Craz és Vihartáncos: ZomBerry interjú

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház különtermének az ajtaján egy tábla lógott. ZomBerry avagy kő-zene-kő’ – hirdette a felirat kissé csálén, ugyanis az ajtónak Huk, a barbár támaszkodott és tűnődve figyelte a benti nyüzsgést.

– Nocsak, érdekel a zene? – kérdezte a folyosó felől érkező lány a jegenye termetű izmos harcostól.

– Á, nem, csak remélem, most is lesz ingyensör! – vigyorgott rá Huk.

– Csak várd ki a végét! – mondta Wendolin a barbárnak, majd belépett a terembe, és helyet foglalt a pulpituson a zenekar többi tagja mellett. – Üdvözlünk minden idetévedt lidércet, törpöt, gnómot, embert és embertelent, bohémot és rapszódikust! – köszöntötte a megjelenteket, és mosolyogva végignézett a teremben egybegyűlt vegyes társaságon.

– Nos, akkor vágjunk bele! – kezdte a könyvtáros és a lányhoz fordult. – Az első lépések a szakadék felé, avagy mikor jöttél rá, hogy énekesnő leszel?

– Ó, már egészen rókagyerek koromban! Kitűntem a többiek közül éles és igencsak megcifrázott vonításommal! A Sakál-vokál kórusba is felvételt nyertem, versenyt vonítottam pár farkaslánnyal. Utóbb ők összeverekedtek a fene tudja miért, amikor előtűnt a szép telihold a felhők mögül, így egyedül maradottként meg is nyertem a versenyt. Utána még sokáig nem ragyogott rám a rókák mázli-csillaga, egészen addig, míg egy maneki-neko (akit csak manöken-cicának csúfoltak) a mancsom közé nem kaparintatta a ZomBerry banda hirdetését. Akkor úgy gondoltam, szerencsét próbálok!

– Melyik a kedvenc dalod?

– Majdnem mindegyik. Minden nótában van valami varázslatos, megfoghatatlan dolog, ami így, vagy úgy, de felemeli a lelket. De, talán az egyik kedvencemet jobban ki tudnám emelni a többi közül.

– Melyik az? Miről szól?

– A „Nem hörög a zombi, ha nem szúrja a nép”. Rendkívül tanulságos története van, ajánlom mindenki füle-figyelmére! – kacsintott egyet a lány.

– Miért énekelsz?

– Mert horgolni nem tudok.

– Szerinted előnyt jelent, hogy kicune vagy?

– Végtére is, hiszen becune nem lehetek.

– Mikor alakult a ZomBerry és milyen célzattal? – Ez a kérdés a vérfarkas basszusgitárosnak, Damiennek szólt.

– Cirka három éve, bár, ha dimenziókat és síkokat nézünk, lehet több, vagy épp rövidebb ideje is annak. Eredetileg amolyan sufni-tuning bandaként, a környezetünk életének megkeserítése végett ültünk össze egy manópálinkával megédesített éjszakán, de aztán rájöttünk, hogy ezt mi élvezzük, és hamar kerültek olyan elvetemültek, akik szintén.

– Hány hangszeren tudsz játszani?

– Eddig úgy kétszázon.

– Valóban? – lepődött meg a könyvtáros.

– Naná! Itt ez a basszusgitár, ezen tudok. Van belőle még három, mivel fogyóeszköz, néha elhasználódik, ha bevadulok. Ez eddig négy. Néha a közönség soraiban vadulnak be egyes, már nem szomjas egyének. Két hónapja a kék színű gitárom egy ilyen, túl lelkes rajongó fején használódott el. Azzal már öt darab. Az összes néhai gitárral együtt száztizenkilenc.

– Úgy értettem, tudsz-e más hangszeren is.

– Persze. A múltkor például hozzájutottam egy balalajkához. Kókuszpók kerítette valahonnan. Próbált beadni valami mesét, holmi összekapcsolt dimenziókapukról, meg kalandos utazásról, de tuti, hogy csak hülyített! Hiszen mindenki tudja, hogy a balalajkát itt találták fel, néhány heti járóföldre nyugatra, az Alajka hegység bal oldalán élő erdei elfek. Ők nyírfaágból faragják ki a hangszert, és törpejeti bajuszszálakat használnak húroknak. Bár amit a lökött varázsló a kezembe nyomot, az egy kicsit átalakított, vaskosabb zeneszerszám volt, egy basszusbalalajka.

– Ó, és végül kipróbáltad legalább?

– Dehogy! Meggátolta egy rakás kis kertitörpe, káoszra, meg elemi csapásokra hivatkozva, említettek istent is, zűrt is. Roppant zajosak voltak, így inkább odaadtam nekik, nyekeregtessék ők.

– Milyen dobosnak lenni? – fordult a kérdező most a trork felé.

– Höörgh! – válaszolta Brom, a nagydarab melák.

– Azt mondja, felelősségteljes pozíció, hiszen övé a legnagyobb hangszer – fordította Wendolin.

– Hörg – tette hozzá a dobos.

– Főleg a lábdob – folytatta a lány.

– Hogyhogy?

– Hörgörgörg!

– Hát úgy, hogy egyszerre két lábbal is kell dobolni, ez fokozott koncentrációt igényel, hiszen emellett már jár a két keze is. Aztán így nehéz odafigyelni, mi szalad épp a jókora talpa alá – mondta a kicune.

– Bruágh! – utálkozott a dobos.

– Nehéz megszabadulni az odaragadt, kocsonyásodott, száradt, vagy épp szétfolyt néhaik maradványaitól. Pláne, ha azok még csak félig holtak meg.

– Szólógitárosként nem hátráltat, hogy zombi vagy? – pillantott a könyvtáros Stinger felé.

– Akad, aki azt mondja, ahhoz, hogy szólógitáron megtanulj igazán jól játszani, egy élet is kevés. Így máris előnnyel indulok, bár vannak hátrányai is.

– Mik az előnyei?

– Nos, kérlek, a zombi-lét fölénye a szétesésben rejlik. Nem, amikor indokolatlan mennyiségű kobold-likőrtől látsz bányaüregi kis fekete lényeket, hanem fizikálisan. Olykor elhagyom ezem-azom a koncertek alatt, ez mondjuk erős handicap, viszont az ujjaim is fürgébben tudnak pengetni a vashegedűn – illetve beszerezhetőek pótujjak, akárcsak más részek. Ha beleélem magam egy-két szólóba, olyan túlvilágian tépve a húrokat, gyakran előfordul, hogy a húrok is tépnek, mondhatni a zene csontig hatol.

– Mi a hangsúlyosabb a dalaitokban, a szöveg vagy a dallam?

– Mint köztudott, ork nyelven nem ismerünk a közepesnél jobb dalszövegeket, mivel az összhatást erőteljesen aláássa a sok egy szótagos szó és két-három szavas mondat. Viszont az összetettebb nyelvekkel már könnyebb dolgozni: a lírikusabb dalokat tünde-nyelven írjuk, a vadabb, metálos részek törpül szólalnak meg, az ennél is keményebbek pedig a necro-mantrák. Csak vigyázni kell velük, nehogy megidézzünk egy-egy oda nem kívánatos, vagy hívatlan fellépőt is a színpadra.

– Höörgh! – vetette közbe Brom.

– Az csak véletlen volt. És most már tudjuk, nem mindegyik lenge öltözetű szárnyas lány felel meg háttér vokálosnak, pláne, ha khm, valaki összekeveri a katalógust egy grimoárral! De a kérdéshez visszatérve. Természetesen a mi dalszövegeink nem hasonlíthatóak holmi ork, goblin vagy zenemanó kornyikák szedett-vetett soraihoz. Ugyanakkor a szöveg és a zene együttes harmóniája adja ki mindazt az esszenciális összhangot, ami ahhoz szükséges, hogy a közönség elvarázsolódjon és kihozza belőlük is mindazt az elemiséget, amiből mi is táplálkozunk. Így fordulhatnak elő érdekes liezonok csakúgy, mint a jóízű bunyók – felelte a kicune.

– Úgy hallottam, hogy itt, a Száznevű városban akad egy olyan dombitörpe csapat, akik eddig minden koncerteteken ott voltak. Ők a rajongóitok keménymagja?

– Nagyon érzik a rock ’n’ rollt! – bólogatott hevesen fővesztés terhe mellett a zombi.

– Nekem nem tetszik, hogy minden koncert végére rokkant troll partit csapnak – csóválta a fejét Wendolin.

– Szerintem csak az ingyen sörért jönnek – jegyezte meg vakarózva Damien.

– Höráááághuááár!! – áradt meg Brom.

– Oda van a dombitörpékért ­– fordította Stringer.

– Ááááúúúöörrrrghhh!!!

– Ha ők nem is rajonganak értünk, én törp-rajongó lettem! – folytatta a transzlációt a rókalány. – Ahogy dobálják egymást, meg mást, fenomenális!

– Tényleg! – röhögött fel a vérfarkas. – Emlékszem, egyszer felhajítottak egy szerencsétlen gnómot is! Ott pattogott a dobszerkón, mindig azon, amit Brom épp püfölt!

– Milyen különlegesen kongott, minden egyes alkalommal, mikor a kobakján koppant az ütő! – kacagott a kicune.

– Jól tolta a pergő-játék alatt is! – vigyorgott az emléken a szólógitarista, majd bemutatta, mit ért ez alatt. Ezáltal enyhébben széthullott, ahogy elpantomimezte a jelenetet, ami nagyjából olyasmire hajazott, mint mikor egy rakás kis imp épp ott állt, ahol a sróf-orrú fúró-féreg fúr.

– Emlékeztek, mikor bent ragadt a két cintányér között? – vihogott Wendolin.

– Lehet azt elfelejteni? Bromnak onnantól dolga sem volt a cinekkel, gnómunk megoldotta a helyzetet! – törölte ki a hahotázástól megáradt könnyeit Damien.

– Sok időbe kerül megírni egy dalt? – vette vissza magához a szót a könyvek tárosa.

– Ezzel kapcsolatban akadt régebben egy érdekes kísérlet. Egy varázsló ismerősünk fogott párszáz próbagoblint – először végtelen számút akart, de a teremtő varázshoz nem volt elég alapanyag – és bezárta mindet egy barlangba. Közölte velük, hogy csak akkor engedi ki őket, ha írnak közösen egy Nyakonöntőt dicsőítő szonetett.

– És mi lett végül?

– Nyakonöntő nyakon öntötte őket egy hordónyi, parázsló sárkány-ganéjjal.

– Volt abban vízigyík-trotty is!

– Miért tett ilyet?

– Te nem tennéd meg, amikor az elkészült „remekmű” – mozgatta meg függőlegesen két keze mutató és középső ujját Stringer – végül úgy szólna, mintha egy különösen dühös és büdös csíkos morcsák épp azon keseregne, mivé lettek elvadult bolhái a harcos évek alatt megkopott, már-már csíkjavesztett bundájából?

– És ez csak a dallama volt! De az a megszövegezés mellé! – tette a homlokára kecses mancsát a rókalány.

– Nana, a szag is majdhogynem megegyezett – jegyezte meg Damien.

– A szöveg, az milyen volt? – kíváncsiskodott az örök-kérdező.

– Nos, legyen elég annyi, hogy a vámpírok kikeltek a kényelmes koporsóikból és önként karóba dőltek, aztán feléledtek és ismét tőrbe csalták magukat.

– Úgy hallottam, az egyik koncerteteken, a színpadon ledaráltatok egy élő mókust.

– Nem volt mókusdara. – A farkas a fejét csóválta. – Csak a füstgépbe repült bele egy denevér, amit megzavartak a gitárszóló magasabb hangjai.

– Kellemetlen – fintorodott el a kérdező. – Mik az elkövetkezendő tervek a jövőben?

– Én nemsokára tervezek elfogyasztani néhány korsó sört – felelte a gitáros rövid gondolkodás után.

– Höörgh! – hörögte rá Brom azonnal.

– Fenéket! Az a múltkor is sok volt! – fedte meg Wendolin.

– Huááh? – alkudozott a trork.

– Ó, basszus! – fogta fejét a basszusgitáros.

– Én nem cipellek haza, az élőholt biztos – tette hozzá a zombi. – Legutóbb is leszakadt a derekam!

– Haugh!

– Viselkedj, mert nem kapsz új dobverőket! – ráncolta homlokát a kicune.

– Hwroang – húzta fel az orrát Brom.

– További koncertek? Merre fogtok még bulit csapni? – konkretizált a könyvtáros.

– Itt a Próbagoblinban le van kötve négy fellépés a következő hetekben – válaszolt Damien.

– Nocsak, ennyire tetszett az előző koncert Nyakonöntőnek?

– Meg az aznap esti italfogyasztás megnövekedése – kacsintott a zombi.

– Ja, a dombitörpék kitettek magukért – biccentett a basszer.

– Új albumra számíthatnak az elvetemült rajongók?

– Ajj, bumm! – bólogatott a dobos. – Badabumm!

Mindannyian érdeklődve fordultak felé. Hosszú ismeretségük alatt ez már a második alkalom volt, hogy érthetőbb nyelven fogalmazott meg valamit. Bár épp emiatt nem tudták megfejteni, mit is akart ezzel a trork mondani. Brom a kérdő tekintetekre csak a vállát vonogatta. Sorozatban.

– Persze, hogy lesz! – Wendolin, míg kincstári mosolyt csillantott a könyvtáros felé, az egyik kezét Brom vállára tette. E tette eléggé látványosra sikeredett, tekintve, hogy közöttük ült Stringer és Damien. A trork azonnal abbahagyta a vállról indított rángatózást.

– Jelen pillanatban a Száznevű város mitológiáját, furcsábbnál különösebb mítoszait, legendáit kutatjuk és dolgozzuk fel – vette át a szót Damien.

– Hogy miket találtunk eddig! – csapta össze a két kezét Stringer. Aztán momentet kérve felállt megkeresni a szanaszét repült végtagokat.

– Az biztos! Például, tudtátok, hogy az a baromi nagy hegy, ott a határvidéken rejt egy ősi átjárót? Az az átjáró egy szigetre nyílik. És hogy azon egyszer egy, a szigeten élő hatalmas lény próbált meg áthatolni, mikor odapisilt és ezzel életre keltette? De olyan hatalmas méretekkel rendelkezett, hogy nem tudta magát átpréselni sehogyan sem. A térkapu pedig többszörösére tágult, hogy áteressze, ha már így megöntözték. Aztán miután sehogyan sem sikerült ezt kivitelezni, a térkapu egyszer csak bezárult, ezzel félbevágva a lényt. Hatalmas karmainak nyoma mind a mai napig ott ékeskedik!

– És Kókuszpók oda akar szervezni egy közös kirándulást!? – borzongott össze a zombi, miután a helyükre illesztette a kezeit. Elképedésében nem figyelte, hogy a sorrendet megcserélte, így a bal karján lévő jobb kezét csapta a homlokához, míg a jobb karjára helyezett bal keze fityiszt mutatott.

Wendolin felkapta erre a fejét, de több részletet nem tudott meg. Egyelőre.

– Dehogyis! Kókuszpók az alagsori pincéből indítja majd az expedíció-akciót. Kinek milyet. Ott is van hatalmas karomnyom, de azt még eddig senki sem fejtette meg, honnan származik.

– Mi lett a lénnyel végül? – kérdezte döbbenten az interjúztató.

– Megfeleződött. Az innenső felét meg kiprepra… kripe… kiper… kirperal…

– Kitömték – segített készséggel Stringer.

– Azt! Szóbeszéd szerint itt helyezték el valahol a Szolgáltatóházban, kezdetben azon próbálta ki a goblinokat Nyakonöntő. De eddig még senki se találta meg a felelényt, a goblinok meg mélyen hallgatnak.

A könyvtáros interjúztatónak integettek, miszerint ismét túllépte a kérdezési időhatárt. Ez persze a különterem őrén kívül – aki vadul csápolt felé, már nem első ízben, végül öklével még fenyegetőzött is – senkit sem zavart. 

– Nos, azt hiszem, hogy ideje utatokra engedjelek titeket, hogy készülni tudjatok és pihenni! Köszönöm, hogy eljöttetek és meséltetek nekem, a kicsiny közönségnek és majdani olvasóknak! De még mielőtt szétszélednétek…

A könyvtáros intésére négy felszolgálólány betolt a terembe egy-egy gurulós asztalkát, rajta tálcákon sorba rakott különféle italokkal. Néhány pillanaton belül mindenki kezébe pohár került, és kisebb csoportokba rendeződve beszélgettek.

Az őrrel Huk váltott szót, nyugtatási célzattal, több-kevesebb sikerrel. A kevesebb sikert látva Huk taktikát váltott. Ennek következtében már könnyedebben fecserészett neki egy kincsvadászatról, meg holmi bolond varázslóról. A vékony cerberusnak nem volt más választása, mint végighallgatni a százszor mesélt sztorit. Nehéz úgy ellentvetni egy lelkes és rohamosan ittasodó góliátnak, ha az ember fia grabancánál szögre akasztva lógicál a levegőben.

Megkezdődött az esti fogadás. Kókuszpók dedikáltatott egy kitömött macskát Wendolinnal, amit néhány dombitörpe érdeklődő arccal figyelt. A lány látta, hogy ezek azok a törpék, akik rendszeresen járnak a koncertjeikre, így intett a zombinak, súgott pár szót a fülébe, majd bocsánatot kért, és visszaadta az említett testrészt, ami véletlenül a kezében maradt. Stringer térült-fordult, majd ünnepélyesen átadott a törpéknek egy vadiúj léggitárt.

A dombitörpék meghatottan ölelgették a szólógitárost, a vigyorgó dobost meg egymást. Amikor egyikük a kicunét is ölelgette volna, támadt egy kis közjáték, és a zöld élőhalott koktélt kortyolgató könyvtáros elismerően bólogatott. Egyrészt finom volt a koktél, másrészt eddig még nem látott dombitörpét ilyen gyorsan szaladni.

Mickey Long: Ön fontos nekünk

 A pillangóhatás nemcsak egy legenda, vagy a káoszelmélet egyik vadhajtása. Valamikor tényleg életek múlhatnak vagy tragédiák következhetnek be, ha egy apró légmozgás elindul.

Jelen pillanatban a pillangó megrebegtette a szempilláját, és finom kezek indultak meg, hogy kizsebeljék a kiszemelt áldozatot. Naz Grooman észre sem vette a kifinomultnak nem nevezhető cselt, ahogy az apró kezek matatása sem tűnt fel neki a zsebében.

Néhány másodperccel később a fiatalember ott állt az árnyékos kapualjban hitelkártya, pénz és ész nélkül, miközben elveszett a nappali műszakos éjszaki pillangó aranyló tekintetében.

– Nem minden vég a vége mindennek – hajolt közelebb a kibernetikus beültetésekkel elhalmozott nőszemély –, valamikor az még csak a kezdet.

– Nagyapónak is voltak ilyen szoftverhibás droidjai – motyogta Naz még mindig elmerülten a nemesfémmel futtatott optika látványában. – Mennem kell, szépséges hölgy, de remélem, hamarosan megérkezik az, akire ennyi ideje vár itt az utcasarkon.

Habár Grooman nem tudta, de a tőle ellopott pénznek köszönhetően a kurtizán megvehette a jegyet az menetrend szerint közlekedő Más Remény csillaghajóra. A kiberprosti új életet akart kezdeni az Everfood bolygón, és az már csak a Sors szadista, kifacsart fintora, hogy az űrjáró összeütközött egy hetvenöt évente, menetrend szerint arra elhaladó városnyi aszteroidával.

Azt hitték, késni fog…

A fiú sután meghajolt, hosszú, barna kabátja csaknem a földet seperte, aztán a tarharai vásár sokszínű forgatagába vegyült. Nagyhangú árusok kínálták portékájukat keskeny utak szélén, brahmabőrből cserzett sátrak árnyékában, miközben antigrav lapokon lebegő, önjelölt messiások ostorozták biztonságos magasból a tömeget. A távolság az eszelős tekintetű megváltók előrelátását hangsúlyozta, hiszen ha szottyadt barackkal, vagy éppen rohadt paradicsommal akarták őket megdobálni a hitetlenek, áthidalhatatlan akadályba ütköztek.

– Uram! Öt pesa egy szottyadt barack!

– Nálam csak három!

– Kettő!

– Adok egy barackot meg egy pesát!

Naz szórakozottan elfogadta a felajánlást, és beleharapott a gyümölcsbe. A sárgás lé azonnal utat talált magának a sok mosolygástól kialakult ráncok közt, és lecsepegett a valamikor fehér ingre.

– Micsoda pazarlás! Ezért adtam?

A fiatalember csak mosolygott. Valami miatt az emberiség nagy hányada, ha nem ért valamit, akkor mosolyog. Esetleg bólogat is mellé. A nagyon rutinosaknak netán egy ajakbiggyesztés is a repertoárjukba tartozik. Csak meglehetősen kevesen teszik fel ezt a kérdést maguknak, és esetleg a másiknak is hangosan, hogy :– Tessék?

Naz megeresztett még egy mosolyt, majd elindult a számára kijelölt úton. No, nem azon, amit a Sors választott számára vagy valami istenség, hanem azon, amelyet az isteni navigációs szerkezet jelölt ki neki, amit felröppentett maga elé a levegőbe.  Jack beültetést szeretett volna, amióta az eszét tudta, és most, hogy betöltötte a huszonegyet, nem óhajtott tovább várni egy napot sem. Az eddig összekuporgatott pénzét feltöltötte a kártyájára, és azonnal útnak indult a Plútóra.

Nagy kár, hogy azon a bolygón már négy éve csődbe ment a beültetéseket végző cég, valamilyen pitiáner technikai gikszer miatt. Egy heveny algoritmussal kezdődött, ami nagyon gyorsan átcsapott tömeghisztériába, amikor az űrváros fele eltűnt egy formás gombafelhőben. A legközelebbi implantálással foglalkozó cég a Hagner bolygón székelt, Tarkhara városának külső peremén, gombaformájú motívum nélkül.

– Hé, fiú! Akarsz egy kis szórakozást?

Naz elhessegette a légpárnás sikló által felvert homokszemeket, majd végigmérte a kérdezőt. Gyorsan végzett ezzel a művelettel, mert a kibernetikus kart és a halántékból fityegő adatkábelt viselő sofőr magassága alig érte el a másfél métert.

– Hé, fiú! Theo vagyok. Látom, idegen vagy errefelé… segítsek?

– Miben tudnál?

– Bármiben – kacsintott Theo látszólag cinkosan, noha csak néhány porszem landolt szemtelenül a retináján. – Van, aki a fél veséjét adná egy ilyen ajánlatért. De persze, csak képletesen.

– Nem is tudom…

– Lenne rá vevőm.

– Nem arról van szó – mondta a fiú, akinél a legaprólékosabb leltár se tudott volna kimutatni szervi hiányt. – Hanem…

– Máj? Adok érte egy zöld szemgolyót és egy epét – hadarta Theo, aki új szintre emelte a szervkereskedés fogalmát.

– Dehogy!

– Nem jó a zöld?

– Semmi bajom vele, de semmi ilyesmiről nem lehet szó.

– Vagy el tudlak vinni Al’baba játékbarlangjába. Ha rám hivatkozol, tíz százalék kedvezményt kapsz. Vagy a Napos Szerájba, ahol szintén kapsz ugyanennyi engedményt.

– A TSA és Társa Klinikát keresem.

– Éppenséggel oda is el tudlak vinni…

– Tudom, ott is tíz százalék kedvezmény.

– Nem ott felárat fognak kérni miattam – vonta meg fémvállát a kis növésű szervkereskedő. – Valami miatt nem szeretnek.

Theo is érezte, hogy ez a kijelentés nem feltétlen fedi a valóságot. Kevesen vették jó néven, ha beperelték őket műhiba miatt, és a TSA és Társa is ebbe a csoportba tartozott. Peren kívül egyezséggel a klinika gazdagabb lett egy rossz emlékű tapasztalattal, Theo pedig egy használt légpárnással.

– Jack beültetés?

– Így van! – ragyogott fel Naz arca, mint a kisgyermeknek, aki megpillantja az első gravovasút modelljét. – Erre várok, már évek óta, ez az én álmom, hogy végre beléphessek ebbe a csoportba. Új világok, új élet, egy új valóság.

– Az álmok fontosak. Gyere, fiú, pattanj be!

Naz vidáman felmászott a járműre. Ugyan kétszer is visszacsúszott a poros kötélhágcsón, de végül sikerült elhelyezkednie a hátsó ülésen. Közben azon gondolkodott, hogy vannak még jó emberek.

A jóember viszont abban reménykedett, hogy menet közben rá tudja beszélni egy májátültetésre. Mármint arra, hogy átültessék utasa szervét egy helyre kis orvosi dobozba. Szemet szemért, tartotta magát a mondás, de a fuvaros most megelégedett volna egy szemet-májért cserével is. Nagyon sürgősen kellett egy donor, mert a Napos Szeráj kövér tulajdonosa rengeteget fizetett egy ilyen ódivatú, emberi szervért.

Az út kacskaringós volt, ezenkívül hosszú és poros. Főleg poros. Ezt abból is le lehetett szűrni, hogy az aprónövésű sofőr gyakran kacsingatott beszéd közben, Naz pedig diszkréten köpködött. Amikor a légsikló lefékezett egy többszintes, tükrös épületkomplexum előtt, elbúcsúztak. Theo még megadta az elérhetőségét, ahogy ő fogalmazott: „Csak a biztonság kedvéért”.

Naz végignézett az épületeken. Nem tudta, de a műholdas felvételeken az objektum kiadta a JACK szót. Ez ugyan ötletes marketingnek tűnt, de a tervezők nem vették figyelembe azt a tényt, hogy az ügyfelek ritkán repkednek ezer méter magasban. Főleg, hogy a bolygó védelmi rendszere mindenből konfettit csinált, ami ötszáz méter fölé emelkedett.

A fiú besétált a J betű kisebb szárára tervezett kétszárnyú, automata ajtón. Hatalmas csarnok fogadta, ahol a falakat virtuális élőképek fedték. Vagy egy burjánzó őserdővel szemezhetett vagy egy minden igényt kielégítő high tech városképpel. Egyedül a szemközti részt hagyták ki a tájképes dekorációból, ahol a TSA és Társa jellegzetes, monumentális logója ékeskedett a megszokott gömb alakban, előtte pedig egy több méter hosszú, félkörben elhelyezett, fémes csillogású íróasztal.

A holografikus recepcióst apránként, de gyorsan építette fel a rendszer. Középkorú nőként jelenítette meg, akinek barna, hullámos haja a válláig ért. Jellegtelen, vékony arcán szolid sminket viselt, testén a cég arculatának megfelelő, rikító színű kosztüm feszült.

– A TSA és Társa üdvözli önt! Megkeresése fontos nekünk, kérem, várjon egy pillanatot!

- Naz Groo…

– Megkeresése fontos nekünk, kérem, várjon!

– A nevem…

– Ön fontos nekünk.

Naz most már rutinosan várt.

– Ön fontos…

– Még szerencse – motyogta halkan a fiú.

– Ön fontos nekünk.

Naz nem létező fűcsomókat rugdosott a lábával, és sajnálta, hogy nincs nála, néhány szottyadt barack.

– Kérem, azonosítsa magát!

– A nevem Naz Grooman, polgár. Rendelésazonosítóm, béta, echo, alfa, háromezerhat.

– Ellenőrizve – bólintott az avatár, a háttérprogram még arra is ügyelt, hogy a hajszálai külön-külön mozogjanak. – Kérem, utalja a hiányzó összeget az előző számlára, hogy elkezdhessük a beavatkozást!

Apró terminál emelkedett ki az asztal síkjából, és halk pittyenés hallatszott. Nazból ez a hang olyan hatást váltott ki, mint a brahmákból az etetésre figyelmeztető hangjelzés. Endorfin szabadult fel a szervezetében, és ő boldogan nyúlt a zsebébe a kártyájáért. Majd a másik zsebébe. Aztán megint az előzőbe. Ezt még egy párszor megismételte, egyre gyorsabb mozdulatokkal.

– Itt van, itt van – ismételgette, mint valami mantrát. – Itt van valahol…

A Sors viszont, amely közismerten szadista és perverz, nem így tervezte. Naz egyre idegesebben forgatta ki a zsebeit, majd eszébe jutott az éjszakai pillangó intim közelsége.

– Kérem, utalja a hiányzó összeget! Ön fontos nekünk, ám a rendelését még a mai nap folyamán rögzítenie kell.

Naz még egyszer átkutatta az összes zsebét, de a kezébe csak az a cetli akadt, amelyen girbegurba betűkkel egy elérhetőség szuggerálta. Ami csak a biztonság kedvéért került hozzá.

Nem akart szégyenszemre hazakullogni a poros faluba. Azokhoz szándékozott tartozni, akiket folyamatosan figyelt a holocsatornán, hiszen ők mindig boldognak és vidámnak tűntek. Az apja folyton azt mondogatta, hogy az csak a látszat élet, és a valóság ott van a földeken.

De a fejlődés nem állhat meg, igaz? Addig habozott, amíg megnézte a várakozóan pittyegő terminált, majd felhívta Theót.

Az üzlet hamar létrejött, bár a májnak rohamosan esett a kiskereskedelmi listaára, így sajnos hozzá kellett csapni az alkuhoz a kisagy egy vastag szeletét is. Ez ugyan némiképp a kognitív gondolkodás rovására ment, de a fiú nem vacillált, hiszen a Jack beültetéssel kompenzálni lehetett a hátrányt. Megbeszélték még az esti átadás- átvételt, amit egy Theo által ismert szerájban oldottak meg, ahol érdekes módon a hátsó szekcióban egy fertőtlenítő helyiség is lapult.

Naz másnap egy fehér, steril szobában ébredt, ahol az ágyán kívül csak egyetlen virtuális ablak terpeszkedett. Lassan felült liquid matracán, és megigazította zöld betegköpenyét.  Végigsimított a fején, ahol trendi, félhosszú haját bal oldalt kopaszra borotválták. Ujjai alatt érezte a gyorsan gyógyuló heget, amely a halántékától a füle mögötti területig húzódott.

Látóterében egy férfialak jelent meg. Baloldalról közeledett, és mintha a levegőben lépkedett volna. Hófehér szmokingot viselt, hozzá fekete, alkalmi cipőt hordott. Negyvenéves lehetett, fekete haját oldalt határozottan elválasztotta, szeme körül néhány ránc bujkált, de a tekintete vidáman, fiatalosan villant Naz felé.

– A nevem Jack, én leszek a személyi, virtuális asszisztensed ebben a kiterjesztett virtuális valóságban – mondta a jelenés, és lepöckölt egy nem létező porszemet a ruhájáról. – Az alapverziót vásároltad meg, természetesen van rá lehetőség, hogy a jobb, élethűbb, gyorsabb Jack 2.0-ra frissítsd.

A korházi falon felbukkant Naz számára a program által megjelenített reklám, amiben a fiatalok még boldogabbak, még vidámabbaknak látszottak. Az update ára elég barátinak tűnt.

Hiszen, csak egy fél vese…

Jimmy Cartwright: Az első próba

A lakótelep szélén álló garázsok utolsó sorának leghátsójából fura hangok szűrődtek ki a csukott ajtón keresztül. Persze ezeket senki sem hallotta ezen az őszi, pénteki koradélutánon, hiszen a felnőttek jórészt még dolgoztak, a nyugdíjasok délutáni sziesztájukat tartották paneldzsungeli lakásaikban, a diákok pedig még vagy az iskolában voltak, vagy valamilyen különórán tanultak. Ám, ha mégis járt volna arrafelé valaki, akinek kiváló a hallása, és szánt szándékkal hallgatózik, fülét a garázsajtóra tapasztva, az alábbiakat hallhatta volna:

– Mit csinálsz, Géza? Azt nem oda kell dugni!

– Jól van na, most csinálom először! Te se tudnád, Palikám.

– De most már tudom, szóval ne abba dugjad, hanem a fölötte lévőbe!

– Oké, de miért nem mindegy?

– Mert a rózsaszín az input, a barna meg az output. Tehát, ha a barnába dugod, nem lesz hangja és azt nem is úgy érzékeli, meg még be is szarhat. És a rózsaszín a rózsaszínbe megy, a barna meg a barnába, az F betűs az F betűshöz, az L betűs az L betűshöz. Érted? – magyarázta a szakadt, kék farmernadrágba és farmerdzsekibe öltözött, magas szárú fekete bakancsot viselő Pali.

– Értem! Akkor ez az L betűs rózsaszín kuki megy az L betűs rózsaszín puniba, az F betűsek meg ugyanígy. A piros az micsoda? – érdeklődött a fekete farmert, bőrdzsekit és rövid szárú bakancsot viselő Géza.

– Igen, most jól dugtad. Az is input, de másfajta.

– Milyen másfajta?

– Az most nem érdekes, Géza! Mi azt nem használjuk. Még.

– Értem. És amúgy miért kellenek ezek a fura színjelölések?

– Azért, hogy ha valaki nem tudna olvasni, azért a színeket csak megismeri.

– De mi van, ha színvak is az illető?

– Az ne dugdosson semmit sehova! Hagyjál már a hülyeségeiddel!

– Jó, jó, de miért pont ezek a színek?

– Mert ez házi gányolás. A gyáriakon általában piros meg fehér van, de a fehér épp elfogyott a Keravillban. Azért is van a barna banándugó alatt fehér szigszalag jelölés.

– Oké. A többiek mikor jönnek? – igazította meg Géza a fülcimpáján átszúrt biztostűt.

– Már itt kellene lenniük. Biztos megint bementek piát venni valahová. Mondjuk az jó, mert az oldja a feszültséget.

– Az pont nem jó, akkor nem lesz áramunk.

– Géza, te nagyon hülye vagy! Neked már nem kell inni többet. A bennünk lévő feszültséget oldja, te nagyon te! Hogy ne izguljunk a próba közben.

– Hú, ja, jó!

Kintről motorzúgás és gumicsikorgás hallatszott.

– Szerintem megjöttek – indult Pali a garázsajtó felé.

A garázs előtt két, késő tizenévesnek kinéző suhanc kászálódott ki egy piros kockaladából. Az egyik feltűrt szárú kék farmernadrágot és fekete bőrdzsekit, a másik hasonló módon feltűrt fekete farmernadrágot és fekete farmerdzsekit viselt. Egy műanyag gitártokot, és egy láda sört vettek ki a csomagtartóból, majd magas szárú, fekete bakancsaikkal rugdosni kezdték a garázsajtót.

– Géza! Megjöttünk! Engeggyé be! – kiabálta az egyik.

– Ja! Hoztunk sört! – ordibálta a másik.

A garázsajtó kinyílt, és ha valaki épp benéz, a következő, meglehetősen kaotikus látvány tárulhatott volna fel előtte: a helyiség hátuljában egy komoly dobfelszerelés uralta a teret, jobbra előtte egy állványon elhelyezett szintetizátor állt, amely fölé oldalról belógott egy mikrofon. Előrébb, középen egy mikrofonállvány, és egy gitárállványon elhelyezett elektromos gitár foglalt helyet. Balra egy magányos mikrofonállvány várta jobb sorát. Közöttük ide-oda kígyózó kábelek, melyek egy része a satupadon felállított keverőhöz és erősítőhöz, egy másik részük pedig a két hátsó sarokban felállított hangfalhoz futott.

– Ti meg hogy néztek ki? – tört elő Gézából a harsány röhögés.

– Ahogy be, te kretén! – vicsorgott rá a fekete bőrdzsekis Jani mind a hatvannégy fogával.

– Azé' ti se' vagytok semmik! – röhögött fel Atis, miközben mind a négyen bementek az épp zenei próbateremként funkcionáló garázsba, és becsukták maguk mögött az ajtót.

– De tényleg, mi ez a frizura, Jani?

– Hát punk frizura, Palikám! Taréj. Így leszek menő punk zenész.

– És mivel csináltad? – mérte végig jobbról balra, összevont szemöldökkel Géza.

– Hát, először is ollóval lenagyjáztam, aztán apám borotvájával két oldalról lekaptam a felesleget, utána meg kölcsönvettem nővérem lila hajfestékét. Mikor megszáradt, fogtam egy adag tapétaragasztót, hogy megálljon rendesen.

– Nem vagy te normális, Jani! – szakadt ki Paliból a röhögés. – Arra hajzselét szoktak használni.

– Minek nézel te engem? Nem vagyok én depöcsös buzi. Attól csillogna. Így fasza tompa.

– Mint az agyad... – mormogta Géza az orra alatt.

– És hogy fogsz majd így aludni, vagy sapkát húzni télen, hogy ne fázzon a fejed?

– Palikám, eddig is oldalt fekve aludtam, azzal nem lesz gond. Sapkát meg eddig se hordtam.

– Ahogy gondolod, Jani! – vonta meg Pali a vállát. – Na és te, Atis?

– Hát, Jani már lecsapott a taréjra, nekem maradt a mohawk. Mondjuk ez egyszerűbb is, nem kellett annyit borotválni sem. Ráadásul szerencsére elég erős szálú hajam van, így nem kell összekenni semmivel. A piros hajfestéket Jani nővértől kölcsönöztem.

– És odaadta? – nézett Géza Atisra elkerekedő szemekkel.

– Persze. Odamentem hozzá és megkérdeztem „Te Szilvi! Kölcsön adnád a vörös hajfestéked?”. Mire ő azt mondta „Persze, Atis édesem, vigyed csak, nekem most úgysem kell.”, miközben felállt a pipereasztalától, kezében a vörös hajfestékes flakonnal, és míg a kezembe nyomta, adott két nagy cuppanós puszit.

– Téényleg... – Gézának, ha lehet, még jobban elkerekedtek a szemei, és a szája is tátva maradt. – Hogy mit csinált? Megpu... Téged? Meg édesemezett?! Hát...

– Nem, te idióta! – vágott közbe Atis. – Szilvi a közelbe' se' volt. Amúgy is annyi ilyen vacakot használ, észre se fogja venni, hogy egy kevés hiányzik.

– Hallod, Atis! Ne szívass! – csóválta meg a fejét Géza.

– És a ti fejetekkel mi van? – nézett Jani Gézára. – Mi lett a szép, hosszú fekete hajaddal?

– Én csak bekentem zselével, aztán csináltam fel, középre ilyen... gúlákat.

– Durva! Jól néz ki! – mondta Atis. – És te Pali? Mi ez a lenyalt fej?

– Nincs ez lenyalva! – fordította a fejét oldalra, így Jani és Atis is meglátták a turpisságot. – Két oldalt felnyírattam, a felül megmaradtat meg hátul egy gumival összefogtam.

– Így ő lett a lófarkas kislány... – kezdte Géza vigyorogva.

– Megrángatom a biztostűdet! – villant rá Pali.

Géza ijedtében hátrált egy fél lépést, de a többiek felvihogtak a poénján, így Pali is engedett.

– Jut is eszembe! – fordult Géza Jani felé sandán, kaján vigyorral a képén. – Jani! Láttad már pucéran a nővéred?

– Ütlek, borulsz! – jött a válasz, miközben Jani ökölbe szorította jobb kezét.

– Na, na, na! Srácok! Zenélni jöttünk, nem verekedni! – csitította őket Pali.

Géza elmélázó tekintettel nézett egy pontot a végtelenben.

– Pedig Szilvinek olyan gyönyörű teveszőr pulcsijai vannak...

– Ezt most hogy érted? Tudomásom szerint nincs is egy teveszőr pulcsija se – mondta Jani.

– Na, hát van a kétpupú teve... – kezdte Géza, miközben kezével saját magán illusztrálta mondandóját.

Jani egészen közel lépett Gézához és fenyegetően fölé tornyosult.

– Húzzál bőrt a fogadra, de gyorsan, mert repül a pillangó, oszt ki tudja, hol áll meg! Le lehet szállni a nővéremről. Amúgy se vagy az esete, akárhogy is kapálózol. Különben is, most a rendőrfőnök nagyobbik fia a pasija, szóval jobb, ha messziről elkerülöd!

– Jóvanna, csak húztalak – mondta Géza. – Már poénkodni se lehet?

– A nővéremmel nem. Le lehet róla szállni!

– De még rá se szálltam... – nevette el magát Géza.

– Jaj, te nagyon idióta, te! – ragadta vállon Jani, és megrázta. – Ha nem lennél a barátom pelenkába szarós korod óta, már rég a földön szipákolnád a port – ölelte magához, és veregette meg a hátát.

– Ne haragudj, nem tudtam kihagyni – viszonozta Géza a hátveregetést.

– Jó, de komolyan mondom, ne baszogasd a nővérem, mert a pasija vesz elő. Annak meg biztos nem lesz jó vége.

– Erre most nem mondok semmit... – nevetett fel Géza, majd Jani is. – És ha szeretnéd, hogy így is maradjon, ne használj ilyen szavakat a nővéreddel kapcsolatban. Attól tartok, nem bírnám ki, hogy ne csapjam le az ilyen magas labdákat. Ejh! Szar ügy egy ilyen viszonzatlan szerelem...

– Hé! – csillant fel Atis szeme. – Ez jó lehetne egy szám címének. Mondjuk úgy, hogy „Szar ügy a viszonzatlan szerelem”.

– Erről jut eszembe! Hagyjuk a családi drámákat, és kezdjük el a próbát! Megy az idő, srácok! – mondta Pali.

– Előbb gurítsunk le egy Kőbambit erre a nagy ijedtségre! – javasolta Atis.

– Jó ötlet! Csak vigyázzunk a vezetékekre, meg a felszerelésre! – mondta Pali. – Nem szeretnék elektromos tüzet! Már minden be van izzítva.

– Borsodi nem volt? – kérdezte Géza.

– Miért kell neked mindig rentit... renid... redit... különcködni? – kérdezte Jani. – Borsodi mi? Mér nem mindjárt Dab?

– Mert ma még enni is akarok.

– Az meg hogy jön most ide? – húzta fel Jani a szemöldökét.

– Hát abrak a Dabra...

– Géééjjjzaaaa! – kiabáltak rá mindhárman.

– Jó'van, jó lesz a Kőbambi is. Mindegy, csak hasson!

Üvegek szisszentek, majd koccantak.

– Egs! – mondták a srácok, és legurítottak fél-fél üveggel.

– Kezdhetjük a próbát? – kérdezte Pali.

– Előbb kellene valami név. Bandanév. Tudjátok! – mondta Géza.

– Akkor, mielőtt belecsapunk a húrokba, döntsük el, mi legyen a nevünk – mondta Pali, miután felvarrókkal és kitűzőkkel teli aggatott farmerdzsekije ujjával letörölte szájáról a sört.

– Szerintem előbb azt döntsük el, milyen zenét akarunk játszani – kezdte Atis. – Mert ha mondjuk Sex Pistolsosat, akkor ahhoz kell nevet találnunk. De ha mondjuk inkább Joy Divisionöst, vagy The Clash-est, akkor ahhoz. Vagy ha amerikai hardcore-t... értitek!? Vagy mondjuk, érted, olyat, mint a Trottel, vagy a Rottens, vagy a CPg, a VHK, az ETA...

– Azt ismerem, az Etát! Szép hosszú, izmos combjai vannak – mondta Géza távolba meredő tekintettel.

– Én itt a punk zenekarról beszélek, nem a triatlonozó Kovács Etáról, te nagyokos! – világosította fel Atis.

– Ja, nekik van az a számuk, hogy Spicli!

– Igen, Géza! Tudtam én, hogy képben vagy! Az a lényeg, hogy találjuk ki, milyen zenét akarunk játszani, és ahhoz válasszunk nevet.

– Először is zenélnünk kellene tudni... – kezdte Pali.

– Nem lehet az olyan nehéz, majd belejövünk! – vágott közbe Jani. – Már én is tudok két akkordot, pedig még csak három hónapja basszerozok – húzta ki magát, és düllesztette ki mellkasát.

– Én meg őstehetség vagyok, ha dobolni kell. Mondjuk, azért jó volt, hogy másfél évig tanultam is. Kár, hogy kicsaptak, mert szolfézsra nemigen jártam be. De ki a francot érdekel, Hájden, meg Mócárt, meg Pucsíni!? Meg hogy ezek ezer éve micsinátak? Mér' nem azt taníccsák, hogy... mittudomén, csak ne ezt...

– Jól van, Géza, nyugodjál meg, igyál még egy sört!

– Köszi Pali! Azér' jó, hogy a fater értékeli, hogy legalább ehhez van tehetségem, és vette ezt a dobszerkót, meg megengedte, hogy itt a garázsban gyakoroljak. Meg mos'már ti is.

– Ja, jó fej az öreged! Múltkor is hozott egy kazit egy illegális Ricse koncertfelvétellel – mondta Jani.

– És daráltak benne élő csirkét?

– Ezt meg honnan veszed, Géza? – vonta össze Pali a szemöldökét.

– A múltkor mondta a Pisti, hogy a nővéréék voltak egy Ricse koncerten... valahol... és a Nagy Feró ledarált egy élő csirkét a színpadon.

– Ember! Ez durva! – mondta Atis, miután végzett a félre nyelt sör miatti krahácsolással.

– Én ezt nem hiszem – jelentette ki Pali. – Szerintem ez nem igaz.

– De a Pisti mondta...

– Ja, meg a Pisti azt is mondta, hogy volt már nővel, pedig még csak tizenhárom éves. De azt már nem mondta meg, ki volt az a nő. Annyit mondott, hogy nem akarja megmondani, mert a lány szülei még azt gondolják, hogy szűz. És, ha kiderülne, hogy ő, mármint a Pisti megdugta, abból nagy baj lenne.

– De rendes gyerek ez a Pisti! – bólogatott elismerően Géza. A többiek összenéztek.

– De naiv gyerek ez a Géza! – csóválta Jani a fejét. Gézán kívül mindenki felröhögött.

– Mos'mér...? Ja, hogy ezzel azt akarod mondani, hogy a Pisti kamuzik...?

– Te még nem jöttél rá, hogy ha kérdez is, hazudik? – kérdezte Pali. – A múltkor is mesélte, hogy volt Pesten valami kaszinóban. Merthogy a faterja valami nagy fej a pártban, és őt is beengedték. Aztán rákérdeztem apámnál, hogy a Szabó István apja, a Szabó László milyen funkciót tölt be a pártban. Erre azt mondja, hogy semmilyet, csak sima párttag. Érted!?

Géza feje kissé előre bukott, vállai megereszkedtek.

– Akkor ne higgyek neki?

– Ha jót akarsz magadnak, Géza, akkor ne – válaszolta Atis. – De visszatérhetnénk a témára? Ott tartottunk, hogy ki kellene találni, milyen zenét játsszunk.

– Szerintem olyat, amilyen sikerül. Csak nézzük meg, mit is tudunk most, aztán jöhet a névválasztás. Oké?

Jani hevesen bólogatni kezdett.

– Jól van, Pali, ebben van valami. Lássuk, mit tudunk!

– Oké, akkor mindenki vegye kézbe a hangszerét és foglalja el a helyét! – kérte Pali.

Géza szélesre húzta a száját, jobbjával vakargatni kezdte feje hátsó felét, és sanda félmosollyal megszólalt.

– Nekem ugye elég csak a dobverőket kézbe venni?

A többiek egymásra néztek, és szinte egyszerre nagyot sóhajtottak a fárasztó poénon.

– Géza! Ahogy neked könnyebb! – csóválta a fejét Pali. – Csak haladjunk már, megy az idő!

Géza a helyére kászálódott, miközben az orra alatt valami ilyesmit mormogott:

– Igaz, hogy fura poénjaim vannak, de azér' nem kell mindig engem baszogatni. Van, amiben jó vagyok. Különben is, fogalmazhatnátok egyértelműbben, hogy ne jusson eszembe mindig valami marhaság! Na mindegy! – A szék nagyot nyögött, ahogy Géza letette rá magát. – Amúgy te hány akkordot tudsz már, Pali? – kérdezte, miközben kezébe vette és látványosan megpörgette a dobverőket.

– Hármat! – húzta ki magát Pali, állát felemelve.

– Fú, akkor te itt túlképzett vagy! – mondta Jani, arcán széles vigyorral, miközben nyakába akasztotta a basszusgitárt.

Atis ekkor meglepetés- és véletlenszerűen lenyomott három billentyűt a szintetizátoron.

– Hé! Ez jól hangzik! Ez milyen akkord? – Géza a nyakát nyújtogatva próbálta meglesni.

– Nem tudom. Két fehér, meg egy fekete.

– Á, ez G-moll! – lesett oda a szólógitár mögül Pali.

Géza hirtelen visszahuppant a székére, kezéből majdnem kiejtette a dobverőket.

– Apám, de tud valaki! Csak így ránézésből megmondta!

– Ez jó alap lehet – folytatta Pali. – Erőteljes akkord. Mi lenne, ha felütéssel kezdenénk?

– Az fáj! – mondta Géza szemöldökét összevonva.

– Micsoda? – kérdezték a többiek szinte egyszerre.

– A fejütés. Én nem fogom szétverni a fejem, max. imitálok.

– Nem fejütést mondtam, hanem felütést. Ellel!

– És az mennyivel jobb, ha az állkapcsom ütöm, nem a kobakom?

– Te Géza! Te miért nem mész inkább vonatkerék-pumpálónak? – kérdezte Atis.

– Á, anyukám mondta, hogy nem végezhetek nehéz fizikai munkát.

– Akkor hámozzál léggömböt! – javasolta Jani. – Az könnyű!

Pali kezeit széttárva, lábával dobbantva ripakodott a többiekre.

– Hagyjátok már szegényt! Ő is még csak most tanulja a zenélést. Megmutatom, mi az a felütés.

– Gitárral? Hát az még jobban fáj, mint ököllel – kerekedett el Géza szeme.

– Te Géza, te nagyon te! A felütés egy zenei kifejezés. A zene első ütemét megelőző hangot, vagy hangokat jelenti. Vagy a hangsúlytalan ütemrészen a főhangsúly előtt történő kezdést. Világos?

– Aha. Asszem.

– Figyeljetek! Atissal megmutatjuk. Maradunk a G-mollnál. Én ezt fogom játszani.

Pali a G-moll hangjait kezdte külön-külön játszani a gitárján, a többiek figyelmesen hallgatták.

– Megvan? – kérdezte, miután befejezte.

A többiek bólogattak.

– Atis, akkor annyi kellene, hogy te kezded, és az előbb az általam játszott ritmusban kétszer leütöd az előbb játszott G-moll akkordot. Tudod, a két fehéret, meg az egy feketét. Valahogy így: pam-pam, én meg utána elkezdem játszani az előbbi riffet.

– Micsodát? – kérdezte Géza.

– Ez ilyen gitáros kifejezés, neked még nem kell tudni, mit jelent. Te dobos vagy.

– Ja, oké!

– Mehet? – nézett Pali kérdőn Atisra, aki bólintott és már kezdte is.

– Na, érthető, mi az a felütés? – kérdezte Pali, miután pár másodperc múlva befejezték.

– Ó, ezt én ismerem, csak nem tudtam, hogy így hívják! – csapott Jani a homlokára.

– Hát így már én is tudom! – mondta csillogó szemmel Géza.

– Jó, akkor ez marad így négynegyedesben... Ezt azért ugye tudjátok mi? Énekórán tanultuk.

– Persze, persze! – bólogattak a többiek.

– Oké. Jani, neked kábé az lenne a dolgod, hogy a G-moll hangjain, engem követve, de ütemenként csak kettőt pengetve követsz. Menni fog?

– Ja, ez picsafüst.

– Remek! Géza! Te próbálj meg valami alap négynegyedes ritmust!. A legegyszerűbb is megteszi, most még csak próbáljuk, hogy is működik, nem kell bonyolítani.

– Olyat tudok! – bólogatott Géza.

– Akkor légy szíves egy beütést, Géza! – mondta Jani.

– Igenis! – szalutált Géza a dobverőkkel. – Egy micsodát?

– Egy beütést – közölte Jani rezignált hangon.

– Oké, oké! Az mi? – Géza láthatóan nem értette a kérést.

– Azt kértem, hogy üssél be.

– Neked? De te a barátom vagy, Jani!

– Ha így folytatod, már nem sokáig.

– De most megint mi van? – kérdezte Géza kétségbeesetten.

– Nem igaz, hogy ezt sem ismered! Milyen dobos vagy te? – kérdezte Atis.

– Amatőr... – válaszolta Géza.

– Na, akkor a beütés az úgy van... – kezdte Pali, miután egy nagy sóhajjal lenyugtatta magát.

– Dobverővel kell? – kérdezte Géza félve.

– Naaa! Hát megy ez! – kezdett Atis örülni.

– De az fáj, és ilyen hurkás lesz utána... – kezdte Géza.

– Hhhhmmmmajdnem! Nem saját magad kell üssed, hanem a két dobverőt össze, a négy negyed ütemére. Tudod, ahogy a profik csinálják: egy, két, há', négy! – mutatta Pali Gézának.

– Hát akkor miért nem ezt mondjátok? – csóválta a fejét Géza. – Hát így mán' tudom! – mondta határozottan, majd az ütőit tökéletes ritmusérzékkel négyszer egymáshoz ütve dobolni kezdett.

– Erről van szó, Géza, erről van szó! – mosolyodott el Pali. – Most akkor úgy csináld, hogy beütsz: egy, két, há', négy, kihagyod az első ütemet, amiben Atis elkezdi a felütést: pam-pam, és mindenki bekapcsolódik a második ütem elején.

Géza beütött, Atis felütött, és a srácok zenélni kezdtek. Már amennyiben zenének lehet mondani, amit műveltek. Pár perc után abba is hagyták.

– Jó lesz ez, srácok! – lelkendezett Pali. – Ez már majdnem egy szám. Csak tegyünk hozzá még egy akkordot és váltogassuk! Meg nem kell ilyen hosszan, és lehet kicsit pörgősebben.

– Milyen akkordot tegyünk még hozzá? Tudja valaki, hogy zeneileg mi illik a G-mollhoz? – kérdezte Jani.

A négy lelkes fiatal egymás tekintetét leste, de úgy tűnt, egyiknek sincs halványlila fingja sem a feltett kérdéshez.

– Na jó, nehogy már itt akadjunk el! – csattant fel Géza. – Amúgy, Jani, neked honnan jönnek ilyen kérdések?

– Bejárok zeneelméletre... – vonta meg a vállát.

– Azmi? – kérdezte Géza.

– Szolfézs, csak nem akartam előszörre így mondani, mert tudom, te utálod.

– Mer' ott tanítanak ilyeneket is?

– Ja, ha odafigyel az ember, meg esetleg kérdez is. De a G-mollról még ott sem volt szó.

– Akkor esetleg legközelebb meg tudnád kérdezni a tanárt, hogy milyen más akkord illik a G-mollhoz? – adta ki Pali a feladatot.

– Persze, simán, hétfőn délután megkérdezem.

– Akkor addig visszatérhetünk a névválasztásra? – kérdezte Atis. – Amit eddig játszottunk, olyat még nem hallottam. Úgyhogy asszem, a Kétballábas Csirkekacsa bandanév ötletem nem lesz jó.

– Volt ilyen ötleted? – nevetett fel Pali. – Háttezmilyemmá! Mondjuk, jó szar, én simán leszavaztam volna.

– Volt még olyan ötletem is, hogy legyünk Üveges Csirkeszemek. Ez tán egy fokkal jobb.

– Hát egy fokkal – bólogatott Jani vigyorogva. – De miért vagy így ráfüggve a csirkékre?

– Nemtom, szeretem a csirkehúst. Nagyanyám a tanyán mindig finom tyúkhúsleves főz.

– Szerintem hagyjuk az állatokat! Ennél a szintnél már most jobbak vagyunk – mondta Pali.

– Igen, inkább valami figyelemfelhívó, de egyben polgárpukkasztó kellene – gondolkodott hangosan Atis.

– És mi van, ha befutunk? – kérdezte aggódva Jani. – Olyan név kellene, amit akkor is nyugodtan használhatunk, ha megtöltünk egy stadiont.

– Tetszik ez a rendkívüli optimizmusod! – nevetett fel Géza.

– Most miért? Nincs igazam?

– Annyira azért még nem vagyunk jók, Janikám – közölte Pali.

– Igaz. Induljunk ki másból! Szóval mi egy zenekar vagyunk, akik a közönséget akarják szórakoztatni. Meg magyarok is vagyunk, ez szerintem jó lenne, ha tükröződne a nevünkben. Mondjatok magyaros dolgokat! – kérte Jani.

– Gulyás!

– Íj! Tegez!

– Ló! Fogat! Ostor!

– Puli! Pásztor! Fokos! Mente! Szűr!

– Huszár! Betyár!

– Állj! Állj! Állj! – csitította Pali a többieket. – Ezzel a betyárral szerintem lehetne mit kezdeni. Végül is rendszerellenes, lázadó punkok vagyunk. A betyárok is valami ilyesmik voltak.

– Jaja! Ez jó! Legyünk valamilyen betyárok! – lelkendezett Géza.

– Gulyásfaló betyárok! – dobta be Jani.

Egy pillanatra mindenki elgondolkodott az ötleten.

– Á, ez hülyeség! – mondta Atis. – Erről ilyen kövér, bő gatyás, szűrbe öltözött emberek jutnak eszembe, akik bográcsból eszik a gulyást.

– Nekem se tetszik – rázta a fejét Géza.

– Hogy nektek semmi se jó! – csapott a levegőbe Jani.

– Mi lenne, ha vinnénk bele szójátékot? Attól intelligensnek tűnnénk – javasolta Pali.

– Az meg mire lenne jó? – értetlenkedett Géza.

– Komolyan vennének. Azt gondolnák, hogy ezek a srácok tudják, mit csinálnak – érvelt Pali.

– Aha, aha! – bólogatott Atis. – Mit szóltok a Zenekari betyárokhoz?

A többiek kissé értetlen tekintettel néztek rá.

– Tudjátok, a színházakban vannak ezek a zenekari árkok. Ebben van szójáték, meg kultúra, meg intelligencia. És mi lenne, ha úgy írnánk, hogy az árok előtt a „bety” végig nagybetű lenne? Így még jobban kijönne, hogy a zenekari árok volt az alap. Adjatok csak egy papírt, meg egy tollat!

– Itt van – nyújtotta oda neki Pali a kért eszközöket, miután az egyik szekrényből előkotorta azokat.

Míg a többiek nagyokat kortyoltak a sörükből, és olyan fontos kérdéseket beszéltek meg, hogy ki melyik zenekart kedveli, addig Atis akkurátus kézmozdulatokkal, fura, szögletes betűkkel lerajzolta zenekaruk általa elképzelt nevét: „Zenekari BETYárok”, majd megmutatta a többieknek.

– Fú, ez nagyon jól néz ki! – lelkendezett Géza.

– Meg van véve – jelentette ki Pali.

– Végül is, jó lesz – mondta Jani. – Játszunk is ma még, vagy mi lesz?

– Ja, simán, kísérletezzünk! Abból még sose vót baj! – mondta Géza.

– Ebbe most ne menjünk bele, de ami igaz, az igaz, a zenei kísérletezésbe még nem haltak bele –  mondta Pali. – Jani, te melyik két akkordot tudod?

– Csak a két alapot, a C-dúrt, meg a D-dúrt.

– Ezeket én is ismerem. Atis, neked ezek megvannak?

– Igen, ezeket már én is ismerem!

– Akkor szerintem egyelőre kezdjünk ezekkel valamit! – javasolta Pali.

– Ja, csapjunk a húrok közé! – kiáltotta lelkesen Jani.

És bizony, a srácok a húrok közé csaptak. Egész addig játszottak, míg el nem fogyott a sörük. Aztán beültek a törzshelyükül szolgáló Gyülekező nevű becsületsüllyesztőbe, és jól megünnepelték a Zenekari BETYárok megalakulását.

text-indent:14.15pt;mso-line-height-alt: 10.0pt'>És bizony, a srácok a húrok közé csaptak. Egész addig játszottak, míg el nem fogyott a sörük. Aztán beültek a törzshelyükül szolgáló Gyülekező nevű becsületsüllyesztőbe, és jól megünnepelték a Zenekari BETYárok megalakulását.

Kapitány: Halott ninja ritkán táncol

Béla egy régi hidegháborús bunker legmélyén lakott. Ezt a bunkert azért építették annak idején, hogy védelmet nyújtson a dolgozó népnek, ha az imperialisták esetleg támadást indítanának. Az imperialisták viszont már rég elköltöztek a környékről, csak a törpék és a zombik maradtak az erdőben. Bélának így a bunker szürke betonfalai között nem volt oka a félelemre, ugyanis a törpék békések, a zombik pedig buták voltak.

Egy napon Béla úgy gondolta, hogy el kellene mennie a közeli kultúrházba, ahol egy fotókiállítást rendeztek a korabeli gyertyatartókról. Béla egyik hobbija a fotózás volt, így nem hagyhatta ki ezt a fontos eseményt. Előmászott hát a bunker mélyéről, és elindult az avarral borított erdei úton. Ment, ment, mendegélt, egyszer csak szembe jött piros traktorján régi ismerőse, a halott ninja.

Béla illendően köszöntötte:

– Adjon Isten jó napot!

– Úgy legyen – válaszolta a halott ninja, akinek neve egyébként Yagamo volt.

– Hová mész ily sebesen, piros Belarus traktorod nyergében ülve? – kérdezte Béla.

– Táncmulatság lesz este a kultúrházban, oda tartok – válaszolta az ősi japán kultúra helyi képviselője.

– Én is oda tartok ám, fotókiállítás lesz a kultúrházban, azt akarom megnézni – mondta Béla. – Veled tarthatnék?

– Természetesen – felelte Yagamo.

Béla felmászott a traktor vezetőfülkéjébe, a halott ninja gázt adott, és továbbindultak a kultúrház felé. Menet közben folytatták beszélgetésüket.

– Nem értem, hogy is van ez – értetlenkedett Béla. – Az ősi dakota bölcsesség azt mondja, hogy halott ninja ritkán táncol.

Yagamo elgondolkozott, majd így válaszolt a kérdésre:

– Hát, az esetek többségét tekintve igaza van a dakotáknak, de azért vannak ám kivételek! Igaz, hogy halott ninja vagyok, de attól még gyakran szoktam táncolni!

– Jól van, Yagamo komám, nem is azért kérdeztem! – nyugtatgatta barátját Béla.

Ezután már szótlanul folytatták útjukat a kultúrházba. Itt megérkezésük után először közösen megittak néhány üveg sört, majd ki-ki ment a saját útjára: Béla a fotókiállításra, Yagamo pedig a táncmulatságra.

Így történt hát Béla találkozása Yagamóval, a halott ninjával, aki – az ősi dakota bölcsességnek ellentmondva – szabad idejében gyakran táncolt.

Para Celsus: A randevúk utcája

„Szaladjatok fel a … lépcsőn, a Logodi utcában kerüljetek meg háromszor egy öreg fát, suttogjatok üdvözlést egy szobornak – aztán ott, ahol a nap alábukik két ferde kémény között, megnyílik számotokra a randevúk utcája.”

– A mindenit! – kiáltott fel bosszúsan Könyvtártündér, és keskeny kis ajkát elbiggyesztve nézett az ujjai közt foszladozó pergamendarabkára. – Hát miért nem sikerül? Hiszen mindenben pontosan követtük az utasításokat!

Mikor egy álmos-unalmas, uborkaszezonok uborkaszezonja délutánon a könyvtárban bóklásztunk, és beleuntunk a könyvjelző-kártyavárak építésébe, a katalóguscédulából repülőgép-hajtogatásba, de még abba is, hogy Könyvtártündér egy kolléganője ottfeledett teknőckeretes szemüvegét az orrocskájára biggyesztve a filmes klisék szendén szexi libráriusait imitálja, elvetődtünk az épület legódonabb és -elhagyatottabb részébe, ahol XIX. századi elfeledett szerzők könyvei málladoztak csendesen, várva az újbóli felfedezésre vagy selejtezésre – arra, hogy a végzet valahogyan kimozdítsa őket poros-dohos, megfeneklett örökkévalóságukból. Hogy a végzet küldöttje egy bohókás tündér volt, aki pandamintás felsőben, libbenő szoknyában termett az alvó polcsorok között, hogy egy pillarebbentéssel felkavarja köröttük-közöttük az időt? A köteteket, a sorok közt andalgó kísértetszerzőket mindez nem érdekelte – jutalmul, amiért kiszakította őket hosszan tartó álmukból, múzsám topánja elé hullajtottak egy apró betűkkel telerótt, tenyérnyi pergamendarabkát.

– Nahát! – Könyvtártündér lehajolt a fecniért, türkizszín szoknyája végigsistergett combján és popsiján. – Ez vajon mi lehet?

Mondjon bárki bármit, hümmögjenek a kőszívű öregek, az ifjú entellektüellek randijának legjobb hely mégiscsak a könyvtár, ahol a telhetetlen fiatalok egyszerre csillapíthatják tudás- és csókszomjukat. Így tettünk mi is – mikor tündérem egy nagyító után nyújtózkodott-ágaskodott, átkaroltam szoknyás-cseles derekát, úgy emeltem meg őt – mikor az asztalra könyökölt, bogarászná ki a mákszem-betűket, hátulról bújtam hozzá, testhez a test, csípő a csípőhöz, csak hogy minden kibetűzött mondat végén csókot nyomhassak pihés-íves nyakára – mikor pedig a megfejtett szöveggel a kezében békebeli Budapest-térképért szaladt volna, lelkesen csillogó barna szeme, rezzenő melle láttán végképp elvesztettem a fejemet – a kartográfiai részleg homály-mélyén a tisztességben megőszült geográfusok szellemei mind-mind félrefordították tekintetüket, és visszavonultak atlaszaik lapjai közé, míg drága Tündéremet egy polchoz szorítottam, türkiz-szoknyája alatt a combja pelyhecskéit simogattam, ajkam pedig felfedezte világos bőrének összes szeplő-szigetét és erecske-folyamát, és göndören hullámzó hajának dús tengerét.

Van-e mámorítóbb a magunkfajta szerelmes könyvbarátok számára, mint könyvtárban szeretni?

Papír- és nyomdafesték illata keveredett a parfümfelhővel és perzselő leány-lehelettel, amint Könyvtártündéremet egy feltornyozott atlasz-halomra ültettem, és vágytól elfúló lélegzettel gyűrtem fel pandamacis felsőjét, húztam le harisnyáját – hófehér, selymes combok simították a kötetek kötését, és szatén harisnya a hófehér combokat – múzsám felnyögött, kibújt felsőjéből, a sarokba dobta, és ugyanazzal a mozdulattal, hogy végletekig korbácsolja vágyamat, összeborzolta észvesztően kavargó, kócos tincseit – arcomat válla és nyaka hajlatába fúrva, apró harapások közepette, fogammal húztam félre melltartója krémszínű pántját, miközben mohó ujjaim már tündéri bugyijának csipkés szegélyét kutatták-cirógatták, és arra gondoltam, ha a régi lovagok kopjájukra tűzhették imádott hölgyük kendőjét, én, mint javíthatatlan-romantikus, bibliofil lovag, könyvjelzőnek használom majd múzsám valamely édesded-érzéki, szexisen szatén holmiját.

Így telt el forró, fülledt délutánunk – szerelmünk gyöngyház cseppjei az ódon lapokon, csontjaikban csitult a perzselő vágy, és átadta helyét a jóleső ernyedtségnek. Könyvtártündér a padlón ült, hátát a könyvkupacnak vetette, meztelen vállára aranyló fényfoltot csókolt egy kósza napsugár, én pedig – őrült szerelem! – féltékeny voltam arra a pajzán fénysugárra.

Tündérem bágyadtan kitapogatta az összegyűrt pandamacikat, felém fordult – tekintete nehezen találta meg arcomat, mintha tudata még csak most térne vissza a mámor végtelen mélységeiből.

– Mondd – sóhajtotta végül, és megigazgatta szoknyája szegélyét –, mi lenne, ha megkeresnénk a randevúk utcáját?

Másnap nekivágtunk hát a pergamen-jelölte útvonalnak, Tabánnak, Várhegynek, csendes, kacskaringós budai utcáknak – számoltuk a lépteinket, mint akik kincsestérkép után mennek, kerestük az útjelzőket, sarkokat, fákat, szobrokat, táblákat – mindhiába. Harmadszor vágtunk neki a hegymenetnek, harmadszor vallottunk kudarcot – bosszúsan rogytunk le egy padra, tanácstalanul néztünk egymásra.

– Jaj, ez olyan szar! – kiáltott fel kislányos-durcásan tündérem. – Mi lehet a baj? Hiszen mindent jól csináltunk!

– Bizony, egy pontban sem tévedtünk!

– Le se vettük a szemünket a pergamenről meg a térképről!

Könyvtártündér bánatosan felsóhajtott, és most vele sóhajtottam én is – talán ezt hallotta meg a vágyak egyik, még római korból itt ragadt, pufók istensége, vagy valamely ósdi, budai szerelmekről álmodozó író szelleme, és döntött úgy, hogy egy fúvással vagy kisujj-mozdulattal lapoz egyet sorsunk könyvében.

Mert akár isten, akár író, akár vakszerencse intézte, de az árnyékos budai mellékutcán, egy sarok mögül kitérülve fiatal párocska toppant elénk – kamaszok mindketten, félig vakon és süketen az első szerelem bűvöletében – észre sem vettek minket, ahogy nem vettek volna észre egy harci elefántot, egy griffmadarat vagy sárkányt sem – csak egymást látták, minden más csupán annyira létezett számukra, amennyire az imádott személlyel összefügghetett.

– Ó… – szakadt ki belőlünk egyszerre. A párocska tovább andalgott, ki a történetünkből a maguk szerelmes időn-kívüliségbe, de villanatnyi jelenlétük épp elég volt, hogy világosság gyúljék agyunkban és szívünkben.

– Hát persze!

Hiszen mi úgy róttuk az utat, a pergament bámulva, a másikra sem nézve, mint kapzsi kincsvadászok – holott a randevúk utcája nem kalandorok, hanem a szerelmesek mennyországa…

Talpra szöktünk hát, és a lenyugvó nappal versenyezve, újult erővel, egymást figyelve vágtunk neki utunknak. Kézen fogva szaladtunk fel a lépcsősoron, közben majd’ elolvadtam, olyan bájosan harangozott a szoknya tündérem lábán – a Logodi utcában a három perdület után a fa törzséhez szorítottam és fülcimpán csókoltam kedvesemet, aki kacagva tiltakozott, „ne, annyira csikiz!” – aztán apró ajak-harapdálások a szobor háta mögött, elfojtott nyögések, fülbe suttogott, édes-buta becéző szavak minden sarkon – „szívem elrablója, könyvek királynője, kincseid a tincseid, hadd fojtom beléjük magamat!” – lihegve értünk a két ferde kémény utcájába, és már mi magunk sem tudtuk, mitől zihál mellkasunk, a sietségtől vagy a szenvedélytől – és akkor, kipirultan, kacagva, egymás izzadt kezét szorongatva megláttuk, hogy ott, ahol a lenyugvó nap utolsó sugara még beragyog egy zegzugos utcarészletet, egy órásüzlet és egy lakóház között rés nyílik a kövek rideg falán.

Szerelmesek földje, boldogság országa, ahol megáll az idő, és minden óra tizenhat ötvenötöt mutat mindenkor, hogy a találkák sose érhessenek véget – ahol rózsaszín köd telepszik a kapualjakra, hogy elfedje a kíváncsi tekintetek elől az egymásba felejtkező szerelmespárokat – ahol mindig virágzik a cserepekbe ültetett leander és liliom, hogy az elbűvölt férfiaknak legyen mit az elbűvölő nők hajába tűzniük – ahol a macskaköveken sosem bicsaklik meg a balerinatopános láb, autó nem dübörög, hogy széttörje a meghitt csendet, és langyos nyári zápor is csak akkor támad, ha rózsabokor alá, édes kettesbe kergetheti a párokat… Valahányszor nehéz idők köszöntenek ránk, és úgy érezzük, a hétköznapok betonszürke tömege kis híján összenyom, Könyvtártündérrel újból megfogjuk egymás kezét, és gondjainkat magunk mögött hagyva felkeressük a randevúk utcáját.