, miért ragaszkodik ahhoz, hogy a menyasszony királylány legyen?

– Hát neked a nemesi vérvonal smafu? Csak nem akarsz összeállni egy pórral?

– Úgy értem, miért lényeges, hogy ember legyen? Miért nem lehet inkább valami hüllő?

– Ohó, várd csak ki a végét, fiacskám! – mondta az öreg. – Nincs az a szende, bájos menyecske, aki idővel házsártos sárkánnyá ne változna!

Ő már csak tudta: hosszú élete alatt több tucat hercegnőt rabolt el. De bárhogy is ápolta a hagyományokat, ezzel csupán késleltetni tudta az elkerülhetetlennek látszó kipusztulást. S egyetlen sarja, aki már alig-alig emlékeztetett a dicső ősökre, ráadásul most előállt renegát gondolataival.

– Ez bizonyára így van, édesapám! De értse meg, párválasztási szempontból én… hogy is mondjam… egy kissé más vagyok…

– Na várjunk csak! – Az öreg nyelt egy nagyot. Négy szemöldökét gyanakvón felhúzta, kettőt meg össze. Oldalra billentett fejekkel kérdezte: – Ugye nem arra célzol, hogy…

– Ó, nem, nem! Dehogy! – sietett tisztázni a félreértést a fiatal. – Egyszerűen arról van szó, hogy engem nem igazán hoznak tűzbe az embernőstények.

A sárkánykirály megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, s a keletkező szélvihar tucatnyi csontot sodort ki a barlangból.

– Most már végképp nem értem. Akkor ki tetszik neked?

– A gyíklénylányok! – vágta ki büszkén a trónörökös. – Hú, ha belegondolok, milyen csudára lehetnek képesek a hosszú, izmos nyelvükkel…

– Te beteg vagy – csóválta fejeit összehangoltan az apa. Aztán határozottan toppantott cölöpszerű lábával. – A vitát befejeztem. Addig ne kerülj az öt szemem elé – egyet elveszített hajdanán, amikor életre-halálra küzdött egy páncélos lovaggal –, amíg meg nem kapod a szomszéd királytól a leánya kezét! – Azzal sarkon fordult, és magára hagyta pipogya utódát.

A trónörökös nem tehetett mást, kénytelen-kelletlen elrúgta magát a sziklapárkányról, s mint a rosszindulatú pletyka, szárnyra kapott.

***

– Végre! Csakhogy megjöttél! – köszöntötte fiát a sárkánykirály, amint az belépett a barlangba egy zsákkal a mancsai közt.

Az öreg elmorzsolt három könnycseppet a szemei sarkában – az egyik feje nem volt annyira érzelgős.

– Remélem, ezúttal sikerrel jártál!

– Hát, most tényleg jobban éreztem magam, mint legutóbb! – rikkantotta a trónörökös. – Hinnye, ha látott volna, amikor a lovagokkal versengtem!

– Tudtam! Tudtam, hogy mégsem vagy olyan puhány alak, aminek tettetted magad! Mesélj, hányat marcangoltál szét?

– Marcangolni?! – hökkent meg a fiatal. – Tulajdonképp egyet sem. Sör-virsli versenyben mértük össze az erőnket.

– Sööör… virs… – hüledezett a hüllő.

– Úgy ám! Betértünk egy puccos fogadóba, hogy eldöntsük, ki a legény a gáton. Jó kis móka volt!

– Ehhez én már öreg vagyok – legyintett csüggedten az apa. – Új szelek fújnak, végül is mindegy, hogyan győzöd le őket. A te bendődbe úgyis több fér, mint egy regiment katonának. Inkább arról mesélj, hogy ment a leánykérés.

– Egész jól. Bár a király nagyon makacs ember. Körömszakadtáig ellenezte a frigyet. De mikor már nem volt mivel vakaróznia, végül is beadta a derekát.

– Ilyenek ezek a mai királyok! – fújt füstpamacsot az öreg sárkány. – Eleinte kézzel-lábbal tiltakoznak. Aztán csak lábbal… végül fejetlenségbe torkollik a lánykérés. Így megy ez…

– Ahogy mondja, édesapám, ahogy mondja! De az a fő, sikerült megszereznem a királylány kezét. El is hoztam magammal.

– Így elnézve, elég apró teremtés lehet, ha belefért a zsákodba.

– Ja, ez csak a keze – vihogott a sárkányfi. – Minek cipeltem volna ide azt a tagbaszakadt fehérnépet? Hogy itt lábatlankodjon nekem a barlangban?

A sárkánykirály csak azért nem sápadt el, mert a hüllők ebben nem szoktak jeleskedni, de karmaival két arcán is végigszántott. S ezzel a mozdulattal csaknem négyszeművé minősítette magát.

– Ó, te szerencsétlen! Mit tettél?! – bömbölte. – Ő volt az utolsó valamirevaló királylány a környéken! Hogy viszed tovább asszony nélkül a vérvonalat?

A trónörökös megszeppenve pislogott.

– Ezek szerint a gyíklénylányok semmiképp nem jöhetnek számításba?

– Hallgass! Már így is épp elég bajt okoztál! – förmedt rá a háromfejű. – Miattad kiújul a viszály! Holnap nyakunkon lesz a királyi gárda, hogy bosszút álljanak.

– Ááh, szerintem nem kell félni az emberek haragjától! – vélte a vőlegényjelölt. – Amikor elrepültem, búcsúzóul mindenfelé örömtüzek gyúltak.

– Te eszetlen! Csak nem perzselted fel az egész várost?

A trónörökös idétlen vigyorral vonogatta satnya vállát.

– Hááát, egy darabig talán füstölögnek még magukban, de egyszer majd csak elhamvad szívükben a gyűlölet parazsa.

– Ó, te átok! Fogalmad sincs, mit tettél!

– Csak azt, amit a nősülni vágyók szoktak. Elmentem egy kis háztűznézőbe…

Az öreg sárkánykirály erre már nem is felelt. Megtörten vánszorgott a barlang mélye felé, hogy ott várja be az elkerülhetetlennek tűnő véget. Habár tudta, hogy amíg tökkelütött fia életben van, hivatalosan nem lehet kihaltnak tekinteni ősi családjukat, ám abban bizonyos volt, hogy a sárkányok dicső fajának végképp befellegzett.

Az illusztrációt Juhász Ernő készítette

A novella megjelent a Kalandok és kalandozók első kötetében, aminek harmadik, illusztrált kiadása ingyenesen letölthető a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház facebook csoportjából: https://www.facebook.com/groups/969480656518032/

Megjelent a Lidércfény Rastith különszáma

Tartalom:

Könyvajánló: Rastith, avagy egy démonvilág krónikái /Kapitány/, Rastith – Egy démonvilág krónikái (részletek az ekultura.hu cikkéből) /Szabó Dominik/

Interjú: a Rastith két alkotójával /Lidércfény HQ/

Novellarészletek: A fájdalom dala /Norbert Winney/, A Láng rabjai /Alex Ironwood/, Féreg a horgon /Tim Morgan/, Idea etoru integre /Bereczki Viktor/, Ti’thar jóslata /Christine Ardens/, A tudás tornya /Craig McCormack/, A Jótevő /Soren Ward/, Veszett lelkek /Norbert Winney/, Rastith szeme /Douglas Rowland/

Olvasói vélemények: a Cherubion fórumáról /Fezmin - Nogusta - elegos7 - Kívülálló/

Így készült...: A fájdalom dala illusztrációja; a Rastith szeme illusztrációja; a kötet borítója (részlet)

A Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat februári Rastith különszáma az alábbi hivatkozáson érhető el:
http://www.szentesinfo.hu/lidercfeny/papirlf/lidercfeny_akf_rastith.pdf

Tim Morgan: Vakhit

Az öszvér vontatta kordé nagyot zökkent, amikor egyik kereke alá ökölnyi kő került. Lucceius, a kalmár felriadt szendergéséből, vetett egy álmos pillantást unokahúgára, aki mellette bóbiskolt a bakon, majd elől az útra, aztán újból lehunyta a szemét. A derék igavonó magától is tudta az irányt, nem lett volna értelme nógatni.
A kietlen vidéken nem akadt sok látnivaló. Néhány szikkadt kóró állta csak a nap hevét, és néhol egy-egy megsárgult fűcsomó. Itt, az Atlasz-hegység keleti peremén még mutatóban sem nőtt fa, mint északabbra, Carthagónál, ahol törpepálma és cédrus ligetek nyújtanak enyhet az utazóknak. Ám ezen az elátkozott tájékon csak olyankor látni zöldellő lombokat, amikor fata morgana csalja meg a tikkadt vándor szemét.
Lucceius úgy számolta, még legalább két óra döcögés vár rájuk Thugga városáig. Az odavezető egyenetlen, sziklás út egy sivár völgyön vezetett keresztül, ahol jobban megrekedt az árnyék, mint a sivatagos környéken.
– Megállj!
Lucceius összerezzent a durva hangra, és meghúzta a gyeplőt. Rémülten bámult az útjukat álló, rongyos, szakállas alakra. Nem magát féltette – hiszen szép hosszú élettel ajándékozta meg a Mennyei Atya –, és ezúttal portékát sem szállított a vászon alatt; csakis unokahúga, a szépséges Athanea miatt töltötte el a szívét aggodalom.
A mocskos öltözetű idegen vaskos husángot szorongatott a kezében. Szeméből sütött a vad elszántság.
Lucceius érezte, ahogy Athanea reszketve bújik a háta mögé. Tudta, sok múlik azon, mennyire lesz képes megőrizni magabiztosságát a következő pillanatakoban.
– Mi dolgod velünk, jóember? – kérdezte. – Szólj, aztán engedj utunkra!
– Csak ha én is úgy akarom – mordult fel a férfi. – De előbb megteszed, amit kérek!
Míg beszélt néhányszor a földhöz verte a husáng boldogabbik végét.
A kalmárban kellemetlen gondolatok ébredtek, arra azonban ügyelt, hogy ez ne érződjön a hangján.
– Rosszkor kérsz. Magad is láthatod, áru nélkül jöttem.
– Nem kell az árud! Mihez kezdenék vele?
– Értem. Az erszényemben van néhány ezüst – kezdte óvatosan Lucceius –, a tied lehet, csak hagyj minket békén!
– Alamizsna sem kell! – fortyant fel az ismeretlen. – Nem vagyok koldus!
Lucceius végigmérte a rongyos alakot tetőtől talpig, de aztán jobbnak látta, ha nem vitatkozik. Rájött, nincs értelme alkudozni. Végül is, ha legyilkolja őket ez a gazember, akkor is hozzájut a pénzhez. Másról lesz itt szó! Zavarában végigsimított az állán.
Mi az ördögöt akar? Nincs nálam semmi, hacsak nem…
– Neeem! Athanea-t verd ki a fejedből! Őt nem engedem bántani! – emelkedett fel harciasan. A szörnyű sejtelem felülkerekedett veszélyérzetén. Bár a lába enyhén remegett, megpróbált határozottnak látszani. – Utoljára mondom, eressz, vagy megbánod! Ha kell, ledöflek, akár egy hiénát!
Azzal előrántott a bak alól egy berber szablyát.
– Akkor végképp nem tágítok. Hiszen éppen ezt akartam tőled kérni – mondta az idegen megenyhülve.
– A kardomat? – hökkent meg Lucceius.
– Nem! Hanem, hogy segíts át a túlvilágra.
A döbbent csendet Athanea törte meg:
– Megőrült ez az ember, bácsikám?
– Magam is úgy vélem, napszúrást kapott – súgta oldalra Lucceius.
– Talán nem hallottatok még Donatus követőiről? – kérdezte az idegen.
– Dehogynem! A legszédültebb szekta volt a keresztények között – húzta el száját a kalmár. Kezdett megnyugodni. – Azt hittem, már mind egy szálig kipusztultatok.
– Egy szót sem értek, bácsikám!
– Circumcelliók! – köpött a földre Lucceius. – Az volt a rögeszméjük, hogy a hitért vértanúhalált kell szenvedni, mert akkor rögtön a mennyországba kerülnek. És mindent megtettek, hogy ezt még siettessék is.
A különös idegen hümmögve ingatta a fejét, mint aki nem ért egyet minden elhangzott szóval.
– Sose hallottam róluk – ámult a lány.
– Nem csoda. Felétek nemigen bukkantak fel. Néhány hete felebaráti segítségként egymást taszigálták le a szikláról. Úgy tudtam, mind megh… hmm… megüdvözült – forgatta szemét Lucceius az unokahúga felé. Már egy cseppet sem aggódott. Ráförmedt a rongyos alakra: – Na, tágulj innen, jóember, amíg szépen mondom!
– Szánj meg, uram! – fogta könyörgőre az idegen. – Már csak én maradtam hittestvéreim közül. Ne tagadd meg tőlem a megváltást! Vedd az életem!
– Nem értem, hogy maradtál ki a megtisztelő szertartásból?
A toprongyos alak lesütötte a szemét.
– Én álltam a sor végén…
– Mi?! – A kalmárból majdnem kibukott a nevetés. – Bizonyára tréfálsz.
– Ez nem mulatságos – dörmögte a remete. – Egyszerűen nem gondoltam rá, mi lesz az utolsóval… Most meg mit röhögsz?
– Ne haragudj, csak elképzeltelek, ahogy ott állsz a sziklán egymagadban, és tanácstalanul forgolódsz…
Az idegen bosszús pillantást vetett a kuncogó öregre.
– Most akkor megteszed, vagy sem?
– Ugyan, miért kellek én ehhez? Ugorj a szakadékba a társaid után!
– Nem lehet – csóválta fejét amaz. – Az egyház tiltja az öngyilkosságot.
– Az útonállást meg Constantinus császár törvénye – replikázott Lucceius, de amikor a hitbuzgó férfira nézett, elborzadt attól, amit látott. Kiszámíthatatlan őrület lobogott a véreres szemekben.
– Ha nem segítesz át a másvilágra, akkor én leszek kénytelen megtenni ezt…
– Sok szerencsét hozzá!
– …veletek!
– Bácsikám, ne engedd! – sikoltott fel Athanea, és a szája elé kapta a kezét, mintha ez a mozdulat megóvhatná bármitől is.
– Hát legyen! – grimaszolt kelletlenül Lucceius, és lekászálódott a bakról. – Nem hagytál sok választást!
Bizonytalanul közelebb lépett. Kardját esetlenül tartotta maga elé. Még sosem került olyan helyzetbe, amikor élet-halál dolgában kellett döntenie. Márpedig úgy festett, ezúttal komoly a tét. Valakinek vesznie kell: vagy ők, vagy az őrült idegen.
– Mondd, mit tegyek!
– Idetérdelek eléd, és lehajtom a fejemet, te pedig egyszerűen lecsapod – magyarázta a remete, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélne, aztán úgy is tett. – Az ég áldjon meg a jóságodért!
Lucceius ránézett a lányra, és a befelé fordított tenyerét elhúzta néhányszor a homloka előtt. Aztán megragadta a kardot, és felemelte a magasba.
– Krisztus urunk nevében, kit háromszáz éve megfeszítettek, ezennel visszaadom lelkedet a Teremtőnek – szónokolt, hogy az ünnepélyesség látszatát keltse, majd lesújtott.
Pontosan ott találta el a nyakszirtet, ahol tervezte. Mintha mindig is ezzel kereste volna a kenyerét. A remete nagyot puffanva dőlt oldalra, mint egy zsák.
Athanea szörnyülködő tekintettel nézte végig a különös "alamizsnát". Leugrott a bakról, és odaszaladt a kiterült idegenhez. Óvatosan megbökte a lábával, majd csodálattal nézett idős rokonára.
– Milyen agyafúrt vagy, bácsikám! Úgy ölted meg, hogy nem is vérzik.
– Buggyant népség – legyintett Lucceius. Kardját a földbe döfte, majd a kordéhoz lépett, és megragadta a kecskebőr tömlőt, hogy néhány korttyal leöblítse a nagy riadalmat.
– Bácsikám, ez még él! – sikkantott fel mögötte a lány.
Lucceius azonban hátra sem pillantott. Ravaszkás mosoly terült el a képén. Büszke volt magára. Hogyisne! Hiszen úgy szabadult meg az őrült útonállótól, hogy közben mégsem kellett kioltania az életét. A szónoklás közben megfordította a fegyvert, és a rongyba csavart pengénél ragadta meg. Igyekezett éppen csak annyi erőt vinni az ütésbe, hogy a háborodott remete elveszítse az eszméletét. Úgy számította, mire magához tér, ők már rég Thuggában hűsölnek.
Újra szájához emelte a tömlőt, és nagyot húzott a borból…
Aztán rögtön kiköpte, mikor meghallotta a förtelmes reccsenést. Gyorsan hátraperdült, és iszonyattal meredt az elébe tárult látványra.
Athanea ruháját apró vörös cseppek szeplőzték. A sebből szökőkútként spriccelt a vér. A szikkadt talaj mohón itta be a friss nedvet.
– Uramisten! – kiáltott fel a kalmár.
Nem győzte átkozni magát figyelmetlensége miatt, de már nem tehetett semmit. Tudta, hogy elbukott.
Mielőtt nekivágtak az útnak, megesküdött fivérének, hogy Athanea-t épségben és ártatlanul adja át. Most azonban már csak az egyik feltételt teljesítheti. Megrökönyödve nézett hol a vérrel szennyezett kardra, hol a tetemtől elgurult fejre.
– Hogy tehetted? – nyögte. – Hisz' ez égbekiáltó bűn!
– Hibáztál, de bennem erősebben munkál a hit – szólt a gyilkos. – Látod, így kellett volna.
– Félreértettél – szörnyülködött Lucceius. Még mindig nem akart hinni a szemének.
– Ugyan már! A kérés egyértelmű volt: mártírként a mennybe jutni.
– De akkor is…
– Keresztény kötelességünk teljesíteni felebarátunk utolsó kívánságát – hangzott a kioktatás. – Vagy talán nem így tanítottad, bácsikám?