Györeizé: G-durr szimfónia

A közönség tapsolt, mikor az elegáns frakkot viselő, ősz, kissé görnyedt hátú emberke a karmesteri emelvényre lépett és meghajolt.

A zenészek kottáikat, szemüvegüket, frizurájukat igazgatták, fújtak egy nagyot, ujjaik verőre, vonóra simultak.

A karmester megkocogtatta pálcájával kottaállványát, majd karját a levegőbe emelte.

A taps lassan elhalt, csend lett.

A pálca a hegedűsök irányába mozdult.

- Hüümmmm...

- Hü-hü-hümmmm...

- Tííí-ra... Ramm.

- Ba-bamm! - rondított az idillbe az üstdob és a rezesek gárdája, jelezvén, ők is jelen vannak és helyet követelnek a darabban.

De az ő idejük még nem jött el.

- Hümmmm...

- Tri-tra-trumm...

- Tililaliló...

- Da-damm, da-dumm, tadadamm! - Ez a zongora mélye volt, távolból szóló, még lágy hangú mennydörgést hozva a felhőtlen hegedűkékségbe.

A pálca hirtelen, vízszintes mozdulata lesodorta a zongorista ujjait a billentyűkről. A hegedűk még nem végeztek a bevezetéssel.

- Hümmmm...

- Vúúúúúúú...

- Vááááááá...

- Ta-bla-dam-traka-tadadadammm!!! - A vihar hangsebességgel tört a fuvolák szőtte kockás pléd, a fagottok prezentálta nyugodt tehénkérődzés és a csellók szervírozta testes vörösbor árnyékos, langy szellőjű piknikbékéjébe. A pergődobok meghozták a jégesőt, a rezesek az égreccsenést, a harangjáték a végítéletet.

Szerencsére mindezt csupán fél percig, néhány vad futam erejéig szorongatva a hallgatóság szívét, hogy aztán az utolsó hangokat, mint elszakadt zsinegű papírsárkányt hagyják a távolba vitorlázni.

A karmester a zongoristára tekintett.

- Trimm... Palalila-tiriri-trimm... palalila-tilala-tralala-trimmm - válaszolt a zongorista, illetve a zongora, illetve az a keverék-fajzat, misztikus lény, mely talán leginkább kentaurhoz volt hasonlatos, csak a ló-rész helyett emberfeléhez egy hatalmas, fekete, háromlábú, keménypáncélú bogár nőtt szervesen.

A zongaur emberfele összeszorított ajakkal és szemhéjjal, de nyitott szívvel és elmével billentette elő alfeléből a futamokat, homlokáról sírt verejtéket a fekete petrezselyem-darabkákkal teletűzdelt, öles fogazatra. Feje tetején ágaskodó, renitens hajtincsét hínárként ringatták az alt-hullámok, mandzsettája villanásai a négyvonalas oktáv trilláival kergetőztek.

A közönség merengett és merült, mosolygott és közben befelé sírt.

A zongora első szóló-epizódja a végéhez közeledett, a karmester intőleg emelte pálcáját.

- Vooooóóóóó... - úsztak be a kíséret hangjai, majd az elsőhegedűs is húrra tette vonóját, hogy átvegye a vezérszólamot a zongorától.

A negyvenes évei közepén járó, enyhén kopaszodó, szakállas úriember a karmester intésével tökéletes összhangban vonta meg az első hangot, aztán tekintete a közönség felé tévedt, és ottmaradt. Tágra meredt szemmel bámult a hallgatóság feje fölé, és kihagyta a második, a harmadik, valamint a többi soronkövetkező hangot.

A karmester ősz, bozontos szemöldöke alól lövellt villámokkal igyekezett villamosszékké energizálni a rendbontó egyén ülőalkalmatosságát, kevés sikerrel. Enyhén lötyögő, ám hosszú évek alatt szívéhez nőtt teljes protézise közt halk szitkot sziszegve intette a kérdő tekintetű zenekart az elrontott ütemek ismétlésére, remélvén, hogy időközben az elsőhegedűsnek sikerül rájönnie, hogy tulajdonképpen mi célból ücsörög itt, hegedűvel a kezében.

Az enyhén kopaszodó, szakállas, immár verejtékgyöngyökkel tűzdelt homlokú úriember azonban továbbra is úgy bámult a mennyezet alá, mintha kitárt szárnyakkal manifesztálódott angyalt látott volna ott lebegni, avagy tüzes szekeret alászállani az égből, s mikor újból az ő része következett, széke mellé tette vonóját, remegő kézzel zakója belső zsebébe nyúlt, onnan meggörbült cigarettát kotort elő, és rágyújtott.

A karmester kezéből kiesett a pálca, az üstdobos méreténél fogva nehezen elvéthető instrumentuma mellé ütött, a klarinétos pedig rájött, hogy egy általa addig nem ismert, kellemesnek épp nem mondható sipító hang is benne bujkált hangszerében.

Mint mikor valaki egy forgó hanglemezre tenyerel, aképp szakadt meg minden hang, hogy a közönség döbbent csendben meredhessen a zenekarra, amaz az elsőhegedűsre, ő pedig immár, lassú füstfelhőt eregetve, maga elé.

Aztán Károly - mert ezt a nevet örökölte apai ágú nagybácsikájától - felvette vonóját, felállt, szája sarkába csippentette cigarettáját, egy mozdulattal levette csokornyakkendőjét és kibontotta ingnyakát, majd egy hirtelen vonással olyan gyönyörű, keserédes, lágyan nyers sírásra fakasztotta hegedűjét, hogy az abszolút nullához közelítően hideg, dermesztő borzongás futott végig a közönség, a zenészek, a pálcája után matató karmester és talán még a tárt szárnyakkal lebegő angyal hátán is. Elmondhatatlanul szívszorító hangok törtek elő az enyhén remegő ujjak alól, de ez a szívszorítás nem gyilkos fojtogatás, hanem túláradóan szeretetteljes ölelés volt, s a jelenlévők kivétel nélkül mind megérezhették, hogy milyen lehet belehalni egy orgazmusba.

A szájtáttató eksztázis dermedtségéből elsőként az egyik pergődobos tért magához, hogy aztán idült vigyorral, lehunyt szemmel egy slowfox-ütemet kezdjen kopácsolni. Régi álma volt már öltöny-nyakkendőben, csillogó kristálylámpák fényében, kamerák kereszttüzében megtenni ezt, s úgy érezte, eljött az idő.

Aztán a másodfuvolista, szőke haját elegáns kontyban viselő, Melinda névre hallgató egyetemista hölgy csatlakozott, aki pár pillanatig csak a levegőben járatta ujjait hangszere fölött, majd úgy döntött, ténylegesen megszólaltatja azt a dallamot, amit előző este írt albérleti félszobája mécsesek és lávalámpák fényével bélelt, szomorú magányában. A leginkább egyiptomi gyászénekre emlékeztető dallamsor először alig hallhatóan, majd egyre intenzívebb fuvallatokkal festette meg a hangáramot.

Albert, az épp' válófélben lévő klarinétos felpattant, kifele rohantában hosszabbítót, mikrofont és állványt kért az egyik, színpad mögött dermedő technikustól, majd a parkolóban álló, kopott Audijához sietett, és a csomagtartóból kiemelt egy kétszázwattos Marshall erősítőt és egy effekt-pedált. Befelé rohantában kikapta a kért eszközöket a technikus kezéből, helyére ment, üzembe helyezte az erősítőt, az effektek közül kiválasztotta azt a torzítót, amit az Alapból Bunkó nevű, legendás punkzenekar basszgitárosa használt anno nyolcvanhatban, a mikrofon elé tette hangszerét, majd miután pár pillanatig felmérte, hogy melyik az a hang, ami a hangnem szerint legkevésbé illik az eddigiek közé, megfújta azt.

A közönség felhördült, de rezzenete nem fals hangok okozta gyomorideg-borzolat elleni önvédelmi reakció volt, hanem eleven döbbenet, hogy a felismerhetetlenségig torzított klarinét-hang elképesztő módon illett Károly cigarettafüstbe burkolt hegedűcirógatása, a pergős Sándor szoknyalebegtető trammpamm-ja és Melinda siratóénekének furcsa kavalkádjába.

A zenészek és a hallgatóság is kezdte megérteni a pillanat mágiáját: úgy tűnt, hogy bárki, bármilyen hangot szólaltasson is meg, az gyönyörűen fog illeszkedni a meglévő szólamokhoz, nincs hamis hang, nincs pontatlan ütem, mindenki azt von és húz és üt és fúj, amit csak akar, és ez az egész valami félelmetesen magasztosan és misztikusan, lélekemelően és túlvilágian rakendroll.

Klára, a kétgyermekes csellista lekapta titkárnő-szemüvegét, átverekedte magát társain, majd "Geronimo!" felkiáltással a nyitott zongorába ugrott. A húrok döndülése olyan istenien tiszta diszharmóniával lökte magát a közönségbe, hogy többen elájultak, és csak hosszas pofozgatás után tértek magukhoz. A zongora fedele lecsapódott, a bogár elnyelte Klárát, akinek csak bal karja lógott ki ernyedten.

Rémült csend szakította meg az előadást, aztán a kar lassan megmoccant, és Klára hüvelykujja remegve a magasba emelkedett, mutatván, hogy minden oké.

A közönségből felszakadó, megkönnyebbült sóhaj angyalok karának hangján szólt, örvénylett, táncra kelt Balázs, a nagybőgős trappoló polka-ütemeivel, amit egy, csak a jó ég tudja, honnan elővarázsolt tejeskannán produkált, elkeveredett azokkal a hátborzongató melódiákkal, amiket Márta, a csellista varázsolt elő vonójával József cintányérjaiból, a hátára vette és csak vitte, vitte Zalán, az angolkürtös öblös death-metál hörgését, és az egész olyannyira meglepően magától értetődően harmonikus volt, mint még talán semmi, mióta zene létezett a világon.

A hegedűsök egymásba kapaszkodva rázták fejüket, az egyik kameramann a közönségbe ugrott, a karmester pedig pár lendületes lépéssel a zongoristánál termett, és lesmárolta.

Aztán amikor már mindenki érezte, hogy ez tovább nem fokozható, tapsvihar vetett véget a szimfóniának, a közönség éljenzett, a zenekar hajlongott, Klára a zongorából integetett, az angyal pedig mosolygott. Vakuk villogtak, majd mindenki hazament, pár centivel a föld felett lebegve.

Karl Beaton, a Musician Weekly nevű, világhírű zenei szaklap különös szigoráról ismert kritikusa pár nap múlva így jellemezte az előadást: "Jó buli volt".

Györeizé: Bátorság

Mindig is írni akartam, de sosem volt meg hozzá a bátorságom, hogy belefogjak.

Bátorság... Sok olyat tettem, aminek a puszta gondolatába is beleborzonganak mások. Én voltam az, aki keresztülvezette a klánt a legmocskosabb időkön. Én szúrtam, vágtam, lőttem először, haraptam, karmoltam, ha kellett. Az én ruhámon volt a legtöbb vér, mert én álltam mindig legelöl. De sosem voltam elég bátor, hogy leírjam az első szót, hogy megtegyem az ismeretlenbe vezető vándorúton az első lépést.

Utasítások, tervek százait vetettem papírra, de nem írtam a kék ruhás, sárkányt eregető kislányról. A kislányról, aki újabb és újabb, egyre nagyobb sárkányt kért az apukájától, míg végre kapott egy olyan hatalmasat, ami felrepítette őt, messze, a felhők közé... Csak én láttam őt, mikor éjjel, vagy hajnalban, vagy amikor a jó ég akarta, párnára dőltem és lecsuktam a szemem. Csak nekem jelent meg a kócos kipirultság, a lebbenő kékség, a piciny marokba forrt zsineg. És én, végtelen önzésemben - mely valójában félelemből fakadt - mind megtartottam magamnak. Több, mint negyven éve raboskodik a kislány a fejemben, és tudom, hogy akkor sem lesz szabad, amikor az én koponyám már rég elrohadt.

Elszalasztottam minden alkalmat, hogy szabadon engedjem.

Nem magamat sajnálom. Nem én vesztettem el mindent azzal, hogy nem az álmaimnak éltem. Az álmaim vesztettek el mindent azzal, hogy nem engedtem szabadon őket az egyetlen lehetséges módon: nem írtam meg azokat. Őket. Embereket. Városokat. Kontinenseket. Világokat pusztítottam el azzal, hogy nem hagytam őket megszületni.

Nem tudom elmondani, mekkora súly ez a lelkemen.

Mindenki tudja, miket tettem a valóságban, mindenki hallott róla, mi a bűnöm. A szakértők azt is tudni vélik, mit éreztem és gondoltam közben. A hívők számára én vagyok az Antikrisztus, a tudósok az én véremben kutattak a kegyetlenségért felelős gén után. Tudományos lapokban közöltek tanulmányokat. Doktori disszertációk kedvelt témája lettem. Velem, velünk volt tele a sajtó. Rólam írt mindenki, és arról, amit tettem.

Csak én nem írtam semmiről.

Nem írtam az engedetlen atomról, aki nem volt hajlandó hasadni és az istenről, aki az atomban megbotolva olyan haragra gerjedt, hogy megteremtette az embereket, akikkel aztán az engedetlen atomokat hasíttatta az idők végezetéig.

Nem írtam az emberről, aki a megváltást kereste, és rá is akadt egy, az utcán talált pénztárca mélyén. Az asszonyról, akinek nem volt arca, de szenvedés az élete, míg egy nap össze nem keveredett egy hídról leugrani készülő portréfestővel. A lóról, aki megtanult zongorázni. A Jupiter felé hajózó androidokról és a pánikról, ami akkor tört ki, mikor a legénység egyik tagjáról kiderült, hogy valójában ember.

Csuda dolgok. Sorolhatnám még, de nincs sok időm a halálos injekcióig.

Ceruzát és papírt kértem, és azt hittem, valami elektromos ketyerét kapok, hiszen a ceruzával akár komoly kárt is okozhatok magamban. Pláne az én szakértelmemmel. Mikor ezt kifejtettem az őrnek, csak meredt rám, majd megkérdezte, hogy komolyan gondolom-e azt, hogy órákkal a kivégzésem előtt a testi épségemért fognak aggódni.

Percekig röhögtünk.

Mosolygok most is, mikor felidézem ezt az epizódot, de fagymarok van a szívemen. Vért látok a kezeimen, álomvért, abortált magzatok hevernek köröttem, fantáziám szétszaggatott gyermekei, némák, vádlók. Pedig olyan szépek voltak bennem. Csodálatosak.

Talán jobb lesz most befejeznem. Nemsokára itt lesznek, hogy elvigyenek, és végleg belém fojtsák a szót.

Ég veled, sárkányt eregető kislány. Remélem, hogy valaki, valamikor majd szabaddá tesz. És talán engem is.

Györeizé: A zongora

Szerda

Ma találtam egy zongorát. A városszéli dombokra indultam naplementét nézni, de a külvárosban eltévedtem. Egy félreeső, kis utcába keveredtem, és ott láttam meg azt a bedeszkázott ablakú, romos házat, ami valamiért magához vonzott. Szép volt, bár lehet, hogy csak a késő délutáni fények tették azzá, mert amúgy eléggé lepusztult. A telkét egy régi plakátokkal teleragasztott palánk zárja az utcafronton, de találtam rajta egy helyet, ahol bemászhattam. Az előkert gazos, elvadult, nyilván évek, vagy talán évtizedek óta nem gondozza senki.

A ház ajtaja nyitva volt. Belépve egy tágas előszobába lehet jutni, amiből még három ajtó nyílik, jobban mondva csak egy, mert kettőt bedeszkáztak. Az emeletre vezető lépcső leszakadt. Elég sötét van, mert csak az ablakdeszkák közti réseken, meg a falakon lévő néhány lyukon jut be a fény. A ház teljesen üres, a koszos, szakadozott tapétán kívül minden mozdíthatót elhordtak már, vagy eltüzelhették a hajléktalanok. Kivéve a zongorát, ami az egyetlen használható szobában van. Versenyzongora, páncéltőkés, biztos azért hagyták itt, mert nem tudták kivinni. Ütött-kopott Bösendorfer, rettenetesen hamis, de csodálatosképpen minden húrja megvan, és minden billentyűje működik. Örülök neki, mert épp szerettem volna egyet, szeretnék megint játszani. Szerintem helyre lehet hozatni, bár nem lesz olcsó. És talán nyugodtan rámondhatom, hogy ezentúl az enyém, mert kétlem, hogy bárki másnak kellene. Nem tudom, ilyen érzésem van.

Alaposan megjegyeztem az utat hazafelé.

Csütörtök

Ma is elmentem a házhoz, gond nélkül odataláltam. Az utcában megint nem láttam senkit, autók sem parkolnak a házak előtt.

A zongora még ott van. Persze aggódtam, hogy amilyen az én szerencsém, valaki pont most viszi el, de nem így történt. Nincs is olyan rossz állapotban, mint amilyennek elsőre tűnt. Egy felhangolás elég lesz ahhoz, hogy elkezdhessek rajta játszani. És egy széket is viszek holnap, csak ne felejtsem el.

Péntek

Szabit vettem ki, hogy legyen időm keríteni egy zongorahangolót, és levettem a számlámról a spórolt pénzem, hogy ki tudjam fizetni. Szerencsére találtam valakit, aki épp ráért, hogy még a hétvége előtt megcsinálja. Nem akartam hétfőig várni. A szaki egy idős, ősz fickó volt, a víztoronynál találkoztunk, és onnan kísértem el a házig. Utcatáblát, házszámot ugyanis egyik házon sem találtam. Útközben elég jól elbeszélgettünk, kiderült, hogy fiatalkorában még tengerjárón is volt bárzongorista, és valamiért nem szereti Chopint. Aztán amikor meglátta, hogy melyik házhoz vezetem, furcsamód elkomolyodott, hallgatag lett. A hangolást is szó nélkül végezte, hiába vetettem fel pár témát, nem reagált semmit. A legfurább az volt, ahogy elment: mielőtt kilépett az ajtón, mélyen a szemembe nézett, talán... szomorúan, vagy nem tudom, aztán hátat fordított, és köszönés nélkül elsietett. Nem tudom, miért. Mi baja lehetett?

A zongora szebben szól, mint amire számítottam. Már a hangolás közben is feltűnt, de az én ujjaim alatt szólalt meg igazán. Mintha örülne neki, hogy újból használja valaki, hogy fontos valakinek. És én is örülök, nagyon. A Kék Duna keringőből pötyögtem egy keveset, valamiért az jött. Berozsdásodtak az ujjaim, de fog ez menni.

Van egy zongorám!

Szombat

Ma megijedtem. Vagy meglepődtem. Vagy nem is tudom.

Már délelőtt elmentem a házhoz, és amikor beléptem a szobába, megláttam valamit, ami addig nem volt ott. A félhomályban elsőre ki sem tudtam venni, hogy mi az, de aztán felismertem: egy akvárium állt a falnál, régi fajta, fémkeretes, aminek lába és teteje is van. Víz is van benne, ráadásul tiszta, szép kék, és növények, meg halak.

Egyszerűen érthetetlen. Tudom, hogy furcsa megijedni egy akváriumtól, de...

Gyorsan körülnéztem, de nem találtam senkit a házban, sem jelét annak, hogy valaki behozta volna az akváriumot. Sem idegen láb, vagy kifröccsent víz nyomát a padlón, semmit.

Ez életem eddigi legfurcsább történése. Nem tudok vele mit kezdeni. Nem értem.

Idővel aztán rájöttem, hogy nem állhatok ott és meredhetek az akváriumra egész nap. A Négy évszakból játszottam részeket, mármint azokat, amiket át tudtam hangszerelni zongorára. Néhol még akadozva és pontatlanul, de egész jól ment. Mégsem felejtettem annyit, úgy tűnik.

Vasárnap

Ma már nem ijedtem meg annyira.

Egy óra áll a falnál, az akvárium mellett. Majd' kétméteres, antik, gyönyörű darab. És jár, hangosan kattog, és pontos.

Nem értem. Nem. Értem.

Tik-tak. Még most is itt a hangja, a fejemben. Tik-tak.

A zongorához ültem, és az órát metronómnak használva pötyögni kezdtem. Együtt játszottam a kattogással, és tényleg játszottam: kis trillákat a tik-re, komótos basszust a tak-ra. Improvizáltam.

Aztán egyszercsak észrevettem, hogy langyos fuvallat jár a szobában, behallatszik a madarak csiripelése, valahonnan rózsaillat árad, és bogárlábak neszeznek. Mintha az órával együtt az élet is megjelent volna a házban.

És akkor jöttem rá, hogy mindez azért lett feltűnő, mert addig nem volt. Egész addig annyira lekötött a zongora, hogy észre sem vettem: maga a ház halott.

Nem szeretem igazán a Für Elise-t, de azt játszottam, mert kíváncsi vagyok.

Hétfő

Bejött.

Beteget jelentettem telefonon, és már kora reggel a házhoz mentem.

Az egyik falnál, az órával szemközt egy kis szekrény áll, azon egy kép, cizellált keretben. Fekete-fehér fénykép: egy fiatal nő fehér ruhában, feltűzött, szőke hajjal, kezében egy szál rózsával áll egy kertben, és mosolyog, és nagyon szép.

Muszáj volt hangosan nevetnem, sokáig, de közben a kép végig remegett a kezemben.

Most is remeg a kezem. Nem tudom, egyáltalán hogyan vagyok képes írni erről.

Hangosan, szinte erőszakosan kezdtem játszani, hogy valahogy eltereljem a gondolataim. Aztán az egyik szünetben meghallottam, hogy kopognak a bejárati ajtón. Akkor döbbentem rá, hogy mennyire nem gondoltam arra, hogy a szomszéd házakban meghallhatják a zongorát. Meg, hogy vannak szomszédok egyáltalán, és érdekelheti őket, hogy ki zajong.

Az ajtóhoz mentem, és megpróbáltam kinyitni, de nem ment. Feszegettem a kilincset, közben odakint megint kopogott valaki, de az ajtó egyszerűen nem akart kinyílni. Percekig csak álltam ott, rettegve. Aztán megpróbáltam megint, és ki tudtam nyitni az ajtót, de addigra már nem volt kint senki. Nem mentem vissza a szobába a holmimért, eljöttem, rohantam az utcán.

Csütörtök

Még soha nem használtam feszítővasat. Megpróbáltam lefeszegetni a deszkákat az ablakokról, mert már unom a félhomályt a szobában, de nem ment. Gyenge vagyok hozzá.

Karády: Te vagy a fény az éjszakában. Talán bejön.

Péntek

Antik csillár a plafonon, nyolc égővel. Se kapcsolót, se villanyórát nem látok sehol, és vezeték sem jön az utcáról a házhoz, de a lámpa ég.

Egy kiállítás képei, gyermeteg átszerelésben és kivitelben, de felismerhetően.

Szombat

Az akvárium feletti festményen egy csokor margaréta, kristályvázában, a szemközti falon téli táj egy kis, füstölő kéményű kunyhóval, a mellette lévő pedig egy villámlástól megriadt lovat ábrázol. Szépek. És szomorúak.

Félek ettől az... egésztől, de mellette nyugodt is vagyok. Érthetetlen, ami történik, de a ház eddig jó volt hozzám. Kaptam tőle egy zongorát, és úgy tűnik, lassan otthont is. Már nem is szívesen jövök el onnan, már nem szívesen jövök haza. Haza?

El is felejtettem írni tegnap, hogy felmondtam.

Vasárnap

Ma elhívtam Igort, a legjobb (igazából az egyetlen) cimborámat, hogy nézze meg a zongorát, de nem jutottunk be az ajtón, hiába feszegettük. Épp elindultunk körbejárni a házat, hátha kitalálunk valamit, amikor Igor megbotlott valamiben, és egyenesen az egyik rózsabokorba esett, az meg véresre karcolta az arcát és a karjait. Nagyokat káromkodva ment el, engem is elküldött a francba, pedig nem tehettem semmiről. Ezután már be tudtam menni.

A kis szekrényen egy másik fényképet is találtam, a nőé mellett: egy katonaruhás, bajszos férfi van rajta, a keret sarkában pedig egy kis, fekete szalag.

Nem értem, mert nem játszottam tegnap semmi ilyet.

Úgy gondoltam, hogy bepótolom, és az egyik saját, szomorú melódiámat játszottam, amit az idő tájt írtam, amikor az apám meghalt. Még soha nem tudtam úgy eljátszani, mint ott, a házban, és sírva is fakadtam közben. Zokogva nyomkodtam a billentyűket, amíg rá nem döbbentem, hogy nem csak a saját zokogásom hallom. Abbahagytam a játékot, de csend volt, nem hallottam semmit. Aztán megint játszani kezdtem, és tisztán hallottam, ahogyan egy nő sírni kezd. Felálltam, de a sírás most nem maradt abba. Követtem a hangot, ki az előszobába, az egyik bedeszkázott ajtóig. A hang az ajtó mögül jött.

Csütörtök

A zongorán egy kiterített zubbony, szívtájékon golyóütötte lyukkal. Véres.

Improvizáltam, amíg ököllel nem kezdtem verni a billentyűket, miközben le sem tudtam venni a szemem a vérről. A szomszéd szobában a nő sírt. Fogtam a feszítővasat, és leszedtem a deszkákat az ajtóról. Könnyen lejöttek. Benyitottam, és egy üres szobát találtam, csak a mennyezet egyik gerendájáról lógott egy kötél, hurokkal a végén. Visszamentem, és tovább játszottam. Nem tudom, hogy mit.

Péntek, otthon

Ez így nem jó.

Azt hittem, a ház szeret. Én szeretem a zongorát. És azt akarom játszani rajta, amit a ház szeret, amit a nő szeret, mert

Péntek este, a házban

Készültem. A Kékszakállú herceg vára. Vagy ez, vagy semmi.

A nő sír. A zubbonyból folyik a vér, a zongorára, onnan a padlóra.

Egész eddig játszottam, és most kiderül, mi van. Ezt még leírom, aztán elmegyek.

Pént este a hzban

Nem megy nem tudok. Kimenni Visszajöttem. Ott a kép az enyém a nő meg a fickó mellett én vagyok raj

A nő sír

Zokog

De nem itt

A szobábban, ahol a

a kötél

Ahol a kötél.

Eltűnt az óra, a lámpa, a képek. Minden. Csak a kötél van.

Ezt itt hagyom.

Én szeretem Chopint.