Veréb Ani: Pörgés

Battara tanár úr, a házakat összekötő, épülettől épületig kígyózó vasrúdra tapadva, csüggedten nézett begipszelt kezére.

– Így nem fog menni.

Valami kitépett a korlátból egy darabot, de nem olyan vészesen hosszú szakaszon, fél kézzel át lehetett nyúlni a folytatáshoz, és ha kifeszíthetné a két karját, éppen be tudná fogni a csonkolt végek közötti távolságot. De a könyökétől a csuklójáig sínbe tették, amikor legutóbb elragadta a centrifugális, erő és összetörte magát az ütközés pillanatában. Akkor egy házperemen lógó régi esőcsatorna állította meg, és egy pörgettyűs különítmény ott talált rá.

Épen maradt kezével erősen megkapaszkodott a korlátban, nehogy a múltkori baleset megismétlődjön, és ismét elrepítse a veszett iramban önmaga körül újra és újra megforduló földgolyó lendülete.

A továbbhaladáshoz segítségre volt szüksége. A gipsz felett szerencsére már tudta mozgatni az ujjait, mutatóujjával benyomta a nyakában lógó segélydoboz hívógombját.

– Pörgünk és élünk! – köszönt bele a készülékbe egy energiatelt gyerekhang.

Battara tanár úr ezúttal is meglepődött azon, milyen fiatalok a szolgálattevő pörgettyűsök.

– Egyre fiatalabbak – dünnyögte a fejét csóválva, majd megadta a saját kódját. – „Negyven éves férfi, értelmiségi.”

– Na, tata, pörgessed az infót, hol akadtál el? – A kérdésben a segítő szándék tökéletes keveréket alkotott a lekicsinyléssel. A gyerek elfordulhatott a mikrofontól, mert halkabban, de tisztán érhetően beszélni kezdett valakihez, nyilván nem vette észre, hogy félrenyomta a némító funkciót a kommunikációs pulton. A következő mondataiból áradó nyers őszinteségtől a tanár úr a lelke mélyéig összerázkódott. – Hé, Potlen, vigyél magaddal hármat, de ne az öregek közül. A tizennégy éven felüliek nem pörögnek elég gyorsan ehhez a mentőakcióhoz. Egy negyvenes, vén őskövület vár rátok, szerintem nem bírja sokáig, válaszolni se tud pörgő tempóban. A helyzetjelzője azt mutatja, elakadt a hatos zónában. Már öt perce szóltam neked, hogy arrafelé leszakadt a kapaszkodórúdból egy méteres darab. Mit csináltatok ennyi ideig? Rég helyre kellett volna hoznotok a hibát, ti… csigabanda! Ha kirepül az öreg a világűrbe, megint korosodási diszkriminációval fognak vádolni minket, azt hihetik, szándékosan hagytuk ott. Nem, mintha egy ilyen levénült alakért nagy kár lenne. De amióta néhány lökött elme megírta a Pörgési Jogok Nyilatkozatát, nincs más választásunk, be kell tartanunk. Ráadásul értelmiségi, márpedig azok nem jók semmire, használhatatlan elméletgyártók, akiknek nincs érzékük a gyakorlati dolgokhoz, és túl lassúak.

Battara megköszörülte a torkát.

– Hoppá – mondta a pörgettyűs diszpécserfiú, ráeszmélve, hogy monológjának nem kívánt hallgatója akadt a vonal másik végén. – Nyugi, tata, már úton a pörgő-csapat. Két perc, és leszednek a rúdról. Amúgy hová készültél, öreg?

– Csak pár házzal arrébb, a könyvtárba – felelte a tanár úr, és még erősebben szorította a korlátot. Azt érezte, egyre gyorsabban forog a Föld. Már az eddigi tempót is nehezen viselte, de most mintha megsokszorozódott volna a tengely körüli forgás sebessége.

– Egyre gyorsulunk – nyögte a mikrofonba.

– Naná, tata. Ezzel mindenki tisztában van. Neked kellene a legjobban tudnod, a te generációd hozta létre tíz évvel ezelőtt a „gyorsuló világ” kifejezést, nem? Bár lehet, hogy ez régebbről származik, de mindegy. Ki ér rá történelmet tanulni manapság? Magadnak köszönd, hogy most ott csimpaszkodsz. Már fiatalon láttad, hogy ez lesz, többet kellett volna gyakorolnod, hogy tartani tudd a lépést. Csak nyomtátok a süket szöveget: „versenyképes tudás”, „életfogytig tartó tanulás”. Évekkel ezelőtt rájöttetek, hogy erre van szükség, ehhez képest eléggé elavultál, ha egy lépésre se futja az erődből védőkorlát nélkül. Nem lenne egyszerűbb, ha nem kapaszkodnál tovább? Gondolj bele, elengeded azt a korlátot, vége a reménytelen küzdelemnek, kirepülsz az űrbe, és azzal meg is oldódott a gondunk. A tiéd is, meg a miénk is. Csak előtte tegyél önkéntességi nyilatkozatot, rögzíthetem, ha kéred.

– Már hallom a mentőosztagot – nyögött megkönnyebbülve Battara a segélyhívóba.

A kapcsolat megszakadt. Az ügyeletes pörgettyűs nem pazarolt rá több időt és energiát. A társai most már úgyis megmentik a vénséget. Ha pedig az utolsó pillanatban feladja, és kipörög az űrbe, akkor is elmondhatják, hogy megtettek mindent, ebben az egyre esztelenebbül rohanó világban megesik az ilyesmi.

A pörgő-csapat nem a korlát túlsó csonkjára tette át a tanár urat, hanem nagylelkűen elsuhantak vele a könyvtárig.

Reszkető térddel ereszkedett egy kényelmes fotelba az előcsarnokban. Az épületek belsejében mindenütt működött a mozdulatlansági erőt létrehozó rota-blokkoló generátor. Egy kilenc éves neocirkum-generációs fiú találta fel, neki köszönhette az emberiség, hogy még nem pörgött szét. Mesterségesen még fenntarthatóak voltak a nyugodt életfeltételek, elodázva, hogy végleg kiforduljon magából a világ.

Odakinn észvesztő sebességgel követték egymást az események, de idebenn egyelőre csend volt, lassú folyással haladt az élet. Úgy, mint valaha régen, tíz-tizenöt évvel ezelőtt, amikor még csak százhúsz-százharminc kilométer per órával döcögtek a kocsik az autópályákon. Amikor két óráig is eltartott, hogy az ember repülővel eljusson Budapestről Párizsba. Amikor még el lehetett mesélni egy hosszabb viccet, mialatt a pirítós kenyér elkészült és az instant kakaó szétolvadt a bögrényi tejben vasárnap reggel a konyhaasztalon.

A tanár úr összeszedte magát, megnyugodott annyira, hogy elballagjon a könyvespolcokig. Leemelt egy kötetet. Nem kortársirodalmat választott, hanem egy régmúlt korokat idéző történet olvasásába kezdett. A huszadik század közepén játszódó cselekmények sodró lendülete – melyet ma vánszorgásnak csúfolnának – magával ragadta őt, és a könyvben kitáruló világ menedékében Battara Bence, nyugalmazott és kimustrált irodalomtanár ismét rátalált a mára már elveszett, emberléptékű életre.


A Nyakonöntött Próbagiblin Szolgáltatóház 3., Régi-új pályázatának 1. helyezett alkotása, megjelent a Lector Magazin I. évfolyam 3. számában, 2013. decemberében

Hegedűs András: Generációk

A férfi haldoklott. Körülötte és alatta tetemek hevertek. Szerencséjére a hevenyészett tömegsír felső részére került, így csak egy vékony földréteg nehezedett rá, nem kellett küzdenie a holttestek súlyával is. De legyengült szervezete lassan felmondta a szolgálatot: a hosszú menetelés, a novemberi hideg és a széthulló világ lidércnyomása kezdték megtörni.

Nem értette, miért van még életben. Rég fel kellett volna adnia, esélye sem volt, hogy valaki rátaláljon, és, ha mégis, nagy valószínűséggel kiéhezett kutyákat vagy emberalattivá fajult fosztogatókat vetett volna útjába a balsors. Mégis, úgy érezte, élnie kell! Még egy kicsit. Még egy kicsit…

– Miklós, kelj fel!

A hang tompán szólt felülről, azt hitte, képzelődik. Ekkor azonban kaparászást érzett a vállánál, a tarkójánál. Nemsokára valaki erősen megszorította a karját.

– Miklós, kelj fel! – ismételte meg az idegen, s most, hogy nem arasznyi földrétegen keresztül szólt hozzá, észrevette, mennyi melegség és aggodalom bujkál szavaiban. Megpróbált felállni, de lábai cserbenhagyták, így csak valami szánalmas kapálódzásra telt tőle. Az ismeretlen azonban egy könnyed mozdulattal kirántotta a felszínre. A fagyos levegő maga volt az Élet az áporodott dögszag után, melyen addig tengődött, de a hirtelen terhelést nem bírta a tüdeje: köhögő roham tört rá.

– Jól van, csak nyugodtan, lassan lélegezz! Még életben kell kicsit maradnod!

Kicsit?! Ki ez az ember? Miklós megrázkódott, és kényszerítette magát, hogy lecsillapodjon. Eddig azért tartott ki, hátha esélyt kap a sorstól, hogy befejezhesse utolsó versét, s úgy tűnt, valakit valóban küldött az Ég. Ha csak azért ásta is ki, hogy ő maga végezzen vele, az sem baj. Talán teljesíti az utolsó kívánságát, ad neki öt percet az örökkévalóságért.

– Ki…?

Hangja még gyengének bizonyult, de nem lehetett nem érteni a kérdést.

– Azt hiszem, azonnal megismersz, ha végre ki tudod majd nyitni a szemedet. De figyelmeztetlek, megrázó lesz, ha megpillantasz!

Miklósból kitört a nevetés. Megrázó? Azok után, amit az elmúlt hónapokban átélt? Munkaszolgálatosként? Táborlakóként? Nem hitte, hogy ezek után létezik bármi is, ami megdöbbenthetné. Tévedett.

– Endre?! – szakadt fel belőle a kiáltás, mikor végre kidörzsölte a szemébe száradt véres sarat, és a félhomályos erdőben ki tudta venni a fölé tornyosuló alakot. A halvány derengés mintha a szomorúan mosolygó másik férfiből áradt volna, s Miklós nem hitte, tudta, hogy kísértetet lát.

– Hát meghaltam végül én is. Szomorú vég egy szomorú világban… Kár, hogy utolsó művem befejezetlen maradt!

– Még nem haltál meg, de közel állsz hozzá. Ezért vagyok most itt!

– Jöttél vezetni engem, mint Dantét vezette akkor Vergilius? Bár nem hiszem, hogy az Infernó szörnyűbb lehet a mostani világnál!

Endre elmosolyodott.

– Tévedsz, Miklós! Nem kalauzod leszek, választást ajánlok neked. Bár az igaz, hogy a Pokolhoz is van némi köze a dolognak…

A haldokló összezavarodott, és ismét feltámadt benne a gondolat: hallucinál.

– Milyen választás?

– Tudod, ki vagyok. Szerinted hogy lehetek most itt?

– Meghaltál, és sem a Pokol, sem a Menny nem fogadott be téged. Ez a sors vár rám is?

– Kezded kapizsgálni, öcsém, de még nem jutottál el a teljes igazsághoz! A döntés a kezedben van: meghalsz, és a túlvilágon megkapod méltó jutalmadat, vagy büntetésedet, érdemeid szerint. Vagy…

– Vagy?

– Olyanná válsz, mint én. Éjben járó, megkínzott lélekké, aki emberek vérén lop magának egy-egy újabb napot a kárhozattól. Akit a nap megöl, és nem dobog a szíve. Akiben már nem hisznek, titkon mégis rettegik nevét!

– Vámpír? – lehelte Miklós, s fogai vacogtak. – Vámpír lett belőled?

– Igen.

– Szóval valóban a halottak élén kötöttél ki végül? Téboly! Őrület! Csak látomás vagy, pusztuló agysejtjeim játszadoznak elmémmel! Távozz tőlem! Távozz…

Újra köhögni kezdett, és elterült a földön. A másik szánakozva nézte.

– Tudom, hogy rettenetes, de ez az igazság. Válassz! Meghalsz az üdvösség ígéretével, vagy tovább létezel a kárhozat biztos tudatában?

– De miért, az Isten szerelmére miért? Miért választottad ezt a visszataszító sorsot?

– Hogy miért? Az én halálos ágyamhoz Csezmiczei János jött el. Engem ő kísértett meg.

– Janus Pannonius? Hát ő is…? – Miklós érezte, hogy minden iszonyata dacára feltámad benne a kíváncsiság.

– Ő is, meg mások is. Nemcsak magyarok. Jánost Villon változtatta át.

– Oh, a nagy Villon?

– Igen, ő. – Endre felnevetett. – Nagy franc az öreg, kár, hogy nem részegeskedhettem már vele!

– Hogyhogy?

– Sajnos sok mindenről le kellett mondanunk. Evés, ivás, szeretkezés…

– Ez borzalmas! Nem értem, nem értelek titeket! Ennyire féltetek az elmúlástól, hogy még ezt a semmi-létet is vonzóbbnak éreztétek? De köszönöm, nekem nem kell ez az átok! Inkább a normális halál!

Miklós maga sem értette, honnan jött ez a hirtelen szenvedély. És szavaiban érzett némi hamisságot is. Úgy tűnt, bizonytalanságára felfigyelt csábítója is.

– Látom, azért téged sem hagynak hidegen a lehetőségek.

– Milyen lehetőségekről beszélsz?

Endre elmosolyodott.

– Mi az, ami becsesebb számodra a bornál, a dicsnél, a szerelemnél? Mi az, ami valójában hajt téged?

Miklós hallgatott. Tudta a választ, de nem akarta kimondani. Tartott tőle, azzal megpecsételné a sorsát. De a másik folytatta:

– Ha akkor meghalok, soha nem olvashattam volna József Attilát. Vagy Pilinszkyt. Vagy téged. Oh, igen! A lelkem üdvösségét eladtam a költészetért, az irodalomért! Ahogy Ovidius óta annyian. De az olvasáson kívül van még más is.

– Micsoda?

– Természetesen az írás! Hisz szellemünk megmarad, s életművünk kiteljesedhet halálunkban. A megjelenés persze bajos, de időről-időre azért felbukkanhatnak elveszett kéziratok.

– Istenem! Mint valami holt költők társasága…

Endre szeme felvillant.

– Holt költők társasága? Nem is rossz cím! Talán egyszer valamelyikünk megírja! Látod, ezért is ajánlottuk fel neked a csatlakozás lehetőségét! Sajnos Attila váratlanul ment el, őt nem kereshettük meg, de feléd már egy ideje közeledett a halál. Így előre tudtunk tervezni.

– Megtisztelő – Miklós elhallgatott. Érezte, hogy szíve egyre hevesebben ver, talán utolsókat dobban. És ekkor hirtelen eszébe jutott valami:

– Láttam a holttestedet! Az újságok címlapján. Még csak gyerek voltam, de…

– Persze, hogy láttad. Nem tűnhetünk el csak úgy! Van bizonyosfajta hatalmunk, nem esik nehezünkre imágót alkotni valakiről. Ha most igent mondasz, marad itt egy hulla az utókornak az arcvonásaiddal, ha esetleg valaki kiásna.

Miklós megborzongott. Mit tegyen? Változzon át, legyen belőle is vérszívó lidérc, vagy maradjon ember? Maradjon halandó a halál biztos tudatában? Úgy érezte, húzhatja még kicsit az időt.

– Öltök is, hogy éljetek?

– Muszáj. De igyekszünk mindig a leghitványabbakból táplálkozni – felsóhajtott. – Sajnos, az utóbbi évek szomorú lakomát szolgáltattak számunkra. De kevesen voltunk ahhoz, hogy érdemben befolyásoljuk az eseményeket, akárhány nyilast, újabban megszálló muszkát tüntettünk is el…

Miklós az utolsó szavakat már alig hallotta, kezdte elveszíteni az eszméletét. Ettől megrémült. Annyi mindent akart még kérdezni a másiktól. És találkozni akart a többiekkel is. Úgy érezte, az egész Parnasszus fekszik előtte, csak ki kell nyújtania a karját, hogy megragadja. Nem akart meghalni.

– Döntöttél. – Nem kérdés volt.

– Döntöttem.

„A véred íze számban hol méz, hol áfonya…”

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház 3., Régi-új pályázatának 2. helyezett alkotása, megjelent a Lidércfény AKF VII. évfolyamának 12. számában, 2013. decemberében

Mészáros Gyula: Holttestemen át sem!

Szőr Earl Windfart az űrben lebegett, az űrhajójától kőhajításnyira. Bár a "kőhajításnyi" ez esetben nem fedi le a szó eredeti jelentését, mivel gravitáció  és légkör híján az elhajított kő bazi messzire elrepülne, akár másik galaxisba is, ha elég időt adnak neki. Szerencsére a Szélsebes Szivarvég nem volt annyira messze, de az ember – akármennyi időt tölt is a világűrben –, hajlamos földi fogalmakban gondolkodni.

Szőr Earl Windfart más esetben megpróbált volna méltóságteljesen lebegni, hűen az idősödő és kissé szenilis angol királynőtől kapott nemesi címéhez. A tény azonban, hogy csupán egy órányira elegendő levegőkészlettel zárták ki a saját űrhajójából, lerombolt benne minden nemesi életérzést. Az űrruha kommunikátorán keresztül megeresztett egy hosszú, összetett mondatot a kalózok anyukájával, nagyanyjával és további felmenőivel kapcsolatban, amiben részletes tanácsot adott, hová és milyen mélyre helyezzék a kalózok hosszú csövű fegyvereiket. A válasz hasonló jótanács volt, aminek hallatán még Sir Windfart is elpirult, pedig közismerten választékosan tudta kifejezni magát, amikor átkozódásra került a sor. Mielőtt folytathatta volna az érdekessé váló diskurzust, a kommunikátor egy klikkel elnémult. Mindenesetre Szőr Windfart szabadjára eresztette a mondanivalóját az űr megértő, ám néma végtelenjébe, ha már egyszer kikívánkozott.

Magában füstölgött egy ideig, de csakhamar felülkerekedett józan esze, és a fennálló probléma megoldásán kezdte törni a fejét. Először is egy perc néma csenddel adózott a legénységnek, amely minden egyes tagját lemészárolták a kalózok. Nem mintha szüksége lett volna rájuk, az agyi implantátumával bármikor ezerszer jobban elvezette volna a Szivarvéget, mint az a kétbalkezes Butler, akinek ötször kellett elmagyarázni, hogy a mélyűri szkennert nem kell mélyen az űrbe ereszteni, hogy használható adatokat szolgáltasson. De hát mit tehet egy lovaggá ütött nemes? Csak nem utazhat az illendő számú személyzet nélkül! Arról nem is beszélve, hogy a Szőrök Klubjában a fiúk – bocsánat, a többi nemesi Szőr – tudomására jutna, hogy ilyen pórias munkát végzett. Egy évig rendezhetné a költséges fogadásokat, mire kiengesztelné őket a Klub lealacsonyításáért.

Az egy perc gyorsan eltel, különben sem tudott mást csinálni, mint a Szélsebes Szivarvég ezüstös testét bámulni, és a kábelt, ami összekötötte vele. És mögötte a kalózok toldozott-foldozott, balesetet szenvedett szállítóhajónak álcázott otromba űrszekerét. Ja, és ott voltak még a csillagok, de azokat már annyiszor látta, hogy semmi újat nem tudtak mutatni. Azt a néhány anyagszemcsét pedig, amely ezer kilométeres körzetében lézengett, igazán figyelmen kívül hagyhatjuk.

Miután lerótta a tiszteletét az elhunytak iránt, újabb fél percet töltött saját maga átkozásával, amiért olyan hiszékeny volt. Legközelebb segítségkérés ide vagy oda, hagyja megdögleni, akárki küldi is a vészjeleket. A barmok!

Miután belátta, hogy a sajnálkozás sem viszi közelebb a helyzet megoldásához, valóban a problémára kezdett koncentrálni. Jelen pillanatban két lehetőség állt előtte. Az egyik, hogy nem mond semmit a kalózoknak, akik persze itt hagyják lógva, amíg el nem fogy a levegője, és keserves fulladásos halál után, a környéken fellelhető legnagyobb hulladékkupaccá változik. Nem tetszett neki az ötlet, de nem csak azért, mert nem akart életműveként csupán egy űrszemétnek minősülő hullát hagyni. Azért is előnyben részesítette a továbbélést, mert szeretett volna utódot hagyni maga után. Néhány, anyjuk szoknyája körül szaladgáló porontyot, akik felnőve legalább majdnem olyan okosak lesznek, mint az apjuk, és tovább viszik a Windfart nevet. Persze ehhez kell majd egy szoknya is, abban pedig egy anya, ami önmagában sem egyszerű dolog, mert egy jó feleségre rendkívül nehéz szert tenni manapság... De jobb ebbe most nem belemenni. Azon kívül utált fulladozni, amióta hülye Rodalf unokaöccse rávette arra a szerencsétlen kimenetelű fürdőzésre az antigrav medencében.

Miután elvetette az űrben magányosan való elhalálozást, mint megoldást, a másik lehetőségre koncentrált. Az sem tetszett jobban. Ha elmondja a biztonsági széf kódját a kalózoknak, talán nyer egy kis időt, de nem voltak kétségei afelől, hogy a vége ugyancsak fulladás lenne. Vagy még rosszabb, ezeknél a kalózoknál sosem lehet tudni. Ráadásul megszereznék az altennai hókristályt, ami önmagában is vagyont ér. Bár, ha átadná nekik, és hagyná, hogy szippantsanak belőle, akkor talán vissza tudna jutni a hajóra, amíg a szer adta hamis illúziókat kergetve mámorban fetrengenek. Ha mindegyik szippantana belőle. Ha a szer elég gyorsan kiütné őket. Túl sok a bizonytalan tényező! Azon kívül a gondolatra, hogy  azok a balfékek elhasználnak akár egy szikrányit is az értékes kristályból, Szőr Windfart homlokára kiült a verejték. Nem szenvedte a haszon ilyetén elvesztését. Az értékes anyagnak a Klubban a helye, pontosabban a Szőrök orrában, miután grammonként tekintélyes összeget fizettek érte!

Sóhajtott. Bárcsak vissza tudna jutni a hajóra, és hozzáférne a rejtett rekeszhez! Visszajutni a hajóra... Visszajutni a hajóra... Hoppá! Olyan ötlete támadt, amitől maga is meglepődött. Általában másokat fizetett, hogy okos dolgokat találjanak ki helyette, de ilyen helyzetben ugye, magad uram, ha szolgádat kinyírták a büdös kalózok. Miután néhány részletet helyre tett magában, elégedetten elmosolyodott. Van benne kockázat, de működhet. Aztán lehervadt arcáról a mosoly. A megoldás része volt a keserves fulladásos halál.

Agyi implantátumával már megpróbált kapcsolatba lépni a hajóval, amikor kirakták ide, de a kalózok nem voltak annyira ostobák, hogy ne vágják el a központi számítógéptől. Azt azonban a kurafiak sem tudhatták, hogy a titkos másodlagos rendszerhez még mindig hozzáfért. A titkos másodlagos rendszer sajnos nem kapcsolódott a központi maghoz – mivel titkos volt –, viszont tökéletesen megfelelt annak a célnak, amire Windfartnak most kellett. A következő tíz percet arra használta, hogy feltöltötte tudata digitális másolatának a frissítését a titkos szerverre. Nem az egészet, az túlságosan sok időt vett volna igénybe, csak a legutóbbi frissítés óta történteket. Ismét a Szőr Klubra gondolt, majd magában azt mondta, hogy csesszétek meg sznobok, néha még egy Szőrnek is be kell piszkolnia a kezét. Legalábbis, ha élni akar.

Aztán nagy hirtelen nem volt mit csinálnia mást, csak várnia, hogy a levegője elfogyjon. Ahogy egyre kevesebb idő maradt a keserves fulladásig, úgy csökkent Szőr Windfart határozottsága, és nőtt kétségbeesése. Mi van, ha mégsem működik? Mi van, ha a kalózok megtalálják a titkos másodlagos rendszert? Mi van, ha máris kinyitották a széfet, betéptek, őt pedig itt hagyták, hátha egy mikrometeor hamarabb kilyukasztja a bőrét, mint hogy a levegője elfogyjon? Éppen kezdődő pánikrohamán próbált úrrá lenni, amikor a kommunikátoron keresztül megszólalt a főkalóz. Természetesen a kódot kérte. Szőr Windfart kiterjesztette jókívánságait a kalóz anyukájáról a lányára – az most lényegtelennek tűnt, hogy van-e neki egyáltalán –, az unokahúgára és a kutyájára, és új módszereket ajánlott nekik szexuális elfoglaltságul. A kalóz hasonló jókat kívánt, és kikapcsolta a kommunikátort. Szőr Windfart reményei a keserves fulladásos halálról azonban nem váltak be. Rövidesen nyílt a zsilip ajtaja, egy űrruhás figura jelent meg, vállához emelt egy lézerfegyvert, és megperzselt masszává lőtte szét a Szőr fejét. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, bezárta a zsilipet.

Szőr Windfart halálra váltan ijedt fel, hirtelen felült, és a fejéhez kapott. A feje köszönte szépen, a helyén volt épen és sértetlenül. Különben hogyan a fenébe tudott volna gondolkodni? A Szőr körbenézett a klónozó kamra gyengén pulzáló fényében, és mély lélegzeteket véve, megpróbált lenyugodni. Ezek szerint sikerült. Nem lett volna szabad a halálnak szerepelnie az emlékei között, elvégre már előtte feltöltötte tudatának frissítését. Úgy látszik, az implantátum egy vészfrissítést csinált a halál pillanatában. A fene enné meg! Talán mást kellene kitalálnia, ami beindítja az új klón életre keltését, nem a saját halála. De hát ilyen lelketlenek az automatikus rendszerek: megszűnik a folyamatosan sugárzott életjel, bamm, már kel is életre az új klón. Szőr Windfart nem örült neki, hogy ezután ezzel a borzasztó elmebeli halálsikollyal kell együtt élnie. De hát semmi sem tökéletes, sóhajtott, és lekászálódott az asztalról. A klónozó berendezés meghitten zümmögött és hümmögött körülötte, és amint a Szőr elhagyta az asztalt, máris munkához látott. Egy robotkar hatalmas adag biomasszát csapott az asztalra, majd elektródákkal kezdte megtűzdelni. Az újabb klón már készült is a következő vészhelyzet esetére. Szőr Windfart a padlóra hányt, majd valami ruha után nézett. Sajnálattal vette tudomásul, hogy erről korábban elfeledkezett, és magában megjegyezte: ha ezt az egészet megússza, akkor gondoskodjon megfelelő öltözetről az új magának.

Óvatosan kinyitotta a rejtekajtót, hunyorgott a folyosó harsány fehér fényében, majd  kikémlelt. Senkit sem látott. Kilépett, mire az ajtó újra belesimult a falba, mintha sosem lett volna nyitva. Szőr Windfart nem tétovázott, az egyik közeli raktár felé trappolt, a padlón csak úgy csattogott a meztelen talpa. Szerencsésen bejutott a raktárba, megkereste azt a bizonyos panelt, tenyerét egy bizonyos helyre nyomta. A panel félrecsusszant, és egy nagy vörös gomb jelent meg, mellette egy fekete dobozzal. Máskor Szőr Windfart talán figyelmeztette volna a legénységet, de nem maradt olyan a hajón, akinek ne kívánta volna a seggébe a puskacsövet, ezért minden teketória nélkül rácsapott a piros gombra. Felsikított a hajó vészjelző szirénája. A Szőr arcán gonosz, de elégedett vigyor terült szét, ami  hirtelen rémületbe ment át. Kapkodva kinyitotta a fekete dobozt, kivette belőle a gázmaszkot, és sietve felvette. Aztán a vigyor visszatért az arcára.

A technikusok szerint két perc kell, hogy a hajón mindenhová eljusson a gáz, Szőr Windfart öt percet várt, mielőtt előmerészkedett rejtekhelyéről. A kalózok valószínűleg meglepődtek volna a gázálarcos, meztelen ember láttán, amikor belépett a hídra. Szerencsére mindnyájan ájultan hevertek. Szőr Windfart az egyik raktárhelyiségbe cibálta őket, hogy gondos elzárásban részesítse az elalélt gazembereket. Csak az utolsónál jelentkezett a gond, az ötödik testet sehogy sem tudta betuszkolni, vagy az egyik karja, vagy a feje kilógott. Elküldte az egész bagázst melegebb bolygóra, lehetőleg tele kiéhezett krokodilokkal, amelyek először a lógójukat harapják le, aztán megvakarta a fejét. A Szivarvéget nem rosszfiúk elzárására tervezték. Egyetlen hely maradt, ami elég nagy, és aminek letiltható a belső vezérlőpanelje. Alaposan megizzadt, mire az öt elernyedt testet a zsilipbe cipelte. Amikor mind az öt kalóz egy kupacban feküdt, a Szőr kipillantott a zsilip ablakán. Szétlőtt fejű régi teste széttárt karral lebegett a kábelen, mint egy mártír. A fenébe is, úgyis kezdtem elhízni, gondolta, és megnyomta a kábel kioldógombját. Úgy tűnik mégiscsak űrszemét lett belőle.

Szőr Windfart csak akkor vette le a gázmaszkot, amikor a rendszer szerint száz százalékig kiürült az altatógáz a hajó légteréből. Még mindig meztelen volt, de amikor arra gondolt, hogy a láttára mennyire megrökönyödnének a Szőr Klub tagjai, elvigyorodott, és úgy maradt csupaszon, ahogy a klónozógép megteremtette.

Valamivel később magukhoz tértek a kalózok. Szőr Windfart a fedélzeti kommunikátoron keresztül biztosította őket, hogy börtönben fognak megrohadni, és benga állat börtöntöltelékek macái lesznek. A kalózoknak volt vér a pucájukban, mert részletesen ecsetelték, a Szőr melyik testrészét hová fogják illeszteni, ha innen kiszabadulnak. A Szőr idegeit kissé megviselte a lézer általi hirtelen halál, és az után következő adrenalindús akció, ezért jobban felment benne a pumpa, mint ahogy egy lovaggá ütött nemeshez méltó lett volna. Vörös fejjel, teli tenyérrel csapott a zsilip ajtajának ikonjára a kijelzőn.

– Ezt elcsesztétek, faszfejek! – ordította, miközben a kisüvítő levegő kiszippantotta a kétségbeesetten kapálózó kalózokat. 

Szőr Windfart a padlóra köpött, aztán szivar és egy pohár bourbon után nézett. Rövidesen a kapitányi székben hátradőlve, kezében az itallal, pöfékelve utasította agyi implantátumán keresztül a Szélsebes Szivarvéget, hogy szélsebesen vigye haza.

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház 3., Régi-új pályázatának 3. helyezett alkotása, megjelent a Lidércfény AKF VII. évfolyamának 12. számában, 2013. decemberében

Máté Vera: Ikerhatás

Budapesti lakásukban még jóval napfelkelte előtt erős fejfájással ébredt Anikó. Felült az ágyban, majd a mellette fekvő Péterre nézett. Ő még javában aludt. Az ablakon beszűrődő városi neonfény jobban bántotta a szemét, mint máskor.  Korán volt, a lányt is csak a gyötrő fájdalom riasztotta fel, az ébresztőóra csendben mutatta az időt, 4:33.  Egyszerre fájt a feje és a mellkasa, lüktetettek a végtagjai. Határozottan emlékezett rá, hogy valami rosszat álmodott, de nem tudta mit. Ivott egy pohár vizet, majd visszafeküdt, és megpróbált újra elaludni. Meglepően hamar álomba merült. Idegszálainak zsibbadt, hajnali reflexiójaként ismét egy másik világba csöppent. Vér- és klórszagot érzett, világítótestek tompa búgása zümmögött a fülében. A szemét csak résnyire tudta ugyan kinyitni, de a körülötte levő zöldruhások sürgölődéséből pontosan tudta, hogy egy kórházban van, méghozzá egy műtőasztalon. Az operáció éppen véget ért, az orvos jegyzőkönyvbe diktálta az eseményeket.

 Először nem értette, mintha latin és angol keveréke lenne a hallott beszéd – tűnődött magában. Biztos hivatalos orvosi nyelv − gondolta. Halovány angol és latin tudása révén nem minden kifejezést ismert, és néha csak szófoszlányokat tudott elkapni az őrjítő hasogatástól, amit testszerte érzett. A lényeget viszont így is felfogta.

– Huszonkilenc éves nőbeteg. Közúti autóbalesetből kifolyólag érkezett osztályunkra – kezdte az orvos, majd hosszasan sorolta a sérüléseket és az ellátásuk módját. – Agyi tevékenység minimális, a műtét vége tizenkettő óra harminchárom perc – hangzott a beavatkozást lezáró dokumentáció befejezése.

Anikó meglepődött, mintha rémlett volna az emlékeiben nagyon messze kavarogva valami. Az álombéli jelenben pedig nem tudta felidézni, hogy mi történt vele, csak ugyanazt az éles fájdalmat érezte, ami hajnal óta kínozta.

Kitolták az osztályra, ahol beöltözött, vadidegen emberek vették körül. Viselkedésükből ítélve rokonoknak, barátoknak tűntek, de csak a szemüket látta. Senkit sem ismert fel közülük. Ekkor szőke kislány lépett az ágyához. Ahogy ránézett, egy kedves, aggódó szempár pillantott vissza rá. Nagyon sokszor látta ezt a tekintetet egy régi fényképen, ami gyerekkorából maradt meg. Az édesanyját juttatta eszébe. A szeme alatt végig húzódó barázda egyértelműen őrá emlékeztette. Nem tudta mire vélni a dolgot. Próbált volna megszólalni, de rá kellett jönnie, hogy a szájában levő csövek miatt ez képtelenség. Emelni akarta a karját, de a kisujja sem mozdult. Lebénultam − állapította meg magában. Ekkor megszólalt a vekker, és ő a legelső nyikkanására végre ott tudta hagyni ezt a rémálmot.  Ahogy eltávolodott az ismeretlenből, a magasból visszatekintett az ágyon fekvőre. Minden kétséget kizáróan megállapította, hogy csakugyan ő fekszik ott, csak picit máshogy nézett ki. A haja feketén göndörödött, az alkata pedig kerekebbnek látszott, de ő volt, és ez nagyon megrémisztette. Az óra sokadik ricsajára Péter is feltápászkodott, és meglepetten pislogott Anikóra, hogy miért ül már az ágyban meredten maga elé bámulva.

− Mi a baj szívem?

− Semmi, csak rosszul aludtam, és úgy érzem magam, mintha éjjel bokszmeccsem lett volna − mondta. Az álomról annak abszurdsága miatt erősen hallgatott.

− Biztos front van – nyugtázta Péter, miközben kisimított egy szőke, egyenes tincset felesége homlokából.

Az éjjeli borzalom egész nap végigkísérte Anikót. Sehogy sem akart kimenni a fejéből az átélt szituáció. Sohasem hitt a babonaságokban, de annyira valóságosnak érezte az álmában történteket, hogy nem tudta túltenni magát rajta. Amire véget ért a nap, már teljesen kimerült tőle. Otthon gyors vacsora, és fürdés után tíz órakor már ágyba bújt, amit egyelőre Péter is megértően fogadott, hiszen tudta, hogy milyen rosszul aludt előző éjjel.

Ahogy bezáródott Anikó szeme, már húzta is valami messzire, egészen addig, amíg fel nem ismerte a kórház émelyítően fülledt szagát. Még mindig az ágyon feküdt. Torkát már nem feszítette tubus, a lélegzetvétel mégis nagyon nehézére esett, de ment egyedül is. Ez örömmel töltötte el. Hátha beszélni is tudok − gondolta, de az ajka egyelőre nem mozdult. Nem tudta eldönteni, hogy a feje vagy a mellkasa fáj-e jobban, vagy az, hogy a tegnapi kislány nincs a szobában. A falon levő óra 6:11-et mutatott. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy nővérke lépett be rajta. Elkezdődött a napi rutin. Testének adatait számítógép rögzítette, így nem kellett külön vérnyomást vagy lázat mérni nála, de tisztálkodni igen. A hölgy kiskocsin magával hozta az előkészített mosakodó eszközöket, majd egy mozdulattal lekapta róla a lepedőszerű takarót, és elkezdte egy szivaccsal sikálni. Mintha valamit karattyolt volna közben, de nem értette. Először azt hitte, a kábasága miatt. Majd kezdett rájönni, hogy nem magyarul beszél. Talán angol − tűnődött, de a tisztálkodás fájdalma visszazökkentette az álombéli valóságba. A langyos víz jól esett neki, bőre viszont még így is égett, és a szivacs, mint ezernyi tüske bökte a testét. Ezzel egyidőben tudatosult benne, hogy a lepel alatt valóban meztelen. Szólt volna, hogy − Hé, egy kicsit finomabban!, de hiába erőlködött, hogy valamelyik izma megmozduljon, nem ment.  Egy pillanatig úgy tűnt, valamit mégiscsak érez a karjában, ám hamar rá kellett jönnie, az érintés máshonnan jön. Valaki finoman simogatja azt, majd a derekát és a haját, pedig a szobában az ápolónőn és rajta kívül senki sem tartózkodott. A fájdalmat valami más, bizsergető érzés váltotta fel. A következő pillanatban már valós otthona édes illatát és hús-vér férje enyhén borostás arcát érezte magán. Távolodtában még megakadt a szeme egy kórtermi feliraton. Nem értette ugyan mit jelent, de az ismerős kötőszavakból és segédigékből biztosra vette, hogy angol. Egy pillanat alatt visszatért a hálószobába, messze hagyva a kórházi gondokat, átadva magát egy sokkal kellemesebb puhán követelőző vágynak.  Aznap éjjel már nem álmodott többet titokzatos idegen énjével.

Következő nap Péter üzleti útra ment és nem aludt otthon. Anikó nem is tudta, hogy várja-e az estét, vagy inkább féljen tőle. Filmnézés közben szenderedett el. Egy darabig még hallotta a tévében zajló párbeszédet, de egyre inkább úgy tűnt, hogy közvetlenül mellette beszélgetnek, majd megérkezett az a fránya kórházillat is. Többen álltak körülötte. Hallotta, hogy a kislány ott követelőzik a felnőttek között. Ez legalább gondolatban örömmel töltötte el.

– Az anyukámat akarom! Engedjetek oda az anyukámhoz! – kiabálta, majd egy határozott mozdulattal kitépte magát a karjukból, és letelepedett az ágy mellé. Megfogta Anikó kezét, és gyengén megrázta.

– Anya, anya, kelj már fel, és gyere haza, légyszi, légyszi! – szinte már könyörgött. Odalépett mellé egy Anikó számára teljesen ismeretlen férfi. Megfogta a kislány, majd Anikó kezét. Szomorúan a gyerekre nézett.

– Kincsem, lehet, hogy anyu soha sem jön velünk többet haza. − Ahogy ezeket a szavakat kimondta, egy könnycsepp jelent meg napbarnított markáns arcvonásain. Anikó pedig határozottan érezte, hogy mennyire izzad a tenyere.

− De apa! Anyának haza kell jönnie! Holnap lesz a szülinapom! – Olyan magától értetődően mondta a kislány, hogy Anikó szíve majd beleszakadt. Ekkor gondolt bele először, hogy ez a pöttöm gyerek valóban az övé lenne? Nem értette a dolgot. Neki még nincs is gyereke. Eleinte azt gondolta az álomról, hogy talán a jövőt jelzi előre, de ezt a pasast még életében nem látta, ez nem lehet az ő férje. Nem volt rosszképű, de Pétert sohasem hagyná el. Valami itt nagyon nem stimmel − gondolta. Ahogy feküdt az ágyon, és nézte a kislányt meg a férfit, olyan erős együttérzés lett úrrá rajta, hogy össze kellett minden energiáját szednie, mert meg AKART szólalni. Mintha valami belülről noszogatta volna: meg kell vigasztalni a kislányt. Ahogy erőlködött, először az ujjai rándultak meg. Fájt, rettenetesen fájt neki minden mozdulat, de kibírta, mert ez a kislány olyan volt neki, mintha az édesanyját kapta volna vissza. Következőre azt érezte, hogy bőséges levegő árasztja el a tüdejét friss, hűvös oxigénnel. Így már tud szavakat formálni. Küzdött. Minden egyes centiért maratont futott. A kezének rezdüléseit apa és lánya egyaránt észrevette, csodálattal nézték csücsörödő száját. Anikó pedig bajban volt, nem tudta a kislány nevét. Az apja kincsemnek szólította, talán az is megteszi − gondolta. Nekiveselkedett és a szó, majd a szavak lassan, nagyon lassan elkezdtek formát ölteni.

− Kincsem…, sajnálom, hogy… nem lehetek holnap ott veled… Apa mindent előkészít majd. Az ajándékod a cukrászdában fog várni téged – mondta, pedig ő sem tudta miért kell ezt mondania.

 − Nagyon szeretlek titeket. Nőj nagyra életem! − Ránézett a férfira félig nyitott szemmel, és csak annyit suttogott, hogy – Rob, vigyázz nagyon Katie-re!

 Hirtelen vágott az agyába a mellette állók neve, hogy honnan jött a felismerés nem tudta, de valahonnan belülről tört elő. Ahogy kinyögte a szavakat, újra mozdulatlanná erőtlenedett a teste. A fájdalmat is egyre kevésbé érezte, és azonnal azon járt az esze, hogy honnan tudja mégis a nevüket. Mi a csuda köze van neki hozzájuk? Rob és Katie angolok, de mégis magyarul beszélnek?

Ahogy ezen töprengett, egyszer csak nagy felfordulás kerekedett a kórteremben. Először mindenkit kiküldtek, majd orvosok és nővérek lepték el a szobát. Ekkor vette észre, hogy már percek óta felülről szemléli az eseményeket. Látta, ahogy ellaposodik, majd kiegyenesedik a monitoron a szívritmust jelző vonal. Injekciókat kapott, majd megpróbálták újraéleszteni, de ő már semmit nem érzett az egészből.

− A halál beállta tizenegy óra huszonnégy perc − hangzott a tárgyilagos, de megtört ténymegállapítás.

Észrevette az üvegfalon át leskelődő, ijedt Rob-ot, majd látta, amint egy hölgy elviszi Katie-t. Pár perc múlva a szoba elcsendesedett, a gépeket lekapcsolták, majd jött egy másik ápoló, és lepedővel letakarta elernyedt testét. Annyira elszörnyedt az álombéli eseményeken, hogy felriadt. Teste úszott a vízben, karján még érezte Rob izzadt tenyerét, és Katie ijedt szorítását.

− Teljesen meg fogok bolondulni – futott át az agyán a gondolat.

Másnap naphosszat törte a fejét, de nem talált rá magyarázatot. A munkahelyén is megjegyezték a kollegái, hogy mintha máshol járna lélekben. Az este eseménytelenül zajlott. Péter karjai között aludt el, többet nem álmodott sem Robról, sem Katie-ről. Már az utolsó, kórházban töltött álomnap után is erősen érezte, hogy valahol legbelül elvesztett valamit, valamivel kevesebb lett. Végezetül egyik éjjel édesanyja jelent meg, csak egy pillanatra illúzióként, és megköszönte, amit tett. Anikó nem tudta mi lehet az, ami köszönetre méltó, és egy pár nap múlva már kezdte is elfelejteni a dolgot, mint ahogy a rossz álmokat szívesen hagyja el az ember. Péterrel végül nem is beszélt róla.

Közel két héttel később kapott egy levelet Sydney-ből. Nagy boríték volt, benne egy kézzel írt és egy hivatalos levél.

Tisztelt Molnár Anikó!

Fájdalommal értesítjük, hogy

MOLNÁR JÚLIA

szeretett feleség és szerető édesanya

2013. szeptember 08-án

huszonkilenc éves korában súlyos baleseti sérülések következtében elhunyt. A mellékelt hivatalos okirat bizonyítja, hogy önök testvérek voltak, amely tényre számunkra is csak halálát követően derült fény. A temetés már megtörtént. Ha le szeretné róni kegyeletét,

a mellékletben talál két retúr repülőjegyet Sydney-be.

Tisztelettel: Robert & Katie Tóth.

Anikónak le kellett ülnie, hogy össze ne essen döbbenetében. Feltépte a hivatalos iratot is, miszerint valóban volt egy testvére. Azt tudta, hogy a szülei fiatalon meghaltak, és őt korán örökbe adták, hiszen eleinte otthonban nevelkedett. Édesanyjáról egyetlen mosolygós fényképe maradt csak. Azt viszont senki sem mondta, hogy van egy testvére, aki az adatai alapján hajszálra egyidős vele. Tehát a férje Rob… a lánya Katie − egyszerűen megrémült a felismeréstől. Tudta, hogy Péterrel beszélnie kell a történtekről. Este vacsora után belevágott mondandójába. Mindent elmesélt az átélt álmokról. Péter miután meghallgatta, csak annyit mondott − Holnap csomagolunk, és megyünk Sydney-be. A végére járunk ennek az ügynek. − Anikó titkon pont erre számított. Péter döntései mindig hajszálra az ő elvárásait tükrözték, talán ezért is szerette annyira.

Másnap mind a ketten, családi okokra hivatkozva szabadságot vettek ki, majd utánanéztek az utazási lehetőségeknek, és villámgyorsan bepakoltak. Indulás előtt küldtek még egy e-mailt a Robert által levélben meghagyott címre az érkezésükről, de igazából nem remélte, hogy várni fogja őket valaki. A gép 18:50-kor indult, és két átszállással, több mint egy napos út végén az esti órákban landoltak a Kingsford Smith repülőtéren Sydney-ben. Amint végeztek a kiszállással, a taxiállomás felé vették az irányt. Mielőtt odaérhettek volna, a bejárattal szemben Péter megpillantott egy férfit nem túl nagy, rögtönzött táblával a kezében, rajta Anikó Molnár felirattal. Ahogy felesége is odanézett, napsütötte markáns arcáról azonnal felismerte Robot. Kislány ugrált a közelében rakoncátlanul göndörödő szőke fürtökkel és Anikó édesanyjának vonásaival. Irányt váltottak, és odaérve legnagyobb megkönnyebbülésükre kiderült, hogy mind a ketten nem csak kicsit, hanem tökéletesen tudnak magyarul.

Már a Robertékhez vezető úton is sokat beszéltek Júliáról, Anikó pedig roppant kellemetlenül érezte magát, mert Katie is és az apja is szinte le sem vette róla a tekintetét. Újdonsült sógora észrevette magát, majd igyekezett bocsánatot kérni.

− Nem akarunk zavarba hozni, félre ne értsd, de annyira hasonlítasz Julcsira, hogy megdöbbentő!

A kislány csak hallgatott mellette a hátsó ülésen. Nagy sokára ránézett Anikóra és halkan, de határozottan megkérdezte.

− Anya, most meddig fogsz másik nénit játszani? Gyere inkább haza! – mondta, és Anikónak elszorult a szíve, mert el sem tudta képzelni, hogy fogja ez a kicsi lány megérteni, hogy ő nem az anyukája.

A házban szembetűnő gyász honolt. Mindenhol friss virágok, félig leégett gyertyák, és fényképek emlékeztettek a szomorúságra. Júlia képei, aki pont úgy nézett ki, mint Anikó egy kicsit gömbölyűbben, feketére festett, vasalatlanul hullámos hajjal. Ő már ismerte álmából. Talán jobban, mint bárki más. Érezte utolsó fájdalmait, tudta, hogy mennyire el akart búcsúzni a szeretteitől. Ekkor véletlenül a faliórára nézett, majd a karján levőre, amin még nem állította át az otthoni időt. Pont nyolc órával járt előrébb a falon levő.  Ugyanúgy, mint ahogy az álmában hallott és látott idő is nyolc órával járt előrébb a budapestinél. Egyre határozottabban tudta, hogy ő tette meg helyette, ő segített elbúcsúzni Julcsinak. Szívesen megkérdezte volna Robertet a szülinapi buliról, hogy teljes bizonyosságot nyerjen, de nem volt szükséges feszegetni a nyilvánvalót. Nem szólt hát egy szót sem az előzményekről, és Pétert is arra kérte, hallgasson, éppen elég a férfinak, hogy elveszítette a feleségét. Számára viszont tisztázódott a helyzet, és végre ő is el tudta engedni az álmai által keltett félelmeket.  Régi élete szertefoszlott, a helyébe lépő újról pedig csak azt tudta biztosan, hogy lelke egy darabja ott fog maradni Sydneyben, hiszen unokahúgának anyára lesz szüksége.

Szaszkó Gabriella: Hiszek a társadalombiztosításban

Nem lehetettem több tízévesnél, amikor a világ gyökeresen megváltozott. Igaz, én pont ahhoz a generációhoz tartoztam, akik alig emlékeztek a régi rendre. Ahhoz viszont elég idős voltam, hogy halljam a nagyszüleim és idősebb ismerőseim felháborodását. A szüleim realista emberek lévén alkalmazkodtak az új formákhoz. Mindketten főiskolát végeztek, és Hivatalokban dolgoztak, sohasem gondoltak arra, hogy a művészetek vagy a lélek mélyebb rétegeinek boncolgatásába kezdjenek. Azt nem mondanám, hogy boldogan fogadták a 2028-as lélek és vallások eltörléséről szóló törvényt, de nem tiltakoztak, nem csatlakoztak az ellenállási mozgalomhoz. Semmiképp sem szerették volna magukra haragítani az ország vezetését, munkájuk és megélhetésük volt a legfontosabb számukra. Főleg, hogy három gyermeket kellett felnevelniük.

Hétfő reggel anya szlalomozott velünk a tömegben. Apám és az idősebb testvérem korábban indult el reggel, hogy első sorból figyelhessék az eseményeket. Anya olyan erősen fogta a kezemet, hogy éles fájdalmat éreztem benne, de mégsem akartam elengedni. Hatalmas volt a sokaság a Hivatalnál, ezért rettegtem, hogy elveszíthetem szüleimet és két testvéremet. Nem is láttam ki a rengeteg ember közül, alig kaptam levegőt az óriási teremben, ráadásul folyamatosan táskáknak, karoknak és lábaknak ütköztem.

Gyűlöltem a hét első napját. 2029-től kezdve a világon egyetemessé tették a hétfői összejövetelt, amelynek alkalmából minden ember a Polgármesteri Hivatal épületében találkozott. Ilyenkor mindenkinek szép ruhában kellett feszítenie, hálát mondania az Intézményekért, és kitöltenie az éppen aktuális papírokat. Sokan élvezték a közösségi élet ezen formáját. Én túl kicsi voltam akkor, hogy ebből bármit is felfogjak azon kívül, hogy szorított a nyakkendőm, és szúrós volt az öltönynadrágom belseje. Ráadásul rettenetesen unatkoztam a beszédek alatt, ami arra sarkallt, hogy folyamatosan kapkodjam a fejem, néha pedig elkószáljak a szüleim mellől. A nagypapámat kerestem a családunk mellett, hiszen ő mindig gúnyos viccekkel szórakoztatott engem és a húgomat. A bátyám ezt már nem nézte jó szemmel, tizenöt évesen azt fontolgatta, hogy jogi személy lesz, ezért mindent nagyon komolyan vett az Intézményekkel kapcsolatban.

Irtózatosan kiszáradt a torkom, ráadásul továbbra is csak egy csíkot láttam a hatalmas kivetítőből, ami a Hivatal pódiumán terült el. A Főhivatalnoknak nem volt arra ideje, hogy élőben vezesse le a heti Hálaadást. Húgom rángatni kezdte az öltönyöm ujját:

– Nem látok semmit! – mondta magas és nyűgös hangon. Ő fehér ruhácskát és harisnyát viselt, amitől mindig kaparta a lábát.

– Úgyis ugyanaz lesz, mint előző héten!

– De így még unalmasabb, és éhes is vagyok.

A húgom felé fordítottam a fejem, aki dühös arccal nézett felém. Sejtettem, hogy hamarosan hatalmas hisztizésbe kezd, aminek anya nem fog örülni.

– Most ettél! Tudod, hogy csendben kell lenni.

A mellettünk álló fiatalabb férfi egy rosszalló pillantással ajándékozott meg bennünket, amihez anya is csatlakozott.

– Daniel, Rose! Maradjatok csendben, mindjárt kezdődik a Hálaadás!

Hatalmasat sóhajtottam, karomat összefontam, majd Rose-ra néztem, aki lebiggyesztette a száját. Sehol sem láttam nagypapát a tömegben, amitől egyre szomorúbb lettem. Nem is volt időm sokáig keresgélni, hiszen hamarosan elsötétedett a terem, és a kivetítő képernyőjén megjelent városunk Főhivatalnoka. Haját elegánsan hátrazselézte, öltönye és egyszínű nyakkendője távolságtartást tükrözött. Húgom továbbra is mellettem vakarózott, ennek ellenére próbáltam csendben meghallgatni az ismerős szöveget.

– Kedves egybegyűltek! Azért vagyunk itt ezen a csodálatos hétfői reggelen, hogy hálát adjunk az Új Rendnek, amely könnyebbé teszi mindannyiunk életét. Egyetemes eszménk az egész világot egységessé tette. Nincs többé a vallások széthúzó ereje. Hiszünk abban, ami kézzel fogható, ami mindannyiunknak segít ételt tenni az asztalra. Az adók, a társadalombiztosítás és hivatalos papírok járulnak hozzá, hogy bonyolult világunk átláthatóvá válhasson! Adjunk együtt ma is hálát a hivatalokért és a biztosításokért.

Ekkor szünetet tartott a férfi, mire az egész tömeg skandálni kezdte az ismerős mondatot. Én aznap nem mondtam semmit, azonban húgomnak ez volt a kedvenc része.

– Hálát adunk az intézményeknek, az adóknak és társadalombiztosításnak!

A Főhivatalnok folytatta tovább a mondandóját, megköszörülve a torkát. Elgondolkoztam azon, hogy felvételről megy-e a műsor.

– Remélem, hogy ezen a héten is eredményesek leszünk. Remélem, hogy egyre többen üdvözölhetik az életükben a folyamatos hivatali munkát, amely a társadalombiztosítás biztonságával jár együtt. Az imádkozás nem mentett még meg senkit eddig, de az egészségbiztosítás ezzel szemben minden nap életeket óv meg.

Húgom kicsit előbb szólalt meg, boldogan kacarászva ordított fel a tömegből.

– Lélek nincs, de van társaságos biztosítás! – mondta, elvétve a kifejezést.

Anyám egyetlen pillantást vetett Rose-re, majd csatlakozott a kántáló tömeghez.

–Hálát adunk az egészségbiztosításnak – mormolta. – Add meg nekünk Hivatal, hogy meggyógyíthassuk betegségeinket!

Lábammal doboltam a fényes padlólapon, én csak azért voltam hálás, hogy már csak a Főhivatalnok utolsó sorai voltak hátra. Persze ezt sohasem vallottam volna be.

– Örülök, hogy ma is ennyien összegyűltünk! – folytatta a férfi. – Mindenkinek eredményes hetet kívánok. A papírok hamarosan kiosztásra kerülnek. Ne felejtsék ráírni az összes oldalra tízjegyű azonosítójukat. Köszönöm a közös Hálaadást, amely minden egyes héten ugyanolyan boldogsággal tölthet el bennünket. Viszontlátásra!

Elsötétedett a képernyő, mire hangosan felsóhajtottam. Már az iskolában is szívesebben lettem volna, de a tanítás csak kora délután kezdődött hétfőnként, hogy mindenki kitölthesse a papírjait. Egy komor arcú, ősz nő osztogatta az arra a hétre vonatkozó nyomtatványokat. Anya pedig a táskájában turkált a fontos kártyák után kutatva. Mosolyogva vette el a nőtől a vastag paksamétát. Apa pár héttel ezelőtt mondta el nekem, hogy mindezek az adminisztráció miatt szükségesek. Ezeken vezetik, hogy ki mennyit dolgozott, adózott, és milyen járulékokat kell fizetnie. Egy szót sem értettem belőle, de azt nagyon jól tudtam, hogy a Hálaadás után akár egy órát is igénybe vehetett a papírok töltögetése, ami a világ legunalmasabb tevékenységei közé tartozott.

– Éhes vagyok! – kiáltott fel a húgom, és anya táskáját kezdte rángatni. – Ihatok narancslevet?

– Előbb még azt mondtad, hogy éhes vagy – tettem hozzá.

– Mind a kettő!

– Gyerekek, csak egy kicsit hagyjatok békén! Hogyha elrontom a kitöltést, akkor kérhetek új papírokat, és itt ragadunk örökre.

Időközben anya egy sorszámot is kapott, amellyel a hetes kapuhoz kellett később mennie. A húgom egyik lábáról a másikra lépkedett, sejtettem, hogy azt jelezte, hogy már pisilnie is kell. Nagyon nyűgös volt aznap reggel.

Anya egyetlen szerencséjére nagyapám sikeresen átverekedte magát a tömegen.

– Hát hogy vannak az én kedvenc unokáim?

– Nagypapa! – kiáltott fel Rose. – Pisilni kell, meg éhes és szomjas is vagyok!

Nagyapám szerényen mosolygott a kishúgomra, majd lassan megcsóválta a fejét.

– Ó, hát ez nagyon sok probléma egyszerre! Most pisilni menjünk előbb vagy inni?

Anya felnézett a papírok közül, arca gondterheltnek tűnt, ahogy lapozgatott.

– Apa, kivinnéd Rose-t és Danielt? Nagyon sok kitöltendő papír van hátra, mert James más biztosítási kategóriába került, és a felét sem értem ezeknek a szövegeknek. Koncentrálnom kell.

Nagypapa felvette Rose-t a nyakába, nekem pedig megfogta a kezem. A hétköznapokban már nem szerettem, hogyha felnőttek vezettek, de a tömegben félő lett volna, hogy elveszek. Mindennél jobban örültem neki, hogy kivisznek a fülledt sokaságból, ahol csak a tollak csattogását és a papírok zörgését lehetett hallani.

Odakint azonnal megcsapta a hideg novemberi szél kipirosodott arcomat. Rose úgy tűnt, megnyugodott, mivel nagyapa odakint egy csomag csokis kekszet adott a kezébe. Hiába vezették be már egy éve az Új Rendet, továbbra is képtelen voltam megszokni a látványt, ami a Hivatal előtt fogadott. Tízévesen nem tudtam felfogni a jelentőségét, azonban kellemetlen görcs állt a gyomromba a térdelő, könyörgő emberek látványától. Általában elfordítottam tőlük a fejemet is, hiszen a szüleim azt mondták, hogy nem szabad foglalkozni velük. Az iskolában azt tanították, hogy ezek az emberek megérdemlik a sorsukat, amiért nem tagozódtak be az Új Rendbe, esetleg túl lusták, hogy dolgozzanak.

Aznap azonban egy velem egyidős kisfiú állt elénk. Kitágult szemekkel nézett a húgom felé, aki a kekszet ette jóízűen. A csoki arcára maszatolódott, úgy pillantott először rám, majd elfordult az alacsony és sovány kisfiútól.

– Az anyukám nagyon beteg, kérhetek egy kis ennivalót?

Nagyapa oldaltáskájából azonnal kivett két zsemlét, mintha csak erre készült volna. Hosszú évek során derült ki, hogy minden hétfőn vitt magával annyi ételt, amennyit csak tudott.

– Imádkozunk Istenhez, hogy segítsen meg bennünket és áldja meg Önöket is – mondta a velem egyidős fiú. – Nagyon köszönöm.

– Nincs mit, fiam! Mi a baja az anyukádnak?

A koszos arcú ismeretlen eldörzsölt egy könnycseppet az arcán, mire elkaptam a tekintetemet.

– Nem tudjuk, hiába vitte el apa a kórházba, nem látják el, mert nincs egészségbiztosításunk. Pedig biztosan tudnának rajta segíteni. De imádkozunk.

Rose közelebb lépett a kisfiúhoz, de a kekszet szorosan maga mellett tartotta.

– A társadalombiztosításhoz kell imádkozni, te buta! Isten nem létezik.

A fiú szeme tágabbra nyílt Rose mondatától, közben szeme néha a csokis édességre vándorolt. Húgom hiába volt csak ötéves, lefordította az eseményeket saját nyelvére. Nagyapám azonban komor pillantással ajándékozta meg ezért.

– Rosie – kezdett bele. – Attól, hogy mások másban hisznek, még megérdemlik, hogy azonos bánásmódban részesüljenek. Adnál a kekszből ennek a kisfiúnak, aki ilyen bátran vigyáz az anyukájára?

Rose elfordította a fejét, majd lassan megrázta. A kisfiú a szendvicses zacskót szorongatta, egyetlen lépést hátrált a szegény, sokszor jajgató tömeg irányába. Kellemetlen idő volt, mégsem volt rajta elég ruha.

– Köszönöm, elég lesz a szendvics. Nagyon hálásak vagyunk.

A kisfiú pillanatokon belül el is tűnt a tömegben, de ekkor újabb koldulók jöttek. Nagyapa igyekezett mindenkinek adni valamit, miközben azt mormolta nekik, hogy „Isten áldja meg őket”. Rengetegen koszosak voltak, bűzlöttek az utca porától. A hivatali melegben pedig emberek töltötték az értelmetlen papírjaikat.

Percekkel később megpillantottam anyámat, amint fúriaként lépkedett le a Hivatal lépcsőjén. Megragadta Rose kezét, úgy, hogy a testvérem leejtette a kekszes zacskót a földre. Egy pillanatra sem érdekelte tovább, miután befalta a zacskó felének a tartalmát, már nem volt rá éhes.

– Apa! Már megint mit tanítasz a gyerekeknek? Még a végén azt hiszik, hogy így is lehet értelmes életet élni!

Nem volt kedvem hallgatni anyát. Tízéves voltam csupán, de az értelmes élet szavakat semelyik világgal nem tudtam összeegyeztetni. Inkább felkaptam a csokis keksz zacskóját a földről, és nem törődve anyámmal, a kisfiú és anyukája felé vettem az irányt.

Odanyújtottam a maradék kekszet a fiúnak, aki összekulcsolt kézzel ült édesanyja felett. A nő arca ijesztően sápadt volt.

– Nagyon köszönjük – mondta a fiú, mire én bólintottam.

Akkor határoztam el, hogy inkább a lélekben hiszek, mint a társadalombiztosításban.

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház 3., Régi-új pályázatának eredményhirdetése

1. helyezett - Veréb Ani: Pörgés
2. helyezett - Hegedűs András: Generációk
3. helyezett - Mészáros Gyula: Holttestemen át sem!

Jobb novellát írt: Anna Winkler, Szaszkó Gabriella, Szilágy Heléna és Adam Bogomolov

A nyertes novellák decemberben jelennek meg, majd utána felkerülnek a Nyakonöntött Prtóbagoblin Szolgáltatóház könyvtártermébe is.