Greta May interjú – 2020. április

– Mit lehet tudni rólad?

– Egy átlagos csaj vagyok, aki szereti a családját, a munkáját, igyekszik mindig örülni az életnek, és a szenvedélye az írás.

– Az első lépés a szakadék felé, avagy mikor kezdtél el írni, és miért?

–Valahogy genetikailag belém volt kódolva. Még kisgyerekként rájöttem, hogy én ezt imádom, mikor meg kellett írni harmadikban az első fogalmazást. Aztán egyszer jött egy unalmas nyári szabadság, és azt gondoltam, miért ne szórakoztatnám magam azzal, hogy leülök és írok egy regényt. Meg sem fordult a fejemben, hogy ki is adják majd…

– Kik a kedvenc alkotóid, mennyire hatottak rád az írói stílusod kialakulásában?

– Inkább kedvenc könyveim, mint íróim vannak. Üvöltő szelek, Bovaryné, Elvarázsolt lélek, A város és a kutyák… Nem tudom, ezek mennyire hatottak a stílusomra, de a lelkemre mindenképp. Érdekel az emberi természet, az, hogy valaki miért éppen a rosszabbik vagy éppen a jobbik énjének enged utat… Ez az írásaimban is visszaköszön.

– Mennyi idő telt el az első megjelenésedig, milyen érzés fogott el akkor?

– Hű, az első 2007-ben volt. Nagyon szerencsésnek mondhattam magam, mert nem kellett túl sokat várnom. Viszonylag hamar rátaláltam az Aposztróf kiadóra, akik lehetőséget láttak bennem, és azóta is együtt dolgozunk. Fantasztikus érzés volt nyomtatásban látni a történetet, ezt még mindig így élem meg, pedig már a hatodik könyvnél tartok.   

– Milyen gyakran kapsz olvasói visszajelzéseket?

– Mostanában valahogy még többet kapok, mint egyébként, és mindegyiknek nagyon örülök. De nemcsak a regényeimmel kapcsolatosan érkeznek levelek, a She.hu magazinban megjelent novelláimra is gyakran reagálnak. Sokan írják meg nekem az életüket, a személyes problémáikat. Nagyon megtisztelő ez a bizalom az olvasók részéről.

– Mennyi idő és energia megírni egy regényt?

– Attól függ, mennyire elfoglalt az ember. A mostani könyvem kb. 5-6 hónap volt, de csak hétvégéken tudtam rá időt szakítani, és akkor sem mindig.

– Nemrég jelent meg a hatodik regényed, a Gonosznak hittelek. Mesélj róla!

– Brendát, a főszereplőt a vadonban neveli a nagyanyja, és mindenféle furcsa dolgot hitet el vele az emberiségről. Majd a lány egyik napról a másikra belecsöppen a valódi világba. Muszáj alkalmazkodnia, és azt a külsőségekről szóló életet élni, amit a gazdag nagybátyja rákényszerít. Közben pedig tanulja az emberi kapcsolatok lényegét, a barátságot, a szerelmet… És próbálja megfejteni, vajon miért hazudott neki a nagyanyja, és ki az az ismeretlen, aki folyamatosan az életére tör.  

– Elsősorban regényírónak tartod magad?

– Nem tudom, ezen sosem gondolkodtam. A regényírást kezdtem előbb, de most már az újságírás is ugyanolyan fontos az életemben.

– Miért éppen Alaszka? Próbálkoztál mással is? Miért nem írsz mondjuk urban fantasyt?

– Sosem volt konkrét elképzelésem a műfajról. Egyszerűen csak szórakoztatni akartam magamat és az olvasót, illetve néha azért elgondolkodtatni is. Azóta is ez a cél.

– She.hu – itt szerkesztő is vagy. Hogyan csöppentél a dolgok sűrűjébe?

– Megkérdezték, hogy nincs-e kedvem írni nekik, én pedig bele akartam kóstolni ebbe is. Nagyon örülök, hogy így döntöttem, mert a magazin fontos része lett az életemnek. Először cikkíróként csatlakoztam, aztán jött a szerkesztés, ami még összetettebb és felelősségteljesebb munka, de imádom csinálni. Jó érzés, amikor olyan kommenteket olvasok egy-egy cikkem, novellám alatt, hogy „Ez most pont jókor jött, sokat segített, köszönöm!”.  Ilyenkor érzem igazán, mennyire nagyszerű, hogy ilyen sok emberhez eljutnak a gondolataim.

– A minap szembejöttél a jutubon. Hiányoznak az író-olvasó találkozók?

– Igen, nagyon. Sajnos a vírushelyzet most lehetetlenné tette az összes lebeszélt könyvbemutató megtartását a könyvtárakban, művelődési házakban. Igyekszem azzal kárpótolni az olvasókat, hogy részleteket olvasok fel az írói oldalamon a könyvből. 

– Min dolgozol most, mit várhatunk tőled a közeljövőben?

– Egyelőre a magazinnál végzett munka teszi ki az időmet, ott rendszeresen találkozhat mindenki az írásaimmal. Az új regényötlethez mindig kell az előző megjelenése után pár hónap. Kipihenem magam, elengedem egy kicsit az egészet, aztán egyszer csak megszületik a következő téma, és akkor nekiülök…

Trux Béla interjú - 2019. október

– Nemrég jelent meg a Főnix Könyvműhelynél legújabb regényed, A torony titka. Mesélj róla!

– A kiadóvezető, Farkas Zoltán eredeti felkérése egy lovagkorban játszódó ifjúsági regényre szólt. Egy olyan világ bemutatására, amiben szerzőként viszonylag otthonosan mozgok.

Mivel a magyar történelem lovagkorára nem egészen ugyanazok a szabályok jellemzőek, mint a Nyugat-európaira, ezért helyszínként a XIV. század eleji Dél-Franciaországot választottam. A torony titka három kisnemesi származású testvérről szól, akik egy olyan kalandba csöppennek, ami felpezsdíti az amúgy unalmas hétköznapjaikat. A testvérek látszólag egy-egy tipizált sémára illeszkednek. Van a legidősebb testvér, akiből majd lovag lesz, és a kor szokásainak megfelelően ő örököl majd mindent. Az öccse papi pályára készül, ami akkoriban a másodszülött fiúk boldogulásának egyik útja volt. És a húguk, akinek úrhölgyként kellene viselkednie… Csakhogy lélekben mindhárman kis lázadók, akik sehogyan sem bírnak megmaradni a számukra kijelölt társadalmi leosztásban, és inkább a maguk útját járják.

Ők hárman nyomoznak egy olyan ügyben, ami talán csak a fejükben létezik. A vár egyik tornyának felső ablakából éjszakánként olykor fény sugárzik, a lépcsőkön furcsa szag terjeng, és gyakran szokatlan hangok hallatszanak. Ráadásul mintha az édesapjuk is titkolna valamit a három testvér elől. Csoda-e, ha úgy döntenek, hogy a saját kezükbe veszik az ügy felgöngyölítését?

A cselekmény során, mintegy a háttérben, bemutatom a korra jellemző sajátosságokat: a kötelmeket és az elvárásokat, a lovagi neveltetést, az egyház mindenhatóságát, és a férfi központú társadalom női nemmel szemben tanúsított felsőbbrendűségi nézeteit, valamint a tanulni vágyás nehézségeit. Mindezt úgy, hogy egy mai gyerek számára is élvezetes maradjon, azaz megtalálja a számára ismerős kapaszkodókat, ugyanakkor átérezhesse egy másik „világ” problémáit és terheit. Ennek érdekében olykor úgy alakítottam a körülményeket, hogy azok némileg eltérnek a középkorban megszokottaktól.

Mindez azonban csupán a háttér. Mert a történet, ha nem is szájbarágósan, de az önmagunkba vetett hitre, kitartásra, családszeretetre és összetartásra nevel. Arra, hogy miképpen álljunk ki magunkért és a szeretteinkért, még akkor is, ha saját félelmeinkkel kell szembenéznünk. Ez az igazi bátorság.

– Mennyiben más ifjúsági regényt írni?

– Egy ifjúsági regény szerzőjének hatalmas felelőssége van. Egyszerre nevel, oktat és szórakoztat. Sokkal inkább, mint bármely más író. A szöveg, a történet, a mögöttes mondanivaló hatással van a gyerekek szellemi fejlődésére, mindarra, ami olvasás közben tudat alatt az elmében zajlik, és ott beépülve hatással van a jellemre. Apropó mögöttes mondanivaló. Anélkül is lehet írni, de minek? Lehet, hogy nem tűnik fel minden esetben, de attól még ott van. Legalábbis az én írásaimban.

Mielőtt hozzáláttam A torony titkához, azt gondoltam, könnyebb dolgom lesz egy ifjúsági kötettel, mint az eddigi történelmi regényeimmel. De hamar észhez tértem. Mert hiába csábít a könnyedebb hangvétel – nem attól lesz egy regény ifjúsági, hogy a szerző bugyutára veszi a figurát. Sem attól, ha eldönti magában, hogy ezt most gyerekeknek és nem felnőtteknek írja, de ennyivel ki is merül a dologra való törekvése. Nem szabad szem elől téveszteni a gyerekek igényeit sem. Az ajánlott korosztály csökkentése nem színvonalcsökkentést jelent. Éppen ellenkezőleg! Sokkal nagyobb figyelmet követel, mert a fiatalabb olvasóközönség nem csupán érzékenyebb bizonyos dolgokra, de kritikusabb is. Még akkor is, ha nincsenek is ennek tudatában.

Nincs annál rosszabb, amikor egy szerző leereszkedően ír a fiatal olvasóközönségnek, és állandóan azt érezteti velük, hogy vagytok ti, a gyerekek, meg vagyok én, a felnőtt. Hasonlóan kellemetlen, amikor az író gyerekként akar gondolkodni, de sehogyan sem sikerül neki.  Ha a fiatal olvasó megérzi ezt, akkor már nagy baj van. Remélem, nekem sikerült elkerülnöm ezeket a hibákat, mert a mai napig él bennem néhány kellemetlen emlék, amikor az író mintegy kikacsintott rám, a kiskorú olvasóra. Ez szilánkokra zúzza az olvasási élményt, és azonnal visszarángat a valóságba. Ilyenkor már csak tisztességből olvastam tovább, vagy azért, mert érdekelt a történet vége. A következő kötetet, és a szerző egyéb munkáit pedig messzire elkerültem.

Korosztálytól független szabály: egy regény akkor jó, ha elhiteti az olvasóval, hogy amit olvas, az valóságos. A lényeg, hogy az olvasót beszippantsa a szöveg, és úgy érezze, részese az író által megálmodott világnak. Nem attól lesz hiteles egy történelmi regény, hogy az utolsó betűig megfelel az éppen aktuális történelemkönyveknek, hanem attól, hogy az ábrázolt világ, és annak szereplői valóságosnak hatnak.

A felnőtteknek szánt történelmi regényeimnél azt szoktam hangoztatni, hogy nem díszletként használom a történelmet. A torony titka azonban ifjúsági regény, és úgy éreztem, ebben az esetben nem a történelem, hanem a történelmi közeg a fontosabb. Elvégre nem terhelni akarom a gyerekeket a történelemmel, hanem épp, hogy megkedveltetni velük. Sokkal fontosabb, hogy bemutassam, a gyerek gyerek volt száz meg ezer évvel ezelőtt is. Ugyanolyan kis kópék és csínytevők voltak, mint a maiak, és bár az elvárások mások voltak, az azoknak való megfelelés pontosan olyan nehezen ment, mint ahogyan ma is.

Így aztán arra koncentráltam, ami gyerekként engem is érdekelt. Egy pici misztikum, sok titok és nyomozás, na meg egy csipetnyi humor, és rengeteg kaland − mindez sok-sok érzelemmel megbolondítva.

– Regénybéli karaktereidnél mennyire merítesz valós emberekből? Na jó, mint történelmi-regény író, korlátozva vagy, de a fiktív szereplőidnél ez hogyan alakul?

– Előfordult már, hogy kifejezetten megihletett egy-egy személy, és egy az egyben beleírtam a történetbe. De nem ez a jellemző. Inkább érzéseket, impulzusokat emelek át a valóságból, reakciókat és személyiségfüggő viselkedéseket. Fejben van egy alapelképzelésem az adott karakterről, és megpróbálom olyan viselkedésmintákkal felruházni, amiket a való életben tapasztalok az ilyen típusú emberektől. Persze vannak szélsőséges kivételek. Jó esetben fogalmunk sincs, hogyan viselkedik mondjuk egy gonosztevő, és csupán a fantáziánk, valamint a filmek és a regények adnak némi támpontot. Vagy egy pszichológia könyv.

A történelmi karakterek személyiségének megalkotásánál sem járok el másképp. Lényegében semmit nem tudunk ezekről az emberekről. Az, hogy vannak feljegyzések a tetteikről, jó kiindulási alapot ad. Ezekből rásejthetünk, hogy a döntéseik mögött milyen jellem rejtezik.

És ha már megvan az adott jellem, előbb-utóbb írni kezdi magát a szereplő. Innen tudom, hogy jó úton járok, még akkor is, ha sokszor nem azt teszik, amit én szeretnék. Az író nem istene, csupán atyja az általa alkotott karaktereknek.

– „Ha írok, korok, dimenziók között ugrálhatok, szabad vagyok…” – egy kedvenc ismerősöm gondolata. Te miért írsz? J

– Azért, mert jólesik. J És reményeim szerint mások is örömüket lelik benne.

– Mit várhatunk tőled legközelebb?

– Erre magam sem tudom a választ. Szeretném azt mondani, hogy legközelebb az Eretnek sorozatom második kötete várható tőlem, de erre semmi garanciát nem tudok vállalni. Most is motoszkál a fejemben egy új regény gondolata, ami nagyon elő akar törni belőlem, sőt, fejben lényegében már készen is van. Azok számára, akik az Eretneket várják, megnyugtatásul annyit közölhetek, hogy az emlegetett regény is történelmi, de természetesen a megkezdett trilógia minden körülmények között elsőbbséget élvez. Legfeljebb egyszerre írom a kettőt…

És persze A torony titka folytatásaira is megvannak a tervek, de szükségem van hozzájuk némi pozitív visszacsatolásra, hogy lássam, van kinek írni.

Jimmy Cartwright villáminterjú avagy A Lidércek visszatérnek!

– Jól hallom, azt susogja a mocsármenti nádas, hogy a Lidércek visszatérnek?

– Nem tudják ezek tartani a szájukat, vagy akármijük is van pletykálkodásra. Még csak a túlvégén vagyunk, és már megy a susmus...

– A téli álmot alvó Lidércfény AKF felébred januárban?

– Januárban? Már most itt böködi az oldalam, hogy foglalkozzak vele, pedig még csak december vége van. Hiába mondom neki, hogy a türelem január végén AKF-et terem.

– Akkor a szokásos kérdés, amitől a sportolók falramásznak. Milyen érzés újra a nyeregben főszerkeszteni?

– Jó. Bővebben: tök jó. Egyúttal izgalmas, és újra kihozza belőlem az ezzel járó kreativitást; új és új ötleteim támadnak... aucs! ...a folyóirat tartalmát és küllemét illetően.

– Van pontos adat, hogy hány író és írás látott eddig napfényt a Lidécfény keretein belül?

– Ezt még eddig senki sem merte összeszámolni. Az AKF-es megjelenésekről nem vezettünk folyamatos statisztikát. (Hiba volt?) Tíz év alatt szerintem sok író még több alkotása jelent meg.

– Sokak – főleg kezdő, félprofi írók – szerint kevés a megjelenési lehetőség, hiszen két ujjunkon meg tudjuk számolni a jelenleg futó nyomtatott, rendszeresen megjelenő magazinokat, folyóiratokat. Látsz rá lehetőséget, hogy a Lidércfény eddigi szerzőin kívül is sokan fognak elárasztani jobbnál jobb novellákkal a szokásos zsánerekben?

– Igen, ezt én is így látom. Épp ez volt az egyik motiváció az újraindításra. Sőt, nem csak az írók szerint, hanem több szerkesztő szerint sem ártana a szénának (scénának, scene-nek? ;) ), ha lenne egy egészséges verseny az amatőr irodalmi magazinok között. Ehhez persze az kell, hogy legyenek ilyesféle magazinok, folyóiratok. A szerkesztőséggel közösen nem csak reméljük, de bízunk is abban, hogy mind az online felületünkön, mind pedig az AKF-ben több új név is felbukkan majd. Azt is megbeszéltük, hogy igyekszünk a színvonalat növelni. (Többször megkaptuk ugyanis, hogy pl. az online felületen igen nagy lyukak vannak a szűrőn.) Persze az is lehet, hogy a végén inkább színkavalkád lesz belőle.

– Mik a közeljövőbéli tervek?

– Azt fundáltuk ki, hogy lényegében visszatérünk az alapokhoz, és az AKF hasábjain főleg novellákat és verseket közlünk. Egyelőre az elmúlt két év terméséből válogatunk, aztán meglátjuk, hányan és milyen minőségű alkotást küldenek be havonta.

A borítókkal is óvatosabban fogunk bánni; felkeressük a kiszemelt kép készítőjét, és a belső oldalon bemutatkozási lehetőséget is felkínálunk a számára. Azt reméljük, hogy ezzel az ügyes kezű grafikusoknak is tudunk egy kis teret adni, és talán szélesebb körben ismertté tenni.

Aztán interjúkat is szeretnénk alkalomadtán, vagy csak úgy, akár komolyabb nevekkel is – hiszen jelent már meg nálunk Bán Mór és Harrison Fawcett interjú is.

Olyan tervünk is van, hogy a hosszabb ideje működő, elismert internetes írástechnikai blogokkal együttműködve írástechnikai rovatot indítunk, ha ezt ők is jó ötletnek találják. (A szerkesztőségi ülésen jó ötletnek találtuk. Úgy véljük, kellenek az ilyesfajta mankók a kezdő alkotóknak.)

Persze alkalomadtán minden bizonnyal fel-felbukkanhat könyvajánló, akár előzetesen, ha hírét vesszük, hogy valamely alkotónk novellája, kisregénye, regénye, verseskötete, képregénye megjelenés közelébe kerül. Fogjuk is kérni, hogy ha a berkeinkből valaki idáig jut, akkor bátran jelezze, hogy hírt adhassunk róla. (Mert ugye nekünk sincs ezer szemünk és kezünk, hogy mindent és mindenkit nyomon kövessünk.)

Visszatérhet a Brekking Nyúsz rovat, ahol releváns híreket, pályázatokat közlünk, előfordulhat, hogy egy jó filmről, sorozatról is beszámolunk (esetleg darabokra szedünk, szétcincálunk egy retteneteset), vagy épp kiakadunk egy zenei kultúrsokktól.

Ha pedig eljutunk valami irodalommal foglalkozó, egyéb, a profilunkba / érdeklődési körünkbe illő rendezvényre, nyilván arról is készül beszámoló.

Egyébiránt ezen rovatokba is szívesen és örömmel várunk, fogadunk bárkitől anyagot.

Annak a lehetőségét is keressük, hogy nyomtatásban is megjelenjünk, de ez már nem annyira egyszerű. (Igyekszünk elkerülni a bürokráciát, ilyen-olyan hivatalokat, amelyek jelentősen megbonyolíthatják és megnehezíthetik egy olyasféle kiadvány életét, mint az AKF.) Éppen ezért azt találtuk ki, hogy továbbra is úgy készítjük el az AKF-et, hogy egy otthoni nyomtatón is papírformát ölthessen. Ezentúl minden számban meg is jelenik, hogy a megfelelő Creative Commons licenc alapján az újságot bárki nyugodtan kinyomtathatja (akár egy digitális nyomdával is), és a kellő mennyiségben sokszorosíthatja.

Augusztus környékén elkezdjük az online felületet is átalakítani, megújítani. Kilenc év után (ugyanis épp 2010 augusztusában látott napvilágot a jelenlegi) igazán ráfér egy komolyabb ráncfelvarrás. Azért csak akkor, mert Kapitány várhatóan addigra végez jelenlegi felsőfokú szakmai tanulmányaival, tehát onnantól tud rá időt, energiát szánni.

És végül, de nem utolsó sorban, a 2015 ősze óta kiadásra váró Simagöröngyösi Zombi Apokalipszis második kötetét is végre hamarosan elérhetővé tesszük. (Ez is elmaradt a nyakamba zúduló magánéleti teendők tömkelege okán.) Erről jut eszembe, ilyen irányú tervek is szóba kerültek – mármint novelláskötet kiadása –, de ez már inkább hosszabb távú projekt.

Kovács Gábor interjú - 2018. július

– Mit tudhatunk rólad?

– Először is, egyáltalán nem tartom magam írónak. Teljesen véletlenül kerültem ide, kizárólag Mészáros András (Ndy) barátom a felelős érte, ő taszigált ebbe az irányba. Csupán egy képregényt szerettem volna csinálni, amiből sajnos a mai napig nem készült el egyetlen tollvonás sem.  Mindig is szerettem volna valamit alkotni. Egészen kis gyermekkorom óta zenefüggő vagyok, tehát egyenes út vezetett a zenéléshez (mondjuk ez sem igaz, mert sokak szerint a dobos nem zenész), ami számomra ugyanolyan, mint az írás. Az alap ötletet kell izgalmassá tenni a saját ízlésünk szerint. Azt szoktam mondani, ha az írók között vannak olyan nagyságok, mint a zenében mondjuk a Pink Floyd, akkor én az vagyok, aki a garázsban Sex Pistols számokat próbál eljátszani, nem mintha alábecsülném a zenéjüket, hiszen a maguk módján egyediek voltak. Csak reménykedni tudok benne, hogy valami eredetiség belém is szorult és nem csak elvesztegetett idő volt a rengeteg lemez és könyv, amit magamba tukmáltam.

– Nemrég, az Ünnepi Könyvhétre jelent meg első novellásköteted a Spritirart Kiadónál. Hosszú volt az út idáig?

– Már tavaly ki akartam hozni, de az élet és a lustaság közbeavatkozott. Szerencsés helyzetben vagyok, mert imádom a munkámat, viszont napi tíz-tizenegy órát kell dolgoznom érte, tehát csak hétvégén van időm firkálni, amikor általában különböző dolgok miatt nincs rá időm. Most viszont úgy éreztem, ha nem készül el a Könyvhétre, akkor sosem fog. Hatalmas köszönettel tartozom a SpiritArtnak, hogy ennyire támogattak, és még nem képeltek fel a napi többszöri idegesítő telefonjaim miatt. És külön köszönet Hertelendy Annának a csodálatos borítóért, valamint a szerkesztésért. Nagyon ráérzett a könyv hangulatára.

– Kezdő lépések a szakadék felé, avagy mikor jöttél rá, hogy író leszel?

– Nagyon régi barátság fűz a fent említett íróhoz és mentoromhoz, akivel rengeteg hajnalig tartó alkoholgőzös beszélgetést folytattam az évek folyamán, akivel szintén a zene hozott össze, hiszen náluk próbáltunk. Éppen a képregényemről nyavalyogtam, amikor egyszer csak azt találta mondani, hogy írjam meg a történetet. Nyilván azonnal kiröhögtem, de tovább agitált. Megpróbáltam, és megmutattam neki. Azonnal a Karcolatra küldött, mondván, ott majd kikupálnak, mert valamiért fantáziát látott bennem. Néhány beküldött írás után Craz vett a szárnyai alá, aki szintén látott valamit az agymenéseimben, és több novellát is publikált. Közben rengeteg pályázaton is részt vettem, ami gyakorlásnak is kiváló volt, viszont az eredményekkel annyira nem vagánykodnék, habár voltak meglepően jó eredmények is. A könyv igazából csak pökhendiségből jött ki. Arra gondoltam, hogy amennyi szemetet kiadnak a nagy kiadók, az enyém simán belefér a szórásba, esetleg még valamennyire ki is tűnik a rengeteg felesleges kiadvány közül. Nyilván sosem leszek a nagy írók között, de ha már néhány olvasóra hatással tudok lenni, akkor már megérte. Az eddigi visszajelzések alapján nem csináltam akkora hülyeséget a megjelenéssel.

Visszatérve a Karcolathoz, a legjobb tanáraimat ott találtam meg, és talán már befogadott a kemény mag is, hiszen a legtöbb találkozóra bepofátlankodtam. Tőlük is rengeteg segítséget kaptam, még akkor is, ha egyikükkel sem tudom felvenni a versenyt, hiszen briliáns írok.

– Miért éppen misztikus-noir?

– Egyszerűen ebben érzem jól magam. Mindig is a lecsúszott figurákkal szimpatizáltam, az ok nélküli nihilistákkal, azokkal, akiknek az árnyoldal jutott, a koffein-nikotin-alkohol szentháromság foglyaival, akikről legtöbb írásom is szól.

Már a zenénkben is feltűnt, hogy akármit írunk, a szomorúság, a melankólia valahogy mindig belekerült, még egy szerelmes számba is ott bujkált a reménytelenség. A noir része az életemnek. Semmi okom rá, de mégis mindig a borúsabb részét látom mindennek. Mivel rengeteg időt töltöttem a budapesti éjszakában, evidens volt, hogy ebben a városban kell történnie mindennek. Rengeteg bizarr figurával találkoztam, akik inspiráltak vagy elgondolkoztattak. A novellákban sok valós személy és valós történet szerepel.

Évekkel ezelőtt a Budapest Noir címen gondolkodtam, de azt, mint köztudott lenyúlták. Így lett Budarkpest, mert ragaszkodtam a Budapestre való utalásra. Egy másik, sötétebb Budapestre, ahogy én látom.

– Kik voltak rád hatással az írói tevékenységedben?

– Stephen Kinggel kezdtem, mint oly sokan. Utána Mattyasovszky Jenő Hód könyvei azok, amitől letérdeltem. Valószínűleg tőle ered Budapest szeretete. Külvárosi panelgyerekként mindig a belváros sűrűjében akartam lenni, ha csak tehettem, a városban lógtam.

A Mambo Kings szerelmes dalai van még nagy becsben tartva, Oscar Hijuelostól. Csodálatos könyv.

Clive Barker sem maradhat ki. Aztán jöhetnek a képregények. Watchmen az alap, a stílusmegújító mondanivalójával és a remek rajzaival. Sin Cityt nyilván nem kell bemutatni. Totál bele tudom élni magam abba a világba.

Mint az már látható, a ponyva irodalom felől érkeztem és nem is nagyon akarok ennél többet elérni. Olyannyira nem, hogy a könyvem is pont elfér egy farmergatya farzsebében, sőt még egy jelvény is jár hozzá az infantilizmus, a Punk Rock és az Urban Pulp Noir jegyében.

– Két évvel ezelőtt mit gondoltál, hol tartasz majd két év múlva az íróskodásban?

– Egy könyv és minimum két képregény kiadásánál. Szigorúan a nyolcvanas évek európai fekete-fehér realisztikus stílusában. De egyelőre minden oké, a Nikotin körút végre szabadon lett engedve, jöhet a többi.

– Mik a közeljövőbeli terveid?

– Két kötetbe is kaptam meghívást, amit semmiképpen nem szeretnék kihagyni, hiszen hatalmas megtiszteltetés, valamint zseniális írók között lehetne ismét a nevem. A következő kötet is körvonalazódik már, egy hibrid könyv lesz, ha úgy alakul, hogy tényleg elkészül, ebbe már tényleg szeretnék képregényt is tenni, de egyéb furcsaságokat is tervezek bele. Továbbá, egy általam nagyra tartott íróval is kitaláltunk valamit, amit nem lenne szabad veszni hagyni. Ehhez viszont nem ártana legalább egy év gondtalan szabadság, de valahogy majd megoldom. Ha minden kötél szakad, akkor lemondok a hétvégi sörözésről a menyasszonyom legnagyobb örömére, aki az elsőszámú kritikusom is.

Trux Béla interjú - 2017. június

– Mi történt veled mostanában?

– Nemrég történt, hogy elégtelen számú, de kiváló társasággal, valamint egy pohárral a kezemben részt vettem az Avasi Borangoláson. Végigkóstoltuk vagy tíz pincészet kínálatát, láttam térkaput nyílni, minek hatására megszemlélhettük egy esernyő eltűnését majd a legváratlanabb helyen való megjelenését.

A lányom elballag az oviból, és júniusban megint öregebb leszek egy évvel.

– Könyvhétre jelenik meg legújabb regényed. Mesélj róla!

– Történelmi regény, az Eretnek trilógia első kötete. A címe: Az inkvizítor, és a XIII. századi Magyarországon játszódik.

Az Akkon-sorozat után valami mást akartam csinálni. Annyi mindenről írtak már a zsáneren belül, de a magyar néplélekkel és a folklórral tudomásom szerint még nem foglalkozott senki. Az eredetileg kitalált történetnek nagyjából az 5%-a játszódott volna a Magyar Királyságban, végül egy egész kötet lett belőle.

A kor szerzőit vettem alapul. Marco Polót, és az arab utazók útleírásait. Izgalmas kihívás volt ebben a stílusban írni.

A XIII. században játszódó történet főhőse egy szabadgondolkodású fiatal kisnemes, aki kényszerűségből állt a Domonkos rend kötelékébe. Ő és a mestere azzal a céllal jönnek Magyarországra, hogy felmérjék a nép hitbéli állapotát, és kivizsgálják, a letelepített kunok milyen sikerrel integrálódtak a keresztény fennhatóság alá. A fiú minden ízében gyűlöli a munkáját, de a körülmények rákényszerítették, nem volt más választása. Ráadásul a kíváncsiság is hajtja. Kettejük útjáról szól a regény, ami afféle fejlődéstörténet − a kezdeti idegenkedéstől egészen a kényszerű felismerésig, miszerint ami nem római, még nem feltétlenül pogány.

Az őshagyományok, a „pogányság” Róma általi pusztítása nagyban hozzájárul ahhoz, hogy olyan alacsony a magyarság önbecsülése. Megszűnt a kapcsolat a múltunkkal, és aki ezzel foglalkozik, az nem ritkán fantasztának van bélyegezve. Szerencsére egyre többen vannak azok, akik szakítani akarnak ezzel a ránk kényszerített, káros irányzattal. Elsősorban nekik szól ez a könyv.

– Úgy tudom, az Akkon-sorozat és az Eretnek között vannak összefüggések.

– Szeretem a mély értelmű és többrétegű történeteket. Igyekszem is ilyeneket írni. Ezekben az a jó, hogy olvasója válogatja, mit lát bele. Ilyen az Akkon, és ilyen az Eretnek is, noha az utóbbi összetettségében lényegesen egyszerűbb. Az Akkonba súlyos filozófiát szőttem bele, ami ott lapul a sorok között. Valahol minden értelmet nyer, és minden mindennel összefügg.

Az Eretnek teljesen más céllal született − afféle szemhéjnyitogatónak szántam egy olyan világban, ahol hajlamosak vagyunk megfeledkezni az ősiségről. Mondhatnám azt is, hogy kísérleti regény. És hogy a kérdésre válaszoljak, igen, van kapcsolat a két sorozat között. Az Eretnek főhőse feltűnik A templomos lovagban és az Akkon ostromában is, sőt, nagyon is fontos szereppel bír. Ez Az inkvizítorban még csak nyomokban érhető tetten, de a készülő második kötetben már markánsan összeolvad a két történet. De megnyugtathatok mindenkit, bármelyiket is olvassa az ember, egyáltalán nem szükséges hozzá a másik történet ismerete. Persze azok, akik mindkettőt elolvassák, azok egy sokkal összetettebb történettel lesznek gazdagabbak. 

– Történelmiregény íróként mennyire tudsz a mai világból meríteni?

– Egy szerző, bármely időben is éljen, nem vonatkoztathat el a saját korától. Ez képtelenség. Úgy teszünk, mintha a régmúltról írnánk, de ez önámítás. Mai problémákat, mai fejjel vallott értékeket vizionálunk egy olyan korba, amiről lényegében semmi biztosat nem tudunk. Ugyanúgy, ahogyan a mai média részrehajló híradásiból is kitűnik, hogy melyik oldalhoz húznak, és mit akarnak sulykolni a társadalom felé, a régi korok krónikásai is torzítottak a történteken. Elég csak Rómára gondolnunk. Vad, barbár hunokról szól a történelem, akik emberhúst esznek, és letarolják az egész világot… Azután ugyanez a bélyeg várt a magyarságra is. De ma már tudjuk, hogy sokkal civilizáltabbak voltak a nyugatiaknál. Hasonló álnokság a Habsburgok ’48 utáni, magyarsággal szemben tanúsított politikája is.

Tehát történelmi regény ide vagy oda, semmi biztosat nem tudunk. Így kézenfekvő, hogy pusztán a mai világból merítve, a mai ismereteink alapján dolgozunk. Szerencsére az író nem történész, de azért jó, ha megvan a magához való esze. És a szíve, ha már a magyar történelemről ír. És ha ez a szív magyarként dobban, abból baj nem lehet.

– A XIII. századi életből mennyi a bebizonyított, fix dolog? Sok a feltételezés, vagy például a régészet a tárgyi emlékeken keresztül nagyobb szeletét látja annak a korszaknak?

– A folklór, az ornamentika, a népmesék lényegében változatlanok. Szépen nyomon követhetők egészen a távoli sztyeppékig. Könnyű felismerni az azonosságokat, de nem szabad abba a hibába esni, hogy csak azért, mert annakidején az iskolában nem úgy tanultunk valamit, mint ahogy logikus lenne, akkor az már azonnal elvetendő. Igenis megvannak a kapcsolatok, csak le kell dobnunk magunkról a ránk erőltetett béklyókat. És ha így teszünk, akkor egy gyönyörű, logikus felépítésű, mára már újnak tetsző világ tárul elénk.

– Az írók látnak dolgokat, és nem bírnák ki őket, ha nem írhatnák le. Ugyanakkor pont azért látják ezeket a dolgokat, mert írók. – Egyik íróismerősöm gondolata; te kibírnád, hogy ne írd le? J

– Ez így van. Erre már az Eretnek is jó példával szolgál. Eredetileg egyáltalán nem ezt a regényt terveztem. Ahogy az előbb említettem, először teljesen máson volt a hangsúly, és az, amire 5%-ot szántam, végül egy egész kötetet kapott. Egy jó ötlet, egy megkapó történet könnyen eltéríti az írót az eredeti elképzeléseitől. Most is érnek bennem ilyen ötletek, szeretném, ha sikerülne mindet megvalósítani.

Hiszem, hogy mindennek célja van, és nincsenek véletlenek. Egy véletlennek tűnő találkozás, egy elejtett mondat, egy apró esemény egész lavinát indíthat be. Az író fokozottan így van ezzel. Elég egy porszemnyi változás az életében, hogy másfelé irányuljon a figyelme − olyan lehetőségek felé, amelyek túlmutatnak a korábbi elképzeléseken. Utána elmerenghet, hogy vajon én akartam ezt? Én alakítottam így a dolgokat, vagy a történések mutattak mind ebbe az irányba? Olyan ez, mint a Mátrixban: vajon Neo akkor is lelökte volna a vázát, ha az Orákulum nem szól, hogy vigyázzon vele?

– Szerinted léteznek párhuzamos dimenziók? ;)

– Alsódombi Menyus. Ő a főhőse A Száznevű város című antológiádba írt novellámnak. Menyus átjár a világok, a párhuzamos dimenziók között. J Hogy én hiszek-e benne? Olyan sok mindenben lehet hinni. Miért ne hinnék ebben is? És közben ugyanígy tudok hinni az ellenkezőjében is. Amíg az egyik be nem igazolódik, addig hihetünk mindkettőben, nem igaz? És ugyanígy bármi másban is.

Menyus története egyébként úgy született meg bennem, hogy amikor a pályázati kiírás szerint hozzáláttam az íráshoz, rájöttem, hogy nincs fogódzóm, nincsenek konkrétumok a várossal kapcsolatban. Mi van, ha én királyi palotáról írok, más szerző meg majd köztársaságot emleget? Ez engem nagyon zavart. Így született meg Menyus, aki átjár a világok között. Párhuzamos dimenziókban bármi megeshet.

– Hol találkozhatnak veled az érdeklődő tömegek?

– Június 9-én 14:00 órától 18:00-ig a miskolci Erzsébet téren leszek a Történelmiregény-írók társaságának helyi tagjaival, valamint Kapa Mátyással, az egyesület elnökével, és Fábián Janka írónővel közösen, ahová szeretettel várunk minden kedves érdeklődőt egy kis beszélgetésre, és akár dedikálásra is. Másnap, azaz június 10-én 13:00 órától a budapesti Vörösmarty téren dedikálok a Gold Book Könyvkiadó pavilonjánál. Végül 12-én 16:30-tól szintén Miskolcon, a Tompa Mihály könyvtárban tartunk könyvbemutatót.

– Mi készül most, mit írsz legközelebb?

– Több vasat tartok a tűzben, modern történettől az ifjúsági regényig, készül néhány novella is. És persze ott van még az Eretnek második kötete is. De mindig ott van az előbb emlegetett véletlenek sora, amik nem várt lehetőségeket, és ösztönző pezsgést hoznak az ember életébe. Ugyan ki a megmondhatója, hogy miről írok legközelebb?

Bónizs Róbert interjú - 2016. november

– Most jelent meg az Ördögi erő című regényed. Mesélj róla!

– Egy sorozat első kötetéről van szó, amelyben Toldi Miklós életét, illetve korát igyekszem feldolgozni. A történelmi Toldi ifjúságáról nem állnak rendelkezésre adatok (neve először ezerháromszázötvenegyben jelenik meg oklevelekben, mint Meggyesi Simon sárosi, győri, bakonyi és szepesi ispán familiárisa, sárosi alispánja), úgyhogy a karakter felépítésében éltem az írói szabadság adta lehetőségekkel, erőteljest elvonatkoztatva az ismert legendáktól. Az előszóban fel is hívom az olvasók figyelmét, hogy: „Amennyiben akként szeretné megőrizni lelkében Toldi Miklós alakját, ahogyan azt Arany elbeszélő költeményeiből megismerte, akkor ne fogjon bele ebbe a könyvbe!” Az Ördögi erő az 1330-tól 1348-ig terjedő időszakot jeleníti meg, Toldi gyermek és legénykorát, Anjou Lajos trónörökösből királlyá válását, uralkodásának első hat esztendejét, kettejük kapcsolatát, barátságát, majd végül egymással szembefordulását.

– Persze nem ez az első könyved, már megelőzte A kőfaragó és a Szent László íja. Ezek elkövetése milyen fogadtatásra talált?

– Egyik sem lett bestseller, de én elégedett vagyok a fogadtatással. Számos biztató visszajelzést kaptam, a kiadó sem panaszkodott, további hosszú távú együttműködésükről biztosítottak. Mindkét regény sokáig a középmezőnyben szerepelt az Alexandra Könyváruház történelmi regények Top 100 listáján, néha-néha még mostanában is felkerülnek rá, annak ellenére, hogy bő egy illetve két esztendeje jelentek meg.

– Az első lépések a szakadék felé, avagy mikor jöttél rá, hogy író leszel?

– Hogy író vagyok-é? Nem is tudom… Lassan el kellene fogadnom ezt a titulust, de még nem tudok magamra a szó klasszikus értelmében íróként gondolni. Egy olyan ember vagyok, akinek az a hobbija, hogy ír.

Ami az első lépéseket illeti, némelyek szememre vetették: kihasználom azon trendet, hogy a történelmi regények mostanában meglehetőst népszerűvé váltak. Hála Istennek ez valóban így van, ám 2008-ban, mikor belefogtam A kőfaragóba, még egyáltalán nem ez volt a helyzet. Műszaki végzettségű vagyok, korábban semmifajta irodalmi tevékenységben nem vettem részt, sok időmbe került megalkotni egy épkézláb kéziratot, még tovább tartott kiadót keresni, illetve találni. A Gold Book 2013 nyarán bólintott rá a megjelentetésre, amire aztán 2014 őszéig kellett várnom.

– Kik a kedvenc alkotóid, mennyire hatottak rád az írói stílusod kialakulásában?

– Mielőtt belefogtam az írásba, rengeteget olvastam. (Mostanság szórakoztató irodalomra kevés időm jut, olvasmányaim nagy részét a kutatómunkához szükséges szakirodalom teszi ki.) A teljesség igénye nélkül: Ken Follett, Robert Merle, Bernard Cornwell, Wilbur Smith tartoznak kedvenc íróim közé, de említhetem akár Stephen Kinget is, annak ellenére, hogy a horrorhoz távolságtartón viszonyulok. Nem azt szeretem, amit ír, hanem azt, ahogyan ír. A honi szerzők közül klasszikusként Gárdonyit említeném, a kortárs írókat tekintvén nagy rajongója vagyok Bán Mórnak, szeretem Fonyódi Tibor történelmi regényeit, Csikász Lajos műveit.

Hogy ki mennyire hatott rám stílusom kialakulásában, azt nem tudom megmondani. Szeretem magam azzal áltatni, hogy nem hasonlítok senkire, saját „hangom” van.

– Milyen volt, amikor először megjelent egy írásod? Hosszú volt az út odáig?

– Elsőként nyomtatásban egy mesém jelent meg egy gyűjteményes kötetben négy évvel ezelőtt. Büszke voltam és boldog, ám az igazán katartikus élményt az jelentette, amikor először kezembe vehettem A kőfaragót. Mint a korábbiakban már említésre került: hosszú és göröngyös út vezetett el a megjelenéséig (majdcsak hat esztendő), de megérte!

– Az írásaid közül melyekre vagy a legbüszkébb?

– A hitvesem most olvassa az Ördögi erőt. Tegnap este azt mondta: „Ez olyan jó, hogy olvasás közben elfeledkezem arról, hogy te írtad!” Azt hiszem, ezzel meg is válaszoltam a kérdésed. 

– Miért éppen történelmi regény? Próbálkoztál mással is?

– Ez a műfaj áll a legközelebb a szívemhez olvasóként. Érdekel a történelmünk, fontosnak tartom a „szórakoztatva tanítást”. Vannak novelláim, amelyek fantasynek értékelhetőek, de alapvetően azok is valós történelmi helyszíneken és korokban játszódnak. Annyi regényötletet ad csodálatos, gazdag történelmünk, hogy bizton megmaradok e területen, és nem fogok (nem lesz időm) más műfajjal kacérkodni.

– Két évvel ezelőtt mit gondoltál, hol tartasz két év múlva az íróskodásban, bejöttek a számításaid?

– Két éve az élet nagy ajándékának tartottam, hogy megjelent A kőfaragó, és javában dolgoztam a Szent László íján. Az azóta történtek minden várakozásomat fölülmúlták. Értékes barátokra tettem szert, csodálatos élményekkel gazdagodtam. Sokkalta többet kaptam, mint amit várni mertem.

– Miért írsz? :)

– Provokatív kérdés, amire mondhatnám azt is, hogy: csak!  Azért írok, mert élvezem, mert kizökkent a hétköznapok taposómalmából, mert izgalommal tölt el a kutatómunka, mert marad utánam valami olyasféle „örökség”, amire a gyermekeim majd büszkék lehetnek.

– Mit írsz most, mik a közeljövőbeli terveid?

– Természetesen a Toldi következő, második részén dolgozom. Annak idején, mikor a szerkesztőm felvetette az ötletet, hogy: „Mi lenne, ha…”, trilógiában gondolkodott, hamar kiderült azonban (számomra), hogy három kötetbe semmiképp nem fér bele mindaz, amit szeretnék erről a korról, Toldi Miklósról, I. (Nagy) Lajosról elmondani - úgyhogy az elkövetkezendő öt-hat évem e sorozat jegyében fog eltelni.

Bartos Zsuzsa interjú - 2016. november

– Most jelent meg az Alkonyőrzők című regényed. Mesélj róla!

– A történet egy olyan jövőbeli világban játszódik, amelyikben a család jelentőségét veszíti, az ember a biotech cégek termékévé válik, és egy természetesen született gyereknek nincs hely. A világ elmaradott felében azonban akadnak páran, akik úgy gondolják, márpedig ők tudják, hol lenne a helye egy ilyen gyereknek. Csakhogy ezt mindannyian másképp gondolják, és megpróbálják kijátszani egymást. Találkozunk egy apával, aki a kislánya keresésével nemi harcok talajára épült hatalmak összetűzésébe keveredik, megismerkedhetünk egy tudatáttöltés által kémkedő, hirtelen megöregedett nővel, a furán viselkedő fiatal klónjával, és végigkövethetjük egy régi értékeket és régi szerelmet őrizgető magbankár küzdelmét.

– Milyen volt a novellák után regényt írni?

– Hát én igazából mindig regényeket írtam, nekem az írás a regényírás folyamatáról szólt. Nagyon nehezen tudok eladni magamnak ötletet, ha sikerül, akkor már van annyira fontos és bonyolított, hogy kibontsam azt egy regényben. Soha nem jutott eszembe, hogy novellát is írjak, amíg Andy Baron nem kért egyet tőlem az irjunk.hu-ra. Mondtam neki, hogy én olyant nem tudok, de nem hitte el, sőt Demeter Attilával karöltve jól megdicsérték az első próbálkozásomat. Ettől aztán vérszemet kaptam – sajnos vagy sem – és így született meg az a klónos novellám is, ami az Alkonyőrzők kezdetleges verzióját ihlette.

Azóta írtam még novellákat, de rendre elégedetlen voltam velük. Hiányoltam azt az érzelmi befektetést és jelentőséget, amit a regényeknél tapasztaltam, és talán ezért is születtek bizarr végek, mint valami kísérletnél. Amúgy egyre kevésbé értem, miért mondják sokan, hogy ha jó regényt akarsz írni, akkor sokat kell novelláznod. A kettő eltérő műfaj, megvannak a különböző nehézségei és mechanizmusai. Szerintem aki jó regényíró, az nem feltétlenül ír ütős novellákat, és nem biztos, hogy kell is írnia ebben a műfajban is, aki meg jó novellista, és boldog is ezzel, annak ugyanúgy kijár az írói elismerés, még ha nem is hoz össze egy regényt. Azt kell gyakorolni, amiben alkotni akarunk, és ha mindkét műfajban akarunk, akkor mindkettőt külön-külön gyakorolnunk kell a fejlődéshez.

– Az első lépések a szakadék felé, avagy mikor jöttél rá, hogy író leszel?

– Már tizenhárom éves korom körül rám tört a késztetés, hogy teljesen kitalált dolgokat hazudjak papírra és regényeknek nevezzem őket, de valahogy nem éreztem egy olyan elhatározás szükségességét, hogy egy nap majd író leszek. A szememben igazi foglalkozás a haditudósítás volt, a hivatás pedig a torna és a tánc. Az írás olyasmi volt, amit az ember titokban csinál, mert túl intim, és csak magáért teszi. Életérzést jelentett, azt, hogy az ember minden este leül egy kinyúlt fehér pulcsiban egy teával, és szép mondatokat hoz elő a fáradt lelkéből. Olyasmit jelentett írónak lenni, amivel már rendelkeztem. Inkább a környezetem ragasztotta rám, hogy biztosan író leszek, mert folyton mindenhol csak írok, ellenkező esetben komoly gond van velem. Igazából még most sem jöttem rá, hogy író vagyok-e, majd meglátom a harmadik-negyedik kiadott kötet után.

– Kik a kedvenc alkotóid, mennyire hatottak rád az írói stílusod kialakulásában?

– Utólag nem tudom felmérni, hogy melyik írók hogyan hatottak a fejlődésemre, mert különböző korszakok váltották egymást, krimi-korszak, romantikus-korszak, klasszikusok korszaka, teológia, majd a spekulatív irodalom felfedezése, így negyven fele végre mindenevő lettem, és már nem tematika szerint választom meg az olvasnivalóimat, hanem a minőség a szempont. Bár íróként még mindig inkább azoknak az íróknak a hatása tudatosul bennem, akik tematikailag hatnak rám, mint például Huxley is, és nem csak a Szép új világgal, de talán az esszéivel még inkább. Mostanában Margaret Atwoodot nevezném meg, ha kedvenc írót kérdeznek, mert neki nemcsak a témáit érzem fontosnak, de a stílusát is nagyon szeretem, meg azt az egyediséget is, ahogyan a témákhoz nyúl. Miéville-nél tapasztaltam még, hogy a stílusáért odavagyok, csodálom a weirdségét is, de nála a történetvezetéssel nem mindig sikerül kibékülni. Rendre akad egy-egy író, akit irigylek ezért vagy azért egy könyvénél, de olyan nem szokott előfordulni, hogy pont olyant szeretnék írni vagy olyanná válni, mint ő.

– Milyen volt, amikor először megjelent egy írásod? Hosszú volt az út odáig?

– Lehet, nem számít megjelenésnek, de első sikerélményként azt tartom számon, amikor tizenéves koromban Miska bácsi a rádióban felolvasta az emberiség jövőjéről írt levelemet. Ott állt a rádiónk az ablakpárkányon, odagyűlt a család.  Nagy eseményként éltem meg, a dedikált ajándékkönyvet mégis nagyobb megtiszteltetésnek éreztem.

– Az írásaid közül melyekre vagy a legbüszkébb?

– A legtöbb írásomat nem szívesen vállalom, és nem érezném veszteségnek, ha mondjuk, nem maradna fenn az utókornak,  de most az Alkonyőrzőkre büszke vagyok.

– A regényed kétféle borítóval jelent meg, két kiadói kategóriában. Akkor ez most azt jelenti, hogy egy jó regényt írtál, ami nem fért be holmi leszűkített keretek közé? :)

– A leszűkített keretek nem jelentik azt, hogy ami oda befér, az nem elég jó, ahogyan a több keretek közé beférő regény sem feltétlen jó. Ez egyáltalán nem minősítés, csupán marketingi döntés a kiadó részéről, amelyik minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy felhívja minden olyan olvasó figyelmét a könyvre, akit esetleg érdekelhet. Mi, olvasók, sajnos képesek vagyunk egy könyvet megítélni, sőt, mindent tudni róla a borító színének alapján. Az Alkonyőrzők egyrészt egy fiatalos tempójú kalandos disztópia, ami nagy hangsúlyt tesz a kapcsolatokra, ugyanakkor többrétegű is, és olyan témákkal foglalkozik, mint a nemi harcok, az elmúlás, a gyerekvállalás, és a kultúránk női testhez való hozzáállása. A háromból két nézőpont-karakter férfi, ők másképp élik meg a problémákat, és ez is ludas lehet a kétféle besorolásban. Ez egy óriási lehetőség, megtisztelő bizalom egy elsőkönyves számára, de ugyanakkor kockázat is, hiszen azzal együtt, hogy a regény több emberhez eljuthat és akár két olvasóréteget is szórakoztathat, annak az esélye is nő, hogy több olvasó akad, akinek nem fog tetszeni. Éppen azért, mert sokfélék vagyunk, az is elképzelhető, hogy sokan lesznek, akiknek a regényben valamiből vagy túl kevés lesz, vagy túl sok.

– Két évvel ezelőtt mit gondoltál, hol tartasz két év múlva az íróskodásban, bejöttek a számításaid?

– Két évvel ezelőtt pont beküldtem a regényemet az Aranymosás pályázatra, bár tudtam, hogy mivel eléggé mindent vagy semmit-típus vagyok, ha nem sikerül a pályázat, akkor évekig nem fogok felállni belőle regényíróként. Visszaöltöm csendesen a régi, kinyúlt fehér pulcsit és kész. Mégis muszáj volt megpróbálnom. Motivált, hogy van egy ilyen nyílt, nagyszabású pályázat, mert korábban egész életemben ahhoz szoktam, hogy mindenhol csak akkor érsz el sikert, ha van ismeretséged vagy pénzed, és hogy nekem valahogy karmaszerűen mindig pont ez a kettő hiányzik. Sajnos a korábbi megmutassam mit írtam?- próbálkozásaim is ezt igazolták, mert egy másik kézirattal való kilincseléskor még a hagyományos kiadóktól sem azt kaptam, hogy legyek szíves és fejlődjek, hanem hogy küldjek pénzt, és akkor okés író vagyok. Valahogy ilyenkor az ember nem hiszi el, hogy ez tényleg siker, és hogy amit ír, az kell. Két évvel ezelőtt tehát szükségem volt több szempontból is az Aranymosáson való megmérettetésre. Most a feszesebb pulcsi még picit furcsa, de azért örülök, hogy az utóbbi időben a siker lendített ki, és nem a kudarc.

– Miért írsz? :)

– Lehet, hogy még mindig annak a gyereknek a beteges fantáziáját szolgálom, aki a csínytettek ötletforrása volt a környéken, de az is lehet, az isteni hatalom illúzióját szolgálom, amint megteremtett világhelyzetek fölött rosszallóan csóválhatom a fejem, embereket gyúrhatok, szituációkba sodorhatom őket, jól elbánhatok velük, némelyeket veszni hagyhatok, hisz ez a sors, mások számára pedig kegyelmezek és menekülési útvonalat szántok. És közben elvárom, hogy szórakoztassanak. Persze, lehet, hogy ártatlanul csak keresem az összefüggéseket és a flow-állapotot, mert ettől a tűrhetőbb verzióm életre kel. Bármi is az igazság, az írás által kinyújtózkodik a lelkem.

– Erdélyben élsz, Brassóban. Ez korlátoz valamelyest írói munkásságodban?

– Az írás magányos tevékenység, egy lakatlan szigeten is lehet remekműveket létrehozni, sőt, tehát semmiképpen sem korlátoz. Viszont ha éppen írós előadásokról, könyves rendezvényekről vagy találkozókról van szó, akkor ezt mindig nagy lemaradásként élem meg.

– Mit írsz most, mik a közeljövőbeli terveid?

– Még a tavaly elkezdtem egy történetet, amiben egy párhuzamos világnak meggyűlt a baja azzal, ahogyan a közösségi médiát használjuk. Egy picit darkosabb, mint az Alkonyőrzők, és mondanám, hogy ilyen vagy olyan sci-fi lesz, de hát egyelőre ez a történet is eléggé lóg a levegőben, már ami a szigorú besorolását illeti; én írás közben ezzel nem foglalkozom. 

Bányai D. Ilona interjú - 2016. november

– Most jelent meg a Gold Book Kiadónál a Boszorkánykör című regényed. Mesélj róla!

– A műfaja szerint történelmi kalandregény, Mátyás királyunk idejéből. A főbb szereplői lányok, asszonyok, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a nőolvasókkal is megszerettessük a történelmi regényeket, de hiszem, hogy a férfiak is érdekesnek találják majd. Nálam nincsenek hősök, páncélos lovagok, nagy csaták, van viszont ármány, titok, összeesküvés, kicsi misztika, boszorkányok és kincskeresők. A történetben egyszerű falusiak, parasztlányok és –asszonyok élete keresztezi a történelemkönyvekből ismert főúri családok, Szapolyaiak és Perényiek útját, megmutatva, hogy a legnagyobb nemesi családok és hatalmas birtokok sorsát is befolyásolhatja néhány egyszerű nő és férfi.

– Az olvasóközönség hol találkozhat veled a közeljövőben?

– Sajnos, különféle szerencsétlen körülmények összejátszása miatt a budapesti könyvbemutatót tavaszra kellett halasztani, de legalább akkorra talán kijön a második könyvem is. Nagyon szeretnék Miskolcon tartani a Boszorkánykörrel egy könyvbemutatót, de konkrét időpontja még nincs. Hónapokkal ezelőtt szó volt egy kazincbarcikai közönségtalálkozóról, ez talán megvalósul még az idén, ha a szervezők is úgy gondolják.

– Nagy váltás volt a novellák után regényt írni?

– Nekem igen! Sokáig vívódtam, gondolkoztam, hogy belevágjak-e. A novellák szinte írják magukat, néha a szándékaimtól függetlenül, sőt azok ellenére is. A regényíráshoz sokkal több összpontosítás, összeszedettség és persze kitartás kell, amiről nemigen tudtam, megvan-e bennem. Aztán elkezdtem, de még írás közben is voltak szünetek, hosszabb-rövidebb kihagyások, nehezen sikerült „felvenni a fordulatot” . A most születő regényemmel már kicsit könnyebb dolgom van.

– Az első lépések a szakadék felé, avagy mikor jöttél rá, hogy író leszel?

– Én még most sem vagyok biztos benne, hogy író vagyok vagy leszek. Én csak, mióta az eszemet tudom, a mesék bűvöletében éltem. Sokszor elmondtam már, hogy óvodás koromban nálunk az Egri csillagok volt az esti mese. Olvasni még nem tudtam, de imádtam a könyvtárat. Megszállott olvasóként az írást mindig valami kivételes, misztikus dolognak tartottam. Meglett fejjel, egy barátom hosszas rábeszélése után írtam az első novellámat, és én lepődtem meg a legjobban, amikor kiderült, hogy tetszik az olvasóknak. Utána már könnyebben születtek a történetek.

– Kik a kedvenc alkotóid, mennyire hatottak rád az írói stílusod kialakulásában?

– Én elsősorban mesélőnek érzem magam, így természetesen Jókai volt rám nagy hatással, még tizenéves koromban. Akkoriban válogatás nélkül olvastam a világirodalom nagyjait is, azt hiszem, mindenkitől „ragadt rám” valami. Nagyon sok jó írót mondhatnék, de nincs hely itt felsorolni valamennyit. Akit feltétlenül megemlítenék még, az Rejtő Jenő. Tudom, hogy nem „trendi” és sokan értéktelen ponyvának tekintik, de a kalandokon túl az ő „meséi”, az egy-két odavetett szóval tökéletesen jellemzett figurái és a humora egyedülálló, sokadszor olvasva is szórakoztató.

– Milyen volt, amikor először megjelent egy írásod? Hosszú volt az út odáig?

– Az első novellámat több hónapos unszolás után írtam. Senkinek se mertem megmutatni, így feltettem a karcolat.hu oldalára, ahol jó kritikákat kaptam, és meglepődtek, amikor megtudták, hogy ez az első írásom. A második már nem mindenkinek tetszett. A harmadikat egy történelmi novella pályázatra írtam, a határidő lejárta előtti napon, Fűben, fában… volt a címe. Ez rögtön meg is jelent a Sár, vér, levendula című antológiában. Utána már bátrabban ragadtam tollat, azaz billentyűt.

– Az írásaid közül melyekre vagy a legbüszkébb?

– Az eddigi, számomra legkedvesebb A bolond című novellám, amely a Történelmiregény-írók Társaságának 2014 évi, Sorsok és évszázadok című antológiájában jelent meg, e-könyv formájában. Ennek a megírását az első perctől az utolsóig élveztem, és az olvasóktól is remek visszajelzéseket kaptam róla. Ez, illetve az egész antológia hangos könyv feldolgozásban meghallgatható a You Tube-on. Remélem, egyszer majd nyomtatásban is láthatom valahol.

– Két évvel ezelőtt mit gondoltál, hol tartasz két év múlva az íróskodásban, bejöttek a számításaid?

– Ezelőtt két évvel már elkezdtem írni a most megjelent regényemet, de elég nagy falatnak tűnt. Amikor 2015 nyarán befejeztem, fogalmam sem volt még, mi lesz vele. Láttam-hallottam író ismerőseimtől, barátaimtól, mennyire nehéz kiadót találni. Álmomban sem mertem volna remélni, hogy mostanra már a kezembe foghatom a kész könyvemet. Persze, ez nagyrészt a szerencsén is múlott.

– Mit írsz most, mik a közeljövőbeli terveid?

– A most félig kész regényem tulajdonképpen a Boszorkánykör folytatása. A szereplők további életéről szól, ami nagyot változott az előző rész befejezése óta. Ahogy a Boszorkánykör utószavában ígértem az olvasóknak, ebben már maga Mátyás király is szerepet kap. Erről sokat nem szeretnék mondani, majd talán tavasszal kiderül. Nem lettem hűtlen a novellaíráshoz sem, napokon belül kapható lesz a Történemiregény-írók Társaságának idei, karácsonyi antológiája, Mítoszok és legendák címmel, amiben a Pro libertate című novellám olvasható, tizennégy remek író műveivel együtt. Amellett nem mondtam le az eredeti utamról sem, időnként késztetést érzek arra, hogy valami mindennapi történetet írjak, olyan novellákat, amelyek itt és most történnek körülöttünk, veled, velem, a szomszéddal vagy a sarki fűszeressel. Mert ez az élet.

Tim Morgan interjú - 2016. november

– Te vagy a varázsló a Gyalog galoppból? :)

– Nem szép dolog tőled, hogy lebuktatsz! Na mindegy, most már bevallhatom: miután a Vérnyulat felrobbantották azok lökött lovagok az Antiochiai Szent Gránáttal, új foglalkozás után kellett néznem. Mindenről ők tehetnek…

– Mit tudhatunk rólad?

– Talán egy kicsit későn kezdtem el irodalommal foglalkozni (előtte sok időmet elvette ugye, hogy jó pénzért a Vérnyúlhoz vezetem a kíváncsi és suicide hajlamú turistákat). Ez, és az a tény, hogy piszok lassan, szöszölősen alkotok, azt vetítik előre, nem lesz valami terjedelmes a Morgan életmű.

Amúgy lassan ötödik éve élek Linzben, és nagyszerűen érzem ott magam. Jó hatással van rám az a stressz mentes környezet. De azért időnként össze lehet velem futni a nagyobb hazai könyves rendezvényeken.

– Az első lépések a szakadék felé, avagy mikor jöttél rá, hogy író leszel?

– A saját mércém szerint még nem vagyok az. Nálam nagyjából a harmadik megjelent és kedvező fogadtatásra talált könyvnél kezdődik az író. De az első lépéseket azért már megtettem a szaka… cél felé. 2003 végén készült el az első novellám. Remélem, soha nem lát napvilágot!  Azóta kilencvenegynéhány kisebb-nagyobb történetet fejeztem be. Nagyjából egyharmaduk meg is jelent nyomtatásban. Belekóstoltam a szerkesztésbe is, eddig három antológiának voltam társszerkesztője.

– Kik a kedvenc alkotóid, mennyire hatottak rád az írói stílusod kialakulásában?

– G.R.R. Martint feltétlenül meg kell említenem, ő az, aki nagyon magasra helyezte a lécet. Szeretem még P.G. Wodehouse műveit is. Eszméletlen jó helyzetkomikumokkal és hasonlatokkal operál. Nem is beszélve nyelvi leleményeiről!

A magyarok közül Fayard, Rowland, Caldwell, Renier az, akiktől igyekeztem ellesni a trükköket, de olvasni másoktól is szeretek. Értékelem az átgondolt, jól felépített történeteket, amelyekben nincsenek felesleges szálak, sehova nem vezető, odavetett utalások. Ugyanakkor ki nem állhatom a sekélyes (vagy éppen semmilyen) mondanivalójú, pozőr történeteket.

– Milyen volt, amikor először megjelent egy írásod? Hosszú volt az út odáig vagy inkább már onnan hosszú?

– Remek érzés volt. Emlékszem, 2007-ben történt. Senkinek nem szóltam róla, csak épp letettem az asztalra a Cherubion Kiadó éppen aktuális antológiáját, amely a bizalomgerjesztő Rothadás névre hallgatott. Ebben nem volt semmi szokatlan, merthogy gyűjtöm a sorozatot. A család belelapozott, mint ahogy máskor is. Aztán nem akartak hinni a szemüknek. 

Ez majdnem napra pontosan négy évvel az után történt, hogy elkezdtem az első novellámat. Idén pedig – ha minden igaz – pont a harmincadik történetem lát majd napvilágot egy újabb antológiában.

– Az írásaid közül melyekre vagy a legbüszkébb?

– A Matróztánc antológiában jelent meg az Árnyak a múltból című kisregényem. Ez volt az első darab, amit már teljesen más hozzáállással írtam, mint a korábbiakat. Szándékosan provokatív elemeket használtam benne, és nagyon odafigyeltem minden részletére. Bár fantasy környezetben játszódik, valójában egy nyomozás története.

Azt hiszem, elég jól sikerült még a Konzervált viszonyok című történelmi krimi novellám is, amelynek az az érdekessége, hogy az időben visszafelé haladva áll össze a részletekből a teljes kép.

Szeretem még a Gyémánt és rozsda című fantasy kisregényemet, vagy mondjuk, a Whitechapel keresztje című történelmi krimimet is. Most így belegondolva, nekem talán nem is mainstream fantasy-ben kéne utaznom, hanem vegyíteni a zsánereket, ahogy a jobban sikerült történeteimben tettem.

Szerkesztőként pedig a Rastith antológiát érzem a legjobbnak. Öt évig dolgoztunk rajta Vakulya Norbival (Norbert Winney), és ez érződik is a végeredményen.

– Két évvel ezelőtt mit gondoltál, hol tartasz két év múlva az íróskodásban, bejöttek a számításaid?

– Minden év elején készítek egy doksit az aktuális terveimről, melyek aztán több-kevésbé megvalósulnak. 2014-ben például szinte mindent sikerült elérni a kitűzött célok közül, de a tavalyi évben komoly elmaradásom keletkezett. Mégpedig azért, mert belevágtam egy nagyobb projektbe, és emellett érthetően kevesebb idő jutott másra. De nem bánom, mert nagyon szeretem az aktuális anyagot. Egyedül azt sajnálom, hogy emiatt tovább kellett tolnom egy közös munkát, amit Kovács Péter (Craig McCormack) írótársammal kezdtünk el már jó régen. Mert azt mindenképp szerettem volna már tavaly folytatni. Talán jövőre annak is eljön az ideje.

– Mit írsz most, mik a közeljövőbeli terveid?

– Pillanatnyilag egy monstre fantasy regényen dolgozom a Káosz világához, amit Hüse Lalival (C. J. Fayard) közösen írunk. Igazság szerint ez inkább az ő gyermeke, de amikor felkért, hogy szálljak be mellé, nagy örömmel mondtam igent. Megtiszteltetésnek vettem, hogy az egyik írói példaképem engem talált legalkalmasabbnak a közös munkára. A regény Káoszaréna munkacímen fut, és már nagyjából egymillió leütésnél járunk. 13 fejezetből fog állni, és ezekből 10 már el is készült. A többi remélhetőleg meglesz jövőre.

Nagyon komplex cselekményvezetésű történetről van szó, ahol legalább három szinten zajlik a küzdelem: bajnokok, istenek és őselemi istenek között. Minden egyes fejezetet egy másik karakter szemszögéből mesélünk el, és rettentő sok apróságra kell odafigyelni, hogy az összes részlet egyezzen. Az eredeti elképzelés szerint minden főszereplőt más-más író mozgatott volna, de aztán ezt nem sikerült megvalósítani. Később Lali egyedül állt neki a regénynek, a több nézőpontos koncepció viszont megmaradt. Aztán becsatlakoztam én is a munkálatokba. Az illusztrációkat pedig Nagy Gergely készíti velünk párhuzamosan. Csak itt, csak most, csak a Próbagoblin olvasóinak mutatok ebből is egy kis megjelenés előtti exkluzív ízelítőt.

Bátran elmondhatom – noha nyilván nem tudom elfogulatlanul megítélni a projektet –, hogy lényegesen nagyobb igényeket támasztottunk a regény felé, mint a hazai fantasy történetek zöme. Más kérdés, mennyire sikerül ezt megvalósítanunk. Én bizakodom.