Chris Kelvin: Rejtekhely

A mai napon megjelent Chris Kelvin Rejtekhely című novelláskötete. Szabadon letölthető többféle elektronikus változatban a Próbagoblin könyvek facebook csoportból:
Próbagoblin könyvek

Tartalom:

A nyár utolsó napja
Sellő
Rejtekhely
Angyalka
Vakvágány
Akarod?
Pokol
Nora
A következő
Esély
Madárfiú
Tündér

Megjelent a februári Lidércfény

A mai napon megjelent a 98., 2015 februári Lidércfény amatőr kulturális folyóirat (AKF).

Tartalom:

Brekking Nyúsz: SpiritArt könyvmegjelenések; Avana Egyesület – Preyer Hugo novellapályázat 2015

Filmrovat: Aliens – a moziélmény /Jimmy Cartwright & HomoErgaster/

Novellák: Lidércfény /Milton Gray/, El nem küldött levél /Milton Gray/, Nincsen semmi baj... /Maggoth/, Beavatás II. /bel corma/, Magna Mater - 3. rész /HomoErgaster/, A kapós könyvtáros, avagy Pista bácsi zombiveszélyben /Kozma Norbert/, Letöltés /Kétvirág/

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával: A nyár utolsó napja /Kelvin/

Versek: Mesélő ágak /Craz/, Felfedezők /edwardhooper/, Jó, hogy vagy /macika/, Álomföldön /Kétvirág/, Dorchadas krónikák – Duett /Lir Morlan/, Furcsa tudat /csillangó/, Zaj a padláson /Kristálysólyom/, Álarc /Lothryen/

Könyvajánló: Jonathan Hunt kalandok /Ida/

Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat IX. évfolyamának 2. száma az alábbi hivatkozáson érhető el:
http://www.szentesinfo.hu/…/papir…/lidercfeny_akf_201502.pdf

Örül, és szórakozva kulturálódik!

Kelvin: A nyár utolsó napja

Katának

Emlékszem, augusztus vége felé járt már. Négyen ültünk az asztal körül, az egyik oldalon Gina és én, a másik oldalon anyáék. Anya halat sütött, és Apa túl nagynak találta a füstöt, amiért már attól kezdve veszekedett, mióta asztalhoz ültünk. Amikor pedig egy hosszú hajszálat talált a halban, visszakézből annyira megütötte anyámat, hogy annak eleredt az orra vére. Anya nem szólt egy szót sem, pedig nagyon fájhatott neki, csak kezébe temette az arcát, és zokogni kezdett. Kishúgom először apámra bámult hatalmas, ijedt szemével, aki dühösen, izzadtan, véres kézzel tömte magába az ételt, majd Anyára, akinek a vére már majdnem a könyökéig lecsorgott. Felkaptam Ginát, beszaladtam vele a szobánkba, ahol elsírta magát, és olyan erővel szorított magához, amit nem néztem volna ki vékony, kis testéből.

Azt vártam, hogy üvöltözni kezdenek, ahogy szokták, majd apám megveri Anyát, aztán elmegy itthonról. De most csend volt kint, talán Apa megérezte, hogy erősebbet ütött, mint máskor, vagy talán hamarabb elment. Gina megnyugodott, de nem akart kimenni. Leült a szobánk közepére, és játszani kezdett, mint mindig, amikor állt a bál otthon. Már sokszor megnéztem ilyenkor az arcát. Látszólag a babájára figyelt, arra az egyetlenre, amelyiknek szinte varázsereje volt húgomra nézve. Koszos gumiarcáról már majdnem lekopott a festés és az egyik szeme kis sem nyílt, de Gina mindenhova magával cipelte. Most csak gépiesen fésülte a baba egyre ritkább, szőkés haját, valamit suttogott is hozzá a maga furcsa, halandzsa nyelvén. De a tekintete komorrá vált, könnytől maszatos, kis arcán egyetlen mosoly sem futott át, amíg figyeltem. Elnéztem Gina vékony lábán a ráncos harisnyát, ócska, itthoni ruháját, amiben a tükör előtt szokta nézegetni magát, ha felvehette Anya cipőjét. Sírni tudtam volna, üvölteni, ököllel szétverni a fejét mindenkinek, aki miatt még egyszer szomorú lesz a kishúgom, magamat pedig legszívesebben felakasztottam volna, hogy úgy szenvedjenek Anyáék, ahogy mi szenvedünk miattuk. Elfordítottam az arcom, nem akartam, hogy Gina így lásson.

Apa elment valahova, csak reggel jött haza, így ki tudtuk aludni magunkat, és mire megérkezett, én már messze jártam. Reggeli után rögtön elmentem otthonról, képtelen voltam Anya lilás orrára csak még egy pillantást is vetni. Gina megpróbált puszit adni rá, de megijedt, amikor Anya felszisszent, és könny csorgott a szeméből. Tudtuk, hogy csak segíteni akart, nem történt semmi baj. Apa nélkül sosem volt hangos a ház.

Fülledt meleg ölelt körül, amikor kiléptem az utcára, pólóm rögtön a testemre tapadt, de ez nem zavart abban, hogy futva tegyem meg a távot a buszig. Vártak már a barátaim, húgom után az egyetlenek, akik miatt még mosolyogni tudtam.

Az erdő régi tanyánk volt, egészen kicsi korunk óta együtt jártunk ide, akkor még a szüleinkkel. Ismertünk minden fát, minden fűszálat. Még télen is itt játszottunk, egy ilyen havas, hideg napon találtuk a búvóhelyünket, ami attól kezdve főhadiszállásunk lett. Tulajdonképpen egy barlang volt, nem túl mély, de mi bőven elfértünk. Kidobott gumikon ülve beszélgettünk; itt szívtam el életem első pár szál cigarettáját, amiktől olyan beteg lettem, hogy azt hittem, meghalok. Csak Füli röhögött rajtam, mert nem sokkal előttem ő is ugyanígy járt, és biztos volt benne, hogy megmaradok.

– Sziasztok! – köszöntem belépve a barlangunkba, de hirtelen nem tudtam többet mondani.

Egy lány térdelt a porban, Füli és Győző állt a két oldalán, Vivien kicsit messzebb, összefont karral ült egy autógumin, és durcás, utálkozó pillantásokat vetett a lány felé.

– Új tag? – kérdeztem, de egy darabig senki sem válaszolt.

Győző felém lépett, kezet nyújtott, közben rágyújtott.

– Ezt a kis picsát itt találtam, amikor reggel bejöttem – mondta. – Szerintem lopni akart.

Komoly arcot vágtam, pedig tudtam, hogy innen aligha lehetne bármit is ellopni pár szál cigarettán és néhány pornóújságon kívül.

– Már adtam neki egy fülest, mert el akart szaladni – húzta ki magát.

A lányra néztem, aki félig a földön feküdt, és riadtan, segélykérőn nézett rám. Nem lehetett nagy a pofon, mert nem maradt nyoma, de arra elég volt, hogy ne merjen ellenkezni, vagy elfutni. Győző erős srác volt, én sem szívesen verekedtem volna vele.

– Ki ő?

– Tudja a faszom! – Győző nagyot köpött a lány felé, de nem találta el. – Valami köcsög bevándorló, még magyarul sem tud. Hadonászott nekem, de látta, hogy szájon kenem, ha nem fejezi be – vigyorgott.

A lány kapkodva nézett arra, aki éppen beszélt, de nem szólt egy szót sem.

– Biztos román, vagy valami ilyesmi – mondta Füli, de nem vette le szemét a földön fekvő szerencsétlenről, aki még mindig engem nézett. – Anyám szerint ezek tetvesek. Nem akarok semmit sem elkapni tőle.

Néztem a lányt, és hirtelen megsajnáltam. Barna haja eltakarta az arca nagy részét, ajka remegett, sötétbarna, majdnem fekete szeme könnyesen csillogott, de nem sírt. Nem tűnt ápolatlannak, de a ruhái elég piszkosak voltak. Arra gondoltam, mióta feküdhet a földön.

– Mióta van itt? – kérdeztem.

– Jaj, Patrik, menj már a picsába! Mi bajod van? Idejött ez a kis kurva, tuti lopni akart, de rábaszott.

– Ja! – Vivien dühösen nézett, majdnem ijesztő volt.

– Ha nem büntetjük meg, legközelebb is ide fog jönni. Vagy majd a lakásunkba.

– Győző, te hülye vagy – nevettem el magam. Képtelennek tűnt az ötlet, hogy ez a riadt kis veréb betörjön bármelyikünkhöz is.

– Honnan tudod? – Győző arca kipirult, keze ökölbe szorult. Fenyegetően felém lépett, miközben beszélt. – Honnan tudod, hogy nem jön-e ide a szaros családjával, és foszt ki titeket? És mi lesz, ha elrabolják Ginát, kiszedik a szerveit, aztán a testét felzabáltatják a disznókkal?

Mit mondhattam volna? Hogy nem hiszem el, amit mond? Nem lett volna igaz, mert egy kicsit elhittem neki. Tudtam, hogy Győző nem teljesen normális, de megvolt a magához való esze.

– Mit akarsz csinálni vele?

Győző elvigyorodott. Odalépett szerencsétlen lányhoz, felemelte a földről és rádobta egy nagy traktorgumira. Rátérdelt a hátára, felhúzta a lány szoknyáját, és üvölteni kezdett:

– Üssétek!

Nem voltunk rossz gyerekek. Nem lógtunk az iskolából, rendesen hazamentünk, amikorra mondták, nem verekedtünk, legalábbis nem többet, mint más korunkbeliek. Nem tudom, mi történt akkor velünk, de egymás után léptünk oda, és tenyérrel ütöttük szegény lány fenekét, majd amikor Vivien letépte a szerencsétlen bugyiját, ordítani, röhögni kezdtünk. Füli talált valami zsinórt, talán fülhallgatóé lehetett valamikor, azzal csapkodta a meztelen bőrt, amin vékony, vörös csíkok kezdtek szaporodni, némelyik még vérzett is.

Sokáig nem is hallottam a lány hangját, pedig nem volt halk. Mintha egyszerre vettük volna észre, hirtelen elcsöndesedtünk, Füli elejtette a zsinórt, amire rögtön rátapadt a por, ahogy földet ért. Megijedtünk. Olyan hangon nyögött, amit még sosem hallottunk, mintha nem is ember, hanem valami állat lett volna. Nem kérte, hogy fejezzük be, nem mondott semmit, csak valami mély, állatiasságában is szívszaggatóan emberi, artikuláltan hang tört fel belőle. Zokogott, de így még senkit sem hallottam sírni.

– Mi a picsa van ezzel? – Győző is megijedt, láttam, amikor leugrott róla.

Megfordította a lányt, aki már fel sem emelte a kezét. Folyt az orra, összekeveredett a nyálával, ami lecsorgott az állán. Kivörösödött, már-már lilás arca sáros lett a portól, bedagadt szeméből ömlött a könny. Hátrébb léptem, annyira megdöbbentem. Füli és Vivien elszaladtak, fellökve egymást a barlang szűk bejáratánál.

– Te maradsz, igaz? – Győző eszelősen nézett rám, én pedig éreztem, hogy már túl késő elszaladni. – Ez a két kis pöcs mindentől összefossa magát. Még egy ilyen kis féregtől is.

A lány arcába köpött, aki tovább vonyított azon az iszonyú hangon, majd Győző pár pillanat múlva újra leköpte, ekkor már a szájába célozva. A szerencsétlen elhallgatott, öklendezett párat, de többre nem volt ideje, mert Győző megemelte, és a barlang másik oldalába dobta. Szegény, nagyon megüthette magát, hangosan felnyögött, amikor a falnak csapódott, aztán csak halk, vinnyogó hangon sírt, és összehúzta magát a fal mellett.

– Győző, elég lesz, szerintem… – kezdtem.

– Nem már, hogy te is ilyen kis punci vagy! El tudod képzelni, mit fog veled csinálni, ha elkap, amikor egyedül vagy? Mert te is megütötted, vagy nem?

– Győző, ez csak egy lány…

– Ez egy majom bevándorló! Le van szarva, hogy lány-e, vagy fiú, ezek a retkek simán megkéselnek. Apám szerint is csak úgy lehet megfékezni őket, ha megtanulnak félni tőlünk. Meg kell ijeszteni, tanulja meg, hogy tisztelettel viselkedjen más országában! Vagy te is ezeket a szarokat pártolod?

Nem pártoltam én senkit sem, és ma már tudom, hogy Győző sem. De akkor, ott, abban az erdőben, ezek a szavak sokkal fenyegetőbbek voltak, mint bármi, amit el tudtam képzelni.

– Tudod, mit csinálunk? – A lányhoz lépett. – Gyere, a kurva anyád!

Iszonyú erő dolgozott Győzőben, amíg kirángatta azt a maszatos képű, halálra rémült lányt, engem is majdnem fellökött. Elszaladhattam volna, de már nem csak magam miatt nem akartam. Féltem, hogy komolyan kárt tesz benne.

Odakint elgáncsolta a lányt, aki hatalmasat esett, majd elkezdte lerángatni róla a ruhát. Szegény ellenkezett volna, de Győzőhöz képest semmi ereje sem volt, aki sűrű pofonokkal törte meg azt a gyenge ellenállást is, amivel még esetleg szembe kellett néznie.

Először láttam életemben olyan tekintetet. A lány hatalmasra tágult szeme inkább egy állatéra hasonlított, száját szintén kinyitotta, de nem jött belőle hang, amíg Győző röhögve ráncigálta a ruháit. Csak menekülni akart. Térdre esett, felnyögött, erre Győző hátba rúgta, majd felrántott a lány szoknyáját, és felhúzta, egészen az arcáig. Szánalmasan csapkodott szegény, de a ruha erősebb volt, csak akkor szabadult ki, amikor a fiú lerántotta róla. Rögtön apró mellét próbálta takargatni, de Győző belerúgott, és amikor a lány elterült a földön, a bugyiját kezdte lecibálni. Megkövülten álltam, még akkor is, amikor Győző ordibálni kezdett:

– Baszki, ez beszart, vagy mi?

A lány oldalt feküdt, próbált felülni, és láttam, hogy piszkos a feneke. Görcsölni kezdett a gyomrom, mintha csak most értettem volna meg, mit él át ez a földön fetrengő, vinnyogó, kis teremtés. Nem tudtam, mit mondjak, vagy tegyek. Féltem.

Aztán Győző hagyta, hogy áldozata takargatni próbálja magát. Az felhúzta a lábát, összekulcsolta két kezét a térde előtt, és olyan halkan vinnyogott, hogy alig hallottam.

Győző elé állt, és lehúzta a sliccét:

– Vedd a szádba!

– Győző, ezt nem kéne…

– Kussolj, te kis buzi! Mi a fasznak ütötted, ha most meg rinyálsz? Te meg csináld már, a kurva anyád!

Akkora pofont kevert le a lánynak, amitől én is elszédültem volna. Az oldalra vágódott, és meg sem próbált felkelni a földről. Haja szétterült a földön, beleragadtak a falevelek és a kicsi ágak, én pedig észrevettem valamit a földön. Győző is láthatta, mert nem mozdult többet.

– Győző… - mondtam. – Ez a lány süket…

Senki sem szólalt meg, Győző továbbra is ökölbe szorított kézzel állt, de nem mozdult, csak bámulta a kis, szürke szerkezetet a porban.

– Győző… baszd meg… baszd meg a kurva anyád, ez a lány süket!

Kapkodni kezdtem a levegőt, hányingerem lett, azt hiszem, kétségbe estem. Győző felé léptem, készen rá, hogy megütöm, de szerencsére még idejében visszafogtam magam. Megilletődött ugyan, de biztosan kiverte volna a fogaimat, ha összeverekszünk. Aztán elnevette magát:

– Hú, ez mekkora, baszki! Tudod, mi a jó ebben? Legalább nem fogja elugatni senkinek sem.

Hatalmasat röhögött magában, utoljára még a lány felé rúgott egy kis port, csak azért, hogy megmutassa, még mindig ő a főnök, aztán elfutott. Tudtam, hogy megijedt.

Összeszedtem a lány ruháit, elé raktam, próbáltam neki segíteni, de fogalmam sem volt, mit csináljak. Megkérdeztem volna, merre lakik, még haza is kísérem, ha kéri, de nem tudtam beszélni vele. Rám sem nézett, csak szipogva, remegve kapkodta a ruháit, engem pedig elöntött az önvád, bármire képes lettem volna, hogy bocsásson meg, vagy ha az sem, akkor legalább hadd kérjek elnézést. Kérleltem, a végén már kiabáltam is, de semmit sem mondott, fel sem pillantott. Aztán elengedtem magam, leültem vele szemben, és sírni kezdtem. Hang nélkül, könnyem is alig volt, és nem is mondanám azt igazi sírásnak, inkább csak görcsös erőlködésnek, hogy valamiképp kifejezzem, mennyire sajnálom. A lány felhúzta a cipőjét, aztán elszaladt, magamra hagyva a barlang előtt.

Nem is emlékszem igazán, miképpen mentem haza. A buszon észrevettem, hogy véres a tenyerem, eszembe jutott, milyen hévvel ütöttem én is a fenekét, amikor szegény nem is értette, mi történik körülötte. Megvertük, mert erősebbek voltunk. Az a szerencsétlen csak sétált az erdőben, talált egy barlangot, ahogy mi is. Nem hallotta meg Győzőt, az meg elkapta, mi pedig elhittük, hogy veszélyes ránk. Talán nem is hittük, csak jó volt megverni valakit. Egy percig sem hittem, hogy meg lehet bocsájtani, amit tettünk.

Arra értem haza, hogy Anyáék megint veszekednek. Gina hangosan sírt a szobánkban, de képtelen voltam bemenni hozzá, amíg meg nem mosdottam. Nehezen jött le a kezemre száradt vér, és még utána is sokáig éreztem.

Gina nem ugrott a nyakamba, csak állt a szoba közepén, maszatos, vörös arccal, a lábán az örökké megtekeredett, vastag, ráncos harisnyájában, sírástól verejtékes hajjal, és üvöltött, ahogy csak tudott. Magamhoz öleltem, pici kezét a nyakam köré fonta, aztán lassan megnyugodott, pedig odakint hatalmas volt a zaj. Nem is gondoltam azonnal Anyára, csak akkor jutott eszembe, amikor láttam, hogy beront a fürdőszobába, és sokáig engedi a vizet. Mikor kijött, egy véres törülközőt szorított az arcához, de még így is láttam, hogy a fél arca bedagadt, vörös, lilás színű, és az ajka is felrepedt. Letérdelt mellénk a földre, fogta Gina pici ujjait, és sírt, majdnem olyan hangon, mint az a lány az erdőben.

Később kimentem a konyhába, és láttam, hogy Apa az asztalra borulva horkol. Messziről bűzlött az alkoholtól, kezében még egy cigaretta füstölgött.

Elöntötte a könny a szemem, körmömet a tenyerembe vájtam. Valami lebegő érzés vett körül, kicsit kívülről láttam magam. Úgy gondoltam, talán csak álmodom. Furcsa dolgok jártak az eszemben, halvány, bizonytalan, egymást kergető érzések. Volt köztük dac, harag, bosszú, reménytelenség, kötelesség is, de a legtöbbet akkoriban még nem ismertem. Kivettem egy konyhakést a fiókból, és apám nyakába szúrtam.

Megjelent a novemberi Lidércfény

A mai napon megjelent a 95., 2014 novemberi Lidércfény amatőr kulturális folyóirat (AKF).

Tartalom:

Interjú: Bukros Zsolt - Maggoth interjú /Craz/

Novellák: Ha nem kopik a tinta /csillangó/, Ébredés /Kozma Norbert/, Lélekölő /Kelvin & Maggoth/, Démonvadász – V. rész /bel corma/, Démonvadász – VI. rész /bel corma/

Versek: Csendes titkok /Lir Morlan/, Ábrándos dallam... /csabi6669/, Elengedés ege alatt /Csillangó/, Úgy hordtalak /CrazyMom/, Milyen - Ilyen /Jártó Róza/, Napjáró /edwardhooper/, Gondolat /macika/, Üzenet /galbena/

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával: Idegen hely /Ndy/

Zenerovat: Egy harminc éves „absztrakt örömteli szokásunk” avagy: a Jégkrémbalett c. film (1984) apropóján /HomoErgaster/

Könyvajánló: Borzalom a sorok között: Bohóckodás magyar horror novellák; Karácsonyi meglepetés a TRT-től: Sorok és évszázadok - történelmi novellák

Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat VIII. évfolyamának 11. száma az alábbi hivatkozáson érhető el:
http://www.szentesinfo.hu/…/papir…/lidercfeny_akf_201411.pdf

Örül, és szórakozva kulturálódik!

Kelvin: Sellő

Hideg van ma reggel, nem is nagyon volt kedvem elmenni csónakázni Anyával, de nem akartam megbántani. Jobb dolgom úgyse lenne, és ő is jól érzi magát, amikor azt hiszi, hogy érdekel a horgászat. A mi családunkban nem furcsa, hogy anyukám szokott horgászni, de másoknak sokszor el kell ismételnem, hogy nem, nem az apukámról van szó.

Olyan az idő, mint akkor volt. Pont egy éve derült ki, hogy Ádám megölte a testvérét. Vízbe fojtotta, mikor a szüleik elengedték őket játszani egy délelőtt.

Imádtam a Balatont, ez azóta sem változott. Úgy értem, maga a hely szeretete. Mert, különben, minden más lett. Ádámot úgy vitték el, mintha valami veszett állat lenne, fehér ruhás emberek fogták le, és kötözték hozzá a hordágyhoz, míg Éva néni összegörnyedve visított a lánya hullájánál. Ádám úgy üvöltött, mint akit nyúznak, a kislányt pedig két ember emelte ki a vízből. Fehér ruha volt rajtuk, kezükön kesztyű, és eltartották maguktól a kis testet. Sajnáltam Krisztit, szerettem vele játszani. Szerintem a bátyja is szerette, de mikor ezt elmondtam Anyáéknak, azt mondták, ne is gondoljak rá többet. Persze, ők nem tudják…

Ádámon már pár napja észre lehetett venni valami furcsát, de én azt hittem, megint csak szórakozik. Mindig megvoltak a maga játékai, amikbe senki sem láthatott bele. Sokszor beszélt magában; amikor társasoztunk, hirtelen úgy alakította a szabályokat, hogy mindenképp ő kerüljön ki nyertesnek. Ennek ellenére mindig kerestem a társaságát, jó volt vele lenni. Elvesztettük a valóságérzékünket, olyan birodalmakban vándoroltunk, amiket nélküle el sem tudtam volna képzelni. Tudom, hogy az is képzelet volt, amit játszottunk, de vele valóságosabb lett még a valóságnál is.

Egyszer elloptunk egy csónakot, azt hiszem, azzal kezdődött az egész. Egy ugyanolyan nádas mellett álltunk meg, mint most, mert onnan nem láthattak minket a partról, és mi sem láttuk őket. Kalózoknak gondoltuk magunkat, aztán hajótörötteknek. Tényleg éhesek és szomjasak lettünk, és Ádám azt mondta, nem ihatunk a tengerből, mert akkor szomjan halunk. Nem fért a fejembe, hogy halhatnánk szomjan a víztől, de neki elhittem, és amúgy sem volt kedvem beleinni abba a büdös, zavaros vízbe.

– Fogjunk sellőt? – kérdezte.

Onnantól kezdve vízi tündérekre vadásztunk. Kihajoltunk a csónakból, és a vizet kémleltük, belelógattuk a kezünket, és amikor hínárhoz értünk, eszelősen kiabálni kezdtünk, hogy ott a sellő. Ádám azt mondta, hogy mivel a sellők félig halak, ezért ott kell keresni őket, ahol a többi hal van. Irigykedve és félve néztük a távolabbi horgászokat, minden pillanatban azt vártuk, hogy kifognak egyet a mi hableányaink közül. Egész délután a csónakban ültünk, kiabálva, máskor meg elcsendesedve. A Nap mindkettőnk bőrét vörösre égette, de este, mikor lefeküdtünk aludni, arra gondoltunk, hogy másnap megfogjuk a Balaton sellőit.

Reggel nem találtam Ádámot, se a reggelinél, se a parton. Megkérdeztem a szüleit, azt mondták, elmentek játszani a testvérével. Talán még féltékeny is lettem, unottan mászkáltam egész délelőtt. Az idő is rosszra fordult, felhők gyülekeztek az égen, hideg szél támadt, én pedig csalódottan gondoltam arra, hogy emiatt biztosan elmarad a mai vadászat.

Ebéd előtt voltunk már, mikor látom, hogy Ádám futva közelít felém, de nem jött el a házunkig. Integetett nekem, hogy kövessem, és a part felé futott. Követtem, bevezetett a nádasba, és hirtelen megállt előttem:

– Fogtam egy sellőt, de nem mondhatod el senkinek.

Csak bólintottam, közben próbáltam a sűrű növényzeten át meglátni, mit bújtat. Mikor megmutatta, hangosan felkiáltottam. A kis Kriszti feküdt ott, kilógó nyelvvel, lila arccal. Szőke fürtjei az arcához tapadtak, vékony teste alig tenyérnyi mélyen lehetett a vízben a növények közt.

– Na? Fogtam sellőt?

Eszelős volt a tekintete, könny csillogott a szemében. Már akkor tudtam, hogy megbánta, amit tett, csak nem akarta beismerni. El akarta játszani, hogy nincs semmi baj, hogy valóban sellőt fogott.

Hazáig futottam, ahol mindent elmondtam. Eleinte el sem akarták hinni nekem, csak akkor, mikor az izgalomtól elhánytam magam az udvaron. Onnantól kezdve nem sokra emlékszem. Mentőt hívtak, de nem a szüleink. Mire mi kiértünk, az arra járó emberek már megtalálták őket, mert Ádám hangosan kiabált valamit, aki a közelébe ment, azt meg akarta ütni, őrjöngött. Az anyját még meg is harapta, mikor az megpróbálta lecsillapítani. Aztán megtalálták Krisztit is, Ádámot elvitte egy mentő, a kislányt meg letakarták a parton.

Azóta semmit sem hallottam felőlük. Nem jöttek többé a Balatonra, velünk sem beszéltek többet.

Kivéve Ádámot. Ő minden nap meglátogat, mióta berakták abba a kocsiba. Azt mondja, most nem jó neki, olyan helyre vitték, ahol nem engedik játszani, és csak velem tud kiszabadulni egy kicsit. Örült neki, hogy mi újra itt nyaralunk, azt mondja, rajtam keresztül ő is jól érzi magát. Csak akkor beszél, ha csend van, néha vicces dolgokat mond, olyankor az emberek azt hiszik, magamban nevetek. Anya is, ilyenkor látom, mikor magamban elmosolyodom, hogy felém villan a szeme, de aztán úgy tesz, mintha a világon se lennék, a vizet kémleli, de azért összeráncolja a szemöldökét, és sóhajt egy nagyot.

Innen pont látom a nádast, ahol elkezdtünk sellőkre vadászni. Ádám azt mondja, Krisztiből azért csinált sellőt, hogy játszani tudjunk. És még azt is mondja, hogy Anya nem tud úszni.

Megjelent a Lector magazin második száma

A magazin pdf változata itt elérhető: http://spiritart.hu/lector/lector2.pdf


Tartalom:

SpiritArt hírek 3
Varga Tamás József - A válasz: 42 – Kollárik Péter válaszol 4
Vass Sándor: Vannak a szép… 7
Czinkóczi Krisztina - Neil Gaiman: Óceán az út végén 8
Rozványi Dávid: Kávémesék: Erkölcsösség-igazolvány 10
Tukszár György - III. Fantasztikus Kéziratok Éjszakája 12
Novák Gábor: A doktor játékai 14
Czinkóczi Krisztina - Írás kiadó! – Betekintés a fizetős kiadók világába, és egy szerzői pénzen megjelenő friss antológiába 23
Tukszár György - Brandon Sanderson: Elantris 26
Rozványi Dávid: Kávémesék: Élők temetője 29
Jimmy Cartwright - Az élő(holt) magyar nyelv 32
Botta András - A. és B. Sztrugackíj: A kölyök 37
Mészáros András: A csillagokért... 41
Vass Sándor:: Rövid 47
Botta András - A MEZTELEN ÜGYNÖK Szórakoztató Irodalmi Magazin 48
Kelvin - 1440 52
Hertelendy Anna - A búra alatt 54

Impresszum 56

Kelvin: Rejtekhely

–  Ugyan, Chris, nem a világ végére megyünk – mondta Anya, és hátrafordulva az első ülésről, megsimogatta a lábam. – Meglátod, hogy jól fogod érezni magad.

Tudtam, hogy amit csinálok, az hiszti, és semmiképp sem illik a koromhoz. Apa is mindig azt mondta, hogy már elmúltam tizenhárom éves, nemsokára kijárom az iskolát, meg kéne tanulnom felnőtt módjára viselkedni. Nem válaszoltam semmit, csak néztem az autó mellett elsuhanó fákat. Azon gondolkodtam, hogy vajon a barátaimnak miért nem kell a fél nyarat vidéken tölteniük a nagymamájuknál, akivel még csak beszélgetni sem lehet rendesen, mert mindig hülyeségeket kérdez.

–  Mama szeret téged, Chris, te is tudod. – Anya szemébe néztem, és megint elöntött az a bizonytalan érzés, ami mindig akkor kerített hatalmába, ha a felnőttek olvastak a gondolataimban.

–  Tudom – motyogtam. Tudtam én is, hogy szeret, és biztos voltam benne, hogy megint azzal az apró, habos süteménnyel vár, aminek a két felét lekvár ragasztja össze, és egyszer annyit ettem belőle, hogy rosszul lettem és hánytam. Akkor Anya össze is veszett Mamával, hogy nem figyelt rám, aki pedig Apát szidta, hogy sosincs mellettem. Azóta már sok év eltelt, de mindig elmondják, hogy ne egyek belőle annyit, mint akkor.

Minden pontosan úgy történt, mint vártam. Mikor Mama megpuszilt, savanyú cukor és régi szekrények illatát éreztem rajta. Apa felvitte a csomagjaimat a szobámba, Anya pedig elrohant wc-re. Mindig ezt csinálta, ilyenkor ellenőrizte le, hogy minden rendben van-e a házban, a Mama tud-e még tisztaságot tartani. Nagymamám egyedül élt, férje pár éves koromban meghalt, csak történetekből ismerem a nagyapámat. Mama nem ment többet férjhez, és mindig azt hittem, hogy az egyetlen szórakozása az, hogy süteményt süt, vagy takarít. Azt mondta, hogy sosem fog tökéletesebb férfit találni, mint az ő férje volt, és inkább a családjával törődik, mintsem hiábavaló kereséssel töltse az életét. Ebből mi annyit láttunk, hogy mindig makulátlan tisztaság, és terített asztal várta a vendéget.

Későre járt, miután megvacsoráztunk, engem felküldtek aludni, a felnőttek pedig még sokáig beszélgettek a konyhában. Nem tudtam elaludni, hallottam, hogy Ned nagypapát emlegetik, aztán Mama sírt, és Anya vigasztalta.

Reggel kezdődött az igaz nyaralásom. A szüleim hazautaztak, nekik menni kellett másnap dolgozni, én pedig kettesben maradtam a nagymamámmal, aki mindig mosolyogva beszélt velem, és ez egy kissé idegesített, hiszen nem voltam már kisgyerek.

– Becky tetszik neked, ugye?

Utáltam, hogy csakúgy, mint Anya, Mama is átlátott rajtam. Beckyvel tavaly nyáron ismerkedtem meg, mikor először engedtek el egyedül biciklizni. A faluban és környékén szinte egyáltalán nincs forgalom, nem féltettek. Ettől én is bátrabban tekertem, mert hiába játszottam meg előttük a lázadót, valójában jó gyerek voltam, és ha láttam volna rajtuk, hogy féltenek, biztosan nem száguldozom olyan gyorsan a poros utcákon. Meg is lett az eredménye, hatalmasat estem az egyik kanyarban, elég messze a házunktól. Reméltem, hogy senki sem látta, de minden illúzióm szertefoszlott, mikor valaki felnevetett mellettem.

–  Jól vagy? – kérdezte, én pedig villámgyorsan felpattantam a földről, és úgy tettem, mintha egyáltalán nem fájna semmim sem, pedig úgy éreztem, mintha parázzsal égetnék a térdem. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne nézzek oda.

Bólogattam, de megszólalni már nem tudtam. Olyan magas lehetett, mint én, csak vékonyabb. Szőkésbarna haja hullámai épp csak elérték a vállát, szintén barna szeme vidáman hunyorgott az erős napsütésben. A bőre is szépen lebarnult, sokkal egészségesebbnek tűnt az enyémnél, amit inkább csak megégetett a nap, mintsem barnította volna.

–  Becky vagyok – mutatkozott be. Alig értettem, mit mond, mert teljesen elbűvölt, mikor a kis, fitos orra összeráncolódott, ahogy hunyorgott a napfényben.

Dadogva kinyögtem a nevem, és elindultunk hazafelé. Az első kerékben akkora nyolcas keletkezett, hogy még tolni is nehéz volt, egyenesen megszégyenítve éreztem magam, amíg el nem értünk a házhoz. Szerettem volna, ha nem kísér hazáig, de nem tudtam elkerülni, hogy szemtanúja legyen, ahogy anyám sikítozva rohant elém, amikor meglátta a véres térdemet. Becky neki is bemutatkozott, és Anya úgy nézett rá, mintha miatta estem volna el, aztán bevonszolt a házba. Mikor megfordultam, már csak Becky hátát láttam, ahogy elsétált a háztól, és azon a nyáron nem is találkoztunk többet.

- Honnan emlékszel rá? – kérdeztem Mamát. – Már én is majdnem elfelejtettem. – Ahogy kimondtam, már tudtam, hogy ez gyengére sikerült; nagymamám nem is próbálta titkolni a mosolyát.

- Pár napja idejött, és megkérdezte, jössz-e ezen a nyáron.

- És mit mondtál neki? – Tudtam, hogy teljesen elárulom magam, de már nem érdekelt.

- Hogy természetesen jössz – mosolygott rám.

2.

Tavaly nyáron mindig csak a temetőig mertem elbiciklizni. Utána már erdő sötétlett, földúttal a közepén. A tűző napsütésben feketének láttam a belsejét, és tudtam, a szüleim sem örülnének, ha ott csavarognék.

Úgy gondoltam, idén megnézem, mi van abban az erdőben. A biciklit magam mellett tolva sétáltam be az árnyékba. Igazából csak egy ugyanolyan erdő volt, mint az összes többi, de a képzeletem és az idegen ingerek együttes hatása minden kis reccsenést óriási zajjá fokozott, minden egyes árnyékot rémekkel töltött meg, ahogy egyre mélyebbre hatoltam.

–  Nahát, Chris, mit csinálsz te itt?

Rémülten pördültem meg, és bár próbáltam nyugodt maradni, elég ijedt lehetett az ábrázatom, mert Becky felnevetett. Pontosan úgy nézett ki, mint tavaly, talán még a ruha is ugyanaz volt rajta.

–  Csak megnézem ezt az erdőt. – Nem tudom, miért, de mentegetőzni kezdtem, mintha rajtakapott volna valamin. – És te?

– Én is csak sétálok. – Megkerülte a biciklit, mintha el akarna menni, de aztán visszafordult. – Mutassak neked valamit?

–  Persze.

–  Akkor tedd le a bringát! Nyugi, nem fogják ellopni, erre senki sem jár.

Eldöntöttem a kerékpárt a fűben, és reméltem, hogy rendesen takarja, de séta közben már azon izgultam, hogy egyáltalán én megtalálom-e. Becky gyorsan haladt előttem, nem nézett hátra, és nemsokára egy olyan keskeny ösvényre értünk, hogy nem is fértünk volna el egymás mellett. Egyetlen szót sem szólt egész úton, még akkor sem, amikor megállt előttem, de olyan hirtelen, hogy nekiütköztem a hátának. Egy pillanatra megéreztem a haja illatát, de aztán arrébb lépett, és csak mosolygott rám. Olyan sokáig maradt néma, hogy kezdtem zavarba jönni.

- Megérkeztünk, Chris – mondta egy kicsit később, még mindig mosolyogva. – Üdvözöllek, ez itt a Rejtekhely.

Hiába meresztettem a szemem, semmit sem láttam, aztán felmutatott egy fára. Tekintetemmel követtem az ujját, és akkor vettem észre, hogy felettünk egy kis házat építettek a fa törzsére. Majd’ kiugrottam a bőrömből, főleg, amikor felmásztunk, és elhelyezkedtünk. Leültem a padlóra, a deszka résein át besütött a nap, de csak annyira, hogy ne legyen teljesen sötét. Becky leült mellém, majd nekem dőlt, és a vállamra hajtotta a fejét.

- Most már ez a te Rejtekhelyed is, Chris – mondta, szinte suttogva. – Akármikor eljöhetsz ide.

Az orrom megtelt Becky illatával, azt hittem, kiugrik a szívem, olyan gyorsan kalapált, és folyamatosan remegett a gyomrom. Arra gondoltam, hogy ez a nyár sokkal különlegesebb lesz, mint az eddigiek.

3.

A következő pár napban rendszeresen kijártam az erdőbe, az egész napot ott töltöttük Beckyvel. A zsebpénzemből vásároltam ennivalót, javarészt édességet. Becky szinte sosem kért, azt mondta, nem éhes. Egyre jobban megismertem, néha kicsit meg is ijesztett. Történeteket mesélt az erdő melletti temetőről és halottakról, akik félnek egyedül maradni.

– Hiszel a szellemekben, Chris? – kérdezte, én pedig élveztem, hogy libabőrös lesz a karom, de közben nappal van, és biztonságban vagyunk a Rejtekhelyen.

Amikor hazaértem, alig volt erőm enni valamit, hamar lefeküdtem, és korán reggel már indultam is a Rejtekhelyünk felé. Becky mindig ott várt, azt mondta, nem tud sokáig aludni.

Otthon megromlott a helyzet. Mama szótlanná vált, egyenesen gorombává, ami túl későn tűnt fel, mert alig voltam otthon. Egyszer-kétszer az ennivaló sem volt az asztalon, és amikor megkerestem Mamát, mindig a szobájában találtam, ült az ágya szélén, és magában beszélt. Ilyenkor féltem tőle, esténként azt hallgattam, recseg-e a lépcső, mert nem szerettem volna, hogy feljöjjön a szobámba.

Egy reggel aztán eltűnt a cipőm. Hiába kerestem, sehol sem találtam, sőt. Mind eltűnt. Megkérdeztem Mamát, aki azon a reggelen különösen jókedvű volt, de ő sem tudta, hol vannak. Furcsa módon nem is érdekelte a dolog, csak az álmát mesélte nekem folyamatosan, ami arról szólt, hogy Ned nagypapa egyszer csak bejött az ajtón, és azt mondta, hogy egy kicsit köztünk lehet, utána vissza kell mennie a sírba.

–  És emiatt nem kereste meg a cipődet? – kérdezte Becky, miközben elgondolkodva nézett a papucsomra.

–  Igen. Furcsa lett. Néha félek tőle.

Becky csak mosolygott rám, és azt mondta, hogy nemsokára minden rendbe jön.

A cipős reggel után minden nap történt valami. Egyszer a kulcs tűnt el, és ha nem mászok ki az ablakon, talán el se tudtam volna menni. Mikor este hazamentem, nyitva volt az ajtó. Mamát az ebédlőben találtam, sírt. Magához húzott, és azt zokogta a fülembe, hogy mennyire hiányzik neki a Papa, és milyen borzalmas az, amikor valaki azért jön el álmunkban, hogy reggel nyomát se találjuk. Aznap nem vacsoráztam semmit. Azt vártam, reggel mond valamit, ami megmagyarázza az előző esti viselkedését, de csak mosolygott, és reggelit tett elém, mintha nem is emlékezne semmire. Elmesélte, hogy megint Ned nagypapával álmodott, aki az én biciklimmel ment reggel dolgozni, és milyen mulatságosan festett rajta. Komolyan megijedtem, amikor nem találtam a bringámat a garázsban. Futottam Beckyhez, aki még szemrehányást is tett, amiért sokat kellett rám várnia. Mondtam neki, hogy nem kell idegeskednie, hiszen eddig is egyedül járt ide.

–  Már semmi sem lesz olyan, mint volt, Chris, soha többé. Ez egy nagyon különleges nyár.

Hanyatt dőltem, a pólóm beakad a lécek szálkáiba. Becky közelebb húzódott hozzám, éreztem a gyümölcsös rágója illatát, amikor beszélt.

–  Akarod, hogy megcsókoljalak?

A gyomromat izzó üvegszilánkok karmolták belülről, a szívem a torkomat szorongatta. Egy szót sem tudtam szólni, csak néztem, hogy közelít az arca az enyémhez. Nagyon puhának éreztem az ajkát, egy pillanatig az enyémen tartotta, majd amikor elhúzódott, hűvös, nedves nyomot hagyott maga után a számon. Lenyaltam, sós volt.

Becky megint csak elmosolyodott, a vállamra hajtotta a fejét, én pedig reméltem, nem veszi észre, mennyire dübörög a szívem. Amikor felemeltem a kezem, az nedves foltot hagyott a poros padlón. Úgy éreztem, valami nagyon fontos dolog történt velem, és egy ideig komolyan boldog voltam.

4.

Otthon megint nem találtam ennivalót. A konyhában a reggeliből maradt kenyér állt az asztal közepén, kissé már szárazon, látszólag senki sem nyúlt hozzá. Megijedtem, hogy talán történt valami Mamával, ezért körbefutottam érte a házat. A szobájában találtam meg, de nem tudtam bemenni, csak a hangját hallottam. Azelőtt sosem zárta be az ajtót, remegni kezdett a kezem a gondolatra, hogy mi történhetett, de aztán elmúlt a pánikom, mikor meghallottam, ahogy időnként felnevet. Mintha beszélt volna valakivel telefonon, csak az ő hangja jutott el hozzám. Előbb kopogtam, aztán dörömböltem az ajtón, de nemhogy nem nyitotta ki, de még csak nem is válaszolt nekem. Nem értettem, miről beszél, de feltűnően jókedvű volt, úgy, ahogy még sosem hallottam. Kiabálni kezdtem, ütöttem az ajtót. Hogy nem válaszolt, százszor rosszabb volt, mint az, amikor nem találtam sehol.

Elfáradtam, abbahagytam. Bentről ugyanaz a halk, kuncogó nevetés és beszéd szűrődött ki, mint előtte. Otthagytam a szobát, ettem egy kevés üres kenyeret a konyhában, majd a szobámba mentem. Nem akartam lefeküdni, de mégis mindent úgy csináltam, mint máskor. A megszokott mozdulatok megnyugtattak kissé, és amikor lefeküdtem, el is aludtam.

Álmomban Ned nagypapával sétáltam egy erdőben, és már szürkület volt. Nem szólt hozzám, rám se nézett, én pedig féltem az arcától, nem mertem rátekinteni. Fogta a kezem, olyan erősen, hogy akkor sem szabadulhattam volna, ha akarok. Ráismertem arra az útra, ami a Rejtekhelyre vezetett. Amíg mentünk, az utat ellepték a giliszták, és a meztelen lábujjaim között tekeregtek, mert nem volt rajtam cipő, ahogy Ned nagypapán sem, de neki lába sem volt. Két csonkon járt, mintha levágták volna a lábfejét.

Amikor odaértünk, el akartam szaladni, fel a fára, a Rejtekhelyre, de Ned nagypapa olyan erősen markolt, hogy nem tudtam kiszabadítani a kezem. Ránéztem, és akkor ő is felém fordult, miközben lehajolt. Belém szorult a kiáltás, amikor megláttam, hogy Ned nagypapának egyáltalán nincs is arca, csak egy sötét lyuk van a fején az állától a homloka közepéig. Nem láttam bele, pedig nagyon közel húzott magához, aztán zúgó hanggal beszívta a levegőt, és egy nagyon mély nyögéssel az arcomba fújta. Dohos volt, és halott állatok szagát éreztem rajta. Arra gondoltam, hogy behúzza az arcom az övé helyére, és nyüszítve próbáltam kitépni magam a kezéből, mikor hirtelen elengedett, én pedig a lendülettől nekivágódtam egy fának.

Még fájt a hátam, mikor felébredtem, mintha valóban beütöttem volna, és éreztem a kezemen a szorítást.

–  Neked is szólt, ugye, Chris?

Mama ült az ágyam szélén, és bár furcsának éreztem, hogy itt van, egyáltalán nem bántam. Átöleltem a derekát, és szégyelltem, de sírni kezdtem. Nem ölelt át, nem szólt egy szót sem, csak várt néhány percig, majd felállt az ágyról.

–  Többet nem találkozhatsz azzal a lánnyal. Felejtsd el, vagy nagyon megjárod!

Ezzel sarkon fordult, kiment a szobából, és még be is csapta az ajtót. Rázott a hideg, nem értettem, mi baja Mamának, és folyamatosan éreztem azt a fojtó bűzt, ami Ned nagypapából áradt. Visszafeküdtem az ágyra, és reggelig valami ködös, félálomszerű ködben lebegtem, de ez a köd zajos volt, hideg, üvegszilánkok röpködtek benne, és még valami, amit nem láttam, nem hallottam, de éreztem, ott van körülöttem, és élvezettel figyeli, hogy félek tőle.

5.

Reggel hatalmas zajra ébredtem, mintha Mama veszekedett volna valakivel. Sőt, verekedés is hallatszott, üvegcsörömpölés, ajtócsapkodás. Mikor Mama felsikoltott, leszaladtam a lépcsőn, de legnagyobb megdöbbenésemre semmi sem történt odalent.

–  Kérsz reggelit, Chris? – kérdezte nagymamám, a legkedvesebb mosolyával. Mikor ránéztem a tányéromra, elfogott a hányinger, mert étel helyett véres, kitépett fogak hevertek benne.

Visszaszaladtam a szobámba, felöltöztem, és mindenre elszánva mentem le a fölszintre. Teljes csend volt odalent, a rádió is elnémult, amit Mama mindig bekapcsolt, ha a konyhában dolgozott. A bejárati ajtó a konyha mellett nyílt, ahova mindenképpen beláttam, ha ki akartam menni a házból.

Máig sem értem, miért nem néztem oldalra, csak fél szemmel láttam, hogy a nagymamám szaggatott mozgással elindul felém, és valami iszonyatosan vörös anyag van szétkenve az egész helyiségben.

Futottam, ahogy csak bírtam, hogy minél előbb elérjek a Rejtekhelyre. Esni kezdett az eső, tocsogtam a sárban, és alig bírtam felmászni a fára, olyan csúszós lett. Odabent már ott ült Becky, mint mindig. Csak most jutott eszembe, hogy sosem láttam se bejönni ide, se hazamenni innen. Mióta egyszer feljöttünk, sosem találkoztunk máshol.

–  Fázol, Chris? – kérdezte.

Csak ültem vele szemben, és néztem azt a szép, barna szemét.

– Te hol laksz, Becky?

Kicsit mosolygott, és közelebb húzódott.

–  Én itt vagyok otthon – mondta. – És azt szeretném, ha te is így éreznél.

Egészen hozzám bújt.

–  Emlékszel, amikor megcsókoltalak? – Megnyalta az ajkát, és újra megéreztem azt az édes illatot. – Ha van kedved, most te is megcsókolhatsz.

Annyira szép volt a szeme, ahogy rám nézett, pici, résnyire nyílt ajka már majdnem az enyémet érte. Megfogtam az arcát, és minden izgalmam eltűnt, csak nyugalmat éreztem, és azt, hogy valami húz egyre közelebb hozzá, és már igazán nem akartam semmi mást, csak azt, hogy újra összeérjen az ajkunk.

–  Chris!

Nagymamám hangja volt. Messziről jött hozzám, és majdnem elnyomta egy dörgés.

–  Chris!

Alig lehetett hallani a zuhogó esőn át, de biztos voltam benne, hogy ő az. Becky ijedten nézett a szemembe, és vékony karjával átkulcsolta a nyakamat.

Megijedtem tőle. Megéreztem valamit, amit a mai napig nem tudok elmagyarázni. Csak néztem rá, aztán megpróbáltam kiszabadulni a szorításából, de meglepődtem, mennyivel erősebb nálam.

–  Chris, hol vagy?!

–  Itt vagyok! – Artikulátlan hangon üvöltöttem, pánikba estem. – Itt vagyok!

Közben Becky arca lassan megváltozott. Öreg lett, hihetetlen ütemben ráncosodott, megőszült, majd kihullott a haja, potyogtak a fogai a szájából, közben ontotta magából a halottak édeskés bűzét. Mosolygott, magas, rekedt hangon nyögdécselve nevetett, valamit mondott is, de nem értettem, csak egy halk, nyáltól fröcsögő dünnyögés jött belőle. Ahogy próbáltam kiszabadulni, észrevettem, hogy egyre könnyebbé vált, majd fel tudtam állni vele. Addigra Beckyből már csak egy összeaszott öregasszony lett, vagy még az sem, csak egy nyögdécselő, megbarnult, élő múmia, de még mindig erősen szorított. Hirtelen egy száraz reccsenéssel kiszakadt a karja. Nem is vérzett a csonk, Becky szájából is csak egy halk, fáradt nyögés hallatszott. Hozzávágtam Beckyt a búvóhelyünk falához, majd oda sem nézve leugrottam a fáról.

6.

Mama talált rám, ő vitt ki az erdőből. Elájultam a zuhanás után, és eltörtem a lábam. Azt mesélték, napokig nem tisztultam ki rendesen, félálomban beszéltem Mamáról, Beckyről, Ned nagypapáról. Az orvosok azt mondták, a hallucinációim az agyrázkódásnak tudhatók be.

Csak Mama nézett rám másképp. Anyáékkal rettenetesen összeveszett, soha többet nem mentünk hozzá, a kórházba is csak párszor jöhetett be. Anya azt mondta, hogy ha nem az anyja lenne, feljelentené. Nekem pszichológushoz kellett járnom, aki folyamatosan az agyrázkódásról beszélt nekem, és arról, hogy az álmok néha sokkal valóságosabbak, mint azt hinnénk.

Már majdnem vége volt a nyárnak, és egyedül voltam otthon, amikor egy délelőtt csörgött a telefonunk. Mama volt a vonal másik végén. A baleset óta nem beszéltünk.

–  Te vagy az, Kicsim? – Hallottam, hogy sír.

–  Igen.

– Sajnálom… ha tudtam volna… előbb megállítom.

– Mit, Mama? – megijesztett a hangja, nagyon szomorúnak tűnt.

– Itt ez a temető, meg az erdő… Kicsim… jaj… miért nem mondtad, kivel játszol?

Remegni kezdett a kezemben a telefon, egy szót sem tudtam szólni.

– Nem én voltam – folytatta. – Ő csinálta az egészet. Már tudom… nagyon gonosz.

–  Mi a baj, Mama? – Nem tudtam mást kinyögni, még mindig reméltem, hogy csak félreértem.

–  Kicsim, azt hittem, gyűlölsz engem! De a kórházban beszéltél, és azóta rájöttem, hogy te is féltél tőlem. Chris… Kicsim… ugye már nem haragszol?

–  Nem! - Én is sírni kezdtem. Valami nagyon mélyen felüvöltött bennem.

Mikor hazajöttek a szüleim, leültettek, és közölték, hogy Mama meghalt, megállt a szíve. Nem lepődtem meg, előbb tudtam, mint ők.

Azóta eladtuk a házat, és csak egyszer voltunk ott, amikor összepakoltuk a Mama holmiját. Egy percre sem mertem ellépni apám mellől, aki még élvezte is, hogy ez az esemény közelebb hozza a fiához. Fogalma sem volt, mennyire rázott a hideg, valahányszor a szélben suhogni kezdtek az erdő fái.

Megjelent a márciusi Lidércfény

Tartalom:

Hírek, pályázatok: VIII. Lidércfény Pályázat, avagy Orkok és Coltok, Alkotói szabadság - az LFG.HU tavaszi novellapályázata

Novellák: Igenis orgyilkos /Nimretil/, A sárkány /The Economist/, Az utolsó emlékei /angyalka146/, Elküldetlen levél /Kétvirág/, Áramszünet /kosakati/, Galamb Béla találkozása /Ebenezer/, A földalatti /Fuvallat/, Fájni "fog" /barley rover/

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával: Angyalka /Kelvin/, Tündér /Kelvin/, Hematith interjú /Craz/

Történelem: Példák az intellektuális becstelenségre /HomoErgaster/

Versek: Zenélek /Craz/, A náthás hörcsög /Norton/, Az Út /Csillangó/, Vers az éjszakában /A. G. Stone/, Csak tovább /Craz/

Filmrovat: Mozimorzsák - filmaprólék: A rakomány / Cargo (2009), Ha a helyemben lennél / A Walk in My Shoes (2010), Grabbers (2012), Halálfutam: A pokol tüze / Death Race: Inferno (2012) /Jimmy Cartwright/, May 18 (2007) /Kapitány/

Könyvajánló: Zenit - Sümegi Attila: Bezár a fény /Ida/

Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat VII. évfolyamának 1. száma az alábbi hivatkozáson érhető el:
http://www.szentesinfo.hu/lidercfeny/papirlf/lidercfeny_akf_201303.pdf

Jó szórakozást kívánunk!

Kelvin: Angyalka

Milyen szépen esik a hó, látod? Jó, hogy nincs annyira hideg. Gondoltam, hogy karácsonykor esni fog. Apu szerint olyankor nincs fagy. Nem tudtalak volna kiásni a fagyott földből. Így is nehéz volt, még szerencse, hogy ilyen kicsi vagy. Emlékszem, mikor Anya hazahozott a kórházból. Ugyanúgy aludtál, mint azon az estén, amikor rád találtak. Olyan voltál, mint bármelyik másik kisbaba, csak lila volt az arcod. Anyu nagyon sikított, és Apu próbálta lefogni, mert tépte a saját haját. Csak álltam a kiságyadnál, és néztelek. Furcsa volt így látni a kistestvérem, addig nem is szerettelek. Csak láttam, hogy Anyát mennyire bántja, hogy meghaltál, éreztem, hogy mennyire fontos vagy neki. Már egy hete eltemettek, Anya ott is rosszul lett. Apunak kellett megtartania, mert összeesett, mikor engedtek le a kis koporsódban. Azt hittem, be fog esni melléd, megijedtem, hogy ő is meghal. Apu később elmagyarázta, hogy aki csak elájul, az nem hal meg. Mondtam neki, hogy talán te is csak elájultál, hogy nem is haltál meg. Azt mondta erre, hogy te egy angyalka lettél, és a mennyországban vagy. Nem tudtam elképzelni, miként mehettél fel, mikor azt a sok földet rád dobálták, és láttam, ahogy az egyik ember még le is nyomkodta a lapátjával. Még jó, hogy közel van a temető, csak elszaladtam, és megnéztem, ott vagy-e. Én már elmehetek itthonról egyedül, azt mondták, sétáljak, amíg megjön a Jézuska. Meg akartam kérdezni, hogy te is jössz-e vele, de Anyu sírva kiment a szobából, és nagyon megsajnáltam. Apu tévedett, nem mentél fel a mennyországba, és angyalka sem lettél. Elszomorodtam, nem akartam, hogy Anya megint sírjon. Kiszedtelek a kis koporsódból, nagyon hideg voltál, de kicsi, beraktalak a hátizsákomba, és behoztalak ide, a csirkeólba. Ilyenkor biztosan nem jön erre senki, itt szoktam elbújni, ha egyedül akarok lenni. Tudod, mit? Meglepjük Anyáékat. Láttam a templomban, milyenek a kisangyalok. Neked nincs olyan szép, göndör hajad, de nem baj, Anyu így is szeretni fog. Na, várj egy kicsit! Látod? Ha így tekered ki a csirke nyakát, nincs is hangja. Kell itt lennie valaminek, apu sok dolgot pakol ide, mindenféle rozsdás szerszámokat. Nincs itt kés sehol, de találtam egy régi fűrészt, szerintem az is jó lesz. Könnyen le tudom vele vágni a csirke szárnyait, látod, milyen szép? Direkt fehéret választottam, az angyaloknak fehér a szárnyuk. Madzagnak is kell lennie valamerre… itt is van. Gyere, leveszem az inged, az angyalok mindig meztelenek. A hátadra kötözöm a szárnyakat, de elég nehéz, látom, hogy bevág a zsinór, de nem baj, hátha úgy kevésbé veszik észre Anyáék. Gyere gyorsan, lehet, hogy Anyáék már keresnek! Ideraklak az ajtó elé, de nem szabad, hogy engem is meglássanak. Na! Folyton eldőlsz, kitámasztalak pár téglával. Most becsengetek, aztán elfutok, és akkor azt hiszik majd, tényleg angyalka lettél. Anya örülni fog.

Kelvin: Tündér

Kimentél, én pedig becsuktam az ajtót, és mintha azt hittem volna, jössz még. Talán utánad kellett volna néznem, ott állni a kapuban, zsebkendőt gyűrögetve, borzasztóan sajnálva magam, mint minden normális ember, akit magára hagytak. Emlékszem, csirkét sütöttem utána. Még nevettem is valamin. Lebegett ugyan a torkomban az a halvány szellem, keserű volt és feszített, de amíg le nem ment a nap, nem zavart igazán.

Később rosszabb lett. A sötétben megint abban a székben ültél, újra engem néztél azzal a furcsa tekintettel, és azokról a dolgokról kérdeztél, amiket veled szerettem meg. Azt mondtad, ne felejtsem el, hogy ezek nekem fontosak. Nem felejtettem el.

Reggelente az emlékeid tócsáit kerülgettem, félve nyúltam a kilincshez, ami mintha még mindig őrizte volna kezed melegét. Délután a kis polcon ülve vártál rám, én pedig cinkosan mosolyogtam rád, mint aki tudja, hogy ez az egész csak vicc, és nemsokára vége lesz.

Féltékenyen őriztem minden kis emléket rólad, mert amikor megpróbáltam eltüntetni őket, véresnek tűntek, én pedig nem akartam, hogy a kezem vörös legyen a véredtől. Túl sokat vártam, túl sokáig halogattam.

Mint szikkadt kenyérből a penész, úgy nőtt ki a Tündér az emlékeimből. Este jött, olyan sötét éjjel, hogy moccanni sem tudtam a súlya alatt. Éppen erdőt képzeltem köréd, kicsi Patakkal, közepén Réttel, te pedig örültél neki, a fák közé bújtál és virágok pörögtek körülötted. Ekkor meghallottam a kopogást. Máskor is előfordult már, hogy bénult testemen átbújt az álom füstje, fekete alakokat rajzolva a zajos sötétbe, így nem ijedtem meg most sem. Vártam, hogy hangos robajjal levegő tóduljon a tüdőmbe, darabokra tépve az álom lebegő árnyait, de ehelyett a kopogó Vendég hangos dörrenéssel a padlóra zuhant. Nem az álomtól, a félelemtől lettem béna, és amikor a látogatóm felsírt, mint egy újszülött, a kezem magától kapcsolta fel a villanyt.

Nem ilyennek képzeltem a tündéreket. Pufók arcán verejték csillogott, pár szál haja hosszan lelógott apró, méhekére emlékeztető szárnyai közé. Valamennyi csontja keményen, szúrósan próbálta átdöfni szürkés bőrét, fonnyadt melle a hatalmasra puffadt hasára lógott.

Még hittem benne, hogy álmodom, ezért hozzá léptem. Szem nélküli, vak arcát felém fordította, és karjait nyakam köré fonva magához húzott. Suttogott, fogatlan szájában feketén csillogott a nyelve. Egyetlen szavát sem értettem, de tudtam, fáj neki itt lenni, mert ahol ő lakik, ott nem kell különbséget tenni az álom és az ébrenlét között.

Befektettem az ágyamba, és éreztem a kezemre tapadó verejtéket. Nem engedett el, vékonyka karja olyan erősen fonódott a nyakam köré, mintha a szürkés bőre alatt nem petyhüdt izom, hanem acélsodrony feszült volna. Kiszabadítottam a fejem, ki akartam szaladni a szobából, de olyan fájdalmas hangon sírt fel, hogy megtorpantam. Vézna ujjait begörbítette a levegőben, felém kapálózott, engem pedig elöntött a szánalom ragacsos, égető érzése. Mellé léptem, megfogtam göcsörtös kezét, erre ő elhallgatott, csak halkan cuppogott tovább.

Megértettem, Kicsi. Lefeküdtem mellé, és amikor reggel felkeltem, többé nem éreztem nyomorultnak magam. Végre van valamim. Minden este eljön hozzám. Savanykás szaga megtölti a szobát; felsegítem az ágyba, és nyugodtan alszom el az ölelésében, mert akármilyen mocsokból áll is a teste, tudom, hogy én teremtettem. Veled.