Könyvajánló - Mason Murray: Visszatérő végzet

Kedves Olvasó, ha tücsökmuzsikától hangos nyári estéken tekinteted a csillagruhában ragyogó égboltra emeled, és úgy érzed, van ott kint valami, aminek több köze van a földi élethez, mint bárki is gondolná. Ha életutad követhetetlennek tűnő kacskaringós ösvényén időnként felismerni vélsz nyomokat, amelyek a rendezői székből irányító Sorsra utalnak, és legbelül már tudod is, semmi sem történik véletlenül. Ha rajta szoktad kapni a Tudományt, hogy zavartan másfelé néz vagy a nyakán dagadó erekkel erőből, rémülten tagad, ha olyan zavarba ejtő esettel találkozik, amire még nem sikerült akadémikus magyarázatot gyártania.

Neked ajánlom ezt a történetet, aki úgy szeret válaszokat keresni a kínzó kérdésekre, hogy közben imád izgulni és szorítani a hőseiért, akit a lényeg érdekel, mellébeszélés nélkül. A Visszatérő végzet a te regényed, ha van bátorságod kalandok során át rejtélyek nyomába eredni, és a végén nem félsz megtudni az igazságot.

Mason Murray

„Donelly éppen nyitotta volna a száját, hogy megossza a Russellel kapcsolatos különleges benyomásait a többiekkel, amikor nyílt az ajtó, és belépett rajta John Thomson, a helyszínelők főnöke.

– Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy csak így betörök ide, de van egy kis gond.

A tárgyalóban tartózkodók egyből megállapíthatták, hogy Thomson nem viccel. Részben azért, mert nem is szokott, részben pedig azért, mert szemmel láthatóan feldúlt volt, ami kissé apatikus természetét ismerve ritka jelenségnek számított. John Lennont idéző szemüvegét gyors egymásutánban kétszer igazította meg orrnyergén, amíg odaköszönt a kollégáinak.

– Mi a gond, John? – kérdezte Donelly nagyon rosszat sejtve.

– Nem is tudom, hol kezdjem… – tördelte kezét a vékony emberke. – A helyszíneléskor ugyebár feltűnően sok nyomot találtunk a feltételezett gyilkostól.

– Az elmosogatott kávéspohártól eltekintve igen – bólintott a hadnagy.

– Így van. Alapesetben ez a hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosságok jellemzője. Amikor a tettes maga is megretten attól, ami történt, és pánikszerűen, semmire sem gondolva hagyja el a helyszínt. Ilyenkor szokott visszamaradni annyi értékelhető nyom, ami alapján később könnyen azonosítható az elkövető – magyarázta egyre nyugtalanabbul a nyilvánvalót Thomson, közben aggódó tekintetével többször is körbepásztázta a jelenlévőket. – A kávéscsésze elmosogatása nyilván nem illik a képbe. Ha arra volt ideje, akkor másra is kellett, legyen. Akárhogy is, zavaros az egész. Mi természetesen lefuttattuk az ujjlenyomatokat, illetve sürgősséggel megcsináltuk a DNS-tesztet is.

– Igen. És? – firtatta türelmetlenül Jackson.

– Van valaki, aki telerakta a helyszínt ujjlenyomattal, és akinek jó néhány szőrszálát megtaláltuk a zuhanyzó lefolyójában. Semmi kétség, ugyanarról az emberről van szó.

– De miért mondod ezt ilyen savanyú képpel? – érdeklődött rosszat sejtve Lightman. – Ezek szerint a tag szerepel a nyilvántartásban, úgyhogy akár mehetünk is lekapcsolni.

Thomson bizonytalanul bólintott.

– Igen, szerepel a nyilvántartásban. Attól tartok azonban, hogy lekapcsolni ettől függetlenül lehetetlen.

– Nincs lehetetlen, külföldön is horogra akadhat, és elég sok országgal van kiadatási egyezményünk. Igaz, hogy közben évek telhetnek el, de legalább addig sem itt gyilkolászik – mondta Redhorn.

– Ennél sokkal rosszabb a helyzet – ingatta a fejét John Thomson, majd nagy sóhajjal levette a szemüvegét, és egy papír zsebkendővel törölgetni kezdte.

– Miért? Bökd már ki, John! – fortyant fel Donelly.

– Azért, Walt, mert az illetőt, akit úgy hívtak, hogy Ethan Bishop, több rendbeli emberölés miatt csaknem húsz évvel ezelőtt kivégezték…”

Mason Murray interjú - 2016. szeptember

– Mit tudhatunk rólad?

– Talán nem meglepő, de a civil szakmámnak semmi köze nincs az íráshoz. Negyedszázada különböző munkakörökben és területeken, de vasúti szállítással kapcsolatos feladatokat végzek. Az írói mivoltom tekintetében nehéz röviden válaszolni erre a kérdésre. Ami a lényeg, elég régen foglalkozom már írással, az első országos megjelenésem már 1990-ben megtörtént egy színes magazinban leközölt novellámmal. Azóta két könyvem és nagyon sok novellám jelent meg, és bizony jellemzően olyan témákról, amikre bátran aggathatjuk a misztikus vagy a paranormális jelzőt. Az utóbbi években már tudatosan törekszem arra, hogy a magyar olvasók igényeit kiszolgálva már-már hiánypótló jelleggel transzcendens thrillereket írjak. A könyvesboltok polcain fájdalmasan kevés ilyen témájú könyv sorakozik, magyar szerzőktől meg pláne. Remélem most, hogy kikötöttem egy nagyratörő terveket szövögető kiadónál, lehetőségem lesz a tervem megvalósítására, méghozzá hosszú távon.

– Az első lépések a szakadék felé, avagy mikor jöttél rá, hogy író leszel?

– Szerintem elég korán. Már általános iskolás koromban teleírtam több spirálfüzetet, de akkor még egyik „nagyregényemet” sem sikerült befejeznem. A kudarcok természetesen nem szegték kedvemet, mert mesélni akartam és kerestem, kutattam a módját, hogy ehhez közönségem is legyen. Szerencsére az évek során mindig megtaláltam az utat, így vagy úgy, kisebb-nagyobb olvasótáborom mindig volt. Az írói létezés elég speciális, néha valóban a szakadék alján van, máskor meg fenn a hegycsúcson. Volt időm megszokni és meg is szeretni ezt. Ráadásul a korai évek magányos farkas életmódja, munkamódszere után az utóbbi időben hála istennek egyre több írókollégával hozott össze az élet és nagyszerű barátokra tettem szert. Lehet, hogy az írók mind flúgosak, de a legtöbbjük nagyon is szeretnivaló figura.

– Kik a kedvenc alkotóid, mennyire hatottak rád az írói stílusod kialakulásában?

– A teljesség igénye nélkül néhány kedvencet felsorolva feltétlenül meg kell említeni Robert Merle, Leslie L. Lawrence, a korai Vavyan Fable, John Sanford, és mindenekelőtt Dean R. Koontz nevét. Utóbbi a misztikus thriller emblematikus figurája, talán ő volt a legnagyobb hatással rám. Több jó szemű olvasóm jelezte, hogy regényeimen egyértelműen érződik az ő hatása. Én ezt bóknak és nem negatív kritikának veszem, bár az idő előrehaladtával egyre inkább eltávolodok minden „mestertől”, és egyre inkább törekszem egy egyedi Mason Murray stílus kialakítására.

– Elátkozottak városa. Első regényed, milyen rá visszagondolni az eltelt néhány év távlatából?

– Nosztalgikus hangulatba kerülök, ha rágondolok, és mostanában sokszor eszembe juttatják. Nagy örömömre új olvasóim felfedezték a korai munkáimat, így nem győzöm boldogan konstatálni a facebookon, hogy újabb és újabb új olvasóm szerezte be valamelyik antikváriumból. A blog fiatalabb olvasói talán már nem is tudják, mekkora különbség van egy számítógép szövegszerkesztője és egy régi mechanikus írógép között. Nos, én ez utóbbi elszánt püfölésével hoztam létre a kéziratot még 1992-ben, amely két év múlva jelent meg könyv formájában. A szöveg még kissé nyers, ami nem csoda, hiszen még igen fiatal voltam, de a sztori elgondolkodtató és mindent elsodró lendületű, egyenesen filmre kívánkozik. Nagyon szeretem, hiszen „ő” az első „gyermekem”.

– Írtál számos novellát is – három számjegyűt –, mind a Mason Murray meghökkentő meséi között szerepel?

– Kevés kivételtől eltekintve lényegében igen. Még 1996-ban, az akkor még nagyon is létező, népszerű borsodi bulvárhetilap, az Új Hírnök kért fel rövid, csattanós novellák megírására. Sem a főszerkesztő, sem én nem gondoltuk, hogy ez egy nagyjából hat éves együttműködés lesz, amelynek keretében minden héten egy új novellát kellett szállítanom. Az egykori szocialista gazdasági szlogen itt is érvényesült, legalábbis remélem, és a mennyiség átcsapott minőségbe. Ha a sorozat minden darabja nem is, sok közülük nagyon a szívemhez nőtt. Azóta többet már feldolgoztam, modernizáltam és a terveim között szerepel, hogy két-három éven belül egy amolyan „best of” válogatást könyvben is megjelentessek.

Nagyon hasonló felkérés talált meg a méltán népszerű Hihetetlen! Magazintól a kétezres évek elején. Első könyvem kiadója a mai napig sikeresen működteti a paranormális jelenségekkel is foglalkozó nagypéldányszámú országos magazint. Néhány évig nekem is lehetőségem volt nekik dolgozni, és hasonló történeteket írtam, mint az előbb említett sorozat darabjai.

– Lélekcsapda. Második könyved 2011-ben jelent meg. Mennyiben lett más, mint az első?

– Sokkal letisztultabb. A hosszú évek intenzív novellázása megtette a hatását. A tempó talán valamivel lassabb, viszont a filozófiai mélység, ha lehet rá ilyen kifejezést használni, sokkal mélyebb. Nem én nyúltam először az elcserélt lelkek témájához, nagyon sok film és könyv foglalkozott vele korábban, ám én a kalandok, az akciók és a szórakoztatás mellett igyekeztem együttgondolkodásra hívni olvasóimat. A test, szellem és lélek egysége adja a keretet az izgalmas történetnek. Arra kerestem a választ, vajon mire mondhatjuk, hogy „én”. Mivel lehet azonosítani bennünket, testünk vagy a lelkünk (tudatunk) tesz-e bennünket azzá, amik vagyunk?

– Visszatérő végzet. Már előrendelhető a legújabb regényed, ami a Mogul Kiadónál jelenik meg. Mesélj róla!

– A legújabb gyermek, tehát a legnagyobb kedvenc. A legjobb regényem. Nem csak, azért mert a legújabb és a legtöbb tapasztalat birtokában írtam. Olvasói és szerkesztői vélemények alapján ezt tulajdonképpen éveken át csiszoltam a végleges formájára. Ezúttal is olyan témát jártam körül, amely az emberek többségét érinti. Transzcendens thriller ez is, tehát úgymond az alkonyzónába kell lépnünk, hogy megértsük, mi miért történik körülöttünk a világban. Nem véletlenül bukkant fel mindenütt „a könyv, amelytől másként gondolsz majd életre, halálra” szlogen a könyv facebookos felvezető kampányában. A többszörösen is hátrányos helyzetű pozitív főhős például szinte állandó jelleggel megéli a deja vu-érzést, amelyet az emberek 75-80 százaléka az élete során legalább egyszer átél. Erre a jelenségre a tudomány még nem tudott egyértelmű magyarázatot adni. Nem mondom, hogy én tudom a tuti megoldást, de nagyon is valószínű elméletet fabrikáltam, amely köré sikerült egy olyan feszültséggel teli, nagyon gyors tempójú sztorit építeni, ahol más paranormális jelenségek, és azoknak a lehetséges magyarázatai is megjelennek. Nem szeretnék spoilerezni, ezért inkább azt ajánlom, hogy aki többet szeretne megtudni a könyvről vagy esetleg nagy kedvezménnyel rendelne is belőle, az keresse fel a http://masonmurray.mogulkiado.hu/ oldalt, ahol beleolvashat a regénybe és megtekinthet egy nagyon hatásos videós ajánlót is.

– Milyen volt, amikor először megjelent egy írásod? Hosszú volt az út odáig?

– Az fantasztikus érzés volt! Ráadásul még csak főiskolás voltam és szinte ölembe hullott a lehetőség. Mondhatni jókor voltam jó helyen, vagyis jókor küldtem be jó anyagot az egykori Vénusz Magazinba. Erről az 1990-es történetről meséltem az interjú elején. Így aztán ehhez rövid út vezetett, mint ahogy az első könyvig is, amelynek könyves-standokon történő megpillantása annak idején euforikus boldogságot váltott ki belőlem. A sors úgy akarta, hogy a gyors sikerek után egy hosszabb utat járjak be az új könyvekig. Sokat tanultam és sokat fejlődtem az évek alatt, és most is, mint régen, rettentő izgatottsággal várom az október végi megjelenést. Nagyon szurkolok, hogy az olvasók szeressék ezt a könyvet. Egyelőre úgy fest, kíváncsiak rá, mert elég nagy érdeklődés mutatkozik iránta már most is.

– Az írásaid közül melyekre vagy a legbüszkébb?

– Általában mindig a legújabbakra… Egyébként nehéz dolgom van, ha ki kell emelnem valamelyiküket. Vannak kedvencek a novelláim között, egyikük éppen A leselkedő, ami nagy örömömre a Kalandok és kalandozók második könyvében is ott lehetett, azonban mindig is regényírónak tartottam magam, így mindhárom megjelent vagy éppen megjelenésre váró regényem különös helyet foglal el a szívemben. Büszke vagyok arra, hogy sikerült a bennem születő ötletekből olyan komplex történeteket felépíteni, amelyek szórakoztatják az olvasókat, örömet okoznak nekik.

– Két évvel ezelőtt mit gondoltál, hol tartasz két év múlva az íróskodásban, bejöttek a számításaid?

– Kis késésben vagyok… A viccet félretéve azt mondhatom, hogy jól alakulnak a dolgaim, nagyjából úgy, ahogy mondjuk két évvel ezelőtt vártam. A megfelelő kiadó megtalálása ugyan lassabban ment a tervezettnél, de aki benne van ebben a világban, az tudja, hogy megírni egy regényt sokkal könnyebb, mint kiadót találni hozzá. Itt most kicsit hosszabb távra tervezhetek, és pontosan ez az, amit szerettem volna elérni.

– Mit írsz most, mik a közeljövőbeli terveid?

– Mihelyt befejeződnek a Visszatérő végzet megjelenésének előkészítő munkálatai, azt hiszem, előveszem egy régebbi kéziratomat, ami eddig még nem jelent meg nyomtatásban. Vannak elképzeléseim, hogyan kellene átdolgozni, hogy az önmagammal szemben támasztott mostani elvárásoknak megfeleljen. Szóval 2017-ben szeretném megjelentetni a Rossz hold című regényemet és természetesen a világ minden kincséért sem hagynám ki, hogy a Kalandok és kalandozók harmadik könyvében ott legyek egy novellámmal.

Mason Murray: A leselkedő

Amikor Wayne felhívott és közölte, hogy feltétlenül beszélni akar velem, már sejtettem, hogy baj van. A hangja elárulta, olyan feszültség bujkált benne, amit talán még soha nem tapasztaltam. Wayne Belourral gyermekkori barátok vagyunk, ugyanabban az utcában laktunk, egy suliba jártunk, és még a gimiben is osztálytársak voltunk. Nem ismertem nála rendesebb srácot, de furcsábbat se nagyon. Nehezen tudom szavakba önteni, mit értek ezen. Mintha nem is ebbe a korba született volna, lovagias elveivel néha az őrületbe kergetett. Furcsasága mégis inkább az eltökéltségén volt tetten érhető. Tisztában vagyok vele, hogy az eltökéltség nem éppen negatív tulajdonság, és semmiképpen sem lebecsülendő. Wayne szélsőséges kitartása azért volt zavarba ejtő, mert mint valami francia vígjáték esetlen hőse, folyton folyvást kudarcot vallott elszánt küzdelmei végén. Mintha csak saját sikertelensége éltette volna…

Aggodalmam gyakorlatilag azonnal igazolást nyert, ahogy beléptem a nappaliba. Hellyel kínált, de percekig képtelen voltam elfogadni a szíves invitálását. A falakat bámultam megbabonázva, azokon ugyanis több tucatnyi kinagyított fotó díszlett. Mondhatja bárki, mit vagyok úgy oda, előfordul ez másnál is! Persze, hogy előfordul, csak meglehetősen ritkán ábrázolja az összes fénykép ugyanazt a személyt, aki se nem popsztár, se nem híres színész...

– Tetszik? – kérdezte Wayne, látva eltátott számat.

Bizonytalanul bólintottam, de mivel a tekintetemet megbabonázta a látvány, nem fordultam barátom felé.

– Nos, őróla szeretnék veled beszélni – mondta halkan Wayne, mintha attól tartana, a sajátos módon kitapétázott falaknak is füle van. Bár nem láttam az arcát, biztos voltam benne, hogy a zavar pírja festette vörösre.

– Wayne, az ég áldjon meg! – sóhajtottam bosszúsan, miután végre szembefordultam vele. – Kinek nézel te engem? Ügynöknek, aki gyönyörű nőket közvetít reklámügynökségekhez, meg a filmiparba? Zsaru vagyok, jól tudod. Ha nem a barátom lennél, már fel is jelentettelek volna, amiért valakit az engedélye nélkül fotózol.

Wayne zavarában egyik lábáról a másikra állt, és még csak véletlenül sem nézett volna a szemembe. Még a vak is látta volna, hogy súlyosabb dolog nyomja a lelkét, hogy az illegális fényképezés miatti büntetésen aggódjon. Egészen megsajnáltam, hisz mint említettem, ritka rendes fickó volt.

– Nézd, Ronald, tudom, hogy ez nem kóser – motyogta a kezét tördelve. – Azért fordulok éppen hozzád, mert zsaru vagy és a barátom.

Gyanakodva méregettem Wayne-t, aztán újra a falakat teljesen beborító szépséges nőt kezdtem tanulmányozni. Szó, ami szó, volt mit nézni rajta. Láttára hajlamos voltam azt gondolni, az Úr mégiscsak jó kedvében teremtette a világot. Az ismeretlen gyönyörűségről minden kép a lakásában készült, Wayne ablakából egy különösen erős teleobjektív segítségével. Éppen attól volt varázslatos ez a gyűjtemény, hogy nem a kifutón, sminkmesterek áldozatos munkáját követően, gondosan és ravaszul tervezett ruhákban mutatta meg a csodálat tárgyát. A természetes életképek főzés, takarítás, evés vagy éppen számítógépezés közben készültek. Aki szép, az kinyúlt trikóban, nyuszis pizsamában és fésületlenül is szép. Meztelenül meg pláne, hiszen ilyen is volt a gyűjteményben. Wayne modelljét pedig akárhonnan és akárhogyan is néztem, mindig szépnek láttam.

– Remélem, nem azt akarod közölni, hogy megölted ezt a lányt – próbáltam egy rossz zsarutréfával oldani a ránk telepedő feszültséget.

– Nem. Nem erről van szó – ingatta a fejét Wayne, aki észre sem vette a kérdés komolytalanságát. – Azt hiszem, az elejéről kellene kezdenem. Nem akarsz mégis leülni?

Türelmetlenül legyintettem, mert ebben a szürreális helyzetben egyre fojtogatóbb lett az egyedi módon dekorált szoba levegője. Túl akartam esni rajta, bármi is legyen Wayne mondandójának a lényege.

– Jól van – sóhajtott lemondóan a barátom. – Az egész nagyjából fél évvel ezelőtt kezdődött. A közeli szupermarketben vásároltam éppen, amikor a fagyasztó-szekrénynél egyszerre hajoltunk le Angie-vel ugyanazért a pizzáért, és összekoccant a homlokunk. Hülye, banális szitu volt, de ahogy megpillantottam, tudtam, hogy elvesztem. Nem kell hosszan ecsetelnem, mennyire szép, hiszen a saját szemeddel is láthatod. Élőben persze sokkal inkább az. Égszínkék szemeivel megigézett. Átengedtem neki a pizzát, és vele együtt a szívemet is. Kábultan követtem a boltból kijövet és jóleső borzongással tapasztaltam, hogy a szomszéd házban lakik. Így aztán rövid nyomozással megtudtam a nevét, és hogy melyik lakásban lakik. Látni akartam. Nem elégített ki az a néhány lopott pillanat, amit a „véletlen” találkozások jelentettek. Vettem egy távcsövet és egy szuper teleobjektívet a fényképezőmre. Attól kezdve, ha csak tehettem, őt bámultam. Óriási mázlim, hogy talán a tizennegyedik emeletnek köszönhetően nem sötétít el a szobában, így szinte mindent látok...

– Wayne, már ne is haragudj, de ez beteges – mondtam neki, olyan képet vágva, mint aki citromba harapott. – Hallottál már arról a fogalomról, hogy udvarlás? Leszólítottad egyetlenegyszer is?

– Ó, dehogy! – legyintett félszeg mosollyal Wayne. – Hogy jövök én őhozzá? Angie egy istennő, egyszerűen tökéletes, egy megelevenedett álomkép! Én pedig? Egy rakás csődtömeg vagyok, hisz ismersz. Nem akartam lehetőséget adni neki, hogy ő is levegőnek nézzen…

Kishitű barátom megeresztett egy keserű mosolyt, és én tudtam, mire célzott az imént. Ha azt mondom, nem volt szerencséje a nőkkel, még nagyon finoman és tapintatosan fogalmaztam. Pedig férfiszemmel nézve talán nem is lett volna olyan rossz parti, ráadásul az őt elfogadó nő bónuszként megkapta volna a végetlen hűséget is.

– Gondolom, voltak barátai – jegyeztem meg végül, a témaváltás határozott szándékával.

Wayne elszontyolodva vállat vont. – A megfigyelés ideje alatt három férfit figyeltem meg. Egy taggal úgy egy hónapig járt, aztán némi szünet múlva jött a következő. Elhiheted, rossz érzés volt nézni, ahogy másokhoz ér, ahogy mást csókol, ahogy mást szeret... Angie egyébként egy kisebb modellügynökségnél dolgozik. Egy-két óriásplakáton akár láthattad is, parfümöt és autót reklámozott. Az embereknek csak egy csinos nő a sokmillióból, meg sem jegyzik az arcát, nekem viszont ő volt az isten, a bálvány!

– Volt? – kérdeztem rá jó zsaruként a kulcsszóra.

– Három nappal ezelőtt egy új férfival jött haza – válaszolta Wayne színtelen hangon a szoba egy fotómentes sarkát bámulva. – Szeretkezni kezdtek, de nem fejezték be, mert felbukkant a lakásban egy másik férfi, aki nemes egyszerűséggel lelőtte a fickót.

Felszaladt a szemöldököm.

– Lelőtte?

Wayne gépiesen bólintott. – Angie segített becsomagolni egy fekete zsákba, majd valahogy eltüntették. Amilyen az én szerencsém, nem tudtam bizonyító erejű képet készíteni, mert éppen előző nap ment tönkre a fényképező memóriakártyája, és döbbenetemben nem jutott eszembe, hogy azért pár képet a gép memóriájába is tudnék raktározni. Ronald, én az életemnél is jobban szerettem azt a nőt, de segített megölni valakit. Hidegvérrel, számítóan. Ezért szóltam neked.

– Három nap elteltével, Wayne? – mordultam rá indulatosan.

– Gondolkodnom kellett, azt hittem kiszakad a szívem...

Mérges voltam rá, de igazából nem tudtam haragudni. Attól sokkal jobban kedveltem őt. Ráadásul nem is voltam meggyőződve arról, hogy a valódit mondja, nem csak az igazat. Wayne nem hazudott, de talán nem azt látta, amit látni vélt. Féltékeny volt az újabbnál újabb pasasokra, és a féltékenysége megcsalta a szemét.

Nézze, doktor Green, elítélhet az érzéketlenségemért, de maga olyan pszichológus, aki zsarukat kezel, így talán másnál sokkal jobban megérti a mi észjárásunkat. Nap, mint nap az utca mocskában gázolunk, és mint valami kibaszott ragadozó a dzsungelben, idomulunk a környezetünkhöz. Én sem vagyok már fogékony a romantikára, engem a tények érdekelnek.

Azért megpróbáltam utánajárni a dolgoknak. A kapitányságon kilistáztam az eltűnt személyek névsorát. A Wayne által adott személyleírás azonban egyre sem illett. Ettől a pasas még tartozhatott azon emberek csoportjához is, akik senkinek nem hiányoznak. A barátom iránti tisztelet elvitt ehhez az Angie-hez is. Jól bejáratott kamukérdésekkel készültem, hogy az ilyenkor szokásos tiszteletkörök után egy, a Wayne által megadott külsejű férfi után érdeklődjek.

Hát, doktor Green, az a nő valóban olyan gyönyörű, hogy csak erős idegzetűeknek ajánlom a vele való találkozást! A szépség azonban nem minden, egy pillanatig sem állt fenn a veszély, hogy elcsábulok, ugyanis Angie Cummins modora minden illúziót lerombol. Pár percet beszélgettünk, de fölényes viselkedése annyira irritált, hogy türtőztetnem kellett magam, nehogy beszóljak neki. Csodálatosan szép égszínkék szemei oly hidegséget sugároztak, hogy azzal vissza lehetne fagyasztani az olvadó sarki jégtáblákat. Mitugrász kis zsernyáknak nézett és ki is mutatta. Elhajtott, mint büszke grófnő az útjába kerülő kéregetőt. Semmit nem tudtam meg tőle, ellenben megtudtam róla, szerencséje volt Wayne-nek, hogy nem állt vele szóba.

Tudja, doktor úr, az bánt a legjobban, azt a legnehezebb feldolgoznom, hogy ennek ellenére erősödött meg bennem az a meggyőződés, hogy Wayne csak képzelte a gyilkosságot, talán éppen azért, hogy legalább magában megbüntethesse a kicsapongó szép hölgyet. El is határoztam, hogy felugrok barátomhoz egy karton sör társaságában és megbeszéljük, rendbe tesszük ezt a dolgot. A tervet azonban nem követte tett néhány napig, mivel nagyon elfoglalt voltam egy másik ügy miatt. Amilyen érzéketlen alak vagyok, talán még meg is feledkeztem volna a látogatásról, ha nem kapunk hívást Wayne szomszédjától tegnapelőtt este.

Az idős úr furcsa zajt hallott a fal túlsó oldaláról, mintha valaki bútorokat borogatna. Éppen szolgálatban voltam, és nagyon rossz érzésekkel indultam útnak. Amikor megláttam Wayne holttestét, kis híján elájultam. Valaki brutálisan összeverte őt, mintha ki akart volna szedni belőle valamit, aztán meg eltörte a nyakát.

A barátom összeszorított markában egy kép volt összegyűrve. Egy kép a falról, amely Angie-t ábrázolta. Szerintem nem véletlenül tépte le esés közben. Üzenni akart vele, hiszen tudta, hogy meg fog halni. Megölték, mert nem vettem elég komolyan, és mert az én idióta szaglászásomból rájöttek, hogy valaki látta a gyilkosságot.

Doktor Green, csak Ön segíthet rajtam. Mondja, mit tegyek, hogy a lelkiismeret furdalás ne tegye pokollá a hátralévő életemet?