Styra: Ahány ház...

Sosemvoltország dél-délnyugati csücskében volt egy kis falu, melyet a legbátrabb községnek tartottak szerte a vidéken. Minden esztendőben igen népszerű ünnepséget rendeztek a helyiek, melyre a birodalom összes szegletéből érkeztek a kíváncsi vendégek; és nemcsak a folyton megújuló arculat miatt.

Egyszerűen csak sárkányégető falunapnak hívták. A sokatmondó nevet pedig tényleg szó szerint lehetett érteni: a rendezvény csúcspontjaként sárkányt égettek. Persze, a biztonság kedvéért az égetés alanya már nem élt, mire a falu közelébe került, s erről a bátor falusiak legbátrabb férfiúi gondoskodtak. De a közönség ezt nem bánta; sokuknak egész élete során csak ekkor volt szerencséje e félelmetes lényekhez.

A szörnyvadászok az ünnep előtt pár nappal indultak a vadat becserkészni. Felkutatták barlangját, s mikor épp jóllakottan aludt a leendő zsákmány, sárkányölő dárdáikat a szívébe és nyakába szúrták. A hatalmas tetemet lovaikkal vontatták haza.

Sosemvoltország területén sok-sok sárkány élt, legtöbbjük a déli, tengermenti, hatalmas hegyekben. Az ifjabbak, kik még szertelenek és bohók, gyakran összeverődtek, hogy kedvenc szórakozásuknak hódoljanak, mely már-már ünnepszámba ment a körükben. Egyszerűen csak faluégető sárkánynapnak hívták. A sokatmondó nevet pedig szó szerint lehetett érteni…

Styra interjú

– Mit lehet tudni rólad?

– Mit is, lássuk csak... Jelenleg Budán élek, molekuláris biológus vagyok, és a doktorimon dolgozom a bűnös gyógyszeripar peremvidékén. Többnyire. A Fantán jelentem meg az éterben, aztán a Karcolat egyik szerkesztőjeként lehetett megtalálni, dolgoztam az Ammeresekkel, és a KIMTE titkára is voltam. És szeretem a dínókat. Meg a sárkányokat. Lehet, hogy a kettő összefügg?

– Kezdő lépésed a szakadék felé, avagy mikor írtad első novelládat?

– Első novellámat emlékeim szerint 15 évesen írtam, nem igazán tudom, hogy miért. Nem is látta senki. Aztán amikor megismertem a Fantasyát, oda felkerült a második. De persze a szakadékba nem ez vezetett, nekem is meg volt a szokásos „na én most írok egy regényt” című kezdő betegségem, csak sosem fejeztem be. Az első mondatokat a magam szórakoztatása céljából így már egy kicsit korábban papírra vetettem (bár nem sokkal, 13-14 évesen). Éppen befejeztem egy fejezetet a Két Toronyból, és már nem volt értelme újba kezdeni, mert már csak öt perc volt a Jóbarátokig. Úgyhogy inkább fogtam egy papírt, és megírtam egy párbeszédet. Ami azért is vicces, mert utálok párbeszédeket írni, nem is mennek jól. J

– A Karcolat.hu alapítója voltál, sokáig szerkesztő is. Mesélnél erről?

– A hőskorról? Jó időszak volt, még gimibe jártam. Tetszett az ötlet, hogy alapítsunk egy oldalt, kedveltem a srácokat, akikkel erről először cseteltünk a Fantán, így könnyen belementem. Persze volt elég nagy fluktuáció már az elején az alapítók között, mielőtt még tényleg megalakultunk volna, dehát ilyen ez a világ, az emberek sosem értenek egyet mindenben, aztán jól megsértődnek. J Szerettem egyébként az oldalt, sőt még most is szeretem, olykor-olykor fellesek rá, de az évek során az aktivitásom erősen lecsökkent, először részben az egyetem, majd mióta annak vége lett, a munka miatt is. A szerkesztői jogviszonyom nem vették el, amiért hálás vagyok, és igen jól esik. J Örülök annak is, hogy kibővült a szerkesztőség, így enyhült a bűntudatom, amiért magára hagytam Dórit és Blade-t.

– Mi a véleményed a Zombi apokalipszis A kezdet: Simagöröngyös című novelláskötetről?

– Felkeltette a figyelmemet, de még sajnos nem sikerült rátenni a kezem, így nem tudtam elolvasni. Sőt, sajnos egy ideje már alig olvasok, ami eléggé elszomorít.

– Hány novellát írtál idáig, ezek közül melyik jelent meg?

– Egészen pontosan 31-et. És három jelent meg. Az ’Az alagsor’ a Karcolat Antológiában, a ’Hajnali műszak’ az egyik Új Galaxisban, és ’Nia-mohr’ a legújabb Ammer kötetben, a ’Sötételf’-ben.

– Ammerúnia világa a te szemszögödből?

– Érdekes. Minthogy tevékenykedtem a Műhelyben, elég sok háttérinformációhoz juthattam hozzá, ami az egyszerű olvasók számára ismeretlen, és egy összetett, érdekes részleteket tartalmazó világot ismerhettem meg. Sajnos ennek sok aspektusát talán csak egy Szilmarillok szerű könyvben lehetne jól bemutatni, de az olyanokat nehéz megírni és olvasni is. A hét elf faj közül a vérelfek és az árnyelfek tetszenek, az emberi királyságnak pedig inkább a történelme, mint a jelene.

– Mennyi energia megírni egy-egy novellát, vagy elolvasni egyet-egyet?

 – Elolvasni mindenképpen kevesebb, mint megírni. Bár nemis energiáról beszélnék, inkább időről. Sose volt fárasztó egyik sem – amíg csak egyről van szó persze, ha halmozódnak, no akkor már energia kérdése is a dolog. Feltételezem olvasás alatt a szerkesztőséget érted. A mindennapi iparosmunka a Karcon, vagyis a hibalisták kigyűjtése és elmagyarázása nem került olyan sokba. Ezért többnyire csak ennyire is volt idő. Persze, ha az ember már minőségibb kritikát akart írni, írói eszközökről regélve olyannak, aki érdemes volt rá, az már más tészta. De azt nem is lehet csinálni, mikor 30 novella vár elfogadásra. A megírás pedig attól függ, milyen hosszú novelláról van szó. Egy kis szösszenet kifolyik a billentyűzetből, megírja az ember, aztán pár nap múlva ránéz, javítgat rajta, és kész. A hosszabb novellák esetén már nem így megy, legalábbis nálam. Én általában úgy írok, hogy gyorsan lejegyzem a fontos, vagy kevésbé fontos jeleneteket, amik hirtelen eszembe jutnak, mikor megszületik a novella ötlete a fejemben. Aztán ezeket összekötni már egy kínszenvedés. Ezért preferálom a szösszeneteket.

– Min dolgozol most?

– Az inaktivitásom odáig fajult, hogy semmin. Az írás számomra mindig is magányos tevékenység volt, de mostanában kevés magányos pillanatom van, mégha ötleteim lennének is. De azok is hosszabb novellák, ahol pedig befigyel a szenvedős összekötögetés. Szóval... azt hiszem egy darabig nem kell várni tőlem semmit.


2012. november

Styra: Törött szárnyú madár

Ahogy kinyitotta a szemét, a halványkék eget látta maga felett. Kábának érezte magát, és mintha puha vánkos lett volna a dereka alatt. Ez biztos a Mennyország és a felhőkön fekszem. Kezdtek visszatérni emlékei; a csata, a sebe. Súlyosnak tűnt, sok vért veszthetett. Lehet, hogy halott vagyok. Furcsamód nem rémisztette meg a gondolat.

Egy arc jelent meg látóterében. Milyen szép… angyali. A csodás teremtés elmosolyodott, de szavai alig jutottak át az ifjú harcos tudatán. Csak később, mikor a lány eltűnt szeme elől, sikerült értelmeznie őket. „Örülök, hogy jobban vagy. Már felkelhetsz, ha akarsz, de csak kis időre.” Tehát élek.

Körbenézett, és ekkor látta, hogy egy sátorban van, melyet ispotálynak rendeztek be. Fekhelye körül más, jobb vagy rosszabb állapotban lévő sebesültek feküdtek, s amit eddig puha vánkosnak hitt, az csak vászonnal leterített szalmakupac volt, akárcsak a többiek alatt.

Nem emlékezett rá, hogy a csapatával lettek volna gyógyítók, abban pedig biztos volt, hogy a lányt, akit az előbb angyalnak hitt, még sohasem látta. Felült az alkalmi ágyon, s bár kicsit megszédült, úgy döntött felkel, és kideríti mi történt. Azt sejtette, hogy győztek, különben nem lenne már életben, vagy fogolytáborban ébredt volna, ám azt sehogy sem értette, miért vannak az ápoltak között az ellenfél harcosai is.

A sátoron kívül bajtársaitól megtudta, hogy valóban megnyerték a csatát, az ellenfél megfutamodott. Csak a sérültek maradtak, akiket az a különös lány nem engedett megölni, s a vezetők valamiért hallgattak rá. Mikor azonban a lányról kérdezett, azt még ők sem tudták megmondani, hogy került ide, csupán annyit, hogy gyógyító tudománya nélkül bizony sokakkal nem beszélhetne – sőt, talán ő maga sem járkálna már köztük. Sokak köszönhetik neki az életüket, de hogy kicsoda, azt senki sem tudta. „Az ég küldte közénk.” Suttogták többen is.

– Szárnya tört és lezuhant. Nem tud repülni.

– Magasról eshetett szegény.

– Magasról…

Teltek a napok, a betegek gyógyultak. Olyan sebek és sérülések váltak ártalmatlanná, melyekről az ifjú azt sem hitte, hogy túlélhetők. Az ispotályból egyre többen jöhettek ki a tisztáson felvert táborhelyekre. A csapat vezetői, látva a gyors felépüléseket, úgy döntöttek, megvárják, míg mindenki rendbe jön, hisz könnyebb úgy haladni, ha nem kell a sebesültek szállításával vesződni. Vártak tehát, és vonulási utakat vitattak meg, és hogy mihez kezdjenek az ellenfél harcosaival. Arról, hogy a lány velük tart-e, sosem esett szó, csak a harcosok találgatták egymás közt. Mind bízott benne, hogy igen.

– Meggyógyul, és újra szállhat majd.

– Szomorúnak tűnsz.

– Csak emlékezem. Mikor még követhettem.

Sokat figyelte a lányt, de nem mert a közelébe menni, vagy megszólítani. Ahhoz már túl jól volt, hogy ápolásra szoruljon, s a lány energiáit és minden figyelmét a még mindig súlyosan sérült vagy ájult betegekre fordította, s ugyanolyan odaadással ápolt mindenkit, akár melyik oldalon harcolt is korábban. Hihetetlen kedvesség áradt belőle, s puszta érintése is elég volt ahhoz, hogy az ember jobban érezze magát. Az ifjú harcos sosem tapasztalt még ehhez hasonlót. Nem tudta, meddig marad köztük a lány, de azt igen, ha elmegy, szörnyű üresség marad utána mindenkiben. S bár kezdetben még megrótta magát első gondolataiért, melyekben halottnak hitte magát, s a lányt kába fejjel angyalnak nézte, de egyre többektől hallotta, hogy hasonlóképp jártak.

– Angyal vagy?

– Valaha az voltam. De most olyan vagyok, mint ez a madár.

– Szárnyatört?

– Igen…

A titokzatosság, mely körbeölelte a különös teremtést vonzotta fiatal harcost. Meg akarta tudni, hogy ki ő, hogy került közéjük, így elindult az ispotályba, hogy beszéljen vele.

Mikor belépett a sátorba, megállt egy pillanatra a bejáratot takaró ponyvánál. Bár nem sokat nyarat számlált még, sok csatát megélt már – talán rossz korba született – és sok ispotályt látott, de az érzés, ami ezt körüllengte, új volt számára. Bizakodás és életigenlés áradt a legsúlyosabban sérült harcos felől is. Hit a gyógyulásban.

– Szárnyunk a hit. S ha az megtörik, a mennyek kapui bezárulnak előttünk.

– Hogy vesztetted el a hited?

– Volt egy férfi, kit védenem kellett. Évekig figyeltem. De a Gonosz elragadta tőlem. Beférkőzött a szívébe és a birodalmába csalta. Nem tudtam segíteni rajta. Elveszett a hitem az erőmben.

– Itt sokaknak segítesz.

A lány azonban nem volt a sátorban. Az ifjú megijedt, hogy ahogy jött, úgy el is ment, csendesen, de aztán bízni kezdett, hogy talán nem hagyja itt a többi sebesültet. Remélte, hogy valahol megtalálja. Talán csak lepihent. Kilépett hát a ponyva alól, és addig járkált fel-alá a táborban, míg végül rá nem lelt a lányra. Egy kis szalmakupac mellett ült a földön, ölében egy madarat tartott, s a szárnyát vizsgálgatta. Az állat meglepően nyugodtan tűrte, az ifjú mégis mellé lépett, s gondolkodás nélkül megkérdezte:

– Segíthetek?

– Segítek, vagy ők segítenek nekem? Oly vékony a határ.

– Meggyógyulsz majd, ahogy ez a törött szárnyú madár.