Mickey Long: Ön fontos nekünk

 A pillangóhatás nemcsak egy legenda, vagy a káoszelmélet egyik vadhajtása. Valamikor tényleg életek múlhatnak vagy tragédiák következhetnek be, ha egy apró légmozgás elindul.

Jelen pillanatban a pillangó megrebegtette a szempilláját, és finom kezek indultak meg, hogy kizsebeljék a kiszemelt áldozatot. Naz Grooman észre sem vette a kifinomultnak nem nevezhető cselt, ahogy az apró kezek matatása sem tűnt fel neki a zsebében.

Néhány másodperccel később a fiatalember ott állt az árnyékos kapualjban hitelkártya, pénz és ész nélkül, miközben elveszett a nappali műszakos éjszaki pillangó aranyló tekintetében.

– Nem minden vég a vége mindennek – hajolt közelebb a kibernetikus beültetésekkel elhalmozott nőszemély –, valamikor az még csak a kezdet.

– Nagyapónak is voltak ilyen szoftverhibás droidjai – motyogta Naz még mindig elmerülten a nemesfémmel futtatott optika látványában. – Mennem kell, szépséges hölgy, de remélem, hamarosan megérkezik az, akire ennyi ideje vár itt az utcasarkon.

Habár Grooman nem tudta, de a tőle ellopott pénznek köszönhetően a kurtizán megvehette a jegyet az menetrend szerint közlekedő Más Remény csillaghajóra. A kiberprosti új életet akart kezdeni az Everfood bolygón, és az már csak a Sors szadista, kifacsart fintora, hogy az űrjáró összeütközött egy hetvenöt évente, menetrend szerint arra elhaladó városnyi aszteroidával.

Azt hitték, késni fog…

A fiú sután meghajolt, hosszú, barna kabátja csaknem a földet seperte, aztán a tarharai vásár sokszínű forgatagába vegyült. Nagyhangú árusok kínálták portékájukat keskeny utak szélén, brahmabőrből cserzett sátrak árnyékában, miközben antigrav lapokon lebegő, önjelölt messiások ostorozták biztonságos magasból a tömeget. A távolság az eszelős tekintetű megváltók előrelátását hangsúlyozta, hiszen ha szottyadt barackkal, vagy éppen rohadt paradicsommal akarták őket megdobálni a hitetlenek, áthidalhatatlan akadályba ütköztek.

– Uram! Öt pesa egy szottyadt barack!

– Nálam csak három!

– Kettő!

– Adok egy barackot meg egy pesát!

Naz szórakozottan elfogadta a felajánlást, és beleharapott a gyümölcsbe. A sárgás lé azonnal utat talált magának a sok mosolygástól kialakult ráncok közt, és lecsepegett a valamikor fehér ingre.

– Micsoda pazarlás! Ezért adtam?

A fiatalember csak mosolygott. Valami miatt az emberiség nagy hányada, ha nem ért valamit, akkor mosolyog. Esetleg bólogat is mellé. A nagyon rutinosaknak netán egy ajakbiggyesztés is a repertoárjukba tartozik. Csak meglehetősen kevesen teszik fel ezt a kérdést maguknak, és esetleg a másiknak is hangosan, hogy :– Tessék?

Naz megeresztett még egy mosolyt, majd elindult a számára kijelölt úton. No, nem azon, amit a Sors választott számára vagy valami istenség, hanem azon, amelyet az isteni navigációs szerkezet jelölt ki neki, amit felröppentett maga elé a levegőbe.  Jack beültetést szeretett volna, amióta az eszét tudta, és most, hogy betöltötte a huszonegyet, nem óhajtott tovább várni egy napot sem. Az eddig összekuporgatott pénzét feltöltötte a kártyájára, és azonnal útnak indult a Plútóra.

Nagy kár, hogy azon a bolygón már négy éve csődbe ment a beültetéseket végző cég, valamilyen pitiáner technikai gikszer miatt. Egy heveny algoritmussal kezdődött, ami nagyon gyorsan átcsapott tömeghisztériába, amikor az űrváros fele eltűnt egy formás gombafelhőben. A legközelebbi implantálással foglalkozó cég a Hagner bolygón székelt, Tarkhara városának külső peremén, gombaformájú motívum nélkül.

– Hé, fiú! Akarsz egy kis szórakozást?

Naz elhessegette a légpárnás sikló által felvert homokszemeket, majd végigmérte a kérdezőt. Gyorsan végzett ezzel a művelettel, mert a kibernetikus kart és a halántékból fityegő adatkábelt viselő sofőr magassága alig érte el a másfél métert.

– Hé, fiú! Theo vagyok. Látom, idegen vagy errefelé… segítsek?

– Miben tudnál?

– Bármiben – kacsintott Theo látszólag cinkosan, noha csak néhány porszem landolt szemtelenül a retináján. – Van, aki a fél veséjét adná egy ilyen ajánlatért. De persze, csak képletesen.

– Nem is tudom…

– Lenne rá vevőm.

– Nem arról van szó – mondta a fiú, akinél a legaprólékosabb leltár se tudott volna kimutatni szervi hiányt. – Hanem…

– Máj? Adok érte egy zöld szemgolyót és egy epét – hadarta Theo, aki új szintre emelte a szervkereskedés fogalmát.

– Dehogy!

– Nem jó a zöld?

– Semmi bajom vele, de semmi ilyesmiről nem lehet szó.

– Vagy el tudlak vinni Al’baba játékbarlangjába. Ha rám hivatkozol, tíz százalék kedvezményt kapsz. Vagy a Napos Szerájba, ahol szintén kapsz ugyanennyi engedményt.

– A TSA és Társa Klinikát keresem.

– Éppenséggel oda is el tudlak vinni…

– Tudom, ott is tíz százalék kedvezmény.

– Nem ott felárat fognak kérni miattam – vonta meg fémvállát a kis növésű szervkereskedő. – Valami miatt nem szeretnek.

Theo is érezte, hogy ez a kijelentés nem feltétlen fedi a valóságot. Kevesen vették jó néven, ha beperelték őket műhiba miatt, és a TSA és Társa is ebbe a csoportba tartozott. Peren kívül egyezséggel a klinika gazdagabb lett egy rossz emlékű tapasztalattal, Theo pedig egy használt légpárnással.

– Jack beültetés?

– Így van! – ragyogott fel Naz arca, mint a kisgyermeknek, aki megpillantja az első gravovasút modelljét. – Erre várok, már évek óta, ez az én álmom, hogy végre beléphessek ebbe a csoportba. Új világok, új élet, egy új valóság.

– Az álmok fontosak. Gyere, fiú, pattanj be!

Naz vidáman felmászott a járműre. Ugyan kétszer is visszacsúszott a poros kötélhágcsón, de végül sikerült elhelyezkednie a hátsó ülésen. Közben azon gondolkodott, hogy vannak még jó emberek.

A jóember viszont abban reménykedett, hogy menet közben rá tudja beszélni egy májátültetésre. Mármint arra, hogy átültessék utasa szervét egy helyre kis orvosi dobozba. Szemet szemért, tartotta magát a mondás, de a fuvaros most megelégedett volna egy szemet-májért cserével is. Nagyon sürgősen kellett egy donor, mert a Napos Szeráj kövér tulajdonosa rengeteget fizetett egy ilyen ódivatú, emberi szervért.

Az út kacskaringós volt, ezenkívül hosszú és poros. Főleg poros. Ezt abból is le lehetett szűrni, hogy az aprónövésű sofőr gyakran kacsingatott beszéd közben, Naz pedig diszkréten köpködött. Amikor a légsikló lefékezett egy többszintes, tükrös épületkomplexum előtt, elbúcsúztak. Theo még megadta az elérhetőségét, ahogy ő fogalmazott: „Csak a biztonság kedvéért”.

Naz végignézett az épületeken. Nem tudta, de a műholdas felvételeken az objektum kiadta a JACK szót. Ez ugyan ötletes marketingnek tűnt, de a tervezők nem vették figyelembe azt a tényt, hogy az ügyfelek ritkán repkednek ezer méter magasban. Főleg, hogy a bolygó védelmi rendszere mindenből konfettit csinált, ami ötszáz méter fölé emelkedett.

A fiú besétált a J betű kisebb szárára tervezett kétszárnyú, automata ajtón. Hatalmas csarnok fogadta, ahol a falakat virtuális élőképek fedték. Vagy egy burjánzó őserdővel szemezhetett vagy egy minden igényt kielégítő high tech városképpel. Egyedül a szemközti részt hagyták ki a tájképes dekorációból, ahol a TSA és Társa jellegzetes, monumentális logója ékeskedett a megszokott gömb alakban, előtte pedig egy több méter hosszú, félkörben elhelyezett, fémes csillogású íróasztal.

A holografikus recepcióst apránként, de gyorsan építette fel a rendszer. Középkorú nőként jelenítette meg, akinek barna, hullámos haja a válláig ért. Jellegtelen, vékony arcán szolid sminket viselt, testén a cég arculatának megfelelő, rikító színű kosztüm feszült.

– A TSA és Társa üdvözli önt! Megkeresése fontos nekünk, kérem, várjon egy pillanatot!

- Naz Groo…

– Megkeresése fontos nekünk, kérem, várjon!

– A nevem…

– Ön fontos nekünk.

Naz most már rutinosan várt.

– Ön fontos…

– Még szerencse – motyogta halkan a fiú.

– Ön fontos nekünk.

Naz nem létező fűcsomókat rugdosott a lábával, és sajnálta, hogy nincs nála, néhány szottyadt barack.

– Kérem, azonosítsa magát!

– A nevem Naz Grooman, polgár. Rendelésazonosítóm, béta, echo, alfa, háromezerhat.

– Ellenőrizve – bólintott az avatár, a háttérprogram még arra is ügyelt, hogy a hajszálai külön-külön mozogjanak. – Kérem, utalja a hiányzó összeget az előző számlára, hogy elkezdhessük a beavatkozást!

Apró terminál emelkedett ki az asztal síkjából, és halk pittyenés hallatszott. Nazból ez a hang olyan hatást váltott ki, mint a brahmákból az etetésre figyelmeztető hangjelzés. Endorfin szabadult fel a szervezetében, és ő boldogan nyúlt a zsebébe a kártyájáért. Majd a másik zsebébe. Aztán megint az előzőbe. Ezt még egy párszor megismételte, egyre gyorsabb mozdulatokkal.

– Itt van, itt van – ismételgette, mint valami mantrát. – Itt van valahol…

A Sors viszont, amely közismerten szadista és perverz, nem így tervezte. Naz egyre idegesebben forgatta ki a zsebeit, majd eszébe jutott az éjszakai pillangó intim közelsége.

– Kérem, utalja a hiányzó összeget! Ön fontos nekünk, ám a rendelését még a mai nap folyamán rögzítenie kell.

Naz még egyszer átkutatta az összes zsebét, de a kezébe csak az a cetli akadt, amelyen girbegurba betűkkel egy elérhetőség szuggerálta. Ami csak a biztonság kedvéért került hozzá.

Nem akart szégyenszemre hazakullogni a poros faluba. Azokhoz szándékozott tartozni, akiket folyamatosan figyelt a holocsatornán, hiszen ők mindig boldognak és vidámnak tűntek. Az apja folyton azt mondogatta, hogy az csak a látszat élet, és a valóság ott van a földeken.

De a fejlődés nem állhat meg, igaz? Addig habozott, amíg megnézte a várakozóan pittyegő terminált, majd felhívta Theót.

Az üzlet hamar létrejött, bár a májnak rohamosan esett a kiskereskedelmi listaára, így sajnos hozzá kellett csapni az alkuhoz a kisagy egy vastag szeletét is. Ez ugyan némiképp a kognitív gondolkodás rovására ment, de a fiú nem vacillált, hiszen a Jack beültetéssel kompenzálni lehetett a hátrányt. Megbeszélték még az esti átadás- átvételt, amit egy Theo által ismert szerájban oldottak meg, ahol érdekes módon a hátsó szekcióban egy fertőtlenítő helyiség is lapult.

Naz másnap egy fehér, steril szobában ébredt, ahol az ágyán kívül csak egyetlen virtuális ablak terpeszkedett. Lassan felült liquid matracán, és megigazította zöld betegköpenyét.  Végigsimított a fején, ahol trendi, félhosszú haját bal oldalt kopaszra borotválták. Ujjai alatt érezte a gyorsan gyógyuló heget, amely a halántékától a füle mögötti területig húzódott.

Látóterében egy férfialak jelent meg. Baloldalról közeledett, és mintha a levegőben lépkedett volna. Hófehér szmokingot viselt, hozzá fekete, alkalmi cipőt hordott. Negyvenéves lehetett, fekete haját oldalt határozottan elválasztotta, szeme körül néhány ránc bujkált, de a tekintete vidáman, fiatalosan villant Naz felé.

– A nevem Jack, én leszek a személyi, virtuális asszisztensed ebben a kiterjesztett virtuális valóságban – mondta a jelenés, és lepöckölt egy nem létező porszemet a ruhájáról. – Az alapverziót vásároltad meg, természetesen van rá lehetőség, hogy a jobb, élethűbb, gyorsabb Jack 2.0-ra frissítsd.

A korházi falon felbukkant Naz számára a program által megjelenített reklám, amiben a fiatalok még boldogabbak, még vidámabbaknak látszottak. Az update ára elég barátinak tűnt.

Hiszen, csak egy fél vese…

Megjelent a 100. Lidércfény!

Megjelent az áprilisi AKF! - A 100.

A mai napon megjelent a 100., 2015 áprilisi Lidércfény amatőr kulturális folyóirat (AKF).

Tartalom:

Brekking Nyúsz:
SpiritArt és Nyakonötött Próbagoblin szolgáltatóház - könyvmegjelenés; Műrepülés - alkotói pályázat (Liget folyóirat); Avana Egyesület - hírlevél; Varázslatos pályázat (Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház)

Jubileum:
A századik /Jimmy Cartwright/
A Lidércfény, mint lámpás a szürke hétköznapok homályában /HomoErgaster/

Novellák:
A papnő /Kétvirág/
Az erdő foglya /Kozma Norbert/
A Sámán /Anonymus R. Chynewa/
Halálközeli élmény /Ann Heart/
Frank különös története /Banderas/
Aratás /barley rover/
Kísért a múlt... /bel corma/
Dzsó és Dzsek kalandjai a vadnyugaton /Craz/
Az egyetlen lehetőség /Cyrus Livingstone/
Istenek itala /Mab Tee/
Tiltott gyümölcs /Maggoth/
Déja-vu /Mickey Long/
Lidércfény /Milton Gray/
Együtt /juditti/
A mentalista /Norton/
A Fantasy Vége /Zspider/
A Kiválasztott /Xenothep/

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával:
Boldogság titka /Vihartáncos/

Versek:
Árnyékarc /Andrew Sinclair/
A Mágus /Lir Morlan/
Este /Macika/
Bánt a csend /Zhora/
A költő Végzete /angyalka146/
Korok visszáján /Csillangó/
Lycantropia /Tim Shaw/
Távolodó kedves /Aardwark/
A múlt poharába /Tordai Gábor/
A macskámhoz /Lothrien/

Könyvajánló:
Heinlein: A galaxis polgára /Ida/

Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat IX. évfolyamának 4. száma az alábbi hivatkozáson érhető el:
http://www.szentesinfo.hu/…/papir…/lidercfeny_akf_201504.pdf

Örül, és szórakozva kulturálódik!

Mickey Long: Dühítő dallamok

 „Ványad már a kopár szik sarja

lábam egy barnamedve marja.

de csitt, hallga az éji csendet!

Bordáimon mancs alkot rendet

visítanék óriásit, de csak halkan

mert a medve leharapja a far...pofám.”

Lowel de la Granko töprengve mustrálta az utolsó versszakot, érezte, hogy valami nem stimmel. Nézte a szótagokat, hogy vajon jambikus, dalnikus, vagy éppen kozmikus ütemben hangzanának-e jobban, de nem tudott rájönni a hibára. Elővette a lantját, és megpróbálta megzenésíteni költeményét. Sajnos csak két akkordot tudott lefogni, az E–mollt és a C–dúrt, és néha ezeket kombinálta. Bánta, hogy idős mentorát hamar, alig az ismerkedésük után magával ragadta a Kaszásnak öltözött heveny alkoholmérgezés. Még emlékezett az öreg utolsó szavaira, amikor halálos ágyán mellé térdelt.

„– Szállj le a heréimről, te hülye!" – sikoltotta fejhangon az utolsó áriáját, majd kiszenvedett.

Lowel ugyanúgy nem értette ezt sem, mint amikor a négynegyedes hangzatfelbontás mágiájáról, vagy a visszapengetéses álomról mesélt neki. Megpróbált új dallamot kicsikarni a hangszeréből, először a felső, magányosan álló ideget megpengetve, majd lehúzva az akkordot. Néha ötletszerűen elengedett néhány húrt. Nem is sejtette, hogy máshol, máskor, néhány kivénhedt filmsztár tömegeket mozgat majd meg ezzel az egyszerű trükkel.

De neki most csak egy nyuszi lett a közönsége, aki a zene hatására közelebb merészkedett, és szeretetéhesen bámult rá gombszemével. Lowel majdnem ugyanúgy nézett rá.

Kicsivel később a lángok vidáman pattogtak az egykedvűen forgó nyúlkoma alatt. Habár valószínűleg a testében végighúzódó, hegyes bot is gátolta problémája figyelembevételében.

A bárd jóízűen elmajszolta a tapsifülest, majd az avarból kényelmes fekhelyet készítve magának elszenderedett. Álmában a palotában járt, ahol megnyerte az idei dalnokversenyt. Ábrándjában nem zavarta az a tény, hogy csak néhány hónapja vette először kezébe mestere lantját. Ha a megboldogult tanítója hallotta volna szívbemarkoló akkordjait… bár a kutya akkor szűkölve kaparta az ajtót.

A reggel fagyosan és nedvesen érkezett, mint egy olcsó kurtizán. Lowel felcihelődött és továbbindult. Útját hamarosan sebes folyású patak állta, a kőhíd előtt pedig alacsony, köpcös férfi tette ugyanezt.

– Nemes lovag! – szólította meg messziről Lowel. – Veled kell hát megküzdenem, hogy által jussak eme hídon?

– Nem, én csak a hídőr vagyok... – rázta meg fejét a tömzsi útonálló, aki nem értette az egészet, hiszen a mai napra igencsak hídőrösen öltözött fel. Még a kék zekéjét is felvette, hogy erősítse a megjelenését. – Egy ezüstöt kérek...

– Ha! – kaccantot Lowel, majd rájött, hogy ez kevés. – Ha-ha! – duplázott rá, és harcra készen lekanyarintotta hátáról a lantot.

– Én csak egy ezüstöt kérek – motyogta megszeppenve vékony hangján a köpcös. – Ez a királyi adó, a törvény mögöttem áll!

A lantos körbenézett, de mivel nem látott senkit, ezen felbuzdulva közelebb lépett, és mestere kedvenc, visszalengetős, tölgyfabetétes trükkjét használta. Csípőből elfordult, majd a hangszert visszalengetve akkora sallert osztott le a meglepett hídőrnek, hogy a patak adta a másikat.

– Nem vagy ellenfél számomra – állapította meg Lowel, lenézve a köpcösre.

– Nem, én csak a hídőr vagyok… – hallatszott a bugyborékolós felelet.

A bárd fütyörészve továbbhaladt a macskaköves hídon, és gondolatai már a költeményén jártak. De az ihlet úgy haladt el mellette, mintha sosem ismerték volna egymást. Ami, végül, igaz is volt.

Lowel annyira belemerült a gondolkodásba, amennyire csak az tud, akinek semmi más dolga sincs, miközben a szótagszámot ízlelgette. Érezte, hogy egy kicsit változtatni kellene rajta, és valami frappáns befejezés illene a mű végére. Amíg ezen töprengett, nem vette észre, hogy a lábai előtt hever a nagybetűs LEHETŐSÉG.

A feketeruhás, csimbókos hajú öregasszony keresztben feküdt az úton, és várta, hogy az éjjeli, isteni sugallat beteljesüljön: Jön egy ifjú, kinek a tudást átadva, megváltoztathatja a borús fellegekkel szegélyezett jövőt. Ajkaddal érintsd meg az utat, ahol jár, majd mikor jő, hagyd, hogy felsegítsen. S mire lemegy a nap, meg kell tanítanod a háromnegyedes rituáléra…

Noha lehet, hogy a borús fellegeket a hajnalban befalt, töménytelen mennyiségű sólet okozta, az anyóka mégis úgy érezte, hogy ennyit meg kell tennie a világért.

– Elnézést… – mormogta Lowel, és szórakozottan átlépte a nénét.

Az öregasszony, aki amúgy szakképzett bárdista volt, ismert minden fogást, ami a jambikus, dalnikus, kozmikus, sőt a mindenikus rigmusokhoz kellett, elkerekedő szemekkel nézett a fütyörészve továbbhaladó lantos után. Majd nagy nehezen feltápászkodott a földről, és megtapogatta fájós derekát.

– Legalább megpróbáltam – sóhajtotta úgy, ahogy csak azok tudnak, akiknek valami csikarja a gyomrát.

A sötét fellegek pedig kiszabadultak… de a vénasszony ügyet sem vetett rá, csak meglebbentette a rokolyáját.

Lowel mit sem sejtve arról, hogy a szebb jövőt egyetlen mozdulattal átlépte, vidáman dúdolgatva továbbhaladt. Úgy sejtette, alkonyatra eléri a városhatárt jelképező faragott kőkaput. Ami ugyanolyan volt, mint bármelyik a világon. Talán azzal az apró különbséggel, hogy kereken tíz tonnát nyomott, magassága négy és fél méterig szárnyalt, és ezernyi kicsiny faragvány díszítette. Szóval, majdnem ugyanolyan volt, mint bármelyik.

Tudta, hogy a vágya egyszer valóra válik, csak azzal nem volt tisztában, hogy hónapokba, évekbe vagy évtizedekbe kerül. Ez utóbbi miatt aggódott egy kicsit, mert maximum harminc tavasza volt hátra, még a legjobb jóindulattal számolva is. Hiszen Kirlandián az átlagéletkor ötven év körül volt. Sőt, ha valaki vette a fáradtságot, és utánajárt volna, akkor rájöhetett, hogy egészen pontosan negyvennyolc év, három hónap és hét nap. De ennyire pontosan, senkit sem érdekelt…

Az volt az álma, hogy a versenyt megnyerve mindenki mosolyog rá, felemeli a kezét, integet, és a tömeg örömteli éljenzésben tör ki. Észre sem vette, hogy az út kellős közepén megállt, és behunyt szemmel eljátszotta a diadalittas jelenetet.

A postakocsi hatalmas nyerítéssel fékezett mellette, a lovak néhány pillanat múlva követték. A bakon ülő kalapos, hegyesfülű manó grandiózusat köpött az utat szegélyező fűre. Egy pillanatra mindenki elbambult a felcsillanó szivárványon.

– Hééhóó! – fordult a zöldruhás kobold Lowel felé. – A hócipőm is kivan már a stopposokkal, mázlid van, hogy mégis megálltam!

A szekér kivárt egy kicsit, majd elkezdte legelni a környező bokrokat, a lovak pedig tanácstalanul nézegettek körbe, mintha maguk sem tudnák, mit illene ilyenkor tenniük. Az idő őket igazolta: tényleg nem tudták.

– Jé, egy törpe?! – hökkent meg Lowel, aki idáig csak a gyermekkorban hallott mesékből ismerte a kisembereket.

– Törpe ám a jó anyukád! – csattant fel a kocsis, és leugrott a bakról. Megállt a lantos előtt, kihúzta magát az összes egyméteres magasságában, vagyis inkább mélységében, és összevont szemöldökkel, szigorúan nézett fel. – Kobold!

– Jé, egy vaksi törpe…

A teljesen környezetvédelembe öltözött emberke nagyot sóhajtott, majd herén fejelte a kicsit nehézfelfogásúnak mutatkozó muzsikust.

Lowelt felkészületlenül érte a csapás, legalábbis idáig nem gondolt arra, hogy a nemesebbik szervét védenie kellene egy olyan vasalapú ötvözettel, ami kis tömegszázalékban szenet is tartalmaz. Az igazat megvallva, most sem erre gondolt, hiszen ötlete nagyrészében a törpe édesanyja, és egy csődör is szerepelt. A kobold fütyörészve visszament a szekeréhez, és nagy műgonddal felrakta cilinderét.

Amíg a bárd a földön vonaglott, az út melletti bokorból kibukkant a csimbókos hajú öregasszony, akit nem hagyott nyugodni, hogy ilyen könnyedén átléptek fölötte. Átfutott az agyán, hogy valamit félreértett az éjszakai látomással kapcsolatban, és voltaképpen neki kell felsegítenie a világ megmentőjét.

Egy röpke pillanatig figyelte az egyre gyorsuló ütemben forgolódó testet, majd ugyanolyan gyorsan elkapta, mint amikor a tűzhelyen fortyogó levesből kikapta a tojásokat. Sajnos nemcsak ugyanolyan gyorsan, hanem ugyanúgy is…

Lowel két lábra pattant, majd három oktávval magasabban és húsz decibellel hangosabban szólalt meg. Ami azért is volt említésre méltó dolog, mert az eddigi rikoltozása is a költözés megfontolására kényszerítette a közelben tanyázó denevércsaládot.

– Kutyaharapást szőrivel… – mondta a kobold, és sercintett, de most senkit sem érdekelt a felvillanó szivárvány.

– Kutya is van?! – guvadt ki a bárd szeme, miközben ijedten körbenézett.

– Jé, egy törpe?! – hökkent meg az öregasszony, majd komótosan leguggolt, hogy alaposabban szemügyre vehesse az apró termetű kocsist.

Az csak akkurátusan levette a fejfedőjét, elhelyezte a földön, lesepert róla néhány nem létező porszemet, majd megfordulva, teljes erőből homlokon fejelte az anyókát.

– Kobold! – kiabálta a tökmag a lassított felvételben eldőlő néne után. – Nem igaz, hogy senki sem látja rajtam, hogy nem törpe vagyok!

A görnyedten álló Lowel első gondolata a káröröm volt, sőt a második is. A segítségnyújtás halvány eszménye türelmesen várakozott a sor vége felé, majd udvariasan maga elé engedte a szánalmat.

– Meg kell tanulnod a rituálét, mielőtt lemegy a nap! – rikácsolta a galagonyabokrok közé hanyatlott vénasszony, és göcsörtös ujjával a bárd felé mutatott. – Ez a sorsod, a világnak tartozol vele!

Ebben a pillanatban felbukkant az országúton egy köpcös alak, aki a kék zekéjén most már Hídőr feliratú kitűzőt is hordott.

– Nekem pedig egy ezüsttel… – szuszogta sípolva. Olyan nehezen vette a levegőt, mint aki futott idáig. Sőt, valószínűleg így is tett az első néhány méteren, majd a levegővétel nehézkessé válásával egyenes arányban lassított le a komótos lépésekre. – Mindenkinek tartozik! Addig nem tágítok, amíg nem rendezi a számlát!

Lowel de la Granko elkerekedő szemmel nézte a köpcöst, aki a mondat végét már sikította. A földön heverésző öregasszony megmeredt a világ megmentését gátló, váratlan akadálytól. A feje körül szétlapított galagonyabokorral és a kitartott ujjával kísértetiesen hasonlított egy másik univerzum szabadság-szimbólumára. Bár ha jobban megnézzük, azonosságuk megszakadt ott, hogy a jelképek nem szoktak hosszasan káromkodni.

– Ha te most itt vagy… – jutott a lantos eszébe egy mentőötlet –, akkor ki van a hídnál?

– Alkonyatkor már csak a haramiák járnak arra – legyintett a zömök kékség –, ők pedig átalányt fizetnek.

Lowel gondolatai gyorsan száguldoztak, figyelmen kívül hagyták a sebességkorlátozásokat, amik még gyermekkora egyszerű neveltetéséből fakadtak.

– Nézd csak, ki van itt? – mutatott a hídőr háta mögött egykedvűen álló koboldra.

Amaz összeráncolt homlokkal fordult hátra.

– Jé, egy törpe?!

Lowel kéjesen lehunyta pilláit, és halvány mosollyal a szája sarkában várta a csattanást. Néhány pillanat múlva meghallotta a semmivel össze nem téveszthető hangot, amikor egy kemény kobak találkozik egy lágyabb, bőrnadrágba bújtatott testrésszel. Majd, mint aki jól végezte dolgát, kinyitotta a szemét, és a vénasszonyra nézett.

– Hogy is mondtad? – érdeklődte kedvesen. – Mit kell megtanulnom?

A távoli hegyek felett felsejlett a hold elmosódott sziluettje, ami jószomszédként pörlekedni kezdett a lagymatagon világító nappal. Végül a sárga korong úgy döntött, hogy lejárt a munkaideje, és még az istenek sem kényszeríthetik túlórára.

– Most már semmit… – hallatszott rezignáltan a válasz, és még sokáig visszhangzott a végtelen sötétségbe burkolózott tájon.

Mickey Long interjú

– Mi történt veled mostanság?

– Csupa jó dolog! :D Ha bővebben is mondhatom: Csupa-csupa jó dolog! Egyre többet írogatok, és bár tudom, kicsi a valószínűsége, hogy bármikor is összekevernek Csehovval, nagyon élvezem.

– Megjelent első regényed, a Kócos és a szivárvány.

– Igen, október tizenkilencedikén került boltokba a meseregényem. Az egyik nagy álmom vált valóra, amikor nem csak az „ésatöbbiek“-ben voltam benne, mint szerző, hanem egyedüli alkotóként jegyezhettem. Hét éves kortól ajánlott, egészen addig, amíg van humorérzéke az embernek.

– Miért éppen gyerekregény és miért épp steampunk?

– A Főnix Könyvműhely kiadó vezetője, Farkas Zoltán vetette fel, hogy mesét kellene írnom, amire gondolkozás nélkül rábólintottam. A művelet csak később következett be, amikor tudatosult bennem, mire vállalkoztam. Majd egy fél órát ültem az üres monitor előtt, mire homlokon sokkolt a múzsa, és megjelentek előttem a szereplők. Rájöttem, hogy nem a második gyermekkoromat élem, még mindig az első követ mindenhová. Már öt rész szinopszisa van készen, remélem ez csak több lesz, nem kevesebb.

Miért steampunk? Szerintem rengeteg kiaknázatlan lehetőség van benne. Érdekes a világ, ahol elmaradt a második ipari forradalom, és minden energiát a gőzből nyernek. Az angol viktoriánus stílus, pedig összekeverve valami mással, érdekes elegyet alkothat.

– Hol és kik adtad neked kezdeti lökéseket, amíg eljutottál idáig?

– A Karcolaton elég önbizalmat sikerült belém önteniük az írótársaknak, és ezt maximálisan ki is használtam. Aztán a Lidércfényen randalíroztam egy ideig, ahol beszereztem két fapajzsot is. Az igaz megvallva, mindig lökdöstek előre. :D Négy nevet emelnék ki, Bloody Dora, Maggoth, Tim Morgan és természetesen Farkas Zoltán.

– Akad a műveidben olyan alacsony, tömzsi, kopaszodó karakter? Tudod, olyan, mint Rejtő Jenőnél Tuskó Hopkins...

– Inkább olyan, mint Senki Alfonz… A Nemzet virtusa című Misterious Universe novellában. Aminek ugyan már készen van a második része is, de még nem tudom mi lesz vele.

– Milyen volt, amikor először megjelent egy novellád, és milyen most, amikor már regénnyel büszkélkedhetsz?

– Az első novellám a Lidércfényben jelent meg: A Sánta Claus hadművelet, nos akkor madarat lehetett volna fogatni velem. A Kócos és a szivárványnál pedig úgy éreztem, meg is fogtam.

– Novellamegjelenéseid közül melyekre vagy a legbüszkébb?

– A legbüszkébb? Fiatalkoromban faltam a Cherubion kiadásokat, így a Tim Morgannal jegyzett közös novellánk, a Bajgúnár, amely az Éden foglyai Cherubion antológiában jelent meg, az első helyen holtversenyben áll a másik kedvenc világommal, a Mysterious Universe-el. Az Oligarcha vérvonala antológiában a Maggoth-al közös művünk, a Nemzet virtusa, és az önállóan elkövetett, Robbanás Vlagyivosztok felett novellákra vagyok a legbüszkébb. Egy másik álmom vált valóra, hogy a Brett Shaw és York Ketchikan világában garázdálkodhattam.

Most, hogy így belegondolok, sok álmom vált valóra :D .

Természetesen mindegyikre büszke vagyok, a Karcolat, az Új Galaxis és a Simagöröngyösi Zombiapokalipszis antológiájában, vagy a Meztelen Ügynök magazin és a Lidércfény folyóiratban publikáltakra is.

– Mik a terveid mostanság?

– Rohamléptekben írom a Kócos következő részét, és remélem utána is folytatni fogom. A Főnix Könyvműhely jövőre megjelenő antológiájába pedig egy kevert stílusú steampunk novella készül. Barátommal, Maggoth-al tervezünk egy misztikus és posztapokaliptikus kalandregényt, amit szeretnék jövőre tető alá hozni, vagyis jobban mondva, klaviatúra alá. Formálódóban van egy Debrecenben játszódó, humoros-sci-fi-steampunk kisregény is, amit egyelőre a magam pihentetésére írok.

2014. december

Megjelent a májusi Lidércfény

Tartalom:

Hírek, pályázatok: Az AVANA Egyesület grafikai pályázata

Filmajánló: Autokrácia - magyar rövidfilm /Jimmy Cartwright/

Interjú: Interjú Tóth Bálinttal, az Autokrácia rendezőjével /Jimmy Cartwright/

Novella: Kézi vezérlés /Kétvirág/, A felvonó /Fuvallat/, Amikor leszáll a köd /Lovecraft/, Orosz rulett /Mab Tee/, Nem zörög a haraszt, ha nem fúja a paraszt /Szörcs/, A vörös bársonyszék /angyalka146/, Merengés /Milton Gray/

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával: Misztikus Univerzum - A Brett Shó legenda /Mickey Long/

Star Wars: A jedi visszatér 1983. május 25. /HomoErgaster/

Filmrovat: Mozimorzsák - filmaprólék: Idiokrácia - Hülyék paradicsoma / Idiocracy (2006), Hajnali hullák / Dead Before Dawn 3D (2012), Citadella / Citadel (2012), Eleven testek / Warm Bodies (2013) /Jimmy Cartwright/

Versek: Költök /Kétvirág/, Ember, ember /Norton/, Ébredés /Boszorka/, Állatkatedrális /Csillangó/, Játssz tovább! /Alanis/, Gyere Szél! /Kristálysólyom/, Éjjelrõl álmodó /Szén/

In Memoriam: Romhányi Józsefre emlékezünk /Lidércfény HQ/

Fantomas emlékév: A gyarlóság szelleme /Cyrus Livingstone/

Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat VII. évfolyamának 5. száma az alábbi hivatkozáson érhető el:
http://www.szentesinfo.hu/lidercfeny/papirlf/lidercfeny_akf_201305.pdf

Jó szórakozást kívánunk!

Mickey Long: Hazatérés

Háromszázharmincnyolc. Ennyi lépcsőfokot kellett megtennem minden áldott nap, amikor báró Szépházy magához hívatott. Másodszülött fiaként, úgy bánt velem, mint a szolgájával. Mint akármelyik alantas munkát végző jobbágyával.

A vecsernyét követő dáridónál, ahol patakokban folyt a nemes bor és disznózsír, a sarokban gubbasztottam, és vártam, mikor hajítanak felém egy-egy húsosabb csontot.

Szülőatyám kedvenc kutyája – egy koromfekete bundájú rövidszőrű – nem egyszer rám morgott, amikor az ízletesebb falatokra rávetettem magam. A mulatozó társaság nagy örömére néha össze is verekedtem a vérebbel, és egy alkalommal a vacsorámat csak a dög által leharapott kisujjam árán tudtam megmenteni.

Egyetlen mentorom az intéző volt, aki előtt a jó szó vagy étek reményében néha térdelnem, esetleg hajolnom kellett. Apám sohasem vetett ügyet véres ülepű nadrágomra, vagy sebes, gennyedző számra.

 Álmában, kurvák közt öltem meg nemzőmet. Tizennégy késszúrással, amivel minden egyes elátkozott évemet megbosszultam.

Azt hiszem akkor lettem átkozott…

Elgondolkodva morzsolgattam a nyakamban, ezüstláncon függő, családi címeres gyűrűt. A szemben ülő tömzsi férfi könyékig tűrte a gyolcsingét, és hamiskásan nézett rám.

– Na, megpróbálod még egyszer? – forgatta meg az ujjai közt a kopottas dobókockát. Végignéztem a körülöttünk lévőkön, és megakadt a szemem a fogadós mögött álló szemrevaló fehérnépen. Hosszú, vörös haja csigákban hullott meztelen vállára, mosolyra húzódó telt ajka láthatóvá tette hófehér fogait. Kék szemével kacéran nézett rám, vállpántos, lenge felsője alól kibukkanó kreol bőre pedig buja gondolatokat gerjesztett bennem.

– Legyen dupla vagy semmi! – kiáltott fel ellenfelem, és feltartotta a kezét. Ráncos képű szolgám arrébb lépett, és feltűnés nélkül megigazította a fokosát. Szemem villanásával jeleztem Benedeknek, hogy indulhat, aki ezután nemtörődöm módon sétált az ajtóig, és nekitámaszkodott a félfának. Tudtam, hogy innentől kezdve a rafinált tekintetű vagy vesztesként hagyja el a kocsmát, vagy hullaként. Sokan lebecsülték már kivénhedt legényemet, de általában ez volt az utolsó tévedésük.

A férfi belehajította a pohárba a játékszereket, ráérősen megrázta és lecsapta a koszos faasztalra. Mindenki csendben figyelte, ahogy óvatosan leemelte a kupát. Három hatos... Ugyanúgy, mint az előző négy dobásnál. Elhamarkodott győzelmi mámorát kihasználva lecsaptam a kockákra, és megpihentettem kérges markomban.

A seregben rengetegszer találkoztam olyan férfiakkal, akik a zsoldjukat játékkal egészítették ki. Valamikor nemcsak szerencséjükben bíztak, hanem sokkal inkább a saját ügyességükben. Ugyanazt a furcsa súlyelosztást éreztem most is, amiért régebben nem egy bajtársamat vágtam szájba. Megragadtam a két felét a fatestnek, és egy határozott mozdulattal elcsavartam. A rafináltan kialakított belsejében egy vaskarika volt beékelve az egyest jelző oldalon, amihez egy mágnes tapadt. Így ha hozzáértő rázta meg, érezhette, hogy mikor nagyobb az esélye a sikeres hajításra.

Habár, most ahogy körbenéztem, igencsak ez volt az utolsó dobása az ellenfelemnek. A fogadóban lévő parasztok felhördültek, és megragadták a férfi grabancát. Tenyeremmel gyorsan besöpörtem a Firenzei mintára vert forintokat, és hátradőlve néztem, ahogy a csalót kirángatják a kocsmából.

A vörös hajú lotyó kacéran rám nézett, és lágyan ringó csípővel az asztalomhoz lépett. Szó nélkül ragadtam meg a karját, és finoman húztam magam után a szobámba vezető, recsegő lépcsőhöz.

Nem csalódtam benne, amikor az ajtón beléptünk, levetett ruháit azonnal a fapadlóra dobta. Hibátlan bőre libabőrős lett, ahogy megcsapta a szoba hűvöse. Kislányos melle hamvas barackra emlékeztetett, bimbója követelődzően meredezett. Fél kézzel átöleltem, és magamhoz húztam. Lángszínű haját kacéran vetette oldalra, meztelen teste kígyóként simult hozzám. Aprót haraptam a nyakába, élvezve bőrének édes ízét, aztán a fülcimpáját csókoltam. Apró keze közben az övemnél matatott, majd nadrágon keresztül megragadott. Rátapadtam az ajkára, és nyelvem körkörös táncot járt az övé körül. Megragadtam a csípőjét, majd a kezem lejjebb vándorolt a formás fenekéig. Tenyerem alatt éreztem az izmok játékát, ahogy hátrébb húzódott, de csak azért, hogy megszabadítson az ingemtől. Körmeivel végigkarcolta a mellkasomat, beleakadva abba a hegbe, amit egy handzsár okozott. A hasfalamnál picit elidőzött, majd kioldotta a nadrágomat. Leheletnyi érintéssel végigcsúsztattam a kezem a derekán, oldalán, egészen a melle halmáig. Ekkor vadul megharapta a számat, éreztem a sós vér ízét a nyelvemen. Felkaptam a törékeny testet, és az ágyra dobtam…

***

– Nagyuram! – loholt felém a pirospozsgás lovászfiú. Vöröses haját szemébe fújta a szél, ahogy próbált átjutni a poros téren álldogáló léha emberek közt. – Nagyuram!

A fogadó rozoga ajtajában álltam, önkéntelenül is összébb húztam magamon posztódolmányomat, ahogy a hajnali, novemberi hideget megéreztem. Leheletem fehér páraként gomolygott, amint Benedekhez fordultam.

– Mikor ment el?

Mindketten tudtuk, hogy az éjszaka ágyamba fogadott céda felől kérdezem, aki reggelre eltűnt, és magával vitte a kialkudott fizetségen felül az erszényemben lévő aranyakat is. Ezért még nem is haragudtam rá, de amíg öntudatlanul feküdtem a kényelmes ágyon, megszabadított címeres gyűrűmtől is.

Más azt mondta volna: boszorkányság. Én viszont biztos voltam benne, hogy a bürök semmivel össze nem hasonlítható kesernyés ízét éreztem a számban. Láttam már jó néhány embert ugyanúgy fulladozni, mint a partra vetett hal, és valamikor rajtam is csak az segített, hogy a legényem időben beadta az ellenmérget. Ugyanúgy, mint most…

– Az a formás fehércseléd aszongya, hogy pirkadatkor látta lefelé osonni a lépcsőn – köpött oldalra Benedek. Majd rám nézett, és mosoly gyanánt megvillantotta fogatlan ínyét. – Először nem akarta elárulni…

– Megölted?

– Csak megszorongattam – röhögött fel rekedtes hangján a szolgám. – Úgy visított, mintha hágtam volna!

– Nagyuram! – ért hozzánk a lovászfiú, aki a futástól nehezen kapkodta a téliesen fagyos levegőt. – Eltűnt a lova!

Megragadtam Benedek karját, aki már leakasztotta az övéről a fokosát. Éreztem, ahogy szikár izmai megfeszültek, majd visszatette fegyverét a helyére.

– Mondd még egyszer… – rivalltam rá a fiúra, és nem tudom, hogy mély, öblös hangom vagy hegektől hemzsegő arcom keltett félelmet benne, de elpityeregte magát. Majd felemelte fejét, és dacosan a szemembe nézett.

Magamra emlékeztetett abból az időszakból, amikor taknyos suhancként menekülnöm kellett faluról falura, és úgy éreztem, hogy az egész világ ellenem van. Láttam rajta, hogy nem ijedne meg egy-két „atyai” pofontól, csak konokul, szótlanul állna. Így csak a vállát markoltam meg.

– Hogy történt?

– A főlovász ájultan fekszik a pajtában – szipogott a fiú, és kézfejével megtörölte az orrát. – Elküldtek gyógyítóért, de először nagyuramhoz jöttem.

– Melyik hátasomat kötötték el?

– A derest…

– Tünés dolgodra, kölök! – taszította félre Benedek, majd hozzám fordult. – Most mi lesz, Sándor uram?

– Utána megyünk – mondtam, és elindultam az istálló felé –, és eljátszadozunk vele. Utána pedig visszaveszem a gyűrűmet!

– Alig néhány óra előnye van – bólogatott a szolgám, miközben szaporázta lépteit, hogy felzárkózzon. – De hogyan érjük utol, ha csak a kanca maradt meg?

Csupán annyi időre torpantam meg, amíg a szemébe néztem.

– Azt hiszem, futni fogsz…

A Tisza melletti zegzugos erdők mindig is az otthon illúzióját nyújtották számomra. Hiába jártam már be Nápolyt és Firenzét, mégis az itteni, egyszerű, göcsörtös fák látványa adott gyógyírt sajgó szívemre. Néhai szülőatyám birtoka csak néhány napi lovaglásra terült el innen, de bíztam benne, hogy a fél emberöltővel ezelőtti történet mára már feledésbe merült. Nem tudom, ki irányítja a gazdaságot, de nem is érdekelt, amióta elszöktem hazulról.

A nyomokat könnyűszerrel követtük, hiszen, álmomból felkeltve is megismertem volna a deres patkónyomát. Benedek már jó ideje ütemes mozgással futott Bözsi lovam mellett. Ugyan nem szólt egy szót sem, de láttam rajta, hogy egyre nehezebben kapkodja a levegőt. Bezzeg néhány évvel ezelőtt meg se kottyant volna neki ez a távolság. Sem ő, sem én nem leszünk fiatalabbak, és a külhonban töltött idő még jobban megviselt bennünket.

Fülsértő visítás verte fel a nyugalomban lévő tájat, a környéken lévő hollók kárálva szálltak fel és köröztek a magasban. Kancám egyetlen combnyomásomra vágtába ugrott a ligeterdő sűrűjébe. Benedek néhány szitokszó elmormogása után, tétovázás nélkül követett minket. Hallottam a jellegzetes roppanást, amikor a fokos eltérítette a visszacsapódó ágakat, és néhány tompább hangot, amikor nem sikerült elég gyorsan felemelnie a fegyverét.

Megpróbáltam nagyobb sebességre bírni Bözsit, és egészen a nyakáig hajoltam. Nem a felebaráti szeretet hajtott ennyire, hanem mert a lassanként elhaló sikolyban felismerni véltem a tolvaj nőszemély hangját. Az avar hangosan ropogott, miközben a göcsörtös fákat kerülgettem. Szolgám messzire elmaradt mögöttem, amikor a sárgán álldogáló tölgyek közt kiértem a tisztásra. A hevenyészve összetákolt kalyiba előtt négy haramiát pillantottam meg, akik az éjszakai látogatómat cibálták egy magányosan álló, kiszáradt fa felé. A zsiványok bőszárú gatyát viseltek, amibe csak tessék-lássék volt betűrve piszkosfehér gyolcsingük. Kalapjuk és a testükre feltekert ostor arra utaltak, hogy marhahajcsárok lehettek, mielőtt rossz útra nem tértek.

A lotyó karján és lábán kötéldarabok lengtek, megtépett ruházata láthatóvá tette gömbölyded csecsét. Kárörvendően elvigyorodtam, amikor rájöttem a bitangok szándékára, és gyengéden meghúztam a gyeplőt. Bözsi visszább vett a vágtából, és éreztem izmai játékából, hogy a harctéri idegesség birtokba veszi testét.

Már csak néhány méterre járhattunk, amikor a zsiványok felém fordultak, és előkapták fokosukat. A hirtelen jött szabadságtól erőre kapott fehérnép szoknyáját felkapva rohant az erdő felé, de csak néhány lépést tehetett meg, amikor egy nyél hangos csattanással verte fejbe.

– Csihadj, te... – hangzott egy nagybajszú zsivány szájából, aki mesteri módon, úgy dobta el szinte célzás nélkül fegyverét, hogy a tompa végével találta el, ájulásba taszítva az áldozatot.

Ez idő alatt odaértem, és mozdulatomra felágaskodott Bözsi. A két mellső lábával kalimpálva arcon találta a legközelebbi bitangot, akinek gyomorforgató hanggal, érett dinnyeként csattant szét a feje. Vér és csontszilánkok terítették be a mellette állót. A szürkés pép élő féregként tekergett ki a roncsolt arcon keresztül.

A hátra repülő test felborította a több lábbal mögötte álló zsiványt. Ez az ő baja volt. Az meg, hogy nem fogtam elég erősen a kantárt, az enyém. Esés után azonnal arrébb hemperedtem. Tudtam, nem szabad megállnom, mert akkor a túlerő könnyedén legyűrhet. Ez volt az első, amit a háborúban megtanultam, rögtön azután, hogy a nagyon sárgás vízből nem szabad inni...

Átkoztam magam, hogy nem kaptam le a nyeregkápához rögzített láncos buzogányom. A sok használattól simává csiszolt nyele hívogatóan tűnt fel a prüszkölve, körbe-körbe forgolódó kancám takarásából. Alig pattantam fel, azonnal hanyatt kellett vágnom magam, hogy elkerüljem a fejem felé hajított fokost.

Hangos csörtetéssel és fújtatással bukkant ki szolgám a fák közül. A bokáig érő, felvert őszi avar úgy hullott körülötte, mintha az életre kelt erdő szelleme lenne. Esés közben láttam a fegyvert amint pörögve elszállt felettem, és lanyhulatlan erővel vágódott bele a mellkasába. A freccsenő vér pillanatok alatt eláztatta piszkosfehér ingét, a fokos pedig groteszk ágként meredt ki belőle.

Benedek még tántorgott néhány lépést, majd csodálkozó szemmel összerogyott. Felálltam, és bőrövemből előkaptam viseltes tőrömet. Háromhüvelyknyi pengéjén nem hagyott nyomott a jó néhány esztendő, sem az a rengeteg vér, amit már kiontottam vele.

Addig akartam dűlőre vinni a dolgot, amíg csak ketten vannak velem szemben, és a társuk ki nem kecmereg a holttest alól. Ijesztettem a tőrrel, és ahogy ellenfelem maga elé kapta fegyvertelen kezét, ujján megcsillant az ellopott gyűrűm. Kihasználva az alkalmat, hatalmas rúgást helyeztem a két lába közé. Az összegörnyedő férfinak olyan érzés volt elvágni a nyakát, mintha csak egy csirkét készítettem volna elő az estebédemhez.

Társa lekanyarította magáról az ostort, és felém cserdítette. A bojtos vége elkapta az arcom, és úgy éreztem magam, mint akinek elevenen nyúzzák le a bőrét. A találat után biztos voltam benne, hogy drótot fontak a végébe. A következő támadás elől leguggoltam, majd fogást váltva a fegyveremen, felé dobtam. A penge pörögve szállt felé, obszcén cuppanással állt bele támadóm nyakába, és a vér tekergődző kígyóként, lassan csorgott a mellkasára.

Utolsó életben maradt ellenségem nagy nehezen letaszította magáról a tehetetlen testet, azután kését előkapva körözni kezdett körülöttem. Tudtam, csak arra vár, hogy a felrepedt szemöldökömből csorgó vér elvakítson, még ha csak egy pillanatra is.

Inkább éreztem, mint láttam a támadást, abban a minutumban, amikor a sós vér miatt hunyorognom kellett. Bal kézzel elkaptam a csuklóját, jobbal seprő mozdulatot tettem, amivel eltörtem az alkarját, majd a csípőm erejét is kihasználva, visszafelé csapódó alkarommal arcon vágtam. Az orrából szétspriccelő vér egy szempillantás alatt beterített minket, fogai recsegve mállottak széjjel, ahogy megpróbált ordítani. Mozdulatomat folytatva hónom alá húztam a fejét, és egy rántással eltörtem a nyakcsigolyáját.

Kifulladva görnyedeztem, hiszen az elmúlt harcnélküli évben elkényelmesedtem. A tisztás széléhez siettem, ahol Benedek hörögve szedte a levegőt, akár egy kikötött, tomboló szelindek. Száján habos vér bugyogott, szemével már csak nézett, de nemigen látott engem. Láttam már jó néhány hasonló sebet a csatatéren, és tudtam, hogy már csak a pap segíthetne rajta.

Kihúztam az övéből a tőrét, és végigsimítottam borostás, ráncos arcán.

– Jó bajtárs voltál… – suttogtam a fülébe. Majd fél kézzel befogtam a száját, és megadtam neki a kegyelemdöfést. Benedek teste ívbe rándult, majd elcsendesedett.

Vártam egy kicsit, majd elindultam a lassan magához térő céda felé. Hosszú, vörös haja kócosan omlott a vállára, két kezével pedig ösztönösen takargatta magát.

– Ne bánts, jó uram! – tekintett rám tágra nyílt, rémült szemekkel.

Közelebb léptem hozzá, és gyors mozdulattal megragadtam az üstökét, majd magamhoz rántottam.

– Azt hitted meglóghatsz előlem? – sziszegtem.

– Csak jót akartam… – suttogta, és megcsókolta habos-véres kezemet.

Meghökkentem, de nem lazítottam a szorításomon.

– Mit beszélsz?

– Amikor megláttam a nyakában lógó ékszert, tudtam, mit kell tennem – nézett őszintén a szemembe. – A kegyetlen földesúr  halála után, az elsőszülött fia, Gróf Szépházy Lajos vérdíjat tűzött ki a gyilkosra, aki bitorolja a családi címerrel díszített gyűrűt. Ennek már több évtizede, de az idő folyamán a jutalom mértéke egy kisebb vagyonná növekedett. Sok paraszt elfelejtette már, hogy az öreg gróf uralkodása alatt milyen sanyargatásban volt részük, hány nőt becstelenített meg csak azért, mert úri kedve úgy diktálta.

Furcsa volt hallgatnom a nőszemélyt, és ahogy felködlött bennem apám emléke, egyre jobban növekedett bennem a düh.

– Anyámat a saját portáján erőszakolta meg, apám szeme láttára… – folytatta elhaló hangon. – Én pedig utána születtem meg…

– Ezzel azt akarod mondani, hogy lehet, féltestvérek vagyunk? – szegeztem neki a kérdést.

– Igen, ezért loptam el tőled a gyűrűt, nehogy más vegye észre, és megöljön a jutalomért! – emelte fel a fejét, és egy könnycsepp gördült le bájos arcán. – Ha én is közéjük tartoznék, leszúrhattalak volna, amikor eszméletlenül feküdtél a fogadóban!

Végiggondoltam, mit jelent számomra a családi kötelék, a szeretet és a megbocsátás. Homlokon csókoltam a leányzót, majd a még mindig kezemben tartott tőrt markolatig döftem a mellkasába.

– Jobban jártál volna – suttogtam, és a földre engedtem az elernyedt testet. – A bürök nem mindig hatásos…

Mickey Long: Bakker' Street - A két galamb esete

– Nos, kedves Watson, hosszú évek óta velem van, lássuk, mit tud kezdeni azzal a levéllel, amit az asztalon talál – mondta Sherlock, és barátjának hátat fordítva kinézett az ablakon a forgalmas Bakker Streetre. Hórihorgas alakjával a beszűrődő reggeli napfény árnyjátékot játszott, és élő ecsetvonásként vetítette a falra.

– Ez érdekes lesz – simított végig tömör bajuszán Watson, és köpcös testét az asztal melletti székbe préselte. Felemelte a legfelül lévő papírt, és a fény felé tartva tanulmányozni kezdte.

 – A papír minőségéből ítélve, jómódú férfiról van szó…

– Honnan tudja, hogy férfi?

– Ezt a fajta szálkás írást az esetek többségében férfiak használják – folytatta fennakadás nélkül a doktor. – Sőt, meg merem kockáztatni, hogy az illető az elmúlt nap sok szeszes italt fogyasztott.

– Éspedig?

– Szerintem konyak – emelte az orráig a levelet Watson, és nagyot szippantott. – Mi több, kokaint is használt, méghozzá olyan sokat, hogy egyensúlyát vesztve rátenyerelt a papírra, és a hüvelykujjával elmaszatolta a keltezést.

– Watson! – emelte fel a hangját Sherlock. – A másik levelet! – fordult meg, és tintafoltos kezét a zsebébe rejtette.

– Elnézést – motyogta a doktor, és felemelte a következő iratot. – Szóval… az aláírásából ítélve körülbelül öt és fél láb magas, barna, félrefésült hajú, középkorú, nős és két aranyos gyermeke van.

– Ez csodálatos Watson, nem is gondoltam volna, hogy ilyen sokat tanult mellettem! Bár a haja színére nincsen cáfolhatatlan bizonyítékom.

– Pedig biztos, mert tegnap este együtt bridzseltem vele, akkor még barna volt…

Sherlock a vállához emelte hegedűjét, behunyta a szemét, és virtuóz módon egy szívbemarkoló nyitányt játszott rajta. A szomszédból azonnal felhangzott a kopogás.

– Már annyiszor hallottam – engedte le a hangszert a mesterdetektív –, de nem tudom megfejteni a rejtjelüket!

– Azt hiszem Holmes, azt jelenti, hogy…

– Nem! – emelte fel a kezét, és átszellemült arccal megállt a szoba közepén. – Ne segítsen, kedves Watson! Már nincsen messze a megoldás!

A doktor megvonta a vállát, és kényelembe helyezkedett a karosszékben. Már a Times utolsó oldalánál járt, amikor Sherlock leengedte a karját, és nagyot sóhajtott:

– Talán legközelebb! – Tekintete tűzben égett, mint mindig, ha olyan rejtvénnyel találta szemben magát, ami próbára tette kivételes intelligenciáját.

– Holmes, egy furcsa hírre lettem figyelmes – bökött a lap alján található cikkre Watson. – A királynő nyakékét ellopták a múzeumból. Az őrök semmit sem észleltek a bűntényből, csak a reggel érkező ékszerész vette észre, hogy kicserélték az igazit egy hamisítványra!

****

Sherlock olyan vehemenciával és lázban égő szemekkel sietett fel a múzeum lépcsőin, amit Watson csak akkor figyelt meg rajta, amikor barátjának minden agysejtje a megoldandó probléma körül száguldozott. Vagy amikor túl sok kokain tűnt el a bűnjelek közül… És most még a kitűnő orvos sem tudta megállapítani, hogy pillanatnyilag melyik helyzet állt elő.

– Remélem, nem nyúltak semmihez sem? – kérdezte az ajtónál posztoló rendőrt a kicsit szaporább lélegzetvételű magánnyomozó.

– Mi nem – igazította meg a fémsapkáját az egyenruhás –, de a látogatókat nem tudom…

– Milyen látogatók? – kapott a fejéhez Sherlock. – Azonnal zárják le a múzeumot! Senki sem jöhet ki, senki sem mehet be! Lehet, hogy az ékszer még odabent van – tette hozzá sejtelmesen.

– Ezt honnan gondolja? – húzta fel a szemöldökét álmélkodva Watson.

– Nézze barátom – mutatott fel az emeleti ablakra a mesternyomozó – zárva van! És csak két galamb van a párkányon!

Az orvos ámultan nézett rá, mindig is csodálta barátja csillogó éleselméjűségét, amit még hosszú évek tapasztalatával sem tudott mindig követni.

– Watson, maga menjen be, én pedig körbenézek a környéken – suttogta Sherlock, majd egy szempillantás alatt eltűnt az oszlop mögött. Halk szitkozódás hallatszott, majd a hórihorgas alak kilépett a takarásból.

– Arra ne menjen. Ott fal van – mondta, és lassan lesétált a lépcsőn.

A doktor ámulva nézte barátját, aki csodálatos intelligenciájával karöltve ballagott a múzeum sarka felé. Majd egy nagyot sóhajtott, és belépett a hatalmas, kétszárnyú ajtón. A kapott időt kihasználva megnézte az Északi kiállítást, a Keleti kiállítást és a Raktári kiállítást. Az utolsóban egészen addig gyönyörködött, amíg egy munkás ki nem tessékelte a véletlenül nyitva hagyott épületrészből.

A bársonyszőnyeggel borított aulában egy tépett, piszkos ruhájú csavargót pillantott meg. Simléderes fejfedője alatt vér csordogált, ami lassan csorgott a megduzzadt, ferde orra nyergén. Watson nem hazudtolta meg önmagát, és emlékezve hippokratészi esküjére, megszólította a férfit:

– Jóember, ha segítségre van szüksége – mondta együtt érző hangon –, azt utca végén van egy orvos. Igaz drága, de megbízható…

– Watson! – suttogta a férfi, és megdörzsölte a nyakát, amin egy gumibot eltéveszthetetlen vöröslő nyoma volt látható. – Én vagyok az, Sherlock!

– Milyen tökéletesen adja ki magát egy összevert, koszos csavargónak! – ámult el az orvos.

– Az lehet, de én egy délutáni műszakos rikkancsnak álcáztam magam, hogy körbe tudjak nézni feltűnés nélkül a múzeum melletti utcákon – törölgette le a vért a szája sarkából. – A bejáratnál posztoló rendőr pedig már négyszer dobott le a lépcsőn… Viszont megoldottam az esetet! Hívasson mindenkit az Északi terembe!

****

Sherlock szúrós szemekkel nézett körbe az egybegyűlteken, miután a süppedős szőnyeget is átvizsgálta elmaradhatatlan nagyítójával. A sarokban álló múmiától ujjlenyomatot vett, majd belekezdett a mondandójába:

– A nyakéket a tettes ma reggel tulajdonította el, amikor már mindenki azt hitte, hogy eltűnt. Kinyitotta az ablakot, hogy kidobja a társának, de miután megzavarták a műveletében, gyorsan visszazárta. Ez nem sokkal az érkezésem előtt történhetett, mert még csak két galamb szállt vissza a párkányra. Ez a rafinált tolvaj pedig – tartott egy pillanatnyi hatásszünetet Sherlock –, Miss. Debby, az ékszerész! Parókát hord, hogy megtévesszen mindenkit, de ő nem más, mint… – markolta meg az ékszerésznő vörös hajzuhatagát, és megrántotta.

Az áldozat egy éles sikoltással borult előre, és tompítás nélkül csókolta meg az anyaföldet.

– Khmm, pedig parókának tűnt – nézte elgondolkozva a kezében maradt, kitépett vörös hajtincseket Holmes. Azután csillogó szemmel felnézett. – De hiába növesztette meg a haját, a mellkasán a tengerésztetoválást nem tudta eltüntetni, ő Mortimer! – kiáltotta, és a földön fekvőnek letépte a blúzát.

Watson prűd neveltetésének hála, csak az ujjai közt kukucskált, és megállapította, hogy bár tetoválást nem látott, mégis csodálatos volt a látvány a maga szépségében. A félkörben álló dolgozók egy emberként bámultak a természetes Himalájára. A múzeumigazgató pedig igazi úriemberként becsukta a fél szemét, és feltette a lornyonját.

– Azt hiszem, Mr. Holmes – köszörülte meg a torkát a rendőrfőnök – már eddig is nagyon sokat segített az igazságszolgáltatásnak. Innen már átveszem az irányítást.

A mesternyomozó, eddigi nélkülözhetetlenségének teljes tudatában, kihúzta hórihorgas termetét, és elhagyta a termet. Dr. Watson elámulva Sherlock briliánsként csillogó logikáján hűséges kutyaként követte barátját.

Az emeleten lévő ablakból a kőből faragott, szerelmes galambpár pedig egykedvűen nézett továbbra is az utca forgatagára…